Lassan leütögettem a hamut a vékonyabb szivarról, kicsit hozzákocogtatva egyúttal az egyetemen diplomázáskor szerzett pecsétgyűrűvel együtt a kristály hamutálkába, míg szemmel látható elégedettséggel fújtam ki a füstöt. A szivar valóban elégedettséggel töltött el, még ha az üzleti vacsora kilátásai kevésbé tették is ezt. Unalmas és üres gesztus volt ez, amihez a partnerem ragaszkodott. Kivagyiságból? Meg akart mutatni valamit, vagy csak simán reprezentálni? Meglehet, elvégre Ő állta a cech-et ilyenkor, de engem ennyi idős koromra már módfelett fárasztottak az ilyen körök. Ülni egy kávé fölött és úgy csinálni, mintha valami teljesen más dologra alkudoznánk, hogy aztán az üzlet valós tárgyát mintegy mellékesen csapjuk mellé... arabok és az ő keleti szokásaik... uralkodom vonásaimon és nem forgatom meg szemeim, mert minden vonásban beléphetnek, teljes kompániával, mert nem adta alább, hogy személyzetből és családból ne villantson valamit. "Nézd, ez mind az enyém!" ez volt a gesztus és engem a legkevésbé sem érdekelt, egy kivétellel... És mégiscsak Emery apja!

***

Emery... na, a kis zafírszemű macska inkább éri meg a várakozást és a herce-hurcát, azt kell mondanom. Két hónap telt el, mióta bebocsátást szeretett volna nyerni klubom titkos paradicsomába. Alapvetően ilyen esetekben, ha egy ismerős szeretett volna bejutni, miután megszerezték amit akartak, nagyon nem volt dolgunk egymással a szokásoson kívül, maximum ott futottunk össze. Nem úgy Emeryvel! A kis barna nem csak a hét utolsó három estéjére pozícionált "exkluzív klub" nyitvatartási idejét használta ki (a bár egész héten nyitva állt ugye) hanem ha volt rá lehetősége és ürügye, tudott lopni némi időt, olykor egy-egy hétköznapon is feltűnt nálam, hogy kicsit sündörögjön s doromboljon, mint egy hízelgő cica, ami az ember körül tekergőzik simogatás, vagy jutalomfalat reményében. Én pedig pontosan így is viselkedtem vele: figyelmem cicázva kapta meg, olykor csak enyelgés formájában, simogatások, csókok netán egy kis masszázs volt, amit rááldoztam szabad időmből, hogy aztán szegény felhúzott lányt vagy az idejének lejárta szólítsa el, vagy az én feladataim miatt ne tudjak rá több időt szentelni (igaz az új balhét még nem kezdtük el tervezni, az előző után kellett némi idő, hogy elüljön a zaj és nyugalom legyen, így lényegesen több időm volt a bár normál feladatai mellett).
Máskor többet kapott, a testi kielégülést nem tagadva meg, bár ez sem mutatott egyenletes képet: volt alkalom, hogy csak az ujjaim, vagy nyelvem élvezhette, azt viszont hosszan és annyiszor s addig, míg az időnk kitartott, így játszva a benne felgyülemlő feszültséggel, vággyal, mohósággal.  Először persze fújt és borzolta képzeletbeli bundáját, de amikor az első megvonással járó találkozót követően majdnem egy héttel elvittem egy motoros kiruccanásra, aminek az egyik pontján egy eldugott kis külvárosi sikátorban többszörösét kapta meg annak, amit korábban nem s amit nem is várt, történetesen, hogy mindkettőnk jóleső fáradtságáig kefélem fél-publikusan, kezdte megérteni a játék lényegét, az előnyöket, amik mindebből származtak...
S mindehhez jött a klub persze, ahol szintén nem szűnt meg ez a pikáns játék. Ott sem változott ez a struktúra, tudatosan és következetesen építettem a magam kis kártyavárát lapról lapra, aszerint adva vagy tagadva meg Emery-nek velem kapcsolatos kéréseit, vágyait, hogy ez miként illeszkedett a rendszerbe. Hogy éppenséggel azon volt a sor, hogy csak és kizárólag egymással foglalkozzunk a fülledt környezet ellenére is, vagy éppenséggel azt kelljen végignéznie, amit tőlem szeretett volna, de más kap meg, míg mondjuk Andre,- vagy bárki akit választott-, ugyan azt teszi vele közben, újra abba a kettős örvénybe rántva, amiből először is kapott kóstolót - a testi vágyai teljesülnek, de valami többlet mégis hiányzik, ami hozzám kötődik. A kéj és a szenvedés olyan keverékét, ami túlment és színvonalában felül is múlt egy sima bilincselést, netán pár paskolást egy lovaglópálcával... kifinomultabb szintjét építve fel egy részben szellemi BDSM-hez kapcsolódó világnak, ahol a vágyak, a kielégülés és az érzések kavargó egyvelege képezték leginkább az eszközöket.Hogy nekem könnyű volt e mindez? Nem. Én is megszenvedtem ezeket a magam módján, nekem is önkontrollt, önuralmat kellett gyakorolni, én sem voltam teljesen szabad a magam által írott játékszabályok által s így talán Emery-nek is még elviselhetőbb volt a dolog, hiszen bizonyosan megérezte rövid időn belül, hogy itt a "mester" is áldozat valahol, még ha önmagáé is. Tudom, hogy van ő ennyire értő és kifinomult. Szóval részemről sem volt oly' egyszerű a történet, de a cél megadta az akaraterőt. Az pedig nem volt más, mint maga Emery. Akartam őt, csakhogy tudtam: esetében ez nem egy sima séta a parkban és hagyományos úton nem érhetem el, nekem felül kellett nőnöm mindenen, ami körülvette. Összetörni a világát, őt magát s a helyébe mindenből újat adni, mind-mind olyat, amiben már én is benne vagyok. Szellemi-érzelmi-testi kábítószerré avanzsálni, tudni, hogy mikor legyek a tompító, enyhítő ópium aki masszíroz, ellazít és megnyugtatja, mikor pörgessem fel és éreztessem vele, hogy övé a világ mint a kokain... ebben állt minden mesterkedésem. Veszélyes játék volt, de fásultságomat csak ez törte meg az utóbbi időben, ez adott újra fiatalos lendületet.

***

Az órámra pillantottam, kelletlenül nyugtázva, hogy a Rolex mutatói milyen lomhán tekeregnek a csuklómra erősített precíz szerkezetben. Most is hamarabb voltam itt, szokásomhoz híven, leparkolva azt a lelketlen német csodamercit jól látható helyre az étterem előtt. A mai alkuhoz ez lesz a csali. Amikor befelé meglátja, tudni fogja, hogy az enyém és biztos alkudni akar majd rá az üzlet valós tárgya helyett. Arabok... A lefoglalt asztalt így vehettem át és kezdhettem dohányozni, hogy elüssem az időt kissé elmélázva szegezve szemem a különterem bejáratára a kékes füstön át. Elmém is a Smaragdszemű körül forgott, ahogy kékségeim is őt akarták meglátni s ahogy teljesen sötét öltönyegyüttesem is az Ő kedvéért öltöttem (a motoros kiránduláskor jegyezte meg egy kirakat előtt elhajtva, hogy mennyire tetszene neki rajtam, így később visszatértem és vettem rám szabottat), még ha édesapja azt is fogja gondolni, hogy őt tisztelem meg és a bizniszelésünk. Pedig igazság szerint meg tudtam volna oldani a kérdést nélküle is, ha nem érdekelt volna az jobban, hogy Emery, aki üzleti tanácsadóként kísérte, betartja e legutóbbi kis játékszabályom? Múlt héten, amikor legutóbb találkoztunk, kapott egy kis játékszert a végén a monogramom gravírozva, azzal, hogy a legközelebbi találkozásunkkor hordania kell az annak megfelelő célterületen. Csakhogy nem tudhatta, hogy az nem titkos légyott lesz, hanem nyilvános! A merengés megmosolyogtat, így apró rándulással a szám sarkában kortyolok a whisky-s poharamba.

Az egyáltalán nem igaz, hogy egy ilyen estétől bármi jobb lenne. De az is tény, hogy jobb elfoglaltságot találnék, nem is egyet. Valójában az ilyen alkalmakkor semmi nem dől el, ritka a valós üzletek megkötése és egyáltalán én eleve nem is nagyon seftelek ezekkel a figurákkal, csupán annyira szorítkozik a dolog, hogy Hiram cégétől egy-egy megvesztegetésre alkalmas anyag elkészítéséhez olykor szükségem van lányokra, egyszerűen jobb az ilyen ügyeket profi partnerekkel intézni. Ebből a szempontból Hiram cégével nem is volt semmi gond, jó lányokat küldött és az árakban is méltányosan meg tudtunk egyezni, de az már fárasztott, hogy a kapcsolati hálója egyik díszpéldányaként akart engem is mutogatni.
Felőlem akár meg is fulladhatott az összes alvilági nagykutya, engem nem érdekeltek és igyekeztem nem is foglalkozni velük, amennyire tehettem. A klubom a találkozóhelyük volt, olykor a játszóterük, felüdülést kínáltam nekik, de nem csak nekik... a befolyásos, legális hatalmú emberekre ugyan úgy figyeltem s az, hogy őket zsarolható helyzetbe sikerült hozni, garantálta a függetlenségem. Ugyan ki akart volna velem szórakozni, ha tudta, hogy cserébe minden rendvédelmi szervet rá tudok állítani? Hogy hiába kenné meg őket, az én kezemben nagyobb kártya van?
Ez volt az, amiért Hiram (is) szeretett (volna) a körében tudni. S ez volt az, amiért nem akartam oda tartozni. Csak elintézni a megegyezésünk és kész. Ugyanakkor ott volt a lánya, Emery. Na, ő teljesen más lapra tartozott, mert az én zafírszemű cicusom megérte a fáradtságot és a kellemetlenséget, másrészt ha nem akartam, hogy a kelleténél többet kavarjanak körülöttünk, akkor is jó képet kellett vágnom mindehhez. Tudtam, hogy amit csináltunk két hónapja az sokak rosszallását kiválthatja, de nem érdekelt. Az, hogy most egy asztalhoz akartak ülni velem is, azt mutatta, hogy még nem merítettem ki a keretet túlzott mértékben. Bár igaz ami igaz, azért igyekeztem diszkrét lenni a lehetőségekhez mérten.
Annak a lehetősége is fennáll, hogy meg akarnak ölni, bár az akár kockázatos is lehetne. Nyilvános hely, szem előtt van... na meg nincs arra garancia, hogy én senkiben nem teszek kárt. Az érkezőket pedig a sofőröm (aki attól azért több) figyeli, ha gyanúsat lát, ha észleli, hogy nő nincsen velük, azonnal szól. Mert ha nincsenek nők, akkor az egyértelmű jel arra, hogy valami veszélyesre készülnek, ahol nem akarják az épségüket kockára tenni. Persze a meglepetéssel még mindig lehet számolni, de van nálam pisztoly és két kés is, olcsón nem adnám a bőröm. A konyha persze ott van még, vagyis lehetne, csakhogy az éttermet én választhattam legalább és ez azt jelenti, hogy ismerem a tulajt, a pincéreket... a helyet az én kölcsönömből nyitották. Nem tökéletes garancia, de nagyobb nyugalmat ad.
A kocka el van vetve, mind a ketten átléptük a vörös vonalat és már nem is biztos, hogy lehetne megálljt szabni a folyamatoknak. Veszélyes játék volt és élvezetes is, minden alkalommal csak többet akartam én is Emery-ből, az, hogy korlátozva voltunk csak olaj volt a tűzre igazából. Nagyon nagyon rég volt, hogy tényleg éreztem bármit is egy nő iránt és még nem tudtam volna teljesen megfogni, hogy mi az, de azt igen, hogy Emery váltotta ki belőlem és ez cselekvésre ösztökélt. Volt ebben birtoklásvágy, mert akartam őt, volt benne szimpátia, mert éreztem, hogy sok hasonlóság van köztünk és az alkotás vágya is ott volt, mert azt láttam már elsőre is, hogy egy csiszolatlan ékkő egyelőre és kedvem támadt alkotni, példátlan módon. Nem neveltem semmilyen utódot, nem vettem be újoncokat, Emery mégis gondolkodóba ejtett. Az első este a klubban elég jó volt, de még nem borítékolt a folytatást. A testi része legalábbis nem lett volna elég. Na nem azért, mert bármiben kevés lett volna, sőt! De a beszélgetésünknek már sokkal több köze volt ehhez, ott keltette fel igazán az érdeklődésem, ezt a testiség pedig inkább megpecsételte. Egyszerűen kevésnek tűnt, hogy csak simán megkapom a testét és ennyi. Ezért amikor másodszor találkoztunk, ismét hosszabban beszélgettünk, bár emlékeim szerint a leányzó ettől azért kicsit durcás lett, mert azt hitte, hogy nem kívánom annyira az ismétlést, de ezért végül kárpótoltam. Azzal is, hogy az irodába zárkózva neki szenteltem az este hátralevő részét és az ő élvezetének, és azzal is, hogy kapott egy pár fülbevalót. Az is az ékszer rablásból volt még félretéve persze.
Ez a kettősség azóta is megmaradt és még bővült is több pajzán játszadozással, az édes, kínzó játékokkal ami egyikünknek se volt könnyű, de én egész jól hoztam az erős akarat szerepét. Akaratban nálam kétségtelenül nem volt hiány.

Akaratban és türelemben, mert a türelmet most is gyakorolni kell, amíg várakozom. De hallom már a léptek koppanását a lépcsőn és ez nem egy pincér lesz, hiszen a felső szint most csak a miénk. Érkezik hát a díszes kompánia, "rangsorban". Elnyomom a szivar maradékát, majd felállok az asztaltól, arcomra halovány, de mégis ott látható félmosolyt feszítve. Legalábbis a szám jobb sarka feszül picit. Ennél többet nem várhat el senki. Tudnék én jobban is játszani, de igazság szerint nem akarok. Nem érdemlik meg. Pozícióhoz illően adagolom ezt, s talán erre más nem is nagyon figyel fel s mást nem is érdekel, de számomra ez egy jó játék belül. Segít az ilyen kis méricskélés-adagolás elszórakozni.
Szóval érkezik Hiram, Emery, és... gyökérfalva címzetes díszpolgára nyelvével mélyen apóspajtás seggében. Nem mondom, jó, ha wc papírra, vagy bidet-re nem kell költeni, legalábbis van, akinek biztos. Én a magam részéről rühellném, ha ilyen alakok fényesítenék a szultán tökénél ragyogóbbra alfelem, de hát minden ember más ugyebár. És van, aki meg szeret így és ezen élni: lefelé rúgni, felfelé nyalni.
Brett egy ilyen figura. Irritálóan törpe személyiség, aki a fontosságát akarja lépten-nyomon éreztetni, sündörög és pont azt mutatja meg, hogy belül milyen kicsi, milyen félénk és mennyire bizonytalan. Ahogy a feleségét markolássza-taperolja, az is egy frusztrált, a magántulajdonról társait győzködő ősemberre emlékeztet, aki a törzsnek nem feltétlenül az első vonalában helyezkedik el. Pedig megjelenésében ez egyáltalán nem nyilvánulna meg, alkatra és testmagasságra sincs nyoma komplexusnak, ha a vonásait nézem, akkor ütközik ki inkább a probléma. Nem azok formáltsága miatt, inkább az, ahogy a belső kiül rájuk, átrendezi és leheletnyit torzítja, árnyékba vonja azokat. Alapjáraton nem kedvelem az ilyen embereket, de észre kell vennem, hogy gondolataim nagyon is tereli a tény, hogy az, aki: Emery férje. Hogy úgy fogdossa, markolássza és pusmog a fülébe ahogy felbukkannak a lépcsőn, mintha Valentin napon turbékolna éppen és ezzel demonstrálni is akarna. Ujjaim a hamutálkát megmarkolva elfehérednek s felismerem, hogy minden további nélkül addig tudnám ütni a vastag, metszett üveggel a fejét, amíg minden addigi intakt csont szilánkosra változna. Mert Emery az övé. Az övé papíron, a világ szemében és ez akkor is elég lenne ahhoz, hogy indulatokat ébresszen bennem, ha nem lenne olyan, amilyen. Ez az igazság, amivel most szembe kell néznem. A felismerésre elengedem a hamutálat, végleg elszakítva kezem az asztaltól, hogy kissé oldalra kiléphessek, ahogy felérnek. Igen, neki van valakije hivatalosan, ami nekem nem, nekem viszont van valakim úgy, ahogy neki sosem volt és minden bizonnyal sosem lesz. És ez ugyan az a személy. Emery.
- Hiram! Kétségtelenül régen volt már a tavalyi vacsora. - nem eléggé. - Remélem nem volt sok gond az úton idefelé. - jegyzem meg, ahogy megragadom kezét és jöhet a határozott kézszorítás. - Igen, fél éve vele küldted meg az új árjegyzékedet. - bólintok szavaira, egyúttal jelezve, hogy minden részletre pontosan emlékszem és a figyelmem nem nagyon kerülik el dolgok. Ahogy az sem, hogy ő is tüntetni akar seggnyalója jelenlétével valami oknál fogva. Ez egyet jelent: a tóba dobott kő keltette finom hullámgyűrűk koncentrikusan táguló körei elérték az öreg fa törzsét is. Figyelmeztetés, csak prosztón csomagolva. És mélységesen hidegen hagy.
- Oh, igen, rá is emlékszem az egyik vacsoráról. De örvendek ismét, Brett. - neki már én nyújtom a kezem hatalmas önuralomról téve tanúbizonyságot. Egyúttal ott a finom jelzés, hogy "sejtem mit akarsz vén salabakter". Na jó, nem vén... Emery ekkor szabadíthatja ki magát könnyebben, hiszen már csak fél kézzel tudta fogni a fogyatékos Tarzan.
- Ez csak természetes, vétenénk az illem ellen, ha nem így lenne Mrs. Withers! - fordulok végre teljesen Emery felé. Ez nem azt jelenti, hogy eddig ne figyeltem volna rá, távolról sem! Amióta csak jöttek felfelé a lépcsőn, kicsit látásmódot váltottam, egy picit révedős tekintetet vetve be, ami kifelé elgondolkozást sugallhat, azonban a bankrablói karrierem hozadéka: egy közelibb pontra fókuszálás nélkül tudom az egész képet részleteivel befogadni és felmérni, a periférikus látáson is javítva amúgy. Ha egy bankfióknyi embert kell szemmel tartani, akkor ez a megoldás szinte elengedhetetlen. A világ nem szűkülhet le egy pontra, mindent látni kell. Ez segített, hogy úgy nézzem meg Emery-t, ami nem nyit ki senki zsebében bicskát. Vajon tudta, hogy mennyire figyelem? Hogy már a lépéseiből, apró rezdüléseiből felmértem betartotta a kis játékunk szabályait? Csak bíztam benne.
Tekintetünk ha rövid időre kapcsolódhat is össze, az mégis végtelennek hat, hidegnek tűnő tekintetem felszikrázik és beszélni kezd, mesélve arról, hogy örülök ittlétének, hogy igazából csak rá vártam... arról, hogy mennyire tetszik a megjelenése, mert pokolian jól áll neki ez a zöld ruha és érezheti abból, ahogy kezem leheletnyit, de mégis érinti meleg, puha tenyerét, hogy mi mindent tudnék vele tenni, hogy lehet azon se gondolkoznék egy nyilvános étteremben vagyunk és nem ágy, hanem asztal lenne az, amin lecsapnék rá. Ajkaim is könnyen súrolják kézfejét, de ez is minden bizonnyal megannyi emléket ébreszt benne az elmúlt hetekből, mert bennem kétségtelenül. Nem tart az egész tovább annál, amit az illem enged, vagy jónak tart, de mégis belesűrítek most mindent, amit még nem lehet. A finom érintés is pattinthat olyan szikrákat, ami aztán egy egész erdőt lángra lobbant!
- Szóval most, hogy mindenki itt van, akkor kezdhetünk is! - jegyzem meg, ahogy Emery kacsóját elengedem s ellépek mellette, hogy hellyel kínáljam és a széket én toljam alá, mielőtt még a férje ezt megtehetné. Egyfajta házigazda szerepet kezdtem felvenni, mert az éttermet én választottam, s mert most ez az előnyös számomra. Így nem hagyom teljesen, hogy Nassar cerkaméregetős reflexei elharapózhassanak. Persze a székes gesztusnak hála még egy más szögből is megcsodálhatom picit Emery-t, még egy kicsit érintheti kezem hátát, ahogy leül és hátradől, egy titkos simítás belefér csigolyáin nagyon gyorsan és nagyon finoman s már el is lépek. Jó a fekete öltöny együttes, mert remekül takarja, hogy a vérkeringésem nem csak a szívem felé szállít... a lépcső korlátjához lépek.
- Pincér, jöhetnek az étlapok! - szólok le határozottan, majd visszatérek a székemhez. - Ha gondoljátok, rá lehet most gyújtani nyugodtan. - mutatok a hamusra. - Az emelet csak a mienk ugye. - jegyzem meg, majd érkezik is a pincér és mindenki kap egy étlapot, hogy kedvére válogathasson. Sajnos az én kedvenc fogásom nincs rajta...

A hosszú tárgyalás a nagy semmiről, a reprezentálás őszintén szólva igen kevéssé csigázó kilátásnak tűnt. Fiatalabb koromban nem így volt ez, megvoltak az idők, amikor mindez még az újdonság varázsával hatott, amikor lelkesen tudtam elmerülni az ilyesmiben. Olaszországban ismertem meg a bűn világát alaposabban, az érzést, hogy milyen megtisztelőnek tűnik, ha egy "nagy kutya" figyelme az emberre irányul.
Azt is akkor kezdtem viszont megtanulni, hogy ez a figyelem terhes lehet. Hogy egy ranglétrát megmászni, szervezetet kiépíteni olyan hosszú munka és annyi áldozattal, feszültséggel jár, ami komoly mérlegelésre késztetett: mennyiben éri ez meg? Önmagában a kockázat nem zavart, a bűnözés egyszerűen mindig is olyan tevékenység volt, aminél az ember a bőrét vitte vásárra. Az mondjuk persze nem volt mindegy, hogy valakinek jobbára csak a rendőrségtől volt félnivalója, vagy netán mindenkitől, mert nem tudta, hogy mikor raknak kést a hátába... éppen ez indított arra, hogy a függetlenebb irányvonal felé mozduljak el és inkább a rablásokra koncentráljak. Amikor belekóstoltam ebbe az egészbe, már akkor is azt az adrenalin fröccsöt élveztem igazán és kissé keserű lecke volt, amikor láttam hogy az olasz csapat, aminek ideiglenesen a tagja voltam, miként szolgálja ki a szervezett bűnözés fejeinek érdekeit s eldöntöttem: ezt nem kérem. Ottani tartózkodásom úgy sem volt elég hosszú ahhoz, hogy ebbe túlzottan beleragadjam, idehaza pedig a tapasztalatokból okulva kezdtem építkezni. Ennek a záloga lett a bár rövid úton.
Persze ennek a kis rendszernek a működtetése megkívánt bizonyos dolgokat és a mai vacsora is ilyen volt végső soron. Egyrészt nem lehetett minden smúzolást elkerülni, ha az ember semleges, de mégis jobb kapcsolatokat akart fenntartani, másrészt pedig Hiram cégével kötött üzletekkel könnyebb volt megoldani a pozícióm biztosításához szükséges feladatokat. Szóval ez önmagában elegendő lett volna, hogy belemenjek a dologba és szépen elviseljem, de volt itt még valami más is: Emery.
Igen, Hiram legidősebb lánya határozottan felkeltette a figyelmemet. Igazából amióta láttam megjelenni tárgyalásain a bárban, azóta élvezett némi figyelmet részemről, elsősorban azért, mert tagadhatatlanul volt valami megkapó a szépségében. Nem volt olyan, mint valami plakátról "úgy sem kapsz meg" tekintettel meredező rideg modell, bár minden gond nélkül kerülhetett volna címlapokra is szerintem, ha arra az útra lép. Nem, az ő tekintete tele volt tűzzel és ígérettel, a vonásaiban egy picit több markáns, figyelmet megragadó jelleg volt, semhogy az egymással könnyen felcserélhető szőke-barna fehérnemű modell tündérek közé simulhasson. A mozdulatai egy nagyra nőtt macskára emlékeztettek, kellem volt azokban is. Sokkal valóságosabb volt, mint azok a nők, akik az előbb említett csoportba tartoztak s az anyagi jólétnek hála nem csak reklámanyagokból ismertem őket sem... eleve Hiram cége is hivatalosan ilyen lányokkal foglalkozott, de az üzletnek volt egy jóval árnyékosabb ildala is ugyebár.
Lényeg a lényeg, már egy ideje megragadta a tekintetem a hölgyemény, de ez jó ideig nem lépett túl ezen a ponton. Igazság szerint ő ha olykor kicsit cicázott is velem, alapvetően mégis inkább került, én pedig nem nagyon erőltettem semmit. Egészen addig a végzetes estéig így volt, amikor is a kíváncsisága bajba sodorta, már amennyiben szerény személyemet bajnak tekintjük. Azóta viszont nem volt megállás sem nekem, sem neki: tudtam, hogy nem fogok megállni, amíg meg nem szerzem.
Na nem pusztán testi értelemben, akkor már régen hátradőlhettem volna elégedetten. Nem, nekem több kellett, tényleg Ő kellett. Felkeltette az érdeklődésem, lehetőséget, egy csiszolatlan ékkövet láttam benne. Jó beszélgetőpartner volt és a társaságában felfrissültem, az évek alatt rám rakódott rezignáció oldódott. Kihívást adott és ez tetszett. Persze a kihívás része volt a családi háttér is, az a tény, hogy férjnél volt és mindezzel valahol a saját játékszabályaim határait is átléptem, mert kezdtem jobban bevonódni valamibe, amibe nem kellett volna, fontosabbá vált még többet a hátam mögé nézni, mert számolhattam vele, hogy minimum egy, de lehet, hogy két férfit is komolyan magam ellen hangoltam.
Mindez a levegőben függ, érzékelhető ellentétként feszül a levegőben, ahogy a Nassar-Withers csapat megérkezik. Hiram kissé kedélyes, közvetlen kézszorítása, a gesztusai és a hangnem minden bizonnyal sokakat lekenyerezhet és félrevezethet, de én pontosan érzékelem, hogy itt többről van szó. Nem véletlenszerű kíséretének összeállítása, tökéletes keleti kényúr érzékkel dolgozik ebben a vonatkozásban. Nagy egységekben, korlátlan főségben és vezetői hatalomban gondolkodnak, mindent szépen berendeznek a maguk reprezentációjára és a saját üzeneteik kommunikálására. Ugyanakkor ez a rendszer soha sem tudott tartósan fennmaradni, a megosztott, belső versengésektől terhelt nyugati megközelítés annál fogva, hogy a belső rivalizálás folyamatos innovációt szült, hosszabb távon jobb eredményeket hozott. Tudtunk megosztani és uralkodni. S végső soron az én taktikai célom is belesimult ebbe: hiszen az, hogy Emery-re összpontosítottam a figyelmem, töréshez, megosztottsághoz vezethetett.
- Ugyan Hiram, a közlekedési fennakadásokért igazán nem hibáztathatod Emery-t, nem hinném hogy köze van hozzá! - legyintek. - Azt pedig kétlem, hogy az öltözködése és készülődése, annak hosszassága bonyodalmat jelentene számodra, hiszen az üzleted nagyban épít erre a fegyvertárra, így pontosan tudod az értékét és nem is ismeretlen számodra. Biztosra veszem, hogy inkább büszke vagy a lányodra, semmint hibáztatod ezekért... - jegyzem meg könnyedén kissé barátságos hangnemben, mintha lenne valamiféle országos cimboraság. Azonban a szavak megannyi apró vas-sulymot, apró, kemény, szúrós kovácsolt tüskét rejtenek, amikre garantáltan rossz rálépni. Egyrészt már meg is lett az alkalom, hogy dicsérjem Emery-t, hogy burkoltan bókoljak neki, ezzel pedig máris kész a bosszúság, hiszen feltételezhető, hogy a leányzó ettől jutalomfalatot kapó macska módjára fog tekergőzni, törleszkedni, amitől apuka kelletlenül konstatálhatja kontorlljának, családfői hatalmának feltöredezését, láthatóvá válnak a hajszálrepedések, amiknek a létrejöttét Brett sosem tudta elérni. Nem is lep meg, hogy annak idején őt választotta... de róla majd később, a figyelmem még nem szentelem neki. Az meg már tényleg csak olaj a tűzre, hogya nevelő-idomító gesztust, amit a korholással Emery felé küldött én szépen semlegesítem és inkább arra terelem, hogy elismerni legyen kénytelen a lányát valamilyen formában. Őszintén nem tetszett a kissé lekezelőnek ható megjegyzés a zafírszemű cicára utalva.
- Na igen. Jó látni a családi egységet és azt, hogy milyen remek csapatmunka zajlik! Ezek a szép hagyományos értékek sajnos alulértékeltek. - újabb szúrás, ahogy Hiram elismeri, hogy Brett-et is bevonja a dolgokba s ott volt a hangjában valamiféle csalódás is keserűség is. Én pedig előzékenyen öntöm az ecetet a sebre, felmagasztalom azt, amit ő belül problémának érez, s azt, amit én végső soron le fogok bontani. Mert tudom, hogy így lesz. Túlságosan is sok indulat feszül meg bennem, ahogy Brett-et látom amint Emery-t szuttyongatja és csak a társadalomtudatos énem, az évezredes emberi civilizációnak köszönhető, hogy a vastag üveg hamutállal nem részeltetem igazán barbár bánásmódban. A feszültség, az indulat fojtogató érzése jelzi, hogy lesz bizony egy pont, amikor majd nem fogom vissza magam. Amikor elszabadul minden. Ez pedig garantáltan meg fogja bontani azt a családi egységet, amit az imént magasztaltam.
Végre szabadon foglalkozhatom Emery-vel egy picit az üdvözlő gesztus címén és ezt alaposan ki is használom. Mozgásából láttam, hogy jó kislány volt és betartotta a játékszabályt, amit kapott. Ezért kicsit később mindenképpen meg kell dicsérnem és jutalmazni is. Persze csak annyira, hogy kicsit elégedettebb legyen, de éppen úgy, hogy még többet is akarjon. Ez nem is olyan nehéz, hiszen már felfedeztem, hogy ezekben a dolgokban kissé egy feneketlen kútra emlékeztet a lány, hálás cicaként nyalja fel a pozitív megerősítés tejecskéjét. S most is cicásan foglal helyet, ahogy előzékenységbe burkolom az irányába tett közeledésem. Tetszik a kissé borzongató izgalmas feszültség, ami ebben a szituációban vibrál és ki is élvezem, nagyon finoman feszegetve a határokat. Az ilyesmi ellen pedig sem apuka, sem a férj nem tehet semmit, le kell nyelni a keserű orvosságot.
- Ó, én sosem vagyok magányos... de minden helyzet más kíséretet igényel. Most egy sofőr is elég volt, Őt meg csak nem ültetem asztalhoz. A csinos pofiknak is megvan a maguk helye, de egy ilyen beszélgetéshez nem illenek... elunják és félő meghallanak olyan dolgokat is, amiket esetleg nem kéne. - fel nem foghatom, hogy lehet annyira ostoba Brett, hogy egy ilyen gyerekes húzással próbálkozzon. Ráadásul még önmagában is kárt tesz, mert túlságosan is nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire figyeli a nőket. Mindegyiket, akik nem a felesége éppenséggel. Azt tudom, hogy Emery ezzel tisztában van, az Ő viselkedése nem véletlenül rímel minderre. Ugyanakkor derék barátunk az apósa előtt ezzel garantáltan nem szerez ó pontokat. Tőlem meg csak lesajnáló mosolyt kap.
Emery mondjuk bekapja a horgot, de csak azért, mert a kérdés a hiúságát kezdheti piszkálni szerintem és ugyan azt a féltékeny csillanást is mintha látnám a tekintetében, amit már a klubban is volt alkalmam megfigyelni. Ezzel együtt nála is eltaktikázta magát a férje, ha esetleg arra számítana, hogy ezzel majd irányomban kevésbé érdeklődő lesz asszonykája. Nyilvánvaló, hogy nem érti a nő működését, hogy nem tudja, egyfajta versenyszellemet tud támasztani benne mindezzel. S ha belátna a terítő alá...
Emery kecses lábát érzem az én lábamon végigsimítani, bőrének puhaságát azonnal felidézik emlékeim, hiába van köztünk a nadrág s magassarkújának keményebb érintése is pajzán emlékeket idéz. Válaszom az ő kérdésére is szólt, így szavak helyett egyik kezem észrevétlen kerül az abrosz alá és picit megcirógatom lábfejét, majd bokájának azon pontjait, ahol pont ajkaim jártak még pár napja, míg lába a nyakamban volt, én meg mélyen benne...
- Ízlések és pofonok, hogy kinek mi a csinos... - mondom a szemeibe nézve, amíg ujjaim picit cirógatják, majd a kezem elhagyja a területet, mielőtt túl gyanús lenne a dolog.
- Emlékszem, hogy akkor is azzal viccelődtél Brett, hogy minek nekem kettő, meg, hogy osztozni milyen nemes gesztus! - teszem hozzá, ha már ilyen ügyesen elkezdett vágtázni egy öngól előkészítéséhez, hát igazán kár lenne nem elfogadni az eladott labdát. Kár lenne tagadnom, hogy megtörtént az eset, eljátszani, hogy én nem ilyen vagyok, mert senki sem venné meg. Emery végképp nem. Szóval jobb beleállni a dologba és rántani magammal a másikat, aki már persze próbál is szépíteni a dolgon, de nem sok sikerrel.
Emery reakciója meg igazán egyértelmű és jól alátámasztja azt az eszmefuttatást, miszerint inkább a rivalizálás lehetőségét látja ebben és a maga fölényét akarja inkább biztosítani, a vetélytárs fölé akar kerekedni, minthogy visszavonulót fújjon, vagy csak úgy lemondjon valamiről. Nem, Ő nagyon is hasonlít rám s ez is tetszik: neki minden kell...
Magát felfújva húzza ki magát s nyomja ki így pompás kebleit, amik annyira csábítóak egyébként is, a zöld ruha pedig tovább fokozz a dolgot... a kis boszorkány túl jól tudja, hogy mivel hergeljen! Kihívóan mered rám is, én viszont csak az étlap pereme fölött sandítok rá, amit nem régen kaptunk kézhez.
- Nos, azt hiszem én a paradicsomos-mozzarellás mellehúsa mellett teszem le ma este a voksom, mert az igazán ínycsiklandó falat itt! - jegyzem meg mintegy közömbösen, holott ennek igen is sok mellékes tartalma van és a címzettje meg szinte biztos vagyok benne, hogy érteni és értékelni fogja. A pincér persze bólint és írja is. - Mellé pedig hozzon valami fűszeresen édes finom bort kérem! - ez már sokkal burkoltabbra sikerült, de mérlegelni és rányalni is kell. A pincér pedig már várja is a többiek rendelését kezében a notesszel és tollal, hogy serényen írhassa, majd távozhasson a konyhára.