- Amúgy próbálkoztam én már ezzel a jégkori dologgal, nem arról van szó, kétszer is, de elsőre eltörtem az egyik középső ujjamat – ezt itt, látod? kicsit ferdébb, mint a többi, úgyhogy mindig jobbra döntöm a kezem, ha beakarok mutatni, hogy egyenes és félreérthetetlen legyen -, és Weiss nagyon sírt, úgyhogy utána egy pár évig hanyagoltam a dolgot, mert mindig legörbült a szája, ha felhoztam. Aztán másodjára Weissre estem – magyarázom nagy lelkesen, miközben Dakotával egymásba karolva haladunk az utcán. Pontosabban én karoltam belé, ő pedig még nem szólt rám vagy rázott le magáról, szóval abszolút sikernek könyvelem el a legújabb lakótársunk asszimilációját segítő próbálkozásaimat. Secperc alatt közénk tartozik majd, érzem! Már csak Laurennek kell majd bemutatnunk, de Laurenre annyira nem szeretek mostanában gondolni, mert csak emlékeztet rá, hogy én tudom, hogy New Yorkban van, Weiss pedig nem, mert hát nem mondtam el neki és most már akkor is túl késő lenne színt vallani, ha akarnék, és ez az egész egy káosz, ami egy idő után a nyakamba ömlik majd, anya is mindig ezt mondja… de Dakota olyan csodás!
Normális, hogy minden másfeledik ismerősömet crusholni kezdem legalább egy kicsit? Hogy miért másfeledik? Fogalmam sincs, de olyan jól hangzott. Ha minden ismerősöm szép lenne, ez a szám még kisebb lenne (mondjuk fél, az is tetszik), mert én már csak ilyen hiú vagyok. „A külső nem számít!”, persze, meg a seggem. A vak seggemnek talán tényleg nem számítana, de nem vagyok vak. Habár, a seggemen tényleg nincsenek szemek. Huh.
- Neki majdnem a karja tört el – folytatom vidoran a történetemet, elhessegetve az összes többi gondolatomat. Ahhoz nagyon értek. – Legalábbis azt hittük, amíg meg nem röntgenezték. Akkor is sírt. Fárasztó volt folyton ennyi tiszta zsepit magamnál cipelni, valahányszor korcsolyázni mentünk, szóval aztán feladtam. Bár, egyszer adtam neki egy használtat, és egyszerre lettünk betegek, szóval megérte, mert átlóghattunk egymáshoz suliidőben játszani – rántom meg a vállam, ahogy bekanyarodunk a Rockefeller Center felé, és feltűnik előttünk a műjégpálya, ahol vagy elférünk majd a többi ember között, vagy bordákba kell majd könyökölnöm. Ugyan Dakota fog engem tanítani (vagy hát megpróbál majd, és hát lehet akármennyire fantasztikus, csodát még tőle se várok), mégis én paskolom meg biztatóan a vállát a népszerű helyszín láttán. – De ígérem, hogyha elesnék, majd úgy vetülök, hogy ne rajtad kössek ki. Sőt! Majd rámutatsz a nem szimpatikus emberekre, és nekik vetem magam, mit szólsz?
Már csak azért is kerülném el Dakotát, mert nincs nálam zsebkendő, szóval ha sírni kezdene, nem tudok adni neki. Nem mintha sírósnak tűnne, de azzal sincs semmi baj. Weiss mindenen sír, mégis szeretem. Azaz, elvagyok vele. Csípem. Kedvelem, na!
- Utálok sorban állni, te is? – hajtom panaszosan Dakota vállára a fejem a jegyvétel és a korcsolyakölcsönzés közben. A jegyekkel és a kölcsönzésekkel együtt nem mellesleg egy kisebb vagyont hagyunk hátra, de ezért szerencsés, hogy a nagyi még mindig küld karácsonyi költőpénzt. Amit igazából a kilenc éves unokatesómnak, Sam(uel)nek szánna, immáron három éve, de valamiért nekem kezdte átutalni (nyilván azért, mert én vagyok az OG Sam, Samuel meg egy enyves kezű tolvaj), és amiről nem tud, az nem fáj. Már persze arról tud, hogy Samuel sose kapja meg a pénzt, mert a hülye kölyök nem győz róla minden évben panaszkodni, ebből adódóan az egész család ezt hallgatja egész karácsonykor, de még ennek ellenére is hálásak lehetnek nekem, amiért misztikumot és izgalmat csempészek az ünnepi időszakba. Úgyhogy köszi a pénzt, Fran nagyi! – Mármint, biztos te se szeretsz. Senki se szeret. Csak a mazochisták. Mazochista vagy? Nem ítélkezek – emelem magam elé megadóan a kezeimet. – Kinek a pap, kinek a papné. Vagy mindkettő. A poligámiával is teljesen rendben vagyok. Tudtad, hogy a polinézek azért küzdenek, hogy visszaszerezzék tőlük a "poli" megnevezést?
Mint megtudtam, a poligámia hivatalos rövidítése a "poliga". Asszem. Valami ilyesmi.
- Sok tapasztalatod van jégkori terén? Olyasvalakinek valakinek tűnsz, aki balettozni is tudna a jégen, olyan... kecsesnek látszol – váltok aztán témát, amikor már a cipőnket cseréljük. Azaz, én már lecseréltem az enyémet, de nem tudom, hogyan kellene felállnom a jégkorcsolyában, úgyhogy csak jókedvűen kocogtatom egymáshoz a térdeimet. Annyi réteg van rajtam (vagyis egy harisnya és egy farmer, mert mindig fázós voltam, nem lehet mindenki egy viking, Weiss, ha Maine-ben nőtt fel, ha nem), hogy meg se érzem. – Tudsz szinkron úszni is? Ember, úgy szeretnék megtanulni úszni is – sóhajtok fel az égre tekintve. Süt a nap. Ha nem lenne baromi mocskos már most a létező összes talpalatnyi havas felület a városban, biztos szép lenne.
- Nem tudom, hogy nem tanultam meg soha se úszni, se jégkorcsolyázni – biccentem oldalra a fejem, az alsó ajkamat harapdálva. – Vagyis de, tudni tudom, a jégkorit most meséltem el, úszni meg lusta voltam, szóval tíz évesen is karúszóval toltam – Pikachus volt amúgy, nagyon menő -, de azért fura, nem? Na mindegy – tolom fel magam a padról. Ha nem lépek előre, nem is eshetek el, ugye? Majd mindjárt kiderül. – Taníts, mester!

<3, 799, öltözet

Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy Sam és Weiss mellett nem sok nyugodt percem lesz, maximum akkor, ha nem vagyok otthon, ha ők nincsenek otthon, meg ha nem csak becsukom a szobám ajtaját, de nyomatékosan meg is kérem őket, hogy hagyjanak lógva, mert mondjuk aludnom kell, vagy Skype-on csinálok castingot, vagy mondjuk az ágyamban van kedvem szöveget tanulni, hogy közben felkenődöm a lábaimmal a falra, meg ilyenek, de egyébként ezt nem rossz értelemben mondom. Eléggé bejön, hogy nem egy csendes hullaszagú albérletbe kellett beköltöznöm, meg az is, hogy a lakótársaim nem unalmas emberek. Nem mondom, hogy néha nem fáradok el tőlük, ugyanakkor végre megtörtént New Yorkban is az, ami LA-ben magától értetődő volt - ha kitalálom, hogy el akarok menni kajálni valahova, vagy valakinek panaszkodni akarok valami seggfej emberről, aki hozzám dörgölőzött (vagyis, megpróbált) a metrón, vagy csak nincs kedvem egyedül lenni és egyedül csinálni a dolgokat, akkor van két szuper lakótársam (és szerintem lassan barátom is), akiket bármelyik fenti kifogással boldogíthatok. Tekintetbe véve, hogy sem Sam, sem Weiss nem túl tartózkodó, vagy félénk emberek, én is sokkal könnyebben engedem el magam mellettük. És például el lehet menni velük korcsolyázni is. Miközben már megint röhögnöm kell Sam mellett, mert a sztorijaitól mindig kiégek, főleg, ha Weiss is bebénázik a történetbe. Néha elgondolkodom ugyan, hogy vannak még életben, de örülök neki, hogy életben vannak.
- Te estél el, de Weiss sírt. Oké, értek mindent - mondom nevetve, ahogy baktatunk a szent úti cél felé Sammel, egymásba karolva, mintha minimum mi is nagy gyerekkori barátok lennénk, mint Weiss meg ő, és bár ez nyilvánvalóan nem igaz, van ebben az illúzióban valami kedves.
Nem mintha ne lenne csomó barátom egyébként, de amilyen könnyen összebarátkozom gyakorlatilag bárkivel, olyan nehezen ápolom a barátságaimat, hogy sokszor nem lesz belőlük komoly, igazi, teljesen bizalmas barátság. Vagy mert mondjuk átköltözök az ország másik végébe. És most sem tudom, vajon meddig leszek itt, vagy meddig fogok Saméknél lakni, de amíg itt vagyok, szeretném kihozni a helyzetből a legtöbbet. Sam pedig tökéletes jelölt arra, hogy végre legyen a városban egy normális barátnőm. Tudjátok, az a fajta, akivel a cikis sztorikat is elmesélitek egymásnak, meg a szar randikat, és persze a jókat is, de végül szarból valahogy több van, és ami addig katasztrofálisnak tűnt, egy baráti sörözés mellett már inkább vicces anekdota. Sam szerencsére úgy néz ki, mint aki már a startvonalnál így beszélget mindenkivel, úgyhogy szerintem jobban nem is járhattam volna.
- Igazán mindegy, hova esel, amíg nem teszel kárt sem magadban, sem másokban - mondom hamiskás tanár stílusban, azzal mondjuk nem számoltam, hogy a Sam-szélvész-jelenségbe akár bele is férhet, hogy a napunk a sürgősségin végződik majd, vagy mert összetöri magát, vagy mert összetör engem, de már késő visszakozni, ugye? Nem mintha ne törtem volna már el a kezemet én is, és egyszer ne kellett volna pár öltéssel összevarrni az államat, csak praktikussági szempontból lenne jó, ha egyben maradnék, nem akarok kiesni a suliból, meg a próbákból - Remélhetőleg gyorsabban megy, mint amilyen hosszúnak tűnik. Miért van New Yorkban mindig mindenhol sor? - teszem fel a természetesen abszolút költői kérdést, ennyi emberrel egy helyen nehéz is lenne elkerülni a tömegeket, főleg ha olyan időszakos sportoknak akar hódolni az ember, mint a korcsolyázás télen. Ebben a tekintetben tudtam, mire szerződök.
Mindenesetre mérsékelt frusztrációkkal megússzuk a jegyvételt, a kori-kölcsönzést (mert ugye mi a bánatért lenne saját korcsolyánk? Még egy dolog, aminek el kellene férnie a kicentizett lakások korlátozott táregységeiben?), és elég hamar eljutunk oda, hogy elkezdjük felhúzni a korcsolyákat - Hát, ez túlzás. Mármint, gondolhatod, hogy Texas nem a téli sportok paradicsoma, meg LA sem, ellenben LA-ben épp nagyon trendi egy ideje a görkorizás, és hát az majdnem ugyanaz. Nem teljesen, de elég hasonló. De most meg ne ijedj, azért tavaly télen is voltam jégen, szóval nem ketten fogunk bénázni - magyarázom magabiztos vigyorral, pedig egyébként nem tartom magam különösebben kecses jelenségnek, lehet azért van, mert nyurga alkat vagyok - Haha, nem, nem tudok balettozni. Táncban egész jó vagyok, amíg nem bonyolult a dolog, de a balettal sosem próbálkoztam és szinkronúszni sem tudok. De te komolyan nem tudsz úszni?? Hogy mész így medencés bulikba, meg a tengerpartra? - teszem fel a nagyon is komoly kérdést, hát azért az úszás olyan, hogy ha szereted az életedet, meg kiélvezni is szereted az életedet, akkor nem árt, ha legalább mérsékelt biztonsággal megbirkózol a vízzel, nem? Én igazi vízi csiga vagyok, imádom a tengert.
- Igen, egy kicsit fura. De mondjuk bármikor megtanulhatsz, még csak nem is évszak-specifikus beszabadulni egy uszodába, ha tényleg meg akarsz tanulni - magyarázom, miközben felállok, megmozgatom a lábaimat, hogy jó lesz-e a kori mérete, meg normálisan bekötöttem-e, nem akar-e leesni a lábamról, de jónak ítélem - Oké, először is, jó a korid? Nem szorít, de nem is laza, rendesen a helyén van benne a talpad, a bokád? Ha igen, próbálj meg sem túlságosan előre, meg túlságosan hátra sem dőlni, vagy el fogsz dőlni mint egy zsák krumpli. A titok az egyensúly, próbáld meg középen tartani magad, és legyenek lazák a térdeid, hogy szinte bármikor tudj fel le rugózni, így, látod? - mutatom is be, miközben megigazítom a sálamat, ami tutira elég hülyén néz ki, de hát majdnem mindenki más is pont ilyen hülyén néz ki korcsolyával a jégen kívül, szóval nem igazán érdekel a dolog.
- Gyere, menjünk ki a jégre, de ne aggódj, fogom a kezedet. Ha el akarsz esni, próbálj meg seggre ülni inkább, az a legkevésbé veszélyes, és ne hadonássz a kezeiddel, mert az valójában nem segít - nyúlok Sam kezéért, és ha készen áll kivezetem magunkat a ringbe.

szercsivel <3

Vállat vonok. – Ismered Weisst – felelek könnyedén, mintha ez mindent megmagyarázna. És amúgy tényleg így is tesz. Vannak azok az emberek, akik a lehető legjobb, vagy legalábbis a legkevésbé elítélendő formájukat hozzák az ismertségek legelején, és szépen-fokozatosan engedik ki a démonjaikat és a könnyen elítélhető véleményeiket játszani az udvarra, de Weiss nem árult zsákbamacskát. Ő ugyanolyan jó szívű és érzelmesen empatikus maradt az első nap, a második nap, és a hatezredik nap is. Lehet, hogy ő maga az utóbbit néha egyenesen hibának tartja, de téved. Ezért szereti meg mindenki rögtön, még ha úgy is tesznek, mintha ez nem így lenne. Igen, Weiss, szerintem még Carlos is.
Meg aztán, ha nem is lenne egyből nyilvánvaló, hogy mennyire… nem misztikus ember Weiss (és biztos egy kisebbfajta önbizalomhiányt okozna benne, ha megtudná, hogy így gondolok rá, mert tuti egészségtelen férfiideálok lebegnek 0-24 a szemei előtt, ezért van oda a partneréért is), Dakota nem hülye. Ami azt illeti, kicsit egy bölcs varázslóra emlékeztet, csak ilyen halloweeni jelmez kiadásban. Ugyanolyan veséig ható pillantása van, mintha átlátna minden kis füllentésemen (tuti tudja azt is, hogy én ettem meg az utolsó pudingot otthon, ami lehet, hogy a negyedik adagom volt, de lehet, hogy nem), csak nincs se hosszú ősz szakálla, se mérföld mély ráncai, viszont biztos eszméletlenül jól nézne ki talárban, szóval olyan, mint egy Albus Wulfric Percival Hottie Dumbledore. Ez vajon offenzív? Nem mintha hangosan is kimondanám. Nem vagyok teljesen hülye. Csak részben.
- Világváros vagyunk, ami azt jelenti, hogy alapból egymás hegyén-hátán élünk, aztán jönnek a turisták, és ők is ránk ugranak, mondván „kicsi a rakás” – magyarázom, lelkesen hintázgatva a talpamon. Oké, azt mondtam, hogy utálok sorban állni, de ettől függetlenül képes vagyok elszórakoztatni magam, nem vagyok egy hisztis öt éves, a nyolcat minimum betöltötte már az agyam is. Az esetek többségében sokkal jobb beszélgetéseket tudok lefolytatni önmagammal, mint a többséggel. Nem is meglepő; annyi boomer és Karen szaladgál manapság ebben az országban, hát ki tud azokkal szót érteni? Csak a többi boomer és Karen. A boomer Karenek amúgy vajon ilyen legendary pokémonok, már az erejük szintjén? Abban nem kételkedek, hogy van belőlük egy csomó, tuti common itemnek számítanak.
- Wow, mindig elfelejtem, hogy LA-ben is éltél. Menő volt? Kizsigerelt a kapitalizmus? Volt egy- vagy többéjszakás kalandod hírességekkel? – gyorsan tüzelem a kérdéseket, mert abban reménykedek, hogy Dakota majd nem lát át a szitán (hiú remény, de az is remény), és gondolkodás nélkül elkezd rájuk válaszolgatni, ami igazából csak az utolsó kérdés kapcsán fontos. Egyesek úgy fennakadnak a szexen, pedig hát az is az élet része. Jobb esetben. Pont, mint a menstruáció, aztán attól is úgy be van tojva mindenki, hogy kék lötyit kell mutatni a betétreklámokban. Gurrrrrrrl, ha valami ott kék, vagy alien volt az apád-anyád, vagy eggyel több csíkot szívtál fel a kelleténél. Nem mintha tudnék erről bármit is! Legalábbis nem részletesen. Mindenki hozott már hülye döntéseket, oké?
- Beérem non-verbális megerősítéssel is, ha gondolod – teszem aztán mégis hozzá, mert hát tényleg. Nem feltétlenül kell nekem részletes beszámoló, csak azt preferálom. – Kacsints a bal szemeddel, ha igen, a jobbal, ha nem. Aztán mondd meg, hogy nekem bal vagy neked bal.
Jóóó, lehet abban némi ráció, hogy nem vagyok a sofőrök sofőrje, de legalább van jogsim!
- Karúszóval. Kacsással, ha tehetem, és akkor mindenki levágja, hogy sosem lehetnek olyan menők, mint én – vigyorodok el. Ez az élet nagy igazsága, és minél hamarabb elfogadja mindenki, annál jobb. – Bár a tengerpartokat meg a természetes vízeket amúgy kerülöm. Vagyis, nem szeretek annyira megmártózni bennük. Bemegyek, de… meh. Nem túl mélyre, és valami túlbuzgó cukipofa, szóval Weiss, úgyis mellettem marad. Nagyjából négy éve belefulladtam egy tóba, azóta annyira nem vicces a víz alatt pofákat vágni másoknak. Nem mintha traumám lenne, vagy ilyesmi, el ne kezdj aggódni! – legyintek gyorsan, mert már volt időm megtanulni, hogy mások sokkal kevésbé fogadják olyan könnyedén a hírt, mint én. Oké, előfordul, hogy néha rémálmom van az esetről, de ezt is mások túlpörgésének köszönhetem!
- No para, az egyensúlyom pontosabb, mint egy japán vonat! Nem tudom, hogy észrevetted-e, de nem vagyok egy modellalkat – tudom, döbbenetes -, szóval a cipőim nagyja akkora, mint az alkarom.
Kis túlzással. Azért alapvetően szeretem, ha tudok mozogni, és nem akadályoz ebben egy karó. Tényleg, a vámpírok ellen vajon működne egy tűsarok, vagy szigorúan csak a fa a hatásos?
- Nem tudom, jónak tűnik – jegyzem meg, miután felálltam, és párszor megpróbáltam behajlítani a térdemet, mint valami balfasz, aki arra készül, hogy a természet lágy ölén végzi el a dolgát. Erről eszembe jut egy sztori. – Egyszer kempingezni voltunk, és ember, alapból imádok kempingezni, leszámítva a szúnyogokat meg az állandó „nyíííííííí” hangjukat, amivel esküszöm kísértetiesebbek, mint egy egész hordányi szellem - nem mintha félnék a szellemektől, én is az vagyok -, de akkor és ott azért újra kellett értékelnem a prioritásaimat, miután pisilés után vettem észre, hogy amúgy csalán fölött csináltam. Nem ajánlom az élményt, próbáld meg elkerülni.
De hé, legalább tudom, hogy milyen, nem? Akár jó is lehetett volna, de nem volt az, viszont honnan tudhatnám én ezt a tapasztalat nélkül? Na ugye!
- Ha esek, seggre essek, vettem – bólintok nagy komolyan. Ez logikus, az legalább valamennyire párnázott. – Aww, ez olyan cuki! – lendítem meg az egymást fogó kezeinket. – Mintha egy pár lennénk. Kár, hogy nem lehetnek gyerekeink, biztos azok is aranyosak lennének. Mondjuk rohadt idegesítőek is, szóval felejtsük el a gyerekeket, fogadjunk örökbe kaméleonokat! Nem akarsz egy kaméleont, mellesleg? Segítenék a nevelésében, csak nem akarom, hogy fullosan az én felelősségem alá tartozzon, mindkettőnk érdekében.
Smooth, Sam, smooth. A kaméleon operáció kezdetét vette Dakotával is. Lehet, hogy valami csoda folytán Weisst még nem sikerült befűznöm, de Dakota nőből van, szóval biztos jobban hallgat a szép szóra. Egy szexista állat vagyok, tudom, és büszke vagyok rá. Az állat részére, nem a szexistára.
- Ó, csúszunk! – jegyzem meg csodálattal teli hanggal, a jégre lépést követően. Kicsit azért szorosabban fogom Dakota karját, mert hát amúgy halvány lila fingom sincs, hogy most hogyan tovább. Attól félek, hogyha felemelem a lábam, spárgában tanyálok el, és nem nyújtottam meg semmi, szóval az azért fájna. – Most hogyan tovább?

<3, 997, öltözet

- Jogos - már az, hogy ismerem Weisst, ami egyébként azért vicces, mert minden földi törvényszerűség azt diktálná, hogy nem ismerem olyan régóta egyiküket sem, hogy ilyen kijelentéseket tegyek, de egy, az összeköltözés szerintem felgyorsítja az ilyen folyamatokat, kettő, Weiss tényleg sok minden, csak nem rejtélyes, vagy megfejthetetlen (oké, megfejthetetlen olyan értelemben, hogy még életben van, megvan minden végtagja, és nem ingyen dolgozik), és ha már ennél tartunk, Sam ugyan mindig tartogat meghökkentő meglepetéseket múltból, jelenből és minden bizonnyal jövőből is, de alapvetően őt sem nehéz kiismerni. Csak számíts arra, amit te, meg bármilyen higgadt, józan ember véletlenül sem csinálna és már meg is vagy.
- Nem tudom, hogy mennyire menő. Nagyon más, mint itt. De valahol ugyanolyan. Szóval szerintem csak annyira, mint téged New York kapitalizmusa? - mármint, nehezemre esik elképzelni, hogy egyik rosszabb lenne, mint a másik. A világ tök ugyanúgy működik az ország két végén ebben a tekintetben, épp csak itt több a tőzsdeügynök, ott meg mindenki filmes, LA-ben kicsit fontosabb, hány kiló vagy és milyen szép a fogsorod, itt meg az, mennyire drága az órád és öltönyöd, de végeredményben az egész pont ugyanazt jelenti. A pénz ugat, mi pedig csak kis marionett bábuk vagyunk a fogyasztói társadalom különböző fokain. Kicsit felvonom Samre a szemöldököm, alóla sunyin villan rá a tekintetem, mármint ha azt hitte, majd reflexesen elárulom neki erre a lazán odavetett kérdésre minden titkomat (nem mintha egyébként túl sok titkom lenne, de tetszik, ha valamiért azt hiszi, van), akkor tévedett, szóval először rákacsintok a bal, aztán a jobb szememmel, csak hogy kicsit húzzam az agyát - Nem is tudom, Sam, neked híres, vagy nekem híres? - mármint,  ha mondjuk lenne olyan sztorim, hogy lefeküdtem Bruce Willisszel (istenem, nem tudom, miért pont ő jut eszembe, még jó, hogy nem mondom ki hangosan, vagy ezt sosem mosnám le magamról), akkor biztos megosztanám Sammel, de ilyesminek még csak a közelébe sem kerültem, szóval tök nagy lúzerség lenne ezt most rögtön be is ismerni.
- Hogy mit csináltál? - kérdezek vissza reflexesen, hát ez a sztori még új, ezért kötelezően kiakadok a megfogalmazáson: mi az, hogy "belefulladtam"? Múlt idő, kijelentő mód, márpedig ha Sam valóban megfulladt volna, akkor ugye most nem állna itt mellettem, szóval a dolog nem teljesen áll össze, bár azért van tippem arra, hogy mire gondol. Egyszerre akadok ki - jól titkoltan -, de meg sem lepődök. Persze, hogy legalább egyiküknek kell olyan sztorijának lennie, hogy _majdnem_ meghalt. Nyilván - Mennyire voltál benyomva? - kérdezem aztán ha nem is vádaskodva, de úgy, mint aki nagyon is el tudja képzelni, hogy történt ez, mert még mindig inkább ez, semhogy évekkel később kezdjek el aggódni valami miatt, ami már nem is veszélyezteti az életét. Mármint, az nem én lennék, ha most körbeugrálnám, de azt mindenképpen megjegyzem, hogy ha valaha összeszednék valakit, aki mondjuk el akarna csalni a Hamptonsba pár hétre nyáron, akkor vagy ne Samet akarjam magammal vinni, vagy szerelkezzek fel karúszókkal és minden egyéb eszközzel, meg tartsam rajta a szememet, ha víz közelébe merészkedik... rajtam aztán nem fog múlni, hogy továbbra is életben maradjon.
- Jézus - ezt a csalán-sztorit mondjuk nehezen emésztem meg, már olyan értelemben, hogy elég könnyen elképzelek dolgokat (szakmai ártalom), szóval instant kiráz a hideg, ugyanakkor nagyon kell nevetnem is, szóval végeredményben kicsit felhorkanok, és esküszöm, Sam rossz hatással van rám. Egyébként is relatív gyakorisággal megesik velem, hogy nem vagyok annyira lady-like, mint talán kellene, de Sam még határozottan ront is szerintem a statisztikáimon - Dolgok, amiket nem kell kipróbálnom ahhoz, hogy egészen biztos legyek benne, nem is akarom - de tényleg, az ember néha csinál hülyeségeket, mert azt hiszi, "áh, másoknak nincs igaza, nem lesz ebből baj/csak nem lehet olyan rossz/úgysem bánom meg", aztán az esetek túlnyomó többségében dehogynem, a pár ritka kivételtől eltekintve, de abszolút szeretném távol tartani a bugyimat bármitől, ami megcsíphet odalenn. Miért kell most ilyenekre gondolnom? SAM!!?
Kicsit még megmozgatom a lábaimat, vállaimat, de azért ez nem tereli el a figyelmemet annyira, hogy hirtelen kaméleonokat akarjak - Szerintem Elvis nem lenne boldog egy kaméleontól, és őszintén? Csodálom, hogy még ő él, biztos csak azért, mert macska, szóval... ha választani kell, hogy gyerek, kaméleon, vagy semmi, én bizony a semmire voksolnék, bocsi. Örülök, ha magamat életben tartom. Meg titeket - felelem vigyorogva, és ha őszinte vagyok, tényleg nem fáj a szívem ez efféle elszalasztott lehetőségek miatt. Nem tudom, akarok-e gyereket valaha, most biztos nem, de ha ki is kéne pótolni valamivel ezt az űrt, inkább akarnék egy kutyát. Csak hát egy kutya marha nagy felelősség, nekem pedig teljesen nonszensz az életritmusom, nagyjából semmi állandóság nincs benne, szóval tudom, hogy nem jó ötlet. Meg hát... Elvis lehet megenné azt a kutyát.
Az viszont teljesen jogos felkiáltás, hogy a jégre lépve bizony csúszunk - Csak próbálj nem befeszülni és hasra esni. Ha nem csinálsz semmit, előbb-utóbb meg fogsz állni magadtól, látod? - mármint, ez is csak olyan amúgy, mint a sétálás, csak kicsit nehezebb, de ha elfogy a lendület, akkor az ember bizony megáll, és asszem nem árt, ha Sam hamar rájön, hogyan tud megállni, szóval a kezdő két lépés után már nem csinálok semmit, csak hagyom, hogy kicsússzunk, aztán szépen lassan meg is álljunk - Szóval ha meg akarsz állni, csak ne mozogj. Amúgy a korcsolya elejével tudsz fékezni, de mivel ijesztő lehet, hogy annyira meg kell emelned a lábad, hogy az leérjen, mindig jó taktika, ha csak megvárod, amíg magadtól is lassulsz. Egyébként gondolj csak arra, hogy ez is olyan, mint a séta, egyik lábadat teszed a másik után, épp csak itt csúsztatod. Az elején hasznos, ha nem egészen előre mozdulsz, hanem kicsit oldalra átlósan, mintha a két lábad V-alakokat rajzolna, érted, mire gondolok?

szercsivel <3