Furcsa, de meglehetősen szórakoztatónak tudtam volna találni a magyarázkodását, azt, hogy be nem áll a szája, csak mondja, és mondja, mintha véletlenül sem jutna eszébe, hogy gondolkodjon, mielőtt beszél... de a szituáció szórakoztató felhangja hamar el is illant, amikor a lényegre tért, és megtudtam, miért is késett valójában. Furcsa, de ennek hatására talán kissé el is szégyelltem magam, amiért gúnyosan kértem számon a késését, és szórakoztam a helyzetén. A helyzet egészen addig volt csak szórakoztató, míg ki nem derült, milyen nyomós oka volt késni.
Amint közelebb léptem hozzá... vagy attól, vagy a szavaim okán, de úgy tűnt, zavarba hoztam, legalábbis, a hirtelen beállt szótlanságát ennek tudtam volna be... egészen addig a pillanatig, míg el nem pirult. Akkor lett gyanús számomra... hogy nem a szavaim voltak rá hatással, inkább az érintésem, vagy a közelségem, vagy mindkettő...(?) Esetleg emlékek villantak be neki...? Lehetséges lehet? Bár sokat ittunk aznap este, de ahogy én kristálytisztán emlékeztem minden vele töltött pillanatra, úgy ő is épp olyan tisztán emlékezhetett rá, akár... De eltökélt szándékomban állt, hogy nem fogok rákérdezni. Sőt, úgy tettem, mintha a pirulását sem vettem volna észre. 
- Tudja, én egy kedves ember vagyok. Higgyen rólam bárki bármit - feleltem egyszerűen, egy visszafogott kis mosollyal a szám szegletében. Csak azért, hogy tudja, tényleg az vagyok, szóval nem kötelességtudatból, vagy divatból mondtam, amiket mondtam. Komolyan gondoltam minden szavam. - Megértem... és nem erőltetem. Az ajánlatom áll. Ha bármikor úgy érzi, tudja, miben volna szüksége segítségre, csak elém kell állnia a kéréssel. Szó szerint, vagy átvitt értelemben. Mert ha kell, az is elég, ha felhív. Például, ha holnap reggel is késne fél órát, csak dobjon egy üzenetet, és én meg majd félrenézek, míg beoson az ajtón, és leül a helyére, rendben? Aztán úgy teszek, mintha végig ott ült volna - kacsintottam rá, arra gondolva közben, hogy nem fogom szóvá tenni, amiért hirtelen így megnyílt nekem, mikor anno még a keresztnevét sem árulta el... Nem akartam emiatt sem zavarba hozni. Volt már épp eléggé kínban ma reggel, azt hiszem, egy reggelre ennyi épp elég is volt számára. Talán épp az iménti incidens miatt ilyen nyílt most, mert zavarba jött, és később majd megbánja, hogy egyáltalán megszólalt. Szóval, nem akartam rátenni még egy lapáttal. 
- Nos, nekem nincs a terhemre, de mint mondtam, nem erőltetek semmit. Ha szüksége van valamire, tudja hol talál, és 24 órában elér a mobilon. Ezt csak azért mondom, hogy ne görcsöljön azon se, hogy esetleg valamikor épp vasárnap hívna, és talán sokáig alszom, vagy hasonló. Ha eszébe jut valami, ami kell hétfőre, hogy dolgozni tudjon, de nincs, akkor kerítünk megoldást. - Tudtam, hogy talán túl kedves is vagyok éppen, de nem tudtam megállni a dolgot. Nem is tudom... bár semmit nem tud rólam, mégis közel éreztem magamhoz, tudván, mit érezhet a vesztesége okán... talán hasonlót, mint én. Csak az ő "élménye" még friss, az enyém meg... minden rémálom után újra friss volt, mintha most történt volna. Mindig ugyanazt éreztem, mint akkor gyerekként... meg akartam bosszulni... és vissza akartam csinálni, hogy akit elvesztettem, újra éljen... Élettel telt, csillogó szemekkel akartam látni, nem pedig holtan... hiába tudtam, hogy a kívánságom lehetetlen.
Hallgattam a szavait, és hümmögve ingattam a fejem kissé, mikor a mondandója végére ért.
- Tudja, Chleo, bár... a lapunk egy márka, és ennek megfelelően üzlet, de... divattal foglalkozunk, és a divat, az művészet. A művészethez művészek kellenek. És a művészek nem tudnak érzelemmentesen dolgozni, akkor nincs íze, annak, amit letesznek az asztalra, nincs színe, és... nem tudom, kegyed hogy van vele, szerintem, aminek nincs se íze, se színe, az nem lehet más, csak egy üres vászon, amihez még a kutya se nyúlt, ennek megfelelően értéktelen. Ezt csak azért mondom el magának, mert talán nem fogom máshogy kezelni, de talán kissé mégis. Abból, amit itt ma láttam és hallottam magától, abból megtudtam, hogy magában tűz és sok érzelem van. Ezeket pedig szeretném viszontlátni a munkájában. Az érzelmeket. Mert ha maga beletölti az érzelmeit a munkájába, akkor érzéseket vált majd ki azokból, akik találkoznak a munkája eredményével, és szeretek érzéseket kiváltani az emberekből. Az volna, végül is a dolgunk, hogy kiváltsunk dolgokat az emberekből - magyaráztam neki türelmesen. - Tudja, én általában nem szeretem a késést. DE, képes vagyok különleges igényekhez alkalmazkodni, ha az azt eredményezi, hogy gördülékeny kapcsolatokat és munkamenetet hozhatunk létre emberekkel, végül pedig kielégítő eredmények születnek ebből. Akkor is, ha a különleges igények ideiglenesek. Nem várok el magától lehetetlent. El tudom képzelni, hogy egy kisgyerek olykor váratlan kihívások és próbatételek elé állítja az embert. Ezért szeretném, ha nem aggódna azon, hogy én másként kezelem magát, mert tudok a nehézségeiről. Tekintse ezt úgy, mint támogatás egy megértő főnöktől, aki gyerekbarát. Akkor is, ha a támogatás igény szerint abban merül ki, hogy nem kapom le a tíz körméről, ha reggel késik "egy kicsit", ahogy kegyed is fogalmazott nemrégiben. Cserébe annyit kérek, hogy amikor már itt van, akkor olyan legyen a munkája, amire az imént is utaltam, tudja, az ízekkel, meg a színekkel - kacsintottam rá, némi biztató mosoly kíséretében. Reméltem, érti, hová akarok kilukadni. Talán én nem beszélek annyit, mint ő, az érzéseimről, és az engem motiváló dolgokról főleg nem, viszont nekem sem fél perc volt, hogy úgy tudjam rendszerezni az életem, hogy eme "akadályok" ne hátráltassanak. Ehhez néha elfogadás és megértés is szükséges volt, főleg önmagam részéről. Elfogadni, hogy van, ami nem megy, és hogy egyes dolgokat másként kell megoldanom, mint az átlagembereknek. Csak hogy egy pofonegyszerű dolgot említsek, ilyen volt az alvás. Amit ugye egészen egyszerűen úgy oldottam meg, mikor szükséges volt, hogy egyszerűen csak beleszoktam a kevés alvásba. Így legalább több időm volt más dolgokra. Például a munkámra. Amiben pedig mindig az érzéseim, és a múltam voltak az inspirációim, a mozgatórugóim. 
- Elnézem. - Mosolyára én is elmosolyodtam... meg, kicsit azon is, amit mondtunk, előbb én, majd ő is. "Nem ismer engem"... nos, igen, kicsit jobban, mint itt bárki, de egyébként, valóban nem. Ő az első olyan kollégám, akivel már lefeküdtem. Általában nem lőttem házinyúlra, hogy úgy mondjam... főleg nem a beosztottjaimra. 
- Nos, ebben igaza van, volna bőven mit helyrehozni ebben a mai világban, de... talán a következő generáció már ismét okosabb lesz. Ha mást nem, azért, mert olyannak neveljük majd. - Finoman céloztam arra, hogy ő maga is nevel egy gyermeket, és ahogy elnéztem ma őt magát, mertem feltételezni, hogy az a gyermek, akit ő nevel fel, nem áll majd hadilábon az érzelmek kifejezésével, és megélésével, illetve, megértésükkel. Megértő és érző felnőtt lesz belőle. Mert egy ilyen neveli fel. Bárcsak több ilyen szülő... vagy épp gyám volna a világban. 
- Az asszisztensem megmutatja az asztalát, és... ami a pozícióját illeti, a csapatomon belül kellene ellátnia írói, és szerkesztői feladatokat, közvetlenül alattam. - És miközben ezt mondtam, tekintetünk végig egymásba mélyedt. Ezt tartva egész addig, míg ő félre nem nézett. Akkor elmosolyodtam kissé újfent, az orrom alatt, és némi hatásszünettel folytattam csak. - Amit még nem árt tudnia, hogy minden reggel tartunk egy meetinget a csapattal. Ha pedig elront valamit, szeretem előbb, és nem később megtudni, illetve, magától, nem mástól. Ha pedig ki is javítja, akkor nincs következménye. Ezen kívül, szeretném mielőbb kitapasztalni a képességeit, nem haragszom meg érte, ha megpróbál lenyűgözni. Az érdekes, és alapos munkát szeretem. Nem az érdekel, mi a divat most, a divat az lesz, amire mi felhívjuk a figyelmet, és megmutatjuk, hogy érdemes rá. Ért engem? - kérdeztem, s ha eddig nem nézett volna még a szemembe újra, akkor én magam kerestem a pillantását. Jobb szeretek úgy beszélgetni, ha a partnerem rám néz közben.

Furcsa... vagy... talán annyira mégsem? Valahogy... ahogy egymás szemeibe néztünk, elfogott az az érzés... hogy meg akarom csókolni. Ez... igazából azért volt furcsa a számomra, mert a helyzet azért egészen konkrétan meg sem közelített egy olyat, amiben elférne egy csók... ráadásul, a munkahelyen vagyunk, én a főnöke... vagyok, vagy leszek... ez az apróság jelen állás szerint némileg még zavaros volt számomra is. És egészen bizonyos lehettem benne, hogy ő azért nem volna oda, ha megtenném. Vagyis... anno, egykor, nem ellenkezett, ez igaz, sőt! De az egyetlen alkalom volt, egy elfeledett... vagy elfeledni próbált éjszaka, ki-minek szánná kettőnk közül... Én nem vágytam elfelejteni... olykor megfeledkeztem róla kissé, de leginkább csak azért, mert úgy tartottam, minek is emlékezzek olyasmire, ami sosem fog megismétlődni? Bűvöletes éjszaka volt, olyan pillanatok, amiket nemigen tud az ember életében megismételni soha többé, főleg nem másvalakivel... és olyan pillanatok, melyek után minden hasonló pillanat már csak másodhegedűs lehet, ha fel kellene állítani egy sorrendet efféle élményekből.
Talán emiatt akartam megcsókolni. Mert valami olyat éltem át egykor a csókja hatására, amiről nem hittem, hogy valaha átélhetem, és elválásunk után nem hittem, hogy valaha még egyszer alkalmam lesz úgy érezni, olyat átélni, mint akkor... most pedig lenne rá alkalom, de...
De természetesen ez csupán vágyálom volt! Valami, ami nem történhetett meg! Nem volt jogom hozzá!
- Hm... - biccentettem kissé oldalra a fejemet hümmögve, majd elmosolyodtam. Ez tetszett, hogy látja a szememből. Aranyos, bár ezzel sem vádoltak még soha. Lehetséges, hogy rá másként nézek, mint másokra szoktam? Talán... Vagy ki tudja, talán mások csak eddig nem merték megjegyezni, vagy nem tartották fontosnak. - Oda senkit nem szokásom küldeni - csóváltam meg aztán a fejem, és bizalmasan rákacsintva hozzátettem még, kissé lehalkítva hangomat. - Akkor előbb önmagamat kellene. - Úgy mondtam ezt, mintha valami nagy titkot közölnék vele ezáltal. Tulajdonképpen nem volt titok, esetleg némi túlzás, bár fene tudja. Végülis, ha az emberek tudnák, úgy mélyenszántón, miféle életet nehezítő körülményekkel vívok újra és újra csatákat magamban, valószínűleg már régen javasolták volna, hogy ugorjak be valahová egy-két hétre vagy hónapra, vagy járjak el terápiára. Az a baj, hogy sosem szívleltem az efféle dolgokat, volt már részem terápiában, és nem javított a helyzeten, nem is kívántam részt venni ilyesmiben újra. Azt tartottam, hogy attól még, hogy valakinek segítségre volna szüksége, nem biztos az, hogy azt egy orvostól kell megkapnia. Úgy véltem, az én bajom különben sem "orvosi", hogy úgy mondjam. Nem "elromlott bennem valami", nem képzelődtem, nem bántott engem senki... "csak" láttam, ahogy a nagybátyám miatt megölik az apámat. Ez nem olyasmi volt, amin egy orvos segíthet. Itt másra volt szükség. Akadtak esetek, mikor a beszélgetés és a bogyók nem voltak elegendőek megoldás gyanánt. Az enyém is ilyen eset volt, és nem tartottam lehetetlennek, hogy akadnak az enyémhez hasonló esetek is. Szóval én senkit nem ítélnék soha diliházba valónak. Mert nem látok bele senki fejébe vagy életébe. Ahogy mások sem látnak bele az enyémbe.
Bár az ő arca egyszer csak elkomolyodott, engem ez nem tartott vissza attól, hogy a mosoly finoman jelen maradjon az arcomon.
Végighallgattam magyarázkodását, és néha bólintottam egy kisebbet.
- Tudja, én ezt nem nevezném kivételezésnek. Inkább csak... át tudom érezni a helyzet komolyságát, és azt, mennyire is lehet olykor nehéz... - mondtam, mintha csak hangosan morfondíroztam volna el a dolgon, ugyanis nem magyaráztam tovább, miként vagy miből is gondolom ezt. Nem, nem... korainak és ide nem illőnek tekintettem volna azt mondani, hogy átérzem az élethelyzetét, csak én a másik oldalról, és kissé más szájízzel, úgymond. Hiszen, alig voltam öt éves, amikor az apámat megölték, és anyának menekülnie kellett velem, egy egészen másik országig, ahol aztán, itt... új életet kellett kezdenie velem, teljesen egyedül. Gyerek voltam. De nagyon jól emlékszem a mai napig, mennyire nem volt könnyű. Anyámmal sem kivételezett senki, örülhetett, ha némi megértést kapott. Az emberek ritkán megértőek, főleg azok, akik sosem jártak még hasonló cipőben. Én meg tudtam érteni, hogy anyának, vagy éppen gyámnak lenni kemény, dolgozó anyának vagy ahhoz hasonló szerepet betöltő személynek lenni pedig még sokkal keményebb dolog volt régen is, és most is az. Hiába a modern világ, ez nem lett sokkal könnyebb, vagy... legalábbis nem lett mindenkinek könnyebb.
De én sem vágytam senki sajnálatára, szóval az ilyen dolgokat általában nem fejtettem ki senkinek. Elég volt, ha olykor, mikor szükséges volt, képes voltam megértőnek lenni.
- Helyes, éljen vele nyugodtan - vigyorodtam el, és tetszett az a kis kacsintás, amit bemutatott. Habár, egészen biztosra vettem, hogy nem fog semmivel sem felhívni, hacsak nem élet-halál kérdése. De... nekem az is jó, ha legvégső mentsvárként észben tartja ezt a lehetőséget is majd. Nem akarnék én belemászni az életébe, és ha nem kér belőle, nem fogom ráerőltetni a segítségemet. Képes leszek kivárni, míg magától jön kérni, ha kell. Elvégre, sosem volt ellenemre, ha egy nő kemény, erős akaratú, céltudatos, és kitart amellett, ha egyedül akar boldogulni. Legfeljebb, ha már nagyon nem bírom nézni, amit csinál, és úgy tekintem, hogy túl makacs, akkor majd úgy segítek, hogy ne tekintse annak, ami, és ennek megfelelően ne tudja visszautasítani. Engem is egy önálló nő nevelt fel, tudom mi fán terem a téma.
- Olyat tőlem valószínűleg sosem fog hallani. Más sem hallott még, megkérdezheti a többieket is - intettem fejemmel az irodán kívüli világ felé. Kicsit most tényleg olyan volt, mintha az irodámon kívül eső terület egy egész másik világ lenne.
Vajon őmiatta éreztem magam másként most idebent?! Lehetséges...
Mindenesetre, ez valóban igaz volt. Talán a származásom tette, vagy csak a vérem, ki tudja, de sosem tekintettem semmit túl érzelmesnek. Igaz, hogy a múltam okán én magam bizonyos értelemben igencsak zárkózott lettem, de ez nem jelentette azt, hogy nem szerettem az érzelmeket érezni, kiváltani, kimutatni, stb. Voltak, amiket megtartottam magamnak, de azokat is kivétel nélkül megéltem. És nem bántam, ha mások is megélik körülöttem az érzelmeiket. Lásd, az állatok nem fojtják magukba az érzelmeiket, és sokkal boldogabban is élnek, mint mi emberek.
Édesanyám egyébként is mindig arra nevelt, hogy nem szégyen érezni, sőt, ha csinálok valamit, és nem adom bele a szívem teljes egészében, akkor kár is csinálnom, mert ha nem adom bele magam, akkor az nem egyedi lesz, és nem a sajátom, akkor csinálhatja akárki más is, akár egy gép, egy robot is. Amit én csinálok, az tőlem lesz egyedi, ahhoz pedig benne kell lennem, érzelmileg, testben, lélekben, teljes szívemmel.
Megcsóváltam a fejem, egy finom mosoly kíséretében.
- Nem, nem, rosszul mondja. Jake abban a szerencsében részesült, hogy maga a gyámja - feleltem, s érezhette, hangomban szemernyi kétség sem csendült. Nem is voltak bennem kétségek. Szent meggyőződésem volt, hogy az a gyerek roppantul szerencsés. Minden más alternatíva csak rosszabb volna a számára. A legjobb kezekben van, ha már az anyja nem lehet mellette.
Nos igen... rögtön észleltem, mint változott meg az arca színe, és akkor jöttem rá magam is, hogy a szavaim esetleg kétértelműbbre sikeredtek, mint terveztem... Ez nem volt szándékos, bár... tekinthettük volna akár freudi elszólásnak is, végülis, az öreg úgy tartotta, hogy az ilyen véletlenekben valójában gyakorta az igazi vágyaink, gondolataink törnek a felszínre.
Mindenesetre, mikor ismét rám emelte tekintetét, figyeltem, hogy rajtam ne láthassa annak semmi jelét, hogy netán direkt használtam volna a kifejezést, vagy mögöttes tartalmat kellene benne keresnie. Nem akartam ugyanis zavarba hozni a dologgal.
- Rendben, akkor hát... most végeztünk. Menjen csak, rendezkedjen be, és... munkára fel! - kacsintottam rá, és egy biztató vigyorral intettem az ajtó felé, jelezve, hogy nyugodtan kereket oldhat, ha szeretne. Próbáltam nem nevetni rajta, hogy érezhetően szeretett volna már távozni az irodámból. Persze nekem is lett volna dolgom, de azért... élveztem is ezt a kis beszélgetést, és már most azon kaptam magam, hogy várom a következőt.