Lemon & Carmen

Van az úgy, hogy...
2019 tavasza, Manhatten

Hatalmas késztetést érzek arra, hogy elmenjek itthonról és inkább Manhatten tömegében járjak. Nem a feltöltődés a célom, hanem hogy ne legyek itt. Eleinte szerelem övezte a kis kerttel rendelkező házat, igazán otthonos és alig vártam, hogy közösen beköltözzünk. Talán fiatalok voltunk, talán túlságosan is szerelmesek, de még így sem gondolnám, hogy a fellegekben jártam volna annyira, mint odahaza húgom, aki 19 évesen már gyermeket tervezett.
Mostanra a szerelem átalakult valami hűvőssé, az pedig a kudarccal keveredik mióta végső próbálkozásunkként belefogtunk a gyerek projektbe. Tudom, nem egy kicsinek kellene megmentenie a házasságot, de talán újra feléleszthetné az Axel és közöttem lévő gyengéd érzelmeket.
Szörnyű, hogy az ember mire nem képes kétségbeesettsége közepette és már egészen abban a fázisban vagyok, hogy tudom, ez így nem mehet tovább. Nem érzek iránta többet, mint egy barátság, de még az is keserűen van fűszerezve.
Nem szeretnék vezetni, mivel úgy érzem, hogy túlságosan is a gondolataim közé vagyok merülve és nem lenne bölcs döntés. Így a házunkhoz legközelebbi buszra szállok fel, ami bevisz a káoszos emberhalmazba.
Keserűen mosolygok vissza egy kedves nénire, aki úgy dönt, hogy pár percnyi próbálkozás után inkább nem igyekszik vidámabb arckifejezést kölcsönözni nekem, a magáét pedig nem szeretné az enyémhez hasonlóra lecserélni. Ma nem próbálok mosolyogni, a különbség köztem és a néni között, hogy én évek alatt jutottam ebbe az állapotba, nem pedig pár perc munkája van benne.
Nagyot sóhajtva lépkedek le a buszról és megérzem a télből visszamaradt hűvösebb szellőt, pedig a tulipánok otthon már nyiladoznak. Egy pillanatra megtorpanok, mert bár sose gondoltam volna, de elértem életen azon szakaszába, amikor egyszerűen nem tudom, hogy mitévő legyek. Ilyen elveszettnek talán még sose éreztem magam.
Elindulok az egyik irányba és az egyetlen célom, hogy elmúljon ez az egész valahogyan, akár csak egy rövidke időre és ne Axel, a tönkrement házasságom és a tény lebegjen előttem, miszerint képtelen vagyok gyermeknemzésre. Valószínűleg pszichés. Ez a legutóbbi válasz, amit hallottam és azt gondolom, hogy bizony temérdek igazság van benne. Bár szeretném, de a realisztikus énem mélyen látja, hogy egy gyerek ezen egyáltalán nem úgy változtatna, ahogyan arra számítunk.
A butikokat nézem, amíg végül meg nem állnak lábaim, ahogy egy könyvesbolt kirakata tárul elém. A sötétbarna lakkozott fa polcok afféle antik hatást keltenek, ami a látható könyvek modernitásával határozottan szemben áll.
A kilincsre rányomva hallok meg egy csilingelő hangot, ami kissé éles és felnézve meg is látom a tetteseket, a kis csöveket melyek egymásnak ütődnek az ajtó parancsára.
-Jó napot-köszöntöm a sztereotipikusan szemüveges, kontyolt hajú hölgyet, aki egy könyv mögül bújik elő. Egy pillanatra megtorpanok, mert azonnal a ’Tudomány’ szó felé orientálódik tekintetem, de az igazság, hogy ha ilyesfélébe fojtanám figyelmem, akkor ma is bementem volna dolgozni. Tétlenül és jelenleg nem törődve azzal, hogy ki látja elnagyolt mozdulataimat és az ebből fakadó melankolikus hangulatomat csak téblábolok.
Szemeim cikáznak a színeken, egy-egy címet elkapok, de egyik se köt le igazán annyira, hogy az összefoglalóért nyúljak. Egy igen vidám színezetű polcrészlet előtt állok meg, ami nem elég eldugott ahhoz, hogy ne találjam meg, pedig nem éppen minden közepén van.
-Hát persze-sóhajtok mint egy végső lemondás, amikor meglátom a legelső illusztrációt egy aranyosan megrajzolt baba képében, mellette az anyukája simogatja a pocakját. Kínomban felnevetek és elmorzsolok pár káromkodó hangot orrom alatt, pedig igazán nem az én műfajom az ilyesféle szóhasználat, de ez egyszerűen hihetetlen. Egyik kezem csípőre teszem, másikkal ráncolódó homlokomat dörzsölöm és egyszerre megbánom, hogy kitettem ma a lábam és nem pihentem inkább, vagy mentem le egy parkba, helyette itt állok és szuggerálom a képekről rám mosolygó szövegeket és tényleg nem értem, hogy mikor hagytam, hogy ennyire keserűvé váljon a napom és engedtem a rám nem jellemző szinte teljes önmagam elengedésének.