Don't fuck with my freedom, I came up to get me some. I'm nasty, I'm evil... Must be something in the water Or that I'm my mother's daughter

à Leta et Aveline

A dohányzás évezredekkel ezelőtt is jelen volt az emberiség mindennapjaiban; ugyanolyan rituális cselekedetnek számított, bár a sámánizmus korában még csak a kiválasztottaknak adatott meg a leginkább LSD-s tripphez hasonlítható mámor. Megvolt a maga rituáléja, a maga jelentése, a köntös, amibe öltöztették, a tisztelet, amivel övezték; aztán jöttek az európaiak a 16. században, és többek között ezt is ellopták. Véletlen vagy sem, hogy ez nagyjából egybeesett azzal az időszakkal, amikor a cannabist a korábbi, illóolajszerű párologtatás helyett füstként felszívni kezdték.
Európai szinten a spanyolok után Franciaországban lett először elterjedt; nem szeretem a sztereotípiákat, de lássuk be, mindig arról voltunk híresek, hogy elsőként csapunk le minden újkeletű élvezetre és nagy iparban is űzzük őket, mint valami modern, újjászületett hellének. A megítélése annyira kontroverz volt, hogy még az egyik angol király (elfelejtettem, melyik) is írt egy felettébb felháborodott hangvételű pamfletet – a korabeli tudósok egyszerre hívták élénkítőnek és álmosítónak, telítőnek és éhenséget okozónak. Sokan egyszerűen immorálisnak gondolták a létét, vagy azt, hogy jó termőföldeket vesz el a gazdaságtól.
A szociális stigma ellenére is széleskörben elterjedt; elvégre, az alkoholt is hasonlóan károsnak és illetlennek találták, valahogy mégse ment ki soha a divatból. Van egy reaktanciának nevezett kifejezés; egyfajta motivációs „arousal” (fiziológiai és pszichológiai gerjesztett állapot – reakció, amely során az autonóm idegrendszerünk működésbe lép, megemelkedik a vérnyomásunk, a pulzusunk, és készenléti állapotba kerül az egész testünk, ez okozza a fight-or-flight reflexet is), amely az agyunk ösztönös rezisztenciájaként funkcionál bármi ellen, ami a személyi szabadságunkat korlátozza. Alapvetően tipikusan a tinédzserek és a szárnyaikat bontogatók korának sztereotipikus jelzőihez kapcsolják, szélsőséges esetben talán az anarchizmushoz, de mint a legtöbb negatív hatású jelzőtől, ettől is szeretik elidegeníteni magukat az emberek. Pedig mindannyiunkban ott van.
Például, a dohányzásban. Már szürreálisnak tűnnek azok a Lucky Strike és Marlboro reklámok, ahol nem csak orvosok ajánlásával, de akár terhes nők és gyerekek dohányzó képeivel is igyekeztek eladni a dohányipari termékeket; egészen 1954-ig nem sikerült tudományosan bizonyítani, hogy a korábbi évtizedekben megugrott tüdőrák és a dohányzás korrelál. 1964-ig kormányzati szinten nem foglalkoztak a problémával; saját bevallásuk szerint százból tizenöt férfi és tizenhárom nő dohányzik az USA-ban.
Az elmúlt időszakban elfogyasztott cigarettáim száma alapján én azon igyekszem, hogy mind a huszonnyolcat egyszemélyben tegyem ki. Ez pedig nem olyasféle lejtmenet, amelyet bármilyen külső behatás meg tudna akasztani. Ha levágták volna mindkét kezem, akkor is megpróbálnék szerezni néhány szálat; különben jön a fejájás, az ingerlékenység és az émelygés. Fel kellett volna tűnnie, hogy az utóbbi csak nem akar szűnni, vagy hogy gyanúsan megbontatlan maradt a tamponosdobozom a fürdőben.
A francba. Francba, francba, francbafrancbafrancba…
Amint becsukódik mögöttem a taxi ajtaja, már az ajkaim között lóg az egyik szál az újonnan vett dobozomból. Virginia Slim; utoljára akkor szívtam ilyet, amikor először kezdtem cigarettázni a középiskolában. Nevetségesen vékonynak is érződik, mintha ott se lenne. It’s a woman thing.
Tudod, mi női dolog még? Kinyomni a vaginádból egy üvöltő focilabdát, az.
Francba.
Néhány slukk után végül inkább fogom a csikket és elnyomom az utcai vaskuka tetején mielőtt behajítanám.
A Pier i Café kávébárja a Joe DiMaggio Highway bal partján kapott helyett, a Pier I horgászmóló végében. Hogy miért? Fogalmam sincs, gondolom szeretik szagolni az aznapi fogást. A modern móló mellett még látni lehetett a régi hajóüzem rozsdamarta maradékát, ahogy pont olyan szomorúan emelkedett ki a Hudson folyóból, mint New Jersey a túloldalon. Pont ugyanaz a szomorú látvány volt, mint ami otthon fogadott az ablakon át, csak kicsit odébb.
Tehát nem a kilátás miatt vágytam ide. Nem mondanám, hogy itt szolgálták fel a legjobb kávét, vagy olyan lenne a kiszolgálás, hogy azért megérje visszatérni, pont annyira személytelen és felszínesen udvarias volt, mint a legtöbb helyen. Azért szerettem, mert annyira kívül esett az átlag manhattani szférákon, hogy az esély az egész betonszigeten itt volt a legkevesebb arra, hogy ismerősbe fussunk. Mindig ide hívtam a többieket, ha valami olyanról akartam beszélni, amit véletlen sem akartam, hogy más meghallja, vagy ha ugyanezt vártam tőlük, úgyhogy szépen-lassan ez vált a „spill the tea” helyszínné. Általában ez annyira érdekelt, ha rólam van szó, ha nem, hogy elsőnek értem oda. A dráma és fájdalom természetesen rendívül szomorú, de borzasztóan bizsergető is.
Ez talán az első alkalom, hogy már legalább negyedórás késésben voltam.
– Coucou! – integetek nekik, látszólag teljesen töretlenül azt illetően, hogy késtem. A napszemüvegemet sem tolom fel a szememről, ahogy talán illene, főleg azért, mert tudom, milyen szarul festek. A saját védelmemben, ha megtudod, hogy terhes vagy, mikor épp válni készülsz, nem a smink vagy az alvás a legelső gondolatod.
Ennek ellenére tisztán látom, hogy a testvéreim nem hajlandóak annyira megbocsájtani nekem, mint ahogy én hagyom figyelmen kívül a tényeket. Egyelőre. – [color:dccf=# DE9C54]Rendkívül sajnálom, a sürgősségiről jövök… Nem, nem ütöttem el Vincentet. Sajnos. Rendeltetek már? Meghalok valami csokisért…

Amúgy ezt akartam de a cím viccesebb | ⚶

Take what you need, and leave the rest, No I don't mind, no I don't mind, I'll get this off my chest, There's nowhere else I'd rather be.

à Avie et Mitch

- Egy dupla eszpresszót szeretnék, és egy mentes vizet, köszönöm - adom le a rendelésem Avie után, de azért még magamnál tartom a menüt, mert jó lenne valamit enni is. Mármint, úgysem bírjuk majd ki, hogy ne együnk valamit, főleg, mert ide csak akkor jövünk, ha valami botrányos, drámai, necces téma kerül terítékre, és bár jó lenne azt mondani, hogy ez lehet egy valaki mást érintő téma is, de ha visszagondolok, rendszerint mindig rólunk volt szó, rendszerint mindig velünk történt valami, és persze, persze, az élet akkor jó, ha zajlik, de valahogy nálunk mindig túlságosan zajlik.
Utoljára szerintem akkor voltunk itt, amikor attól féltem, kirúgnak, vagy minimum lefokoznak a cégnél, amiért a karácsonyra várt Wells kötet kézirata helyett egy szép, verőfényesen napsütéses szerdán azzal sétáltam be a főnökömhöz, hogy Wellst most hagytam ott egy elvonón, és kétlem, hogy a következő két hónapban akár csak egy betűt is fog írni. Meg is kellene lassan látogatnom, most már bizonyára tudna írni, legalábbis egy betűt biztosan.
- Ez nem vall Mitchre - jegyzem aztán meg Avie-re pillantva, amikor a pincér távozik az asztaltól, én meg szolid célzással az órámra nézek - nem mintha ne érnék rá, csak ahogy mondtam, esélyes, hogy Mitch pontosan itt van, pontosabban, mint én. Nem azt mondom, hogy aggódok, csak azt, hogy máris számítok valami katasztrófa-félére, arra a félére, ami akkor üt be, amikor a dolgok hirtelen nem a megszokott kerékvágásban mennek. Az, hogy előbb itt vagyok, mint Mitch, és már rendeltem is, pont lehet az első jele annak, hogy a dolgok kizökkentek ebből a bizonyos kerékvágásból.
Aztán szerencsére, a nővérem egy darabban bukkan fel az asztalunknál.
- Ó, csak tizenöt percet - felelem könnyedén Mitch belépőjére, azzal a fajta száraz, épp csak sóhajtásnyit szarkasztikus stílussal, amiről nehéz lenne megmondani, hogy inkább szórakozott, vagy ténylegesen neheztelő. Hogy tisztázzuk: nincs különösebben semmilyen olyan energiatartalékom, amit arra tudnék hasznosítani, hogy a testvéreimre nehezteljek, szóval esetemben maximum annyiról van szó, hogy nem sok dolog van, amit szó nélkül tudok hagyni az életben. Már olyan dolog, ami engem is érint, mert természetesen arra sincs kapacitásom, hogy mások hülyeségeivel foglalkozzak. Már csak az kéne.
De egyébként sem én leszek az év szentje (ezé az évé sem), elvégre nekem is ritkán sikerül időben odaérnem a nem munkával kapcsolatos találkozóimra, az állandó maximum öt perces késésem pontosan kiszámítható, és rendszeresen arra alapoz, hogy mindenki más is simán késhet öt percet, mert a forgalom, a kis gyerek, a kis kutya, a kiömlött kávé. Ha már kávé: - Én még csak kávét - felelem aztán Mitch kérdésére, a továbbiakban nem feltétlenül ragaszkodnék a késés okának megtárgyalásához, csak hát a nővérem úgy néz ki, mint aki csak testben érkezett meg, lélekben nem feltétlenül, és az is lehet, hogy átment rajta a sürgősségin egy úthenger. Nem úgy értem, hogy szarul fest - tekintetbe véve, hogy ezt a szent percet választotta, hogy dámává lépjen elő, és úgy tűnik, a napszemüvegétől nem óhajt megválni, szóval nem tudom, pontosan hogy néz ki a sötétített üvegek mögött, de afféle úthengeres hullámokat érzek felőle nyújtózkodni az asztalnál.
- Szerintem ezt örömmel halljuk, de akkor mi dolgod volt a sürgősségin? - kérdezem finoman ráncolva a homlokomat, Mitch esetében mondjuk bármi lehet, tényleg bármi, és valóban megkönnyebbülés, hogy nem gyilkolta meg Vincentet, ügyvédnek sajnos egyikünknek sem jutott eszébe elmenni, szóval maximum abban segíthetnénk neki, hogy most azonnal megszöktetjük az országból.
Ne értsen félre senki, megtenném. De azt nem mondom, hogy ne találnám rettentően kellemetlennek és ne rúgná fel a következő három nap terveit, amit utálnék. Oldalra sandítok Avie-re, elképzelem, ahogy low key kiakadna ő is, és tényleg örülök, hogy ettől megkímélhetjük önmagunkat, meg egymást is.
Ámen.
Remélem, ennél a forgatókönyvnél nem jön most semmi, ami rosszabb lehetne.

Don't listen to what you've consumed, it's chaos, confusion and wholly unworthy of feeding and it's wholly untrue. You may feel no purpose nor a point for existing, it's all just conjecture and gloom and there may not be meaning, so find one and seize it, do not waste your self on this roof

à Mitch et Leta

- Hmm? – pillantok fel a kompakt kézitükrömből, kissé késve konstatálva az asztalunkhoz érkező és türelmesen álldogáló pincérfiú jelenlétét.  – Oh, pardon. Egy macha lattét és egy kólát kérnék jég nélkül, merci.
Majd a jattal kárpótolom. Még egyetemista koromban volt egy pincérnő barátnőm, és azt hiszem, mellette tanultam meg igazán, mennyire ostobán és visszamaradottan működik ebben az országban a vendéglátó réteg kompenzálása. Azóta, ha tehetem, megpróbálok egy kicsivel többet adni, mint amennyit Franciaországban elegendőnek ítélnék meg, ahol valamilyen csoda folytán rájöttek a munkáltatók, hogy a munkavállalókat talán illik megfizetni. Fura egy hely ez az Amerika, és sose fogom teljesen megszokni.
Fél szemmel visszapillantok még a tükrömbe, mielőtt a táskámba ejteném. Régen, még azelőtt, soha nem sminkeltem a nappalokra. Feleslegesnek tűnt azért kimázolni magam, hogy aztán a próbán leizzadjam, este pedig a színpadi smink érdekében lemossam. Pazarlás is, a bőröm sem tudott volna normálisan lélegezni, és nem gondoltam úgy, hogy szükségem lenne rá. Különleges alkalmakkor előfordult persze, hogy alapozó és ecset után nyúltam, de a húgaimmal való találkozást pont nem tartottam volna annak; egymás fenekét is többször láttuk, mint ahányszor számolni érdemes, ha azt nem szégyelltem, az arcomat sem fogom.
Azóta sok minden változott. Nem voltak előadások, amikre tartogatnom kellett volna magam, nem voltak esték, amikor bedőltem az ágyba és abban a pillanatban magával ragadott az álom, cserébe több, maradandó karika költözött a szemem alá, és nehezebb volt találkozni a képmásommal a tükörben. A smink valamelyest segített, mint egy maszk, ami ápol és eltakar, de néha még mindig olyan idegennek éreztem, ahogy az arcomon ül.  
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kezdem teljesen feladni, hogy megpróbáljam Michelle-t megfejteni – forgatok egy félmosollyal szemet, és Letára pillantok. Rögtön összeráncolom a homlokom. – Eszel te rendesen, mon chéri? Olyan soványnak tűnsz.
Természetesen nem gondolom komolyan, hogy Michelle-t (vagy éppen Letát, nem kivételezek) a saját eszközeire kellene bíznunk. Mindig, mindenre vonatkozóan tudni akarom, mit miért csinálnak a húgaim, az első, kezdetlegesen megfogalmazott gondolatoktól kezdve a tettek mezejére való lépésükig, máskülönben nem tudok hasznukra lenni és segíteni nekik. Egy külső szemlélő könnyen hihetné, hogy csak olyanba akarom ütni az orrom, amihez semmi közöm, és nem tagadom, kíváncsi vagyok, de elsősorban akkor is a jó szándék és a húgaim iránti felelősségtudatosság vezérel. Ezzel nincs is semmi baj, oui? Ez a dolgom.
Letát könnyebb volt kiismernem, talán azért is, mert azon túl, hogy az idősebb húgomnál jóval megfontoltabban gondolkodott, a korkülönbség is nagyobb volt köztünk. Nem sokkal, de éppen annyival, hogy már érettebb fejjel vehettem részt a kamaszkorában, amikor a személyiségjegyei végleg bekattantak a maguk helyére. Mitch viszont - véleményem szerint - mindkettőnk számára enigmának bizonyult az impulzív döntéshozatalával. Időről-időre kénytelen voltam rá neheztelni is ezért; hogyan segíthetnék neki, ha nem hagyja?
Márpedig tudom, hogy szüksége van rám. Mindkettőjüknek szüksége van rám. Ezért kell erősnek maradnom, mindig, minden körülmények között.
Mitch végül negyed órával később, tipikus Mitch módon fut be, ennek ellenére rögtön megérzem, hogy valami nem stimmel. Hosszú-hosszú évek tapasztalatából dolgozom, szinte már telepatikus szintre fejlesztettem a képességet, hogy a nap bármelyik percében és a világ bármelyik pontján megtudjam mondani, ha valami nincs rendben a lányokkal. Napestig tagadhatják és nyavalyoghatnak, hogy „Avieeee, s'il vous plaît, hagyd abba, nincs semmi”, én tudom, mit érzek.
Rögtön kiegyenesedek a székemben és alaposan végigtekintek a húgomon, miközben ő leül. Szívem szerint rárontanék a kérdéssel, hogy mégis mi a baj, mire van szükség, ásóra vagy ügyvédre, és mégis hogy képzeli, hogy megpróbál előttem titkolózni, én csak segíteni akarok, de ismerem annyira Mitch-et, hogy tudjam, nála ez sosem járható ösvény. Minél nyíltabban puhatolózol, annál nyíltabban kapod vissza tőle az arcodba, hogy „vas te faire foutre” , azzal pedig igazán nem megyek sokra.
- Amint visszajön a pincér a rendelésünkkel, nézünk neked valamit – biztosítom róla Michelle-t, mintha legalább azt ígértem volna meg neki, hogy csatába vonulok a kedvéért, de ki vagyok én, hogy egy lány és a csokoládéja közé álljak? Az az egyik legfontosabb kapcsolat az életünkben, a csoki iránti szerelem. – Ez elég specifikus megfogalmazás volt. Elütöttél esetleg valaki mást?
Már a nyelvem hegyén a kérdés, hogy kezdjünk-e ügyvédkutatásba, vagy felhívjuk-e Magalie-t és a nagyit, előbbit tanácsért, utóbbit anyagi támogatásért, de még időben a nyelvembe harapok. Meglehetősen ízléstelen lenne ilyesmivel poénkodni, miközben épp a válása zajlik.
- De ami még ennél is fontosabb; jól vagy, mon petit canard? – kérdezem, visszanyelve az aggodalmam és az előzetesen megajándékozott rosszallásom (mert Mitch valahogy mindig bajba került, egy idő után ez már alapállapotom volt, ha gyanús felhanggal kezdett egy-egy mondatot). Ha Letáról lenne szó, előrenyúlnék, hogy megfogjam a kezét, de kétlem, hogy Michelle ezt jól fogadná, így nem teszem.
Remélem, nem komoly ügyről van szó (bár a sürgősségitől már szólnak a vészcsengők a fejemben), és seperc alatt visszatérhetünk rá, hogy Leta mennyire karcsú lett.  

| öltözet | ⚶

Don't fuck with my freedom, I came up to get me some. I'm nasty, I'm evil... Must be something in the water Or that I'm my mother's daughter

à Leta et Aveline

A pszichológia szó, mint elég sok másik, görög eredetű; a pszükhé elmét jelent, a pszichológia tehát szó szerinti fordításban elmetudományt jelent, a hivatalos megfogalmazása szerint viszont nem csak a mentális folyamatokat, de a viselkedést is magába foglalja, és valódi értelemben a köznyelvi használata inkább utóbbira szokott fókuszálni. „Nehogy analizálj engem!”, szoktak viccelődni, félig elmésen, félig talán valódi félelemből. Sok ember túl sok tévét néz és azt hiszi, hogy mind olyanok vagyunk, mint valami élő hazugságvizsgáló gépezet. Hogy elolvasom a jegyzetet, amit írt, és megtudom belőle, hogy hét évesen molesztálta a nagybátyja, vagy hogy elnyomott interszexuális vágyai vannak – teszem hozzá, a grafológia pszeudopszichológiai tudományágnak számít ma már. Azt is hozzátenném, hogy a pszichoanalitikusok általában pszichiáterek, akik orvosnak készültek, és nem, nem tudok felírni senkinek Xanaxot.
Az olyan mezei pszichológusok, mint én, nem tudunk többet megtudni egy emberről, mint amit bárki más láthat; az egyik professzorom úgy mondta, egyszerűen több és jobb kérdést tudunk feltenni ugyanazon tényből kiindulva, a kritikus gondolkodás pedig, a relevancia és a torzítás kérdésének megállapítása, tapasztalattal elsajátítható, erre való a képzésünk. Szintén fontos és korán tisztázandó kérdés az egyetemen, hogy a pszichológiai „irányzatok” közül nincs jó vagy rossz, nincs általánosan elfogadott, ahhoz túlzottan gyerekcipőben jár még a modern pszichológia; nem olyan könnyen beskatulyázható és a legfőbb – emberi – változó végett nehezen leírható. Mint a legfelső bíróság Potter Stewart nevű bírája, aki képtelen volt meghatározni, mi számít pornográfiának, ezért annyit mondott: „felismerem, ha látom.” Előre nem tudjuk megmondani, mi számít helytelennek, utólag lehet cáfolni.
Számtalan elmélet létezett és létezik a különböző kérdésekben, melyeket főleg a kutató pszichológusok és neurológusok vizsgálnak, mi pedig az ő eredményeikkel gazdálkodunk kedvünkre. Ott van például a hat fő irányzat, amely befolyásolta az alakulást; az első, a biológiai, Decartes-ig nyúlik vissza a 16. századba, míg a hatodik, a szociokulturális irányzat egyik megalkotója (vagy mondjuk úgy, hogy egzakt megfogalmazója, mert a princípium már a 19. század óta jelen van különböző munkákban), Philip Zimbardo még mindig egyetemi tanárként dolgozik. Leszámítva azt a nem félretehető sikertelenségét a stanfordi börtönkísérlettel (meg azt, hogy mennyiben ferdített a pártatlanságról) 1971-ben, nagyban egyetértek az ő nézeteivel; ezért választottam irányomnak a szociálpszichológiát.
A szociokulturális nézet lényege, hogy az egyik legfőbb viselkedésmeghatározónak a környezetet tekintjük; nem lehet az embert kiragadni onnan, muszáj a kontextusba helyeznünk, amiben ezt vagy azt megcselekedte. Emellett természetesen nem figyelmen kívül hagyható az öröklött gének hatása sem (Robins 2005-ös tanulmánya alapján ez nagyjából 50%-ban befolyásol), vagy a tanult viselkedési formák, a tudattalan folyamatok… A pszichológusok nagyja a nyugati társadalmakban él, sőt, felük az USA-ban, így talán nem olyan meglepő, hogy megfigyelhető némi, az individualizmus és az egyéni én felé való torzítás, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a környezeti hatásra, mint mondjuk Európában.
Az itteniek szemében a tény, hogy megcsaltam a férjemet, nagyobb valószínűséggel következne abból, hogy nem kaptam elég pozitív visszajelzést az externális világból, minthogy belső, negatív töltetű indíttatást feltételezzen. Nem mondanák azt, hogy ettől a tett maga jó vagy rossz volt, ezek a fogalmak nem léteznek objektív tudományágakban. De valószínűbbnek gondolnák, hogy más ember mellett, olyan mellett, aki könnyebben érzékeli az emocionális szükségleteket és nyíltabban többet tesz a kielégítésükre, valószínűleg nem történt volna meg mindez.
Mekkora rakás szar.
Elfogadtam a saját részemet a dologban. Természetesen nem nyíltan, ahhoz túlzottan ragaszkodom a saját magam pozitív fényben való feltűntetésében, de magamban. Előbb-utóbb biztosan. Tudom, hogy az önpusztító viselkedés önmagában nem tesz „rossz” emberré; általában megküzdési stratégia valamilyen jelenlegi vagy múltbéli traumára, legyen az bármekkora. A tényt kikerülni viszont egyszerűbb; kevés dolgom maradt az életben, amit szenvedéllyel tudok szeretni, az egyik legfőbb én magam vagyok, nem fogom ezt a keveset ostromolni. Azzal viszont nem számoltam, hogy valami más fogja megtenni ezt helyettem.
– Akkor az otthoni idő szerint még teljesen időben vagyok – mosolygok Letára. Tulajdonképpen tényleg mi vagyunk furcsák, amiért franciákhoz képest szinte mindig időben vagyunk, de azt akár a svájci kötelező jellegű pontosság számlájára is írhatjuk. Ha még egy-két évvel tovább maradok ott, a végén megszeretem a csokis sajtfondue-t is.
Tulajdonképpen kezd nem rosszul hangzani… Rohadt hormonok. – Azt nem tudom mondani, hogy a gondolataim között nem jelent meg esetlegesen a gondolat, de nem, továbbra sem vezetek – vonom meg a vállam Avie kérdésére. A szemüveg mögött könnyű tartanom a tekintetét, mert tudom, hogy legfeljebb sejti, hogy ránézek; más különben lehet, hogy irritálna. Próbál nem úgy nézni, de közben mégis megteszi. Ez a jajj, Mitch, mit csináltál már megint nézés. A jajj, hát miért nem nősz már fel nézés. A veled folyton csak a dráma van nézés.
Leta ehhez képest a nyugodtság élő szobra, ami azért külön vicces, mert ha valaki, akkor ő tudta igazán átérezni a bennem folyamatosan égető, benne pedig fel-fel lángoló haragot. Bár az ő mérge általában az emberi hülyeségre koncentrálódik.
– Elájultam bent az őrsön és miután nem tértem magamhoz a túlbuzgó őrmester szerint elég gyorsan, ezért inkább bevittek. Pár hete volt Lee nyomozó temetése, ő is elájult bent, aztán kiderült, hogy agytumora volt, és egy kicsit komolyabban veszik ezt, mint kéne – legyintek. Bezzeg ilyenkor hirtelen fontos lesz az egészség, csak a jumbo méretű mekis hamburgerkor nem. – Megnyugtatlak, nincs semmi bajom, csak egy kis vertigo. Azért végeztek bent néhány tesztet. Emiatt hívtalak, csak elhúzódott a papírmunka a pénzügyi osztályon, nem akarta elfogadni az egyik kártyám. – Amelyik közös volt Vincenttel. Gondoltam megpróbálom, hátha; de nyilvánvalóan eljutott már odáig, hogy letiltsa, vagy leemelje onnan a pénzt, nem tudom. Annyira felkaptam rajta a vizet, utólag érthetetlenül, hogy fél órát veszekedtem az ügyintézővel.
Mielőtt folytatni tudnám, megjelenik az egyik pincér, ráeszmélve, hogy új fizető vendéget kapott; biztosítja róla Avie-éket, hogy mindjárt elkészül a rendelésük, én pedig kérek tőle egy lattét és a legcsokisabb létező tortájukat, ami csak van. Meg kell állapítsam, hogy egész jól áll neki az egyenruhás nadrág.
– Közlöm a tényeket, mielőtt elfelejtem, miről akartam beszélni. Terhes vagyok – jelentem ki színtelen hangon. – Nem tudom, hány hetes, tekintve, hogy még időpontot kellene foglalnom egy nőgyógyásznál, de a vérkép a nővér szerint világos volt. Azt sem tudom, hogy kitől. Mármint… – nagyot sóhajtok. A válásom bejelentését követően persze elmondtam Avie-éknek a dolgot. A nagy részét. Azt nem egészen, hogy mennyi ideje és hányszor történt, de tudták, hogy nem egyszer. – Mással nyilván óvszert használtam, de egyébként is fogamzásgátót szedek, szóval technikailag sehogy se kellett volna megtörténnie. De nem tudom azt mondani, hogy nem volt lyukas. Vagy hogy véletlen ne hagytam volna esetleg ki egy vagy két bogyót. Szóval a vége az, hogy nem tudom, kitől. És őszintén, nem is akarom megtudni.
Szülhetek gyereket egy idegennek, hogy aztán apa nélkül nőjön fel, vagy egy olyan apának, aki gyűlöli az anyját. Csodálatos opciók, mindenkinek ajánlom.
– Nem azért hívtalak, hogy sajnáljatok vagy együtt érezzetek velem – emelem fel a kezemet. Gondolom megvan a helyzetről a maguk véleménye, de remélem, a meglepetés ereje eléggé elnémította őket ahhoz, hogy időben megállítsam őket. – A véleményetekre vagyok kíváncsi. Az elvetetésen gondolkozom. Szóval… Vélemény?

Amúgy ezt akartam de a cím viccesebb | ⚶

Take what you need, and leave the rest, No I don't mind, no I don't mind, I'll get this off my chest, There's nowhere else I'd rather be.

à Avie et Mitch

- Ó, én soha nem is próbáltam, teljességgel reménytelen - sóhajtok fel halk, megjátszott drámaisággal, de egyébként mosolyra áll a szám, nem ítélkezek, épp csak magától értetődőnek tartom, hogy Michelle nem az a fajta ember, akihez érdemes svájci órákat beállítani. És most nem a késésére gondolok, egyszerűen csak soha nem ott van és soha nem azt csinálja, amit feltételeznél róla, és amikor erre rájöttem, feladtam, hogy megpróbáljam megjósolni a következő lépését, beértem azzal is, hogy kiismerjem annyira, amennyire ahhoz kell, hogy ezt megértsem benne és a magam módján elfogadjam - Persze, hogy eszem - hunyorgok aztán a nővéremre, míg épp alig észlelhetővé szelídítem azt a mosoly-kezdeményt az arcomon, enyhe rosszallással méregetem Avie-t, mintha csak azt mondanám, "éppenséggel te sem csattansz ki a jóléttől az alapozód alatt", de az egymás egészségéről, alvásciklusáról és étkezési szokásairól való kérdések az ő reszortja voltak, isten ments, hogy ettől megfosszam és ellene fordítsam a saját fegyverét.
De mielőtt ebben indokolatlanul elmerülhetnénk - nem mintha fogytam volna, vagy legalábbis, nem kellett eddig kisebb méreteket vennem, mint egyébként szoktam - Mitch jön, lát, kedélyeket borzol, bizonyos értelemben kiütéssel győz, amiben az a jó, hogy biztosan nem kell tovább magyaráznom az étkezési szokásaimat (lehet, hogy a reggeli, mint olyan, munkanapokon nem szerepel benne, de hétvégén ezt lelkiismeretesen be szoktam pótolni), és az a rossz, hogy kicsit aggódom, Avie vajon szívrohamot és/vagy pánikrohamot kap-e a következő két percben, mielőtt átkapcsolna probléma megoldó üzemmódba. Én csak szolidan olyan arcot vágok, mint aki nem egészen hiszi el, amit hall, meglepetten elnyílnak az ajkaim, a szemöldököm pedig felszökik, mielőtt ezt észlelném és ismét megzaboláznám az arckifejezésemet.
Ha muszáj lenne választanom, hogy akkor ez most egy jobb, vagy rosszabb forgatókönyv, akkor elgondolkodnék, és végül azt mondanám, hogy azért még mindig jobb, mint egy gyilkosság után takarítani. De meglehet, ha abban kéne döntenem, melyik melódramatikusabb, akkor meg a terhességre voksolnék. Mitch mindig kiválóan tudott időzíteni (ami alatt természetesen azt értem, hogy soha, semmire nem találta egész életében a megfelelő időt, csak vak tyúk is talál szemet alapon _néha_), nem is várnék tőle soha olyat, hogy pont ezt ne a lehető legrosszabbkor dobja be. Mármint a saját életére tekintve a legrosszabbkor, most egyáltalán nem magamra, vagy Avie-re gondolok, mert ha róluk van szó, ritkán gondolok magamra elsőként.
Az a baj ezzel kérdéssel, hogy nincs jó válasz. Ritkán van persze jó válasz, ha az embernek a véleményét kérik, elvégre a vélemény nem lehet jó, vagy rossz, befolyásolhatják tények, de attól még nem tény-szerű, mindenkié más, és még rokonlelkek között is lehetnek akkora eltérések, hogy soha ne tudjanak egyetérteni. Mi hárman többnyire remekül kijövünk, mégsem értünk egyet mindenben, mégis tudunk eltérő véleményen lenni, még öltözködni is egészen máshogy öltözködünk és nem ugyanazokat a zenéket hallgatjuk - lehet, hogy ennél komolyabb, hogy ilyen fontos kérdésekről mi a véleményünk, hol állunk mondjuk abortusz-tengelyen, de elvben pont ugyanolyan erről vitatkozni, mint arról, kinek melyik táska tetszik három közül. Néha nem tudjuk megmagyarázni, miért az kell, ami, és néha egyszerűen csak más a véleményünk, mert nem vagyunk tök egyformák.
Közben meg... nem tudom, az ilyesmiről szerintem többnyire nem illik véleményt formálni. Persze Mitch kéri a véleményünket, vagyis nem kéretlenül fogunk Avie-vel bármit is mondani, de végeredményben nekünk itt maximum annyi szerep jut, hogy ne ítélkezzünk és támogassuk Mitchet bármiben, amit akar. A másik baj meg az, hogy alkatilag képtelen vagyok sokáig rejtegetni a véleményemet bármiről, főleg, ha még rá is kérdeznek, és nem hiszek abban, hogy cukorral kellene tálalni valamit, amiben semmi édes sincs, csak hogy emészthetőbb és csábítóbb legyen, amit el akarunk adni. Szóval ha valaki a véleményemet akarja... nem teszi majd zsebre, és azt hiszem, ez azért van olyan fontos, hogy Mitch se a "jaj, semmi baj, minden rendben lesz, úgyis jól fogsz dönteni"-kezelést kapja, amikor szerintem azért van baj, és nyilvánvalóan marhára nem mindegy, hogyan dönt.
De azért nem gondolom magam mindenhatónak - a vélemény attól még vélemény marad, nem pedig tény, nem isteni bölcsességű tudás, ami garantáltan bejön majd és megváltja a világát, meg megoldja minden problémáját. Emlékeztek, mire gondoltam az előbb? Hogy Mitch sosem találja meg a megfelelő időt semmihez - Azta... hát, és most ne felejtsd, hogy te kérdezted - tartom fel az egyik kezemet, mintha komolyan szükséges lenne emlékeztetni Michelle-t arra, amit alig egy perce mondott, mert bár a szemem előtt lepereg a fél életünk, valójában nem sokat hallgatok a kérdését követően - ...én a helyedben valószínűleg így döntenék. Hacsak nem támadtak hirtelen hihetetlenül erős anyai ösztöneid, amiben szerintem szintén támogatnánk. Bármiben támogatnánk, de ha csak reálisan nézem, el tudok képzelni jobb helyzeteket is arra, hogy gyereket vállalj... - óvatosan Avie-re sandítok, tulajdonképpen ha bárki bármire adott reakciója miatt aggódom egy kicsit, az nem én, vagy Mitch vagyok, hanem a nővérem.

Don't listen to what you've consumed, it's chaos, confusion and wholly unworthy of feeding and it's wholly untrue. You may feel no purpose nor a point for existing, it's all just conjecture and gloom and there may not be meaning, so find one and seize it, do not waste your self on this roof

à Mitch et Leta

Hálátlan egy feladat volt legidősebb testvérnek születni. A szüleink akarva-akaratlanul is egy picike, tiszteletbeli szülővé tettek engem is, több, nemleges választ meg sem halló elvárással („Avie, figyelnél egy kicsit a húgaidra?”) és felelősséggel („okos enged, szamár szenved, Avie; emlékezz, te vagy az idősebb”) teli, mint amivel egy páréves kisgyerek önzetlenül képes lenne megbirkózni. Oka volt, hogy mindig kerestem azokat a pontokat a szüleinkkel, főleg anyával, amik csak és kizárólag minket kötöttek össze, a húgaim nélkül.
Nem állítom, hogy ne lenne drámai erre fogni, hogy miért nem akartam soha megtapasztalni az anyaság állítólagos gyönyöreit, a lelki szemeim elé rögtön be is táncol a kép Leta szolid szemforgatásáról és Mitch maró megjegyzéséről arra vonatkozóan, hogy egyikük se kérte, hogy anyáskodjak felettük, én viszont úgy érzek, ahogy, és ezen egyikük véleménye sem változtat. Különben is; ha kérték, ha nem, legidősebbként nyomban világossá vált a számomra anya halála után, hogy elő kell léptetnem a saját szerepemet, megpróbálnom betölteni az űrt, és panaszkodhatnak rám napestig, megtagadhatják tőlem a jól megérdemelt hálát és köszönetet, ha akárcsak egy hangyányit is megkönnyítettem az évek során az anya nélküli létezésüket, máris sikerrel jártam.
Fárasztó volt, mon Dieu, a húgaim maguk fárasztóak, de soha nem cserélném el sem az élményt, sem őket a világon semmiért. Még magáért anyáért sem - azt hiszem, ennél önzetlenebb gondolatom soha nem volt, és soha nem is lesz.
Most is látom, hogy teherként élik meg a törődésemet; Leta a szokásos, ártatlan eleganciájával pillog rám a súlyával kapcsolatos kérdésem után, épp csak nem morzézza le nekem a szempillái ironikus rebegtetésével, hogy „te beszélsz?”, Mitch arca pedig mintha minden egyes szavam hallatán megfeszülne egy kicsit, mint aki arra számít, hogy majd jól megszidom, mint gyermekkorunkban. Avatatlan szemnek fel sem tűnne, én viszont Mitch arcával a perifériámban nőttem fel.
Ismétlem; hálátlanok.
Mindig is úgy hittem, hogy az évek során annyi tapasztalatot gyűjtöttem Mitch-ről és Letáról, hogy lassacskán jobban ismerem őket, mint a saját tenyeremet. Akár könyvet is írhatnék róluk; fogadni mernék, hogy nem csak reálisabb, de élvezetesebb olvasmány is lenne, mint bármi, ami apa kezei között született az elmúlt… nos, hatvan évben. A tény, hogy Michelle tíz perce sem érkezett meg, és máris ekkora bombát dob ránk, elméleti szinten meg se kellene lepjen, hiszen ha útmutatót akarnék írni az idősebb húgomról, azzal nyitnám az egészet, hogy „mindig várd a váratlant”, gyakorlatilag viszont kis híján leborít a székemről.
- Mi…? Ki…? – Szeretném azt mondani, hogy a fejemben ezek a kis szófoszlányok rendes, valódi mondatok részeiként szerepelnek, de hazudnék; magam sem tudom, mit szeretnék velük megtudni. Azaz, de – mindent, pontosan ez a probléma forrása, hogy maga Mitch sincs a válaszok birtokában.
Persze, ha akarnék, kész hegyibeszédet tudnék rittyenteni a semmiből, és egy nagyon akaratos, egyszerre őrjöngő és csalódott részem vágyik is rá, hogy számon kérjem Michelle-t, mi a fészkes fenét képzelt, amikor ilyen felelőtlenül kezdett afférokba, hogy rögtön utána azt akarjam tudni, egyáltalán MIÉRT kezdett afférokba a tengeri hínárok nyugalmával rendelkező férje mellett.
Kihívás, de nem teszem. A húgaim feltételezései ellenére tökéletesen tisztában vagyok vele, mikor jogos előhozakodnom a már-már szülőket megszégyenítő hozzáállásommal, és mikor nem.
Hatalmasat sóhajtok, ami egyszerre szolgál megnyugtató erővel, és tényleges oxigéncserével, mert az egyenletes légzésnek az elmúlt néhány percben búcsút inthettem, és amikor megjelenik a pincér a rendelésünkkel, úgy kortyolok a lattémba, mintha attól várnám a választ.
Leta előbb tér észhez, és mint mindig, most is hálás vagyok, hogy töretlenül és határozottan áll a realitás talaján, de vissza kell fognom magam, hogy a tiltakozásom ne hagyja el túl hevesen a számat.
- Letának abban teljesen igaza van, hogy meglehet, ez nem a legalkalmasabb időpont a gyermekvállalásra, de mind tudjuk, hogy itt nem csak a realitás számít – kezdek bele egy halk krákogás után. Meg se próbálom leküzdeni magamról a pánikkal vegyes döbbenet arckifejezését. Ha Leta rosszul leplezett – vagy talán egyáltalán nem is leplezett – pillantásából indulok ki, sokkal rosszabbra számított. – Hogyne, fontosak a körülmények, de Michelle, az érzéseidhez képest azok csak másodlagosak, mert mindent megtudunk oldani, ha arról van szó. Itt az az igazán lényeges, hogy te mit szeretnél. Hogy akarod-e a… babát – intek bizonytalan körkörösséggel a hasa irányába. Vagy hogy képes lenne-e elvetetni.  
Rossz ötlet volt babának nevezni az embriót? Valószínűleg. Megbántam? Nem. Egyáltalán nem árt, ha Mitch felfogja, hogy mennyire komoly döntés előtt áll, és az kiket befolyásol.
- Voltak már gondolataid ezzel kapcsolatban? – kérdezem meg óvatosan, de lerázhatatlanul. Ha nem lenne túl feltűnő, az évszak ellenére is legyezgetni kezdeném magam. Mit nem adnék egy évért, amiben az égvilágon semmi izgalmas nem történik!

| öltözet | ⚶

Don't fuck with my freedom, I came up to get me some. I'm nasty, I'm evil... Must be something in the water Or that I'm my mother's daughter

à Leta et Aveline

A testvéreim hajlamosak azt a szót használni rám és az életvitelemre, hogy… „drámai”. Ami lehetne dicséret is, gondolom, és bár nem egészen bántásnak szánják, érzem benne az enyhe pejoratív felhangot. Persze élvezik, ha mesélek, de mindketten, főleg Avie, hajlamos úgy gondolni, hogy a hirtelen döntéseim teszik tönkre az életem. A tönkretevés azért elég erős szó, ha engem kérdeznek, annyira azért nem mentek gallyra a dolgaim. Mármint, jó állásom van. Tény, a balesetemkor kirúgtak, de végülis visszavettek, és most terveztem saját praxist nyitni, ami jóval nagyobb bevétellel járt volna. Igaz, ez most egy kissé megkérdőjeleződött bennem, mert az irodám ugyanabban az épületben van, mint ahol Vincent bérli a sajátját. De azért hármunk közül még mindig én vagyok házas, akkor is, ha csak válófélben lévő. Lehet, hogy azt mondták, túl hamar mentem férjhez, de én legalább próbálkoztam. Hogy a dolgok végül hogyan sültek el, nos… Arra nincs kihatásunk, ennyivel előre biztos nincs. Ők meggondolatlanságként látják mindezt, én pedig bátorságként. Néha bukni kell a kevés, de nagy siker érdekében. Hogy ez a siker mit is takar pontosan, azt egyelőre nem tudnám megfogalmazni. De legalább nem unatkozom.
Más körülmények között Letáék arckifejezései is nagyon szórakoztatnának, sőt, még elégedett is lennék magammal, amiért ezek szerint sikerült felülírnom az egyébként is magasra helyezett sokk-faktort. Most viszont… nem jön efféle érzés. Tulajdonképpen semmilyen más érzés sem jön. Alighanem meg kellene ijednem ezen a korábban megtapasztalatlan sivárságon, de ahhoz előbb, nos, éreznem kéne valamit.
Leta az első, aki magához tér. Alighanem ilyen kifejezéssel reagál arra is, mikor egy különösen botrányosan borzalmas könyv kéziratát tolják elé. – Semmi szükség a finomkodásra, nyugodtan megmondhatod, hogy ennél bármilyen helyzet sokkal alkalmasabb lenne egy gyerekre – bólintok, a szám sarkában mosoly bujkál, bár nem egészen örömből. Ritka finomkodni látni. Ezt is a sokk számlájára írom.
Ezután Avie-n a sor. Ki máson? Tulajdonképpen csodálom, hogy nem ő volt az első, elvégre, ha valakinek, hát akkor Neki mindig van valami véleménye mindenről, főképp, ha az én életdöntéseimről van szó. Nagyon kedves az az anyáskodás, amivel még húsz évvel később is felénk fordul, de a legtöbb helyzetben legalább ugyanilyen bosszantó. Talán anya halála után szükség volt rá, mert ő emocionális és mentális tekintetben is sokkal fejlettebb volt nálunk, de így, a harmincas éveinkben… Nos, elvagyunk az ő útmutatása nélkül is. Leta főleg. És nem csak azért, mert mindkettőnk fölé nőtt.
Persze most én kértem a véleményüket, a vélemény pedig nem feltétlen szubjektív. A legszívesebben azt venném, ha valaki kerek-perec megmondaná, mit csináljak. Ez nagyon, nagyon ritkán fordul elő. Ennyire nem érdekelne a dolog? Már foglalkozni sincs kedvem vele?
– Azt hittem, az a véleményed, hogy kevesebbet kellene hallgatnom az érzelmeimre és többet az eszemre – jegyzem meg azért némileg kekeckedve. Vincent is mindig ezt mondta, aztán végül csak-csak elfogadta, hogy a kapcsolatunkban rá maradnak az ésszerű döntések, én pedig cserébe nem hagyom unatkozni. Ezt az ígéretemet mondjuk a végletekig tartom; biztos vagyok benne, hogy most sem unatkozik.
A kávé közben az asztalra kerül, én pedig belepottyantok két kockacukrot a magas pohárba. Vajon a cukor is olyasmi amiről le kéne mondani terhesség közben? Nem lepne meg, minden jó dolgot – kávé, alkohol, cigi, jakuzzi, sushi – megtiltanak, miért ezt tartanák meg? Épp időben történik ez ahhoz, hogy ne kelljen Avie-ra néznem, mikor babának hívja a… terhességem hozadékát. Ebben a stádiumban legfeljebb magzat, de talán inkább embrió. A „baba” egy olyan megnevezés, ami valami élőt, valami tudatost takar, legyen az bármennyire is korlátozott. Bármi van is most a méhemben, nincs tudatánál.
– Már az abortuszról vagy a gyerekvállalásról? – kérdezek vissza szenvtelen hangon. – Az elsőre nyilván sohasem utaztam, de kellően felhúzott, ahányszor szavazásokat tartottak vele kapcsolatban öreg fehér pasasokkal teli képviselőházakban. Szerintem indokolatlanul kezeljük tabuként, bár persze egy felelős szexuális felvilágosítási tervezettel többet érne ez az ország. Olyan szükséges rossznak tűnik – vonom meg a vállam. Persze az efféle morális-etikai dilemmák jóval bonyolultabbak voltak annál, minthogy ennyiben összefoglalhatóak legyenek, hosszan tárgyaltuk az egyetemi kurzusok alatt is szociológiából, és általában élesen párba állítja a publikum az eutanázia kérdésével. A magam részéről nem szerettem túl mélyen belemenni ebbe a kérdésbe, mert az individuális döntések pártján álltam, szerintem az egyén vizsgálata nélkül nem lehet az egész társadalmat befolyásoló szabályozásokat hozni.
Persze érdekesebb kérdés a másik fele. – Tudod, hogy akartam gyereket – rázom meg a fejem, hogy aztán beleigyak a kávémba. Élvezem amíg még lehet. Képes lennék lemondani róla hónapokig? Fogalmam sincs. Gondolom ez a kérdés már önmagában olyasféle önzés, ami ellentétben áll az anyasággal. Gondolom, mert amúgy nem sokáig tapasztalhattam. – Nem pont így, nyilván. De miután megvolt az esküvőnk Vincenttel, az első sokk után minden rokon azzal jött, hogy „és mikor jön a baba?” Gondolom részben azért, mert azt hitték, hogy csak azért vesz el, mert terhes vagyok, de aztán fél év után kezdtek rájönni, hogy nem. Mindegy. A lényeg, hogy sosem volt feltétlenül távoli a gondolat. Megbeszéltük, hogy előbb be kell fejeznem a doktorimat, aztán munkába is állnom, legalább két-három évet, különben túl hamar túl sokat kiesnék a munkaerőpiacról, és később sokkal nehezebb lenne újrakezdeni. Minden kutatás azt bizonyítja, hogy a szülői jelenlét az első két-három évben esszenciális. Szóval úgy számoltam, hogy az első gyerek jöhetne úgy… Tavaly. De aztán…
A baleset. Ami megint egy olyasféle történés volt, amivel nem tudtam előre számolni. Ma már annyira nem hat ki rám, a mindennapjaimra legalábbis, vagy megtanultam együtt élni az apró dolgokkal, mint a hirtelen mozdulatokból származó görcs vagy a megmagyarázhatatlanul belém nyilalló fájdalom; ezek elmúlnak rövid távon, azt tudom. Tavaly ilyenkor viszont még fogalmam sem volt arról, hogy jöhetek ki ebből. Utána nem sokkal kezdődött minden szar.
– Volt egy sokadik babaparám. A korábbiaknál úgy gondoltam, természetes, de ha akkor is pánikolok, amikor elvileg időben tökéletes lenne a dolog… Nem tudom. Felvetettem az ötletet Vincentnek, hogy mi lenne, ha elengednénk a dolgot, de szokás szerint igazából fogalmam sincs, mit gondolt róla. Csak azt mondta, hogy megérti. – Úgy forgatom meg a szemem mintha ez rossz dolog lenne. Tudom, hogy nem az, és akkor és ott nagyon meg is nyugtatott. Később viszont csak arra tudtam gondolni, hogy mindenre ez a válasza; csináld, ahogy gondolod, tegyél amit szeretnél. Semmi személyes. – Ha belegondolok a jövőbe, akkor elég fura úgy elképzelnem, hogy nincsenek benne gyerekek. Egy család, értitek. De fogamam sincs, hogy egyedül tudnék-e bármiféle családot nyújtani neki. Nagyon kedves az ajánlatotok, de nem élősködhetek rajtatok évekig, nem kommunában élünk, és meglesznek a saját bajaitok. Gondolom.
Itt Avie-re pillantok. Elvégre, ha valakinek, neki kéne ott lennie, hogy a gyerekvállalásról dönt, így vagy úgy. Nem azt mondom, hogy lassan kifut az időből, de amennyire Nihalt ismerem, azért ő eléggé… az az apatípus. Avie pedig bele is halna, ha nem lenne ott mindig valaki, aki felett anyáskodhat. Tulajdonképpen csoda, hogy nincs már egy szekérnyi kölykük. Az ikrekre való hajlam öröklődik.
– Ugyanakkor azt is tudom, hogy az abortusz sem veszélytelen, még a legprofesszionálisabb keretek között sem. Könnyen lehet, hogy maradandó károsodást okoz, nem beszélve az anyagi és mentális teherről. Ez is megfontolandó a jövőre nézve. – Még akkor is, ha jelenleg a „jövő” fogalma olyan ködös számomra, hogy még a saját érzelmeimnél is nagyobb kihívásnak tűnik kiigazodni rajta. A holnapnál előrébb egyelőre nem látok.
– Ha viszont megtartanám, nem csak a teher kérdése van ott. Lényegében lehetetlen, hogy azelőtt lezáródjon a válási procedúra, hogy látszani kezdjen. Ha Vincent tudomást szerez róla, akár utólag is… Nem tudom. Gondolom apasági tesztet akar majd, amit én a legkevésbé sem. Mindegy, hogy az övé, vagy valaki másé, a lényeg, hogy a gyerek apja vagy utálna engem vagy azt se tudná hogy létezik. Lehet, hogy keresnem kéne valami manhattani milliárdost és elhitetnem vele, hogy tőle van. Valami nagyon butát, hogy eszébe se jusson apaságit kérni. – Persze ezzel csak viccelek. Nagyrészt. Azt nem mondom, hogy a pénz miatt nem aggódok, mert… De. De minden felhozható negatív vonásom ellenére senkit sem szeretnék kapcsolatba kényszeríteni. Ismerem az előnyeimet, ha valakinek kényszer lenne ezeket felismerni, akkor eleve jobbat érdemlek.
– Gondolom a tény, hogy egyáltalán kételyeim vannak, arra mutatna, hogy nem lennék túl fényes anyja a kölyöknek, ugye?

Amúgy ezt akartam de a cím viccesebb | ⚶

Take what you need, and leave the rest, No I don't mind, no I don't mind, I'll get this off my chest, There's nowhere else I'd rather be.

à Avie et Mitch

- Nem baba, csak egy megtermékenyített petesejt - javítom ki Avie-t akaratlanul és nem tagadom, bizonyos fokú érzéketlenséggel, de egyrészt kétlem, hogy Mitch hagyja, hogy kitegyük egy laza kis guilt tripnek, másrészt hármunk közül azt hiszem, még mindig én vagyok legkevésbé hajlamos túlságosan is drámainak lenni (ami megjegyezném, nagy teljesítmény, mert az életünk bizonyos vonásaiban felháborítóan hasonlít valami szappanoperára, amiből menő és drámai nyugati átiratot forgatott a Netflix, plusz, én is hajlamos vagyok rá, csak rendszerint kevésbé látványosan, mint ők), vagyis amíg lehet, kapaszkodni fogok a realitás vékony szövetébe és nem hagyom elszakadni azt, vagy nemsokára hisztérikusan fogunk viselkedni mind a hárman - Mármint, bocsánat, de tényleg, ha már baba lenne, rég késő lenne erről beszélgetnünk - még ha gyakran keltem is az érzéketlenség illúzióját, szeretném leszögezni, hogy valójában nem vagyok az. Igenis képes vagyok együttérezni a nővéremmel (mindkettővel, amúgy, akár egyszerre is a kettővel), én is aggódok Mitchért, azért, hogy olyan döntést hoz-e majd, amivel tényleg együtt tudni élni, az egészségéért, az ÉLETÉÉRT, úgy egyáltalán, aggódok, folyton, mindig, csak nem hagyom, hogy ez ledöntsön a lábamról. Ha ledönt, akkor nem tudok segíteni, nem tudok hasznos lenni.
- Ha nem is bármilyen, de sok helyzet jobb lenne, igen - na, pont az ilyen drámai túlzásoktól próbálok óvakodni!! Nem mintha ne lenne igaza Avie-nek. Nagyon is fontos, hogy Mitch hogyan érez a saját helyzetével, lehetséges anyaságával kapcsolatban, és bizonyosan fontosabb is ez, mint a gyakorlatiasság, de azért én nehezen hiszek abban, hogy egyik a másik nélkül érne valamit. Vannak azok a helyzetek, ahova én nem engednék gyerekeket megszületni, bármennyire is akarna valaki anya lenni. De szerencsére Mitch azért nem ebben a helyzetben van - van tető a feje felett, van munkája, még ha nyilván az anyasággal ki is esik a piacról, és itt vagyunk neki mi, ami máris sokkal több, mint amit sok anya elmondhat magáról. Egyáltalán nincs annyira rossz helyzetben, hogy ne sülhessen el jól minden, épp csak távol állunk az ideálistól. Innentől már tényleg neki kell tudnia, mit is szeretne pontosan... - Azért nem lenne olyan katasztrofális, ha azt mondanád, meg akarod tartani. Ahogy Avie is mondta, bármiben támogatunk és segítünk, ez nem is kérdés - néha elfelejtem, hogy a testvéreim talán nem olvasnak a sebesen száguldozó gondolataimban - bár meggyőződésem, néha képesek rá, főleg Avie -, és némi fáziskéséssel adok hangot annak, amit gondolok.
Egy egészen picikét felvonom Mitchre a szemöldököm, nyilván nem ő lenne ő, ha kis híján nem hagyná ezt a beszélgetést átcsapni egy vitakörbe magának az abortusznak a kérdésköréről, de szerencsére visszatereli a témát oda, ahova elkerülhetetlenül tartanunk kell, még mielőtt türelmetlenné válnék vele szemben és felhívnám rá a figyelmét, hogy ne süketeljen már, legalább velünk. Remélem, akkor is ennyire fogja izgatni az etikus-morális vonulat, ha azt hozzuk fel, hogy bizonyára illene majd kiderítenie, ki az apa és ezt közölné is az illetővel, egyébként az egész elég nagy szemétség.
Gondolom ezt úgy, hogy egyébként, ha olyan lenne a helyzet, én is készen állnék arra, hogy örök életemig hazudjak egy gyereknek az apjáról. A gólya hozta. Kész.
Mindenesetre szerencsére Mitch aztán tényleg csak félig kerülgeti a kását, szóval én nem vesztem el a türelmemet, úgyhogy rezzenéstelen, elgondolkodó arccal hallgatom, kevergetem a kávémat, és még kortyolok is belőle, mielőtt alaposan megfontolva mindent, amit mondott, bármit reagálnék - Szerintem az, hogy kételyeid vannak, pont hogy jó anyává tenne. Én aztán nem bíznék senkiben, aki nem aggódik, nincsenek kérdései és kételyei, hanem kikiáltja magát előre is csodálatos anyának. Mibe, hogy ezek cseszik el mindig a legjobban? - egyébként nem viccelek, és nem is azért mondom, hogy vigasztaljam, teljesen komolyan gondolom. Ha nincs bennünk egy egészséges kétely dolgokkal kapcsolatban, ott valami tuti nincs rendben. Rendszerint akkor csinálunk hülyeséget.
- Klassz lenne, ha tudnánk neked valami gyakorlatias, mindent eldöntő tanácsot adni, de szerintem nincs ilyen. Ha vállalod, nehéz lesz, de meg fogod tudni oldani, meg fogjuk tudni oldani. Ha nem, akkor is. De csak azért mondjuk ne akard, hátha később majd nem lehet gyereked... nem egy hátha gyereket kell felnevelned, hanem azt, ami most jöhet. Tudnál jó anya lenni, Mitch, de csak akkor, ha ezt akarod. Még úgyis, ha hirtelennek tűnik és nem tudod nekünk megmagyarázni, miért. Nem is kell nekünk megmagyaráznod. Igazából... nyilván elkerülhetetlen, de még Vincentnek, vagy bárki másnak sem kell megmagyaráznod - még ha ugye, akkor ide vághatna a moralitás kérdésköre az apa esetében, de azt hiszem, nem lenne fair erről most rögtön beszélgetni. Ráér később. Valójában tényleg nem számít, ha ő akarja, ne legyen már egy férfi, aki le akarja beszélni róla... - Ha pedig nem akarod, az is rendben van.

Don't listen to what you've consumed, it's chaos, confusion and wholly unworthy of feeding and it's wholly untrue. You may feel no purpose nor a point for existing, it's all just conjecture and gloom and there may not be meaning, so find one and seize it, do not waste your self on this roof

à Mitch et Leta

Mérget mernék rá venni, hogy a húgaim egyik legeslegkedvencebb hobbija a velem való kötözködés volt. Nem tudom, mi motiválta őket, az egyszerű tudat, hogy jól megmondhatják nekem, a csúnya, rossz, gonosz nővérüknek, aki véletlenül sem a legjobbat akarta nekik, hogy nincs igazam, vagy az ilyen és ehhez hasonló megszólalásaikra nyújtott reakcióm. Kevés dolog bosszantott jobban, mint amikor valaki szándékosan nem volt hajlandó megérteni, amit mondok neki, és a szavaim kiforgatásához szükséges kiskapukat kutatta.
Ezért is próbálom egy jelentőségteljes intéssel jelezni Leta felé, hogy tudom, mit akar mondani a végtelenül racionális agyával, de ennek ellenére is lényeges okból választottam azt a szót, amit, és ugyanezen okból vetek egy kissé elítélő pillantást Mitch irányába.
Több rosszindulatú válasz fordul meg a nyelvem hegyén, mint amennyit valaha is bevallanék, kezdve azzal, hogyha korábban hallgat az „érzelmek kontra ész” tanácsaimra, egyrészt a válás jelenléte nélkül lehetne még mindig házas, másrészt választ tudna adni arra a kérdésre, hogy kitől esett teherbe. Nyilván nem mondom ki, és néhány percen belül a gondolatok nyomát is kiirtom a fejemből, de messzemenőkig azt kívánom, bárcsak értékelné valaki az igyekezeteimet, ha már a húgaim nem teszik.
- Vannak kivételek – felelek végül ennyivel. – A terhesség pont ezek egyike. Ha az előtted álló döntést meg lehetne hozni egyes-egyedül a logikára alapozva, vélhetőleg nem szenvednének miatta annyian.
A közhiedelemmel ellentétben nem csak a túlzás és a színpadiasság éltet, tisztában vagyok vele, hogy ez egy nehéz helyzet, ahol nemhogy messze nem határolódik el egymástól olyan élességgel a jó és rossz döntés, amivel jutnánk is valamire, de nem is igazán létezik „jó” és „rossz”. Csak választás van, amit valakinek meg kell hoznia. És annak a valakinek ugyanúgy végig kell gondolnia azt is, hogy a körülményektől eltekintve mit szeretne, nem csak azt, hogy éppen a válása zajlik, és ismert apa híján egyedülállóként kellene belefognia az anyaságba, bizonytalan anyagi körülmények között. Továbbra is hiszem, hogy az utóbbiakat mind-mind megtudjuk oldani, vagy így, vagy úgy, ha pont ezek tartanák Michelle-t vissza.
- Tudom. Tudjuk – válaszolok ezúttal lágyabban. Miután megházasodott, meglepő mód Mitch élete vette a legmegtervezettebb irányt hármunké közül. Ami még ennél is döbbenetesebbnek hatással volt rám, az a tény, hogy úgy tűnt, ez még csak nem is Vincent hatására történt, hanem a húgom vette kézbe az irányítást, és szabta ki magának a saját élete mérföldköveit. Ebbe pedig az anyaság is beletartozott. Lehet, hogy nem teljesen értettem, hogy miért, de ez olyasmi volt, amit kivételesen nem is nekem kellett értenem. – És nincs abban semmi szégyen, ha a helyzettől függetlenül is vágynál rá. Az "élősködés" kifejezését pedig felejtsd el, szó sincs semmi ilyesmiről! Egy család vagyunk, Mitch, mi hárman, ezt sose feledd.
Akkor is, ha ezt néha inkább teherként éljük meg. És akkor is, ha Mitch ennél nyilvánvalóbban nem is pillanthatna rám célzó jelleggel. Akár reagálhatnék is; letudhatnám egy vállvonással - elvégre nem akarok anya lenni. Foghatnám arra, hogy Nihal meg se kérte a kezem - ami a baleset előtt bosszantott, mostanra így tartom a legjobbnak -, hiszen, ha már szülésre adnám a fejem, csak ennek biztonságában tenném. Mondhatnám azt is, hogy még bőven van időnk. Egyiket sem teszem, mert ha egészen őszinte akarok lenni, ez a téma nem tartozik azok közé, amiket szeretnék a lehető legpozitívabb színben feltüntetni. Nem érdekel, soha nem is érdekelt, és soha nem is fog annyira érdekelni.
Leta jó szokásához híven csupa okosat mond, így nekem gyakorlatilag nem marad más dolgom, csak lelkesen bólogatni.
- Abszolút. Mitch, akkor aggódnánk a legjobban, ha nem lennének kételyeid. Az azt jelentené, hogy nem veszed komolyan a dolgot, vagy nem a megfelelő okokból teszed – fűzöm hozzá egy bátorítónak szánt mosollyal. Nem tudom, mennyire lehet hiteles, ennyire frissen a hír hallatta után, de legalább elmondhatom magamról, hogy törekszek a húgom biztatására és felvidítására.
- Biztosan te is tudod, de ezt a döntést nem ma fogod meghozni. Talán nem is holnap, vagy holnapután, és ha szerencsések vagyunk, még lesz egy kis gondolkodási időd, mielőtt bármi konkrétat is ki kellene jelentened. Mindenek előtt mihamarabb szerezz magadnak időpontot. Mindenképp aludj rá egy párat. Képzeld el magad mindkét úton.

| öltözet | ⚶