- ...hogy érted azt, hogy ez így nem elég?
Jessica Hewitt és Rick Morrison értetlenül néztek egymásra a tárgyalóasztalnál. A HR részleg két nagyágyúja egy emberként meredtek rám a szobában jelen lévő többi emberrel egyetemben.
-A régi gyakornokok kirepültek, szükség van a vérfrissítésre. Értsd meg, ez nem képezheti tárgyalás alapját. Túl sok a munka, túl kevés az emberünk. Csak a múlt hónapban három mérnök ment el máshová a tervezők közül. Küszködünk odakint is az emberhiánnyal és ezt csak a gyakornokokkal tudjuk feltölteni.
- Három gyakornokot fizetünk meg egy teljes állású mérnök fizetéséből. Miért éri meg jobban tanítgani őket, semmint megfizetni azt, aki valóban el is tudja végezni a teljes munkát, negyed annyi idő alatt? A gyakornokok...
Hosszan kifejtett értekezés következett Brandontól, aki egy középkorú, pocakos, kissé izzadékony és kopaszodó kollégám volt, de ennek ellenére nagyszerű szakember a maga területén, a könyvelésen. Én csendben dőltem hátra a tárgyaló ringatózó székében s figyeltem az egymásnak feszülő érdekeket, a maguk igazát hajszoló élmunkásokat, részlegvezetőket. De egyelőre nem szóltam többet, mint mielőtt ledobtam volna a bombát közéjük. A felvételi eljárás nem elég.
- Severin, te mit mondasz? - fordult felém Brandon és egyenesre igazította a széttúrt papírjait a mappájában.
Egy percig néma csend telepedett a tárgyalóteremre. Egy légy makacsul próbált kijutni kopogtatva a plafonig érő ablakon át a téli New Yorkba, pedig kutyahideg volt odakint. Hajnalban szálltam gépre, hogy reggel nyolcra ideérjek, s most a túl korai megbeszélés időpontjának köszönhetően nehezen ment az egyezkedés.
Kék szemeim kutatodva mérték végig az itt megjelenteket, akikről tudtam, hogy mind a cég érdekeit nézik a maguk módján.
- Tom a barátom volt és egyben a legjobb szakember akivel valaha dolgozhattam. Hitt abban, hogy az építészet egy költeménnyel felér, és nem csak a régmúlt időkben, hanem ma, modern körülmények között is lehet maradandót, példaértékűt alkotni - álltam fel s a visszafojtott csendben elindultam hátra kulcsolt kézzel az asztal körül - De mindezen túl azt is gyakran hallhattam tőle, hogy a jövő alakítása a mi kezünkben van. Az SSTW Co. nem csupán egy konstrukciókat maga alá gyűrő, versenytársakat maga mögé utasító vállalkozás. Mi egy nagy család vagyunk - tekintetemmel egyenként, lassan néztem minden jelen lévő szemébe - Egy család, amely támogatja egymást. Segíti. Ösztönzi a jobb, hatékonyabb teljesítményre.
- Értjük, de ez hogy jön mégis ide? Hogy jön ez az egész a gyakornoki programunkhoz?
- Nem gyári munkások vagyunk. Ehhez a munkához nem elég, ha csak egyszerűen felmutat valaki egy diplomát, vagy meglebegteti azt a hat próbamunkát amit bekértünk tőle. Itt többről van szó. Látnunk kell az egész embert. Ide ne csak azért járjon be valaki, hogy letudja a gyakornokságot és megszerezze a minimum tapasztalatot, hogy aztán tovább lépjen. Tudjátok mi volt az elmúlt évek legnagyobb vesztesége a cégünknek?
Hallgattak. Csak néhányan hajoltak egymáshoz közelebb sutyorogva, találgatva mire is gondoltam.
- A tudás, amit elvittek innen. Igen, tudom, hogy ez meglepő válasz. De ezt másképp kell csinálnunk. Nem csak az a cél, hogy a kulimunkát megcsináltassuk velük. Hanem az is, hogy ha ígéretes tehetséget találunk, az ne akarjon itt hagyni minket amint letelik a szerződése.
Rebecca előrébb hajolt és értetlenül rázta meg a fejét.
- Nem értelek, Severin. Ezt kifejtenéd? Az elmúlt években országos szinten vezettük a hozzánk jelentkező gyakornokok tekintetében a statisztikai listát. Kétszer annyian jelentkeztek hozzánk, mint bárhová máshova. Akkor miért kéne ezen a dolgon épp most változtatni?
- És hányan maradtak itt?
A kérdésemre csak a csend adott választ.
- Úgyvan. Majdhogynem egyikük sem. És miért? Mert a képzésük során túl nagy hangsúlyt fektettünk az önálló tanulásra, arra, hogy egyedül küzdjenek egy olyan vállalatnál, ami már kinőtte magát. Egyszerűen túl sok felé szórtuk szét őket, de aztán ahogy beültek a székekbe, a tervezőasztalokhoz, elengedtük a kezüket. Nem tanítottuk őket kellőképpen, hát elmentek. Azért jelentkeztek hozzánk, mert a cég kiváló munkát végez a tervezések és a kivitelezések során. Jól mutat a CV-jükben. De hány gyakornokkal mentetek ki terepre az elmúlt években? Beleértve akár engem is? Úgy van. Egyel sem. Miért? Mert türelmetlenek voltunk. Mert egyből az eredményt akartuk és nem adtunk időt, lehetőséget a hibázásra. De most új idők kell, hogy jöjjenek. Mindenki, aki pályakezdőként jelentkezik egy céghez, egy még aktív, pulzáló, tettrekész és tudásra szomjazó csillag. Hát szedjük le őket az égről és tegyük fel őket a cégünk legékesebb díszeként a koronánkra! Meg kell másítani a felvételi eljárást. Szigorítani, de csábítóbbá tenni - mondtam, és elkezdtem kiosztani a hétvégén kigondolt program legfontosabb lépcsőfokainak tervezetét.
- Hogy érted? Magasabb bér?
- Magasabb bér - tettem le egy példányt Brendon elé, majd a következőt és a következőt a mellette ülőknek.
- Fogászati ellátás?
- Akár az is. Ezt rátok bízom, kalkuláljátok ki, mi érné meg nekünk. És nem veszünk fel megint húsz gyakornokot. Csak tizet. De a tíz legkiválóbbat akarom. Azt kérem, tekintsetek majd úgy rájuk, mint a tulajdon gyermekeitekre, akiket nevelni kell, tanítani, és megtartani. Nem akarok újabb embereket átadni a konkurens cégeknek, mert előbb-utóbb annak túl nagy ára lesz majd. Most még vissza tudunk fordulni.
Az ötletdobálgatás a továbbiakban egyre jobban megosztotta a csapatot. Egyik része megörülvén a lehetőségnek egyből konstruktív javaslatokkal állt elő, míg a másik fele a finanszírozási és a jogi akadályokkal hozakodott elő. Én pedig hagytam őket, hogy Laura Wellington, Tom néhai felesége segítségével megoldják ezt a problémát. Mert ha valamit eldöntöttem, azt bizony nem sok esetben sikerült eddig még kiverni a fejemből. És én már nagyon régóta éreztem, hogy valamin változtatni kell.
- Rendben, tételezzük fel, hogy azt az egészet összehozzuk. De már kiküldtük az összes lehetséges jelöltnek a behívókat az interjúkra. Most akkor hogy lesz az elbírálás?
- Kiváló kérdés. Elsőként azt kérem, hogy hívjunk fel minden jelentkezőt és bontsuk őket csoportokra a feladatok során, és hívjuk őket egy azon időpontra megbeszélésre. Szóljunk nekik, hogy egész napos lesz a felvételi eljárás, úgy készüljenek, sőt, ha nem végzünk, akár a másnapba is belecsúszhatunk. Amelyik jelentkező akadékoskodik, automatikusan kiesik.
- Ez miért fontos?
- Mert a mi szakmánkban gyakran szembesülünk azonnali megoldást igénylő helyzettel, váratlan fordulatokkal. Nem szívesen dolgoznék olyan emberrel, aki ha szembesül valami problémával, azonnal kifogásokat keres és nem megoldásokat. Az ilyen pedig ebből egyből kiderül. Igazam van, Jessica? - néztem a HR egyik vezetőjére, aki felhúzott szemöldökkel megvonta a vállát.
- Nem mondom, hogy a gondolatnak nincs alapja, de ezt azért így kijelenteni...
- Tovább megyek. A második lépcső a portfólió. Mivel már dolgoztak vele, természetesen mind a hatot megnézzük. Mit is kértünk pontosan?
- Öhm... - pillantott egyikük a jegyzeteibe majd sorolni kezdte - Egy irodaházat, egy vendéglátó egységet, egy iskolát, óvodát vagy bölcsődét, aztán egy lakóparkot és egy két generációs családi házat. Mindegyiket parkosítva.
- Ez csak öt.
- Ó, tényleg, és utolsóként hozzákértünk még valami öko házat is.
Megdörzsöltem az államon a borostát.
- Hmm. Igen, remek. Remek. Szuper - csaptam össze a tenyerem - A portfóliókat átnézzük, hogy legyen képünk némileg a képességeikről, de itt, a felvételi alatt és kell tervezniük valamit. Legyen...ugyanezek a kategóriák, de instant, itt megoldva. És kiegészítésnek hozzá írunk néhány akadályt. Pl. a családi háznál...mondjuk süllyed a talaj. A vendéglátó egységnél nem lehet több az alap mondjuk 260 négyzetméternél, de a befogadóképességet főben számolva kicsit megtoljuk. Aztán az óvoda esetében lehetne, hogy műemlékvédelem alatt álló épületet kellene modernizálni. Ehhez akár konkrét példát is kereshetünk mindegyikre. A lényeg, hogy itt az egyéni tudást és a csapatmunkát is nézni fogjuk. Ki az, aki elnyomja a többit. Ki az, aki hagyja, hogy elnyomják. Ki akar a másik tudásával előrébb jutni, ki az, aki ezt hagyja? A versenyszellem és a kreativitás, a csapatmunkára való hajlam és a kollektív dicsőségérzet egyéni megnyilvánulásai...ezek, amikre szükség van itt. Itt minden megmutatkozhatna abban, ahogy együtt és egyénileg dolgoznának.
- Értem. Tehát itt azt mérnénk fel, mennyire képesek önállóságra, mikor ismerik fel a saját gyengeségüket, jól mérik-e fel szükségleteiket...
- Valami olyasmi. Igen.
Perceken át ötleteltük a további kritériumokról, hogy aztán nem sokkal nyolc előtt áttegyék a megbeszélt időpontokat egységesen délelőtt 11-re. Kiosztottuk kinek mi lesz az adott napra a feladata és ezt mindenek elé helyeztük.
11 óra előtt két perccel, gyomromban egy pulykás szendviccsel és némi ásványvízzel kíváncsian álltam meg az előcsarnokból nyíló váróterem ajtajában, oldalamon Laurával, Tom özvegyével. A nő hosszú, fekete hajú ötvenes nő volt, testén két gyerek kihordása hagyta ott nyomait, de még így is szívdöglesztően jó nőnek számított. Én sosem tekintettem rá úgy. Barátok voltunk.
- Tom büszke lenne rád, Sevi. Remélem tudod. Ez az újítás...
Elmosolyodtam magam, fekete zakóm ujját zavartan húztam lejjebb a fehér ingem felett. A tekintetem végighordoztam a feszengve ücsörgő vagy épp saját beszédjét gyakorló jelentkezők sokaságán. Sokan voltak. Többen, mint hittem. Többen, mint amitől ne tartottam volna. Sok embernek nem fogok tudni most ebben a körben munkát adni, de hittem, hogy még így is megéri. Kezdődhetett az első megmérettetés.

~ ★ ~

Velem ez, hogy történhetett meg? Igazán megértem azokat a történeteket, amikor valaki azt mondja nekem, hogy a karácsonyi időszak egy varázslattal ér fel, de akkor sem történnek ehhez hasonló események, vagy mégis? Az áramszünetnek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert nem először fordult elő, hogy lecsaptam a biztosítékot, de az újraindításban nem szerepelt az, hogy a laptopom önálló életre kel és elküldi az önéletrajzomat. Bárhova mehetett volna, de pont az a piszkozat állt nyitottan, ahol egy álomnak hagytam teret, de csak elméletben és nem a gyakorlatban. Eljátszottam a gondolattal, hogy elküldöm, mert apa annyit nyüstölt vele, hogy kezdjek már valamit az életemmel, hogy el is hittem neki. Totálisan elégedetten tekintettem a közösségi feladataimra, elvégre azok is munkával jártak, ugyan nem kaptam értük fizetést, de előszeretettel gyártottam a sütiket, meglepetés csomagokat készítettem a gyerekeknek, és még sorolhatnám a listát. Tökéletesen megfelelt decemberre, hogy begubózzak az álomvilágomba, és megint egy jótett-sorozattal zárjam le az évet. A friss indításra januárban készültem, az ünnepek alatt elég időt szenteltem volna az interjúnak, anyának mondtam volna fel a válaszaimat, de túl gyorsan követték egymást az események. Átugrottam volna az e-mailek záporán, ha nem tűnik fel a cég neve. Ismertem az alapításának a történetét, az elmúlt években nyomon követtem a növekedését, a sikerekkel együtt örültem, de soha nem társítottam kész terveket hozzá. Nem illettem bele a képbe, talán volt tehetségem az építészethez, de Theo halála óta egyáltalán nem rajzoltam, csak sütiket, rénszarvasokat, meg néha egy-két gyermekrajzot, de ezek nem olyanok voltak, mint az alap vagy tervrajzok. Akadtak régi munkáim az egyetemről, azokat csatoltam be a motivációs levél mellé, de nem hittem abban, hogy válaszra méltatnak majd. A versenyszférában fel se vehettem volna a bokszkesztyűt a többiekkel szemben, mert mindenki minimum már egy előző gyakorlati hellyel rendelkezett, kiváló ajánlásokat kapott az egyetemről, vagy az ismerősöktől. Nem volt meg a hátszelem, hogy ennél a cégnél dolgozzak. Ki ne álmodta volna már azt, hogy sikeres és szereti is, amit csinál? Tisztában voltam vele, hogy nekem ez a tájépítészet lesz majd, nem véletlenül tanultam annyit, de a görögországi nyaralásommal együtt tettem félre, hogy feleség legyek, később pedig anya. Itt álltam leesett állal és ledöbbent képpel, hogy behívtak egy interjúra. Minden a lehető legkacifántosabban alakult a napokban, és ezt tetéztem a legújabb ismeretségemmel egy négylábú képében. Zeust majdnem elütötte az autó és a gazdája nem volt sehol. Azonnal elvittem egy állatorvoshoz, sőt még a benne lévő chipet is bemérettem, de nem jutottam előrébb azzal, hogy megtudtam a tulajdonos telefonszámát. Eleinte nem reagált a neki küldött sms-ekre, majd később derült égből jelként kaptam tőle egy hosszabb magyarázatot. Nem volt szimpatikus a férfi, amiért egyedül hagyta a kutyáját felügyelet nélkül, de kiderült, hogy sokat utazik és egy közeli kutyaiskola állandó vendége volt, csak megszökött. Kicsit bántam, hogy meglett a gazdi, de aztán elindult közöttünk egy fura beszélgetés és azon kaptam magamat, hogy élvezem a levélváltásainkat. Időeltolódással érkeztek a válaszok, de megmosolyogtam az udvarias, néha szellemes anekdotákat, a tudást, amit a kutyája mellé társított. Soha nem ítélkezem elsőnek, de innen már más képet festettem róla, és igen hosszú hónapok óta ez volt az első, hogy fesztelenül élveztem az írást egy idegennel. Miért ne adhattam volna meg magamnak ezt az örömöt, ha már vigyáztam a kutyájára? Nem jelentett gondot, hogy átmenetileg befogadjak egy ebet, és örültem is neki, hogy nem vagyok egyedül. Kihívást jelentett a sütés mellett, de miért ne ajándékoztam volna meg némi szeretettel, ha bennem is túltengett az érzelem? Közeledett az elválásunk napja, vagyis a hétfő, amikor személyesen adtam volna át Severinnek, mert így hívták a férfit, mint időközben kiderült. Nem jegyeztem meg a vezetéknevét, de ahogyan az élet zajlik, úgy írta felül a vele szőtt terveimet is. A hétfői egész napos interjú kisebb szívinfarktust okozott a hétvége folyamán. Át kellett szerveznem a napomat, és le kellett adnom Zeust a kutyaiskolában, ahonnan már nem hozhattam el. Mit kellett volna írnom Sevnek? Bocsánat, de…életem lehetősége kopogtatott be az ajtón egy e-mail formájában? Mindenesetre azt hazudtam neki, hogy családi események szólítottak el, és sajnos nem tudom személyesen visszaszolgáltatni neki a kedvencét, de igényt tartok majd egy kávéra, és a sütiből is bekészítettem egy műanyagdoboznyit neki. Fájó szívvel vágtam neki a napnak, és alig mertem visszaszámolni a perceket, hogy örökre búcsút mondjak a lakótársamnak.
Reggel már gyomorgörccsel keltem ki az ágyból, ahonnan egy nedves orr bukkant elő a semmiből. Tudtam, hogy nem tarthatom meg, mert valaki várja, és valakihez tartozik, de már úgy megszoktam, hogy velem van. Vágyakozóan pillantottam a párnám és a takaróm kettősére a hajnali órákban, de aztán feladtam a harcot és lefőztem egy adag feketét. A bögrével, a kutyámmal foglaltam be a kanapét és a szokásos műsorral indítottunk. A rejtvényeket szerettem, és valahogy belém volt kódolva, hogy a karácsonyi különkiadás összes feladványát megfejtsem. Zeus csak a térdemnek támaszkodva asszisztálta végig a folyamatot. Nem akartam azt éreztetni vele, hogy egy felesleges fél a házban, minél különlegesebb az utolsó reggel, annál jobban fog emlékezni rám. Ezután felöltöztem és elmentem vele futni, igen…nem szoktam reggel, de ma minden más volt. A figyelmemet tereltem el akkor is, amikor összeszedtem neki a megvásárolt játékokat és edényeket (egy macit is vettem neki), aztán a pórázzal együtt indultam meg a közeli kutyaiskolába. Meglepő volt tapasztalni, hogy ennyien ismerik, és úgy köszöntik, mint egy régi ismerőst. Váltottam néhány szót a férfival is, akit előző nap hívtam fel Severin révén. Ő volt az, aki megnyugtatott, hogy Zeusnak nem lesz semmi baja és átadja a süteményt a gazdájának is. Sírva jöttem ki az épületből, és még hazafele is elejtettem néhány könnyet. A neheze még hátravolt, mert tudtam, hogy amire készülök, azért az anyám és az apám is keresztre feszítene. Nem öltöztem ki túlzottan a nagy interjúra, csak egy fehér blúzt, és egy farmert húztam fel, aztán késésben kezdtem meg az utamat a cég felé. Egész úton azt gyakoroltam, hogyan magyarázzam meg a tévedésemet. „Elnézést, de én…” kezdetű mondatok kavarogtak a fejemben még akkor is, amikor eljutottam a portára és leadtam a nevemet. Kaptam egy átmeneti kitűzőt, aztán azonnal a HR osztály megtalálására kérdeztem rá. Szépen voltunk, ahogyan elnéztem a jelentkezők táborát, és minden előjel nélkül fáradtam oda a pulthoz.
- Elnézést Bianca Weiser vagyok… - mondtam egészen halkan, mert közben elkezdődhetett a megmérettetés, én meg kint voltam a nagy tömegen túl. – Igen…késett. – pillantott fel rám az ötvenes évei közepén járó nő. – Tudom…tévedés történt. Én nem akartam jelentkezni gyakornoknak. – toltam oda a kérvényemet. – Tessék? – akadt meg a gondolatmenetben, és értetlenül nézett rám. – Sajnálom, de én nem akartam elküldeni még az önéletrajzomat, tudja az a portfólió nevetséges, én nem terveztem még semmit a nyaralón kívül, és nem is épületekben utazok. Volt az a külföldi program Athénban… - igen, ha egyszer elkezdtem beszélni zavaromban…

~ Megjegyzés ~ 1096  ~   ★ ~

Az óra lassan, kíméletlenül váltotta múlttá a jelent. A tizenegy óra mégis úgy rontott ránk, mintha lesben állt volna, s ki akarta volna várni a figyelmünk lankadását, a felkészületlenségünket használva ellenük fegyverül.
Féltem?
Nem ez volt a jó szó rá. Volt bennem némi félsz, hisz valami olyasmit dobtam be, amit nem volt idő tökéletesen kifejleszteni. Talán voltak benne hiányosságok. Nem mondom, hogy én sosem hibáztam, sosem volt esély arra, hogy valamit rosszul mértem fel. Ember voltam, s hiába igyekeztem maximális teljesítményt nyújtani, előfordult olykor-olykor, hogy bizony én is elhibáztam a lépést. Buktam el már kezdőként állásinterjút, előléptetést, mikor már nagyobb volt a tét, projektet vagy munkatársat. Egyvalamit azonban mindig szem előtt tartottam, akármi is történt a cég életében: mindenek felett állt az emberi érték. Mit értettem ez alatt? Fontos volt a pénz. Nem azért, hogy a sokadik autót cseréljük le a seggünk alatt, Tom ezt ezerszer elmondta és nem csak a szája járt. Már rég többszázezer dollár értékű járgányokkal járhatott volna, de még mindig ugyanazt a huszonéves toyotát vezette, mint annak idején, mikor megismertem. Nem költözött kúriába, egyszerű családi házban élt, és én ezt az értékrendet követtem és követem ma is. Egy hónapja költöztem be álmaim házába, pedig megtehettem volna, ha akarom, hogy akár Manhattanban is vehettem volna házat. De nem tettem, mert ezerszer többe került volna, mint itt kint Brooklynban, és az sem zavar, ha emiatt reggelente húsz perccel többet kell autóznom, hogy beérjek a munkahelyemre. Egyszerűen én nem szeretem a felesleges rongyrázást. A pénz amiatt volt fontos, hogy egyetlen kollégának se kelljen azt mondani, hogy keressen másik állást, mert nem tudjuk kitermelni a bérét. Minden emberi élet ránk számított, a munkaadóira, és ez épp annyira volt felelősségünk, mint az, hogy akit felvettünk, elvégezze a rá bízott feladatokat, legyen szó akár a takarítóról, akár a recepciósról, akár a vezetők közül bárkiről.
Tom különleges ember volt. Példaképemmé nőtte ki magát az évek folyamán. Csodáltam a lelkesedését, azt, ahogy tanítani tudott, ahogy sosem felejtette el, honnan indult el. Felelősnek érezte magát a vállalatért, de nem csak maga miatt.

Egy éjjel sokáig fent maradtunk náluk beszélgetni, a gyerekei már rég aludtak, s Tom, Laura és én, hármasban ültünk kint a teraszukon. Jól elcseverésztünk, aztán Laura elment lepihenni, s mi ketten maradtunk. Tom egy idő után odafordult hozzám.
- Tudod, Stormy, nem attól szorongok a legjobban, hogy ha csődbe megy a vállalat, a családomnak nem lesz majd mit ennie. Hogy nem lesz elég pénzünk. Laurával egy kollégiumi szobából indultunk, annak is örültünk, ha hétről-hétre minden nap tudtunk enni, nemhogy ezt a luxust megfizetni. Sokkal inkább félek attól, amit akkor hagyok örökül, ha ez a cég tönkremegy.
- Miért? - kérdeztem tőle, mert nem volt egészen világos, mire is gondolt.
-Mert akkor az emberek, akik itt dolgoztak, hirtelen munkanélkülivé válnak. Az én felelősségem, hogy amíg nem bontják fel maguk a szerződésüket, vagy mi nem válunk meg tőlük rossz munkavégzés miatt, nekik legyen lehetőségük elvégezni azt a munkát amiért felvettük őket. Ezért ez a legnagyobb félelmem. Mert ha csődbe viszem a céget, az az én saram. És akkor ennek a sok embernek, a családtagjaiknak így maradok meg az emlékezetében. A férfi, aki tönkretette az életünket.  Túl sok lenne a járulékos veszteség!
Ezért is tiszteltem és szerettem annyira Tomot. Mert azon felül hogy tudott ő is rettentő keményen az asztalra csapni, nagyon sokat tanult azért, hogy jó vezetővé váljon. Nem csak irányítani tudott, hanem vezetni is. A kettő között pedig óriási volt a különbség, ezért nőtte ki magát ez a cég a ma ismert formájára. Sokat tanított engem is, kezdőként meglátott bennem valamit, s aztán felkarolt. Amiért örökké csakis hálával tartozhatom neki. Nem a pénz miatt legfőképp. Hanem azért, hogy olyan férfivé nevelt fel, aki nem hoz szégyent rá, a szüleire. Olyan férfivé, akira lehet támaszkodni. Megtanított alázatosnak lenni. Tisztelettudónak, önzetlennek. S legfőképp, célt adott az életemnek! Ami miatt meglehet, hogy a kis vállalkozás egyre több bevételt tudott termelni, egyre nagyobb léptékekkel tudott haladni felfelé, mégis volt, ami nem változott.
A meeting utáni órák villámgyorsan teltek el. Gyors döntéseket hoztak a kollégáim, de azt láttam, hogy a kezdeti sokk után egészen jól átérezték az új kihívásokban rejlő lehetőségeket. Sorban dobták be az "ötletkalapba" a saját nézeteiket, ideáikat, amiket gyors egymásutánban követtek a kidolgozandó lépések foganatosítása, hogy a kiírt időpontra már egy teljesen fellelkesült csapat várja a hozzánk érkező gyakornok jelölteket.
Végül Laura mellett állva, izgatottan, csillogó szemmel néztem a hozzánk behívott emberek színes sokaságát. Sokan öltöztek üzletiesen, volt, aki túlzásba is esett azt hiszem, mert még leülni sem mert a keményre vasalt ingében. Mindenkin zavar látszódott, félelem, izgatottság. Nem szóltak egymáshoz, volt, aki magába roskadva ült a széken, volt, aki magában,némán gyakorolta a beszédét.
- Látod azt a srácot ott? Remeg - intett fejével az egyik sarok felé Laura és meglepve tapasztaltam, hogy valóban leejtett vállakkal ült egy szemüveges fiatalember. Az arca sápadt volt, mint a fal és a kezében majdnem legyezőként funkcionált a papírlap, amit igyekezett olvasni a várakozási idő alatt.
- Te jó ég. Mi a fene folyik itt? - kérdeztem csendesen Laurától, aki megvonta a vállát.
- Te nem jelentél meg eddig a...hogy nevezzem. Előválogatókon? De itt mindig ez van. Rengetegen akarnak ide felvételt nyerni, Sevi, azt te is tudod, hogy az egyik legjobb program még a változtatások előtt is a mi programunk volt. Sok forog kockán, nekik ez sokat számít. A jövőjük rajtunk múlik.
Körbehordoztam a tekintetemet az ideges felvételizőkön.
- Laura, ezt elbasztam.
Kerek perec montam ki azt, amit gondoltam, és Laura gyönyörű sötétbarna szemeit rám meresztve úgy nézett rám, mintha megháborodtam volna.
- Stormy, beléd meg mi a fene ütött? Ezt hogy érted? Hogy-hogy elbasztad?
Kissé megfeszült arccal húztam hátrébb Laurát az ajtóból és hajoltam hozzá közelebb, hogy senki ne hallja a beszélgetésünket.
- Úgy, hogy elbasztam. Nem számoltam azzal, hogy ennyi lesz a túljelentkező. Ez legalább száz jelentkező. Hogy mondjam meg kilencven embernek, hogy az álmuk nem teljesülhet, mert valami jobbat találtam ki annál, hogy segítsem őket a karrierjükben? Hogy sokkal fontosabb az, hogy én és a cég sikeres legyen, mint ők?
Laura értetlenül tárta szét a karját, s míg beszélt, nekem ezerrel kezdtek az agyamban dolgozni a fogaskerekek.
- Nem értelek. Reggel még arról áradoztál, hogy mennyire jó lesz ez így, hogy kevesebb gyakornok, instant oktatás...hé! Hová rohansz? - kérdezte, de én már a recepció felé szedtem a lábaimat. Hátra felé fordultam, háttal csökkentve a pult és köztem a távolságot.
- Kitaláltam valami forradalmit! Bízz bennem, Lau! Ez sokkal, sokkal jobb, mint amit reggel mondtam! Ma felrobbantjuk ezt a helyet! - kiáltottam lelkesen, s az előcsarnok visszhangja hozta vissza hozzám a saját hangomat. Ekkor döbbentem rá, hogy mit is mondtam egészen konkrétan s mentegetőzve emeltem magam elé a kezeimet, körbe tekintve az engem bámulókon - Nem, nem szó szerint értettem. Csak átvitt értelemben - nyugtattam meg őket, s léptem oda a recepcióhoz.
"Volt az a külföldi program Athénban..."
Ez a mondat ütötte meg a fülemet. A szőke hölgy mellé lépve egyszerűen áthajoltam a pulton, és kiemeltem onnan a telefonra csatlakoztatható lejátszót. Kézben hordozható lejátszó de hatalmas hangerővel bírt. Könnyedén elértem, mivel a pult nem volt annyira magas, én viszont igen.
- Carmen, ezt elviszem egy kis időre. Köszönöm - mosolyogtam a recepciósra, aki csak bólintott, lévén tudta jól ki vagyok. Aztán a szőkeségre vontam a tekintetem aki láthatóan még mindig tétován állt a recepció előtt. Az járt a fejemben, vajon hányan fogják ma még azt mondani, hogy berezeltek és nem mernek hozzánk jelentkezni. Nem akartam, hogy az terjedjen el, hogy mi egy emberevő kannibál cég vagyunk. Meglehet, nem mindenki kerülhetett ma be. De ez nem jelentette azt, hogy rosszul is kellett ezt az egészet mindenkinek kezelnie, nem kellett, hogy egy szörnyű élménnyel távozzanak tőlünk.
- Üdvözlöm az SSTW - nél - köszöntöttem, ha fogadta és kíváncsian döntöttem félre a fejemet, miközben egyenesen a szemébe néztem - Ön is a gyakornoki programra jelentkezett? Ne aggódjon, még nem késett le semmiről. Úgy hallottam, nincs még sok tapasztalata a tervezésben, de emiatt igazán nincs oka aggodalomra. Senkinek nincs. Ezért hívják gyakornoki programnak - próbáltam megnyugtatni, és hogy valami kis önbizalmat csepegtessek belé, igyekeztem barátságos arcot vágni - Jól hallottam egyébként?  Athén? Tényleg? - sóhajtottam fel és hacsak el nem rohant tőlem, finoman érintettem meg a háta közepét, hogy elkezdjen mellettem a nagy terem felé lépkedni. Elég jól értettem ahhoz, hogyan irányítsam az eseményeket a testbeszédemmel anélkül hogy bárkit kellemetlen helyzetbe hoznék. Itt is megtartottam a két lépés távolságot, semmi jelét nem adtam illetlen viselkedésnek, vagy hogy miattam kényelmetlenül kellett volna éreznie magát.
- Tudja, az Akropoliszt ma is csodálatos építészeti remekműnek tartom, nagyon sokat tanulmányoztam még annak idején. Sőt, az egyik vizsgamunkámat épp az Akropolisz ihlette meg. - mondtam, majd pár másodperc gondolkodás után hozzátettem - Igaz, azon a vizsgán úgy megbuktattak, mint a huzat.
Kivártam a hatásszünetet, aztán játékosan közelebb hajoltam hozzá - Csak vicceltem.
Szelíden és szerényen elmosolyodtam, hátha ezzel kicsit oldhatom a feszültségét. Csak egy pillanat erejéig engedtem felfedezni, hogy milyen kellemes illat áradt felőle. Nem volt túl erős, nem volt gyenge sem, illett hozzá, már amennyire ezt meg tudtam állapítani. Aztán elengedtem ezt a témát magamban és az előttem álló feladatra koncentráltam, és ha sikerült beterelnem őt a nagyterembe, egészen egy üres székig kísértem.
- Foglaljon helyet és ne aggódjon amiatt, hogy nincs elég tapasztalata. Jelen esetben...ezt még előnyére is tudja majd fordítani. Ne adja fel! Van esélye - mondtam, majd bátorítóan elmosolyodtam a szemébe nézve, aztán meghajoltam egy picit - Ha most megbocsájt nekem...Sok sikert! - mondtam, és magára hagytam.  Senkinek nem tűnt kivételezésnek, mert az egész nem vett több időt igénybe mint két perc. Otthagyva őt pedig felugrottam Rebecca mellé a dobogóra és pár szóban jeleztem neki, hogy szeretnék beszélni, aztán a várakozók felé fordultam.
- Egy kis figyelmet kérnék mindenkitől! - mondtam, s hangom erőteljes orgánuma betöltötte a termet, mindenkit kicsit csendre intett. A lejátszóhoz léptem, ráerősítettem a telefonomat, és beállítottam egy zenét rajta, s szóltam Rebeccanak, hogy ha intek, indítsa el, majd elindultam az emberek között.
- Úgy vettem észre mindenki nagyon feszült és ideges. Megértem. Mi nem kevésbé vagyunk izgatottak, és ne gondolják, hogy ez a nap csak maguknak fontos, nekünk nincs vesztenivalónk. De ez egy különleges nap! Olyan nap, amikor valami újat alkothatunk. Nem mi. Nem az SSTW. Hanem mi. Együtt. Magukkal. - mondtam, majd visszafordultam és intettem Rebeccának. A lejátszóból hangosan indult el Shania Twain dala míg az első taktusoknál elkezdtem beszélni.
- Ne féljenek! Ez nem a világ vége, próbálják meg kiélvezni ezt a napot, a megmérettetéseket. Itt senki nem távozik üres kézzel! Mindenki személyre szabott átfogó segítséget kap abban az esetben is, ha nem nyer felvételt, ajánlólevelet és első rangú helyeket, ahová szintén érdemes beadni a jelentkezést. Ezen kívül a vezetőség úgy döntött, a tíz fő felvételizőt kibővítjük. Még nem árulom el hány főre, de érdemes lesz itt maradniuk. Gyerünk, álljanak fel. Bátran! Bátran! - integettem felfelé az embereket, és a zene ritmusára elkezdtem mozogni. Ahogy jött a lépés, nem foglalkoztam koreográfiával. A zsivaj növekedni kezdett. Az emberek kissé zavartan, de felálltak és mozogni kezdtek, igaz, meglehetősen bátortalanul. Nem baj, tudtam, hogy csak pár pillanat és megjön az ihlet, mert a zene az mindenre tud gyógyír lenni. Még erre is.
- Ez az! - csaptam össze a tenyeremet és néhány emberhez oda is léptem, hogy pár taktust együtt táncoljunk - Uraim! Tekintsenek el a csodálatos női nemre vonatkozó szövegtől. Itt most akinek nem ez a lényeg. Hanem a mélyebb üzenet! Hogy érezzék jól magukat! Érezzék azt, hogy Önök, hölgyeim és uraim az utókor számára hamarosan a maradandó alkotás művészei lesznek. Igen, Önök a modern Da Vincik! Alvar Aaltok! Niemeyerek! Minden, amit elképzelnek kellő tudással, pontos tervezéssel és rendkívüli csapatmunkával a képzeletből a valóságba vetül ki! A felelősséget most azonban egy picit engedjék el! Rázzák le magukról ezt a hatalmas feszültséget és tombolják ki magukat. A kreatív elme gyilkosa a korlátozás és a merevség!
Laura mellém lépett és már ő is beszállt a táncolásba, aztán valaki elkapta a kezét és megtáncoltatta, s ő nem ellenkezett. Alakultak ki spontán párosok, és én is beálltam a sorba. Sőt, több vezetőt láttam megmozdulni, elvegyülni a tömegben, s én élvezettel adtam át magam a zenének, felszabadultan. Miért volt ez jó? Nem érdekelt, ki ismeri az arcomat és ki nem. De ha ezzel egy szemernyit is segítettem azoknak, akik az imént még úgy rettegtek, mintha kivégzőosztag elé akartuk volna állítani őket, akkor azt mondom, megérte. Akinek nem tetszett, annak meg nem is volt itt a helye. Ez nem az a munkahely, ahol seggünkbe dugott karóval járkálunk egész nap. Ez egy családi vállalkozás. Majd később lesz még min izgulni, egyelőre engedjék el magukat. Végül is...én hajtom a fejem a bárd alá, az én hírnevem forog kockán, nem az övék. Én pedig vállalom. Mert szerintem...ez egy új időszámítás kezdete.

~ ★ ~

Tudják, van az a jelenet a fejükben, amikor elképzelik a tökéletes állásinterjút. Mindenki mosolyog, amikor belépsz, már ebből tudod, hogy ez lesz az a hely, ahol tölteni akarod a mindennapjaidat. A kávé illata még az átlagosnál is hívogatóbb, nem rontanak rád, hanem megkérdezik, hogy milyet kérsz, és a bőség zavara miatt még választani sem tudsz. Érzed, hogyha ez lesz a napi rutinod, akkor alig várod, hogy ezekkel az emberekkel oszthasd meg a reggeleidet egy finom fekete társaságában. Figyelnek a kérésedre és pontosan úgy szolgálják fel, ahogyan te csináltad volna otthon. A víz ingyen jár, meg sem kell kérdezni, hogy akarod-e. Totálisan le vagy nyűgözve a berendezéstől, minden kényelmes, a bőr igazinak tűnik, de még abban sem vagy biztos, hogy ez a valóság-e. A kezdeti feszültséget bevezető kérdésekkel kezdik meg, nem rántanak bele egy kényelmetlen szituációba, megvárják, hogy mentálisan is felkészülj a folytatásra. A gyomrodban köröző idegcsomócska veszít a méretéből, kellemesebb pillangók lengik körbe hasonlítva ezt egy randevú előtti izgalomhoz. Nem élet-halál kérdezz-feleleknek fogod fel, el tudod engedni egy rövid időre a jövőtől való szorongást, mert a jelenben is jól érzed magad. A veled szemben ülők kedvesek, nem sürgetnek a válaszadásnál, még mérlegelni is van időd. Máskor a tíz körmödet rágtad volna le, de ez a hely még abban is más, ahogyan érzed magad. A magabiztosság nem elkerül, hanem feltölti a tested minden sejtjét és rohamosan közeledsz a széles vigyor felé. A pupillád kitágul, akár a drogok használata alatt, de ez most a szervezeted természetes reakciója a külső ingerekre. Elkényelmesedsz, nem nézed öt perceként az órádat, és ami a legfontosabb, hogy nem unszimpatikus és megközelíthetetlen a leendő főnököd. Rettegsz attól, hogy a határidők úgy fognak beszippantani, mint egy netflixes sorozat, azonban a látszat ellenére hiszel benne, hogy ez most más lesz. A HR-es jegyzetel, de egy cseppet sem érzed úgy, hogy górcső alá akarnának venni, hab a tortán, hogy szóba kerül a hobbi témakör. Egyetlen állásinterjún sem időztek annyit a kedvelt időtöltéseknél, mint itt. Kiderül, hogy a főnököd is szeret rajzolni, vagy éppen olvasni…sőt közös ismerősök szélesítik ki a kört. Álmodban se merted hinni, hogy ez lehetséges. A jövőben a kávé helyett a hétvégéken is belecsaphatsz a lecsóba, de most nem a barátnőd lesz a társad, hanem az új munkatársak? Mindenki laza, érzed, hogy ebbe a körbe akarsz tartozni, mert annyira könnyed és bizalmas a légkör. Mindenki előítélet mentes, útközben elhangzik egy-két dicséret is, valóban jó a kijelölt ösvény. A füled mögé tűröd a hajadat és felkészülsz a bérrel kapcsolatos kérdésekre, de megint a döbbenet ragad magával. A HR vezető szimplán egy táblázatot tol eléd, hogy bemutassa a szinteket. Az összeg láttán máris a kis pénz jelecske mutatkozik meg, mert gyakornokként is kereshetsz annyit, hogy kifizesd az albérletet, a rezsit, és még magadra is jusson egy kis keret. A háromhavi eredményes munka után pedig feljebb juthatsz a ranglétrán. A motiváció adott, még jobban akarod, hogy a csapat részese lehess. Már szinte könyörögnél, hogy vegyenek fel, de ők azok, akik utánad nyúlnak. A végén sütivel dobják fel a hangulatot, és ha ez még nem lenne elég, akkor közlik veled, hogy bármi is legyen a döntés, ettől függetlenül péntek este várnak egy italra a kedvenc pubodban. Mondanom se kell, hogy valahogyan ehhez hasonlítottam volna az álom munkahelyemen bekövetkező állásinterjút, ha igazán készen álltam volna. A valóság sosem egyezik meg a fejünkben élő képpel, de nekem ez a hétfő a szokottnál is rosszabbul indult.
Alig bírtam megszabadulni az elhagyatottság érzésétől, de fordított értelemben. Az a kutya számított rám, és megígértem a gazdájának is, hogy személyesen adom vissza, de a telefonhívás felborította a terveimet, ahogyan az áramszünet után kapott e-mail is. Nem küldtem el, mert tudtam, hogy nem felelnék meg az elvárásoknak. Az álmok dédelgetése nagyszerűen ment, sosem voltam ennyire halogató Theo előtt. A jegyességünk, az ő megismerése megváltoztatta a régi Biancát. Két évvel ezelőtt bőven belefért volna, hogy elküldjem ide az önéletrajzomat. Tele voltam energiával, és elszántsággal (a rosszabbik fajtából), hittem abban, hogy alanyi jogon jár a hét számjegyű fizetés, az extrák, ha már elvégeztem az egyetemet és egy plusz félévet külföldön töltöttem. Theo életszemlélete az enyémet is gyökeresen irtotta ki, hogy egy újat tápláljon a helyébe. A szegény halászcsaládból származó görög fiú elvette az eszemet, és megmutatta, hogy másképpen is láthatok. Nem kell áttaposnom másokon, hogy sikereket érjek el, megálltam, hogy meghallgassam a környezetemben élőket. A vőlegényem elvesztése iszonyúan fájt, de megtanított emberségesnek maradni a valódi mocsokban. A tárgyak már nem érdekeltek, ahogyan a sok pénz sem motivált, de tudtam, hogy a ház megtartásához a tartalékaim felélése után munkát kell találnom. Nem várhattam el a szüleimtől, hogy fenntartsanak egy felnőtt nőt, ha már kiszálltam a fészekből. Mindenki messze volt tőlem, és mégis…anya és apa ebben biztosan egyetértettek volna…lányom hülye vagy, ha nem próbálod meg. Személyesen akartam kimenteni magamat a tévedés alól. Más biztosan jobban megérdemli a helyet, nekem még sokat kell tapasztalnom ahhoz, hogy ehhez hasonló volumenű céghez bekerüljek. A sasokkal, a ragadozókkal szemben tehetetlen voltam. A bejárat előtt minimum tíz percet időztem azzal, hogy bemenjek-e, vagy sem, végül a tömeg vitt előre és az időpont után pár perccel érkeztem meg a recepciós pulthoz. Egyetlen értelmes mondat sem csengett a fejemben. Megválni az álomtól nehéz lesz, mert a bizsergés ott kúszott fel a gerincem mentén. Ezen falak között készültek el azok a tervek, melyekért éltem és haltam. Ebben az épületben születtek meg a döntések, melyektől a szívem gyorsabban vert, akárhányszor ráleltem egy új iskolára, vagy parkra, amihez közük volt. Minden volt a lábam előtt, és mégsem éltem vele.
Furán jön ki, ahogyan elkezdem felsorolni a hülyeségeimet, hogy én tévedésből vagyok itt, a recepciós hölgy nem is érti, hogy mit halandzsázok össze, de amikor a történetemben odaérek, hogy Athénban voltam, valaki megkocogtatja a vállamat, vagy csak én érzékelem úgy első kézből a férfi közelségét. A sejtéseim rosszak, mert csak az egyik eszközért nyúl át a hátam mögött, ennek hallatán el is távolodom egy csöppet. A magasabb beosztás adott, de amint a tekintetünk összeforr, kissé meglep az üdvözlése.
- Köszönöm. – nyögöm ki leforrázottan, és csak a kék íriszek mélységére tudok fókuszálni. Fiatalos, nem lehet több harmincnál, vagy elég jól tartja karban magát.
- Öhm…nem jelentkeztem közvetlenül. – értetlenül bámulom, hiszen elkéstem, már lassan negyed van, és mégis azzal jön, hogy még a kezembe vehetem a sorsomat és a többi. Megpróbálnám kedvesen hárítani, de a hátam közepét érintve ez már egyértelmű gesztus, hogy ne hagyjam ott faképnél.
- Athén…néhány hónapot kint töltöttem. – kezdek bele a magyarázatba és úgy indulok meg tulajdonképpen, hogy észre se veszem, mert azonnal a közös pontokat keresi és juttatja felszínre.
- Szerettem az Akropoliszt bámulni, főleg este ihleti meg az embert, ahogyan elképzeli, hogy majdnem háromezer évvel ezelőtt is mászkáltak itt emberek. Lenyűgöző a régi kor. – elmosolyodom én is a bizalmaskodó hangvételen, de cseppet furának hat, hogy időt pazarol rám a megannyi jelentkező mellett. A nagyterem előtt realizálom, hogy éppen az ellenkező irányba tartok, de még oda is bemerészkedem, mert hajt a kíváncsiság. A férfi hellyel kínál, én meg sután lesem az üres széket. – Micsoda? – szólnék utána, de magamra hagy és a közeli pódium tetejét hódítja meg a velem lezárt beszélgetés után. A vállamra igazítom a táskám pántját és egy emberként koncentrálok rá, amikor figyelmet kér a közönségtől, történetesen a jelentkezők hadától. Ő…nem…az kizárt. Valami derengett a tulajdonosokról, de álmomban se mertem volna feltételezni, hogy éppen az egyikükkel társalogtam az előbb. Lefehéredek a valóságra, de a dal úgy mászik bele a fülembe, mint egy régi barát hívódala. A megrendítő kérésre kevesen adják be a derekukat egészen addig, míg ő is el nem kezdi ropni. Ott állok a spontán alakuló párosok között, mint egy szem bab, és várok a mire is? Megfogalmazni is vétek lenne, mert le vagyok sokkolva. Valaki meghajol előttem, azt hiszem, hogy káprázik a szemem. Leopold Reagen az egyik ütős tervező, akiket az elmúlt években karoltak fel, és mostanra az egyik legkeresettebb építész lett. Hamiskás bólogatással egyezek bele, és a táskámat az üres székre dobva forgatnak meg. Megáll az ész, ahogyan az észveszejtő zöld íriszekbe merülök bele. – Severin megőrült, de ez hatalmas. Üdv nálunk. – kacsintva forgat ki, én meg a szédüléstől számolom el a lépést, és egy másik fél mellett kötök ki. Csilingelő hangon nevetek fel, amikor a kezem egy ismerős vállat érint meg. – Mondja meg, hogy mi vonzza a görög építészetben? Előbb kihagyta. – rázom meg a csípőmet és oldalasan érintem az övéhez. Mit művelek? Nem tudom, de a jelennek élek, és nem gondolok arra, hogy mi lesz egy óra múlva. A tökéletes állásinterjú lehet jobb, mint az álmaikban? Talán.

~ Megjegyzés ~ 1397  ~   ★ ~

Mi a jó vezető legfontosabb ismertetőjele? Mondhatnánk azt, hogy a kifogástalan megjelenés. Vagy a pontosság. Esetleg bátortalanul bedobhatjuk még a hitelesség kártyáját. A döntéshozatali képességet. De számomra egészen mást jelent jó vezetőnek lenni.
Elérhető. Tudatos. És nem utolsó sorban a jó vezető számomra az, aki bármilyen baromságot is találjon ki, a csapata vakon követi az ismeretlenbe is, mert annyira bíznak benne.
Hogy honnan és miért jutott eszembe ezen a borongós, szeles napon az, hogy elrohanjak a dokkolóért és magára hagyjam egykori üzlettársam özvegyét? Nos, van egy olyan sajátságos tulajdonságom, hogy időnként hajmeresztő ötletek jutnak eszembe. Általában véve hajmeresztőek. Meghökkentőek. És csak a legenyhébb formában vagyok átlagosnak nevezhető.
Nem tartom magam a legjobb vezetőnek a világon. Sőt, határozottan állítom, hogy messzemenően nem vagyok jó vezető. De a csapatom, akikkel együtt dolgozom, ők azok. A saját részlegeiken a legjobbak, akiket a piacon fel lehet lelni. Én pedig nem vezetőként vagyok nagyon jó, hanem olyan emberként, aki képes ezeket a zseniális embereket a csúcsra járatni a munkában, a legjobban motiválni a leghatékonyabb, legeredményesebb munkára anélkül, hogy az a veszély fenyegetné bármelyiküket is, hogy elérné őket a burnout. Mert szeretnek bejárni dolgozni, még talán egyiküktől sem hallottam, hogy utálna nálunk tevékenykedni, elégedetlen lenne a munkájával vagy azzal, ahová tartunk. Voltak akik persze elhagyták a helyet, de ők vagy nem jól végezték a munkájukat és meg kellett válnunk tőlük, vagy nem illettek bele ebbe a környezetbe és mérgezték a társaságot, vagy úgy érezték kinőtték a helyet és más irányba indultak el. Többségükkel békében elváltunk, noha fájt a szívem azokért, akikkel amúgy elégedett voltam. De a munka világa már csak ilyen, nem tehetünk róla, én sem elsőként ezen a munkahelyen kezdtem.
Az új gyakornokok felvételiztetése nem sokkal szokott lenni a diplomaosztások után, idén mégis kitoltuk ezt a határidőt. Úgy voltunk vele, hogy nem baj, ha máshová is elmennek a jelentkezők, ebben a szakmában elég sok friss kezdő nem rögtön ugrik fejest az állásinterjúkra. Rövid határidővel adtuk ki a hirdetést és korlátozott jelentkezőt is fogadtunk. De akik jelentkeztek, azokat mindet behívtuk. Váratlanul, megváltoztatva az egész dinamikáját, az időpontokat, felborítva a tervezett napjukat. Talán nem volt fair 24 órán belül módosítani, de látni akartam azt is, ki miként oldja meg a jelentkezést, a módosítást. Nem számítottunk kisgyerekes anyukákra és apukákra, de van a cégnek saját bölcsije, aki nem tudta hová rakni a kicsi gyerekét, behozhatta természetesen, ez nem volt akadály. Aki azonban nem akarta lemondani a fodrászt, a körmöst vagy a bevásárlást, azt sajnos nem tudtuk későbbi időponton fogadni. Ez a szakma időnként túlórát igényel, korai munkavégzést, netán váratlan utazást vidékre, ahol az építkezések valóban zajlanak. Aki ezekhez nem tud alkalmakodni az rossz szakmát választott.
Magára hagyva Laurát kezdek bele egy őrült ötletem megvalósításába, s átvágok a recepcióig a téren. Lépteim suhannak a járólapon, s a zsivalyban a szívem ritmusa egyetlen dallamra jár. Segítenem kell. Az ösztön, hogy feloldjam a bent rekedt feszültséget erővel tölt fel, energetizál és úgy érzem, ha a kezembe adnának most egy villanykörtét, az bevilágítaná a hatalmas termet.
Mégsem ez az érzés az ami végül mégis arra késztet, hogy megálljak a tervem megvalósításában. A recepció előtt álló szőkeség ha jól hallottam épp visszamondani készült a jelentkezését. Nos, sajnos megvan az a rossz szokásom, hogy ritka makacs egy öszvér tudok lenni és ez az életem elég sok területére teljes mértékig ráhúzható. Ha egyszer szagot fogtam, olyan voltam, mint egy foxterrier, amelyik ráharapott a zsákmányára. Nem eresztettem akkor sem, ha már vérzett a pofám, fájt a fogam és szájzárat kaptam a szorongatástól. Meghallva a hölgy visszavonulóját az jutott eszembe, hogy nem hagyhatom, hogy már előre leírja akár a céget a listájáról, akár önmagát, csak mert fél. Vagy mert rosszul ítél meg minket. Vagy csak mert...ezer indokot tudtam volna felsorolni, mikre gondolhatott volna, és nekem egyik sem volt szimpatikus. Azt vallottam, a puding próbája az evés. A tervezéseknél is sok esetben hagytam, hogy az embereim megvalósítsák az ötleteiket, ha volt rá idő és keret, akkor is, ha én már előre láttam, hogy az nem fog működni. Hagytam, hogy a saját hibáikból tanuljanak, és mindig meghálálta az ég, ha türelmes voltam.
A görög építészet áldásos korszak volt hajdanán s most ennyi évtized távlatában is segítségemül szegődik, míg szóval tartva a hölgyet egyszerűen elvonom a figyelmét az előzetes terveiről. Odafigyelve, hogy semmiféle kellemetlen helyzetbe ne sodorjam akaratlanul, megtartva az illendő távolságot terelem be a nagy terembe, miközben érdeklődve csevegek vele és bólogatok.
- Ó, igen! Azokon a hatalmas köveken sétálva, lepillantva az elterülő modern városra az ember akaratlanul is elképzeli, hogy vajon az akkori emberek akik épp ugyanazon a szent helyen álltak, milyen látványt szívhattak magukba, ugye? Vajon milyen illat volt odafent? Milyen ízeket éreztek a szájukban? Milyen volt a ruha érintése a bőrükön, és legfőképp, vajon valóban úgy néztek-e ki azok az épületek, mint ahogy azt elképzelték, megtervezték, kigondolták, vagy meglehet, hogy teljesen más, elrugaszkodott kép tárult volna elénk, ha akkor nézhettünk volna körbe? - Ábrándosan mosolyogva folytattam egy nagyobb sóhaj után - Egy kivilágított épület mindig csodálatra készteti az embert, valahogy minden épület, még egy egyszerű családi ház is barátságossá, hívogatóvá és egyben lenyűgözővé válik a megfelelő világítás hatására. Sok olyan épületet tudnék felsorolni amely nappal egészen más képet és érzetet kelt, mint este a fények hatására.
Nem tudom kifejteni sajnos mire is gondoltam ebben az esetben, mert a terembe érve a helyére kell kísérnem a kisasszonyt. De annyit még elmondok neki, hogy ne adja fel és van esélye bekerülni. Aztán magára hagyom, hogy immár a névtelenség homályából előlépjek a fénybe és rejtve ugyan, de felfedjem a valódi önmagam.
A zene segíti a koncentrációt, az ellazulást, hatással van a hangulatunkra. Épp ezt az áldásos tulajdonságát igyekszem kihasználni, amikor beszélni kezdek és végül elindíttatom a zenét. A táncolás nem a fő erősségem, bár azért nem vagyok teljesen reménytelen eset sem, de itt most nem is az a lényeg számomra, hogy minden tökéletes legyen. Épp ellenkezőleg. Szívesen csinálok rövid időre kicsit bolondot magamból, hogy lazítsam a bent lévőkben a szorongást, végtére is nem kivégezni készülünk őket, hanem kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket.
A beszédemet követően, sőt már közben is táncolni kezdek hát. Mosolyogva, lazán, ahogy a lépés kiadja, s erre ösztönzöm a megjelenteket is. Kapok mosolygást, hitetlenkedést, sőt innen-onnan lenéző pillantástokat is, de nem baj. Nem haragszom érte, ez nem mindenkinek a komfort zónája. Az ellenben biztos, hogy segít, hacsak valaki nem zene és tánc gyűlölő, vagy süket.
Az emberek végül kötélnek állnak, és mikor már kellően ellazultak, elindul egy spontán buli. Nem nagy dolog ez, de elég ahhoz, hogy kicsit elengedjék magukat, ha azt látják, hogy a cég feje is képes kicsit megbolondulni a kedvükért. Mert ellentétben a többi cégtulajdonossal én nem úgy gondolkozom, hogy ők vannak értem. Fordítva. Én vagyok őértük.
A táncikálás közben hol egyik, hol másik emberrel állok le egy kicsit riszálni. Megpörgetek barna teltkarcsú kreol nőt, vékonyka ázsiai származású, kerek szemüveges apró hölgyet, pasisan vállat rázok magas, borzas hajú elvont figurával, míg végül visszakapom a kezeimbe kapaszkodva az általam csellel bekísért szőkeséget. A mosolya túlragyogja a legtöbb emberét, és azt hiszem ő az első olyan, aki valóban élvezi ezt a kis táncikálást.
- Ha megengedi megjegyeznem, és nem sértem meg vele, Ön igazán kiváló táncos. Csak nem tanulta valahol, mert ebben az esetben elnézést az ügyetlenkedésemért - bókolok neki kissé és remélem, hogy ezzel nem lépek át bizonyos határokat. Sosem szoktam a hölgyeket dicsérni a kinézetük alapján. Tőlem nem szokott elhangzani a "Betsy, milyen csinos ma!" vagy a "Nocsak, Annabelle, fodrásznál volt? Nagyon jól áll az új frizura Önnek!" mert alapvetően úgy gondolom, hogy egy ilyen kiemelés amennyire jó érzetet kelt, annyira rossz is hosszútávon. Mert ha ma megdicsérem és jövő héten nem, akkor azt jelenti, hogy akkor már nem elég csinos, nem elég feltűnő? Ám a jó képességeket, a pozitív tulajdonságokat és a jellemes viselkedést mindig igyekszem pozitívan megerősíteni, mert ez azt hiszem fontosabb.
Nevetnem kell azon, ahogy kacag, mikor megpörgetem a tengelye körül, s a kérdésére félrebillentem a fejem.
- Hogy mi vonz a görög építészetben? Hogy őszinte legyek, alapvetően két dologért vagyok teljesen oda és vissza. Az egyik azok a dór oszlop. Egyszerűen minden, ahol megjelenik a dór oszlop, annyira elegánssá válik, annyira központi motívummá, hogy mellette minden más csak költői túlzásnak tűnik. Pedig ha belegondol, egy végtelenül egyszerű dolog, mégis ezt tapasztaltam az évek során. Szeretem alkalmazni ezt a kis apróságot a tervezések során is. A másik az a timpanon. Szerintem az egyik legszebb dolog a Földön, az a Timpanon, főleg, ha belegondolunk, hogy akkoriban milyen lehetőségük volt ezt létrehozni. Sajnos a mai modern környezetben kevésbé lehet alkalmazni, de ettől még nagy kedvencem. És Önnek? Mi volt a legszebb emlék, a legtanulságosabb tapasztalat amit hazahozott onnan? - kérdezem érdeklődve, s pörgetek rajta még egyet, hogy aztán türelmesen megvárjam , míg válaszol. Persze elfogadom, ha közben nem akar  felelni, de kíváncsi vagyok építészet szempontjából mi volt számára a legmaradandóbb. A zene pedig lassan a végéhez ér, és nekem mennem kell lassan vissza a helyemre, de közben érdeklődő kékségeim nem csak a szőke hölgyet figyelik, hanem a környezetet is. Láthatóan jót tett ez a kis lazítás a társaságnak, így már könnyebben merem útjára indítani a nagy megmérettetésre a jelentkezőket. Nem kell úgy félni tőlünk, nekünk is sok veszteni valónk van, de én a végtelenségig bízom abban, hogy a végén jó döntéseket hozunk majd meg. Mi is és azok is, akik jelentkeztek.

~ ★ ~

A toll és a papír csodákra képes, ha az elme nyitottá válik. Gyermekként is a határtalan fantáziánk az, ami mozgatja a kezünket és a semmiből teremt világokat, lényeket és meg nem magyarázható álmokat. A rajzolás is egyfajta művészeti önkifejezés, ezzel adunk valami többletet a világnak, vagy keltjük életre a gondolatainkat. Meglátni egy szép házat nem elég. A fejemben már akkor az alaprajz jár, amikor csak a homlokzatot pillantom meg. Az első találkozás az építészettel felbecsülhetetlen emlék. Jól emlékszem, hogy az édesapámmal jártam Olaszországban, a római kor bölcsőjében, amikor eldöntötte, hogy meglep egy romantikus mesével. A Júlia erkély egy olyan helyszín, ahova a legtöbb lány az örök és az igaz szerelem reményében érkezik, de engem maga az erkély nyűgözött le. Nem tudnám megmondani, hogy akkor mi járt a fejemben, de azt tudom, hogy ott maradtam még délutánra is. Előtte ültem és vetettem papírra a háromdimenziós elképzelésemet, amit a szemem is közvetített az agyam felé. Teltek az órák, és apa nem mert hozzám szólni, nehogy kibillentsen ebből a transzból. A szívem megtelt szeretettel és egy újfajta izgalommal, amit az építészetnek köszönhettem. Azóta ez az érzés mindig újraéled, ha ismeretlen terepen járok, és talán emiatt állt annyira közel a szívemhez az a cég, ahova ma betekintést nyerhettem. A drága kutyára gondoltam, hogy ott kellett hagynom és a gazdájával folytatott beszélgetésnek is annyi, pedig az igazság az, hogy régóta nem villanyozott fel semmi, amitől kicsit is jobb lett volna a kedvem. Az adakozás örömmel tölt el, szívesen segítek másoknak, nem jelent problémát, hogy süssek, ez is a szeretetem egyik kifejezése, de az igazi boldogságom forrása a hónapok óta elzárt diplomám zálogában feküdt. Alkotni akartam, az utókornak felmutatni valami megismételhetetlen remekművet, és ez a cég megadhatta volna a kellő löketet, mégis berezeltem, amikor behívtak az interjúra. Féltem megjelenni a cápák között, nem éreztem úgy, hogy készen álltam volna megmérettetni másokkal, nem szerettem a versenyhelyzetet, vagyis már nem. Theo halála óta megváltoztam, és ez az új énem sokkal jobban tükrözte a belső világomat, mint az, hogy most lehazudjam a csillagokat is az égről. A recepciónál akadtam fenn először, kedvem se volt bemenni a hallba, ahonnan már egészen a bejáratig elhallatszott a várakozás zsivaja. A belső teret megtöltötte valami megfoghatatlan feszültség, amitől az ember hátán felállt a szőr is, de összeszedtem minden bátorságomat és eldöntöttem, hogy személyesen utasítom vissza álmaim színterét, amiről anya és apa sem beszélt volna le, de mások lettek a prioritások az elmúlt hónapokban.
A hölgy nem tűnt valami segítőkésznek, vagy nem értette meg a nemleges válaszom miértjét. Sokan feltették volna azt a hülye kérdést, hogy miért nem ragadom meg a lehetőséget és gázolok keresztül mindenkin? Bianca több esélyed nem lesz az élettől…magamba olvasztottam a kételyt, mert nagyon jól tudtam, hogy ennek bizony örökre hátat kell fordítanom. Bele is zavarodtam a recepcióssal folytatott párbeszédbe, amikor a semmiből bukkant fel egy férfi. A kinézete alapján nem sokkal lehetett idősebb nálam, de a pult mögött helyet foglaló hölgy azonnal közlékenyebb és kedvesebb formát öltött. A nekem szegezett kérdésektől eleinte zavarba jöttem, de úgy lendített át a kezdeti nehézségeken, hogy észre se vettem, hogy már elhagytam a recepció területét és az egyre erősödő mag felé tartottam a társaságomban időző idegennel. A szavainak zamata volt, ízesen beszélt és ez volt az, ami ott gyökeret eresztett. Hasonlóan vélekedett a művészet és az építészet keverékéről, mint én. Bámultam a műveltségén, a szófordulatait még megközelítőleg se tudtam volna visszamondani, csak egy bamba mosoly ült ki az ajkaimra. A fülem mögé igazítva a hajamat lestem a föld felé, és most először hallattam a hangomat, mióta eljöttünk a recepcióstól.
- Ha lenne esélyem, akkor visszamennék az időben és elbeszélgetnék a tervezőkkel. Minden érdekelne, de legfőképpen az, amikor valaki alkotni kezd. A megannyi ötletből hogyan lesz egy egész, mi készteti rá arra, hogy éppen a márványt vagy a sima követ használja fel élete nagy művéhez? A döntések sorozata alkotja a házat, és az életformát is. – fejeztem be helyette a mondatot, de úgy látszott, hogy ez a rövidke párbeszéd vége is szakad a férfi kiléte kapcsán. Álmomban se hittem volna, hogy éppen a vezetővel fogok eszmét cserélni a görög kultúra architektúrájáról, de a lelkemet simogatta az első benyomás, amit gyakorolt rám. Tetszett a férfi lénye, és a belőle áradó magabiztosság. Érdekesen reagáltam a ne adjam fel és éljek az álmaimnak búcsúszövegét, de megvártam a folytatást, mielőtt leléptem volna. A rögtönzött pódium tetején állva osztotta meg a mondandóját a nagy közönséggel, és szerintem nem voltam egyedül azzal a kijelentéssel, hogy nem erre készültünk. A tánctól nem irtóztam, szerettem mozogni és energiákat szabadítani fel, de annyi volt az új és ismeretlen arc, hogy a nyakam is belefájdult az állandó forgásba. Megtáncoltatott az egyik kedvenc tervezőm, kapkodtam a fejemet, hogy még kik vannak jelen, de úgy tűnt, hogy minden jelentkezőt és itt dolgozót átjárta a szabadság érzete. A zene még nem ért véget, amikor ismételten annak az ismerős kék szempárba a tulajdonosába botlottam, aki a maradásra ösztökélt. Meg voltam róla győződve, hogy jól cselekszem, ha beadom a derekamat és megpróbálom a lehetetlent? Még hezitáltam a döntésem végett, de igyekeztem nem kimutatni a bennem dúló harcokat. A kezem az enyémre simul, én meg úgy tekintek fel rá, mint valami görög adoniszra.
- Öhm…köszönöm a bókot, egy ideig táncoltam, amikor fiatal voltam, de felhagytam vele. – az ember lánya nincs hozzászokva, ha egy ilyen férfi bókol neki, és ez alól én sem voltam kivétel. Láttam hogyan néznek rá a nők, mintha a saját vágyaikat látnák megtestesülni. Le sem vakarhatnám a mosolyt az arcomról, miközben megpörget, és a tekintetem keresi a sajátjával. Nem túl szégyenlősen hallgatom, de van benne valami megfoghatatlan sárm. A pillantásom a körülöttünk mozgókra esik, de mindenki a partnerével van elfoglalva és nem a szomszédjával. A kérdése függőben marad egészen addig, amíg a kékjei áthatóan nem mérnek végig.
- Mi tetszett meg a görög művészetben? Az állandóság. Az élet megáll, ha Athénban jár az ember. Nem érzed úgy, hogy 2021-ben lennél, csak a csodálatod, vagy az arra járó turisták hívják fel a figyelmedet a változásra. A görög életritmus…a szívemhez nőtt. – megríkatnak az emlékek és habár nem kellene, akkor is a felszínre törnek az emlékek. A vőlegényem képét nem tudom kitörölni, és most érzem a veszteséget ennek a férfinak a közelében.
- Sajnálom, de ez nem fog menni. – megindulnak a könnyeim és kiragadva a kezemet az övéből indulok meg a vélhető kijárat felé, de a mélybe hulló szomorúságomtól nem sokat látok…

~ Megjegyzés ~ 1052  ~   ★ ~