Fordult a naptár. Az új évszázad második évtizedét is átléptük, és én bizakodón tekintettem előre. Bizakodóbban mint eddig bármikor. Még akkor is ha be kellett látnom, hogy az a varázslat, amely az ünnepek alatt szinte beborított bennünket, szinte elfedve a valóságot, vagy éppen az életnek minden nehézségét, hirtelen köddé vált és ott volt mögötte a jelen ridegsége. Vissza a hétköznapokba, vissza az újonnan induló évbe, a munkába. Számtalan dolog volt, amit el kellett intéznem és ami miatt az az idő, amit eddig a lányomra és Angie-re tudtam fordítani drasztikusan csökkent. Megértő volt. Mindkettő, de azt is tudom, hogy a hiányt, amit több mint egy évtizedig miattam el kellett viselniük, nem fogom tudni csupán egy karácsonnyal tompítani. Többet viszont képtelen voltam adni magamból. A magánéletemet mindig feláldoztam a munka oltárán, és tudom, hogy ha megint így teszek, talán egy olyan lehetőséget hagyok elúszni ami soha többé nem érkezik el újra. Szenvedtem attól, hogy nem tudok kettészakadni, nem tudok velük lenni úgy ahogyan kevesen ismernek, miközben tudtam, hogy a kötelezettségeimet sem hanyagolhatom el. A cégnél több ezer ember dolgozott, és értük én tartoztam felelősséggel. A telefonhívások váltották fel a személyes találkozásokat, röpke videóhívások, olyan dolgok, amelyek jól tudom a fizikai jelenlétemet nem tudják pótolni, de ez volt a legtöbb amit adhattam nekik. Megszenvedtem. Mint az elmúlt éveket, és most láttam, hogy mi az ami elúszik mellettem, mint egy üres hajó, amire nekem kellene felrakodnom, nekem kellene megtöltenem új élményekkel, mégis csak nézem ahogy távolodik, végül eltűnik közös, lehetséges életünk horizontján. Feszültséget szült a távollétem, és két hét után ez már szinte áthidalhatatlannak tűnt. Reggeltől sokszor hajnalig dolgoztam, nem egyszer az irodában aludtam, és volt, hogy azt sem tudtam milyen nap van pontosan. Albert igyekezett mindenben a segítségemre lenni, de az világosan látszott, hogy bármennyire is szeretnék egy olyan életet magamnak, amire mindig is vágytam, valahogyan nem fér meg amellett akivé váltam ezek alatt az idők alatt. Az a fiú, akit egykor elüldöztek innen már csak nyomokban volt meg bennem, már csupán az akarat és a kívánság szintjén, de sokkal erősebb volt Mr Aubry, a vállalat feje, a főnök, akitől mindenki megoldásokat vár és eredményeket, sikereket és biztos megélhetést. Én pedig ezt nem tudtam feladni, nem tudtam neki hátat fordítani. Apa látta egyedül talán az igazi gyötrődésem, és egyetlen alkalom volt amikor ezt szóvá tette, én pedig elgondolkodtam a szavain.
“Néha többet vállalunk, mint amennyit elbírunk. Mégis, valahogy soha nem pakoljuk le magunkról ezeket a plusz terheket, hanem hozzá erősödünk. Ám vannak olyan terhek, amelyekhez nem lehet hozzá erősödni, amelyeket le kell tenni magunkról, még akkor is ha tudjuk, hogy szükségünk van rájuk. Le kell tenni, különben nem tudunk tovább haladni, és a többivel, amit éppen cipelünk sem fogjuk elérni a célunkat. Vannak az életben kényszerhelyzetek. Az üzleti életben valószínű kevésbé érzed fájónak, mert ott nem személyesen téged érint. Itt azonban igen. És ez fáj. Neked fáj a legjobban. Tudod, hogy döntened kell, dönts hát jól!”
Nem volt jó döntés. Csak egyszerűen dönteni kellett. Én pedig felkeltem, és csináltam tovább a munkát. Talán pontosan ez volt a döntésem. A magánélet, egy lehetőség, egy örök szerelem, ami múlhatatlanul fészkelte be magát megmaradt lelkem utolsó kis darabjaiban is. Múlhatatlanul.
A Brexon-Larrabee felvásárlásával nyitottam a keleti part irányába, és a cégem egyik új védőbástyájaként került bejegyzésre New Yorkban. Ki kellett azonban ide is építeni egy biztos hálózatot, megbízható és lelkiismeretes emberekkel. Így aztán úgy döntöttem, hogy tavaszig mindenképpen maradok még a városban, ameddig az ügyeket elrendezem. Hogyan tovább? Nem tudom. Bohemia-n a ház még mindig hazavárt. A gyermekkorom egy apró kis szigete, a hely, ahol azt hiszem tökéletes nyugalomra lelhetek, emlékek egész tárháza. És egyetlen a világon, ahol valószínű nem keresne senki, amit csak kevesen tudnak. És remélem ez még sokáig így is marad. Egyetlen ember maradt őrizni ezt a kis mesebirodalmat, egy bizonyos Hugh, aki Albert ajánlására került hozzám, és az unokaöccsének a fia volt, éppen ezért megbíztam benne. Hamisítatlan angol úriember, közel az ötvenhez.
Az Aubry Hajózási vállalat new york-i irodája Staten Island-en működött tovább, és magába foglalta a Brexton Larrabee céget, valamint még három másik kisebbet akiket szintén a tavalyi évben vásároltam meg. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla még mihez kezdjek velük, de valószínű az első negyedév végére a befektetési tanácsadóim az ügyvédekkel, és közdaszdászokkal karöltve kidolgoznak majd egy stratégiát.
Az év harmadik hetében jártunk, és én úgy éreztem, mintha az életemen átgázolt volna egy vonat, amely megállíthatatlanul halad előre, seper, sodor mindent ami az útjába kerül.
Az ügyvédi csapat toborzását folytattuk éppen Howard-al, akit még Baton Rouge-ból hoztam magammal. Tapasztalt öreg róka volt, és legtöbbször nem csalt a szimata, mindig ráhibázott kik azok akikben potenciális lehetőséget lát a szakmában, kik azok akik gyakornokként kellenek nekünk, hogy később, végzett jogászként továbbra is az Aubry Hajózási Vállalatot tüntessék ki szakértelmükkel.
Délelőtt tíz órára úgy éreztem, hogy lassan már mindenhol halszálka csíkos öltönyöket és joviális kis fekete klasszikus kosztümöket látok. Mindegyikük egyforma volt szinte, és én tudtam, hogy idővel remek szakemberek lesznek majd, de valahogyan mégsem tudtam volna megmondani melyiket hogy hívták. Az arcuk egybemosódott előttem, és szinte egy óriási nagy massza részévé váltak, amit fel lehetett volna azzal cimkézni, hogy: “jogászok”. A mai nap utolsó jelöltje volt hátra, akire Howard külön felhívta a figyelmemet. Fable. Nem csupán a neve emlékeztet egy regére, vagy mesére, hanem maga a nő is. Állította a vén öreg róka, aki elmondása szerint nem az egyetemen, de még csak nem is a társaság egyéb útjain keresztül bukkant a hölgyre, sokkal inkább más úton. Ennek mibenlétéről azonban mélyen hallgatott, én pedig nem faggattam tovább.
Nem szerettem volna váratni, és őszintén szólva, mivel ez volt  a nap utolsó ilyen jellegű interjúja, szerettem volna minél hamarabb túl lenni rajta. Ebéd után, kettőkor már amúgy is más találkozóm volt. Kérettem hát, és miközben arra vártam, hogy majd nyílik a nagy kétszárnyú, intarziás tölgyfa ajtó töltöttem magamnak egy italt. Az ablakhoz sétáltam, és onnan néztem lefelé, mintha nagyon fontos lenne a tovább futó ember apró pontjainak látványa. Valójában azonban csak az időt igyekeztem kitölteni valamivel. Mikor az ajtó nyitódását meghallottam, lassan fordultam hátra, jobbomban még mindig a poharat tartva, és egy lassú kortyot megengedve magamnak, a pohár pereme felett nézve meg a belépő hölgyet. Valószínű az illem, vagy valamiféle íratlan protokoll azt kívánta volna, hogy csupán annyi ideig nézzek végig rajta amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megjegyezzem magamnak, de ettől azért tovább tartott. Ekkor vált számomra világossá miért is nevezte őt a nevéhez méltó módon mesésnek Howard. Megkapóan izgalmas és gyönyörű látvány volt. Elindultam felé, miközben a poharat az asztalra tettem, és egészen addig sétáltam ameddig félúton valahol nem találkoztunk. Tekintetem immáron közelről és végigvezettem rajta, és megvártam amíg ő nyújt nekem kezet először. Noha ez egy állásinterjú, de akkor is Fable itt most egy hölgy, akinek kijár a tisztelet.
- Miss Hill. Igazán nagyon örülök. Alexander Aubry vagyok. Bár valószínű felesleges ez a bemutatkozás, hiszen tisztában van vele.- emeltem meg a kacsóját, és ahelyett, hogy prosztó módon megráztam volna, a bennem szunnyadó úriember megemelte és a kézfejét az ajkaim elé emeltem. El is mosolyodtam, tekintetem az övébe fúrtam. Épp csak súrolta a szám a kézfejét, aztán finoman engedtem el, és a másik kezemmel az asztalommal szembeni két fotelre mutattam.
- Foglaljon helyet kérem, amelyik kényelmes!- amíg kiválasztotta, és leült, én megkerültem az asztalt és leültem vele szemben. Kezemet az asztallapon egymásba fűztem, mintha imádkozáshoz készülődnék, aztán kíváncsian emeltem rá a tekintetem.
- Howard Barnes, a rangidős jogászom, akik az itteni Jogi Osztály vezetője, meglehetősen pozitívan nyilatkozott önről. A tanulmányai alapján, valamint az egyéb képességeit is dícsérte. Nos….én szeretem a tiszta lapot, úgyhogy most azt nyitnék önnek, Miss Hill. Először elmondom mivel foglalkozik a cég, utána kérem, hogy beszéljen kicsit magáról. A tanulmányairól, a jogi preferenciáiról, vagy úgy alapvetően bármiről, ami úgy érzi, hogy fontos lehet a munkáját illetően.- vagy akár olyanról is szívesen hallgattam volna, ami nem a munkát érinti. Kifejezetten kellemes és a szemnek kívánatos jelenség volt.
- Az Aubry Hajózási Vállalat elsősorban export és import szállítással foglalkozik. A cég székhelye Baton Rouge-ban van, egyébiránt mi vagyunk a város második legnagyobb vállalata. Én az év nagy részét ott szoktam tölteni. New York egy új terület, úgy vélem itt az ideje a keleti part meghódításának is. Vannak még kirendeltségeink Norvégiában, Írországban és Olaszországban. A cég tehát nemzetközi így a jogászaimtól is elvárom, hogy rugalmasak legyenek, ha a helyzet éppen úgy kívánja, hogy adott esetben mondjuk egy amerikai ügyvédre van szükség Dublin-ban, akkor utazni kell.- elhallgattam, mert nem szerettem volna túlságosan belemerülni a részletekbe. A cégről magáról valószínű a megbeszélés előtt már kapott egy részletesebb tájékoztatást, igazából az én számból a zanzásított változatot hallhatta.
- Miss Hill….hallgatom önt érdeklődve.- néztem rá, és egy mosoly rajzolódott ki a szám sarkában. Őszinte érdeklődéssel figyeltem.

Alexander&Fable

Love is a shield, to hide behind, love is a field to grow inside

Panaszos sóhajok töltik be, Maureeen antikbirodalmának előterét. Maureen lányai maguk voltak a megtestesített tökéletesség. Tökéletes főműve viszont csak egyetlen egy darab volt. Én. Úgy álltam a márványozott padló peremén, mintha odaszegeztek volna. És még ha nem is így volt, a lelkem egy darabja, ennek a kastélyszerű épület falain belül ragadt. Megannyiszor próbáltam visszavenni. Nem sikerült. Egyre messzebbre kerültem tőle. Mintha soha nem is lett volna a sajátom. Én itt nem voltam más, csak a kiapadhtatlan vágyforrása, egy tökélyre fejlesztett bábú. Egy halmaz, amiben minden fétis és kéj összpontisult. Az a részem, amelyik hajlamos volt álmodozni, ábrándozni, elmélázni, szilánkokká vált az itt töltött éveim alatt. Minden egyes újabb üres érintés összetörte egy llekrészemet. Magához vette, és porrázúzta. Egy ideig még küzdöttem, de egy idő után az ember elfárad, és csak arra vágyik, hogy megpihenjen. Még ha ez azt is jelenti, ha a lelkébe egyfajta örök sötétség költözik, és a tekintetébe feneketlen szomorúsággal tekint vissza bárkire. Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. De az én világomban,  a remény hal meg legelőször. Egy árvaházi gyerek soha nem fogja megtudni milyen kötődni valakihez, soha nem tanítják meg neki, hogy ugyanolyan értékes, akár a többi. Akárkihez is fog kerülni, egy bizonyos ponton, amikor túl tudna lendülni a múltján. Ott lesz emlékezetőként, hogy őt akármikor akármelyik pillanatban elhagyhatják, ahogy legelsőre tették. Egy idő után pedig ő maga is értéktelennek gondolja magát, olyasminek ami pótolható, és nem hagy maga után hiányérzetet. Ez egy állandósult állapot volt, amit semmi sem tudott tompítani. Maureen személye az életemben, csak még erősebbé tette ezt. Öt évesen az ember naiv, talán még hisz a csodákban. Egy megtévesztő mosoly, ami mímelt kedveséggel volt átitatva, egy reménysugárral ért fel az életemben.  A kastélyszerű kőépületet ahogy megpillantottam, egy pillanatig azt hittem akkor még, hogy egy mesébe cseppentem. Bizalommal fogadtam el Maureen kezét, hogy körbevezessen. Akkor még nem igazán sejtettem, hogy az a mosoly az arcán valamiféle felsőbbrendűséget tükrözz, ami a személyből fakadt. De ahogy beléptem az ajtón, nyomasztónak éreztem az egészet. A hiányosan öltözött lányok pedig egynesen megrémítettek. Emlékszem, amikor újra Maureen felé néztem, értelmet keresve az egésznek, hogy mi történik körülöttem. Egy újabb mosolyát ismertem meg. Ez nem volt kedves, nem töltött el reménnyel. Hideg volt, és számító. Ő már akkor tudta, hogy mi velem a terve. Egy olyan kötelék kialakítása, amire szükségem lesz akkor is, még pusztítóan fáj is. Amitől ha szabadulni akarnék, akkor az egész életemet romba döntöm vele. Minden hosszasan eltelt év után, olyan deformitást okozott bennem, és az érzelmek fogalmáról, amiket nem tudta mai napig sem kitörölni magamból. Belém ivódtak, és minden egyes lépésemet meghatározták. Bármi, ami ennek a hideg épületnek a falai közt történt, az a részemmé kezdett válni egészen kicsiként. Túl sokat láttam. A magyarázat pedig csak még bonyolultabbá tette, az érzelmifejlődésemet. Minden egyes lépésem meg volt számlálva, amit talán idővel már sejtettem, hogy  hova fog engem vezetni. 14 évesen pedig el is jött ennek az ideje, és éjjel beküldte hozzám az első férfit. Egy idősődő férfi volt, aki lehántota az első réteget a lelkemről, és egy még sötétebb helyre küldte az elmémet.
Megfagyva álltam a tölgyfa erezetes ajtaja előtt. Annyiszor léptem át, ennek a szobának küszöbét, hogy megszámolni se tudom. Egy tekintett várt odabent, amitől még kisebbnek, és jeleltételebbnek éreztem magamat. Miért nem mentem el soha? Miért...mindig csak a miért, nem ez volt a helyes kérdés. De valójába nem is tudtam mi volt az. Mély lélekzetett veszek. Próbálom magam kihúzni. De olyan, mintha a fa burkolat alatt is rajtam tartaná a szemét. Annyira sok gyűlöletett tápláltam, ez iránt a nő iránt, mg az agyam valamiféleg elburjánzzott hálát akart rám erőltetni. Hisz mégis csak ő fogadott örökbe Fable, ne légy hálátlan..Kieresztem a benn tartott levegőt.
- Fable.- tompán hallom, az ajtón keresztül, ahogy megszólít. Talán tényleg átlát az ajtón. Kezem megszorul a gombformájú kilincsen. A feszültségem egyre csak nőtt, minden egyes elhúzott pillanatnál. A feszültség, ami iránta tápláltam őrölni kezdte az idegszálaimat. Jól van Fable, semmi baj. Fejben ezt a beszélgetést, már többször is megnyerted. Most is menni fog, csak maradj higgadt. Bíztatom magamat,  mert az akarat nem elég erős bennem. Gyönge lábakon álltam, amikor Maureenról volt szó. Pedig semmi olyasmi nem kötött hozzá, ami valaha is igazi lett volna. Rezignált mozdulattal elfordítom a kilincset, és lassan  tolom magam előtt az ajtót, mintha nem is állna szándékomban belépni rajta. Akkor sem, ha már nagyon jól tudtam mi vár rám.
- Maureen.- Neve határozottan cseng, ahogy kiejtem, de az arcomra az összes félelem kiült. Félte tőle? Azt hiszem nem. Mégis amikor a birodalmának, egy eldugottt sarkába beléptem, úgy éreztem, hogy minden rettegésem ebbe az egy szobában összpontosult. Itt mesélt el gyakorlatilag mindent. Itt közölte tényszerűen, azt hogy most már ő rendelkezik velem. Tudta az összes lépésemet a céljaim felé, amit oly könnyedén elvehetett tőlem. Bármi, ami ebben a a szobában történt, egy újabb sötétséget vont a lelkem köré. Miközben minden egyes vészes sikítás visszhangzott a fülemben, menekülésre ösztöözve. Miközben az agyam azt súlykolta, hogy ide tartozom, az életemmel tartozom neki. Tudtam, hogy ennek nem így kellett volna lennie. Egy részem szabadulni is akart. Küzdött ellenne, megatagadta az a akaratát. Bizonyos pontig el is jutottam addig, hogy tudjam kontrolálni az életemet.  De a lassú dominancia, amivel Maureen könnyedén maga alá gyűrt méregként hatott rám.
- Ülj le.- Jeges mosollyal nézz rám, tudja a lépéseimet..
- Én inkább állva  maradnék.-  gyermeteg próbálkozás, az ellenszegülésnek. Pedig nem járt semmilyen jelentéssel az, hogy leülök egy székre vagy sem. Ugyanolyan kicsi maradok a szemében.
- Ma lesz az állásinterjúd, ha jól tudom..- vonja fel íves szemöldökét, én pedig ennek ellenére próbálok a szarkalábaira koncentrálni a szeme körül. Ami bizony csúfót űzött belőle, eljárt felette is az idő. Habár szépségéből nem vesztett, és az erejéből sem fogyatkozott. Talán éppen ellenkezőleg, mintha érlelte volna azt.
- Igen, ma lesz, de mire akarsz ezzel kilyukadni Maureen? - játék, aminek csak ő tudta a szabályait. Egy valamit ezzel kapcsolatban elfelejtett, tőle tanultam mindent. Neheztelő sóhajjal egybkötve fűzi össze maga előtt a kezeit. Ha valaki látna minket, talán még azt hihetné hogy valami nagyon mély kapocs tart minket össze. Ez talán így is volt, de ez a kapocs, olyan volt, akár a rothadó hús.
- Biztos vagy a döntésedben Fable? Tudod mennyi csalódás érhet, és ki fogja feléd nyújtani a kezét, ha zuhanni készülsz? - Már-már tényleg olyan, mintha aggódna, de tudom, hogy ez is csak egy játék része. Kétségek közé  igyekszik szorítani. Mintha nélküle nem léteznék. Közelebb sétálok hozzá, az asztal lapján megtámaszkodva nézek mélyen világos kék szemeibe. Ami egykoron talán nem taszított ennyire vissza, és nem egy zord emlékre emlékeztetett.
- Ha zuhanni fogok, az csakis miattad lesz. De tudod mit, meg fogom fogni a kezdet, de csakis azért, hogy magammal rántsalak, és megszemlélhesd a világodat, az én szemszögemből.

Kifogja feléd nyújtani a kezét, ha zuhanni készülsz? Visszhangzanak a fejemben Maureen szavai. A gyomrom görcsösen összeszorul. Igyekszem nem a hatása alá kerülni, és amennyire csak lehet elvonatkokztatni, az elhangzottak igazságalapjától. Maureen W. a szükséges rossz volt az életemben. Aki nélkül talán nem jutottam volna sehova. Persze mára már, Ryder is álladosult helyet kapott az életemben. Aki szélmalom harcot vívva próbált megvédeni bármitől, ami az utamba került. Néhol ez sikerült, néhol pedig nem. Maureen olyan tejhatalmat kapott az életem felett, amit még magam sem értettem sokszor, hogy ez miként történt meg. Így ez bőven rányomta a mai napomra is a bélyeget. Akármilyen lépést tettem, a szabadulásom érdekében, tudtam, hogy jönni fog egy ellenszél, ami Maureen felől fújt. Ez most sem volt másképp. Elég  volt csak szavakat elültetnie a fejemben, és máris azzá a naiv kislánnyá váltam, aki a biztonságot annak vélte, ha van hol laknia, és ha valaki kedvesen szól hozzá. Akkor is ha ez egy alaposan megfontolt terv része volt.
- Jól van kedves? - Az ismeretlen női hang felé kapom a tekintetemet. Már egy ideje figyelhetett, ahogy itt várakozóm, és különböző módszerekkel próbálom elterelni a gondolataimat, vagy legalább egy olyan nő látszatát kelteni, aki nem kap menten szívrohamot, akárhányszor az ajtó felé nézz. Ha nagyon őszinte akartam lenni, akkor iszonyatosan izgultam a lábaim egeletlenul koppant a padlón, miközben valamilyen ismeretlen dallamot próbátam eltalálni. Úgy keltem fel, hogy ma egy öntudatos nő leszek, pontosan olyan, ahogy a  nagy női magazinokba meg van írva.  Fejben annyira jól lejátszódott bennem az egész.  De azt hiszem most túlságosan is távol álltam, attól a képtől, amit igyekeztem magamra erőltetni.  Egy bizonyos részem attól is félt, hogy Howard talán elfogult velem kapcsolatban. Talán egy olyan képet állított fel Mr. Aubrynak, ami nem is létezik. Talán nem is megérdemelten vagyok itt? Zuhanok. Éreztem. Mélyen a gondolataim közé, amik egy része Maureen gondolatai is voltak. Ki nyújt kezet...már lassan úgy éreztem hogy késő, újra ugyanabba az örvénybe kezdtem vissza sodródni. De egy hang hamar kizökkent.  Igazából magam sem tudom, de hirtelen mintha elszakadt volna valami bennem. Elengedtem mindent, és határozott léptekkel indultam meg az ajtó felé. Nem teketóriáztam a kilincs felett, ez most nem az a hely. Kinyitva az ajtót beléptem rajta. Tekintetetemmel szinte azonnal megtalálom Mr. Aubry kutató szempárját. Mélyen a szemeibe nézzek, míg felé haladok, keresek benne valamit, bizonyára azt amit Maureen tekintetében látok. De ennek nyoma sincs. Színtiszta nyugodtság áradt belőle, és valami olyasmi, ami az én világomat kevésbé jellemezte. A tisztaság. Az egész lényéből valahogy ez áradt, és valami olyasmi, ami sokkal inkább emberi. Nem nehéz elidőzni férfiasan metszett arcán, ami furcsa módon egyfajta bizalommal töltött el irányába.
- Egy bemutatkozás sosem felesleges. Beszédes tud lenni..a maga módján Mr. Aubry. Fable Hill..- ejtem ki a nevemet, igyekeztem nem mögé rejteni azt gyűlöletett, amit ennek a névnek kimondásával éreztem.
Egy határozott, de mégis szelíd mozdulattal nyújtom ki felé a kezemet, várva az erősteljesebb szorítására, ami egy férfival való kézfogásnál jellemző volt. Nem ez történt, és a mondandóm elakadásában egy pillanatra ez is rásegített. Nem szoktam hozzá ehhez a fajta bánásmódhoz. Voltak szabályok, amiket be kellett tartani a férfiaknak, de sosem volt elő írva, hogy milyen modorban, és stílusban kell egy prostituáltal megnyilvánulnia.  Viszonzom a tekintetét, közben megengedek magamnak egy mély levegőt, amit igyekszek kevésbé látványosan megtenni. Ahogy azt a félénk mosolyt is próbálom elnyomni folyamatosan, ami a szám szélét csiklandozza a zavartól. Még egy öntudatlan mozdulattal bele is túrok a hajamba, amit lehet rossz döntés volt szabadon hagyni. Tekintve, hogy minden más női jelölt, komoly, decens kontyba fűzte a tincseit.
- Köszönöm.- hangom kicsit halk, még magamhoz képest is. De a mozdulataimat igyekszem, egy kimérten megtenni, nem pedig teret engedni a kapkodó mozdulataimnak, ami izgalmamban néha túlságosan is eljön belőlem.  Kerssztbe vetve lábaimat leülök, és Mr Aubryra vezetem újra a tekintetemet, most már némileg össze szedett formában ülök előtte. Azt a káoszt a fejemben, pedig  Mr. Aubry hangja csitítani kezdi.
- Más képpeségeimet..- alig hallhatóan, de megismétlem a szavait. Egy pillanat alatt végiggyűrözik bennem a zsigeri félelem érzése. Howard biztosan nem beszélt neki, semmi másról rólam kapcsolatban. Ebben biztos voltam. Mégis kizökkentett egy pillanatra, aminek hatását igyekeztem tompítani.
-  Igen, régóta ismerjük egymást. Talán egy kicsit elfogult is velem kapcsolatban.- fűzöm hozzá egyfajta magyarázatként az előbbire. És a tiszta lap jól hangzott, de tudtam, hogy ez számomra nem lesz olyan egyszerű.
Iszom magamba a szavait. Amilyen elhivatotsággal beszélt a cégről, és amiket elért, lenyügőző volt. Nem tudtam, nem elismerően pillantani rá. Habár minden erőmet bevetve, megpróbáltam egy hivatalos keretek közé szorítani magamat. De az érzelmek, és a gondolataim bizony sokszor árnyként, vagy éppen derű formájában táncoltak az arcomon. Ilyen volt, amikor talán, az ember szerette is a munkáját, és nem csak menekülő útvonalként használta.
- Egészen sokszor elmondhatta már ezt a mai nap folyamán, de káprázatos, amilyen alázattal beszél a munkájáról...-  teljesen őszintén így gondoltam amit mondtam, reméltem, hogy nem érti félre, hogy ezzel valami fajta céljaim vannak, az előrébb jutás érdekében. De most rajta volt a sor, hogy ugyanígy beszéljek magamról.
- Egy másfél évig jogiasszisztens voltam, majd L&L (Lawson & Lecroy) ügyvédi iroda és a GR Global biztonsági céggel dolgoztam együtt. Néhol még most is  a kezük alá dolgozok, de ezt vehetjük inkább egyfajta rokoni szívességnek...- hadarom el a végét, mert teljesen ebbe nem akartam belemenni, a milyenségét tekintve. Ryderrel, azért már megjártunk, egy pár húzóssabb ügyet. Amik az aktámba, nem mindig kerültek bele. Mély levegőt veszek magamhoz, mert érzem, hogy valami olyanhoz ragaszkodom, amivel lehetséges, hogy ő nem tud majd kezdeni semmit.
- Tudja én...szorítkozhatnék most arra, hogy fényezzem magamat, hogy minél jobb színben tüntessem fel magamat. Hogy tudja, elit iskolába jártam, már egészen kis korom óta, akár azt is megtudhatná, hogy már óvodás koromban illemtan órákra jártam, amit rendszerint a hátam közepére kívántam. Elsorolhatnék mindent, ami azt a benyomást kelti, hogy én vagyok a legjobb. De ha őszintén szólva, valahol ezek csak tényezők lennének. Üres adatok, amikből maga sokat talán nem szűr le, mert nálam ezerszer jobbak jelentkeztek a mai nap folyamán papírok alapján is, meg személyiség alapján is. Én csak azt tudom, hogy bármi ami ezekből a halmazokból áll össze, az sosem mutat semmit, ami érdemlegesebb. Mert a jogi út egy bizonyos ponton már nem tiszta. Ami pedig nem makulátlan, az nem lehet a legjobb sem.- úgy özönlenek ki belőlem a szavak, akár egy zápreső nyár idején. De azt hiszem nem a megfellelő helyen.
- És ha most elküld, teljesen igazat adnék magának.- persze vágd még egy kicsit magad alatt a fát Fable.

Másképp képzeltem el a new york-i tartózkodásomat. Vagy jobban mondva azt semmiképp nem képzeltem volna, ahogy végül alakult. Eredetileg egyetlen céllal érkeztem, és úgy hittem, hogy ha végre pontot teszek majd ennek a történetnek a végére, akkor nyugodtan folytathatom az életemet. Visszautazom Baton Rouge-ba és az itteni ügyeket rábízom valakire, aki nyilván tapasztalt, és tudja, hogy mit tegyen az újonnan vásárolt céggel. Mert egy cápa nem köt alkut, nem hallgatja meg a háttérmunkásokat, vagy éppen azok érzelmi kirohanásait, akik éppen miatta veszítik el a munkájukat. Egy cápa felfalja ami elékerül, aztán egyszerűen tovább úszik. Mert egy cápa soha nem áll meg, ahogy vízi megfelelője sem. Ha a cápa megállna, abba belepusztulna. De vajon én valóban ilyen vagyok? Vagy csak a szükség, a bosszú örökös hajszolása tett ilyenné?
Aztán a múlt utat tört magának, éppen akkor amikor a legkevésbé számítottam rá, vagy a legkevésbé akartam azt. A múlt, amely aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tova is illant, nem hagyva mást maga után, csak a reményt, a lehetőséget valamire, amiért egykor az életemet is odaadtam volna. Azt hittem most is megtenném, de be kellett látnom, hogy túl sok minden van már mögöttem, túl sok mindenért tartozom felelősséggel, túl sokat változtam ahhoz, hogy egyszerűen feladjam ezt az egészet.
Ha a józan eszemre hallgatok, akkor bele sem kellett volna vágni, felszakítani olyan sebeket, amelyeknek a gyógyulása is fájdalmas volt, nem csupán az amikor szereztem őket. Jól tudom, hogy bármennyi érzés is maradt még bennem, bármennyire is szeretném elhinni, hogy ennek lehetett volna folytatása, már semmi nem ugyanolyan mint régen. Legfőképp én nem vagyok az. Vannak dolgok, amelyek kísértenek, amelyek kísérteni fognak bárhova is megyek, és ennek a veszélynek nem akarok senkit kitenni. Bár azt mondtam Angie-nek, hogy az életem egy bizonyos szakaszát lezártam, nem mondtam teljesen igazat. Vannak ott még kiskapuk, vagy éppen olyan kapcsolatok, amelyekből nem lehet egyszerűen kiszállni. Nem lehet csak úgy hátat fordítani neki. Ez a dilemma pedig nehéz súllyal nehezedett a vállamra.
A munka volt az én keresztem. A munka és a bosszú, melyből az utóbbit végre le tudtam zárni. Csak talán azt nem tudtam, vagy láttam előre, hogy a helyén valamiféle űr maradt, hiány, amit valamivel pótolni kellene. Még több munkával? Ó meglehet! Vagy éppen végre rendbe kellene tennem a saját életemet. Talán ideje lenne olyan dolgokra is időt fordítani, amelyekre korábban sem lehetőségem, sem időm nem volt. Az ördögbe is, hiszen még normális hobbim sincs! Leszámítva persze a síelést, amit előszeretettel űztem, néha két hétre is elutazva Aspenbe. Igaz az utóbbi két évben erre sem volt lehetőségem.
Apa szeretett volna Bohemian maradni. Nem tudta, hogy mennyi időre, bár azt hiszem, hogy vissza Baton Rouge-ba, ebben az életben már nem fog térni velem. Tisztában vagyok azzal, hogy minden nap, vagy minden hét és hónap, vagy akár év is nagy ajándék a sorstól vele. Az meg különösen fontos volt a számomra, hogy egy olyan helyen élheti le a maradék idejét, ami mindig is fontos volt a számára. A hely, ahol anyámmal élt, ahol boldog volt, ahonnan soha nem jött volna el, ha a tűz, a tragikus nap közbe nem szól. Mióta újra visszakapta a hintaszékét, abban ül az ablak előtt, bámulva a kertet, és azt hiszem visszautazik szüntelen az időben. Emlékek között keres magának menedéket. Ha jobban belegondolok pontosan ezt csináltam én is. Az emlékek között kerestem vigaszt, hogy túléljek. De már itt vagyok megerősödve, és többé nem hátra akarok nézni, hanem inkább előre.
Éppen ezért döntöttem úgy, hogy eltekintve a korábbi gyakorlattól, a Brexton-Larrabee céget nem fogom feldarabolni és értékesíteni, hanem egyben tartva beolvasztom az Aubry Hajózási és Szállítmányozási vállalatba és némi átalakítás után, más profillal ugyan de tovább fog üzemelni. Már azt is tudtam, hogy mi lesz ez a más. Csak éppen nem voltam azzal tisztában, hogy ennek pontosan milyen jogi és egyéb szabályozásai vannak, amelyre figyelmet kell fordítanom. Éppen ezért volt szükségem elsősorban fiatal, tehetséges, ambíciózus jogászokra és közgazdászokra, akik majd az átalakításban segédkeznek.
Bíztam Howard-ban. Ismertem egy ideje ahhoz, hogy biztos legyek abban, hogy a megfelelő embereket fogja betoborozni, és legfőképp olyanokat, akik nem feltétlen a legjobb helyen szerezték a diplomájukat, de engem nem is a papír érdekel, sokkal inkább az ember, aki mögötte van.Hat jogászból, mindössze egyetlen hölgyet választott, amit már csak azért is találtam különösnek, mert nem rá vallott az ilyesmi.
Mikor Fable megérkezett, azt hiszem még inkább megerősítette azt a gyanúmat, hogy a szempontok priorizálásánál a jó öreg Howard egészen másféle aspektust választott amikor éppen erre a nőre esett a választása. Nem szokásom elsőre ítélkezni, de sokkal inkább el tudtam volna őt képzelni egy színházi páholyban kellemes beszélgető partnerként, amint éppen valamelyik Ibsen darabról folytatunk érdemi diskurzust, semmint talárban, jogi passzusokkal körbebástyázva. Bár tévedés ne essék, semmi kifogásom nem lenne a talár ellen esetében, amennyiben magassarkúval együtt viseli.
- Howard elfogultságához kétségem sem férne, Miss Hill. Ez esetben azonban azt kell mondanom, hogy tökéletesen megértem őt.- finom és óvatos bók az apró, szinte csak jelképes, ugyanakkor szerintem mindenképpen egy nő számára alapvető tiszteletként adott kézcsók közben.
- Egy kicsit feszültnek tűnik, Miss Hill. Lazítson, ne aggódjon, nem harapok. A híresztelésekkel ellentétben. - jegyeztem meg, és egy mosollyal toldottam meg, amely egyúttal valamiféle biztatás akart lenni, hogy ne érezze magát rosszul, mert ugyan ez egy kötetlen elbeszélgetés, amely mégis azért jött létre, hogy el tudjam dönteni, vajon egyetlen nőként meg fogja állni a helyét abban a csapatban akiket Howard maga köré gyűjtött?
Bólintok egy aprót a beszédem végeztével és az ő megjegyzésének közepette, majd figyelmesen hallgatom mindarról amit megoszt velem. A figyelem kiegyensúlyozott és szinte kiszámíthatóan előre tekintő. Pillantásom egy percre sem ereszti el őt, noha magamat nem meghazudtolva néha, sietősen végigsiklik a tekintetem a teljes alakján. Már amennyit így ülve látni lehet belőle. Csinos, kellemes jelenség, a hangja nem kevésbé. Aztán valahol a mondandója végén érdeklődve vonom fel a szemöldököm és a csodálkozást egy percig sem leplezve hátra is dőlök a székben. Szórakozottan billegek bal és jobb oldal, a könyököm a szék karfáján támaszkodik, a mellkasom előtt összefűzve.
- Azt akarja, hogy elküldjem?- kérdezek vissza, megállva egy pillanatra a mozgással, és enyhén előre dőlve. Kicsit olyan a mondatom, mintha egy befejezetlen kérdés lenne, mintha még mondani akarnék utána valamit, és ez valóban így is van. Felállok a székből, megkerülöm az asztalt, és az iroda jobb oldalán lévő bárszekrény felé indulok. Miközben az üvegek és poharak között matatok, néha a vállam felett hátrapillantva rá beszélni kezdek.
- Tudja, sokáig azt hittem, hogy az életben elég csak nagyon akarni valamit, meg dolgozni érte keményen és végül az ember elnyeri a jutalmat, amit olyan nagyon akar.- hezitáltam egy darabig, hogy mit öntsek neki, végül a martini mellett döntöttem, amibe egy vékony ki pálcikán olívabogyót is helyeztem. Magamnak csak egy pohár scotch, egy jéggel, csak azért, hogy mégse legyen annyira tömény. Kell a tiszta fej. Megfordultam és a két pohárral sétáltam vissza Fable irányába. Megálltam mellette és ha felnézett rám, egy biztató fejbiccentéssel meg egy szolíd, de mégis barátságosnak szánt mosollyal nyújtottam felé a poharat.
- Remélem nem lőttem túlságosan mellé az ízlését illetően. A martini kellően lágy, mégis igazán izgalmassá az olivabogyó teszi. Apróság, de nélküle sokkal másabb lenne az íze.- ha elvette a poharat, úgy a sajátommal a mellette lévő fotel karfájára ültem hanyagul, a combomon megtámasztva a poharat tartó kezemet és úgy folytattam a mondanivalómat. A távolság megszüntetésével valamiféle bizalmat sugárzó közelséget vettem fel. Hiszen a mondandóm lényegéhez ez is hozzátartozott.
- Szóval akarattal és kemény munkával mindent el lehet érni. Ostobaság és ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Mert egy idő után a morális szabályok kitolódnak, és olyasmit is hajlandóan vagyunk tenni, melyek korábban nem feltétlen fértek bele az értékrendünkbe. Szóval Miss Hill, nem csak a jogi út nem tiszta, hanem maga az élet nem tiszta. A szabályok sem azok. Mocskos világba pedig nem lehet tiszta jogszabályokat alkotni. Akkor meg nincs miről beszélni.- vontam meg a vállam, a szám enyhén lebiggyedt, majd némi szünetet tartva kortyoltam egyet a poharamból és továbbra is érdeklődve, kíváncsian szemléltem ezt a különös, mézfürtökkel megáldott szoborszépségű nőt. Innen közelről még különösebbnek láttam az arcát.
- Engem nem érdekel, hogy milyen iskolákba járt, hogy tud e balettozni vagy korcsolyázni, milyen pedigrével rendelkezik. Az ilyeneket meghagyom a lóvásárokra. Nekem más számít. Mégpedig az a bizonyos makulátlanság, amitől mégis a legjobb lehet. Ha maga nem látja magát elég jónak, hogy ne küldjem el, akkor én miért lássam annak? Vagy ha nem akarta ezt az állást,  miért jött el, vagy ha eljött, akkor miért nem ment el még akkor amikor lehetősége lett volna rá? De maga most itt ül, és beszélget velem.- néztem végig rajta immáron nem lopva és sietősen, hanem lassan. De nem voltam tolakodó, vagy udvariatlan, az nekem nem szokásom. Nem vizslatom, vagy eszközként kezelem, sokkal inkább nőként, akinek a szépsége igencsak figyelemre méltó, és ezt elismerő pillantással kell honorálni.
- Nem tudom mennyit mondtak el magának. Tudja például, hogy a felvenni kívánt jogász csapatba hatodikként érkezve egyedüli nő lenne, és a legfiatalabb? Ez mennyire zavarná magát? Illetve, és ezt fontos elmondanom.- sóhajtottam, mintha rossz hír lenne, pedig csupán csak elvárás.Egy a sok közül.
- A jogászaimtól nullahuszonnégyes rendelkezésre állást várok el. Mindig.Ezt természetesen honorálom is. Nyilván. Ez mennyire zavarná önt, Miss Hill?- folyamatosan kérdésekkel bombáztam, de pontosan ez volt a lényeg.