2020 telibe el van baszva.
És ezzel minden hozzám hasonló káoszhívő egyet ért.
Hullámtörőként álltam eddig mindent, amit az év hozott, de ennek a karácsonyi hacacárénak kivételesen az én drága jó édes, Kansas-i nagyanyám a porondmestere; Értem teszi mondta mosolytalan arccal, majd gyengéden megérintette a karomat mert most, hogy a kezemben a királyság kulcsa... Szigorú szeretet. Szánom Charlotte Grace Kochot, mert hiába az eddig leélt kétszáz év, arra nem lehet, nem hiszem hogy fel tudna egy anya (és ez alól az ördög anyja sem kivétel) készülni, hogy a saját fiát temesse - és mivel szánom őt, engedek is neki, nem állok bele és nem állok ellent, egyszerűen csak hagyom hogy beborítson, keresztülfolyjon rajtam, mert Koch nagyinak agyzsibbasztó elfoglaltság kell ahhoz, hogy a helyére tudja húzkodni a koporsó felett meglazult álarc zsinórjait; hogy a mögötte felfedezett, egyik napról a másikra megöregedett, fáradt, törődött asszony arcát eltakarhassa. Halandó.
A frászt hozza rám.
A mi hidegháborús viszonyunk, és az óriás számlap utolsó öt percen oda-vissza rángatott nagymutatója huss, egyszer csak eltűnt, hogy átadja a helyét a semminek: szép, sőt egészen meseszerű lenne azt mondani, hogy közelebb hozott  minket egymáshoz a családot sújtó tragédia, de ocsmány hazugság lenne. Nem tudunk kibújni a bőrünkből, de ha anno '14 decemberében az ellenséges erők le tudták tenni a fegyvert az ünnep kedvéért, ha csak egyetlen napra is...
- Tüntesse el a fagyöngyöket - rendelkezik ellentmondást nem tűrve, miközben a rendezvényszervező, a dekoratőr és a PR triumvirátusa jobb szó híján az asztal alatt bujkál előle, alibiként használva a tartalékba hozott terítővég pliszéit, amit ipari árammal el nem látott, hideg vasalóval egymás hátán simogatnak változatlanra - nem kell, hogy mindenhol csőrözzenek!
Mindhiába ülök hátrahajtott fejjel a házhoz rendelt fodrász keze alatt, behunyt szemmel, é-r-z-e-m, ahogy a tekintete felém villan - mindezt egy-két bulvárcikk miatt - de a szeretet jegyében megtartom magamnak a gondolatot, valóságos gombolyagot belőle, amivel kétszer-háromszor erőlködés nélkül körbetekerhetném a rendezvénynek otthont adó épület azon helyiségeit, zugait, ahol bizony nem csak csőrözés esete forgott fenn az elmúlt kilenc-tíz évben részemről.
- Elizabeth miért nem vagy már kész?! - A hangsúlyából tudom, hogy a nekem (ide a budoárba, vagy hogy is nevezzem a női mosdó előszobáját - komolyan, mint néhány férfiklub szivarterme) címzett kérdéssel valójában a fodrászt akarja terrorizálni: csak utána jöhet a ruha, végül pedig a smink, ami kb nettó húsz perc baszakodás még nekem, a kapukat viszont kis túlzással öt perc múlva nyitják; Nem szokásom elkésni sehonnan, Kansas és Texas egyaránt vesszőparipaként kezelte ezt a fajta precizitást - ma már a német vonatokat lehetne hozzám igazítani és nem fordítva - a késleltetettségem teljességgel Charlotte Koch műve, aki viszont semmit nem bíz a véletlenre, így nem nehéz kimatekozni: terve van.
És az ember lánya tudja, hogy ha valamikor, hát most kell elmondani néhány miatyánkot.
Ösztöneim nem kongatják a vészharangot, nem hiszem hogy csőbe akarna húzni, mint ahogy teszi az ilyen-olyan családi vacsorák alkalmával, ahová mintegy véletlen beesik egy fess(nek ítélt) fiatalember, ugyancsak véletlenül a Remény-gyémántot rejtegetve gyűrűsdobozban - mindennapos, igaz? -; általában sikerül kimatekozni előre nagyanyám setét' terveit, most viszont nem tudom mire játszik.
Egyszerűen csak hagyom hogy beborítson, keresztülfolyjon rajtam.

Az állam alá nyúl, hogy magára irányítsa a tekintetemet - az állam alá nyúl szükségtelenül, hisz nem szokásom leszegni a pillantásomat, ellenben kifejezetten utálom ha ezt csinálja; Varázslatos estének nézünk elébe, két negatív koronateszt ellenében a meghívottakat még az ajtón is beengedik, a maszk sem kötelező (igen jól látod, van az a pénz) és három egybe nyitott bálteremben duzzadhat folyóvá a most még egyelőre patakocskaként csörgedező rongyrázó embertömeg.
Ha Bradford itt lenne, azonnal fogadásokat köthetnénk rá, hogy két hét múlva a jelenlevők közül ki lesz pozitív a covidra - de Bradford nincs itt, nem tud elszabadulni a szerkesztőségből mondta, miközben mindketten tudtuk, hogy hazudik: a helyében én is találtam volna valami mondvacsinált ürügyet arra, hogy ne kelljen jönni...
Tehát az állam alá nyúl, hogy ellenőrizze a minimalista Brown-féle esti sminket, a kezembe csúsztat egy maszkot és csupán a szemével int a három közül a legkisebb terem irányába: a rendelt fényképész itt van, a Mikulás mindjárt kész, menjek pózolni néhány járványbarát képhez még mielőtt mindenki sorba állna hozzá. Nem kérdezem, hogy mi a szarnak, elismerem a reklám egyházát mint magasztos eszközt, bár ehhez a jótékonysági intézményhez csak annyira van közöm, hogy a nagyanyám tag itt - és kurvára remélem, hogy nem tervezi átadni a stafétát, mert ezzel a kifinomult, gazdag, elegáns, kibaszott szexista csoportosulással (Melody persze dísztag) nem fogok közösséget vállalni. Támogatom én a nőket, csak nem abban, hogy kvázi tenyészkancává aljasítsák magukat.

- Jó, akkor megkérjük a Télapót, hogy ne beszéljen vagy mozgassa túlzottan az arcát, mert leesik a szakálla, rendben? Elnézést a kellemetlenségért. - Ha nem takarná aranyszálas maszk az arcom felét, valamelyik talpraesett biztosan le tudná olvasni a némán formált szavakat a számról: ezt a kibebaszott szemétdombot baszd meg... Ha a történelem során eddig nem, ezután az este után lesz három ember is, akit feldíszített fenyőfára felakasztva ér utol a halál - nem lehetett már olyan Mikulást castingolni, akinek van saját szakálla olyan maszkmestert, akinek van ragasztója, vagy ahogy az nem sokkal később realizálódik majd olyan fotóst, akit nem a kevés híján playboytól rúgtak ki?
Csak azért nem fordulok sarkon, mert a többi termekben még kevésbé akarok jelen lenni - így jámbor türelemmel várok az isten tudja mire, közben a hajam takarásában beteszem a bluetooth fülest és telefonbeszélgetésbe bonyolódok Bonnieval.
Bonnieról pedig már az első mondatnál kiderül, hogy egyáltalán nem szomjas.
Porondra szólít a fotográfus, és az ő első mondatánál az derül ki, hogy eddig mindenki eltűrte neki a dirigálást.
- Nehogy leessen a szakáll, üdv, Ella Koch. - Csúsztatom jobb kezem ujjait a jobb szó híján karácsonyi trónuson üldögélő Mikulás karfán pihenő, fekete egyujjas kesztyűbe csomagolt jobb kezébe egy-, legfeljebb két másodperce, és le is tudom ezzel az udvariassági formulát: visszatérek a vonalban tartott Bonniehoz, miközben igyekszem együtt működni a fotóssal; Az Ászok ásza a szilveszteri terveim firtatásával kezd, és meg sem állunk Valentin napig, hisz elutasításba ütközik folyvást. Persze nem őt utasítom vissza, szimplán csak nem leszek itt. Nem leszek New Yorkban. Utasításoknak megfelelően állom körbe és pózolok a Télapóval, Bonnie soron következő kérdése már féloldalasan a karfán ülve ér - és mit fog szólni ehhez W?  
Az agyam rögtön ledobja az ékszíjat.
- Miért van az, hogy az _én_ életemet érintő döntéseim kapcsán mindig oda lyukadunk ki, hogy miként viszonyult, viszonyul vagy fog ehhez viszonyulni Warren Bradford? Felnőtt ember vagyok, nem kell senki jóváhagyása! - Kiesem a ritmusból, elfelejtek mosolyogni: a maszk takarása okán a szemeimmel is teszem, de azok most jóravaló villámokat szórnak éppen, miközben a tartásom is változik. Inkább tornyosulok most a Mikulás fölé, semmint üldögélek itt ünnepi mámorban - a fotós korrigál, egyúttal hangot ad annak is, hogy mennyire nagyon jó lenne, mennyire szeretné ha nem telefonálnék, hanem koncentrálnék helyette.
- Én meg szeretnék egy wc-csészét aranyból, de most nem lehet. - Tüzelek vissza csípőből, ezért büntetésből a trón elé ültet az emelvény szélére, Karácsony apó műbőr csizmái mellé: nézzek fel rá, dőljek a lábának elvágyódva - úgy érzem hülyére vesz, de hiába tudok többfelé figyelni, többfelé beszélni még nem megy, és Bonnie abszolút prioritást élvez ezzel a majommal szemben.
- Kérdésedre válaszolva nem tud róla, és...ne..ne bosszantsál már fel, nem titkolózom, szimplán nem került szóba! - Ujjaim közé csippentem az orrnyergemet, mintha legalább oldaná a feszültséget: Ace borzasztó amikor iszik, tiszta csillámpor és tündérmese lesz az agya - ezen a ponton kell a Mikulás ölébe ülnöm, első körben az egyik combjára úgy, hogy ne essen le a hülye szakálla; Remélhetőleg nem taperolós figurát szerződtettek a szerepre, bár ebben az új pózban már látom az előnyét annak, hogy nem egy száz éves matuzsálem kapta a jelmezt - nem izzad, ezáltal nem kell a nyirkos, testszagú bársonyvalóságon üldögélnem sőt, a combjára nehezedő súly ellenére is úgy emeli igazításra a lábát, mintha ott sem lennék.
És közben a szakáll nem mozdul. Profi.
- Bonnie. Nagy valószínűséggel holnapra ebből semmire nem fogsz emlékezni, úgyhogy őszinte leszek veled, rendben? - Leveteti a maszkot, egészen ölbe ültet, mindenféle kellékeket tol a képzeletbeli képkeretbe, hogy legyen mit áhítattal bámulni.
- Amolyan nyílt titok, hogy Melody Hannah Fergusont szánja második menyének, így az az apróság, hogy én szerelmes vagyok Warren Bradfordba, sehova sem vezetne igazán azon túl, hogy kockára tennék vele húsz év barátságot. - arckifejezést váltok parancsra - Nem, nem azért megyek el, mert ő.... jó tudod mit, leteszlek, szeretlek, szia. - Kimászok a partnerem öléből, a tőlem telhető legkecsesebben.
- Hát ez remek volt, köszönöm. - Üres közhely, és már ott sem vagyok - pedig lehet nem ártott volna kicsit figyelmesebbnek lenni: nem telefonálni például, mert akkor a némaság ellenére is feltűnt volna mennyire nem idegen érzés, hogy ismerős az illat, hogy rengeteg játékszőr által árnyékba vont kék szemek elég beszédesek tudnak lenni. Helyette azon gondolkozom a másik két bálterem valamelyikében nem siető léptekkel, de azért nem annyira lassan haladva, hogy meg akarjanak állítani, hogy honnan a picsából fogok rendes alkoholt (és akkor már cigit) szerezni, mert hogy nem látok mást a pincéreknél,  csak pezsgőt.
Fúj.

Az ember egyszerűen csak nem mond nemet Charlotte Grace Kochnak. Mondhatna persze, feltételes módban, mert törvény nem tiltja – habár közszájon forgó pletyka, hogy egyízben megpróbálta ténylegesen alkotmányba vésetni, hogy ne így legyen –, de a valóságban nem teszi senki, akinek legalább egy kicsit is kedves a hírneve és az élete. Mert ez a kettő nálunk természetesen összefügg.
Most ráadásul, tekintettel a körülményekre, morálisan is kifogásolható volt az elutasító válasz, ami így elkerülhetetlenül együtt járt azzal, hogy a gyászidőszak végéig Charlotte Grace Koch akarata a szokásosnál is nagyobb százalékban teljesült. Ezalatt természetesen egy Vladimir Putin-os 140%-ra kell gondolni.
Ennek fényében minden komolyabb ellenvetés nélkül a szolgálatára lett bocsátva három hatalmas bálterem, egy teljes catering személyzet több, mint hatvan fővel, majdnem 600.000 dollár értékű karácsonyi dekoráció, és többek között én is, mint egyéni óhaja a Mikulás személyét illetően.
Az egész eseményre utána ráaggatták a „jótékonysági” jelzőt, és onnantól kezdve senkinek nem volt problémája a felesleges túlköltekezéssel sem.  
Anyám húzta egy kicsit a száját – persze csak otthon, a négy fal között, és gondosan ügyelve arra, hogy rajtam kívül még csak a személyzet se lássa –, jelezvén a nemtetszését, de neki az év ezen időszakában amúgy is mindenre ez volt a reakciója. Melody Bradford úgy döntött, hogy az amúgy is borzasztó 2020-as évet tovább rontja azzal, hogy kritikusnak áll, ami nála épp annyit tett, hogy saját ízlését alapul véve az égvilágon mindenbe belekötött. A nekem szánt, és ezzel együtt rám szabott Mikulásruhát például nyomban felül is írta egy Tom Ford által tervezett darabbal, amit végül még azelőtt visszacseréltem a Charlotte Koch által elvárt, aranyhímzésű bársony-borzalomra, hogy az említett mindenható istenség nekem támadhatott volna. Inkább egy Bradfordot sértsen meg az ember, mint egy Koch-ot. Részemről meg amúgy is teljesen mindegy volt, melyik verzióban csinálok teljesen bolondot magamból; kezdett kurvára elegem lenni.

Négy különböző ember – vagy három plusz a házigazda, annak függvényében, hogy Ella nagyanyját emberként, vagy épp felsőbbrendű entitásként tartjuk-e számon – összesen kilenc alkalommal szólt rám, hogy a műszakáll tökéletes formája érdekében ne mozogjak, ne beszéljek, és ha lehet, a lélegzetvétel luxusát is tartogassam későbbre. Biztos voltam benne, hogy egy kihagyhatatlan akció keretein belül a tízedik szerencsésnek, aki el meri ismételni ezt a parancssort, le is nyomom a légcsövén azt a műszálas vackot, amit a sminkes személyzet rám aggatott.
Az én nyaggatásom azon nyomban Ella nyaggatásába vált át, amint megjelenik a teremben; a fotós egyetlen szavára sem figyelek, sőt, egyáltalán semmi másra sem, egész addig a pontig, míg Ella meg nem ejti az évtized legsterilebb kézfogását, és onnantól kezdve tudomást sem vesz a létezésemről.
Nem ismer fel.
Elmosolyodnék, ha ez nem járna együtt a szakáll elmozdulásával, helyette így csak a tekintetét igyekszem elkapni, hátha mögé lát majd most is, mint huszonpár éve folyamatosan. Ella viszont nem néz rám, csak engedelmesen hajlik a fotós akarata mentén, közben szégyentelenül telefonál valakivel. Első körben Serára gyanakszom, aztán, mikor kiderül, hogy Bonnie az, már túl késő. Akkor már abszolút nem számít, mert akkor már semmi sem számít. Szótlanul hallgatom végig a telefonbeszélgetést, nem csak azért, mert erre utasítottak; ezen a ponton egyszerűen már nem lett volna értelme bemutatkoznom. Tudni akartam, hogy mi van még, amit nem mond el, azon túl, hogy a tudtom nélkül óhajtja elhagyni a várost; aztán kimondta, és utána már csak arra tudtam gondolni, bár ne tudnám.

Még káprázik a szemem az utolsó kattintás utáni vakufénytől, mikor Ella már elhagyni készül a cirkusz helyszínét. Sűrűn pislogva igyekszem visszanyerni a látásom, remélve, hogy Koch talán vet rám egy utolsó pillantást, de azért nem lep meg túlságosan, hogy amint lehetősége nyílik menekülni, nem fordul vissza. Határozott léptekkel halad előre, én viszont hiába lendülök, hogy utána induljak, a fotográfus a vállamra helyezett kezével nyom vissza a karácsonyi trónra.
- Egy kicsit mintha ferdén állna itt jobb oldalt – konstatálja szájhúzva, és már nyúl is az arcom felé, hogy a tökéletesség reményében igazítson egyet a szakállon. Úgy lököm félre a kezét, mintha megsértene a mozdulata, pedig a tekintetét látva ez valószínűleg épp fordítva történik.
Tudom, hogy elnézést kéne kérnem, még azelőtt kisimítani a megítélésemen esett ráncot, hogy Charlotte Grace Koch fülébe jutna, de ez az egész most valahogy nem élvezett prioritást. És legyünk őszinték, Ellával szemben soha, semmi más sem.
A mellkasába vágom a fekete, egyujjas kesztyűimet, és menetközben, lefelé a pódiumról, leszaggatom magamról azt a nyomorult szakállat is. Már úgyis ferdén állt jobb oldalt, tökmindegy neki. Ellát még azelőtt sikerül utolérni, hogy esélye lenne teljesen elveszni a báltermeket megtöltő, arctalan tömegben; olyan lendülettel pördülök be elé, hogy a fejemre kényszerített sapka buta kis bojtja majdnem mindkettőnket arcon vág. Csak a miheztartás végett, ezek a szörnyen drámai jelenetek kizárólag a tévéképernyőkön operálnak hibátlan romantikával, a valóságban ez pont annyira röhejes, mint ahogy éreztem magam.
- Ez mi az isten volt? – vonom kérdőre kapásból, ahogy sikerül elállni az útját. Egy nagyon rövid pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy megragadom a karját, hogy megállítsam, de nekem még szükségem volt a sajátomra, nem akartam a kesztyűk meg a szakáll után azt is elveszíteni. – Jó ég, Ella, mikor akartál szólni róla? Elmondtad volna egyáltalán?
Nem tudom, az elhangzottak melyik részére vonatkozik a kérdés, az utazásra, vagy a másikra. Vagy talán pontosan tudom, és az, hogy még csak gondolatban sem merem nevén nevezni a szerelmi vallomást, elárulja azt is, hogy mennyire nem akarok választ kapni ezekre a kérdésekre.
A tekintetem csak annyi időre szakítom el az arcáról, hogy körülnézzek. A vendégek nagy része nem különösebben foglalkozik semmivel, ami a csőlátásán kívül esik, alig néhányan vesznek észre minket a terem bejárata előtt, én mégis úgy érzem, a létező összes tekintet az én hátamba fúródik. Nem épp ideális hely és alkalom szerelmet vallani, azt hiszem. Nem, mintha velünk kapcsolatban lett volna valaha is bármi ideális, nem kéne meglepődnöm.
- Tudod mit, ne itt beszéljük meg – ingatom meg a fejem végül, mikor a figyelmem visszatalál hozzá. – Melody irodája. Gyere.
Nem parancs, javaslat. Kicsit erőteljes, ezt elismerem, de tényleg az. Ha már anyámnak tagsága van ebbe a borzalomba, örömmel leszek végre egyszer én is a haszonélvezője.
Azon túl, hogy ott raktam le a dolgaimat – nyilván hoztam normális öltönyt is, mert előbb töltöttem volna meg a tüdőm félédes pezsgővel, minthogy egész este piros bársonyba bújva parádézzak – nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz a helységre, de azt sem, hogy ezt a hulladék évet lehet még tetőzni és tessék, az is megtörtént.  
2020 telibe el van baszva.

Bármennyire is szeretné, pontosabban szerette volna a mikrokörnyezetem, a lövöldözéses cécó nem tett bennem kárt - sem fizikai, sem lelki értelemben - ennek ellenére az utamat álló s o k p i r o s és a lendülő bojt, ami elől automatikusan hátrahúzom a fejem, első gondolatnak azt eredményezi, hogy ez nem igaz. Ez az év nem múlhat el úgy, hogy ha Niederhausnak nem jött össze, akkor már senki ne akarjon meggyilkolni? Ráadásul rögtön a Mikulás?
A hang ismerős. Az arc ismerős. A jelmez szintén, mégis hátra kell fordulnom a karácsonyi trónus felé, meggyőződni annak télapótlanságáról, hogy miközben visszafordulok behunyjam a szemeim egy tizedmásodpercre - ha kevesebb önuralommal bírnék, biztosan kicsúszna most egy baszd meg. Igen, nagyjából ennyi idő kell felfogni, hogy Warrington Peregrine 'Mittettél' Bradford fültanúja volt valaminek, amit kurvára nem akartam az orrára kötni - mi nem úgy működünk mint mások.
Minden egyszerre, minden egyetlen másodperc alatt történik.
A gyomrom összeszorul, a pulzusom kettőről négymillióra ugrik, az agyam pedig a kármentésen pörög - ha bárki másról lenne szó kiráznám kisujjból a megoldást; De most Warren Bradford áll előttem, akit az emel mindenki más fölé hogy huszonpár éve vagyunk barátok - legjobb barátok - és még csak véletlenül sem hülye.
Támadhatnám önvédelemből, igazi skorpióként odaszúrva mielőtt még ő teszi - mondhatnám, hogy "nem tartozom magyarázattal" vagy hogy "a magánbeszélgetéseimhez semmi közöd" esetleg azt, hogy "mi az istenért nem tudtál szólni, te marha"; Ha lány lennék akkor elmenekülhetnék számos verzióban, jó gyorsan - rémülten, esetleg könnylepte szemekkel vagy lecövekelhetnék Melody mellett, sőt egyenest a nagyanyám oldalán aki, mint felsőbbrendű entitás... Amivel csak elodáznám az elkerülhetetlent, mert Warrennel annyira azért nem vagyunk jóban - legjobb barátok, igen - hogy elengedje ezt csak mert erre kérem. Egy kiéheztetett fehércápának előbb tudnék a lelkére beszélni, ráadásul nem is vagyok lány.
Szeretnék engedni a zsigeri indíttatásnak és szigorúan rávágni, hogy N E M, szeretnék gúnnyal, értelmi képességeit megkérdőjelezve visszakérdezni, hogy az elhangzottak melyik részére vonatkozik a kérdése - sorra jönnek a megoldások, kapaszkodó lehetőségek, de mindegyik egyazon tőről, a sarokba szorítottság, a legyőzöttség érzéséből fakad. Azt pedig nem állhatom.
Fáradt vagyok. Nem ma este, de egy ideje már, mégis felveszem a kesztyűt amit most azt hiszem nem is dobott elém, hogy állam vonalán valamennyit emelve végre választ is sóhajtsak.
- Persze. - hogy nem mondtam volna el, hogy szeretem de persze, normális körülmények között ő lett volna az első aki megtudja, hogy lelépek: még most is ő az első, mert életem értelme Bonnie egy a millióhoz eséllyel fog ebből bármire is emlékezni. Más lett volna reggel, futás előtt-után-közben beszélni erről, átbeszélni és kibeszélni, mert tetszik vagy sem igazat mondtam a telefonban - nem W miatt megyek el. Az iránta való érzéseimet - a szeretet és a gyűlölet között mozgó igen széles, hektikus skálán nagyjából minden szóba jöhet - huszonpár év alatt megtanultam menedzselni és mindezt úgy, hogy ő ebből ritkán vegyen észre bármit is. Ezen a ponton rajtam a sor, hogy elszakítsam a tekintetemet az arcáról és szemügyre vegyem a környezetünket - megbámulnak minket, de ezt nem annyira a személyünk, kivételesen nem, inkább a piros jelmez váltja ki. Összesúg egyik a másikkal, a lelki szemeim előtt pedig szinte megjelenik az innen induló, termen végigcikázó, nagyanyám füléig meg sem álló vonal mely tudomására hozza, hogy megszökött a Mikulás, ráadásul az unokája társaságában. Széljegyzetként megjegyezném, hogy érdekelne miért őrá esett Charlotte választása - golden boy meg minden, tényleg nincs új a nap alatt, de erre a célra egy pláza Télapót is fel lehetett volna bérelni; Hacsak nem szántak neki valami más szerepet is ezen felül... mindegy, kisebb gondom is nagyobb ennél.
Nem ugrok a parancsszóra, nem rögtön legalábbis és nem azért, mert kurvára nem vagyok kutya, akit lábhoz füttyenhetnek - itt, a visszakozás helyén nekem szükségem van egy- nem is inkább két mélyebb lélegzetvételre mellyel felvértezem magam az ellen, amit W készül rám borítani majd egy ennél csendesebb helyen; Végül noszogatás nélkül indulok meg Melody irodája felé, ha a karját nyújtja még azt is elfogadom - soha életemben nem volt még ilyen menekülhetnékem mint most - hogy még azelőtt eltűnhessünk szem elől, hogy Charlotte Grace Koch megérkezne a szárnyas majmok hátán.