Talán az egyetlen reményem, ha elkezdek nálamnál fiatalabb kölykökkel barátkozni, hogy generációk éljenezzék és éltessék és meséljék tovább a hőstetteimet, ne pedig arról szóljon az életem, hogy az anyám komolyan aggódik értem, mert többet tud engem kocsmákban, mint otthon.
Aztán meg az embernek fel kell tennie magának a kérdést: vajon egy tizenéves szemében egy magamfajta gyerek még menőnek számítana, vagy a kölyköket már nem hatják meg az idősebb – szexibb, na, kérlek, hadd tegyük már hozzá, hogy szexibb – srácok fiatalabb kori történetei, amik főleg részegen estek meg velem Manhattan szomorúbb negyedeiben. Egyszer például rám támadt egy mosómedve, ami határozottan egy érdekes történet, de a társaság, amiben ülök, egyrészt el sem hinné, másrészt már amúgy is hallotta ezerszer.
A harmadik söröm fölé hajolok, és nagyjából elképzelhetetlennek tartom, hogy ma be is fogok rúgni. A társaság régi, rég összeszokott, és általában jól elvagyok velük, most valahogy mégsem találom a helyem. Tudod, milyen furcsa érzés? Tömegben egyedül lenni? A sör habja egyre laposabb lesz, mindenki a munkájáról beszél, bennem pedig van valami furcsa szorongás, mint a funkcionális munkanélküliekben ez ilyenkor lenni szokott. (Ilyenkor szoktam előjönni a „hé, én amúgy zenész vagyok, épp csak egy hónapja már, hogy utoljára bárhol is felléphettem” kártyával.)
Csak el akartam tűnni onnan, de nem akartam hazamenni, nem akartam más helyre menni, nem akartam velük lógni, és ilyenkor általában egy hosszú séta néha még segíteni szokott, én maradtam az álmosolynál, és a csendes iszogatásnál, reménykedve, hogy senki nem kérdez rá, mi van velem, hogy ilyen csöndben vagyok, és reménykedve, hogy… a franc tudja, miben reménykedtem még, vagy csináltam-e egyáltalán.
Megdörzsöltem a szemem, ásítottam egyet, aztán jobb ötlet híján csak felálltam az asztaltól.
- Hát te meg? – nézett rám valaki az asztal túlfelétől, mire persze mindenki más is rám nézett.
- Csak dobok egy sárgát. Akar közületek jönni valaki srácok, vagy…? – pontosan olyan furcsán néztek rám, mint amilyen furcsán feltettem ezt a kérdést. Nem tudom, a nőknél ez be szokott jönni, ha társaságra vágynak.

Ha ez egy másik sztori lenne, most azt mesélném el, hogyan mentem be a mosdóba, és halásztam elő a nadrágom aljáról a maradék kokainom.
Ennél viszont csóróbb vagyok, így ez a történet a vécé helyett most a bárpulthoz vezet, ahol csak kikértem a két legolcsóbb shot vodkát, hátha, hogyha picit jobban berúgok, majd használhatóbb leszek az asztalomnál.

Addison and Mirae

Casper olyan unalmas... Nem is értem mi a baja, hisz mióta itt vagyok, nem is okoztam számára semmi gondot. Vagyis... Jó persze, kitúrtam őt a szobájából, de ez csak nem olyan nagy dolog, nem? Amúgy is csak aludni jár haza, azt meg a kanapén is meg tudja tenni... De hogy még mindig ilyen durcásan viselkedik, ha meglát... Az eszem megáll...
De ha ő így akkor én is úgy... Amúgy is épp itt az ideje annak, hogy egy kicsit felfedezzem a várost. Vagy legalábbis Manhattant. Így tehát a délutánomat azzal töltöttem, hogy végig jártam a legtöbb nevezetességet. És videókat is készíttettem. Mondhatni egész nap le sem tettem a kamerámat. Mert hát kellenek az emlékek. Ez az elmúlt, meg a következő néhány hét pedig olyan számomra, mintha egy nyaralás lenne. Egy jó hosszú téi nyaralás, ami alatt annak a kis vakarcsnak is ellátom a baját. Végül is ez az első olyan nyaralásom, ahova egyedül indultam, és nem a családdal. Nem is hittem volna, hogy apa el fog engedni. De mégis megtette. Mert szerinte már elég érett vagyok ahhoz, hogy egyedül is megálljam a helyem. Ooooh hogy milyen kis naiv...
Na és ha most látná, hogy épp hova készülök bemenni... Egész biztos, hogy életem végéig bezárna a szobámba. Mert szerinte az ilyen helyek nem nőknek valóak. Pláne nem egy ilyen gazdag családból származó nőnek. De hát Istenem... Egy érett, felnőtt nő vagyok, oda megyek és azt csinálok, amit csak akarok... És én mindig is kíváncsi voltam, hogy milyenek itt Amerikában a kocsmák. Utam pedig egyenesen a pult felé vezet. De nem is tudom, hogy mit igyak... Mert hát az emberek azért jönnek ide, hogy igyanak valamit, nem? Én viszont még nem sok mindent próbáltam, maximum otthon a sojut, meg apa ősrégi whiskey-ébe nyaltam bele. De az annyira nem jött be... Szóval nem nagyon tévedsz, ha azt gondolod, hogy nem mozgok olyan otthonosan az italok világában...
- Uhm... Én is olyat kérnék... - bökök is kissé talán bizonytalanul a mellettem álló srác vodkája felé. De a pultos válasza csupán csak egy igen lenéző pillantás.
- Kölyköket nem szolgálunk ki... - hogy mi...? Kölyök...? Értem én, hogy olyan fiatalosnak nézek ki, de KÖLYÖK...??? Elég látványosan fel is fújom  eme megjegyzése hallatán az arcom, de ahelyett, hogy válszra méltatnám, csak megmutatom neki az otthoni személyimet. - Ne szórakozz... Ennél valósághűbb hamis személyiket is láttam már életemben... - horkant fel, ahogy visszadobja a kis lapocskát.
- Ez nem hamis... Lehet, hogy a te 5 IQ-nyi tudásoddal nem tudod felfogni, de ez egy külföldi személyi... Tudod mi az, ugye? Külföld... Ami Amerikán kívül van... - morranok is fel, mert már kezdem elveszíteni a türelmem. Bár biztos elég vicces látványt nyújt egy alig több mint 160 centi magas pattogó lány. De mondani szokták, hogy kicsi a bors, de erős, nemde? Szóval ajánlom neki, hogy ne szórakozzon tovább velem... - Szóval add csak szépen azt, amit neki is...

Kezdetnek remélem elmegy   Black style

Nem tudom, látta-e valaki itt a Leon, a profit, de én mondjuk csípem, ha az ázsiai nők hasonlítanak abból Matildára – ezért a mondatomért PC világunkban gondolom jár nekem egy seggbe rúgás, mert csak egy fehér férfi vagyok –, de a gyakorlat még mindig azt mutatja, hogy többen nem, mint igen.
Nem tudom, mennyire tűnök seggfejnek, ha ilyeneket mondok, de ettől függetlenül a Matildára kevésbé hasonlító ázsiai csajokat is végig szoktam mérni, mert, mondom, csak egy fehér férfi vagyok, a legegzotikusabb hely, ahol életemben jártam Coney Island, a környékemen főleg fehérek laknak – jó, hát, anyám környéke –, és gondolom, a legtöbb, amire viszem, hogy nyugdíjas koromban kiköltözök valahova Albany környékére, szóval látod, nincsenek túl jó kilátásaim, meg kell ragadnom minden lehetőséget, mielőtt végleg elsüllyedek a középszerűség mocsarában, és meg kell néznem minden szembe jövő ázsiai csajt.
Aztán részemről maradhatna is ennyiben a dolog, hopp, itt van még egy, nem hasonlít Matildára, oké, semmi baj, nem is ez a lényeg, hanem, hogy békésen lehúzzam a vodkáimat, hátha annak hatására sokkal több szexista megjegyzés jutna eszembe, vagy mondjuk meg merném szólítani a csajt, ahelyett, hogy csak nézem.
Vagy legalábbis valami ilyesmi volt a terv, de a lányról végül is visszanéztem a vodkáimra, kicsit szomorúan bámultam azokat, miközben kihallgattam minden szót a pultos és a lány beszélgetéséből, és magamban fogadásokat kötöttem, hogy tényleg van-e már nagykorú – és ha tényleg az, akkor talán iszok még valamit, mielőtt visszamegyek az asztalomhoz. Mondjuk külsőre minden ázsiai nő harminc és tizenhárom éves kora között nagyjából ugyanannyi idősnek néz ki, ezért igazán nem lehet a pultost hibáztatni, viszont senki, de tényleg senki nem rendel úgy italt magának, hogy rábök a magában ivó szerencsétlen két vodkájára, különösen nem erre a fajta vodkára. Szóval a tétjeink, vagy kiskorú, vagy kéne neki egy hatalmas ölelés, vaaagy… oké, erre nem számítottam, külföldi. Ami furcsa, jópár háztömbbel arrébb szoktak a turisták vedelni.
Megfogtam az egyik vodkám, és lehúztam.
- Ti ketten beszélhetnétek sokkal illedelmesebben is egymással – néztem a pultosra, aztán a csajra, aztán lehúztam a másik vodkát is. – Például, kérhetek szépen még egy ilyet?
A pultos nagyot sóhajtott, gondolom, pont annyira volt kíváncsi az én kötekedésemre, mint amennyire kibaszta volna a bárból az ázsiai csajt, miután itt szop egész este, és hálából csak leötösözik az IQ-ját (nem a legjobb módszer, ha az ember italt akar kapni amúgy). Mindenesetre kiszolgált, én pedig, lásd az arany szívem, fogtam az egyik poharat és odacsúsztattam a lány elé.