Az éjszakai műszak után aludtam néhány órát, csupán öt órát, de az is elég volt, frissebbnek éreztem magam, mint amikor többet alszom. Dave még biztosan pihen, meg említette, a másik hadnaggyal az új tűzoltófiút készítik fel a vizsgájára, nem szándékozom őt felkelteni, és elhívni őt sörözgetni meg biliárdozni. Már megint a kórházban vagyok, nem kellene itt lennem, hiszen a szabadidőmet máshol kellene eltölteni, nem pedig itt. A trauma osztályra akartam bemenni, szerettem volna valamit megtudni, ám eszembe jutott másvalaki, mégpedig Hayden. Igazából nem fontos, ezért nem is érdekel. Mindenkinek mosolyogva biccentek köszönés céljából, sietősebbre veszem, amikor látom a lift bezáródni készül, valaki azonban meglátta, hogy jövök, és addig tartja, míg odaértem. Felmentem hát arra az emeletre, ahol Hayden dolgozik. Voltam már itt, de ritkán. Odamentem egy nővérhez, aki szöszmötöl valamivel. - Helló... Dr. Raffe... - nem mondom ki a nevét, sem azt, hogy keresem, mert épp meglátom őt. - Már látom őt, elnézést! - mondtam zavaromban a nővérnek ezt illedelmesen. Megláttam őt, így odamentem hozzá, de nem akartam megijeszteni sem, talán kicsit, viszont gyorsan utolértem őt, és mellé álltam. - Hayden! - a neve kimondása egyenlő volt a köszönéssel, és szemtelen akartam lenni vele. - Ugye, nem kerülsz engem? - kérdeztem rá, de valami furcsa van benne, más, mint amúgy.
Megfáradva sétáltam a kórházi folyosón, hogy eljussak vizitelni. Kíváncsi voltam, hogy vannak a betegeim és amúgy is igénylik, hogy napjában többször megjelenjek. Még ha tele a váró is. Persze, mindenki azt hiszi, hogy csak egyedül ő van. De nem érdekelt, túlesek a formalitáson és a nővéreket kerülgetve sétálok a folyosón, lelkiekben felkészülve arra, hogy éppen kinek milyen baja lesz. Mert biztos isten, hogy most jön elő minden féle alap betegség, amiről ők nem akartak a nővéreknek szólni. Mindig ez van, a nővérek csak pislognak, mikor bejelenti a beteg, hogy Éppenséggel mi a problémája. Mert nekik aztán egy árva mukkot nem szólnak. Hangosan felsóhajtva lépek a pulthoz, hogy elővegyem a lázlapokat, hogy lássam mi a helyzet velük. Senki nem volt lázas, beírok pár vérvételt mára, hogy tudjam a gyulladásos paramétereket is. Mindenképp látnom kell, hogy kinek meddig kell szednie az antibiotikumot. Mert nem akarom túl korán leállítani. Végig lapozva mindenki kórtörténetét a nővéreket kérdezgetve, hogy volt valami probléma, vagy valamiről tudnom kell, mielőtt belevetem magam az oroszlán barlangjába és a betegek közé keveredek. Erősen rázzák a fejüket. Persze, majd akkor derül ki minden, nem most, mikor még tudnék valamit tenni. Felsóhajtok, mert alig várom, hogy az első páciensnél ez jöjjön szóba. Már épp lépnék tovább, mikor a nevemet hallom. Ilyenkor leginkább elmenekülök, de mikor tehetném, már ott is van mellettem. Francba. Felé fordulva próbálok valami mosolyt előhúzni a kalapból és úgy nézek rá. - Jamie, miért lenne okom? – kérdezek vissza. Mert tudtommal én aztán nem menekülök, az mellékes, hogy a napokban nem volt jó kedvem, de azért nem fogok menekülni mások elől. Kivéve az aggódó hozzátartozóktól, akik lehetetlen kérdésekkel bombáznak. - Baj van? Fáj valamid? – kérdezem, míg a csípőmre akasztom a kezeimet, mert nem tűnik betegnek, viszont nem értem, hogy jelenleg miért akar velem beszélni, miközben civilben rohangál a kórház folyosóján. De kitudja, a nők mindent olyan jól el tudnak rejteni egy kis sminkkel, lehet, hogy amúgy tök szarul van, csak nem láthatom. Megrázom a fejem. - Beszéljünk beljebb. – terelgetem inkább a szobám felé, hogy ne itt ahol a nővérek szinte árgus szemekkel minket bámulnak, most kivételesen jó a viszonyom a feleségemmel, nem kellene hírnek szökkenni, hogy amúgy mentősökkel kufircolok a szabadidejükbe. A kulcsokat előhalászom a köpenyemből és a sztetoszkópot letéve az asztalra mutatom a széket, hogy foglaljon helyet. Pár rosszabb mozdulattól a fájdalom kiül az arcomra, de jelen esetben próbálok koncentrálni az előttem lévő hölgyre, mert nem értem a megkeresése okát.
Sokan ismernek a kórházban, leginkább a sürgősségi osztály, de ugyanakkor már megfordultam szinte mindenhol, több szakorvost, ápolót is ismerek. Céltudatosan megyek egy bizonyos helyre, nem gondolva arra, hogy vajon jókor jövök vagy sem. Nem tétováztam, sosem teszek ilyet igazából. Nem lehet, azzal időt veszítek el mentés közben, az pedig könnyen rossz irányba vezethet, valamint nem sülhet ki belőle semmi pozitív dolog. A nővért nem ismertem, akihez odaléptem, de biztosan egy élmény lehetett a velem való társalgása, ami egyirányú volt és rövid. - Rég beszélgettünk, és furcsa volt, hogy nem hívtál vissza a múltkor - olyan kis nyugisan közöltem vele, hogy tudja nagyjából, miért hittem azt, hogy kerül engem. - Jaj, nem, nem... Jól, jól vagyok, tényleg! - normális válasz helyett makogás és szóismétlésem volt. Aztán az irodájába invitált engem, gondolom, nem nagyon akarta a feltűnést senki előtt sem, hiszen ismerhetjük, hogy sokakat éltet a pletyizés és csámcsogás másokról, amit a hátam közepére sem kívánnék, és úgy látom, Hayden is így van ezzel. Legalábbis én így gondolom. Nekem sok minden feltűnik, hiszen ez a hivatásom egyik velejárója, a figyelem. Látok valamit rajta, amit egyelőre ugyan nem tudok mire vélni, de mielőtt bármit is kimondanék, leülök a felkínált helyre, de mégis aggódóan tekintek reá. - Egy kisebb kérésem lenne hozzád... - hallgattam el hirtelen, mert valami rossz megérzésem van. - Jól vagy, Hayden? - szigorú szemekkel figyelem, és szerintem tisztában van vele, hogy amíg nem kapok rá választ, addig úgysem megyek ki innen.
Kezdőlap
