Armand & Eli

Korán reggel keltem, már amennyire a reggel kilenc az korán van. Hétvégente inkább később mászok ki az ágyból, de csak azért, mert péntek esténként későn is dőlök le. Mindig ilyenkor tartok sorozat maratont, mert hát hétköznap iskola van, olyankor a szüleim szerint aludnom kéne, mert ha nem pihenem ki magamat, akkor nem is fogok tudni jól teljesíteni. Nem mintha amúgy annyira nagy szükségem lenne rá. Matekból imád a tanár és úgyis jó vagyok belőle, hiszen az csak logika, a spanyol pedig nekem már túl egyszerű, a többire pedig nincs szükségem. Most áldom anyuékat, hogy elküldtek külön tanárhoz is. Nem azért, mert kellett volna, hanem mert állandóan azt erőltetik, hogy legyek tolmács vagy fordító, emiatt pedig szeretnék, ha már egy negyedik nyelvet is jól beszélnék. Persze ez mind azért kell, hogy az egyetemen jó legyek. Nem mondom, valóban eldicsekednék, hogy valószínűleg mennyivel jobb vagyok másoknál, hiszen egy ázsiai nyelvet is beszélek és nem csak a szokásos angol, német és a társait. Persze ettől függetlenül még az oroszt és kínait is szívesen megtanulnám, de előbb legyen meg a spanyol.
Most ellenben nem foglalkozok a tanulnivalókkal, annak ellenére, hogy szombaton tanulni szoktam, mivel megbeszéltem a barátnőmmel, hogy ma találkozunk. Sajnos a születésnapomon nem tudtunk összeülni, meg annak a környékén sem, mivel elutaztak. Persze nem csodálkozok, hiszen karácsonykor mindig ez van. Az lenne meglepő, ha egyszer itthon maradnának. De sose bántam, illetve úgy mondanám, hogy nem bántódtam meg. Ma viszont végre leülhetünk beszélgetni egy kicsit egy kávé mellett.
Éppen ezért villámgyorsan felöltözök és már rohanok is ki a házból, még mielőtt bárki megállíthatna. A szüleim azért, mert megint elcsászkálok valahova, a bátyám pedig azért, hogyha már kimegyek, akkor keressek magamnak valami srácot. Egyedül az öcsém az, aki nem nyaggat, bár ő is néha meg tudja keseríteni az életemet, ha játszani akar. A legutóbbi alkalommal is, mikor csak egy buliba mentem azt kaptam büntetésnek, hogy a tesómmal kellett foglalkoznom. Nem értem mi volt a baj vele, hiszen én nem voltam részeg egyesekkel ellentétben, mégis ő simán megúszta én meg nem.
Meg is érkezek a kávézóba, amit a barátnőm nézett ki magának. Még nem jártam itt, így nem is tudom, hogy milyen a kávé, vagy mit adnak, de remélem, cukorszirupot lehet kérni. Egyből helyet foglalok, de még nem rendelek, inkább megvárom vele a másik felet is, közben pedig a barisztát nézem a pult mögött. Akaratom ellenére is elmosolyodok és egyből fel is pattanok, hogy elkezdjek vele beszélgetni. – Elnézést! Tudom, hogy dolgozik, de azt szeretném megkérdezni, hogy egy kezdőnek milyen tippje lenne? Már munkával kapcsolatban. – Bár én még nem voltam tanfolyamon, amíg nem leszek nagykorú nem is mehetek, de nagyon tudnám élvezni, hogy esetleg egy hasonló helyen dolgozhassak. Előbb azonban meghallgatom, hátha tudna nekem valami tanácsot adni, hogy hol kezdjem, vagy mit is kéne tennem.

Armand & Eli

Kivételes alkalmak egyike, amikor eleve mosolyogva fordulok valakihez. Nem nagyon szoktam rajongani az idegenekért, pláne nem az idősebbekért, mert ők sokszor csak lenéznek minket. Kicsi vagyok ez így igaz, de sem a magasságom, sem pedig a korom nem lehet kifogás arra, hogy miért gondolják úgy, hogy valamit nem tudhatok. Mégis a saját szüleimtől is megkapom, hogy én még csak gimis vagyok, ennek megfelelően pedig tudatlan. Hát hol van itt egyenes arányosság?! Még a matektanár is megmondta, hogy ilyen esetben nem feltétlenül van.
Most mégis mosolygok a férfira, valószínűleg azért, mert látom, ő is így tesz, és nem egyből elhajt, hanem hajlandó velem foglalkozni. A felnőttek olyan lekezelően tudnak bánni velünk, persze akadt már kivétel, nem is egy, de az unokatesómat most nem sorolom ide, mivel ő családtag, így természetes, hogy imád.
Türelmesen várok, hogy végezzen a kávéval, mert hát a vendégek az elsők, én meg amúgy is ráérek, amint látom, egyesek megint késnek! De mindegy, addig is elfoglalom magamat, csak zavar, hogy még aludhattam volna, vagy egy részt megnézhettem volna a sorozatomból. Ellenben így is hasznosnak ígérkezik a napom. –Lehetne ilyen sorrendben? – kérdezem először kicsit szórakozva, mert amúgy ebből minden érdekelne. Na jó, talán a felszolgálás kevésbé, de egye fene azt is szívesen meghallgatom. – Igazából nagyon szeretnék kávékkal foglalkozni aztán később megnyitni a  saját üzletemet. De tudom, hogy ahhoz valahonnan el kéne indulnom, ami nekem a barista állás lenne, de nem tudom, hogy tizenhét évesen mik a lehetőségeim. Tizennyolc! Bocsánat, kiment a fejemből, hogy nem rég töltöttem be. – Annyira egybefolyik nekem a karácsonnyal, hogy el is felejtettem, torta is volt akkor. Még jó, hogy eszembe jutott, bár kétlem, hogy ez az egy év olyan nagyon sokat változtatna.

Armand & Eli

Ja, tudom tisztára dilisnek tűnhetek, hogy csak random leszólítok valakit egy kávézóban, hogy tud-e tanácsot adni, hogyan legyek éppen barista. De érdekel mások véleménye? Pont nem! Pláne úgy nem, ha adott illető, akihez a kérdés szólt, nem küld el melegebb éghajlatra. Sőt még szórakoztató is a fickó, aminek csak örülök. Megjegyzésén el is kezdek nevetni.
Aztán szépe el is mondom, hogy mire gondolok, mert hát… ötletem meg elképzelésem akad bőven, csak éppen azt nem tudom, hogy jó-e az irány, így egyszerűbb egy olyan embertől kérdezni, aki látszólag még ért is hozzá.
Felajánlására csak bólogatni kezdek és leülök a helyre, amit mutat nekem. Milyen kis udvarias egyébként! Az én korombeli pasik miért nem lehetnek ilyenek? – Egy vaníliás cappuccinot kérhetek? – nézek rá mosolyogva. A süti most nem fekszik nekem, azt majd inkább a barátnőmmel. A vaníliát pedig azért kérem a kávéba, mert attól olyan finom édes lesz, és nem kell a keserű íz világot elviselnem. Tudom, én akarok kávékat főzni, aztán pont nem szeretem a keserűt… De ez nem lehet kizáró ok nem igaz? Meg lehet majd hozzászokok mindenhez, csak idő kérdése.
-Elizabeth vagyok, de… ha kellemesebb, akkor az Eli is jó. – Furcsa tőlem azt hallani, hogy elsőre szólíthat valaki a becenevemen, mert hát nem igazán bírom. Azt preferálom, ha megadják nekem a tiszteletet és a teljes nevemen hívnak, amíg nem mondom azt, hogy vagyunk olyan közel egymáshoz és akár már becézhet is. Flor esetében is hasonló volt, de ez a férfi annyira kedvesnek tűnik, hogy egye fene, szólíthat Elinek.
Szavaira elgondolkodok és kifelé kezdek bámulni, amíg elképzelem a helyzetet. – Éppen a pult mögött öntöm a felhabosított tejet a csészébe, aztán rárakom a tányérra, majd kiadom a vendégnek. – Mindig így képzeltem el. Hogy mosolyogva adom oda szépen egyesével a kért italokat. Hogy a szívemet és lelkemet beleadom, hogy a legfinomabb és legszebb kávékat adhassam ki a kezeim közül, amik mosolyt csalnak az emberek arcára.