Domi & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Régen elmúlt éjfél, mikor a gép kerekei földet érnek New Yorkban. Jócskán nem a legforgalmasabb reptérről van szó, azért vigyázni sosem árt, de ez már nem az első ilyen eset, mint ahogy az sem meglepő, hogy akinek a pénz van, az diktál. Nem teltek feszültségmentesen az elmúlt órák, noha ez már sosem fog változni, New York már nem az a hely, ahol szabadon mászkálhatunk, hisz bármikor letartóztathatnak minket, aztán ki tudja meddig a dutyiban kell ülő testhelyzetbe kerülnünk, ezt meg mindannyiunk a háta közepére sem akarja, főként azért, mert nincs ügyvéd, aki ki tudna hozni minket onnan.
Míg minket úgyszólván eltettek láb aló, bevágtak a fagyasztóba, mondván, hogy csak legyünk ott és ne csináljunk semmit, addig az élet nagyon is folyt a világ ezen pontján, Qadir több vasat tart mindvégig a tűzben, s csak akkor intett, mikor úgy ítélte meg, már a rendőrségnek is akadnak új problémáik. Persze a nyomozás sosem ér véget, amíg… mind tudjuk. De elegem lett a banánból, a szó legszorosabb értelmében, esőerdő közepén sem jó örökké vakarni a tökünket, legalábbis nem olyan embereknek, akik annál sokkal pörgősebb élethez szoktak. Mi lett volna, ha még éveket maradtunk volna ott? Feltehetőleg a szervezetünk elkezdte volna kilökni magából azt a sok mérget, amit mi a hónapok alatt magunkba nyomtunk, szívtunk, ettük, aztán szép lassan rájött volna, hogy hát ez kész káosz. Na meg az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem szabadna sokkal tovább összezárni engem és Todot. Annyi ordítozást és botrányt, mint ami történt ez idő alatt, nem volt ám álomnyaralás.
Mindazonáltal Qadir tényleg megtette, ami tőle telt és egész jó munkát végzett, már ha azt vesszük, hogy eljutunk egy külvárosi telekig. A sötétségben csak a telefonom kijelzője, meg az autó lámpája ad némi fényt, Sainz hunyorogva adja tudtomra, hogy nem tetszik neki, hogy üzenetet váltok valakivel, de leszarom. Az autó megáll, a csóka meg a srácok kiszállnak és elindulnak befelé, én meg egy sóhajt követően követem őket, egy ideig. Az a helyzet, hogy minden óra és nap, amit New Yorkban töltök csökkenti az esélyeimet, ezért nem akarok szarakodni.
- Mi van? Nem jössz? - néz hátra a faszi, aki felvett minket a reptéren és akinél meghúzzuk magunkat egy ideig, majd kinyitja az ajtót és szabad utat enged a másik kettőnek.
- Tudod, lenne valami... - A csávó felnevet. Nem vártam mást.
- Áh…- kacag. – Hogyne tudnám. Veletek mindig van valami. - Néma maradok, de állom a tekintetét, mikor közelebb jön. - Figyelj kölyök, mit gondolsz hányszor fogjuk még megmenteni a seggedet, hm?
- Sosem kértem, hogy ezt tegyék – felelem a magam rekedtes hangjával, de az utolsó hangra majdnem elharapom a nyelvemet a maflától, amitől hirtelen azt se tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
- Kurvára semmibe veszed azokat, akik érted dolgoznak! A nagybátyád minden követ megmozgat és dollármilliókat költ el csak azért, hogy ne fejezzenek le téged, meg a haverjaidat! Na húzzál be a házba!
- Tartozok valakinek egy ígérettel és te is tudod, hogy most van a legjobb esélyem, hogy ép bőrrel megadjam neki. - Nem részletezek semmit, mert ő is tudja, hogy megy ez. Még egy rosszakaró nem kell, az meg igazából mindegy, hogy pénzről, tettről, vagy bármi másról van szó. Mélyet és igencsak dühöset sóhajt, szemei szikráznak rám, de még a pofon után is állom a tekintetét. Nem tehetek mást és már ő is tudja, hogy ő sem.
- Tud valaki róla? - néz rám feldúltan, miközben előkotor zsebéből egy általa tekert, már jócskán meghajlott cigarettát.
- Akadnak olyanok.
- Qadir? - Néma csend, ami egyúttal a választ is megadja. Újabb kiábrándult sóhajjal fújja ki az első füstöt, csakhogy a levegő megakad benne valahol és heves köhögéssel mutatja ki, hogy már jó sok éve láncdohányos.  
- Idefigyelj Tiger… nem vagyok az őrangyalod, de azt ajánlom, hogy maradj veszteg. Nem fogjuk megmenteni a bőrödet ezentúl, úgyhogy gondold meg, mit teszel. És leginkább ne hozz még több bajt olyanokra, akik nem érdemlik meg!

Nem állítom, hogy nem adok teljes mértékben igazat a férfinak, aki ezek szerint még a nevemet is tudta, de ő nincs annyira a dolgok sűrűjében, hogy mindenről információval rendelkezzen, én pedig szándékosan nem avattam be a részletekbe. Mindegy, kaptam egy kocsit, amivel hajnali három után kicsivel végig tudok hasítani Bronxon.
Az egész azzal a fránya üzenettel kezdődött, amit reptérről idefelé kaptam. Kolumbiában volt időm gondolkodni a videólopás kivitelezésén és az első, ami nyilvánvaló volt számomra, hogy egyedül nem fog menni. Ismerek egy lány, Tinit, aki Daenys gyerekkori barátnője volt, ám olyannyira megromlott köztük a viszony, hogy a lányok képesek egymás torkának esni bármikor, amikor találkoznak. Tini jól ismeri Daenys szokásait és amíg én a trópuson hevertem félmeztelenül, ő kinyomozott egy-két érdekességet, köszönhetően az informatikus barátjának. Legjobb információja szerint három változat van a videóról és természetesen egyik sem elérhető semmilyen formában az interneten, még Daenys sem olyan hülye ahhoz, hogy ekkora baklövést tegyen, de ezt igazából kezdetektől tudni lehetett. Három példány közül az egyik a telefonján van rajta, amit mindig magánál hord, másik kettő pedig két pendrive-on van, valahol a lakásán. A helyzetet jócskán megkönnyíti, hogy már pár éve elköltözött otthonról, így nem Timonthy-hoz kell betörni, az maga lenne halálítélet, a biztonsági rendszerről nem is beszélve.
Abban a bizonyos üzenetben Tini megírta nekem, hogy épp ma Daenys egy szórakozóhelyen lesz, én pedig nem akarom vesztegetni az időt és elszalasztani az alkalmat, tűrtem hát a fejmosást, de éppen ezért nem kifejezetten hatott meg. Nem vagyok tolvaj, se nem betörő, de azért csempészként valamennyire értek a dolgokhoz és mivel Daenys mindenképpen sértett lesz, így nem célom a feltűnésmentes betörés, ellenben fontos, hogy minél halkabb és gyorsabb legyek.

Tinivel éppen napfelkelte előtt találkozok a Soundview Park fásabb déli részén, közvetlenül a Bronx-folyó partján. Mivel nincsenek kamerák, ezért itt már megszabadulok a fekete maszktól. Tini sietve rohan oda hozzám, arcán mosoly, amiből látom, hogy sikerrel járt.
- Tessék. A kód hozzá 2753 - dobja át nekem a telefont, Daenys telefonját. Szegény Tini, tipikusan az a bosszúéhes vak picsa, aki most azt hiszi, hogy nagyon király, amiért így hátba tudta szúrni Daeneryst.
- Kösz. Hogy sikerült elvenni tőle? - nézek rá egy pillanatra, majd a telefonra, s feloldom a kijelző kódját, amíg eszemben vannak a számok.
- Már így is jócskán volt benne alkohol, ő meg elég agresszív, ha iszik, vagyis... nem, ő mindig egy agresszív öntelt dög, aki imád ártani másoknak és örülök, hogy legalább most megízlelte, hogy amit ő tesz másokkal, az néha visszaüt. - Kissé túlpörgi a dolgot, feltehetőleg erre ő is rájön. - Kérdésedre a válasz: egyszerű, lefogta két srác, én meg kivettem a zsebéből. Elhitettük a többiekkel, hogy ez az én telefonom, csak Daenys vette el, amit most visszaszereztem, szóval még csak a rendőrséget sem hívták ránk. Hogy mi lesz ezután… mindegy, nem? Majd megoldjuk azt is - lép hozzám közelebb és bár kicsit irritál, hogy ilyen hangosan beszél, próbálom nem elvenni a kedvét, legalább most nem így utolsó alkalommal. Közelségéből és abból, hogy arcomra teszi kezét tudom, mit akar. Egy okból mertem bízni Tiniben, ez pedig az, hogy érzéseitől fogva nem baszna át engem, nem mártana be se a bandának, se senkinek, viszont az a baj, hogy nagyon nem jártas Tini mindabban, amiben Daenys és én igen, márpedig amikor Daenys hazaér és meglátja a rumlit, majd rájön, hogy eltűnt az összes – mind a tizenhárom – pendrive-ja, akkor feltehetőleg ő is rájön, hogy ez nem csak Tini drága cicaharca, hanem annál sokkal több. Márpedig bárhogy nézzük, Tini puhány. Ha fegyvert tartanak a fejéhez, vagy a nyakához, ő beszélni fog, pontosan olyan könnyedén, mint amennyire nekem is beszélt.
Megcsókol és én hagyom neki. Nem érzek iránta mást, csakis sajnálatot, jó ember ő, de borzasztóan buta és megvezethető, na meg, a hűség sem volt sosem az erőssége, bármennyire is nem rosszindulatból csalja meg talán sokadszorra is az informatikus barátját velem. Azt a pasast is sajnálom.
A csók végeztével látom csillogó, érzelmes szemeit, halvány mosolyát, ami azonban hamar elkomolyodik az én a szükségesnél is érzéketlenebb arcomat látva.
- Mi az? Rosszat tettem? – néz rám aggódva, miközben a szemeim üvegessé válnak. Aki volt már ilyen szituációba, az rájöhet, hogy mi játszódik le bennem, de Tini ehhez túl ártatlan.
- Dehogy, semmi rosszat nem tettél. Én tényleg hálás vagyok! - mondom egyébként őszintén, de nem tudok már olyan érzéseket mutatni felé, amik a szavaimat valóssá is teszik. Azért egy mosoly megjelenik Tini arcán, inkább amolyan érthetetlen, mintsem boldog, a következő pillanatban azonban kidüllednek szemei, levegőért kap, de hang nem jön ki torkán. Még lepillant a mellkasába mélyedő tőrre, melynek töve körül rohamosan vörösödni kezd a ruha. Nem akarom megvárni míg minden csupa vér lesz és a nő is összeesik, eleresztem a kést és amekkorát csak tudok, rúgok egyet rajta, hogy beleessen a folyóba. Én is levegőért kapok, belépek a folyót szegélyező kőre, gyorsan előhalászom a telefonját és elveszem a táskáját, végül még egy kicsit taszítok rajta, hogy teljesen ellepje a víz és talán az áramlat is messzebb vigye, de igazából nem érdekel, ha megtalálják sem, addigra minden nyom eltűnik róla, ami hozzám vezethetne. A pasija… neki hűtlen érzései miatt nem beszélt rólam és ezt kivételesen el is hiszem.

Oda megyek, ahol a legkisebb eséllyel keresnének: a saját lakásomba. Szépen feldúlta a rendőrség, bár se drogot, se semmit nem találtak itt, erről gondoskodtak a többiek. Elég szar menekülni és ezúttal sokkal jobban érződik ez, mint ezidáig. Most már tényleg nem kelthetek semmilyen életjelet magamról.
A reggeli napfény érezteti velem, hogy mennyire fáradt vagyok. Hiába számítottam én hasonló felfordulásra a lakásomat illetően, az üresség megszólaltatja bennem a magányt. Körbenézek a nappalin, a felkelő nap besüt a falablakon keresztül. Mikor legutóbb itt jártam, Dominique és Sainz is itt voltak, kajáltunk egy jót, feszülten is, de basztattuk egymást, Domi az ölemben feküdt a maga elégikus mosolyával, amivel kihasználta az utolsó együtt töltött órákat.
Leteszem a legközelebbi fotelbe az összes táskát, amit magammal hoztam, többek között Tini cuccait is. Nehéz és lassú léptekkel megyek oda az ablakhoz, hogy végignézzek Manhattan látképén. Ez az otthonom. Tökéletesen mutatja mindazt, aki vagyok: kívül a nyüzsgő élet, a sokadik emeleten pedig itt vagyok én, egy felkavart, zárját kifeszített, egykor rendezett lakásban, ahol csend van és üresség. Kolumbiában sem éreztem akkora magányt, mint ami most telepszik rám.
Leülök a kanapé végébe, nem a saját telefonomat veszem elő, hanem Daenysét, s feloldom a megkapott kóddal a képernyőzárját. Egyetlen egy dolog érdekel csupán, amit valóban, Tini nem tévedett, itt van a videók között. Rányomnék a lejátszásra, ám megállnak ujjaim a levegőben. Fel kell eszmélnem, hogy mit készülök ezúttal megnézni, de pár másodperc múlva erőt veszek magamon és elindítom a felvételt.
Sötét van, remeg is a lány keze, miközben sietősen lépked a sikátor végéhez. Pontosan tudja, mit kell néznie, a távolban két ember található, az egyiket felismerem, Jonathan, ám mire realizálnám fáradt agyammal, amit látok, a durranás eldörren, Jonathan pedig összeesik, s a videó is megáll. Daenys szándékosan kapta elő a telefonját, hogy videózzon.
Magam mellé helyezem a kütyüt és előregörnyedten arcomba túrok. A videó tökéletes tükröt állít magam elé: íme, ennyik vagyunk. Egy beszélgetés, egy pillanat, aztán holtan fekszünk el a földön. Jonathan semmivel sem érdemel rosszabbat nálam, sőt, mégis én mozgok, míg őt az erdő mélyére temették.
Hosszú percek, talán órák telnek el, míg az elém tárulkozó várost bámulom üveges szemeimmel, fejben viszont valahol teljesen máshol vagyok. Nem szabad ezt tennem, tudom, hogy nem szabad. És mégis, nem tudok nem emlékezni, nem tudok ezúttal nem tükröt állítani magam elé az összes cselekedettem együtt. Nem csak Tini és mindenki, akinek elvettem az életét, nem csak azok, akiket kihasználtam, vagy megzsaroltam, de azok is mind szemeim elé tárulnak, akiket ellöktem magamtól, pedig talán én magam sem akartam volna. Apa… Domi… és még néhányan.
Nem tudom, mit kellene tennem. Elfogatóparancs van érvényben, azonnal lecsuknak, ha megtalálnak, ha meg a másik banda tudja meg, hogy itt vagyok, akkor sem lesz számomra jobb kimenetelű a történet. Az ösztöneim azt diktálják, hogy amíg még tehetem, látogassam meg apámat, az eszem pedig azt, hogy lapuljak meg még jó pár évig, míg már lassan tényleg elhiszik, hogy kinyiffantam.
Tényleg nem tudom… csak ülök, fejben talán már alszok is, netán a hajnali merengés tör rám, mely erősebb és valósabb, mint a legtöbb drog. Torkomban gombócok gyülekeznek, kezemmel a homlokomat tartom, érzékeim nagyon erősek, de ez most nem illumináció, ez most az a valóság, amit ezidáig nem voltam hajlandó látni. Nem mertem meglátni a tükörképemet, azt a borzalmat.
Erőtlen elmémből hangok riasztanak fel, de már késő. Utolsó léptek zaja után hallom, hogy kulcsot akarnak belegyömöszölni az ajtóba, ám az már ki van feszítve és erre hamar rájön az illető is. Nem merek hátranézni, meghűl bennem a vér, mindenem ledermed. Mint áldozat, ki tetszhalottat játszik, ülök továbbra is görnyedten a kanapén, háttal az ajtó felőli folyosónak és visszatartom a lélegzetemet. Nem hittem volna, hogy már most eljött ez a pillanat, ilyen hamar nem találhatnak rám se a zsaruk, se senki… És mégis, talán a sors pontosan tudta, hogy akkor kell abbahagyni, amikor szembe tudtam nézni önmagammal. Kibaszott jó sorsfordulat, hogy rohadjon meg! 

Tiger & Domi

I tought we would never get back together

Visszatartott lélegzettel bukom le ismét a víz alá. A mozdulattól keletkezett apró hullámok összecsapnak fölöttem, mígnem a víz erős ölelése össze nem zár fölöttem. Lehunyt szemmel, a tüdőmben maradt utolsó lélegzetvételemből nyert levegővel fekszem a fürdőkád kihűlt vizében. Hátam alatt a kemény és hideg zománc, körülöttem pedig a víz. Ha képes lennék rám akár órákig is feküdnék ebben a mozdulatlanságban, a tüdőm sípoló, fájó jelzésekkel adja tudtomra, hogy ideje lenne ismét levegőt juttatnom neki, de élvezem ezt az állapotot, mert a szervem ugyan jelzéseket küld testemnek, de ez a fájdalom mégis elenyésző ahhoz képest, amit a mellkasomban érzek hónapok óta. Azt mondják, hogy a szív az egyetlen szerv, ami nem képes fájdalmat érezni, hogy minden amit mi annak hiszünk csupán valamilyen jelzés arra, hogy nincs minden rendben. Talán tudományosan a szívünk valóban nem képes fájdalmat érzékeltetni, de nagyon is képes megszakadni. Az a szorongató, marcangoló üresség, az a fájdalmas hiány, az a mindent elsöprő aggodalom, amit a legfontosabb szervemmel érzékelek minden egyes nap lassan teljesen eluralkodik rajtam. A testem nem képes elviselni ekkora mértékű fájdalmat.
Az elmúlt közel két hónapban sokat fogytam, szemem alatt fekete karikák sötétlenek, nem bírok aludni, mert minden alkalommal amikor lehunyom a szemem újra és újra lejátszódik előttem az a véres jelenet, hallom a fülem mellett elsüvítő golyó hangját, érzem ahogyan arcomra fröccsen a vér, újra és újra látom Tiger távolodó alakját.
Ujjaim görcsösen kapaszkodnak bele a kád burkolatába, hogy erőtlenül húzzák ki a víz alatt felejtem testem. Hevesen kapkodok levegő után, olyannyira hogy már a torkom kaparja az érzés. Szabad kezemmel hátrasimítom vizes hajam, kell néhány másodperc amíg szívverésem ismét lelassul, hogy képes vagyok egyenletesen levegőhöz juttatni a tüdőm. Magam köré csavart törülközővel, víznyomokat hagyva magam után megyek be a szobámba, csendesen közlekedve, hogy ne ébresszem fel a ház alvó lakóit. Chris, lassan szokásához híven most is a nappali kanapéján alszik, eleinte értékeltem, hogy indig van valaki a lakásban, mert addig sem kellett megküzdenem saját gondolataimmal, de most már elmondhatatlanul irritál, hogy a hálószobámon kívül sehol nem lehet egy nyugodt percem, ha éppen arra van szükségem.
Megpróbálhatnék aludni, de tudom, hogy nincs rá sok esélyem, így a lehető leggyorsabban kapkodom magamra a ruháimat. Mielőtt kilépnék a bejárati ajtón még Grace gondjaira bízom az alvó lányomat, biztosítva őt afelől, hogy egy rövid sétára megyek csupán és sietek vissza.
Lábaim szinte maguktól visznek előre. A hideg szél még a kapucnin keresztül is átsüvít, szinte megdermesztve hideg fejbőröm és hajszálaimat. Nem foglalkozom most az esetleges következményekkel, csak megyek előre, kihasználva a város nyugodtságát, a pirkadat első jeleit. Nem kell különösebben töprengenem azon, hogy hol is vagyok, amint megpillantom az épületet azonnal emlékek kismilliói jutnak eszembe. Amióta New Yorkban élek azt hittem  voltam a legboldogabb. Kabátom zsebébe süllyesztem a kezem és mit sem törődve azzal, hogy nem szabadna itt lennem belépek az épület ajtaján. Többször jártam már itt azóta, hogy Tiger elment, ha egy kis nyugalomra volt szükségem eljöttem ide. Bementem a hálószobába, ledőltem az ágyba és egyszerűen csak engedtem, hogy feltörjenek bennem az emlékek, hogy könnyek áztassák végig arcomat. Itt nem kellett attól tartanom, hogy bárki meglát és megsajnál, utat engedhettem fájdalmamnak. Néhány hete azonban nem jöttem már ide.  Fél füllel hallottam egyszer Christ telefonálni miszerint elég valószínű, hogy a fiúk ismét New Yorkban vannak. Reménykedtem, örültem, vártam, de a napok csak teltek és Ő nem jelentkezett. Talán így is van rendjén, talán továbblépett és nekem is azt kellene csinálni.
Most azonban mégis itt vagyok, nem tudom mi okból, talán tényleg kell valami löket, hogy el tudjam engedni őt, hogy újra önmagam lehessek és csakis arra koncentráljak, ami a világon a legfontosabb. A lányomra.
Halkan veszem elő zsebemből a kulcsokat, itt létem rövid ideje alatt megtanultam, hogy mindig csendesen kell közlekedni, szinte észrevétlenül, ám most a kelleténél nagyobb zajt csaphatok miközben megpróbálom kinyitni az ajtót, hiába próbálkozom a kulcsot beleerőszakolni a zárba, nem működik. Nem kell sok időnek eltelnie, hogy ráébredjek a valóságra. A zárat feltörték, valaki bejutott a lakásba. Hevesen kezd dobolni odabent a szívem, agyamban akaratlanul is megfordulnak a lehetséges opciók, a másik banda tagjai, a rendőrök, tulajdonképpen bárki, akinek valaha valamilyen formában árthatott Tig vagy a banda. Nem nyugtat meg a gondolat, ujjaim mégis rácsúsznak a kilincsre és belépek a félhomályba.
- Hahóó... nem kiabálok, de éppen elég erőteljesen szólalok meg ahhoz, hogy ha valaki van idebent meghallja a hangom. Óvatosan lépek beljebb, szememmel feltérképezem a lakást, mintha egy teljes másik házban lennék, nyoma sincs annak a rendnek és férfias eleganciának ami itt uralkodott. Szemmel láthatóan feltúrták a lakást. Összeszorul a szívem.
Megtorpanok, egy másodpercig levegőt venni is elfelejtek, amikor megpillantom az ismerős alakot a fotelben.
- Tiger? remegve formálják meg ajkaim a nevét. Közelebb lépek hozzá, hogy lássam valóban itt van és nem csak a képzeletem játszik velem. Egyszerre érzek boldogságot megkönnyebbülést és mérhetetlen dühöt. Mondani kellene valamit, bármit, vagy csak némán ölelni és soha többé el nem engedni, de nem mozdulok. Én, Dominique, akinek mindenre van egy kérdése, aki mindent tudni akar, akinek lételeme a beszéd, szó nélkül maradtam. Könnyek gyűlnek össze szemembe, a sok érzéstől ami kavarog most bennem és amiktől szeretnék egy mozdulatra megszabadulni.
- Hát visszajöttél...

Domi & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

A léptek halaltára libabőrössé válok, sokszor félek, aggódok, ám ezúttal megijedek, mert bizony nem vártam arra, hogy éppen most, éppen itt meg fog jelenni valaki. Számítok én mindenre, egy vaskos zsaru hangjára, aki épp most készül felszólítani, hogy egyből a celláig is fáradjak hátul összetett kezekkel, de egyúttal várom a fájdalmat is valahol hátam közepe tájékán, melyet egy jól irányított golyó okoz. Egyik sem érkezik, ellenben egy gyenge, alig hallgató női hanggal, akit azonnal felismerek. Egyszerre múlik el a megdermedt pánikhangulatom és szívom fel magam a dühöngés adrenalinjával, úgy tűnik, még nem most ér véget az életem, de Dominique ittléte jócskán összekeveri a lapjaimat. Bassza meg! Behunyt szemekkel szorítom össze szemhéjaimat és kezeimet egyaránt. Nem kellene nekünk találkoznunk, mint ahogy nem is vagyok jelenleg elég erős arra, hogy mindent jól csináljak, márpedig tudom, mit akarok és ahhoz az kell, hogy ne hagyjak kétségeket Domiban. S mégis... épp az vagyok most is, aki a tükörből néz vissza rám, eldobom magamtól a lányt, mert túl közel jött. Tini esetét követően pedig úgy érzem, nagyon padlón vagyok, ha még egy nőt meglátok.
De nincs mit tenni, mint ahogy nem is mozdulok, csak ott ülök az ágyon és várom, hogy hátha nem vesz észre, hanem látva a felfordulást, elmegy, de nem így lesz. Nevemet, pontosabban gyenge hangját hallva kifacsarja a szívemből az elmúlt órák és elmúlt félév összes fájdalmát, nyelek egyet, de hiába, mert nem temethetem örökké homlokomat a tenyerembe. Miért siklik ennyire ki alólam minden amit eltervezek?
- Szia Céline! - hangzik tőlem a nem túl erős hangú köszönés, miközben elveszem szemeimet is takaró kezemet arcomról. Céline. Volt pár hónapom gyakorolni ennek a névnek a kiejtését. Legyünk őszinték egymással, ő sem az, akinek vallja magát, én meg nem az vagyok, akinek gondol. Talán ideje lenne a valóságot szemlélni, akármennyire fáj.
- Miért jöttél ide vissza? - Merthogy látszólag nem itt él, amiről tudtam is, megvannak a kapcsolataim, még ha az információ csak felém áramlott, visszafelé tudtommal nem, míg Kolumbiában voltam.
Fogalma sem lehet, hogy mennyire pokolian nehéz felé fordítanom a fejemet, de az. Se én, sem pedig ő nem állunk készen egy ilyen találkozásra, ha rajtam múlna, sosem történne meg, de ugyebár az életben nincs olyan, hogy "ha". Felállok, megfordulok felé az ablak előtt állva, s zsebre dugott kezekkel állok jócskán megkeményedett mimikákkal előtte. Nem engedhetem meg magamnak, se neki, hogy elbizonytalanodjunk kettőnket illetően, még ha nem éppen ez a legalkalmasabb pillanat erősnek mutatnom magam. Muszáj ezt tennem, mindkettőnk miatt.  

Tiger & Domi

I tought we would never get back together

Az elmúlt időszakban minden alakalommal amikor eljöttem ebbe a lakásba titkon reméltem, hogy itt találom őt és minden alkalommal csalódtam, amikor csak az üres lakás, a csend fogadott. Most, hogy itt van, teljes valójában előttem mégsem tudom, hogy mit kellene csinálnom. Milliószor lejátszottam fejemben a viszontlátás örömét, de ebben a percben mégsem vagyok teljesen önfeledt. Sok mindent érzek egyszerre és bár egyik felem megkönnyebbült, hogy látom, itt van és látszólag jól van, de a másik felem dühös azért, mert hosszú gyötrelmes hetek teltek el anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla. Ha szeretnék sem tudnék egyetlen lépést sem megtenni, csak állok a szoba közepén, mintha földbe gyökerezett volna a lábam és bámulom őt.
Idegennek és furának hangzik az eredeti nevem hallani tőle, egyszer már megbeszéltük, hogy nem használja a születési nevem, hosszú idő telt már el azóta, hogy Dominique vagyok, de minden alkalommal összerándul a gyomrom, ha a régi nevem hallom. Azonban nem teszem ezt szóvá neki, nem akadok fel ilyen apróságokon, a viszontlátásunknak nem erről kell szólnia. Tekintetemmel követem mozdulatait, jó lenne megölelni és egy pillanatra belélegezni illatát, de még mindig mozdulatlanul figyelem alakját a félhomályban. Tekintetünk összefonódik, szomorúságot vélek felfedezni sötét íriszeiben. Nyelek egy hatalmasat, mintha azzal képes lennék tompítani a mellkasomba nyilalló fájdalmon.
- Az elmúlt hónapokban sokszor vissza jártam ide... nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom neki bármit is, hiszen úgy hagyott hátra, mint kutya a szarát és soha, egyetlen másodpercig sem keresett.
- Azt hittem meghaltál. lépek hozzá közelebb néhány lépést, de még mindig hatalmasnak tűnő távolság van kettőnk között.
- de..gondolom csak megfeledkeztél rólam... nem akarok szemrehányó lenni, nem akarok elégedetlennek tűnni, de igenis megérdemeltem volna egy kibaszott telefonhívást. Nem többet: egyetlen egyet.

Domi & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Dominique megjelenésére csak egy létező megoldás van: a világ legnagyobb balekjává kell válnom. Szeretném, ha utálna, mert akkor megkönnyítené a dolgomat, az övét pedig még inkább. Még csak annyira sem fogok tudni átlagos emberként élni, mint azt akkor tettem, mikor megismert, de azt sem tudom garantálni, hogy holnap nem lőnek főbe, vagy nem kerülök rács mögé. Tényleg végig akarná nézni, át akarná ezt élni velem? Ugyan, hagyjuk már…
Nem vagyok jó színész, de lehet nem is kell semmit sem tetetnem. Hiszem, hogy valahol legbelül bennem van az a gyökér, akivé ha válok, elkergethetem magamtól a lányt, a nehézséget csak az jelenti, hogy Domival szemben ez borzasztóan nehéz, pláne olyan mentális állapotban, amiben jelenleg vagyok, de nem áltatom magam, nincs mentségem.
Úgy állok az ablaküveg előtt magabiztosan kihúzva magamat, gatyámba dugott ujjakkal, mint aki számon kérné, hogy mit keres a lakásban, pedig én magam ajánlottam fel neki, hogy lakjon itt, ameddig tud. Hiányoznak azok az órák, amiket a távozás előtt töltöttünk együtt, pedig baromiba meg voltam ijedve az összetűzés emlékeitől. Kétség kívül csak a szerencsének köszönhető, hogy Domit nem érte találat. Ha már itt tartunk, az is érthetetlen, hogy engem sem. Azt mondják, a legnagyobb mocskok nem tudnak csak meghalni, látszólag én is egy ilyen alak lennék, a sors is nyilvánvalóan megmondja. 
Sok mindent kiolvasok szemeiből és mozdulatlanságából is. Aprót nyelek, lehetőleg tényleg csak akkorát, hogy oszlassa a bennem dúló vihart, de mégse legyen feltűnő, ám ebben a pillanatban mintha az ő - nálamnál sokkal kevésbé kitüremkedő - ádámcsutkája is megmozdulna. Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ugyanaz a folyamat játszódjon le mindkettőnkben, de erőből egy helyben tartom magam, nem szabadna mozdulnom.
Válaszára sokáig nem felelek, ellenben próbálom elfelejteni a felcsillanó emlékeket, mikor utoljára nőhöz értem és érzéseket láttam a szemében. Ez a nő most is valahol a Bronx-folyó öblében hánykódik és igen, annyira érzéketlenül tettem és mégis pokolian fáj, pedig nem éreztem érte különösebben mély érzelmeket. Nem engedhetem, hogy Domi holtestét is egyszer a folyóból, tengerből húzzam ki.
- Én is... - suttogom halkan, hosszú idő után talán először némileg lazítva a testtartásomon. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy eljutok Manhattanig, de talán ezt ő is sejti, vagyis sejtené, ha adtam volna bármi jelet magamról, de nem adtam, se neki, se senkinek, így volt megbeszélve nagybátyámmal is és még egy-két személlyel, köztük az ügyvédemmel is. Éppen ezért marnak a vádai, nem mentem magam, csak hagyom, hagy fejtse ki indulatait rajtam, én itt fogok állni bokszzsákként, amíg el nem szakad bennem valami.
- Igyekeztem ezt tenni. - Mert ez tény, csak nem sikerült. - Talán jobb lenne, ha te is megpróbálnád, magadért és a lányodért. - Nem örülök, hogy közelebb lép, mert érzem, hogy minél tovább beszélgetünk, én folyamatosan gyengülök. Már abban sem vagyok biztos, hogy szemeim megtartják-e azt az acélos tekintetet, amit első pillanatokban szándékoztam felvenni, vagy már kezd úrrá lenni rajtuk mindazon kínzó-maró fájdalom, fáradtság, kétségbeesettség és félelem, amit ezekben a percekben is érzek. Mondanom kellene valamit. Valami csúnyát, amitől úgy besértődik, hogy rögtön elmegy, de az agyam leblokkol, így meg kell szakítanom a szemkontaktust, hogy ne legyek számára nyitott könyv.

Tiger & Domi

I tought we would never get back together

Szeretnék logikus magyarázatot találni arra ami éppen most történik. Szeretném megértem, hogy miért úgy történtek a dolgok ahogyan, megtudni, hogy mi is játszódik le pontosan a fejében. Nem vagyok sem hülye sem vak, látom rajta, hogy mennyire meggyötört és szomorú, már nyoma sincs annak a csillogásnak a tekintetében, amit annyira szerettem benne. Tudatában vagyok annak, hogy miért kellett elmenekülnie és tudom, hogy jó döntés született, hiszen ha marad már régen nem élne, mégis sértett vagyok, mert magamra hagyott. Azok után amin keresztülmentünk, azok után, hogy a tudtára adtam mit érzek iránta, hogy megnyitottam neki a szívem arra sem volt képes, hogy egy üzenetet írjon nekem. Bármit, akármit, egy aprócska mondatot, egy szót, tök mindegy, csak jelentkezett volna.
Szeretném megérinteni fáradtnak tűnő vonásait, éreztetni vele, hogy nincs egyedül, hogy még mindig itt vagyok, de nem teszem. Csak a gondolattal játszom, csak elképzelem, hogy mennyivel másképp is történhetnének a dolgok. Viszont most a realitás talaján kell maradnom, elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok, hogy rövid történetünk végére pont került. Most csak örülnöm kellene, hogy látom életben van, de a boldogságom nem felhőtlen, harag és szomorúság vegyül mellé amiket egyszerűen képtelen vagyok kizárni magamból.
Néhány lépést közelebb megyek hozzá, folyamatosan keresve tekintetét, látni akarom, hogy mi játszódik le benne, megérteni és elfogadni. Még akkor is, ha ez baromira nehéz.
- Miből gondolod, hogy én nem igyekeztem? mintha tőrt szúrt volna a szívembe és minden egyes szavával egyre mélyebben forgatja meg az bennem.
- Bazd meg Tiger! Miből gondolod, hogy neked egyáltalán van már beleszólásod az életembe, az érzéseimbe? az eddig mélyen magamban tartott düh egyszerűen kitör belőlem.
- Bazd meg, hogy két hónap alatt nem voltál képes egy üzenetet küldeni. Hagytad, hogy kétségek között éljem az életem, holott pontosan tudtad, hogy mennyit jelentesz nekem. Hagytad, hogy azt higgyem meghaltál. Hagytad, hogy gyászoljalak, hogy magamat okoljam amiért nem mentem veled. Bár dühös vagyok még mindig viszonylag halkan beszélek, bőven elég, ha csak az hallja szavaimat, akinek szánom.
- Tudod mi a legviccesebb? Hogy magamra mégis sokkal dühösebb vagyok, mint rád. nem számítok arra, hogy néhány szónál hosszabb választ kapnék szavaimra, sosem volt a szavak embere, gondolom ez az elmúlt két hónap alatt sem változott. Mindig gátolta őt valami abban, hogy igazán őszintén beszéljen velem és azt hiszem az a valami én voltam. Túl sokat szerettem volna kapni és oly keveset adtam.

Domi & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Nem kizárt, hogy lassan elmondhatom magamról, hogy ismerem ezt a lányt, bár korántsem kiismertem, de a arcvonásairól, a kiállásából látom, hogy tele van érzésekkel és gondolatokkal, s csak idő kérdése, hogy ezeket mind meg fogom kapni. Jó vagy sem, ez be is következik és talán azt gondolom, örülök is neki, rengeteg kérdés maradt volna bennem, ha nem basz le, hanem némán távozik. Szinte már szükségszerű is, átéltünk már hasonlót, azzal a különbséggel, hogy most nem csak megértem őt, de együtt is tudok érezni az igazával. Hívhattam volna, jelentkezhettem volna, de nem tettem, ráadásul szándékosan nem, még ha ez nem is azért történt, mert nem gondoltam rá. Meg tudnám védeni magamat és egyből megfogalmazódnak bennem a gondolatok, amivel tudtára adhatnám, hogy nem ennyire fekete és fehér a világ, viszont nekem ezúttal tökéletes a fekete szerepkör.
- Sosem gondoltam, hogy lenne bármi beleszólásom az életedbe... - ismétlem meg már a fáradtság és részben a szomorúság okozta higgadtsággal szavait, ezzel pedig ráébresztem arra, hogy épp most mondta ki ő is azt, amit én is akarok. Ha tényleg ennyi lenne, akkor basszuk le egymást és váljanak el útjaink.
Úgy mondanám neki, hogy ne játssza az áldozatot, mert nemcsak neki nem küldtem semmilyen életjelet, hanem Chris-éknek és Grace-nek sem, sőt, nem csak én tettem így, hanem Sainz és Tod is az összes szerettével, beleértve az családunkat is. Persze... ez semmit sem változtat a dolgon, mint ahogy azon sem, hogy újra játszuk a köröket, amit eddig is tettünk.
- Nem csak hagytam, hogy azt hidd, meghaltam, egyenesen ezt akartam elérni. De ez megint nem csak rólad szól. New York és Amerika szerte higgyék is azt, hogy már nem nyomom a talajt a talpammal, ez a cél és ezért sokan keményen dolgoznak. Nem fogom tönkretenni a fáradalmukat egy lány miatt, akinek megírom, hogy minden rendben. - És lenne itt még valami. Részben Manhattan látképe felé fordulok, épp csak annyira, hogy büntetlenül el tudjak tekinteni Domitól úgy, hogy komfortosnak tűnjek. Bár nem tudom, magára miért dühös, de van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha ebbe nem megyek bele, még a végén túl sok érzelmet váltana ki belőlem és olyan válaszokat adnék, ami megtévesztené.
- Hallottam, keresett a rendőrség. - Igen, én valóban tudtam róla, hogy mi folyik itt és vele. Visszapillantok rá. - Még jó, hogy nem sok információ birtokában voltál. - Eredetileg azt akartam volna kérdezni, hogy lett-e valami baja, vagy következmények által érte-e negatív hatás, de időben kapcsolok, hogy ne mutassak iránta túl sok aggodalmat. Bassza meg, de pokolian nehéz ezt megállni. Keresni kezdek zsebemben egy cigarettát, de nem találok, a fotelben lévő táskákra nézek, köztük a női táskára is, amit csoda, hogy eddig nem vett észre Domi. Most nem kotrom elő a dobozt inkább, így hát feszültebben próbálom átvészelni a helyzetet, minek köszönhetően inkább leülök a kanapéra, Daenerys telefonja mellé.
- Apámnál dolgozol még? Minden oké arrafelé? - Mivel apámmal legfőképpen csak Domi és Qadir tartja a kapcsolatot, ezért nem igazán vagyok képben. Lehet, hogy nagybátyám elmondta apámnak a valóságot, így ő annyira nem aggódik, de ennek az ellenkezőjét is kinézem a férfiből. Bárhogy is, azt nem akarom, hogy apám hamis tényeket tudjon, nem mintha a valóság kellemesebb lenne.

Tiger & Domi

I tought we would never get back together

Keserű mosoly jelenik meg az arcomon. Egyszerre nevetnék és sírnék ebben a pillanatban. Úgy érzem magam, mint egy partra vetett hal, kívülről nem látni ugyan, de levegőért kapkodok. Amióta csak ismerem Őt próbálom megérteni, elfogadni és értékelni azt a bizonyos életet, amit ő nyakig benne van. Bár még mindig vannak kérések bennem, de két hónappal ezelőttig én tényleg azt hittem, hogy jó úton haladok. Aztán ő elment, én pedig megszűntem létezni számára és ezzel a ténnyel nem tudok mit kezdeni.
- Pedig nagyon is volt... nem is értem, hogy ez hogyan nem tűnt fel neki, szinte mindent úgy csináltam ahogyan ő kérte, alkalmazkodtam, egy darabig úgy éreztem, hogy sínen van az életem. Mellette. Vele. Mostmár azt hiszem itt az ideje beismerni, hogy tévedtem. Nem is kicsit.
Naiv vagyok ő pedig ezt szépen kihasználva elhitette velem, hogy jelentek neki valamit, mint mondhatnék? Elhittem. Minden egyes apróságot, ami olyannyira igaznak tűnt nekem.
- Hogyne! Ez a lány nem éri meg a kockázatot, nyilvánvalóan. nem is tudnám leplezni, hogy mennyire szíven ütnek a szavai. Ennyi lennék neki? Egy lány? Egy a kis-millióból akivel dolga volt? Ennyi és nem több?
- Baromira unom már, hogy minden kérdésemre ilyen kitérő választ adsz. Megértettem, és soha nem is kértem, hogy veszélybe sodord magad vagy bárki mást miattam. mindig ezt csinálja. Folyamatosan azzal érvel, hogy mit nem tehet meg a banda miatt, mit szabad vagy mit nem szintén miattuk. Mi a jó nekik. Na is önmagával mi a helyzet? - Vannak neked saját érzéseid és gondolataid is vagy mindent a füledbe rágnak? Talán nem vagyok túl kedves, de ebben a másodpercben úgy érzem, hogy nem is akarok az lenni, most már tényleg besokalltam, hónapok óta szenvedek miatta, érte és „egy lány” jelzőt kapok tőle.
- Igen, hatalmas mázli. annyira forrongok a dühtől, hogy úgy érzem menten szétrobbanok belülről. - Megbilincseltek, mint egy bűnözőt, órákig vallattak, de ja, jól vagyok, kösz, hogy kérded.
Kapucnim lecsúszik a fejemről miközben gesztikulálva beszélek hozzá. A hajam még mindig nedves és most érzem igazán, hogy mennyire átfáztam, szinte nem is érzem a fejbőröm és a homlokom.
- Semmi sem oké Tiger. Nem tudom, hogy az apád milyen megfontolásból, de dühös rám. Mintha én küldtelek volna el téged. Nyilván a tehetetlenség beszél belőle, tudom. nem is haragszom rá, bármennyire is érthetetlen néha a viselkedése, anyaként át tudom érezni egy apa fájdalmát. Ha találkozik majd a fiával talán megnyugszik. Tekintetemmel követem a férfit, úgy szívom magamba minden mozdulatát, mintha nem lenne holnap.
- Azt hittem senki ne tudja, hogy vissza tértél. bökök fejemmel a telefon irányába, ami szemmel láthatóan nem az ő telefonja, hacsak nem cserélte le a távollétében. Jobban végignézve a szobán, az eddigi felfordulásban nem vettem észre az idegen tárgyak jelenlétét.
- Vársz valakit? a további ki kívánkozó kérdéseket és szitkokat inkább visszanyelem. Nem tartozik nekem semmivel.

Domi & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Enyhén felvont szemöldökkel pillantok rá, mert nem tudom összerakni azt, hogy most mit akar, volt, van, vagy legyen beleszólásom az életébe, vagy sem, de igazából teljesen mindegy is, mert ez a kérdés előre el van döntve mások által és részben általam is. A rajtakapás világossá tette számomra, hogy mi kettőnk élete nem fonódhat össze, szerencsén múlott csak, hogy túlélte a találkozást, mint ahogy az is, hogy én túléltem, csakhogy van egy hatalmas különbség kettőnk között, mégpedig az, hogy én ismerem ezt a világos már jó rég óta, ő viszont nem. Én meghalhatok, mert pótolható vagyok, ő a lánya számára nem az. Kettőnk viszonya nem veszélyeztetheti az épségét.
Bólintok csupán, azt is alig észrevehetően, de némaságom egyértelműen kimondja, hogy egyetértek az ő cinikus gondolataival, bármennyire is fáj neki, egy nő nem éri meg a kockázatot, ezt a kockázatot semmiképpen. Vannak nők, akiket hagyok, hogy mellettem sétáljanak magassarkú cipőjükben lebegve, de az ő jövőjük nem is foglalkoztat, nem fogok bűntudatot érezni, ha netán fejbelövik őket, hiszen pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Dominique szavaiból süt az, hogy nem érti azt a rendszert, amiben én vagyok és számára az érzelmi kisülések, vagy csupán egy-egy nyugtató szó mindennél fontosabb. Pontosan ezért nem akarom magunkhoz közelebb engedni és pont ezért nem örülök, hogy kikkel lakik együtt.
A kérdése több, mint telitalálat. Mint egy mesterlövész, aki telibe célozta a szívemet és én meg sem próbáltam tenni ellene. Mély levegőt veszek, arcom megkeményedik részben a fájdalomtól, ám amennyire rezzenéstelenül merev az arcom, szemeimből annyira árad a szomorú valóság tudata. Nincs mit ezen szépíteni, tudom az igazságot, fáj vagy sem, ez a helyzet.
- Nincsenek - válaszolom meg kérdését egy kisebb sóhajjal, már-már szikrázó szemekkel. Tudom, csak részben mondok igazat, mivel nagyon is vannak, csak éppenséggel próbálom őket elnyomni, mint ahogy tettem azt Jonathan halálakor, valamint jelenleg is. Mintha Dominique pontosan megérezte volna, hogy érkezése előtt milyen mentális állapotba kerültem és jelenlétével még csavar rajtam egyet. De elhatároztam valamit, amiről tudom, hogy helyes és továbbra is próbálom magam tartani hozzá.
Hallom hangján a mérget, de hónapokon keresztül máshogy sem beszéltek velem, akár jogosan, akár nem, úgyhogy mondhatni már megszoktam. Bár nem tudom, meddig bírom még ezt az egészet, a nyomást, azt, hogy bujkálnom kell, hogy bárki, aki szól hozzám, az idegesen, mérgesen, feszülten teszi.
- Tudod, ez a legjobb forgatókönyv, ami veled történhetett. - És pont azért lököm el magamtól, hogy ne legyen ilyen többet. Úgy meséli a bilincselést, mintha rémálom lenne, pedig nekem elhiheti, a rendőrök nem bántják őt, max kikérdezik egy relatíve tiszta asztalnál.
Fogalmam sincs, hogy miért dühös apám Domira, de annyira nem bánom. Már nem azért, mert azt szeretném, hogy elveszítse a munkáját, amit én szereztem neki, de talán ezzel is távolodik tőlem pár lépést. Mindenesetre tőlem nem tudja meg, hogy mi lelte apámat, nem láttam őt jó pár hónapja.
- Majd megenyhül. - Vállat vonok. Nem hiszem, hogy sokat tudnék tenni ez ellen, nem az én problémám, hogy hogyan viszonyul a főnöke Domihoz. Bár azt sem tartom kizártnak, hogy Qadirral veszett össze apám, nem első eset lenne, na meg, Qadir keze mindenhova belenyúl.
Fáradt, szinte görcsös testtel ülök a kanapén lábaimon támaszkodva, majd felemelem fejemet újból, hogy meggyőződjek arról, ugyan mire gondol Domi, tekintetéből viszont gyorsan felfogom. Igazából elmondhatnám a valóságot, ez az első, ami eszembe jut, aztán bevillan, hogy esetleg megjátszom, hogy egy lányt várok, míg végül megérzem sajgó fejemet és elvetem a hazudozást. Nem mintha a valóság sokkal szebb lenne.
- Ami azt illeti, egy nőt. Befejezetlen biznisz. - Nem kérkedek, ennyiről van szó. Kezembe veszem Daenys telefonját. - Ezen a kütyün lévő videó valakinek nagyon fontos, nekem pedig az kell, amit cserébe ad. - Na vajon most mire gondolhat Dominique… bizonyára nem a valóságra. - Védelmet. Vagy legalábbis egy fikarcnyi esélyt, hogy ne kelljen életem végéig a dutyiban ülnöm. - Azzal eldobom a telót a kanapé matracára eléggé nemtörődöm, már-már őrült módon. Miért van az, hogy mindenért áldozatot kell hoznom? Miért nem lehet valamit csak úgy kapni, hogy nem baszom az életem másik felét? Már, ha van olyan…
Tenyereimbe temetem arcomat, nem érdekel, hogy itt van még Dominique, a videót emlegetve újra belém nyilallnak az általa keltett fájdalmak. De mindegy megleszek valahogy, csak Domi ne kínozna még ennél is jobban a jelenlétével. Mélyet sóhajtok, miközben arcomat kezdem masszírozni lassan zombi módon, kezdem azt érezni, hogy valahogy jussunk dűlőre, különben itt őrülök meg.
- Figyelj, Domi - szólalok fel az eddiginél határozottabb és erősebb hangon. - Egy csoport ki akar engem személyesen nyírni, a város rendőrsége le akar csukatni, a feletteseim azt akarják, hogy szívódjak fel és ne csináljak nagyobb bajt, a barátaim meg ugyanolyan idegbetegek, mint én és csoda, ha hetente csak egyszer verjük szét egymást. Most tényleg nagyon kaotikus a jövőkép és nem csak hogy felesleges lenne végigélned velem ezt az egészet, nem szeretném, ha velem lennél és befolyásolnál a döntéseimben, vagy olyan tényezők miatt is aggódnom kellene, amik nincsenek, ha te nem vagy a közelemben. – Javarészt a feladás beszél belőlem, nem tudom tovább játszani magam, szóval elégedjen meg a teljes őszinteséggel. Utólag mondjuk rájövök, hogy ugyan érzéseket is ki lehet a szavaimból érteni, amiket fel állt szándékomban itt és most az orrára kötni, de már mindegy, elmondtam hogy velem mi a helyzet.  

Tiger & Domi

I tought we would never get back together

Szeretném azt gondolni, hogy ennyi idő alatt sikerült megismernem őt, hogy tudom mire gondol, mit érez, miért cselekszik, de bármennyire is vágytam arra, hogy igazán ismerjem őt, azt hiszem soha nem sikerült lerombolni a falat kettőnk között. Most mégis egyértelműen látom rajta, hogy mennyire megváltozott a távolléte során. Vonásai szomorúak, nincs már játékos csillogás a tekintetében. Alig néz rám. Dühös vagyok rá, nem akarom az ellenkezőjét állítanom mégis apró darabokra törik a szívem amiért így kell látnom őt. Mintha csak árnyéka lenne önmagának, annak a mindig magabiztos férfinek, akinek megismertem és akit megszerettem. Mintha egy teljesen másik Tiger tért volna vissza a száműzetéséből.
Talán jobb is így. Jobb, hogy minden megmaradt erejével küzd ellenem, jobb, mert így nem kell miatta aggódnom minden egyes nap, ha sikerül megszabadulnom az érzéseim béklyójától akkor ismét szabad lehet. Talán jobb, de mégsem érzem azt, hogy ez lenne a helyes döntés, nem akarom, hogy ez legyen a helyes döntés. Mégis, belefáradtam abba, hogy folyamatosan harcolnom kell érte a bandával szemben, meguntam, hogy csak egy lány vagyok, akit megdönget amikor kedve van hozzá, de annyit nem ér, hogy lebontsa maga körül a falakat. A józan ész azt diktálja, hogy menjek el, fogjam meg a lányomat, a megmaradt büszkeségem és költözzek el, egy másik városba ahol nem talál meg, ahol megszűnik minden kontaktusunk egymással, ahol nem lesz ekkora a kísértés, de minden józanság ellenére képtelen vagyok megtenni. Jelen pillanatban is csak szeretném megölelni őt, éreztetni vele, hogy nincs egyedül, hogy gyenge láncszem vagyok ugyan az életében, de őszintén szeretem. Mégsem mozdulok. Összeszorult gyomorral, hevesen dobogó szívvel és keserű, lemondó arckifejezéssel tartom a távolságot kettőnk között.
- A legjobb az lett volna, ha nem ismerjük meg egymást. Ez a legrosszabb, ami történhetett. mert ennél a szenvedésnél sokkal jobb lett volna bármi. Annyi mindent tapasztaltam meg mellette és vele, olyan magasságokat amiket azelőtt még nem tapasztaltam, olyan érzéseket, amikről csak a kedvenc regényeim soraiból olvastam. De ahogyan azt már ő is többször mondta, az életben nincs választási lehetőség, azt kell tenni, amit mondanak, és ő tökéletesen betartja a szabályokat, miközben láthatóan szenved.
Viszonylag későn fedezem fel az idegen női holmikat közvetlenül mellette, nem kellene, hiszen nem tartozik nekem semmilyen magyarázattal mégis neki szegezem a kérdéseket. Szívem a torkomban dobog, egyrészt a válasza miatt, másrészt pedig azért, mert így kell látnom őt. Árnyéka pusztán önmagának, fájdalmas utánzata. Szeretnék én lenni az, aki erőt ad neki, de ahogyan hallom ezt a szerepet már átvette tőlem valaki más. Nem is kellett sok idő hozzá.
- Nagyon tehetséges lehet a hölgy. Teljes szívemből kívánom, hogy sikerüljön kimásznod a szarból, ami bele keveredtél. bárhogyan is alakult a kettőnk kapcsolata, sosem kívánnék számára semmi rosszat.
Tekintetemmel őt figyelem miközben beszél. Hatalmasakat pislogok, hogy legyűrjem a felgyülemlett könnyeket a szememben. Nem számítottam semmi többre az előbbi szavaink után, mégis jól irányzott döféssel szúrt kést a szívembe és lassan, fájdalmasan vérzek el miatta.
- Ezek legalább a saját érzéseid és nem valami, amit a füledbe rágnak. Megértettem. Nem kell aggódnod miattam. Eltűnök a közeledből, az életedből. mintha lábaim földbe gyökereztek volna, mozdulni képtelen vagyok, csak nézem őt, az összetört, meggyötört férfit és sajnálom. Sajnálom, mert nem elég bátor ahhoz, hogy önmaga irányítsa az érzéseit, sajnálom, mert látom rajta mennyire szenved és sajnálom, mert ő ennél sokkal többet érdemelne.
- Nincs értelme tovább rabolni egymás idejét. Világossá tetted számomra, hogy mit szeretnél, hogy nincs helyem az életedben. Most az egyszer legalább saját akaratodból hoztál meg egy döntést? az eddig görcsösen szorongatott lakáskulcsot laza mozdulattal dobom mellé a kanapéra.
- Erre nem lesz többé szükségem. bárcsak az érzéseimet is annyira egyszerűen el tudnám hajítani mint azt a kulcsot, de magamat ismerve ez egy igazán hosszú folyamat lesz. Letörlöm könnyeimet amik időközben minden erőfeszítésem ellenére feltörtek és anélkül, hogy mondanék neki bármi mást is, gyors lépésekkel hagyom magam mögött azt a férfit, aki megmutatta milyen a szerelem és aki ugyanolyan laza mozdulattal el is vette tőlem azt.

Domi & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Fájó, lemondó, enyhén szúró szemekkel pillantok rá, mikor hozzám vágja, hogy jobb lett volna, ha meg sem ismerjük egymást. Nem tudom, mennyire gondolja ezt komolyan, sok mindenben képes lennék hazudni, de ez már nekem is sok. Ám legyen. Tegyük fel, elhiszem neki, hogy így érzi, ez esetben viszont nincs miről beszélnünk többet. Nem felelek rá, de mimikámon és testbeszédemen látszik, hogy megértettem és tudomásul is vettem, amit most mondott.
Amire most utoljára szükségem van, az Domi féltékeny és cinikus megnyilvánulásai. De mindegy is, zúdítson rám mindent, amit akar, aztán menjen el. Ha túl akarja gondolni egy ügyvéd munkáját, hát tegye, saját magát hergeli vele, nem engem. Azt már megtanultam, hogy ha Dominique mérges, nem igazán tudja helyesen megválogatni a szavait, vagy legalábbis nem gondol bele, hogy azoknak ennyire súlya van.
Egy nyamvadt cigarettát próbálok előkaparni valahonnan, a dohányzóasztal egyik oldalán van is egy, talán akkor tettem le, mikor megérkeztem. Rágyújtok, miközben hallgatom őt, továbbra is, mint valami átok, ami sosem akar véget érni. Elfekszem hátamon félig ült pozícióban, mélyet szívok a dohány és némi kábítószer keverékéből, lábfejeimet pedig keresztbe teszem egymáson. Domi felé nézek, kifújom a füstöt, de még mindig nem tudok mit felelni neki. Tegyen úgy, tűnjön el, higgye azt, hogy látja az érzéseimet, miközben a sötétben tapogatózik.
- Hányszor akarod még ezt hozzám vágni? - újabb füstöt fújok ki és már alig várom, hogy kábultabb legyek. Ujjammal rá mutatok. - Magadat hitegeted, hogy ismered az érzéseimet, miközben fogalmad sincs róla. Azt mondod, magam hozok meg egy döntést, pedig azt sem tudod, hogy mik befolyásolnak. Valld be, semmit sem tudsz rólam. - Bárhogy ki lehet forgatni a valóságot, vehetjük úgy, hogy ez az én saját döntésem, ez esetben azonban figyelembe kell venni a helyzetemet és a befolyásoló tényezőket. Ahogy én döntök, az nem feltétlenül az, amit szeretnék, de hát ilyen az élet, ha Domi ezt nem képes belátni, akkor egy elkényeztetett hercegnő, pont, mint volt anno, Franciaországban. Engem sosem kényeztettek el, sosem kaptam semmit sem anélkül, hogy ne fizettem volna valamilyen árat érte.
Egy újabbat szívok a cigarettából, mikor Domi a kanapéra dobja a kulcsot. Nem mintha lenne ennek bármi értelme, ez már legfeljebb két óráig az én lakásom, s többé már nem, szétdúlták már a zsaruk, keresnek itt feltehetőleg, bárhogy is, a lakásomat elvesztettem. Azt is.
Könnyeiből viszont látom, hogy minden sértés, mit hozzám vágott, nem feltétlenül az ő érzéseit tükrözi, így hát mindent mit nekem mondott, akár a tükörbe is szavalhatta volna. De teljesen mindegy, aminek meg kellett történni, az megtörtént, én pedig nem tehetem meg, hogy odamenjek most hozzá és megöleljem, bármennyire is akarnám. Hátra döntöm fejemet a kanapé oldaltámláján, számból újra távozik a füst, szép lassan, miközben érzékelem, hogy kifelé halad.
- Szia Domi! - Nincs gúny a hangomban, sőt, valódi bánat szólaltatta meg a rekedt és totál szétcseszett hangszálaimat, miközben szétcseszem a testemet a dohány és marihuána keverékével. Csak el akartam tőle köszönni, mert lehet sohasem találkozunk többé.

A kép, amiben hagy, az maga az káosz. Nem csak a lakás van felforgatva, az a lakás, ami egykor az enyém volt, hanem az érzéseim és a testem is. Szétcseszem magam, de ezt tettem az elmúlt egy hónapban is, most mégis sokkal jobban felerősödik bennem az érzés, hogy mindent elvesztettem. Most már tényleg mindent.
Onnan érzékelem, hogy telik az idő, hogy a kezemben lévő szál már olyan kicsire ég el, hogy a tűz melegíteni kezdi az ujjamat. Elnyomom a dohányzóasztal lapján és egyszerűen eldobom, mintha az utcán lennék. Felülök, érzem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, megszédülök, már ha látok egyáltalán bármi valósat. A konyhába próbálok menni, teljesen kiszáradtam, úgyhogy a csap alá tartom számat gyermekien bizonytalan mozdulatokkal és nyelni kezdem a hideg vizet.
Percekkel később a konyha bárpult asztalához ülök, felkönyökölök az asztalra, de ezzel félre lököm a poharakat és chipszes tálakat, amik még a távozásunk előtti buliról maradtak itt és a rendőrségnek sem kellettek. A poharak csörömpölése és a hatalmas kupi hirtelen annyira irritál, hogy kirobbantja bennem az összes érzelmet, amit Domi jelenléte keltett bennem, minek hatására pillanat tört része alatt felpattanok a székből és kezemmel végigsuhintok az asztalon, úgyhogy az összes pohár meg tál hatalmas csörömpöléssel hull a földre és törik össze szilánkossá. A hangzavarból feleszmélve, részben elkezdve lehiggadni jövök csak rá, hogy ismételten nem egyedül vagyok. Nem pont így akartam volna viszont látnia Dinaet. Kurva élet.

Tiger & Natalie

Let me help you

Nem állítom, hogy nem lepett meg a néhány órával ezelőtt kapott SMS Tigertől. Nem számítottam arra egyáltalán, hogy visszatért a városba és már ilyen gyorsan találkozni akar velem. A családom tagjai apa fiú napot tartanak, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy mindenféle késlekedés nélkül elinduljak a megadott címre. Bevallom, a körülötte történt események igencsak megnehezítették a dolgomat az ügyével kapcsolatban, az a magabiztosság ami az első találkozásunk alkalmával jellemző volt rám igencsak alább hagyott. Persze nem adom fel, soha nem adom fel, az nem az én stílusom de igencsak rádolgozom arra, hogy legalább a minimálisra sikerüljön lecsökkenteni a rá váró büntetést. Nincs könnyű dolgom, de azt hiszem ezzel ő is tisztában van. Mielőtt kilépek a lakás ajtaján hagyok egy üzenetet Astonnak, hogy ne aggódjon ha haza ér és csak az üres lakást találja, igyekszem rövidre fogni a megbeszélést és tartani magam a közös vacsora tervéhez.
Viszonylag gyorsan hajtok végig a városon, szerencsére még így az ünnepek közeledtével is sikerül elkerülnöm a komolyabb dugókat. New Yorkban autóval közlekedni néha maga a rémálom, de most mintha az univerzum is velem lenne, viszonylag gyorsan haladok, egy-két alkalommal kell csak megállnom és toporognom a piros lámpáknál. A lehető legtávolabb parkolok le az épülettől. Nem feltételezem, hogy bárki is követne, de sosem lehet tudni, ebben az életben nem árt az óvatosság. Kezeimet elsüllyesztem a zsebemben, gyors léptekkel szelem át a parkoló és a hatalmas épület közötti távolságot. Bevallom, kicsit izgulok a találkozás miatt, tudom, hogy ennek a mostaninak hatalmas jelentősége lesz az életemre való tekintettel. Nem szoktam meg, hogy mások kezébe helyezem a sorsomat, ügyvédként ez pont fordítva szokott lenni, de Tiger esetében szükségem volt egy cinkos társra és azt hiszem, hogy személyében meg is találtam azt, akit kerestem. Legalábbis titkon ebben bízom. A lehető legcsendesebben haladok a lift irányába, ujjaimmal idegesen nyomkodom a hívógombot, jó lenne minél gyorsabban Tiger előtt lenni. Az ajtó hangos csengéssel nyílik ketté és egy igen zaklatott, síró nő robban ki belőle, olyan gyorsan és olyan energiával, hogy sikerül majdnem fellöknie. Miközben megnyomom a megfelelő emelet gombját minduntalan azon gondolkodom, hogy miért tűnt annyira ismerősnek a nő, amikor látszólag semmi közünk nincs egymáshoz. Hirtelen bevillan a rendőrségen látott videó a mészárlásról, a nő, akivel az imént találkoztam a felvételen szereplő hölgy, Dominique. Akit szándékomban állt felkeresni, de lebeszéltek róla. Ezek szerint nem csak egy random kurva, aki rosszkor volt rossz helyen, hanem valaki, akit védeni próbálnak.
Egy pillanatra megállok a félig nyitott ajtó előtt. Hatalmas zaj, csörömpölés hangja szűrődik ki a folyosóra. Fülem az ajtóra tapasztva próbálom kiszűrni, hogy Tiger egyedül van vagy társaságban, de mivel nem hallok sem beszédet sem kiabálást benyitok. A látványtól egy pillanatra megtorpanok. Nem erre számítottam. A lakásban kaotikus felfordulás uralkodik, Tiger pedig szemmel láthatóan maga alatt van. Szomorúságot és dühöt vélek felfedezni arcvonásaiban. Egyáltalán nem hasonlít arra az erős férfire, akivel találkoztam. Óvatosan lépek hozzá közelebb, ügyelve arra, hogy szétrepült üveg darabokkal ne vágjam meg magam. Kartávolságon belül állok meg ismét.
- Nem nézel ki valami jól. láthatóan nem tett neki túl jót az elmúlt néhány hónap.
- Nem szeretnél inkább leülni? intek a kanapé irányába és segítő jobbot nyújtok neki. Nem ítélkezem, nem kérdezek, csak remélem, hogy van olyan állapotban, hogy beszélni lehessen vele. Az igazán hasznos lenne az ügyünket tekintve.

Diane & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Az, hogy Dominique nem ismeri azt a környezetet, amiben én élek, majdhogynem örömteli is, ugyanakkor nem tud elvonatkoztatni attól, hogy talán más dolgok nyomhatják a vállamat, mint neki, netán súlyosabbak is, amiért többre tartom azt, hogy hosszútávon mindketten jól éljünk, mintsem azt, hogy küldjek neki egy kósza üzenetet. Igen, vannak dolgok, amik befolyásolnak, több mint tíz éve úgy táncolok, ahogy mások fütyülnek, de nem véletlenül, nem azért, mert annyira ezt akarom tenni. Azt nem fogja fel, hogy ez a munka marhára nem arról szól, hogy mit akarok és mit nem, jóformán pont leszarják, ahogy azt is, hogy nincs felmondás. Ha benne vagy, csinálod, különben neked annyi.
Kezd nagyon sok lenni ez a nap. Kolumbiából ide repültem illegálisan, majd eljöttem egy bázisról, kiraboltam egy csaj lakását, megöltem egy ismerősömet, megnéztem egy videót, amit lelövik a barátomat, aztán megjelenik Domi is, akit nagyon el akartam volna kerülni, majd a világ összes sarával megken. Tán erős vagyok, az évek megedzettek engem, de ez már számomra is sok! Sok!
Nem állok az idegösszeomlás szélén, mikor megjelenik Diane, ez annál kicsit más, inkább nevezném idegi fáradtságnak, mikor már rád omlott az épület és a kutya sem fog téged kibányászni alóla, várod, hogy meghalj, hogy elvérezz, de a halál az égvilágon nem akar elérni és csak vársz, vársz és fáj minden.
De tudom, magamnak csináltam a bajt, vagy legalábbis szeretném ezt hinni, mert a büntetés jobb, mint beismerni hogy önhibámon kívül minden csak szarra fordult. Szó mi szó, sajnos az utóbbi is eléggé nagy arányban igaz.
Domi távozása után majdnem felrobbanok, ha nem lennék kellően kábult már, lehet nem csak az asztalon lévő tárgyakat sodornám le a földre. Enyhén zilálva próbálom befókuszálni a megjelenő nőt, akire először azt hiszem, hogy Domi jön vissza a banda haja miatt, aztán egy fokkal megnyugszik a szívem, hogy nem ő az. Dianet én hívtam ide, még mikor kevésbé voltam ennyire kész. Látom az arcán, hogy totál kiábrándítja a hely, hát, még nem volt a lakásomon, mondjuk ez már nem az én lakásom, szóval teljesen mindegy, csak ne virítana ennyire, hogy lényegében kész káosz most az életem. Lehet nem ilyennek képzelt el, mikor először találkoztunk. Mindegy, már leszarom, mit gondol rólam. Nem reagálok, el tudom képzelni, hogy hogyan nézhetek ki, az állapotomról inkább nem beszélnék.
- Nagyon-nagyon sok mindent szeretnék. - Beszél belőlem a fáradtság, hangom nem is erős, inkább csak sóhajtom a szavakat, amik nem Diane ellen szólnak. Megindulok a kanapé felé, nekem nem kell támogatás, tudok én menni.
- Azért hívtalak, mert megvan a videó és elvileg minden másolata is, amiről információs volt.- Oda megyek a kanapéhoz és turkálni kezdek a táskában, amibe a pendriveokat rejtettem. Kiveszem a teljes zacskót és a nő kezébe adom, majd meg sem állva, mint valami hajthatatlan személy megyek a másik kanapé végéhez, hogy a telefont is átadjam.
- Ez itt Daenys telefonja. Már kivettem belőle mindent, amivel le tudnák követni a telefont, szóval elvileg nincs gáz, de jobb nem bekapcsolni megint. - Miután ezt is a kezébe adom, örülve hogy minél hamarabb elveszi tőlem azokat a kütyüket, amik szintúgy megkeserítették az életemet, valamennyire felegyenesedek, hátra ezzel jobban kijózanodok, vagy értelmesebbnek tűnhetek, bár a nagyobb bajom még mindig nem a fű, hanem az, hogy menekülnék saját magam valósága elől.
- Ha hoztál laptopot, leellenőrizheted, hogy biztosan rajta vannak-e a videók. Én nem nézem meg azt a szutykot még egyszer - vonok vállat. Nekem mára elég volt, eltűnök innen aztán majd lesz valami.

Tiger & Natalie

Let me help you

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy erre a találkozásra számítottam, de az igazság az, hogy mégsem lep meg teljesen az, hogy ilyen állapotban látom őt. El tudom képzelni, hogy mi járhat a fejében, hogy bár nem is mondja ki, de biztosan ő is nagyon retteg. Hasonlóan éreztem magam az elmúlt hónapokban én is, mióta Denys szemtelenül megzsarolt, azt éreztem, hogy elveszítettem az életem fölött az irányítást és oda lehet minden amiért olyan keményen dolgoztam. A kettőnk esete teljesen különböző mégis hatalmas hasonlóságok fedezhetőek fel benne. Mindketten jártuk meg a poklokat, még ha teljesen másképp is, és tudom, hogy csak akkor fog túllendülni ezen, ha támogatást érez maga körül. Elítélem a drog fogyasztást, ahogyan a túlzott mértékű alkohol ivást is, de most mégsem tudok ferde szemmel nézni rá, át érzem azt, hogy most mi járhat a fejében, mit érezhet. Csendben közelebb lépek hozzá, egyik kezemmel lecipzározom a sötétlila kabátom cipzárját, nem tudom, hogy meddig maradok, de nem szeretnék bemelegedni és odakint összeszedni egy jó kis náthát.
- Tudok valamiben segíteni? őszintén kérdezem. Tudom, hogy a mi kapcsolatunk elsősorban üzleti, de mégis megérint az a vergődés az a fájdalom amit tekintetében vélek felfedezni. Tudom, hogy kevés vagyok én ahhoz, hogy bármilyen segítséget nyújtsak neki, de mégis azt akarom, hogy érezze nekem kiöntheti a lelkét, ha arra van szüksége. Bármilyen segítő szándék hatalmas kapaszkodó tud lenni ilyenkor.
Követem őt a kanapé irányába. Nagyon érdekelne, hogy hogyan sikerült megszereznie mindent ennyire gyorsan, de nem kérdezek rá, sejtem, hogy nem kapnék rá olyan választ, amit biztonsággal tudhatok. Jobb az mindkettőnknek, ha a feladatának elvégzésének körülményeit homály fedi. Átveszem a felém nyújtott kincseket és ahogy megkaparintom őket hatalmas kő esik le a szívemről. Hát ennyi volt, vége, nincs már semmi annak a kurvának a kezében amivel megkeserítheti az életem. Mostmár talán rendeződhetnek a dolgaim és talán a házasságom is megmenthető még.
- Őszintén köszönöm Tiger. szabad kezemmel próbálom megérinteni a vállát. Szerintem pontosan tudja, hogy ez mekkora segítség nekem.
- Ha még mindig szükséged van a szolgálataimra szeretném én is rendezni az egyességünk rám eső részét fogalmam sincs arról, hogy most mennyire akar minderről hallgatni, de amíg ő az isten háta mögött bujkált én sem voltam tétlen.
Helyet csinálok magamnak a kanapé egyik végében, hogy táskámból előhalásszam a laptopot. Nem biztos, hogy fel vagyok rá készülve, de meg bizonyosodnom arról, hogy valóban az amire szükségem van.
- Amikor először néztem meg ezt a videót napokig mást sem láttam magam előtt próbálok kommunikálni miközben az apró kis gépem elindul, hogy a pendrivot a helyére illesszem. Remegő ujjakkal indítom el a videót. Ugyanazt a gyomorfacsaró érzés kerít hatalmába, mint a legelején. Csak néhány percet vagyok képes lejátszani belőle, közvetlenül a lövés előtt megállítom és lecsukom a gépem tetejét.
- Végig nézted? számára talán még fájdalmasabb ez az egész, hiszen ő sokkal jobban ismerte a testvérem, mint én magam. A legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám, hogy átélje azt amit neki kellett azokban a percekben, amíg a felvételt nézte. Könnyek szöknek a szemembe és nyelek egy hatalmasat, hogy magamba tartsam a zokogás utáni kényszert.
- Szeretnél beszélni? úgy mindenről. A testvéremről, a videóról, magáról, erről az egész szarságról, bármiről.

Diane & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Azt kérdezi, tud-e valamiben segíteni. Tud? Hát hogyne tudna, az a feladata, hogy segítsen nekem legalább annyira, amennyire lehetősége és képessége van rá. A legnagyobb félelmem az, hogy szerintem ügyvéd nincs a világon, aki engem és minket jelenleg megvédhetne attól ami vár ránk. Más bandákat tudunk kezelni, a zsarukat... nos, őket nem. Tudom, mire gondol Diane, mikor segítséget ajánlj nekem. Abban a pillanatban, hogy megismertem, láttam rajta azt az elhivatott anyaságot és védő nőt, aki az én szememben is egy mintaértékű anya, nem csak a gyerekének, hanem mindenkinek.
- Csak tedd a dolgod. Ha bízhatok abban, hogy ott leszel, mikor kellesz, az nekem többet ér bármilyen szónál. - Magam is meglepődöm, hogy mennyire ép ésszel és mennyire normálisan válaszolok neki, de ennyi, nem kertelek. De nem is azért van itt, hogy rajtam segítsen, okkal hívtam, ügyem van vele, át kell adnom neki az ígért tárgyakat, úgyhogy amennyire erőm és lelki állapotom engedi, megkeresem őket és a kezébe adom.
- Ne köszönd, ez is csak az egyezség része volt. - Ha valamit megtanított nekem az élet, az pont ez, semmit sem kapok csak úgy, ajándékként, minden jótettért nekem is adnom kell valamit, esetünkben is ez történt. Nem taszítom ezzel el magamtól érzelmileg a nőt, de jelenleg totál kiégetnek az emberi kapcsolatok, úgy érzem, kell egy kis egyedüllét, hogy átgondoljam az életemet, megismerjem saját magamat, mivel úgy érzem, elveszett belőlem az, aki én lennék.
- Oké - bólintok, miközben leülök a kanapéra. Nem akarok olyan szavakat alkalmazni, amivel megbánthatom, de szeretném is, hogy elvégezze a munka rá eső részét, vagy legalábbis amennyi tőle telik.
Tisztában vagyok azzal, hogy néhány pendrive és egy kikapcsolt telefon nem fog elég lenni ahhoz, hogy meggyőzzem arról, hogy tényleg a megfelelő videót szereztem-e meg, a kételkedés pedig számomra teljesen normális. Nem várom, hogy megbízzon vakon benne, számomra is többet is, ha meggyőződik afelől, hogy becsületesen végeztem a dolgomat.
- Érthető. Még nekem is vannak pillanatképek, amik máig nem hagynak nyugodni. Olyan is, amit több mint tíz éve volt. - Ismerős teljes mértékben, azt is mondhatnám, hogy együtt érzek vele, mert ez is az igazság. Sajnos mindketten ugyanabba a világba tartozunk, megértem a problémáit és ő is az enyéimet, hihetetlen, hogy mennyire jó érzés ez most nekem. Könnyebb így az élet.
Nem nézek a laptop képernyőjére, mikor elindítja a videót. Tudom, hogy mit fog látni, megnéztem már én is és most csak az hiányzik, hogy még egyszer lássam. Szerencsére ő sem akarja, hallom, hogy rányom az enterre.
- Végig. - Még mindig nem nézek rá, csak bámulok ki az ablakon. Egy dolgot akarok végre: pihenni, mégpedig mentálisan. Nem tudom, hogy mikor voltam utoljára igazán nyugodt és kiegyensúlyozott, pontosabban ha nagyon bele akarnék gondolni, akkor meg tudnám mondani, de az fájdalmas lenne. Nem könnyű beszélnem semmiről, most meg pláne nem.
- Nem tudom mint mondhatnék - tördelem ujjaimat eléggé türelmetlenül, mintha idegesítene ahogy telnek másodpercek. Nem csak hallhatóan, de láthatóan is keresem a szavakat, nyelek egy nagyot, levegőt veszem, forgatom számban a nyelvemet. - Tudom milyen az, mikor kicsúszik a lábad alól a talaj. Azt is, milyen elveszíteni valakit. Vagy... úgy mindent és mindenkit. - Tördelem tovább az ujjaimat, amik elég sebesek még. Most veszem észre, hogy a jobb kezemen az egyik körmöm alatt vér van megszáradva. Tény, hogy nem fürödtem le, hogy tehettem volna, talpon vagyok, mióta felszálltam a gépre Kolumbiában.

Tiger & Natalie

Let me help you

Tehetetlenül állok a felforgatott lakás kellős közepén. Valószínűleg fénykorában ez igazán otthonos lakás lehetett, nem kell túlságosan okosnak lenni ahhoz, hogy tudjam a rendőrök kutatták át, nyomok és bizonyítékok után kutatva. Annak ellenére, hogy elsősorban csak mint ügyvéd vagyok jelen Tiger életében mégis hatalmas késztetést érzek arra, hogy a segítségére legyek. Rengeteg ember áll Tiger mögött, ebben egészen biztosan vagyok, de tudom, hogy a sok ember ellenére is egyedül érezheti magát. Mindenkinek szüksége van egy társra, valakire akire támaszkodhat, aki ott van mellette az ilyen pillanatokban is. Nem sokat tudok a magánéletéről, nem is áll szándékomban a kelleténél jobban belemártani magam a dolgokba, de a saját tapasztalataim azt súgják, hogy ilyenkor a szeretet és a támogatás tud a legnagyobb erővel bírni.
- Ott leszek. nem csak azért, mert az a munkám, hogy ott legyek, hanem azért is, mert szavamat adtam neki és mint olyan, azt nem szándékozom megszegni. Rengeteg emberrel találkoztam már munkám során, sok bűnös és ártatlan lélekkel egyaránt, tudom, hogy Tiger milyen bűncselekményeket követett el, a törvény szemében teljes mértékben vétkes, mégis ahogyan most rá nézek nekem sokkal inkább egy szenvedő és meggyötört ember jut róla eszembe, mintsem egy hidegvérű drogcsempész gyilkos. Vajon valaki megkérdezte tőle, hogy milyen életet képzelt el magának? Hogy mit szeretne a sorsával kezdeni? Vajon valaki kérdezte valaha, hogy mi az amire igazán vágyik? Ahogy most végig nézek rajta, kétlem, hogy ezt az életet választotta volna magának: a magányt, félelmet és egyedüllétet a szeretet és család helyett.
- Azért én mégiscsak köszönöm, sok mindent kockáztattál azzal, hogy elhozd nekem ezeket a felvételeket. Egyesség ide vagy oda, tudom, hogy veszélyes küldetés volt ez számára, eredetileg sem lett volna egy legényálom, de most, egy veszélyes bandával és a rendőrséggel a nyomában a veszélyességi faktor megduplázódott.
Úgy szorítom magamhoz a felvételeket, mint egy igazi kincset, ezek a videók a garancia a szabadságomra. Megmentett engem és a családomat is, úgyhogy soha nem lehetek elég hálás neki. Még jobban, még elszántabban fogok az ügyén dolgozni, bármennyire is lehetetlennek tűnik most, mindent megteszek, hogy szabad maradjon.
Tudom, hogy mi vár rám, ha ismét megnézem a felvételt, valószínűleg nem hatna rám kevésbé fájdalmason, mint azon a délután, amikor a romos kocsma egyik koszos asztala fölé hajolva tolta a szemem elé az a kis cafka. Mégis erőt veszek magamon, hogy legalább pár percet megnézzek belőle, nem azért, mert nem bíznék Tigerben, sokkal inkább azért, mert abban a riherongyban nem bízom és tudnom kell, hogy tényleg nincs már semmi a kezében amivel sakkban tarthat.
- Ezektől a képektől soha nem fogunk megszabadulni. inkább magamnak mondom, mint neki, biztos vagyok abban, hogy ezerszer rosszabb dolgokat is megélt, mint amit én egyáltalán el tudok képzelni. Fiatal kora ellenére sok szörnyűségnek szemtanúja lehetett.
Mozdulatlanul, a gyomromban dobogó szívemmel figyelem a képernyőn lejátszódó eseményeket, azonban ezúttal a véres jelenet előtt megállítom a felvételt. Egyikünknek sem tesz jót újra és újra átélni azt a fájdalmat amit Joseph elvesztése okozott.
- Sajnálom a veszteséged. őszinték szavaim. Még Paul-lal sem sikerült soha megbeszélnem a testvérünk elvesztése miatt okozott fájdalmat. Senkivel nem volt lehetőségem megbeszélni, átbeszélni azt a fájdalmat amit a halála okozott. Sokan szerették őt, de egyikük sem annyira, hogy osztozzanak velem a gyászban, ami mai napig az életem része. Igazából sosem sikerült normálisan meggyászolnom őt és azt hiszem emiatt nem tudom elengedni az emlékét.
Hátradőlök a kanapén, tekintetem immár Tigeren pihentetem. Teljesen világos, hogy meggyötört és attól félek, hogyha ilyen állapotban találnak rá a rendőrök és lecsukják egy napig sem marad életben.
- Most nem csak Johnatanról beszélsz igaz? feltételezem, hogy nem az ő elvesztése most a legnagyobb fájdalma. - Kérdezhetek valamit? csúszok hozzá kicsit közelebb a kanapén ülve, de mielőtt még rá vághatná, hogy nem én már fel is teszem neki a kérdésem.
- Idefele jövet találkoztam azzal a lánnyal, aki a felvételeken szerepelt. Ő közel áll hozzád igaz? Ezért nem engedted sem te sem a nagybátyád, hogy beszéljek vele? nem akarok túlságosan messzire menni, de valahogy rá kell vennem arra, hogy beszéljen, őrjöngjön, üvöltsön, sírjon vagy amit csak szeretne, bármi amitől megkönnyebbülhet.
- Nem akarok beleszólni a dolgaidba, nem érzem magam feljogosítva rá, de hadd adjak egy tanácsot neked. Nem szabad mindenkit eltaszítanod magadtól, mert attól csak magányos leszel. Neked is ugyanolyan szükséged van a figyelemre és a szeretetre, mint bárki másnak. legyen az szülői, önzetlen szeretet, vagy legyen egy nő által lobbantott szerelem, akár egy baráti támogató szeretet, teljesen mindegy, a lényeg, hogy engedje szeressék.

Diane & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Bólogatok, mert nem érzem, hogy szavakkal többet tudnék kifejezni, mint a szemeimből áradó együttérzéssel. Igen, az ember tűr és tűr, eltekint dolgoktól, de valójában sosem felejt, képkockák, tapintások és hangok emlékei élete végéig ottmaradnak az emlékezetében, amit nem lehet kimosni, ilyen mindkettőnk számára a videó tartalma. Tudom mit érezhet, vagyis nem tudom, csak sejtem, mert nekem sosem volt testvérem, szóval nem is tudok kit elveszíteni, de annyira nem bánom, hogy nem kell személyesen átélnem egy ilyen helyzetet, még úgy is, hogy rengeteg személyt, barátot, ellenséget, havert, és már-már képletes családtagot veszítettem el. Egyikük volt Jonathan.
Nem értem, miért mondja, hogy sajnálja, vagyis hát értem, de ez annyira... illem. Mintha ő nem pont ugyanezt érezné, mintha neki nem ennyire fájna, hogy ezzel sajnálatot fejezzen ki. De elhiszem, hogy őszintén gondolja, meg azt is, hogy sokkal kulturáltabb közegben nőtt fel és a legcélszerűbb most az lenne, ha én is valamilyen hasonló szépségeket mondanék neki. De nem tudok, legalábbis erőltetés nélkül biztosan nem, bár próbálom megerőltetni magam, hogy valami modor ragadjon rám is.
- Jah, én is. - Próbálom kinyögni, hogy én is sajnálom az övét, vagy valami ilyesmi. Igazából egy kicsit érzem, hogy mi a helyzet, talán ragadt rám valami a nőkkel kapcsolatban az elmúlt években, amiből valamennyire meg tudom sejteni a ki nem mondott érzésüket, de erre természetesen azért nem fogadnék. Az is lehet, hogy szimplán csak süt róla, hogy ezúttal nem egyedül osztozik a fájdalommal és ez ha nem is örömmel, de jó érzéssel tölti el.
- Nem tudom, mennyire kellene elmondanom neked, de Jonathant nagyban ösztönözte, hogy van egy lánytestvére akit védhet. - Nem akarom fájdítani az emlékekkel a szívét, de csak úgy szemem elé tárultak az emlékképek és ki kellett mondanom őket. - Sokat edzettünk együtt, ütöttük a bokszzsákokat, tudod - mutatom kezemmel a mozdulatot, pont úgy, ahogy anno is csináltuk együtt a hülyével. - Nagyon keményen nyomta, jóval energikusabb volt, mint én, amit nem is értettem, hogy hogyan meg miért. Ő csak azt mondogatta, a meg kell védenie a húgát - Nem hazudok, csak nem mondom el a teljes igazságot, mert néhány ilyen közös edzés még akkor volt, mikor szerette Daenyst és nem csak Dianet akarta megvédeni, ha arra kerülne sor, hanem a barátnőjét is. Már akkor is éreztem, hogy kezd egyoldalúvá válni a kapcsolatuk, de nem kavarodtam bele, rá hagytam. És az a helyzet, hogy igen, én is legalább annyira dühös vagyok Daenerysre, mint Diane, csak a gyűlöletemet félre tudom tenni, hiszen mint mondtam, ez már tényleg nem az én ügyem. Jonathan szerette Daenyst, mit tehettem volna én? Máig tiszteletben kell ezt tartanom, én biztosan nem fogom bántani azt a lányt, legyen ő bármilyen mocskos teremtés is. De a húgát is nagyon szerette és én ezt is tiszteletben tartom, ha ő meg akarta védeni Dianet mindentől, akkor halála után egy kicsit tán tudom folytatni, amit ő elkezdett. Persze, jelenleg talán már nincs akkora veszélyben, köszönhetően a megszerzett videóknak. A szerződés miatt tettem, de egy kicsit Jonathan miatt is.
Nem titkolom, hogy nem csak Jonathant vesztettem el újra mostanság, hanem több embert és eszmei értéket is, beleértve saját magamat. Diane-re pillantok, ezzel is jelezve, hogy várom a kérdését, amit hallva, mély sóhajjal nyálazom be alsó ajkamat és dőlök hátra a kanapén. Oké, akkor beszéljünk még egy kicsit Dominique személyéről, úgyis kevésszer készültem ki miatta úgy az elmúlt hónapokban. De tény, éreztem, hogy egyszer úgyis szóba fogja hozni, túlságosan feltűnő volt az üzenetemben.
- Ez pillangóhatás, de igen. - Most mit hazudjak? Unom már. - Azért nem akartam, hogy találkozz vele és beszélj rólam neki, mert nem akartam, hogy tudjon rólam. Szerettem volna azt elhitetni vele, hogy meghaltam, mert ki tudja, talán tényleg hamarosan meg fogok. Nem akartam vele soha többé találkozni, ez az igazság. Neki én túl veszélyes vagyok. - Még magamat is meglepem, hogy mennyire szókimondó vagyok. A válaszára számítok, így nem lep meg. Jó tanácsot ad, amit ha úgy vesszük, meg is fogadok, teljesen igaza van, de talán ha az ő szemével világítom meg a helyzetet, mint anya és felnőtt nő, lehet már meg fogja érti a döntésemet.
- Diane. Te mint egy gyerek anyja, aki fél kézzel benne tenyerelsz a magad nehéz világodban a családod miatt, részben a sors akarata által, összejönnél egy olyan férfival, aki rengeteg ember életét elvette már tudatosan, a munkája olyan, amiért az épségével és az életmódjával is fizetnie kell - tudom, hogy tudja, mire gondolok most. - bajba kever, mert mellette sosem lehetsz biztonságban, miközben ott a gyereked, akinek a legjobbat akarod? - Most őszintén kérdő tekintettel nézek rá, én nem tudom felfogni egy anya gondolkodását, de ha az én anyám egy fránya lángoló románcért dobna el, vagy halna meg és hagyna engem magamra, akkor biztosan megvetném azt a nőt. - A nők és férfiak közti érzések változnak, ha most minden rózsaszín, később biztosan nem lesz az. Szerintem vannak helyzetek, amikor jobb nem elmélyülni egy édes érzésben, hogy aztán még jobban fájjon mikor elveszik azt tőled. - Ha érti, mire gondolok, akkor jó, bár szerintem ő is sejti, hogy jelenleg negyven százalékban lecsuknak, másik negyven százalékban meg megölnek, ha meg esetleg kijutok a börtönből az ügyvédem által, akkor meg a maradék húsz százalékból tizenkilencben megint csak kinyírnak.
- Majd ha talán nem lesz ennyire kaotikus a helyzet és még mindig tudni fogok róla, akkor teljesen mást fogok gondolni... - Mert igen, van bennem egy kis remény, hogy talán nem örökké köszöntem el tőle, de amíg nem jutok ki a harapófogóból, addig higgyük mindketten ezt. Talán Diane megért, de ha nem, nos, már megszoktam.

Tiger & Natalie

Let me help you

Az életre erőteljesen jellemző, hogy olyan, mint egy hullámvasút, egyszer fent-egyszer lent, de ha ez ember belekeveredik az alvilág mocskába, ez az érzés megsokszorozódik. Belekeveredni általában sokkal könnyebb, mint kiszállni belőle. Én fél lábbal vagyok benne ugyan, de én is érzem a hatalmas nyomást a vállaimon és nem hiszem, hogy egykönnyen lenne bátorságom kilépni belőle. Talán az apám is emiatt maradt benne hosszú évtizedeken keresztül. Talán szerette, ezt már soha nem tudom meg. Azt viszont értem, legalábbis sejtem, hogy ez a férfi itt mellettem mit érezhet. Talán szabadulna ő is, ledobva magáról a rabigát, de nem tud. Ezt viszont jobbnak tartom nem megkérdezni, annyira nem közeli a kapcsolatunk, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel neki, talán eljön egyszer majd annak is az ideje, de jelenleg jobb ha nem elégítem ki a kíváncsiságom ezen oldalát.
Mosolyra húzódik ajkam miközben felidézi a bátyámmal töltött emlékeinek egyikét. Sajnos valóban kevés időt töltöttünk együtt, nekem nem sikerült annyira megismernem, mint Tigernek ezért úgy epekedem bármilyen információra róla, mint szomjazó a sivatagban egy korty víz után. Lelki szemeim előtt látom a jelenetet, a két erős, magabiztos férfit, miközben egy dohányfüsttől bűzös kis edzőteremben felváltva püfölik a zsákot. Szinte hallom a testvérem nevetését és a gúnyos, szarkasztikus megjegyzéseit amiket előszeretettel ontott magából. Ebben hasonlítottunk egymásra.
- Ha lett volna rá ideje, szerintem a légytől is óvott volna vele sokkal könnyebben és gyorsabban egymásra találtunk, mint Paul-al, talán azért, mert a személyiségünk elég nagyban hasonlított egymásra, mindketten apánkra ütöttünk. - Egyszer képes volt behúzni valakinek a bandából, aki illetlen megjegyzéseket tett a fenekemre. nevetek fel, felidézve a pillanatot - emlékszem, miután néhány ütésből kiterítette a másik csávót, nem úszta meg lebaszás nélkül, mondván, hogy én is meg tudom védeni magam, nem szorulok rá egy férfi segítségére. Ő meg csak annyit mondott: szokj hozzá, a húgom vagy, ilyen érzés Jonahtan húgának lenni. iszonyatosan dühösen, fújtatva hagytam ott akkor magára, de most mindent megadnék azért, ha még egyszer a védelmébe venne. Csak egyszer, utoljára.
- Paul sokkal nehezebb eset. Vele nem ennyire egyszerű. Gondolom az öcsémet is ismered. tudomásom szerint Paul szinte elválaszthatatlan volt a testvérétől, a legtöbb bajba is miatta keveredett Jonahtan, aki mindenáron védeni akarta őt. Ilyen ember volt, foggal körömmel harcolt azért, akit szeretett.
Mosolyom eltűnik arcomról, miközben komolyabb témákról kezdünk beszélgetni. Őszintén, nem gondoltam, hogy képes lesz normálisan és őszintén válaszolni az eléggé személyes kérdéseimre, de örülök, hogy megteszi, mert ha mással nem is tudok segíteni neki legalább meghallgatom, sokszor a hallgatás többet ér minden szónál.
- Ezt megértem. Úgy próbáltad megvédeni, hogy távol tartod magad tőle. Sikerült? Nem befolyásolhatunk mindig mindent az életünkben, néha hagyni kellene, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek. Ezt viszont kivitelezni nem olyan egyszerű, mint kimondani a szavakat, tudom, mert én is folyamatosan irányítani akarom az életem minden részletét, és ha valami nem a terveim szerint alakul, akkor nagyon ki tudok borulni. Kissé irányításmániás vagyok, ha teljesen őszinte akarok lenni.
Igenis meg nem is. felsóhajtok, miközben kibújok a kabátomból, most már kezd nagyon melegem lenni. - Nézd. Dominique tudja, hogy mivel foglalkozol, hogy veszélyes az életed mégis veled akar lenni nem? Anyaként mindig a gyereke lesz neki az első, ebben biztos vagyok, de amellett, hogy valaki anya a nőiessége sem vesz el. Szerintem el tudja dönteni, hogy kiben akar megbízni, te nem így látod? Amellett, hogy veszélyes lenne az élete melletted, te arra is képes lennél, hogy megvédd őt mindentől, a gyerekével együtt. Ahogyan Jonahtan is megvédett volna engem bármitől. nem akarok hatni az érzéseire, beleszólni azokban meg pláne nem szeretnék, csak arra akarok rávilágítani, hogy másik szemszögből vizsgálja a dolgokat. Nem biztos, hogy mindig az a helyes amit annak vélünk.
- A férjem a világon a legjobb ember, akit ismerek, úgy is lehetne mondani, hogy tűz és víz vagyunk. Ne hidd, hogy neki kevésbé fontos a gyerekünk sorsa, mint nekem, mégis ott van mellettem és bízik abban, hogy képes vagyok távol tartani a családunktól a sok mocskot ami beletenyereltem. Ha pedig úgy érzem mindez nem sikerül és magam alatt vagyok, ő akkor is ott van és támogat. Nem lehet teljes mértékben összehasonlítani a dolgainkat, nekem és Astonnak azért elég szép múlt van már a hátunk mögött, de alapjaiban véve talán egy kicsit mégis hasonlít a két kapcsolat egymásra.
- Ahogy gondolod Tiger, de nem tudhatod, hogy mikor lesz újra normális az életed, ha egyáltalán lesz. nem akarok túl messzire menni a tanácsaimmal, szemmel látható, hogy így is vergődik már a kétségbeesés miatt, szerintem nem hiányzik még egy személy az életébe aki megmondja mit kellene cselekednie vagy éreznie.
- Csak azt akarom mondani, hogy szerintem érdemes kihasználni azt a rózsaszín ködös pillanatot amíg tart, mert egyszer tényleg vége lesz és akkor talán bánni fogod, hogy nem használtad ki az alkalmat. Nem ismerem sem a lányt, sem téged úgy igazából, de látom a gyötrelmet amin most keresztül mész és talán most az egyszer ellent kellene mondanod a józan eszednek és a szíved szerint cselekedned. ha nem húzza el a kezét, akkor óvatosan megérintem a kézfejét, mintegy biztosítva őt arról, hogy nincs egyedül.
- Amíg távol voltam felkerestem a nagybátyádat, nem értette, hogy miért kerestél meg engem, de nem vett le az ügyről, úgyhogy továbbra is gőzerővel dolgozom rajta. Az egyességünkről nem szóltam neki, szeretném, ha te is titokban tartanád. váltok témát, mert az érzései mellett nagyon fontos az is, amiért lényegében találkoztunk: hogy megússza a börtönt.
- Gondolkodtál azon, hogy esetleg feladd magad? Hiszem, hogy az segítene a dolgon.

Diane & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Nem titok, hogy az emlékem megosztásával egy kicsit azt is el akartam érni, hogy belőle is meginduljanak a szavak, feltépje, vagy éppen pont most leragassza az összes sebet, amit a testvére halála ejtett rajta. Én már egyszer elfogadtam, hogy meghalt, így kétségtelenül könnyebb dolgom van, bár azért nem könnyű, mégis azt látom, hogy ezt most érte teszem. Ami mellesleg nem rossz érzés, kellemes végre tenni ezen a kibaszott világon valami jót is.
- Valószínűleg alig várta, hogy megtegye - mert részben ezért is motiválta magát az edzéseken és szerintem ahogy látta az elérkező pillanat csíráját, ő mohón felhúzta magát és rendbe tette az illetőt. Na igen, ezért is hívtam őt tökfejnek, indulatok voltak benne rendesen, de hát, ez a munka már csak ilyen. Ő volt a tüzes és túlságosan érzékeny, én meg a higgadt és nehezen befolyásolható. Sokszor mondtam, hogy nyugodjon le, mert belehal ezen tulajdonságába, nem hitt nekem, ettől még fáj, hogy így alakult, csak hát, jah, el tudom képzelni, mi volt akkor ott a húgával, meg azt is, hogy ezen kiakadt Diane.
- Hogyne - felelem miután abbahagytam a szolid kuncogást. - Régebben vele is többet beszéltem, jól kijövünk, de annyira nem lettünk szoros viszonyba. - Vállat vonok. Fu basszus, kellene egy tömény most nagyon.
Nem örül a témaváltásnak, de számítottam rá, hogy szóba kerül és mikor, ha nem most van itt a megfelelő alkalom, hogy rákérdezzen. Nem tudom, mikor lesz még egy olyan alkalmunk, amikor csak ülünk egymás mellett és beszélgetünk, mintha az idő nem lenne az ellenségünk. Én is csak azért várok ennyire leszarom módon, mert még nem kaptam meg az utasítást, hogy merre tovább. Most jutottam el arra a pontra, hogy bontok egy üveg sört, már ha nem rámolták ki a hűtőmet. Miközben felállok, egy fájdalmas, de eléggé ironikus mosollyal nézek rá erőteljesen. Hogy sikerült-e elkerülnünk egymást? Nem. Nyilván nem.
- Szerinted? - Hallgatom őt, a kérdéseit, meg még válaszolok is rá miközben kinyitom a hűtőt és körbenézek a kínálaton. Meglepetésemre nem vették el tőlem a piát, legalább ezt. A konyhapult sarkához támasztom az üveg kupakját és egy rutinos mozdulattal leütöm a helyéről. Azt mondja igenis meg nem is és már tudom, hogy ez hosszú lesz és meglehetősen fejmosással teli.
- Hát én nem így látom - épp csak válaszolok kissé ridegül a kérdésére, majd iszok a hideg sörből. Mondjuk ez már tényleg nem Diane-re tartozik, de ha már itt vagyunk, én kifejtem neki a véleményemet, csak fogadja is el. - Szerintem nem egészen tudja úgy irányítani az életét ahogy ő akarja. Az érzései nem először csalták hatalmas bajba. - Elég csak arra gondolni, hogy megszökött a csúcs gazdag férjétől a gyerekével illegálisan, csak mert ő nem bírta tovább azt az életet, amibe egyébként beleszületett. Aztán eldugta a pénz előlem, miközben fizetni is tudott volna és akkor nem került volna teljes csődbe, olyannyira, hogy a gyerekét is alig tudta etetni. Ha nem ajánlok neki munkát, nehéz lenne megmondani, hogy mi történt volna vele. Arról nem is beszélve, hogy baromira nem hisz nekem, mikor azt mondom, hogy ez nem veszélytelen munka, nem tudom mit érzett, mikor csak úgy elkezdett a parkolóházban sétálgatni egyedül, merthogy nem kötöttem az orrára, de akkor hatalmas baromságot művelt. Aztán itt volt a mai nap is. Egy kibaszott sms-ért hányt mindent a fejemhez és meg sem próbálta megérteni, hogy mi történhetett velem úgy az elmúlt két hónapban. Erre mondják, hogy egyik kutya, másik eb, nem? Mindezek nálam nem igazán azt sugallják, hogy tudja, mivel foglalkozom, meg hogy ő mennyire önfejű és megy az érzései után, ami egyik pillanatról a másikra változhatnak.
- Jah. Erről beszélek. Ha a dutyiban vagy a föld alatt leszek, marhára nem fogom tudni megvédeni. - Erről akarok pofázni egy ideje. Persze, megvédek én mindenkit, eddig is ezt tettem, nem? Csak senki sem gondol bele biztosan, hogy valakit védeni hatalmas éberséget és felelősséget, nem kevesebb energiát jelent. Ezt én most nem tudom garantálni. Jonathan is megvédte volna őt bármitől, csak azt nem teszi hozzá, hogy Jonathan halott, szóval már kurvára nem védi meg semmitől sem. Iszok, megint. Kezemmel bökök felé, hogy kér-e, mert van még.
- Ezt most nem tudom, miért osztottad meg velem. - Lehet kezdek kábulni, vagy még mindig az vagyok, de nem tudok mit kezdeni a férjével, vagy úgy a történetével, amiből biztosan valami király következtetést le kellene vonnom. - Én nem vagyok olyan ember, aki mellé tartós kapcsolat való - Lehet kezdek egy kicsit felpörögni, vagy csak szimplán megőrülni a témától. Nem mutatom magam totál kiegyensúlyozottnak, a tartásom ott a pult előtt sem túl kiegyenesedett, pláne alkohollal a kezemben.
Némán, de nem épp visszafogottan elnevetem magam. Ő azt mondja, hogy most van normális életem, ami ki tudja, mikor lesz megint. Én meg azt mondom, hogy a mészárlás óta vége a normálisnak nem mondható, de az én életemnek mégis azon részével, ami egy kicsit hajaz arra. Már ketyeg az óra, nem tudok várni, üldöznek, sokan is és ez állati fasza érzés... Iszok.
- Már teljesen mindegy. - Mosolygok megint, ahogy elveszem számtól az italt. Már elköszöntünk egymástól, szóval minek állítani, hogy még van bármilyen rózsaszín köd, mikor rég elillant. Olyan gyönyörű lenne minden amit mesél Diane, hogy csak nah, de én ehhez retardált vagyok, ennyi.
- Hú baszki! - kerekednek ki szemeim, ahogy az üressé vált üveget bámulom. Ledobom a földre, ahol úgyis szerteszét hevernek az üvegszilánkok, mit számít oda még egy, közben meg becélzom a konyhapult csapját és vedelni kezdem a vizet. Most van baj.
Mikor kiittam az életemet is, megtörlöm ruhámba számat és enyhén megbillenve próbálok felegyenesedni. Hallottam úgy nagyjából, amit mondott, vagyis asszem.
- Nem mondtam neki. - Válaszolok bár, de nem igazán tűnhetek úgy, mint aki helyben van, nem csoda, mert arcomat gyömöszölve fejben már azon gondolkodom, hogy meghánytassam-e magamat. Az a baj, hogy túl szívós lett a testem így az évek alatt ahhoz, hogy csak úgy hányingerem legyen egy sörtől, de azért most nem kellene kaotikusan kiütnöm magam csak mert óvodás hibát követtem el.
- Mi? - engedem el homlokomat kezemmel és úgy nézek rá, mit aki ebben a pillanatban kelt volna fel és kapcsolta volna fel a villanyt a sötétben.
- Ha feladom magam, akkor azzal beismerem, hogy bűnös vagyok és akkor minden ügyvéd repülhet. - Arról nem is beszélve, hogy önként menni az előzetes őrizetbe olyan, mint belesétálni a felém álló késbe. Visszahajolok a csaphoz és iszok újra néhány deci vizet.
- Arról nem is beszélve, hogy ehhez mindannyian kellenénk. Ha én egyedül odamegyek, hogy helló, akkor első kérdésük az lesz, hogy mit tudok a többiekről és ha én ártatlan vagyok és ezért fel mered adni magamat, akkor ők miért nem?! Ha meg miattam találják meg őket, akkor bandán belül leszek kiherélve. - Nagyon érzékeny téma ez. - Mindenképpen kellenek hozzá a többiek is, mert amíg nem tudnak meg mindent az esetről, engem bent fognak tartani és ha egy olyan személlyel zárnak össze, aki nem a mi bandánkhoz tartozik, teszem azt, pont azokhoz a barmokhoz, akkor másnap reggelre a fejem nem a nyakamon lesz. Ha meg ügyesek és megtalálnak, én meg nem nagyon ellenkezek majd, akkor joggal mondhatom, hogy hát fingom sincs, hogy ki hol van, mert én épp nem velük vagyok. Harmadrészt, Qadirnak és szerintem neked is idő kell még, mert nem hiszem, hogy teljesen felkészültek lennétek egy tárgyalásra. - De cáfoljon rám. Oké, baromira sokat beszéltem most, ami baj, mert úgy összességében nem szokásom, de nem ez a legaggasztóbb, hanem, hogy nekem most nem szabadna képszakadást produkálnom. Abszolút nem kellene szétesnem.
- Mindj jövök. Elmentem hányni. - Még mindig nem azért, mert kell, hanem mert jó lenne.

Tiger & Natalie

Let me help you

Jól esik, hogy végre van valaki akivel, megoszthatom az emlékeimet a halott testvéremről, azokat az emlékeket, amikből nincs sok és amiket féltve őrzök a szívemben. Tiger által, még ha nem is teljesen, de egy kicsit jobban sikerül megismernem Jonahtant és ez még ezekben a nehéz percekben is jó érzéssel tölti el a szívem.
- Paul sokkal makacsabb nála, valamiért még mindig nem sikerült teljesen elfogadnia, hogy létezem. Igyekszik ő, csak mindig visszatáncol amikor elmélyülne a kapcsolatunk. Igazából, amióta ez a zsarolás tart nem szívesen találkozom vele. nem mintha neki lenni bármi köze ahhoz, hogy a barátnője fékezhetetlen, de azon titkok tudatában, amik nyomják a lelkem nem tudok őszintén rá mosolyogni. Eleinte mindenféleképpen el akartam mondani neki, hogy milyen álszent kígyót melenget a keblén, de végül lebeszéltem magam róla. Úgy sem valószínű, hogy nekem hinne Denys-el szemben, bármennyire is fáj beismernem, de okos egy nő.
Tekintetemmel követem Tiger mozdulatait, én magam ugyanabban a pozicióban ülök a kanapén, mint a beszélgetésünk legelején. Látom rajta, hogy zavarja a téma, nem is szándékoztam belefolyni a dolgaiba, de talán mégis sikerült túl messzire mennem. Mindig ez van, mert képtelen vagyok befogni a számat. Pedig nem hiszem, hogy pont tőlem van szüksége bármilyen tanácsra vagy kioktatásra.
- Ha ez így van, ha nem tudja irányítani az életét, akkor ezen a távolságtartás sem fog változtatni. De ez tényleg a te ügyed, már így is jobban beleszóltam, mint azt kellett volna. Saját belátásod szerint dönts, csupán ne felejtsd el szemügyre venni az érem másik oldalát is. nem tudom, hogy ezen kívül mit mondhatnék, vagy, hogy egyáltalán érdemes-e bármit is mondani, csak annyit akartam elérni, hogy beszéljen, hátha attól kicsit megnyugszik. Tudom, ez a módszer nem mindenkinél hatásos, de nincs sok eszköz a kezemben, amiben segíthetnék rajta, hogy legalább egy kicsit jobban érezze magát, úgyhogy megpróbálok a szavak által hatni rá. Szemmel láthatóan sikertelenül. Megcsóválom a fejem felajánlására, autóval vagyok, nem tanácsos alkoholt fogyasztani, a sör amúgy sem a kedvenc italaim táborába tartozik.
- Te tudod a legjobban, hogy mire van szükséged. Tényleg nem akartam beleszólni az ügyedbe. ezzel pedig lezártnak tekintem a témát, nekem nincs jogom beleszólni bármibe is, ami őt érinti, ő pedig látszólag annál rosszabbul van, hogy bármiről is normálisan lehessen beszélgetni vele. Összerezzenek, amikor az üres üveg hangosan csattanva találkozik a szilánkokkal a padlón, riadtan, kikerekedett tekintettel figyelem a férfit. Nem néz ki túl jól.
- Jól vagy? igazából fölösleges megkérdeznem, látom rajta, hogy nincs jól, de tehetetlenségemben hirtelen azt sem tudom mit csináljak. Felállok ültömből és közelebb sétálok hozzá. Nem mintha képes lennék megtartani a súlyát, ha éppen összeesne, de megpróbálhatok segíteni.
- Tiger. Tisztában vagy azzal, hogy nehéz lesz mindannyitok nevét tisztára mosni? a legutóbbi parkolóházas esetre igencsak nehéz ráfogni, hogy a véletlen áldozatai lettek. - A nagybátyád szerint a legjobb ügyvéd vannak rajta az ügyön, de még így sem lesz könnyű feladat mindenkit megmenteni. sok mocskos üggyel találkoztam, de ennyire bonyolultal még nem volt dolgom és nem akarom a bizonytalanság látszatát kelteni, de nem sok esély van arra, hogy mindenki élvezhesse a szabadság ízét a tárgyalás után. - Minél több idő telik el a bujkálásotokkal, annál nehezebb dolgunk lesz. tudom, hogy minden cselekedetét a banda befolyásolja, de azért érdemes lenne valami más megoldáson is gondolkodni. Csak mondom.
- Ööö...oké. állok félre az útból, hogy eljusson a mosdóba mielőtt baleset érné őt vagy netán engem. Tekintetemmel a távolodó alakját figyelem, de én magam nem mozdulok, idegesen dobolok ujjaimmal a pulton.
- Jobb lenne ha leülnél miután végeztél. Akarod, hogy esetleg felhívjak valakit, hogy jöjjenek érted? Vagy, ha szeretnéd én is elvihetlek. Mondd, hogy miben segítsek.

Diane & Tiger

Too hard to say a word, too hard to do anything

Mindig éreztem Paul körében valamit, amit furcsállhattam volna, ha nagyon legyeskedni akartam volna körülötte, de nem éreztem azt, hogy csak mert Jonathannal jóban vagyok, Paullal is annak kell lennem. Jóformán pont magasról tettünk egymásra, de hát a mi közegünkben az a mondás, hogy aki nem akar megölni az végül is egy barát. Mi meg nem basztattuk egymást, ha akadtak közös munkáink, el tudtuk egymás társaságában végezni azt, de ennyi. Nem is tudok mást tenni Diane szavaira, csak bólogatni. Úgy érzem, elég zűrös ez a családi mizéria náluk, beleértve Daenyst is, biztos, hogy nem akarnék belefolyni még ennél is jobban.
Domi kapcsán jó, amit Diane mond, de baromira nem látja át a helyzetet. Gondolom, mint nők összetartanak, nem is lepődöm meg, hogy megint én kapom a nyakamba az eget is, de nem könyörgöm vigaszért, vagy megértésért. Ástam elég nagy gödröt már magamnak, amibe bele is fogok feküdni, de azért titkon lehet jót tenne, ha egyszer együttérzést tapasztalnék. Nem szoktam ilyet kapni, nem tudom milyen az, általában mindenki leszarja, hogy mit érzek, csak végezzem el a kötelességeimet.
Örülök, hogy ejtjük a témát, ami így is jobban felkavar, mint kellene, de nem tudok ellene mit tenni az iváson kívül. Bár nem egy sörtől várok megváltást, de jól esik, vagy úgy összességében bármi nagyon kell most, ami folyadék. Érzem, hogy kezdenek elszaladni az érzéseimmel magam mellett és egyre nehezebben tudom kontrollálni magam. Szinte teljesen ellentéte vagyok annak az önmagamnak, aki nemrégiben még Domival beszélgetett, a nyugtalanság, az örökös tanácstalanság és félelem mind kezd rajtam kibukni. Egyszer úgy is össze fogok roppanni a nyomás alatt, melyet ez az életmód teremt meg és nem szűnik meg sohasem.
Én is kezdem érzékelni, hogy kezd minden káoszba fulladni, nehezebben tudok féken tartani magamat, aminek indokát próbálom megtalálni. Ami azt illeti, az alkohol és a fű együttes emlékképe egész gyorsan fejemhez vágja, hogy mekkora egy barom voltam az imént. Hallom Diane kérdését, de tekintettel arra, hogy nagyban vedelem a csapból a vizet, így nem vesz rá a lélek se, hogy válaszoljak neki. Szerintem egyértelmű, vagy ha nem, akkor elég annyi, hogy majd jobban leszek. Hol is tartottunk? Ja, igen. Elemelem számat a víztől, örülök, hogy újra levegőt is veszek.
- Mondtam, hogy nem várom el tőled. - Így kezdtem a beszélgetést még telefonon keresztül. Nem ezért szerződtünk, neki az volt a dolga, hogy kihúzzon egy másik kényes esetből, az, hogy ráépült még egy, az a szerződésen kívül áll. Nem tudom, hogy mi a helyes és mi nem, vagy hogy mi a kifizetődő stratégia, azt mondták, menjünk Kolumbiába, hát így is tettünk, bár mindenki tudja, hogy nem a zsaruk miatt elsősorban, hanem hogy ne vágják le a fejünket.
- Ne engem győzködj. Vagy legalábbis ne mond, nem tudok ép ésszel hozzáállni. - Mikor bekerültem a bandába, első fejmosások egyike volt, hogy soha nem lehetek elég fáradt és elég rosszul ahhoz, hogy ne tudjak normális döntéseket hozni a túlélésemért, most is érzem, hogy szembe megyek önmagammal, teljesen kimerültem, mentálisan kikészültem és akkor az érzelmi csúcs- és mélypontokról, meg arról, hogy állatira betéptem, ne is beszéljünk. Nem vagyok most képes több lenni, mint egy méretes húscafat és egy kicsit nem akarok mást, csak kikapcsolt idegrendszerrel szétfolyni a padlón.
Menekülve a kérdésektől, de sokkal inkább a valóságtól megtámadom a mellékhelyiséget. Ahogy magamra zárom az ajtót, a lábaim kicsúsznak alólam, hátamat a falnak támasztva lecsúszok a földre. Az egyenes élek, amik eddig legalábbis azok voltak, most mind hullámoznak, homályosan látok, nehezen lélegzem. Összefolyik a valóság és az emlékképek, először nem Domi, hanem Tini arca tűnik fel. Hajamba túrok, homlokomat felhúzott térdeimre támasztom, azonban a fejbőröm meleg érzése összeér a lány vérének meleg tapintásával. Nem kellett volna meghalnia.
A holttest látványától felkavarodik a gyomrom, megtámadom a WC-csészét és örülhetek talán, nem nincs szükség az ujjamra, hogy meghánytassam magam. Hallom Diane hangját odakintről, de nem veszem ki a szavait, most nem is érdekel. Helyre akarok jönni, mert ez az állapot nem tarthat sokáig.
Iszok újra, kiöblítem a számat, megtörlöm szemeimet, amik vörössé váltak az emlékek hatására. Nem egészen ritka ez az érzés, volt már, hogy megroppantam a tetteim súlya alatt, most is várható volt, mivel ennyi minden egyszerre fejti ki rajtam hatását. Fű és alkohol csak egy eszköz, a mumus itt az a kibaszott videó, Tini, az, hogy kétszeresen is menekülni kell, nem is beszélve a francia picsáról, aki úgy szaggat szét, ahogy nem feltételeztem.
Nem lennék meglepve, ha közel tíz perc után is még itt lenne Diane, de ahogy közel normálisabb módra varázsolom magam, látom, hogy maradt. Kérdését hallva gondolom ugyanezt kérdezte az előbb is. Fáradtan sóhajtok egyet, szemeim leragadnának, de nem hagyom. Rosszabb vagyok, mint egy elő zombi, baszki.
-  Nem csörgött a telefonom? - kérdéssel válaszolok a kérdésre, miközben ránézek a kijelzőre. Látom még nem. - Intézkednek már. - Milyen meglepő. - Nem tudom még, hogy mi lesz, de gondolom eldugnak megint a világ végére, hogy lapuljak meg, amíg máshogy nem döntenek. - Nem ellenkezek, leülök előre görnyedten a kanapéra. Még mindig hullámzik a látkép, de a függőleges pozíciót már bekalkuláltam.
- Azért kösz… úgy mindent - nézek fel rá, szemeimből sugárzik az őszinteség és ezúttal némi üvegesség is, beletörődés, hogy már nem lesz ugyanolyan az életem sohasem, meg… tudom, hogy kemény meló ez most neki is. Én sem így terveztem.
- Amúgy… - szólalok fel megint, de ebben a pillanatban csörren meg a telefonom. Felveszem, a hívás mindössze tíz másodpercig tart, amiben Qadir nem köszön, nem csinál semmit, csak sietősen elmondja, hogy fehér mercedest keressek tíz perc múlva az épülettömb előtt és ahova ő visz, ott maradok és kussolok. - Jó. - Épp, hogy rá tudom vágni, mielőtt letenné. Érzem a hangján, meg a barom viselkedésén, hogy már ő is totál kész van. Annyira nem is tudom magamra venni, hogy nem igazán enged megszólalni, vagy esetleg hozzászólni a döntéséhez, az ő életét könnyítem meg leginkább, ha pofámat befogva azt teszem, amire kér.
-  Tíz perc. - Felesleges lenne bármit is hozzátennem, ismeri már ezt a helyzetet annyira, hogy tudja mi fog történni. Általában mindig ugyanaz történik: jön egy autó és elvisznek valaki valahová. Szerencsére engem nem megkínozni.  

Tiger & Natalie

Let me help you

Az a típusú nő vagyok, aki szereti maga irányítani a dolgait, egyszerűen muszáj mindig kézben tartanom a gyeplőt, különben nem érzem magam biztonságban, leblokkolok és teljesen megsemmisülök. Ez történt Daenerys esetében is, és most, nem tudok elég hálás lenni azért, hogy Tiger vissza adta az irányítást a kezembe. Ez egy olyan dolog, amivel megmentett, el sem tudja képzelni, hogy mennyire lekötelezett vele. Az viszont iszonyatosan irritál, hogy rajta nem tudok segíteni. Vagyis itt és most egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom vagy tennem, amitől jobban érzi magát. Szemmel látható, hogy teljesen magába zuhant és a legrosszabb,a mi ilyenkor történhet vele az az, hogy hagyja kicsúszni a kezéből a dolgokat.
- Én viszont elvárom magamtól. ha egyszer valamit elkezdek, akkor azt tisztességesen végig is csinálom, függetlenül attól, hogy mennyire kilátástalan is jelenleg a helyzet. Az élet minden területén így vagyok ezzel, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy csak félig csináljak meg bármit is, nem lehetek félig feleség vagy anya, ahogyan félig ügyvéd sem. Mindenben a legjobbat kell nyújtani attól eltekintve, hogy éppen mennyire nehéz. Az életet nem lehet félig élni, vagy teljesen vagy sehogyan. Éppen ezért soha nem ismerem a feladás fogalmát, és ezért is visel meg annyira, ha nem úgy alakulnak a dolgok ahogyan én azt eltervezem. Nem lehet mindig a tökéletességet hajszolni, de én mégis megpróbálom.
Most mindezek ellenére mégis tanácstalanul álldogálok a zárt fürdőszoba ajtaja előtt, hallgatom a bentről kiszűrődő hangokat és agyam folyamatosan azon kattog, hogy hogyan segíthetnék neki. Most azt érzem, hogy kevés vagyok neki, kevés vagyok ahhoz, hogy ebből az állapotból kirángassam. Minden amit tehetek érte az a tárgyalóteremben lesz.
Hátrálok néhány lépést amikor hallom kattanni a zárat és szédelegve megjelenik Tiger. Nyúlnék utána, hogy segítségére legyek, de az utolsó pillanatban meggondolom magam és visszaengedem a kezem. Azt hiszem, hogy a szánalom az utolsó amire most szüksége van.
- Nem csóvalom meg a fejem és tekintetemmel követem a mozdulatait, én azonban nem mozdulok. Én kisember vagyok ahhoz, hogy az ők ügyeikbe bármilyen szinten is bele avatkozzak, vagy megvétózzam a döntésüket, a törvényeket viszont ismerem, és tudom, hogy minél több idő telik el, annál nehezebb lesz a nevét tisztázni. Viszont a bujkálásával tényleg elég időt nyerünk ahhoz, hogy felkészüljünk, de esetünkben a világ összes ideje sem lenne elég. Törvényileg amire nincs bizonyíték az meg sem történt, viszont a felvételeket nem tudjuk semmisnek tekinteni és ez okozza a legnagyobb bajt az egészben.
- Nincs mit megköszönnöd. egyelőre még nincs. Van a tekintetében valami, ami az én lelkem is kifacsarja, valami ami arra ösztönöz, hogy soha ne adjam fel ezt az ügyet, valami...ami az én tekintetemben is jelen volt nem is olyan régen. Közelebb lépek hozzá és megszorítom a vállát, ezzel is jelezve neki, hogy ameddig csak erőmből és képességeimből telik én mellette leszek és mindent megteszek, hogy elkerülje azt amitől most annyira retteg. Csak akkor lépek hátra ismét amikor megszólal a telefonja. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy esetleg kihallgatom a beszélgetését, ami nagyon rövid és lényegre törő.
- Itt maradok veled addig. az a tíz perc már igazán nem okoz gondot a napom hátralévő részében, és legalább addig sem kell egyedül lennie. Még ha nem is beszélünk egymással, de ilyenkor a támogatás ezen formája is segítség lehet.
- Vigyázz magadra! szólok utána mielőtt tíz perc elteltével kilépne az ajtón. Én magam még egy darabig a lakásban maradok, jobb nekem is és neki is ha nem látok és nem hallok semmit abból ami most következik. Biztonságosabb így. Amikor úgy ítéletem meg, hogy már biztosan messze jár én is elhagyom a lakást, táskámban a videofelvételekkel.

//Köszönöm a játékot   //