Kicsit talán túlzás lett volna azt állítani, hogy a szívem a torkomban dobogott, de nem volt messze tőle. Voltam már kellemetlenebb és húzósabb helyzetben is ennél, miért pont most idegeskedek? Talán a környezet miatt? Lehet, hogy van valami gyerekkori traumám, amire már nem emlékszem? Az egyetemen tanultam ilyesmit, az agy egyik válasza a túlzott sokkra, ami már az alapvető funkcióimban okozna gondot, sokszor az emlék teljes elnyomása, míg valaki vissza nem hozza. Ki tudja, lehet, hogy Maine keményebb hely volt, mint emlékszem rá. Kemény, mint anya hálaadási gyümölcskenyere újévkor.
Befordulok a sarkon, óvatosan, mindkét oldalra elnézek. Csak civilek. Fogalmuk sincs, mi folyik körülöttük. Nagyot nyelve lépek tovább. Nem veszem észre a takarásban megrebbenő árnyat, ahogy előbújik a fedezékéből, csak amikor már késő. Pedig érezhettem volna a lehelete hűvösségét a nyakamon…
– Megvagy!
Megugrok egyhelyben. Nem tudom bizton állítani, hogy nem jött ki valami rövid sikolyra hajazó hang a torkomból, amikor Sam hangját közvetlenül a fülem mellett hallottam. – A fenébe, Sam! A frászt hozod rám!
– Ez volt a cél, nem? Extrém bújócska. Don’t hate the player, hate the game, haver! – valamiféle rapperes kézmozdulatot tesz, Drake-et megszégyenítő mozgáskultúrával. Aztán az óriásmedvéhez ugrik, ami eddig a fedezékeként szolgált, és visszatolta a helyére, mielőtt még eldőlt volna. – Amúgy is, milyen rendőr vagy te, ha így elkaplak?
– Szabadnapos – húzom fel az orrom. – Egyébként is, gyémántfokozatú bújócskázó vagy, te is tudod. Ha ekkora lennék, én is sok helyre beférnék.
– Persze, persze, bla-bla-bla…! Akkor most te jössz? Kilencből öt.
– Nem azért jöttünk, hogy bevásároljunk?
– És? Nem szórakozhatunk közben? Ha már a padló lávát nem hagytad játszani…!
– Ráborítottál egy három méter magas tornyot két ötévesre!
– Plüss tornyot! Nem óriásjengát. Ideje megtanulniuk, hogy a világ kemény.
– Főleg ha egy harminc éves üvöltve neked vágódik.
– Huszonnyolc!
Erre csak megforgatom a szememet és ha már úgyis itt vagyunk a játékboltnál, akkor végig is nézem az immár elég gyér kínálatot. Tény, közel a karácsony, nagyon közel, és a fő ajándékokat már meg is vettem, csak a bátyám jelentette be, hogy az új barátnője fia is ott lesz majd az ünnepre, és muszáj valamit találnom neki. Vajon dínós vagy Star Warsos kölyök inkább?
A felettébb kemény döntést követően a pénztárhoz megyek, és bár Sam nagyon megható érveket sorakoztatott fel amellett, hogy miért is lenne pozitív a lakóközösségünk számára egy óriás plüssmedve, a bankszámlám síró hangja komolyabb érv volt.
– Na jó, akkor ezt elviszem a többi cucc mellé a megőrzőbe. Aztán elkaplak – jelenti ki, átvéve tőlem a legószettet. – Sok sikert, baromarc!
– Én is szeretlek!
Még mond valamit, de direkt zárom ki őt a fejemből, ahogy az utolsó helyen gondolkozom. Mivel a plázába jöttünk, előtte megbeszéltük, melyik szárnyban lehet elbújni, hogy ne az egészben kezdjen keresgélni. Eddig Sam mindig megtalált az időkereten belül, és már igazából kezdett is elmenni tőle a kedvem. Dupla műszakokat nyomtam már egy ideje, kevés volt a kolléga, sok az esemény, amire adott esetben rendőri kíséret vagy őrzés kellett, és amúgy is sokaknak volt családja, én meg ráértem. Nem gondoltam, hogy ennyire kiütnek majd, de azt hiszem, öregszem; már koromsötét volt kint, de nem sokkal múlt hét óra. Ami azt jelentette, hogy rengetegen voltak bent. Már a dolgozókon is látni lehetett, hogy mindenből elegük van.
Inkább itt hagylak. Elküldöm az üzenetet Samnek. Persze csak viccelek.
Jó poén. Akkor meg se kereslek.
Remélem, hogy ő is viccel.
Nem tudom, hol nem számítana rám, vagy hol tudnék anélkül elbújni, hogy nagyon feltűnnék másoknak. Ekkor látom meg, hogy Télapó trónján (amit valóságos trónként építettek meg a pláza közepén, egy „ajándékgyárral” mögötte, gondolom az volt az öltöző) már nem ült senki, és az utolsó manók is eltűntek, az óriás polifóm-cukorkákkal együtt. A fának tűnő műanyagtáblán szerepel is a zárás időpontja: hét. Ha eddig nem juttattad el a leveled az északi sarkra, nem lesz szerencséd. A gyerekek amúgy is alszanak hét után, nem?
Igazából azzal a gondolattal próbálom meg elforgatni a kilincset, hogy „úgyse fog összejönni”. Miért hagynák nyitva a kunyhót? Nyilván gondosabbak ennél.
Nos, nyilván nem.
Annyira meglep, hogy kinyílik, hogy gyorsan be is csukom. Látta valaki, hogy épp betörök a Télapóhoz…? Hiába keresem a megróvó tekinteteket vagy a vasvillákat, nem találom őket. Mintha véletlen beástam volna magam valaki háza alá Minecraftban. Nindzsa vagyok. Láthatatlan.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez némileg illegális, mert hát nem én vagyok a Télapó, de gyorsan megbizonyosodom arról, hogy nincs odabent semmi mozdítható, hacsaknem a padot akarnám elvinni, vagy az üres öltözőszekrényeket. Csak nem lesz belőle baj egy fél óra erejéig, ugye? Sam feladja, lesz egy darab (1) nyereségem, és mehetünk haza. Aludni.
Leülök hát a padra. Fél óra nem sok. És egészen őszintén nem emlékszem arra, mikor vetettem le a kabátom (meglepően meleg volt a házikóban) és gyűrtem a fejem alá párnának a padon.
Arra főleg nem emlékszem, hogy hallottam volna a hangosbemondót, ami mindenkit arra emlékeztetett, hogy a pláza hamarosan bezár; vagy az utolsó figyelmeztetést, miszerint tizenöt perc múlva záróra. Vagy arra, amikor a telefonom rezegni kezdett; előbb üzenet, majd hívás miatt.
Fáradtabb lehettem, mint gondoltam, mert nem is ébredtem volna fel, ha nem villan belém az égető felismerés, miszerint nagyon-nagyon pisilnem kell. Először azt sem veszem észre, mennyire sötét van és mennyire nem látok semmit, míg bele nem rúgok véletlen az öltözőszerénybe kifelé igyekezve. Hirtelen a pisilhetnékem is elszáll, ahogy végignézek a sötét plázán. Még az üzletek kirakatainak halovány fényei sem égnek.
Talán áramkimaradás lenne…?
Ez a gondolatom hamar megkérdőjeleződik, amikor nem látok magam körül senkit. Nincs koromsötét, mert az utcai lámpák fényei beszűrődnek az ablakokon és a tető üvegfelületein át, de az biztos, hogy egyedül vagyok. Bajban vagyok, fogalmazódik meg a még kicsit álomittas gondolat a fejemben. Amint észhez térek, a zsebembe nyúlok a telefonom után. Három nem fogadott hívás és több tucat üzenet érkezett Samtől. Hol vagyok? Hazamentem? Nagyon vicces vagyok. Nem vagyok otthon. Ha világgá mentem, vihettem volna a macskát is. Aztán néhány komolyabb hangvételű. Nem olvasom végig mindet, csak az aljára pörgetek és elkezdek visszaírni. Nem. Etesse meg Elvist, dolgom van. Elküldöm, de hülyén hangzik. Mielőtt viszont írhatnék neki a tényről, hogy balfasz voltam és bezárattam magam a plázába és nincs nálam a jelvényem, szóval lehet, hogy betörőnek fognak nézni és bevisznek a fogdába, a telefonom egyszer csak… Kikapcsol. 0% töltöttség, villan még fel a figyelmeztető képernyő. Egy középső ujj is lehetne rajta.
Hujujujujujuj…Huj.
Jól van, Weiss, gondolkozz. Szólaljak meg, hátha elviszi a visszhangom a megfelelő irányba a szél? Nem hiszem. Az creepy lenne. Akkor meg kell keresnem az egyik biztonságiőrt. Nem sokat járok plázába, úgyhogy fogalmam sincs, merre lehet, és a sötétben nem is nagyon látok. Amúgy ők hogy látnak? Ja, mondjuk zseblámpával. De akkor is… Mondjuk emlékszem, hogy olvastam valami cikket, ami szerint a plázák kultúrája haldoklik. A legtöbbjük öt-tíz éven belül bezárásra kerül majd, ha nem történik valami. Lehet, hogy így akarnak pénzt spórolni?
Nem tudom, mi a kínosabb, ha végigtrappolok a kínosan csendes plázán, vagy ha megpróbálok osonni. Egyik opció se szimpatikus. Végül arra jutok, hogy megpróbálok az információs pult felé menni, mert az valamerre középen szokott lenni. Előtte viszont meg kell másznom egy lezárt mozgólépcsőt. Meglepően kényelmetlenek a fokok. Lehet, hogy ha nem mozog, akkor nagyobbat kell lépni…? Vagy csak én fáradtam el. Ez viszont azzal is jár, hogy mire felérek, kínzóan újra kezdem érezni, mennyire pisilnem kell. A mosdók biztos zárva vannak, de azért bepisilni mégse kéne, nem?
Kibírom. Kemény vagyok.
Legalábbis a harmadi kanyarig. Aztán úgy döntök, hogy nincs itt senki, szóval megkeresem az egyik cserepes növényt, aztán bocsánatot kérek tőle, de nagyon jó szolgálatot tesz. És majd veszek a nevében öt fát Izraelben. Azt a nem-zsidók is csinálhatják? Vagy van valami református opció? Egy citromfa vagy valami. Már egy helyben topogok, mire sikerül megtalálnom a megfelelő fát; amúgy is elég halottnak néz ki, nem hiszem, hogy sokat ártanék vele, ráadásul az egyik sarokban van, egy TopShoppos bolt és bezárt üzlet között. Mondjuk másodgondolataim támadnak, mert a bekartonozott üvegkirakaton lévő egyik női arc pont errefelé néz, de érzem, hogy már nem tudok túl sokat várni. Sőt, két lépést sem.
Egészen kezdek megkönnyebbülni. Már majdnem elhiszem, hogy az élet szép, megkeresem a biztonsági őröket, aztán jót nevetünk majd rajta. Szakmabeli, ugye. Nem az, de nem mondom meg neki, mert szükségem van a szimpátiájára. Egészen addig ezt gondolom, míg hirtelen ki nem nyílik a bezárt üzlet ajtaja, közvetlenül mellettem (annyira beolvad a gipszkartonba hogy észre se vettem), és csak egy nagy, sötét alakot látok az ajtóban állni.
Nem tudom bizton állítani, hogy nem jött ki valami rövid sikolyra hajazó hang a torkomból. Megint. És azt is csak remélni tudom, hogy amikor ösztönösen megfordultam, nem találtam el a cipőjét.
Hát eljött az idő, amikor megöl egy baltásgyilkos. Szőkén, sikítva, mint a legtöbb horrorban. Mindig a szőkék vesznek oda.

sok bla-bla a semmiért de azt szeretettel | ⚶