- A francba, már megint kacsát csináltam – odapillantok a gép mellől, most csak rövid időre ugrottam be, hirtelen lettek sokan, legalábbis a pultnál dolgozókhoz képest. Ez számomra öröm, s egy ideje gondolkodom, hogy egy újabb keresést adok útjára a belső körökben, hátha valaki úgy dönt, eljönne ide. És a kávézót is kéne bővíteni, legalábbis a kávézó részt. De még várok, hiszen azért időt és energiát fektetni valamibe, máskor is volt már ilyen, aztán hamar visszaapadt. Még egyelőre várok. - Miért, mit akartál csinálni? - Közben a kezem már az újabb adagért dolgozik, hogy a keze alá kerüljön a csésze. - Hattyút – rám néz, kis híján elnevetem magam. - Még jó, hogy nem fenyőt – odalépek mellé, átadom a csészét a másik baristának és a kezembe veszem a csészét és a tejet, aztán az utóbbit lerakom, nem kell hozzá önteni, viszont előveszek egy pálcikát és megigazítom, úgy, hogy lássa Josephine. - Engedd hosszabban a közepén, hogy meglegyen a csík, a többi tökéletes volt – mosolygok rá egy pillanatra, miközben a karórámra pillantok. Leveszem a kötényt, hamarosan megérkezik, akit várok.
A profi munkát várom el, mindenkitől, s ebbe azok is beletartoznak, akiket külsősként bízok meg egy-egy munkával. Azoknál is, akik eseteken fellépnek. S azoknál is, akiknek helyt adok a munkáiknak, legyen az akár a kávézó vagy az előadók falán, vagy magában a galériában, ami csak itt van, Manhattanben. S a külsős rendezvényeken is, amelyeknek az irányítása már nem igazán rám tartozik. Zora profi, megbízok benne. Az irodába megyek, mellette van a tárgyaló rész, külön helyiségként, hogy ha valakinek adminisztratív vagy egyéb teendője van, ne zavarjuk egymást. Így most is csak a tabletért és a ceruzáért megyek, az előbbit feltettem tölteni, mert nem fogja kibírni a megbeszélés végét, ha úgy vittem volna be a megbeszélésre. Az ajtót kinyitva, Josephinebe bukkanok bele. - Csak szólni akartam, hogy megérkezett a vendéged. - Köszönöm, Josephine – mosolygok rá, s beelőzve őt, máris üdvözlöm, kezem felé nyújtva. - Üdvözlöm, köszönöm, hogy eljött. Remélem, könnyű volt idetalálni. Erre tessék – hogy mégis mi lehet a bökkenő? Akire vártam, nem igazán ebben a negyedben szokásom összefutni vele, s mikor végül találkozóra került, sor, további megbeszélések okán, csak a címet adtam meg, azt, hogy ez egy kávézó és még sok egyéb más lenne, azt annyira nem.
A munkák sokszor annyira váratlanul találnak rám, hogy már-már én magam is meglepődöm rajta. Már eljutottam arra a szintre, hogy sokszor ajánlás útján jutok újabb és újabb megbízáshoz, de most abszolút nem erről volt szó. Ezúttal ugyanis a véletlen szülte a helyzetet, hiszen a kedvenc kávézómban talált rám a meló. Minden áldott reggel betérek oda, mikor elindulok a reggeli teendőimet intézni, aznap sem volt ez másként. Az eltérés a megszokottól csupán annyi volt, hogy nálam volt néhány munkám egy mappába téve, amit sikeresen szétszórtam, mikor belém ütközött valami vadbarom. Egyeseknek annyira sietős a dolguk, hogy abszolút nem foglalkoznak a környezetükkel, vagy éppen azzal, hogy másnak is lehet fontos ügye. Én persze nem az a meghunyászkodó típus vagyok, szóval ezúttal sem hagytam szó nélkül az engem ért atrocitást. Nem akartam senki másnak kellemetlenséget okozni, csak annak a fajankónak, aki miatt majdnem tönkrementek a képeim. A vége persze az lett, hogy kihívták a tulajt – akit, mint kiderült, már többször is láttam a pult mögött -, hogy ő próbálja meg elsimítani a nézeteltérést, és ne legyen még nagyobb balhé. Nem tehetek róla, de ha igazságtalannak érzek valamit, akkor nem szoktam csak úgy befogni a számat, így aztán a legtöbben körülöttünk hallották. Meglepetésemre, ahelyett, hogy ki lettem volna tiltva, végül a férfi elhívott egy munkamegbeszélésre, mivel nem csak számomra derült ki, hogy ő a tulaj, de számára is az, hogy én meg fotózással keresem a kenyerem. Végül azért mégsem volt annyira keserű a szájízem, amikor távoztam, és ez határozottan pozitív volt. Többek közt egyébként a kíváncsiság is hajtott, amikor ma Manhattan felé vettem az irányt. Nem tudtam, hogy miről lenne szó pontosan, vagy mit is szeretne tőlem, de szerettem a kihívásokat, meg nálam abszolút igaz volt az is, hogy a munkám a hobbim. Eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számított, szóval ez egy igazán jó napnak ígérkezett. Én szerettem volna így hozzáállni, de hogy valóban úgy lesz-e, az már a jövő zenéje volt. Szerencsére egészen könnyen megtaláltam a helyet, kicsit hasonlított a másikra, mégis másabb volt valamennyivel. Elég jó szemem van, ügyelek mindig a részletekre is, úgyhogy gyorsan felfedeztem azért az eltéréseket is. Még gyorsan igazítottam egyet a copfba fonott hajamon, amelyből néhány tincs lázadásként kibújt, aztán beléptem. Voltak néhányan, de ezúttal nem fogyasztó vendégként érkeztem, úgyhogy a szokottnál is céltudatosabban közelítettem meg a pultot, és mosolyogtam rá a mögötte állóra. - Helló! Armand Hughest keresem, elméletileg lenne vele egy megbeszélésem, amiről máris késtem… öt percet. – állapítottam meg, miután futólag az órámra pillantottam. Jó ég, pedig nem szerettem késni, még ha öt perc nem is volt a világ vége. Majd szépen ráfogom a forgalomra, ami akár még igaz is lehetett volna, bár valójában a sminkelés vette el azt az öt percet a reggelemből. Nem szoktam annyira kinyalni magam, ha a hétköznapokról van szó, de azért elég igényes voltam ahhoz, hogy ne karikák szemekkel lépjek ki az utcára, vagy éppen bonyolítsak le egy munkamegbeszélést. - Jó napot! – üdvözöltem én is a már ismerős férfit, ajkaimon kissé kacérra sikerült mosoly pihent. Nem feltétlenül neki szólt, inkább afféle berögződés volt ez részemről. – Szerencsére elég jól tájékozódom, ráadásul a GPS csodákra képes. – legyintettem könnyed mozdulattal. – Köszönöm! – követtem hátra, közben pedig érdeklődve néztem körül. – Nem lenne gond, ha inkább tegeződnénk? – kérdeztem közben, amíg elértünk a tárgyalóig. Sokkal jobban szerettem a közvetlen beszélgetéseket, a kötetlenebb hangulatot. Akkor is, ha nem baráti csevejről volt szó. - Ez a hely is a tiéd? – nyilván az övé volt, inkább csak beszélgetést próbáltam kezdeményezni, valami semlegesebb témában.
Az idő nem mindenki számára olyan fontos, hogy betartsa a pontosságot. Ennek kezelését nem ma kezdtem. És nem is itt. Viszont egészen másként reagálok itt a késésre, mint ott, ahol először szembesültem ezzel. Máris kettesben, vagyis magunkra maradunk, teendő mindig akad, ám sosem az érdekel, ki látszatdolgozik. Eredmény a fontos. Josephine elmosolyodik, mint ahogy én, úgy veszek fel másokat is: legyen őszinte, s ismerje be és el hibáit, mert csak úgy tudunk előbbre lépni. - Az őszinteség és beismerés a legnagyobb erény. Máris jelzem, hogy megérkezett. Addig egy kávét, süteményt? Mind a kettőt? Esetleg teát? A rendelés felvevő máris veszi a lapot és odafigyel, amennyiben kér valamit Calliope. A legyintgetésre kicsit felvonom a jobb szemöldököm. - Sose kicsinyítse le a képességeit. Azért tart ott, ahol tart – s hogy legyen büszke rájuk. Nem vagyok se wellness guru, se new age fan, ezt az egyet nagyon megtanultam. - Igen, arra is – utalok vissza arra, amikor nem hagyta magát. A vendégeimet megvédem, s az igazságnak adok szót, az adott helyzet ismeretében. Engem inkább a másik arroganciája adta az aduászt, a helyett, hogy segített volna összeszedni a képeket. Az én szerencsémre voltaképpen, mert ahogy ráesett a pillantásom a látható képekre, megfogta a figyelmem, s amikor elkezdtem felszedegetni neki a képeket, egyből a lényegre tértem. Sosem voltam egy virágnyelvű egyén, s nem akkor akartam elkezdeni. Ha én virágnyelvet használok valakinél, kezdjen el futni, mert akkor valami nagyon nem működik. És nem a gépekre értem. - Ha így kérdezi, akkor igen – nyitiom ki neki az ajtót, hogy kényelmesebben és jóval csendesebb közegben beszélhessük meg a részleteket, aztán pedig ő dönt, hogy vállalja-e. - Az engedélyt nem nekem szükséges megadnom – mosolygok rá, ám annyira megrögzött úriember nem vagyok, hogy segítsek neki leülni. Huszonegyedik század, mindenkinek, akinek van keze, és nincs eltörve, kificamodva, akármidve, képes egy széket kihúzni és leülni rá. - Az enyém – Ülök én is le, de előtte még megállok a szék előtt. - Kávét vagy valami frissítőt? S mihez szólnál, ha a napos csibézés helyett a lényegre térnénk? - Nem szeretem senki idejét rabolni, még akkor sem, ha valóban jó dolog néha a small talk. Rühellem a small talkokat. Vagy nem. - A felkérésem valójában nem csak egy megbízás lenne, amennyiben vállalod. Akár egyet, vagy mind a kettőt – vannak profi fotósok és vannak, akik értik, mikor kell elkapni a pillanatot és hogyan lehet hangulatot teremteni. A látott fotói éppen ezen igényeimnek feleltek meg, maximálisan. Alább nem is adnám. Ha potenciálisan benne lenne, s még nem kiforrott, azt is észrevettem volna. Akkor pedig felkaroltam volna. Elnyúl a kezem a tabletért. Utánanéztem a munkáinak és egyet találva, úgy döntöttem, először őt kérdezem meg, bevállalja-e. - Az első egy olyan fotósorozat lenne... ha a terminusokban helytelenül fejezem ki magam – nézek rá. - Nyugodtan ki lehet nevetni – mosolyodom el. - és ki lehet javítani. Ez a kávézó helyt ad esteknek, kisebb színműveknek, főleg saját alkotásoknak. A főpróba pár hét múlva lesz, egy drámát adnak elő. És szükségem lenne olyasvalakire, aki érti az elkapott pillanat mögötti mélységet. Van, aki iilyenkor feláll és elmegy. Elfogadom, mert miért ne fogadnám el. Csak hát van még egy másik ajánlatom is. Nekem az sokkal izgalmasabb. Mint a desszert. Az jön utoljára. Pedig az lehetne a főétel!
- Köszönöm! – mosolyogtam rá a pult mögött álló nőre. Ugyan a megjegyzését szinte egyből el is eresztettem a fülem mellett, de a mosolyom töretlen maradt. – Mind a kettőt kérnék. Egy latte-t mandulatejjel, édesítővel, és valamilyen csokoládés süteményt. Vagy olyat, amin van sós karamella. Mindegy… - vontam meg könnyedén a vállaimat. Egyrészt nem reggeliztem, másrészt meg magam sem tudtam eldönteni, hogy mit kívánnék jobban. Ez a kettő ugrott be kapásból, és ha valamelyikből lesz, én csak örülök neki. Addig pedig türelmesen kivárhattam, hogy a találkozóm másik résztvevője is előkerüljön. - Ez kétségtelen. – bólintottam, mert egyébként nem olyan típusba tartoztam, akik gyakran kevesebbnek tüntetik fel magukat, mint amilyenek valójában. Én tisztában voltam az értékeimmel és a képességeimmel egyaránt. Sőt, néha valószínűleg kicsit többet is gondoltam magamról, de ez már igazán részletkérdés. Egy művész talán megengedhet magának ilyesmit, de ha nem, én akkor is így tettem. - Mindig ennyire szabálykövetően udvarias vagy? – nevettem el magam enyhén, amikor közölte, hogy nem neki kell engedélyeznie a tegeződést. Ezzel én is tisztában voltam, mert az egyetemen volt egy etikett kurzus, amit hallgattam időtöltés gyanánt. Ettől függetlenül soha nem adtam az ilyesmire, így nekem az jött le, hogy ő bizony nagy úriemberként éli a mindennapjait. Az, hogy ezzel mekkorát tévedtem, már ugyan mindegy volt nekem. Engem nem zavart, ha valaki ilyen, elfogadtam általában mindenkit úgy, ahogy volt. Maximum nem tetszett az, amit láttam belőle. - Kértem egy kávét, meg valamilyen süteményt odakint, mielőtt szóltak neked. – árultam el, mert egy újabb rendelést abszolút felesleges lett volna leadnom. Nem akartam én duplán dolgoztatni senkit. – Már biztosan elkészült azóta, szívesen kimegyek érte, ha nem hozzák be… - ajánlkoztam, mert nem volt szükséges engem körbe ugrálni, mindig igyekeztem jól feltalálni magam mindenféle helyzetben. – Az nagyszerű lenne, szeretem a tiszta beszédet, a felesleges udvariassági köröktől meg a falra tudnék mászni! – vallottam be, és külön üdítőnek találtam, hogy nem raboljuk feleslegesen egymás idejét. - Nos, akkor elárulod, hogy mire is gondoltál pontosan? – kérdeztem érdeklődően, az agyam most már átállt munka üzemmódba. – Nem szokásom kijavítani olyat, aki laikus a témában. – ettől függetlenül barátságosan rámosolyogtam, nem csúfondárosan. Eszem ágában nem volt most ebbe belemenni, Aidannel persze szívesen kötekedtem volna, de az teljesen más lapra tartozik. Nem is tudom, miért jut egyáltalán eszembe még ilyenkor is, teljesen semmiségekről. - Aha, értem… - dünnyögtem elgondolkozva. – Mikor lenne ez pontosan? – már vettem is elő a telefonomat, hogy beírjam a naptáramba. – És hogyan is képzelted az egészet? Mondj el mindent, amit csak tudnom kell, a pillanat elkapását pedig bízd csak rám. – ahhoz legalább elég jó érzékem volt, hogy megörökítsek olyan pillanatokat, olyan érzéseket és benyomásokat, amiket nem mindenki vett volna talán észre. Ezért futottam be ilyen fiatalon, és hittem abban is, hogy jól csinálom, amit csinálok. Enélkül szerintem nem lehet egy ilyen munkát űzni. Kell hozzá az érzék, és úgy látszik, hogy bennem ott volt, velem született dolog.
- Rendben – vette a non-verbális üzenetet és fennakadás nélkül figyelt tovább. Minek akadna fenn olyanon, amin nem szükséges? Éppen ezért van a kiszolgálási részen Josephine. - Van sós-karamellás csokitortánk, azt tudom ajánlani, vagy sós-karamellás sajttortánk – mutat is a megfelelő süteményekre, hogy meg tudja tekinteni Calliope, s elfogadása után máris helyezi a kistányérra, míg a kávé készül.
Mosollyal nyugtázom a bólintást. Fontosnak tartom ezt, ugyanakkor a képességek korlátainak ismeretét is. Ennek örömére gyakran rohanok falnak, mert van, hogy csak ezzel tudom megtanulni, hol is van az a határ. S talán ezért sem ítélek el és meg senkit sem azért, aki és ami. Talán a szélőségeket mégis? Van még mit dolgoznom ebben magamban. És magamon. - Most már csak azt kéne eldöntenem, hogy ezt a kérdést sértésnek vagy dícséretnek vegyem? - Egyik sem zavar, hiszen ez a kérdés nem rólam szól, mint ahogy a válasz sem.ha nem tegezhetem, nekem úgy is tökéletesen megfelel. Ha igen, akkor is. - Ez esetben hamarosan érkezni is fog – a vendégeimet nem hagyom ugráltatni, s az üzleti partnereket sem. Aki itt ült velem, éppen a kettő között helyezkedett el, s hiába én vagyok a megrendelő, a tisztelet megadása és a gördülékenyebb megbeszélés titka a nem ugráltatás, legalábbis így vélem. - Ne tegye, felesleges odamászni. Le is kell onnan jönni utána – mosolyodom el, s egy halk kopogás és egy igen, után nyílik az ajtó, s Josephine hozza be tálcán a kért süteményt, kávéval, s elém is elém helyez egy expressot, ezúttal krémporral fűszerezetten, ezen a héten most ezzel őrjítem magam éppen, kipróbálásként. Eddig egy derítő sem ízlett, így kíváncsian tekintek a csészére. - Köszönöm, Josephine – a megnevezett egy nagyon szívesen után el is tűnik vissza, maga mögött újfent becsukva az ajtót. - Engem lehet, ezzel tanulok, ám ahogy szokta – bólintok. A korrigálások kedvemre valók, amennyiben az nem az okoskodásról és fitogtatásról szól. Az a viselkedés olyan helyről fakad, amire nem vagyok kíváncsi és bár nincsenek elvárásaim senkivel kapcsolatban sem ilyen téren, de .. (igen, az a bizonyos de), igazán kinőhetné már. Az első felvázolása után türelemmel várakozom, már a támlának döntve hátamat. Még hagyom a kávét érlelődni, az illata így tovább betölti a helyiséget. És a kávé illatáért meg tudok veszni. - Két hét múlva, szombaton lesz az előadás, a főpróba csütörtök és pénteken lesz, este héttől. Az előadás egy óra húsz perces. - ami lehet, a próbák során kinyúlik hosszabbra, hiszen vannak részek, amelyeken többször átmennek, főleg az elején. Nem értek hozzá, így ezt már nem fűzöm hozzá. Amihez nem értek, azt elfogadom, hogy nem és nem okoskodok benne. - Hiszen ezért is beszélek most itt önnel – mosolygok rá. A pillanat elkapásáért. - A csoport azt szeretné, hogy a komplexitás átjöjjön a fotókon, s legfőképpen a mű előadásából. Amit viszont szerintem meg fog látni a legelső alkalommal, hogy személyekben nagyon eltérő, amatőr, kedvtelésből színjátszókról van szó, akik szívükön viselik, hogy átjöjjön a mű mondanivalója, üzenete. Nem, nem árulom el, mi az, úgyis venni fogja – mosolygok rá. - Az én meglepetésem nekik az, hogy meglássák, mennyire eltérőek, ám éppen ez adja a munkájuk egészét. Ahogy egymáshoz viszonyulnak a próbák során. Éppen ezért munka-munka fotókkal is megbíznám, amilyen színfalak mögötti fotózásokra, amennyiben lesz olyan pillanat, amit érdemes megörökíteni. Naplónak és promóciónak is szánom, mivel plakátokat is tervezünk az előadáshoz, amennyiben hozzájárul, akkor az ön fotóival. Hallgatok egy keveset, majd rápillantok. - Ha van megszokott metódusa az ismerkedéshez, ami feltételezem van, annyit tudok mondani, hogy bár nyitottak új dolgokra, a feszélyezettség meglesz és némi műviesség az elején, bár ezeket úgyis tudja. Ezért gondoltam arra, hogy pár, más alkalommal eljöhetne a próbákra, hogy megszokottá váljon a jelenléte. És persze, ahogy ön megfelelőnek látja – bízok a szakemberek tapasztalataiban. - Vagy, a másik ajánlatom jobban érdekli, ha elmondom – tekintek rá érdeklődéssel. Ha közben fogyaszt, hagyom, hiszen mindenhez számítok elég időt, legyen szó bármiről.
- Ó, a sajttortát szeretném. A másik túl sok lenne a jóból… - mosolyogtam barátságosan, mielőtt magára hagytam volna a pult mögött állót, hogy azt kövessem, akihez valójában érkeztem. Csak sebtében néztem körül, de igazából minden apró részletet sikerült megjegyeznem. Azt hiszem, hogy ez a képességem a munkámból fakadt, vagy azért voltam jó a munkámban, mert volt ez a képességem. Magam sem tudnám megmondani, de a kettő határozottan összefonódott, a részletekre figyelni szerintem fontos. - Igazából fogalmam sincs, de a szándékom abszolút nem volt sértegető! – szögeztem le gyorsan, mert azt már neki kellett tudnia, hogy sértésnek veszi-e, ha udvariasnak találom. Én nem ragaszkodtam az efféle formaságokhoz igazából, én remekül elvoltam úgy is, ha az ember egy kicsit lazábban vette a dolgokat. Mielőtt bármit is reagálhattam volna a roppant elmés megjegyzésre, a kopogást követően landolt előttem a rendelésem. Hálásan pillantottam a Josephinenek nevezett nőre, hogy aztán figyelmem visszatérjen a velem szemben ülő férfira. - Nos, rendben, akkor ki foglak javítani! – ígértem mosolyogva, közben a kávéért nyúltam, hogy óvatosan kortyoljak belőle egyet. – Hm, pont ahogy szeretem! – ez persze annak az ügyességét dicsére, aki már nem hallhatta, de legalább a főnök kapott egy kis visszajelzést. Szerintem az is fontos, hogy ő elégedett legyen az alkalmazottakkal, illetve tudjon róla, hogy jól döntött, amikor felvette a nőt. - Értem, az teljesen kezelhető! – bólogattam, visszahelyezve a latte-s poharat az asztalra. – Máris nézem a naptáramat, hogy van-e ezekre az időpontokra valami más, de egyelőre nem rémlik… - azzal már vettem is elő a telefonom, hogy bepötyögjem az új programjaimat. – Elég titokzatos vagy, de éppen ezért most már nagyon érdekel, hogy mi vár rám. Szeretem a különlegesebb, nem olyan egyszerű megbízásokat. – vallottam be, mert azokban láttam a kihívást. Mindig úgy dolgoztam, hogy a maximumot próbáltam kihozni magamból, de azért mégis egy egyszerűbbet kevésbé élveztem, ezt el kellett ismernem. - Tudok ilyesmit is készíteni, ha igény van rá. Vagy van már megbízva a plakátok elkészítésével valaki? – magam elé vettem szórakozottan a süteményes tányérkát, és a desszertes villával levágtam az első falatot. – Akkor végig itt leszek, mindent megörökítek, amit érdemesnek találok, aztán leválogatom a képeket. A legjobbakat pedig egy pendrive-on fogom átadni neked, ha az úgy megfelel. Amelyiket szeretnéd, azt pedig retusálom is, ha kell, utómunkák, ilyesmi… - mivel belelkesültem, így kicsit illetlenül talán, de félig teli szájjal beszéltem. Na, nem úgy, hogy be lehessen látni a rágásom közepette, de már az előtt kezdtem beszélni, hogy ténylegesen lenyeltem volna. - Tudok úgy is fotózni, hogy ne legyen feltűnő a jelenlétem. Akkor őszintébbek a képek, mert elfelejtkeznek arról, hogy ott vagyok. Persze el tudok jönni próbára is, de a fényképező láttán az emberek többsége akkor is feszült lesz, ha magához a fotóshoz már hozzászoktak. – vontam meg a vállaimat, mert én ezt tapasztaltam azokban az esetekben, amikor nem profi modellekre kattintgattam a gépem. - Természetesen az is érdekel, hallgatlak… - intettem, hogy mondja csak nyugodtan, én addig remekül elvoltam a sajttortámmal. – Nagyon finom ez a torta! – dicsértem meg, noha nem feltételeztem, hogy maga Armand sütötte volna.
- Természetesen – a bájgödrös, felhőtlen mosolya máris érkezik a válasz mellé Josephinetől. - Ó, a finomból sosem elég – kacagja el magát. A választása, a hivatása és a kiváló süteményekért éppen úgy odavan, mint az ugyancsak vendégbarát szervírozásért.
Elnevetem magam. - Szokásom a magas labdákat lecsapni. Nem vettem sértésnek – még akkor sem, ha az. Nem nekem szól, néha mégis jó tudni, mi is volt a háttérben. Vagy annyira nem. S hogy a humoromat esetleg nem veszi valaki, ezért sem szoktam, hiszen vannak olyan humorok, amiket meg én vagyok képtelen venni. Igaz, ha kiderül, általában jót derülök. Inkább magamon, mint a viccen, hiszen a nyilvánvalót nem vettem észre. - Megköszönöm – nézek rá hálás mosollyal. Nem szoktam fennakadni azon, ha valaki nincs tisztában a terminus technicusszal a barista hivatásból. Élvezze, tudja, hogyan lehet finom kávét készíteni. Az, hogy nem tudja, éppen mit csinál, szavakkal kifejezni... az utánzásos cselekvés és egyéb dolgokkal tanulok a legjobban, mint a szavakkal. Ezzel egy exet igencsak kiborítottam, akinek mindene a szavak voltak, szeretett is rajta lovagni és kifacsarni, manipulálni. Elég hamar vége is lett a kapcsolatnak, minden téren. - Ezt jó hallani, örülök, hogy ízlik – őszinte elégedettséggel, önelégültség mentesen mosolygok rá. A dicséretet fogadni illik, hiszen azért hangztt el, s legfőképpen akkor, ha az valóban őszinte. Márpedig a szeme sarka az embereknek nem tud hazudni, s a szájuk sarka sem. A szemek meg végképp nem! - Persze – bólintok, s türelmesen megvárom, míg ellenőrzi, hiszen, ha nem tudna jönni, úgy azért alkalmazkodni kérem a csapatot, szükséges a promóciós anyaghoz. - Remélem is, hogy kedvére való lesz – amikor utánanéztem még jobban a munkáinak, észrevettem, hogy nem egy félős természetű, és nekem erre van szükségem. Vigyázni fogok arra, hogy baja ne essen, ám ehhez előbb neki szükséges eldöntenie, bevállalja-e. - Csak akkor vállalja be, ha ihlett és kedved érez hozzá – bár ezt szerintem ő ismeri a legjobban, tisztában vagyok annyiban az ihlet és a kedv fogalmával, hogy január végén senki ne akarjon velem találkozni a kávézóban. Valahogy akkor jön egy csömör, tart két-három hétig, és utána mintha semmi sem történt volna. És akkor mindenkit mentsek meg a kávékészítésemtől, pedig ahogy néha megkapom, csak egy gombot kell megnyomni, ugyan mi abban a nagy tehetség. - Még nem kértem fel senkit, ahogy dönt, úgy lesz későbbiekben – őt akarom, s ha nem vállalja el, csak akkor keresek fel mást. Mivel nem ismerem, így nem tudom, hogy dönt. - Megfelel. A mastercopyra természetesen nem tartok igényt – sokan elkérik, én meg ezt sosem értettem, hiszen ez a művész alkotása, nincs jogom hozzá, hogy elkérjem. Közben elmerülök abban, hogy máris felvillanyozza a lehetőség, s még most sem veszem teljesen igennek mindezt, hiszen van, hogy utána jön egy hidegzuhany-szerű érzelem és mindennek fuccs. Azt is elfogadom, az élet ilyen és fennakadni mindezen felesleges. Inkább megértem. - Ebben ön a szakavatott. Magára bízom – emelem fel azonnal a kezem, azonnal megadva vissza mindazt, amit úgy érezhet, esetleg elvettem tőle. Szándékomban sem állt, ebben ő a szakértő, s van benne gyakorlata. - Nos... - kortyolok a kávéba egy rövidet, felkészítve a későbbi ízre. - A munkámhoz tartozik, hogy mielőtt szerződést kötök a kávékra, körbenézek az adott területen. Csakis olyan kávét veszek, ahol a munkások rendesen meg vannak fizetve, és a kávé, a föld is mentes a káros vegyszerektől, s a levegő, a víz is – megszállott föld- és érdekvédő vagyok. - Amiért szükségem van a maga tehetségére, az egyrészt az, hogy támogatjuk a helybelieknek a gazdaságuk fellendítését, az oktatást és az egészségügyet – nem ma kezdtem, s nem is egyedül teszem. - Két élményt szeretnék átadni az ottani fotósorozatokkal, az egyik az igazi kávé élménye, amelyet, sajnos addig nem lehet mondani, hogy káros anyagtól mentesen készült, míg az egész bolygó át nem tér rá és ki nem pihente … - mielőtt belelendülnék, leállítom magam. - a sok mindent, másrészt pedig azt, hogy kis lépésekkel is fel lehet építeni a jól létet, vagy nevezzük akárminek – ami szerintem mindenkinek jár. Csak meg kéne tanulnunk már végre azt, hogy a saját igényeinkkel, az igazán valósakkal, tisztában legyünk. - Örülök, hogy ízlik – szélesen elmosolyodom. - Valódi szeretettel készül, szívből. Kortyolok egy nagyobbat a kávéból, kiélvezve az ízét. - Az út hosszabb lenne, szeretném, ha a helybeliekkel lenne ideje összecsiszolódnia, s ön dönti el, melyiket vállalja be – hiszen nem mindenki tudja vagy akarja bevállalni a hosszabb távollélet és az esetleges nélkülözéseket, az egészen más időjárást, kultúrát és embereket.
Kezdőlap
- A francba, már megint kacsát csináltam – odapillantok a gép mellől, most csak rövid időre ugrottam be, hirtelen lettek sokan, legalábbis a pultnál dolgozókhoz képest. Ez számomra öröm, s egy ideje gondolkodom, hogy egy újabb keresést adok útjára a belső körökben, hátha valaki úgy dönt, eljönne ide. És a kávézót is kéne bővíteni, legalábbis a kávézó részt. De még várok, hiszen azért időt és energiát fektetni valamibe, máskor is volt már ilyen, aztán hamar visszaapadt. Még egyelőre várok. 
