A jelenlegi munkámat illetően, szerettem is meg nem is. Szerettem, mert szabadnak érezhettem mellette magam és volt időm arra, amit igazán szeretek. Nem mellesleg hangszerekkel kellett foglalkoznom, ami szintén közel állt hozzám, lévén, hogy én is játszom pár félén. Egy idő után viszont rájöttem, hogy nem ez álmaim munkája. Bár itt is lehet ismeretséget szerezni és barátkozni, de ezen kívül nekem túl unalmasnak bizonyosult az itteni munka már egy idő után. Némiképp több izgalomra és feladatra vágytam, ugyanakkor magam sem tudtam még mindig, hogy merre és hogyan akarok elindulni. Nem nagyon vagyok tisztában a jövőmet illetően, de igyekszem magam azzal nyugtatni, hogy túl fiatal vagyok és még egy kicsit élnem kell ahhoz, hogy megleljem a tökéletes megoldást. Addig pedig, míg nem találok jobb helyet, addig ez is megteszi. Sok visszajáró vendég van egyébként, akiket már névről ismerek, vagy legalábbis arcról biztosan. Nekik általában már a szokásaikat is kívülről fújom, hogy ki mit és hogyan, milyen sorrendben néz meg, majd a pulthoz lépve mi után fog érdeklődni. De mellettük persze sok új is volt, akik kezdőként szemeztek azzal a sok csodával, ami a mi kínálatunkban volt. A billentyűs hangszerek mellett a gitárok és dobok világában voltam otthon a legjobban, de az évek alatt szerzett tapasztalatoknak köszönhetően már ezeken kívül is tudtam tanácsokat adni a teljesen kezdőknek. Aztán persze olyan is volt, mikor egy kisgyerek hegedűkről meglévő tudása szinte a földbe tiporta az enyémet. Ott azért kettőnk közül ő volt a szakmabeli, ami számomra több, mint lenyűgöző volt, ugyanakkor borzasztó is. Egy kisgyereket már ilyenekkel terhelni… Én is még menni alig tudtam mikor először ültettek a zongora mellé, így pontosan tudtam milyen gyerekkort eredményezhet ez. Persze az is lehet, hogy más szülők okosabban és élvezhetőbben csinálják ezt, mint anno az enyémek. Meg hát mégis csak Amerikáról van szó, itt minden téren lazábbak. Volt azonban egy srác, aki már kezdett az idegeimre menni. Mentségére szóljon, ő tényleg nem tett semmit, csupán számomra kezdett már zavaróvá válni az, hogy milyen sűrűn áll meg ácsingózni a gitárok után. Volt, amikor kintről tette ezt a kirakaton keresztül és volt, amikor bentről. Úgy néz befelé, mint egy elhagyott kiskutya az élelmiszer bolt előtt, hátha valaki megszánja. Komolyan, már néha nem bírom nézni azt a tekintetet. Legszívesebben már hozzávágnám a kinézett gitárt, de minden jött-menttel én sem tehetek jót. Egyébként sem enyém a bolt, hogy így döntsek, másnak meg csak úgy hangszert csak nem veszek. Alig, hogy eszembe jutott, már meg is láttam a vörös kis búbját messziről, ahogy kipillantottam a kirakat rendezése közepette. Kíváncsi vagyok, hogy most csak kintről fogja nézegetni, vagy van olyan hideg, hogy be is jöjjön. Az biztos, hogy most már nem tudom hagyni szó nélkül.
Rohadt nagy szívás... Akarom mondani baromi nagy szívás... Na jó, szóval nAgY szívás, hogy tönkrement a gitárom, ráadásul olyan körülmények között, amelyekről nem szívesen számolnék be a családom egyetlen tagjának sem. Jayvel kénytelen voltam megosztani néhány részletet, ami azt a napot illette, mivel az arcomat képtelen voltam legalább annyi ideig takargatni, hogy valahogyan elfedjem azt, hogy megütöttek. Túlságosan jól ismer engem és észreveszi, ha baj van, ami egyszerre tud áldás és átok is lenni egyben, hiszen tudja, hogy milyen vagyok. Hogy minden nap tele vagyok lelkesedéssel - kivéve amikor nagy dolgozatot írunk valamiből a suliban -, és hogy jellemzően mindig azzal kezdem a délutánt, amikor hazaérek, hogy az ő társaságát keresem, mert az iskolában nem töltünk együtt túl sok időt. Kezdetben még volt rá példa, mivel mi már ismertük egymást, az osztálytársainkkal ellentétben és könnyebb volt egymásra hagyatkozni, mint teljesen egyedül ülni a terem egyik és másik végében. Azóta viszont már volt időnk barátságokat kötni és kialakítani a saját kis társaságunkat, akikkel jellemzően lógtunk a szünetekben. Itt jön a képbe az is, hogy mi ketten az iskola utáni elfoglaltságainkat tekintve is nagyon sokban különböztünk. A bátyámnak mindig jól mentek a sportok, míg én sokkal inkább vonzódtam a zenéhez. És ha már zene... A show-kórussal tartott próbáimon könnyedén részt tudtam venni gitár nélkül is, annyit kellett csak tennem, hogy előadtam a tanárnak, hogy mostanában nincs kedvem a hangszerhez, holott nagyon is lett volna, ha rendelkeztem volna még gitárral. Ezen kívül pedig csak az énekhangomra és jelenlétemre volt állandó szükség, azokkal meg továbbra is tudtam szolgálni. Magának a gitártanáromnak már sokkal nehezebb volt megmagyarázni, hogy pontosan miért nem tudok részt venni az óráin, azt mégsem mondhattam neki, hogy összetörték a hangszerem, mert annak megint csak az lett volna a vége, hogy a szüleim megtudják. Én pedig úgy éreztem, hogy nincs értelme ilyesmivel terhelnem őket, magamnak kell megoldanom a helyzetet. Amit olyan szempontból már nagyon is kezelésbe vettem, hogy kinéztem egy hangszerboltot, ahonnan érdemes lett volna megvenni az új gitárt, amit történetesen én magam akartam finanszírozni, hogy senki másnak ne tűnjön fel a csere. Vagy legalábbis ne nagyon. Most is eljöttem hát a bolthoz, ahol a szokásomhoz híven előbb kívülről, a kirakat üvegén át néztem befelé, közben pedig képtelen voltam elfelejteni, hogy nagyon sok időbe fog telni, amíg valahonnan elég pénzt szerzek egy vadonatúj gitárra. Zsebre dugott kezekkel sétálok el a bejáratig, majd húzom ki az egyiket a kabátomból, hogy benyomjam az ajtót. Amikor az ajtó fölötti csengő megrezzen, az én szemem is gyors ütemben keresi az itt dolgozó illetőt, majd amikor becsukódik mögöttem az ajtó, újra a zsebembe nyomom a kezemet. - Jó napot! - köszönök illedelmesen, amikor végül megállapodik a szemem az itt dolgozó férfin. Kicsit kellemetlen, hogy senki más nincs bent, én viszont nem akarok magyarázkodni, ezért egy apró biccentést követően indulok meg a gitárok felé, hogy szokásomhoz híven csak nézelődjek.
I make the most of all this stress I try to live without regrets Consider me destroyed I don't know how to act, 'cause I lost my head Caught in a nightmare, can't wake up If you hear my cry Running through the streets I'm about to freak Come and rescue me - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Általában, mikor az emberek ott hagyják az egyetemet, valamilyen okkal teszik: nem tetszik nekik a szak, nincs rá fedezetük, rájönnek, hogy máshoz értenek és inkább azzal akarnak foglalkozni, stb. Nálam itt csak az a fajta tinédzser kori lázadás állt, amiből még mindig nem nőttem ki. Bár néha-néha elgondolkodom azon, hogy a jelenlegi online módszer mellett folytatni kéne, mert legalább addig sem unatkoznék a boltban, sosem volt a szívem csücske ez az egész. Tény, hogy van eszem hozzá és meg sem nagyon erőltettem magam, de nem az én álmom, hanem a szüleimé. Ebből az következik, hogy teljesen felesleges az egész. Ezzel csak abba megyek bele, hogy engedelmeskedem a parancsaiknak. Ennél azért a zene jobban érdekel, csak még magam sem tudom, hogy mit akarok kezdeni vele. Egyébként sem hiszem, hogy sok esélyem lenne azután, hogy az Xfaktort is csak úgy otthagytam minden szó nélkül. A cikkek elég rendesen leírtak engem és bár sok idő telt el azóta, azért még mindig fellelhető a cikk és bármikor az orrom alá dörgölhetik. Na meg, nem is akarok én középpontban lenni, egyszerűen csak élvezem, ha alkothatok és megoszthatom ezt másokkal, anélkül, hogy tudnák ki vagyok. Erre tökéletesen megfelel a soundcloud is, hiszen ott arc és név nélkül oszthatom meg munkáimat. Jelenlegi munkámat tekintve, izgalom hiányában annyira nem vagyok oda érte, de legalább bármit is elintézhetek, vagy csinálhatok munkaidőben. Igazán szabad vagyok mellette, szóval annyira nem kéne, hogy járjon a szám, de hát nekem semmi sem jó. De nyilván, a megoldás nem fog magától besétálni az ajtón. Ha nem próbálkozom feszegetni a határokat, nem fogom megtudni merre is van az a sárga út, ahol megtalálhatnám Ózt, aki helyre tenne. Jó, mondjuk ez most rohadt hülyén hangzott, de átment a lényeg. Egyetlen izgalmas mozzanatom a mai napban a kirakat rendezése és takarítása. A kutya sem néz be rám, vagyis szoktak, de nem olyan sűrűn. Emiatt nem okoz gondot senkinek sem, hogy kicsit rendbe vágom a helyet. Tök felesleges felmosni is, mert úgy is behordják a koszt, de még arra is hajlandó voltam, hogy azért mégsem legyen minden teljesen latyak. Ah, ez olyan idegesítő a télben! A nagy kirakat rendezésem közepette meg is pillantok a távolból egy ismerős kobakot, így merem feltételezni, hogy ma is meglátogatja azt a szokásos gitárt, amit már nem is tudom, mióta néz. Komolyan, mintha csak a menhelyre járkálna kutyás simogatni. Mi izgalmas van abban a gitárban, hogy ilyen rendszeresen látogatja? Hamarabb nem hiszem, hogy lesz rá pénze. – Napot! – biccentek felé immár a pult mögül, mikor belép. Szerencsére pont végeztem a kirakattal, így nem leszünk útban egymásnak… talán. Egy ideig csak csendben nézem távolról, majd karba tett kézzel közelítek felé, hogy megnézzem pontosan mit csinál. –Ha már ilyen rendszeresen erre jársz… Lassan el kéne kezdened kávét hordani vagy valami, hogy lekenyerezz. Hátha akkor a hamarabb a tiéd lesz. – horkanva bökök is a fejemmel a hangszer felé, majd szórakozott pillantásomat a srácra viszem.
Egyszerűbb lett volna elmondani a komplett családom összes tagjának, hogy mi történt a gitárommal? Igen is és nem is. Igen, mert akkor talán mindenki megszánt volna annyira, hogy ünnepekkor és a születésnapomon hozzám vágjanak annyi pénzt, hogy tudjak venni belőle egy gitárt - ami minimum egy egy éves projekt lenne, mert mégsem kérhetek milliókat minden alkalommal. És nem, mivel ha elmondanám a dolgot mindenkinek, akkor jönnének a kérdések. Nekem pedig egyik rokon után a másiknak kellett volna magyaráznom arról, hogy hogyan ütöttek meg és törték el a gitáromat olyanok, akiknek különösebb okot sem adtam arra, hogy ezt tegyék velem. Talán csak annyi volt a bűnöm, hogy nem feleltem meg azoknak az elvárásoknak és kereteknek, amelyeknek ők igen és amik szerint ők a barátaikat válogatják. Akad persze egy kivétel, akinek kénytelen voltam elmondani, vagy legalábbis valamennyit megosztani abból, ami történt. Ez pedig az ikertestvérem, akinek eredetileg nem kellett volna szólnom és ami miatt még mindig izgulok valamennyire minden alkalommal, amikor átlépem a suli küszöbét. Csak mert az a tény, hogy megvert valakit olyasmi, amiből az illető könnyedén rájöhet, hogy én szóltam el magam. Pedig direkt megmondták, hogy ne tegyem. Jay nyilvánvalóan csak meg akarta nekik mutatni, hogy kivel ne szórakozzanak és hogy csak azért mert erősebbek nálam, még nem kell ezt bizonygatniuk... Nem mondom, hogy a legjobb megoldásnak bizonyult, mivel ha képesek lettünk volna ezt mind szimplán csak megbeszélni - vagy FeLnŐtTkÉnT, ahogy mondani szokták -, akkor Jay-t nem viszi be a rendőrség és... Szóval hosszú. Hiába vagyunk ikrek, a bátyám nem lesz ott mindig mellettem. Így felesleges arra támaszkodnom, hogy majd valami csoda folytán a családom kisegít az új gitárt illetően. Nekem kell megoldanom. Ehhez pedig pénzt kell szereznem. Azt ugyan még nem találtam ki, hogy pontosan hogyan fogom ezt megtenni, de legalább a gitárt már kinéztem magam. Az is elég jó első lépésnek, nem? Nézelődni a múzeumban is szokás és egy boltba is belehet csak azért menni, hogy kinézzen magának valamit az ember - egyszer-kétszer, meg akár tizenhatszor is, de nem mintha számolnám hányszor jártam már itt. Eddig sosem beszélgettem komolyabban az itt dolgozóval, mert nem láttam értelmét. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy szeretnék ugyan egy gitárt, de jelenleg nincs rá pénzem? A szavaiból azonban, amelyekkel felém közeledik, igazából azt szűröm le, hogy nagyon is tisztában van ezzel. Lesütöm a szemeimet és még csak nem is a gitárra pillantok, hanem inkább a lábaimat figyelem, amikor azonban befejezi a mondandóját, tágra nyílt szemekkel kapom fel a fejem. - Tényleg? Mármint létezik ilyen kedvezmény itt? - Nyilván hallottam már arról, hogy mi a megvesztegetés és azzal is tisztában vagyok, hogy a szüleim mennyit csinálták velem, amikor gyerekkoromban meg kellett ennem a zöldségeket - cserébe tizenöt perccel tovább nézhettem mesét -, de nem gondoltam volna, hogy esetleg a gitárom is ilyen módon juthatna el hozzám. - Nagyon szeretném ezt a gitárt, csak... Nincs még elég pénzem rá. - Jelen esetben még perselyem sincs, hogy az abba dugdosott milliókat használhatnám fel. - És nem tudom hogyan szerezhetnék munkát. - Amiről a szüleim nem tudnak. Természetesen.
I make the most of all this stress I try to live without regrets Consider me destroyed I don't know how to act, 'cause I lost my head Caught in a nightmare, can't wake up If you hear my cry Running through the streets I'm about to freak Come and rescue me - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az emberek többsége azért jön Amerikában és kifejezetten New Yorkba, hogy megvalósítsa az álmait. Bár én nem önszántamból jöttem ide, valamennyire örülhetnék annak, hogy pont ide lettem száműzve, ahol egy senkiből is bárkivé válhat az ember. Na igen, ezt viszont anno pont, hogy elcsesztem! Az egyetemet önfejűségből otthagytam, a pályafutásomnak meg konkrétan lőttek, mikor élő adás közepette bebizonyítottam azt, hogy mennyire is egy megbízhatatlan személy vagyok, aki mindenféle előjel nélkül, csapot-papot otthagy. Ergo miattam borult az egész műsor is, mert időben is ki kellett fixálni az általam okozott űrt, illetve a szavazás is értelmét vesztette. Most már biztos, hogy mindenki kedvét elvettem attól, hogy velem együtt dolgozzon, még akkor is, ha ez évekkel ezelőtt, fiatal fejjel történt. A rossz dolgok az emberekben sokáig megmaradnak, főleg akkor, ha a neten is van róla kellő információ. Ilyenkor kicsit utálom a világhálót, illetve a fiatal fejemet. De hát, akkor ez jó ötletnek tűnt és már nem tudok ezen változtatni. Azóta pedig egy szavam sem lehet, hogy miért éppen egy hangszerboltban töltöm unalmasan a mindennapjaimat, hiszen rajtam múlna minden. Én tudok tenni egyedül a változtatásért, ha nem tetszik, akkor lehet menni másik munkát keresni. Aki lusta hozzá –mint jó magam is- az meg így járt, viselje következményét. Jelenesetben ez csupán az állandó unalmat jelenti, mivel a fene sem néz felém. Jó, persze, akadnak nézelődők és vásárlók is, csak azért nem egy szupermarket ez, hogy percenként nyíljon az ajtó. De legalább a meleg sem szökik ki az üzletből! Nagy unalmam közepette még egy teljes takarításra és kirakat rendezésre is rávettem magamat. Pedig, ha rajtam múlna, évekig ugyanaz lenne kint, mert jól van az úgy, nem? Rendezkedésem közepette meg is pillantok egy ismerős buksit, aki csak ugyan benéz hozzám ma is. Ha nagyon őszinte akarnék lenni azt mondanám, hogy örülök a fejének és lassan már kezdene hiányozni, ha nem látnám a környékemen. Legalább tudom, hogy még egyben van és még mindig nem tett le a gitárról. Csak akkor a francnak kerülgeti itt? Kíváncsiságom következtében végül bele is kötök a fiúba, hátha megtudom végre a különös szeánsz okát, amit nálam méltóztat végezni. Bár az ajánlatomat csak viccből tettem fel neki, egészen meglep, hogy kap utána. – Nem tudom, nem hiszem. Létezzen?- vonom fel a szemöldökömet, mert nekem aztán ugyan mindegy, ha ezt bevezetjük. Legalább valami haszna is lenne itt a sok sóvárgó kölyöknek! – A nincs rá elég pénzed mit jelent? Nagyon sok híja van még? – teszem karba a kezem, ahogy megtámaszkodok a falnak, de gyanítom, hogy még nagyon a gyűjtés elején járhat. –Hány éves vagy? Nem vállalhatsz már diákmelót? Nem nézel ki olyan nagyon fiatalnak, hogy szülői kelljen hozzá. – de persze, tudom is én. Elvégre manapság a kölykök kortalanok és sosem tudom jól betippelni, hogy ki hány év környékén lehet már. Amúgy meg nagyon nem is érdekel addig, míg nekem kötelességem a korukat ellenőrizgetni! – Télen nincs olyan sok, mint nyáron, de biztos van valami, ami nem megterhelő suli mellett és nem akadályoz a tanulásban. – gyakorlatilag nekem ezzel sosem volt gondom. Már a tanulással, így nem tudom, hogy másnak összeegyeztethető-e a kettő, főleg a tudatlan szülők mellett.
Kezdőlap
¦ 468 ¦ 
