Van egy lányom. Egy gyönyörű, édes, bájos, cserfes, öntudatos, kamaszéveinek elején járó lányom. A gondolat egyszerre felemelő és rémületes. Tizenkét elhagyott, és megtalálni már lehetetlen év nélküle. Nélkülük. Olyan évek amelyeket csupán fényképekről, videófelvételekről vagy éppen Angie történeteiből ismerhetek. Meg abból, ahogy Alexa mesélte. Nem tudtam betelni vele, csak néztem mosolyogva, néha bevallom azt sem tudom már miről beszélt, csak figyeltem őt átszellemülten, és arra gondoltam, hogy talán az életemben ő az egyetlen tiszta és minden tekintetben kifogástalan lélek. Valaki, akinek egy része belőlem van, aki mégis önálló, gondolkodó teremtménye a világnak. A legjobb amit csak bizonyítékul itt hagyhatok egyszer majd a világnak arról, hogy léteztem, hogy itt voltam.
Emlékszem a saját kusza gondolataimra amikor megtudtam, hogy ő az enyém. Amikor Angie elárulta, hogy tulajdonképpen olyan kevésen múlott az, hogy már nem tudta nekem elmondani. Utána meg már hiába is üzent, nem hallottam meg, mert elzárkóztam tőle. Féltem visszatekinteni a közös múltunkra, mert valahányszor megtettem, csak fájdalmat okozott. Apa többször próbálta felhívni a figyelem, hogy lezáratlanul semmit nem szabad hagyni, mert nem tudhatjuk mikor bukkan fel valami a múlt ködéből, amire nem vagyunk, nem lehetünk felkészülve. Elébe kell hát menni. Én azonban, aki előre meneteltem az üzleti életben, néha könyörtelenül és szemrebbenés nélkül döntöttem időnként sorsokról, vagy emberekről féltem egy régi gyerekszerelem utóhatásaitól, amivel nem biztos, hogy képes lettem volna megbirkózni. Különös dolgok ezek az élettől nem? Mindannyiunknak megvannak a gyenge pontjaink, csak néha még magunk sem vagyunk feltétlenül tisztában azzal, hogy mi is az.
A boldogtalanságom oka a magánéletemben azt hiszem pontosan ez volt: hogy nem is akartam lezárni a múltat. Képtelen lettem volna akár egyszer is kijelenteni, hogy többé látni sem akarom Angie-t. Képtelen lettem volna azt mondani, hogy elmúlt, hogy már semmit nem érzek iránta, hogy ennyi idő és ilyen távolság, az örökké változó életem eseményeinek terhe már úgy rám rakódott, hogy szépen lassan homályossá mosta azokat a régi időket, amikor ő még jelentett valamit. De nem mosta. Soha. Mindig fényes, éles és kitörölhetetlen maradt. Én ragaszkodtam hozzá, nem tudtam elengedni, és ma már tudom, hogy soha nem is lettem volna képes rá. Talán azért, mert tudat alatt éreztem, hogy nem csupán Angie-t hagytam hátra akkor.
Apának lassan, szinte pontról pontra adtam elő a tényt. Fogalmam sem volt róla hogyan bírja majd el az elméje, vagy éppen a szíve. Az öreg azonban csak sejtelmesen mosolygott, mintha érezte volna, mintha a vén idő a csontjaiba karistolta volna az érzést, hogy van valahol valaki aki hozzánk tartozik. Ő sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért gondolt annyit a Brexton-Larrabee birtokra, azokra az évekre, amelyeket ott éltünk. Ott váltam férfivá, ott harcolt úgy meg az élet, rágott meg és köpött ki, amelynek nyomait még most is viselem. Ott kaptam célt, ott kaptam mindent, amire az életben csak szükségem volt. Ott volt Angie.
Talán apa pontosan ezért akart ide visszajönni. Nem a Central Park, nem a fák, nem is New York önmagában véve, hanem az a különös és megmagyarázhatatlan érzés, ami hajtja az embert időnként olyan dolgokra, amelyekre később sem tudna racionális indokokat felsorakoztatni. Egyszerűen el kellett indulni, ide kellett jönni és rá kellett találnom a múltamra, amely immáron végérvényesen ideláncol. De nem rabigának érzem én ezt, sokkal inkább egy édes tehernek, amitől sosem akarok megszabadulni.
Napokon át Angie-ről álmodtam. Láttam a nevetését, a szemeinek pajkos kacér csillogását, láttam ahogy velem szemben ül, és én képtelen vagyok túlságosan sokáig távol lenni tőle. Felugrom, magamhoz vonom, és szorosan ölelve, a semmiből születő zene ritmusára táncolok bele vele a végtelenbe, ahol nem ér véget a világ, ahol csupán a messze elterülő csillagtenger van, és azon túl a ragyogás, a mindent beborító nyugalom. Ajkait úgy falom megállíthatatlanul mint valami átkozott gyümölcstolvaj a lédús málnát. Kesernyésen olvad el a számban a sóhaja.
Apám levakarhatatlan imádattal volt oda az unokájáért. A tekintetben fellelhető távoli, szinte könnyek mosta csillogás azt hiszem annak szólt, hogy amikor meglátta Alexa és az édesanyám közötti hasonlóságot éppúgy mint én szinte döbbenettel vette tudomásul. Ugyanazok a lágy vonások, ugyanaz a szempár, szinte ugyanaz a hanghordozás, amelyben mégis ott volt Angie is. Olyan vegyülete volt ő a szerelmünknek, olyan édes tökéletesség, hogy szinte képtelen voltam vele betelni. Alexa volt minden ami bennünk jó volt. Az élettől azt hiszem ennél nagyobb kárpótlást, ajándékot nem is kaphattunk volna.
Albert, az alapvetően mindig kimért és minden tekintetben az angol hidegvért megtestesítő Albert, a rezzenetlen és katonás szinte egyik pillanatról a másikra változott bolond gyerekké Alexa mellett. Angie elmondása alapján megszállottan válogatták a karácsonyi díszeket és fényeket, a legtökéletesebb ünnepi pompa megteremtése érdekében. Pár napja megpróbáltam kideríteni milyen édességgel készülnek majd, de Angie hatalmas titkolózások közepette csitított, hogy ez majd legyen meglepetés, ahogy sok minden más is. Nem faggattam. Élveztem, hogy önfeledten és boldogan készül a közös ünneplésre.
Már hetekkel korábban leköltöztünk Wendy-vel, a bejárónővel és apával, meg az ápolónőjével Bohemiára. Az üzleti ügyek intézését Carl és Howard vette át, a cégem két helyettese, akik pontosan ismerték az ügymenetet, és tisztában voltak a folyamatban lévő ügyekkel. A Brexton-Larrabee cég vásárlásával kapcsolatos egyéb ügyeket az ügyvédek rendezték, én a papírokat már aláírtam innentől a bank és persze a jogászoké a főszerep. Igaz az ünnepek alatt, noha nem áll meg az üzlet, de ilyenkor minden valahogy lelassul. Én azt tudtam, hogy az új végi nem akarok semmi mással foglalkozni, csak a családommal. Mennyire különös volt ezt kimondani, mégis mennyivel felemelőbb.
Huszonharmadika volt, a nap, amit már annyira vártam, mint amikor az adventi naptárat bontogattam gyerekkoromban. Apám fabrikálta nekem, és minden nap ő maga rejtett bele valamit, amit éppen meg tudott nekem adni. Igaz a második évben a tűz után már nem kellett kuporgatni, de az első év még nagyon nehéz volt.
Wendy reggel óta sürgött és forgott a konyhában, készítette a terítést a nagy étkezőben. Milliónyi doboz hevert a nappaliban és az előszobában, amelyet Albert hozott el a hetek alatt, amikor Alexával vásároltak. Még egy óriási fenyő is került valahonnan, ami befaragva várakozott odakint, hogy holnap Alexa és Albert majd feldíszítsék.
Én egy futárszolgálatot bíztam meg, hogy ezen a délelőttön vigyenek el két csomagot Angiehez. Az egyikben neki volt az ajándékom, a másikban természetesen Alexának. Hiszen az én gyönyörű hercegnőmnek is csodaszép karácsonyi ruha jár. Valószínű eljön majd az az idő, hogy nemet tudok neki mondani, de jelen pillanatban nemhogy erre képtelen lettem volna, hanem élveztem, hogy az egész világot is felvásárolnám neki ha azt szeretné. Némi túlzással, hiszen nem voltam azért olyan gazdag, hogy a Forbes listájára felkerüljek, de okom sem volt panaszra.
Angie csomagjában egy csodaszép smaragd színű ruha volt. Nem a legdiszkrétebb fajta, de az igazság az, hogy pofátlan módon, és magamat kínozva akartam gyönyörködni a tökéletes alakjában. Egy aprócska doboz is tartozott a ruha mellé, amelyhez egy zöld színű borítékban kártyát is rejtettem az alábbi szöveggel:

“Szívem Csillaga!
Egyszer megígértem neked, hogy az ujjadra húzom a júdásfa zöld leveleinek a mását. Azért zöld, hogy soha ne felejtsd el azokat az időket, ott a fa alatt. Évek óta őrizgetem. Tizenhárom éve, amikor először eszembe jutott, hogy feleségül akarlak venni. És bár az élet másképp rendezte, sosem mondtam le róla, hogy ezt a gyűrűt egyszer majd neked kell viselned.Boldoggá tennél ha a ruha mellett ezt is viselnéd. El nem múlóan. A.”

Reménykedtem benne, hogy elfogadja, ahogy azt is, hogy ha Alexa meglátja a saját ruháját éppen úgy beleszeret majd, ahogyan én, ahogy megláttam egy bolt kirakatában. Egy vörös színű ruha volt, apró kis pelerinnel, tudtam, hogy tökéletesen fog rajta mutatni.
Este nyolc óra volt már, odakint sötétség ült meg a kisvároson. A házak ablakaiban a karácsonyi díszkivilágítások színei ragyogtak, az utcákon alig volt már forgalom. Wendy fáradtan ült le a konyhában, és bár felajánlottam, hogy jöjjön be a nappaliba, azt mondta, meg akarja nézni a kedvenc sorozatait, de ne aggódjak, mire a vendégek megérkeznek, már ő is itt lesz és várni fogja. A hűtött kamrában csinált helyet az édességeknek, ami Angie-vel érkezik majd. Albert ment értük a nagyobb kocsival, hogy minden beférjen amit még szeretnének hozni erre a pár napra. Azt szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen, és nem utolsó sorban, hogy olyan legyen ez az ünnep, amire még sokáig emlékezni fogunk majd.
Halkan dorombolt az autó, amikor megállt a ház előtt, én pedig kinyitottam az ajtót, és kilépve rajta a térkövezett kis járdán egy fekete, nyitott szövetkabátban siettem ki eléjük. Nagyon hideg volt, a leheletem ott gomolygott körülöttem, és ha lehetett hinni a híradásoknak, akkor reggelre akár tíz centi friss hótakaró is boríthatja majd Long Island-et.
Izgatottan léptem a kocsi hátsó ajtajához, hogy kinyissam azt és kisegítsem amelyikük előbb száll ki. Vajon tetszett az ajándékom. Vajon viselik? Apa az ajtóban állt mögöttem és ő is mosolyogva, szinte ragyogó arccal várta az érkezőket, mellette Wendy, mögöttük az ápolónő, Lara. Egész kis fogadóbizottság alakult ki.

Ruha Angie-nek
Gyűrű Angie-nek
Ruha Alexának

Idén vártam a Karácsonyt. Döbbenetes érzés volt ennyi év után, és én lepődtem meg legjobban ezen a tényen. Kezdetben még csak a könnyed bizsergés játszadozott a bőröm alatt, de ahogyan közeledett a nap, és készülődtünk Alexával, válogattuk Alberttel a díszeket, egyszer csak azt vettem észre, hogy ez valóban a várakozás izgalma, nem annak szól, hogy Alexander az életünk része, hanem hogy ez végre egy olyan Karácsony, amikor olyan emberek vesznek körül, akiket szeretünk és akik szeretnek minket. Tudja a fene, hogy hányadszor pityeredem el csak ma, ahogy az utolsó simításokat végzem a karácsonyi tortán, azon a bizonyos fügés csodán, de mi csak egyet készítettünk belőle, annyi azért csak elég lesz. Más lesz így falatozni, mint az eddigi kellemetlen légkörben, abban biztos vagyok.
- Anyuuu, már megint sírsz?
- Nem tehetek róla, Kincsem, ezek csak úgy… jönnek. De legalább örömkönnyek.
Elmosolyodtam, ő pedig átölelt hátulról, és most úgy éreztem, hogy a világ biztonságos, békés hely. Régen nem volt már ennyire az, és ezért hála töltötte el a szívemet, amitől persze csak még inkább megeredtek a könnyeim, de a boldogság szülte cseppek érzékesek, azokat nem kell sajnálni. Akkor hallottuk meg mindketten, hogy csengetnek. Halványan rémlett, hogy mi lehet az oka, mert Alexander említett valami küldeményt, de megfeledkeztem róla a nagy készülődésben.
- Kinyitnád? Nekem elég ragacskos a kezem. De előbb nézz ki a kukucskálón. Nem tudom, ki lehet.
Már majdnem egy hónapja itt lakunk, ahogy Alexander felbukkant, egyszerűen úgy éreztem, sokkal tisztább lesz minden, hogyha nem lakunk tovább a szülői házban. Albérlet ugyan, de ki tudtam fizetni, és ez volt a lényeg, nem feltétlenül ez lesz a hosszútávú megoldás, de most nem akartam túlzottan végleges megoldást keresni, ez a gyors és élhető kategória volt, a többi pedig majd alakul.
- Valami futár az, van nála két csomag.
- Megyek, kinyithatod.
Akkor már beugrott, miről lehet szó, így gyorsan kezet mostam, és elindultam az ajtó felé, ha esetleg alá kellett írnom, meg tudjam tenni, és átvehettük a két csomagot.
- Uuuu, az egyik az enyém, Apa küldte!
Csak úgy csillogott a szeme, és már rohant is, hogy kibontsa. Meglehetősen érzelemdús időszakunk volt, és mióta Alexander felbukkant, még többet kell mesélnem az elmúlt időszakról, annyit kérdez, hogy szinte nem győzöm, de az biztos, hogy nagyon boldog, és oda meg vissza van az apjáért. Ez fordítva is igaz. Egészen hihetetlen, hogy most itt tartunk, olyan váratlan volt ez a ránk szakadt nagy boldogság, hogy néha túlcsordultam érzelmileg, ezért valóban sokszor elpityeredtem. Alexa után sétáltam, és nem kevésbé izgatottan, de azért jóval szolidabban kezdtem neki a bontogatásnak. Nyilván megelőzött, legalábbis a sikkantásból gyanítottam, aztán odanézve láttam, ahogy kiemeli a piros ruhát a dobozból, és maga elé emelve kezd el vele pörögni.
- Nézd anya, milyen szép!
- Igen, nagyon csinos ruha, gyönyörű leszel benne.
Igyekeztem nem azzal foglalkozni, hogy biztosan nagyon drága volt, nyilván bármit megadna most Alexander a lányának, szóval nem szerettem volna elrontani az örömét, néhány túlkapás azt hiszem belefér az esetünkben.
- Na... anyaaaa… bontsd már.
Türelmetlenkedve toporgott előttem, nyilván az én csomagom is éppen annyira érdekelte. Pillanatokon belül kiemeltem hát a smaragd színű ruhát a dobozból. Mi tagadás, csodaszép darab volt, bár az biztos, hogy elég merész, de igazság szerint ezzel nem is volt problémám, maximum annyi, hogy alapból ilyen ruhákat nem hordtam, igaz, nem óhajtottam senki fejét elcsavarni, hogy szükségem legyen a női eszköztáram bevetésére.
- Húha, ez nagyon szexi anya… apának ki fog esni a szeme.
Elég volt az anya és az apa szót egy mondatban hallanom, máris megint megjelentek az áttetsző cseppek a szemzugaimban. Már komolyan idegesítettem magam is ezzel, de nem tehettem róla, és őszintén, visszafogni sem akartam igazán. Ennyi év szenvedés és elfojtás után ennek ki kellett jönnie. Nekem sokáig csak a könnyek voltak a társaim az éjszakai magányban, megszoktam, hogy mindent így adok ki magamból.
- Igen, szerintem is tetszeni fog neki.
A kis dobozt és a borítékot csak eztán vettem észre, előbbivel kezdtem, túlságosan kíváncsi lettem, mit rejthet a dobozka, de azért igencsak meglepett az, amit végül benne találtam. Akkor kezdek csak igazán sírni, amikor tudatosul bennem, hogy ez a gyűrű tizenhárom éve Alexandernél van. Ez… hihetetlen.
- El nem múlóan. Hihi, akkor biztos feleségül vesz majd, és olyanok leszünk, mint egy igazi család.
- Lehet, hogy el fog, de anélkül is olyanok leszünk.
Húztam az ölelésembe a leányzót, és simogattam a haját addig, amíg egy kicsit le nem nyugodtam. Ennél szerintem keresve sem találhatnék beszédesebb bizonyítékot arra, hogy Ő ugyanúgy képtelen volt elfelejteni engem, mint én Őt. Nem kellett sok, hogy az ujjamra húzzam a gyűrűt, tökéletes volt, és úgy csak még inkább azzá vált, hogy ilyen sokáig őrizgette. Egyszerűen képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy ne viseljem, annyira magától értetődő volt, hogy fel fogom húzni, noha nem kell ahhoz gyűrű, hogy soha ne felejtsem el azokat az időket, mélyen belém ivódtak már, kitörölhetetlenek a közös emlékeink.
- Na, munkára, még vár ránk pár édesség, és be is kell csomagolnunk.
Azzal a konyhába vetettük magunkat, hogy elkészüljön még pár féle sütemény a csodás torta mellé, remélem, lesz legalább megközelítőleg olyan finom, mint a megboldogult Marinaé volt. Alexa egyébként ragaszkodott a manapság oly divatos cake pophoz, én meg a fagyönggyel dekorált mini muffinokhoz, úgyhogy ezek lettek a kis falatozós példányok, a torta meg a leülős, komolyabb desszert. Nem mondom, hogy nem szöszöltünk el hosszú órákat a konyhában, de nem zavart, szerettem így tüsténkedni a kislányommal, és itt, nyugiban különösen jól esett, a világon senki sem zavart minket, és nem rezzentem össze, ha meghallottam egy reszelős hangot.
- Albeeeeert. Ugye  készen állnak a díszek a bevetésre?
- Természetesen kishölgy, csak magára várnak.
- Szép estét Albert! Tehetnénk egy kitérőt a üzletemhez? Valamit még fel kellene vennünk.
- Természetesen, Angie!
Már vagy háromszor leharaptam szegény fejét, hogy ne Miss Brexton-Larrabee-zzen már, szóval rászokott az Angie-re, amit azért én a magam részéről jobban díjaztam. Egyébként a hintaszékért kellett elugranunk, mert a sok új hír közepette elfelejtődött, aztán pedig felvetettem, hogy mi lenne, ha most kapná majd meg Mr. Aubry, amolyan karácsonyi csodaként, és végül ennél a megoldásnál maradtunk. Alig vártam, hogy lássa… Ez nem volt olyan nagy kitérő, hogy feltűnő legyen, de mi nők egyébként is hajlandóak vagyunk a kelleténél sokkal többet indokolatlanul készülődéssel tölteni, úgyhogy nem igazán volt meglepő a kevéske csúszás.
Mindketten azt a ruhát viseltük, amit Alexander küldött nekünk, én a magam részéről megspékeltem valamivel, azaz inkább valaminek a hiányával, kíváncsi voltam, vajon mikor tűnik fel Alexandernek, hogy a fehérneműt a combfix kivételével erősen mellőzi az öltözékem. Érdekes, milyen extra magabiztossággal tudja felruházni az embert egy ilyen apró dolog, de valahogy most úgy éreztem, hogy nincs előttem lehetetlen. Őszintén szólva, most már igencsak szándékomban állt olyan szinten megkínozni, hogy esze ágában se legyen visszafognia magát. Nyilván csak a vacsora után, addig majdcsak kibírja valahogy… velem együtt. Egyébként is, magára vessen, ez a ruha az ő ötlete volt, és közel sem nevezhető visszafogott darabnak, csak ráerősítettem kissé.
Én a magam részéről csöndesen szemléltem a város fényeit, miután felpakoltuk a széket is, de hallottam, hogy Alexa és Albert végig csacsogták az utat. Kész terv volt a fejükben a dekoráció elrendezésével kapcsolatban, én meg úgy voltam vele, hogy hála istennek talált valakit a lányom, aki legalább annyira karácsonyi díszítés megszállott, mint ő. Így én feltűnésmentesen kivonhatom magamat a forgalomból, és nem kell ezzel foglalkoznom. Azért mégiscsak jobb egy forró csokival a kezemben nézni, ahogy más csinálja, mint felrakosgatni a fényeket. Nyilván a fa felöltöztetésében ki fogom venni a részem, ott nem jöhet szóba más megoldás, ez egyértelmű.
Alig vártam már, hogy megérkezzünk. Már-már ismét gyermeknek éreztem magam, aki mindennél jobban várja a karácsonyt, bár azért nagyrészt inkább arra vágytam, hogy átölelhessem Alexandert. Természetesen, mint mostanában mindenben, ebben is megelőzött Alexa, de nem bántam, ez így volt rendjén. Szinte az autóból kirepülve ugrott az ölébe, és üdvözölte végtelenül lelkesen, csicsergősen, boldogan, istenem, milyen jó volt ezt látni, minden egyes ilyen pillanat olyan melegséggel töltött el, amire mindig is vágytam. Aztán, akár egy kis pillangó, már röppent a következő ölelésbe, ezúttal a nagyapja felé, s akkor végre én is megkaphattam a jussomat, és Alexander karjai közé bújtam.
- Szia! Köszönjük szépen a ruhákat… meg… ezt is.
Emeltem fel a kezemet, hogy láthassa a gyűrűt, és elvigyorodom, ahogy utána tovább emelem, magunk fölé emelve egy fagyöngyöt, tudom, enélkül sem lenne semmi akadálya a dolognak, de nem bírtam kihagyni.
- Nahát, ez meg hogy került ide?
Könnyedén elnevetem magam, aztán kicsit pipiskedek, hogy elérhessem az ajkait a sajátommal, mert bár magassarkú van rajtam, de azért még így is magasabb nálam… Egészen könnyű belefeledkeznem ezekbe a pillanatokba, konkrétan fogalmam sincs, milyen hosszúra nyúlhat a csókunk, mert kisvártatva csak az anyaaaaa, apaaaa szöveget hallom, meg mintha egy megfagyunk szintúgy elhangzana. Erre ismét kacagásban török ki, aztán kiszabadulva a kellemes ölelésből a csomagtartóhoz indulok, hogy kivegyem a holmijainkat belőle, legalábbis egy részét, meg persze a sütiket, a szék egyelőre marad, azt most nem tudnánk észrevétlenül a verandára csempészni. Majd kicsit később…

A családi ház ahová születünk nem feltétlenül azért válik meghatározóvá a számunkra, mert itt töltjük életünk első legfontosabb éveit. Nem csupán azért, mert itt tesszük meg az első lépéseket, mondjuk ki az első szavakat, ébredünk rá a saját személyiségünkre. Mondhatja bárki, hogy ezek csupán falak, tető a fejünk felett, és nélkülünk csupán egy kongó, kihalt épület lenne, semmi több. Van ebben igazság, mégis, én valahányszor visszagondoltam a Bohemian eltöltött első hét évemre, arra az időszakra, amikor még anyám élt, valahogy nem akart csillapodni az érzés, hogy vissza akarok belőle csempészni valamit a sajátomba.
Mai napig elevenen él az emlékezetembe a kép, ahogy apámmal távolodunk a háztól, és igyekszünk elérni a buszt, ami átszelve Long Island-et, majd New York-ba visz bennünket. A távolban elhalványultak az üszkös falak, a leégett gerendák maradványai, és a kert, ahol annyit játszottam, csupán egy romokat elrejtő komor fáival az ég felé törekvő folttá silányult. Apám áron alul volt kénytelen túladni a maradványokon és a telken, hiszen szükségünk volt a pénzre, arra, hogy a semmiből megint felépítsünk valamit magunknak, ami már nyomokban sem hasonlított arra az előzőre, ami a tűz martalékává vált.
Persze semmi nem volt ugyanolyan. Nem csak a hely volt idegen, vagy a város, a kiszolgáltatottság érzése, a pénztelenség, az, hogy anya már nem lehet velünk, hanem az is, hogy talán soha nem térhetek majd vissza Bohemia-ra. Soha nem láthatom a helyet ahol felnőttem, amely tudom, hogy az évtizedek alatt rengeteget változott, én mégis felismerném benne azt a régit, azt ami úgy hiányzott nekem nap nap után.
Sosem mondtam le róla. Mert én az a fajta vagyok, aki a végsőkig küzdelmet folytat. Legyen szó egy házról, a reményről apám gyógyulására, vagy egy nő szívéről. Lehet, hogy időlegesen úgy tűnik, mintha feladnám, de ez csupán egy pillanatnyi visszavonulás. Véglegesen sosem mondok le semmiről, ami számomra fontossá válik. Nélkülözhetetlenül fontossá.
Amikor már lett pénzem, amikor már úgy éreztem eljött az idő, akkor felkutattam a helyet. Különös de számtalan alkalommal cserélt gazdát, egyszer fel is újították valamikor a kilencvenes évek végén, de sosem lakott benne hosszú ideig senki. Üresen állt akkor is amikor rátaláltam. Mintha csak arra várt volna, hogy egy napon majd visszatérek. A kertben a kanadai hársfák, az égerfák, az ezüstfenyők egymásba érő ágai, az elburjánzott vadszőlő, amely felfutott egészen az emeletig, az egykori szobám ablakáig, ahogy azt anyám mindig is akarta. A tekergő lila akác a gang mellett, amit két évesen ültettünk apámmal, és amely a tűz martaléka lett, majd szinte a semmiből hajtott ki, és most ott tekergett minden tavasszal és nyáron illatos, buja fürtjeivel hintázva. Ez a ház nem csupán falakból és tetőből állt, hanem a múltamból, a helyből ahova vissza kellett és vissza akartam térni. Az élet, amely eddig olyan mostohán bánt velem pedig ajándékot is adott mellé. A nőt, aki nem csupán a szívemet töltötte ki, hanem minden gondolatomat, mindent amire csak vágytam egész életemben, és amire akkor is vágyakoztam, amikor távol voltam tőle. A nőt akit nem szűntem meg sosem szeretni, aki iránt olthatatlanul és megtörhetetlenül rajongtam. Az idő és a körülmények, az egymás nélkül töltött múlt alaposan megváltoztatott bennünket, megvannak a magunk keresztjei amelyektől megválni nem tudunk, ott hordozzuk legbelül, ahogy a vétkeinket, a csendes hibáinkat, a gyarlóságunkat, mégis nincs olyan erő ami most már elválaszthatna. Bár talán…..talán nem hazudok ha azt mondom, hogy mindezt a lányunknak köszönhetjük. Ahogy egykor megpecsételte a sorsunkat az, hogy ő megfogant, most ugyanúgy össze is hozott. Talán a büszkeséget még mindig őriztem volna, talán elbizonytalanodtam volna Angie közelében, de talán ugyanúgy elmentem volna,elmenekültem volna a vélt vagy valós fájdalom elől. Alexandra azonban mindent felülírt, megváltoztatott és végérvényesen egy másik utat jelölt ki számomra. Amiben nem látok előre semmit, nem is számít semmi többé, csak az, hogy a lányom ne szenvedjen soha többé semmiben hiányt. És itt nem elsősorban az anyagiakra gondolok, noha nem állítom, hogy a csillagokat nem hoznám le neki az égről és borítanám be vele az utat amelyre csak lép. De azt sem akarom többé, hogy ne érezze mennyire szeretem, hogy mennyire boldoggá tesz a tudat, hogy ő van nekem. Hogy van nekünk. Értelmet adott mindannak amit csinálok. Célt és reményt. Ő volt az én mosolygó, karácsonyi csillagom.
A ház nagyjából fél éven át készült és érte el a mai formáját. Olyan volt amilyen egykor, amilyen az emlékeimben vagy apám emlékeiben él. Szinte csak néhány fotó őrizte az emlékét, amit ki tudtunk menekíteni akkor a tűzből, ami hirtelen nálunk volt. Anyámról is csupán egyetlen fényképem maradt, az is csak azért, mert ott volt az éjjeli szekrényemen és magammal tudtam vinni amikor menekülnünk kellett.
Összeszorult a szívem, amikor átvettem a kulcsokat valamikor a nyáron, és sokáig azon gondolkodtam, hogy talán vissza kellene költöznünk apával, de akkor még úgy véltem, túlságosan közel lennék általa New York-hoz és Angie-hez. Most már azonban másképp láttam, és voltak terveim is, nagyszabásúak, hirtelen ötlettől vezéreltek, ám erről még nem akartam beszélni sem Angie-nek, sem pedig Alexának. Először magamban kellett elrendeznem a dolgokat. Túl sok minden jött túl hirtelen, és nem állítom, hogy nem tett boldoggá, nem állítom, hogy nem éreztem földöntúli örömet miatta, de egyben ijesztően gyorsan és hirtelen hozott változást az életembe, amely eddig kiszámított és minden szempontból a magányra berendezkedő volt. Tudtam, hogy Angie sosem kérné, hogy forgassam fel miattuk, de ez ettől függetlenül szükségszerű és elkerülhetetlen volt.
Az izgatottság, amelyet az érkezésük miatt éreztem, csak egyre fokozódott. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, azt akartam, hogy a ház, az egész légkör minden adott legyen egy olyan karácsonyhoz, amit azt hiszem mindannyian megérdemlünk. Mi mindannyian megszenvedtünk már érte. Apám arcán az öröm leírhatatlan volt, amikor Albert megállt a kocsival. Azt hiszem Alexa felbukkanása az életünkben nekem új reményt, apámnak pedig új erőt adott. Mindig is erős és szívós ember volt, akit semmiféle vihar nem tudott ledönteni a lábáról, masszívan állt az élet megpróbáltatásaival szemben. De az infarktus óta kissé talán már többet gyengélkedett. Az unokája láttán azonban újra ragyogott, újra olyan volt mint egykor.
Albert éppen csak kinyitotta az ajtót, Alexa úgy ugrott a nyakamba, mintha ezer meg egy rugó lépett volna működésbe a mozdulata nyomán. Nevetve öleltem magamhoz és a derekára kulcsolva nevetve körbe is forgattam. Ő meg csak kacagott, azzal a csilingelő hangjával, miközben csimpaszkodott a nyakamba.
- Elszédülök, apa!
- Nem baj.
Nevettem én is felszabadultan, miközben visszaraktam őt a földre, és hagytam, hogy újabb lendületet vegyen, és már ugyan óvatosabban de most már apám karjai között vesszen el. Még mindig derülten és felszabadultan mosolyogtam, amikor megláttam a kocsiból kiszállni Angiet. Leplezetlen rajongással néztem végig rajta.
- Káprázatos vagy!- búgtam bele valahova a kabátjába, és az ölelésembe vontam. Kicsit aztán hátrébb húzódtam és megláttam az ujján a gyűrűt amit küldtem. Felsóhajtottam és aztán vele együtt csak szélesen mosolyogtam. Mondanom sem kellett semmit, azt hiszem látta rajtam, hogy ezzel most kimondhatatlanul boldoggá tett. Nem csak azért mert a gyűrűt olyan sokáig őrizgettem, hanem mert gyakorlatilag ezzel ígéretet tett nekem arra, hogy egy napon majd hivatalosan is az ujjára húzhatom. Ahogyan mindig is akartam. Aztán meglátok a kezében még valamit….először hirtelen nem is tudom megállapítani mi az amíg fel nem fedezem a kis csokrocskát. Belemegyek a játékba, és felvont szemöldökkel nézek rá.
- Nahát! Egy magától előbukkanó fagyöngy. Mondja hölgyem az efféle itt őshonosan a levegőben nő?
Picit megemelkedik, hogy elérjen, én ezzel egy időben hajolok lejjebb, és az egyik kezemmel átölelem a derekát, hogy közelebb tudjam vonni magamhoz, a másik kezemet pedig felemelem és rásimítom a meleg kézfejemet az ő apró kacsójára, hogy együtt fogjunk a fagyöngy csokrot.
Ajkaim először épp csak érintik az övét. Rövid csóknak tervezem, hogy ne itt fagyjunk meg a hidegben, de amikor megcsap a bőrének az illata, megérzem a hajszálait, amint az arcomat cirógatják, egy pillanat alatt dobom sutba a rövid csók gondolatát, és egyszerűen, minden átmenet nélkül engedem, hogy az ajkaim ráfonódjanak az övére. Lassan és egy hatalmas sóhajjal mélyítem el ezt a csókot. Üdvözlésnek túl hosszú, de azt hiszem Angie-ből még ez is kevésnek bizonyul.
Angie nevetésére rezzenek össze és ekkor tudatosul bennem a ház felől érkező nevetgélés, és halk morgolódás, amelynek elsősorban Alexa a hangadója. Inkább tréfás semmint komoly. Én is elnevetem magam, aztán az autó felé fordulok, ahol Albert várakozik türelmesen. Közben Wendy elindul a lépcsőn lefelé, hogy segítsen majd Albertnek kipakolni a temérdek holmit amit magukkal hoztak. Útközben meg is állítja Angie-t aki után én is a kezemmel nyúlok.
- Ohohóóóó! Hát te meg hová mész? El akarod venni Albert és Wendy munkáját? Ez az ő feladatuk.
- Úgy bizony Miss Angie, bízza csak ránk nyugodtan. Én mindent kipakolok, ígérem a süteményekre külön gondom lesz, és a hidegre hűtött kamra helyiségbe rakom majd őket. Maga menjen csak szépen befelé a házba! Gyorsan, gyorsan! Készítettem egy kis levendula teát, ott van a nappaliban.- kontrázik rám Wendy, és öles léptekkel indul meg Albert felé, hogy segítsen neki mindent kipakolni. Időközben apa, Lara és Alexa már eltűntek a házban, így én közelebb vonom magamhoz Angie-t, átkarolom a derekát és a lépcső felé vezetem.
- Pezsgőt akartam bontani, de Wendy közölte, hogy majd holnap pezsgőzünk, ma teát kell inni, főleg annak aki úton volt. Hát merek én vele ujjat húzni szerinted? - nyitottam ki a bejárati ajtót nevetve Angie előtt, és engedtem be. Apa időközben már lesegítette Alexáról a kabátot és a nappali felől hallottam a lányom vég nélküli csacsogását.
-....és akkor Albert azt mondta, hogy sokfélék legyenek a fények. Szóval legyen mindenhol és mindenhol színesen, és legyen sok girland, meg angyalhaj, és vettünk egy óriási Rudolfot is. Képzeld nagyapa, villog az orra.- s mondta, mondta megállás nélkül, noha apám arcát nem láttam, szent meggyőződésem volt, hogy az öreg megállíthatatlanul mosolyog, és gyönyörködik az unokájában.
Lesegítettem Angie kabátját, és amikor lekerült róla, csak álltam ott leforrázva, ámulattal az arcomon, nem tudtam betelni a látvánnyal. Köhintettem egy aprót.
- Amikor azt mondtam odakint, hogy káprázatos vagy, finoman fogalmaztam. Döbbenetesen káprázatos. Istenem, Angie! Veled nem lehet betelni.- szívem szerint félredobtam volna a kabátot, ha a sajátom lett volna azt is teszem, de helyette illendően akasztottam fel mindkettőnkét és léptem vissza hozzá. Újra átöleltem, és végigsimítottam a hátán. A tarkójától le egészen a csípő vonalán át a feneke domborulatáig. Amikor a hátán volt a tenyerem a döbbenet egy másodpercre megállította a mozdulatomat, és félrebillenő fejjel, érdeklődve, izgalomtól táguló pupillákkal néztem rá….aztán a kezem tovább vándorolt….és a fenekére simítva tenyerem megint megálltam. Ekkor már tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy amikor kiválasztottam a ruhát a magam számára tettem nehézzé az elkövetkezendő órákat. De nem bántam. Megvesztem érte, de ez még édesebbé és vágytól izzóvá tette a várakozást iránta.
- Te bestia!- markoltam végül rá határozottan a popsijára és úgy húztam közelebb, és úgy dőltem rá, hogy kénytelen legyen a mozdulatom nyomán hátrahajolni. Mintha egy tangó végén az utolsó taktust végeztük volna be. Így fonódtam rá ismét az ajkaira, és adtam tudtára, hogy ezzel a manőverrel, amit a ruhával, illetve az alatta lévő fehérnemű hiányával művelt, tökéletesen célba talált nálam. Azt hiszem be kellene jutnunk valahogy a nappaliba, és erre egy diszkrét köhintés a hátam mögül is figyelmeztet.
- Bocsánat, végképp nem akarok tiszteletlen lenni Mr Aubry, de a kisasszony hamarosan a végére ér az élménybeszámolónak.- a lehető legdiszkrétebben adta a tudtunkra, hogy a lányunk hamarosan megint keresni kezd bennünket, szóval jobb lesz elébe menni a dolgoknak.
- Akármennyire imádom a lányunkat, ugye tisztában vagy vele, hogy mocskosul nehézzé tetted számomra az este hátralévő részét?- vontam fel az egyik szemöldököm mímelt sértettséggel aztán elnevettem magam.
- Hát persze, hogy tisztában vagy vele. Imádlak, te boszorkány! Na gyere!- fogtam meg a kezét és a nappali felé vezettem. Odabent éppen Lara és Alexa tüsténkedett az asztal körül, készítették a levendula teát. A lányom mosolyogva nézett rám.
- A tiédet apa én készítem. Anya, neked Lara csinálja a teát, a nagyapáé és az enyém már kész van. Apa hány cukorral iszod a teát?
- Kettővel és egy kevés citromot is kérek bele.
Élveztem ezt az egyszerű, mások számára talán mindennapi csevegést, és gyönyörködve néztem ezt a cserfes kislányt.

Azt látni, ahogy Alexander körbefordul a lányunkkal a nyakában, egyszerűen felbecsülhetetlen érzés volt. Mindig reméltem, hogy egyszer láthatok majd ilyet, de bízni igazán nem tudtam benne, a lelkem sötét, árnyékos fele képtelen volt már a reményre, abban az elfojtott harag, csalódottság és mérhetetlen fájdalom lakozott. Az, amit most látok, egészen más megvilágításba helyezte az élethez való viszonyulásomat. Eddig is úgy gondoltam, hogy Alexáért megéri küzdenem, de a saját boldogságom nagy része elveszett, legalábbis annak hittem. Újra megtalálni és magamhoz ölelni azonban nem volt olyan egyszerű és magától értetődő, mert még volt bennem egy olyan pici, aljasságokat suttogó rész, ami nem hagyott tökéletesen megnyugodni, de talán ilyen helyzetben ez természetes volt. Idővel majd kialakul, megnyugszom majd, persze csak akkor, ha Alexander itt marad nekünk, jobban mondva, nekem is, mert abban biztos voltam, hogy Alexandra számíthat majd rá mindig, de az más helyzet. Ő a lánya. Vér a véréből. A két kapcsolat merőben más természetű. Köztünk azért el kell simulnia még a dolgoknak, a múlt terheit le kell raknunk és hagynunk, hogy elsikkadjanak a háttérben, hogy új alapokra helyezhessünk mindent. Ezzel azonban ma nem szerettem volna foglalkozni, az ünnepek szóljanak csak a felhőtlen örömről, az elveszettnek hitt boldogság megtalálásáról, a többi ráér utána.
Addig, míg apa és lány ölelkeztek, mosolyogva integettem Mr. Aubrynak, aki jóval fontosabb volt nekem talán egész életemben, mint a saját szüleim, és őszintén örültem annak, hogy Alexa megismerésével új erőre kapott, amire azt hiszem, nagyon nagy szüksége volt.
Újra meg újra elcsodálkoztam azon, hogy minden egyes alkalommal, amikor meglátom Alexandert, olyan szinten elkezd dobogni a szívem, hogy félő, kiugrik a helyéről. Hogy lehet ennyire feltétel nélkül, múlhatatlanul szeretni valakit? Egyszerűen nehéz felfognom a létezését még úgy is, hogy a részese vagyok. Annyi elszúrt kapcsolatról, szívfájdalomról hallottam már, és a miénk sem volt tökéletes, lévén elszakadtunk egymástól, de az érzéseket nem győzte le sem az idő, sem pedig a távolság.
- Te sem panaszkodhatsz.
Bármi lehetett volna rajta, mindenben imádnám, bár tény, hogy hetek óta vissza-visszatérő gondolat, hogy legjobb lenne már ruha nélkül, de vannak dolgok, amik prioritást élveztek, eddig legalábbis, mert nyilvánvalóan egy ponton túl már nem vagyok hajlandó kínozni magunkat. Részemről eljött ez a pont, és úgy gondoltam, teszek róla, hogy Alexandernél is eljöjjön. Azt a gyűrűt illik valamivel megünnepelni, nemde? Valamivel, ami csakis kettőnké, és imádom a lányom, ő az életem közepe, de most már tényleg szeretnék úgy igazán kettesben maradni az apjával is.
- Kétségtelenül. Én a maga helyében aggódnék, hogy BÁRHOL előbukkanhat, huncut kis növények ezek, én mondom.
Kuncogom bele az ajkába, mielőtt összeforrnánk, de aztán nyilván már egész másra koncentrálok a szellemeskedés helyett. Tudom, hogy talán nem itt lenne a helye és ideje most ennek, de nem tehetek róla, késztetést érzek, hogy minden adódó alkalmat megragadjak arra, hogy megcsókolhassam, hozzáérhessek, ha meg nincs olyan alkalom, hát prezentáljak egyet. Szerintem ez még egy ideig így lesz, lévén nem kevés idő az, amit elvesztegettünk, egyszerűen most muszáj minden pillanatban tennem azért, hogy legalább valamelyest csituljon bennem az az állandóan feszülő, sajgó vágyakozás. Talán, hogyha nem Alexandra kotyogna közbe, még morcos is lennék, de így azért inkább viccesnek gondolom, és hogy lekössem a gondolataim, inkább indulok pakolni, jobban mondva indulnék, de elég hamar megállítanak.
- Gondoltam… segítek.
Nem vagyok az típus, aki az ilyesmiből ne venné ki a részét, otthon sem kellett volna, de akkor is sokat lebzseltem példának okáért a konyhába, hogy megtanuljak ezt-azt. Szóval engem nem zavar a pakolás sem, ellenben ellenkezni nem fogok, és nem szeretnék Wendynek vagy Albertnek kellemetlenséget okozni ezáltal, úgyhogy akkor megmaradok a fenekemen.
- Nagyon kedves, Wendy, köszönjük szépen!
Hálálkodom mosolyogva, a tea biztosan jól fog esni, hiába van rajtam kabát, azért ez a ruha nem egy életbiztosítás télre, szóval valóban kellemesebb lenne benn tartózkodni, az szent igaz. Hagyom hát magam terelgetni. Kicsit furcsa ebbe a házba megérkezni, sokat hallottam már róla, de nekem csak elképzeléseim voltak róla Alexander elmeséléseiből, én sosem jártam még itt, de abban biztos vagyok, hogy a férfinak rengeteget jelent ez a hely.
- Ahogy elnéztem, nem igazán szereti, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné.
Természetesen mosolyogva mondtam mindezt, engem nem zavart, nem voltam az utóbbi időben hozzászokva ahhoz, hogy úgymond kiszolgáljanak, azért is nehéz picit akklimatizálódni, de úgy tűnik, most kénytelen leszek ezt a békát lenyelni, persze ez nem a kellemetlenebbik fajta, szóval előbb-utóbb majdcsak megszokom.
Huhh, a villogós orrú Rudolf már kétségkívül olyasmi, ami az én szépérzékemnek sok, de sem Alexa, sem Albert karácsonyi örömét nem óhajtottam elrontani, ez közel sem olyasmi, amit ne lehetne elviselni az ünnepi hangulatban. Közben lekerült rólam a kabát, és bevallom, onnantól inkább Alexander reakciója volt az, ami igazán érdekelt, mert bizony ez a ruha nem a visszafogottság mintapéldája, hát még úgy, ahogy én viseltem jelenleg. Lehetséges, hogy most még nem fogja kiszúrni, hogy a fehérnemű viselését mellőztem ma estére, de ami késik, nem múlik.
- A ruha teszi.
Azért a bókokba belepirultam, nem titok, hogy én jelenleg nem vagyok magammal elégedett, bár az utóbbi időben némileg kerekedtem a rendszeresebb étkezésnek köszönhetően, de még nem volt az igazi. Ellenben nagyon jó volt hallani a reakcióját, és örültem, hogy ő közel sem olyan maximalista velem kapcsolatban, mint amennyire én magam az vagyok.
Amikor végigsimított a hátamon, és megtorpant, nem tehettem róla, de széles, kissé talán galád vigyor simult vonásaimra, kétségtelenül megdöbbent, a hatás nem maradt el, a jelzőre pedig kénytelen voltam felnevetni, aztán pillanatokon belül már a csókjába simultam bele, olyan szorosan hozzá, miként csak lehetséges, még az egyik combom is megemelkedett, hogy valamelyest közelebb érezzem, s oldalról simult az ő oldalának. Nem tagadtam volna egy pillanatig sem, hogyha lehetséges lett volna, szívesebben tűntem volna el vele kettesben, még ha csak egy kevéske időre is. A köhintésre megdermedtem, és nagyon reméltem, hogy nem Alexa az, bár őszintén, úgy sem volt kevésbé kínosnak titulálható, hogy Albert hangját hallottam meg.
- Ééén? Ne is haragudj, drága Alexander, de a ruha… nos, adta magát. Olyan csúnya lenne, ha itt ott kidudorodna az anyag mindenféle nem odavaló dologtól.
Persze, hogy tudom, ez volt a cél, és nyilván ezzel ő is tisztában van. Meglehet, némileg komfortzónán kívüli volt számomra ez a húzás, de látva a reakciót már kétségtelenül biztos voltam benne, hogy jó ötlet volt. Még csak igyekszem felfedezni rég elfeledettnek hitt nőiességemet, de Alexander közelében azért lényegesen könnyebben megy érzésem szerint, mintha csak úgy próbálkoznék vele.
- Véged van, Aubry…
Sutyorogtam még oda neki, amikor elindultunk befelé, a mosoly levakarthatatlannak tűnt az arcomról, és jól esett végre ilyen felhőtlen pillanatokat megélni. Aztán mikor beértünk, nem szívesen, de elengedtem Alexander kezét, hogy egy pár szót válthassak Alberttel. A széket korábban feldíszítettem egy nagy piros masnival, és jobbnak láttam tisztázni, miként kellene majd leleplezni. Ez nem igazán karácsonyi ajándéknak minősült, inkább egy kellemes meglepetésnek, így nem a fa alatt kellett helyet kapnia, azt viszont szerettem volna, hogyha nem azonnal látja meg.
- Albert, a széket majd a verandára tudná tenni, ha már teázunk? Szeretném, ha ott venné majd észre Mr. Aubry.
Szerencsére jól kijöttem Alberttel, így biccentett egyet, aminek kapcsán elintézettnek vettem a dolgot, tudtam Alexander elmondásaiból, hogy lehetett rá számítani, így biztosra vettem, el lesz intézve, a mikor igazából nem annyira lényeges, a meglepetés ereje nem ebben rejlik. Azután már indulhattam arra a nagy teázásra, bár a gondolataim továbbra sem pont a tea körül forogtak, de nem baj, igazság szerint a saját dolgomat sem könnyítettem meg ma estére, de ez van. Valahogy majdcsak kihúzom, amíg nyugovóra nem tér mindenki.
- Én is kérnék bele citromot, meg jöhet a cukor bőven.
Szóltam Larának, bár szívesen megcsináltam volna magamnak, de úgy tűnik, hogy ma este nem igazán lesz ilyesmire lehetőségem. Gondolom, akkor majd a holnapi nap folyamán azért a díszítésben csak sikerül majd kivennem a részem, aztán majd meglátjuk.
- S azt szabad tudni, mi finom lesz ma vacsorára, kedves Wendy?
Vagy igazából bárki magára veheti a kérdést, aki tud rá válaszolni, ez részemről mindegy volt, csak kíváncsi vagyok, mi finomra készítsem a gyomromat. Érdekes volt ennyi embert látni magunk körül, nem voltam ehhez hozzászokva. Évek óta csak Alexával kettesben ünnepeltünk, hisz sokkalta kellemesebb volt a légkör úgy, mintha a szüleim és a férjem is ott lett volna. Egyszerűen nem esett jól a közelükben lennem, a karácsonynak pedig pont az a lényege, hogy a szeretteinkkel legyünk. Ezek a számomra még abszolút idegen emberek mégis több melegséget csempésztek már számomra ebbe az ünnepbe, mint a saját családom valaha. Úristen, valahogy nagyon szomorú ebbe belegondolni, de ma ennek nincs helye, itt mindenki kedves és azért tüsténkedik, hogy jól érezzük magunkat. Ezeken felül igazán csak az tölt el végtelen melegséggel, hogy Alexa mennyire jól érzi magát, a szokásosnál is többet csacsog és mosolyog.
- Legalább Rudolfot a helyére tehetnénk ma, úgy szeretném látni, milyen készen…
- Azt hiszem, hogy ez a holnapi nap programja kellene, hogy legyen, elvégre bőven lesz rá időnk.
- Jó, igazad van, csak olyan cuki lesz.
Erre mosolyognom kell természetesen, tényleg ragadós volt a lelkesedése, de mára maradjon a vacsora, aztán meglátjuk, mire marad még idő meg erő, mert már most sem vagyunk olyan nagyon korai órákban.
- Nagyon finom a tea, köszönöm szépen.
Kerestem egy alkalmatos ülőhelyet vele, ha az asztal körül maradt mindenki, akkor persze ott foglaltam helyet, és komolyan nem győztem hálát adni a sorsnak, hogy ez a karácsony előreláthatólag fényévekkel csodásabb lesz, mint az eddigiek.

Amikor egy hónapja aláírtam a Brexton-Larrabee cég adásvételi papírjait, azt hittem, hogy majd valamiféle megkönnyebbült elégtételt fogok érezni. Tulajdonképpen a legszebb éveim mentek el arra, hogy valamiféle vak dühtől vezérelt bosszúhadjáratot folytattam. Mégis ehhez képest szinte semmi nem változott.Talán csak annyi, hogy végre le tudtam zárni anélkül ezt a részét az elmúlt éveknek, hogy bármiféle hiányérzet maradt volna bennem.Sokat gondolkodtam, hogy mit csináljak ezzel a céggel ha már az enyém. Az eredeti tervem az volt, amit bármelyik hozzám hasonló cápa csinált volna: darabjaira szedni, és gyakorlatilag kiárusítani, előtte pedig lefölözni belőle a befektetésem dupláját. Azt akartam, hogy a Brexton-Larrabee ne legyen más, csak egy régi, patinás cég, amelyet a jelenlegi tulajdonosai bagóért odavetettek. Azt akartam, hogy így gondoljanak rá, majd szépen lassan tűnjön el az emlékezetekből, mintha soha nem is létezett volna. Erről a tervemről még akkor sem tettem le, amikor találkoztam Angie-vel és tudomást szereztem a lányunkról. Nem akartam, hogy mindez befolyással legyen a döntésemre, noha tisztában voltam vele, hogy akarva vagy akaratlanul egy egészen más irányba fogja terelni az életemet ez az egész. Már nem csupán az a fickó vagyok, aki magányosan bámul ki a baten rouge-i irodájának felső szintjéről, alatta elterülve a messzire elnyúló, konténerekkel tarkított kikötő. Nem az a férfi, aki órákig is elüldögél egy jó bourbon mellett ( a scotch nem az én világom) és semmi más nem jár a fejében, csak az, hogy milyen hosszú volt az út amely idáig hozta. Számba vettem azt, hogy mi mindent kellett elviselnem, mi minden felett kellett szemet húnyni, nyelni egy nagyot, majd úgy tenni, mintha semmit sem láttam volna. Sok minden történt, de azt hiszem, ahogy azt a két nőt vártam jelenleg, akik a legfontosabb szereplői voltak az életemnek, hirtelen olyan semminek és lényegtelennek tűntek ezek a dolgok. Az életemnek valódi célja lett. Mert ami eddig volt csupán látszat volt, valami mondvacsinált dolog, hogy értelme legyen, hogy valamire lehessen fogni miért is csinálom.
Jó érzés magamhoz ölelni a lányomat. Olyan érzéseket szabadít fel bennem csupán a gondolata a létezésének, aztán a fizikai valója, a jelenléte, amelyről eddig nem is tudtam. Apám úgy fogalmazott nemrégiben, hogy gyereket csinálni tulajdonképpen akárki tud, de apának lenni, meg kell érni a szívében a férfinak. Ez olyan érzés, ami több mint boldogság, majdnem szerelem, és olyan lehetetlenül gyönyörű, hogy még a legkeményebb szíveket is meg tudja olvasztani. Angie elő tudja hozni belőlem azt az embert, aki egykor voltam. Alexa pedig azt akinek a létezéséről nem is tudtam idáig. A nevetése, a boldogsága, a pezsgése rám is átragad. Vele együtt mosolygok, és legszívesebben még ezerszer meg még ezerszer is pörgetném, nem lényeges, hogy elszédül, én szorítanám magamhoz. Végül hagyom, hogy apám is magához ölelhesse. Karcos nevetését idáig hozza a szokatlanul csípős, maróan fagyos este. Megpillantom végül Angie-t is.
Olyan káprázatosan szép, ahogy ott áll a szülői házam kis járdáján, mintha mindig is erre a pillanatra vártam volna, azóta, hogy megismertem. Talán az arcomra van írva valamiféle kisfiús izgalom és boldogság, nem tudom. Ennek egy részét az okozza, hogy éppen itt fogunk ünnepelni, a másik részét meg a kimondatlanul is, hetek óta ott feszülő vágy, hogy végre szeretném őt nem csupán ruhában magamhoz ölelni. Az első találkozásunk óta, bár nagyon szerettem volna, annyi minden más dolog vonta el a figyelmünket, hogy nem maradt idő másra….nem maradt idő arra, hogy az enyém legyen. Talán ez a kimondatlan, és bennem tomboló vágy volt az oka, hogy azt a ruhát végül kiválasztottam neki. Magam előtt láttam a porcelánbabákat megszégyenítően finom alakját, amint rásimul. Aztán magamat, ahogyan kábultan, a képzeletem utolsó morzsáit is felszabadítva próbálom ujjaimmal kihámozni belőle. Mintha egy emberöltő telt volna el az első és az utolsó együttlétünk között. Néha annak is érzem. Örökkévalóságnak, amely messzire taszította, majd újra visszahozta őt nekem.Türelmetlen vagyok, bár az évek és a megszokás tökéletes rejtőzködővé tesz. Bár nem állítom, hogy nem remeg bele a mellkasom a csókba, amelyet a fagyöngy csokor alatt nevetések közepette lehelek bele az ajkaiba. A fagyban forró, mint a mézédesen olvadó csokoládé, oly könnyű a rabjává válni.
- Aggódom is. Bár ha ilyen a hatása a semmiből előbukkanó fagyöngy csokroknak, elgondolkodom, hogy a hálószoba plafonjáról lelógatok párat, csak azért, hogy még véletlen se legyen hely ahol ne csókolhatnálak meg. Az ágy fölé dupla adagot teszek a biztonság kedvéért.- nevetek, miközben hátulról még átölelem egy pillanatra a nyakába motyogva a szavaimat, a végén újfent elnevetve magamat.
Persze nem engedem neki, hogy kipakoljon, és ebben szövetségesemmé válik Wendy és Albert is. Sértőnek éreznék, elvégre őket pontosan az ilyen dolgokért fizetem. Sokak szemében ez minden bizonnyal úri hóbortnak, fennhéjázásnak tűnik, pedig szerintem végtelenül egyszerű: munkát adok nekik, lakhatást, megélhetést, biztos hátteret egy olyan világban, ami állandóan változik körülöttünk. Nem használom őket ki, és nem alázom meg soha. Én nem felejtettem el, hogy honnan is jöttem.
- Bizony nem, úgyhogy sipirc befelé!- paskolom meg a kabáton át is érzett formás hátsóját, amint felfelé halad a három fokból álló apró kis lépcsőn a bejárati ajtó felé.
Odabent lágy arany fények fogadnak, a nappaliból a lányunk csacsogása, apám újra és újra hallható öreges, de őszinte nevetgélése, még Lara is kuncog időnként Alexa végtelen és kiapadhatatlan gyermeki lelkesedését hallgatva.
Én azonban kihasználom azt a kis időt, amíg lesegítem Angie-ről a kabátot, hogy mohón lopjak valamit magamnak az eljövendő éjszaka elképzelt ígéretéből. Látni őt abban a ruhában, ami korábban csupán egy próbababán lógott, miközben tudatosul bennem, hogy semmit nem visel alatta, egyszerre önt el forrósággal és egyszerre okoz veszettül túlfűtött izgalmat.
- Ó ne aggódj, ez a ruha pontosan ott dudorodik és kerekedik, ahol az szükséges.- pillantok le a dekoltázsába, és egy mély sóhajjal, lassan szinte mint valami tolvaj, aki attól retteg, hogy rajtakapják lehelek csókot a két kebel találkozási vonalára. Lassan nézek föl rá, és húzom közelebb magamhoz. Ha vasból lennék vagy vasból és fából akkor is nehéz lenne önuralomra inteni magam, nemhogy így, hogy immáron láthatom őt, érezhetem az illatát.
Ééééés bizony rajtakapnak. Mégpedig Albert, aki megpróbál ugyan diszkrét lenni, mégsem tudok nem érezni valami szégyenteljes bűntudatot azért, mert majdhogynem ledöntöttem a lábáról az imádott nőt. Nem sok tartott vissza tőle az tény, bár azért a józanság még mindig több volt bennem jelenleg, mint amit az ösztönök diktáltak. Annyi azonban bizonyos, hogy ha ennek az estének vége, és végre az ölembe tartva belépek vele a hálószobába - mert így fogom, ezt annyira elterveztem, és annyira akartam - semmi nem fog többé visszatartani attól, hogy az utolsó porcikáját is imádattal csókoljam körbe.
Megtorpanok egy pillanatra az évődését hallva, és lusta egyszerűséggel, féloldalas mosollyal nézek vissza rá a vállam felett, egy apró kacsintással megtoldva, meg egy ígérettel.
- Majd akkor is ezt rebegd, ha éjjel a combjaid közül kortyolom a levegőt, Szépségem!
Tudom, hogy végem. Már akkor végem volt, amikor először megpillantottam annyi év után, és rádöbbentem, hogy a vágyak nem múltak el, csak elzárva szunnyadtak, várva a megfelelő időre. Az a nap pedig felszínre hozott mindent. Minden sérelmet, fájdalmat, örömet, múlhatatlan ragaszkodást. Apám is egy nőt szeretett egész életében. Én sem vagyok ezzel másképp. Talán Angie-nek van igaza, és ez valamiféle Aubry átok.
Alexa úgy tüsténkedik a teámmal, mintha a világ legfontosabb italát készítené. Közben megállás nélkül csicsereg, hol Lara felé fordulva, hol a haját kicsit hátravetve a nagyapja felé intézve a szavait. Olyan itt a társaság közepén, mint valami kis életfa, amely apró virágaival beborít bennünket. Aztán az jut eszembe, hogy ő tulajdonképpen egy júdásfa gyermeke. Egy olyan fáé, amely apró kis lila virágaival minden tavasszal a legszebb ruhát adja a mezőnek, ahova a szirmokat elhullajtja idővel. Derülten pillantok Angie-re, megvonva a vállam, és amikor végül a lányom elém perdül úriembereket megszégyenítő módon hajbókolok előtte, apró kis kacsójából fél kézzel egyensúlyozva át a sajátomba a teát, majd a másikkal megragadom a szabad kezét és a számhoz emelem, hogy egy finom kézcsókkal illessem.
- Meg kell vallanom Alexandra kisasszony, hogy ettől csodásabb teát még soha nem kaptam senkitől.
- Ennek nagyon örülök, Mr Alexander…..jajj apa!- először belemegy a játékba, de aztán gyermeki egyszerűséggel és bájosan neveti el magát, majd bújik oda egy pillanatra az ölelésembe, majd már ugrik is tovább.
Időközben Wendy is megérkezik, és bár a teából ő maga nem vesz, szerintem ivott már eleget a délután folyamán, az apró sütemények egyikéből, amit a kertvárosi családi sütödéből hozatott azért lop egy falatkák.
- Minestrone levest készítettem. Bár én picit másképp csinálom. Kihagyom belőle a paradicsomot, és egy kis lencsét teszek bele, meg némi füstölt húst. Mondhatjuk, hogy ez afféle zöldséges füstölt minestrone. A főfogás sült, balzsam ecettel készült fácán. Mr Aubry egyik gyerekkori barátja a városka fővadásza, és tőle kaptunk ajándékba, három szép fácántyúkot, meg egy kakast. Két tyúkot készítettem el, a többit elraktam későbbre. Egy kis csokoládés néró falatkák, Miss Angie?- nyújtotta a mondandója végén a tálat Angelina felé mosolyogva.
- Mit szólnál hozzá, ha fűznétek a nagyapával pattogatott kukorica girlandot a fára? Gyerekkoromban a mestere voltam.- simogatom meg a lányom fejét, mire apám jóízűen felkacag. Én is vele együtt, mert tudom az okát.
- Méghogy mestere. Az édesanyja elkészített két nagy tállal, mire  a fiatal úr legalább a felét befalta. Drága feleségem ezért mindig négyszer annyit csinált, mert ha azt akarta, hogy a fára is jusson, bizony számolnia kellett Alexander falánkságával is.
Alexandra csilingelő nevetése közepette nézett rám, én meg lebiggyesztettem a számat, és megvontam a vállaimat, bólogattam is, mintegy beismerve a “bűnösségemet”.
Az este tökéletes volt. Mondhatom azt, hogy már évek óta, vagy talán azóta, hogy felnőttem nem volt ilyen estében részem. Nem csupán azért mert mindannyian körbe ültük az asztalt, és noha csak hármunkat kötött össze vérség kötelék, az egész hangulat egy nagy családra emlékeztetett. Olyanra, amit mindig is akartam magamnak. Magunknak. Látva Alexa vidámságát, a folyamatos és megállás nélküli tervezgetését, ahogy susmorognak és mindenféle karácsonyi dolgot megterveznek Alberttel, apám szinte megfiatalodott sugárzó arcát, látva Larát, ahogy elérzékenyülve ül közöttünk, Wendy-t akinek az ünnepek mindig olyan egyhangúan teltek, hiszen máskor nem volt nálam szükség ilyenkor a szolgálataira. És látva végül Angie-t, akinek gyönyörű tekintetében nem csupán a ragaszkodó újra meglelt szerelmet, a boldogságot, az örömöt láttam, hanem valami mást is. Azok néznek így, akik tudják, hogy hazataláltak. Oda, ahol mindig is otthon voltak. A helyre ami várta őket, talán ők maguk nem is tudták, hogy ide tartanak. Mindig ide tartottak.
Az előszobai óra lassú kongatása már az éjfélt ütötte, mire végül ketten maradtunk a nappali félhomályában Angie-vel. Alexa közel fél órája aludt már, és mindenki más is nyugovóra tért, csak mi üldögéltünk még egy pohár fehérbor társaságában a kanapén. Közel húztam magamhoz, a vállát átkarolva, és az ujjammal lágyan simogatva. A kültéri fények csillagtengere kék és arany fényeket szórt be az ablakon át, és a kerti lámpák búrája alatt megpillantottam a szépen és egyenletesen szállingózó hópihéket. Esni kezdett. Felálltam a kanapéról, letettem a poharat az asztalra, és a kezem nyújtottam Angie felé. Némán, és szótlanul húztam magamhoz, és egy általam dúdolt, keringő dallamára táncoltam vele oda az ablakhoz. Befordítottam őt magam elé, és hátulról védelmezőn borultam rá, karjaimmal átölelve a derekát. A nyakába csókoltam, aztán fejemmel a kinti világ felé biccentettem.
- Fehér karácsonyunk lesz idén. Talán fogalmad sincs róla mennyit jelent nekem, hogy itt vagytok. Hogy ebben a házban vagytok itt. Angie…- határozott, de gyengéd mozdulattal fordítottam magam felé.
- Nem most terveztem….de igazából tudod mennyire pocsék módon tudok időzíteni….de azt szeretném….illetve nem szeretném ha máshol lennétek. Közel akarlak tudni benneteket magamhoz.Ez a pár nap is pocsék volt nélkületek. Nélküled….veszett módon hiányzol.- magyaráztam az arcába nézve, tekintetem a vonásain cikázott, a lélektükreiben mélyült el, aztán az ajka vonalán. Kezem megemelve végigsimítottam a felső, majd az alsó ajkán.
- Emlékszel arra az esős reggelre, amikor nem akartál lovaglóleckét venni, helyette elszöktél velem a szőlőbe, hogy megdézsmáljuk Mr Horacz pincéjében a mustot?- nevettem a régi emlékt felidézve, amikor mindketten, alig tíz évesen úgy fejbe csaptuk magunkat az épp csak forrni kezdő murcival, hogy az valami borzalom.
- Tudod mire emlékszem? Hogy egész idő alatt az járt a fejemben, mennyire nagyon meg akarlak csókolni….tíz évesen! Pedig azt sem tudtam hogy kell mégis akartam….most tudom hogy kell, és most is ugyanúgy akarom.- a végére elhalkultam, a hangom lehetetlenül mélyen és suttogón csendült. Lassan előre hajoltam, és olyan lágy csókkal érintettem az ajkát mintha a hópelyheket próbálnánk megőrizni rajta. A forrósága azonban másodpercek alatt letaglózott, és mély egyre mélyülő csókkal adtam a tudtára, hogy lassan az utolsó ellenállásom is leomlott, amit még eddig tartogattam felé.

Régen, nagyon-nagyon régen volt olyan nyugodt hónapom, mint az utóbbi. Miután találkoztam Alexanderrel, este elmeséltem mindent Alexának, és másnap már közösen kerestünk albérletet. Én még aznap lenyilatkoztam egy újságíró ismerősömnek a válásomat, nem beszéltem meg senkivel, annak az időszaknak vége, amikor megrezzenek minden dörgedelmes hangtól, és inkább meghúzom magam. Elintézték egy életre, hogy felvegyem azt a bizonyos kesztyűt, és harcoljak a saját boldogságomért. Olyan helyet kerestünk, ahová akár másnap mehetünk, és nem kell hosszú időre lekötnöm magunkat egy helyre nagyobb anyagi veszteség nélkül. Őszintén megvallva én nem akartam sokáig Alexander nélkül lenni, de ez nem csupán rajtam múlott, majd elválik, miként alakul kettőnk dolga a jövőben, de addig sem szándékoztam tovább a tűzfészekben maradni. Kiváltképp már akkor nem, amikor apám megtudja, hogy vége mindennek. Anyám az utolsó pillanatban megmutatta, hogy szorult azért belé némi gerinc, és megkaptam egy bankszéf kulcsát. Két napra rá elmentem megnézni, mi van benne. Nagyon sok levelet találtam, majdnem minden hónapra egyet, de még nem volt lelkierőm elkezdeni olvasni őket. Ezenfelül egy halom babakori dolgomat, mint az első levágott hajtincsemet, néhány régi videokazettát a korai éveimről, karácsonyokról, apámban már akkor sem volt lélek, de anyám még menthetőnek tűnt. Fogalmam sincs, mikor változott mindez meg, talán a leveleiből majd választ kapok rá, de őszintén, sosem érdekelt igazán, hisz milyen anya az olyan, aki hagyja, hogy tönkre tegyék lelkileg és testileg a lányát? Mindennek nevezném, csak anyának nem. És pénzt. Nagyon sok pénzt. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy apámat csapolta, amikor csak tudta, gondolom, az évekkel ezelőtti vitám vele is rátett egy lapáttal, amivel kizárattam magam az örökségemből. Ez a pénz... elég lett volna egy kisebb lakásra valahol, de egyelőre nem nyúltam hozzá, vésztartaléknak tökéletes lesz, ha nem tudom beforgatni az Alexanderral közös életünkbe. Benne bíztam… Ő akkor sem hagyna magamra, hogyha másként alakulnának a dolgaink. Alexa miatt semmiképp, de szerintem a lelkiismerete nem engedné, hogy engem még ő is tönkretegyen. Kiváltképp, hogy megígérte, hogy sosem fogja hagyni, hogy bárki bántson, és ebbe bizony ő maga is beletartozik. Igazság szerint nem éreztem hálát anyám felé. Valamelyest talán enyhíteni remélte vele az érzéseimet irányába, de semmi a világon nem fogja jóvátenni azt, hogy egyszerűen egyedül hagyott egy kilátástalan helyzetben, ahol iszonyatosan nagy szükségem lett volna az anyukámra. Már a lelki támogatása is nagyon sokat segíthetett volna. Soha, semmivel nem fogja tudni visszaadni az érzést, hogy van anyukám, egyszerűen lehetetlen. A pénz jól jön, és nem vagyok olyan önérzetes, hogy visszaadjam neki, gondolom volt olyan előrelátó, hogy magának ugyanígy eltegyen, és meglépjen, ha megelégelte apám dolgait. Ideje lenne már. Ez azonban semmilyen szinten nem kell, hogy érdekeljen. Nem az én dolgom. Az én felelősségem Alexa, akiért a világon mindent meg fogok tenni, amit a két kezemmel ki tudok harcolni számára, de úgy gondolom, a kapcsolatunk tökéletes, és nem kell azon aggódnom, hogy úgy kell felnőnie, ahogy nekem. Apa és anya nélkül. Neki a dolgok jelenlegi állása szerint mindkettő meglesz.
- Ne aggódj, abban nem lesz hiba a közreműködésed nélkül sem. Nem mintha lenne hely, ahol egyébként ne csókolhatnál meg. Legyen szó bármilyen helyiségről vagy éppen… – Ezt már a hatás kedvéért inkább csak a füléhez hajolva suttogtam. - … a testem bármely pontjáról.
Egy leheletnyit ráharaptam a cimpájára, aztán hagytam, hagy forrjunk mindketten a saját levünkben, addig legalábbis, míg a kabátok közt kissé megfeledkezve minden másról feszültünk egymásnak. Istenem, de szerettem volna már most elvonulni, azt sem bántam volna, ha pár perc az egész, csak végre érezzem úgy, mint régen. Emlékszem, mennyire remegett a gyomrom akkor, legelőször, fogalmam sem volt, mire számítsak, és talán neki sem, többet hallhatott akkoriban már azért a dolgokról, én fiatalabb voltam, még csak sarjadozott a szexuális érdeklődésem, persze az iránta való már jóval korábban kivirágzott, és azóta sem volt hajlandó az enyészeté lenni. Az meg, amit most érzek, köszönőviszonyban sincs azzal a vágyacskával, most majd szétfeszíti a testemet az érzés, egyszerűen alig bírom türtőztetni magam, és bár világ életemben mondhatni úrinő voltam, most nem akartam az lenni.
- Pontosan, de csak azért, mert nincs alatta semmi, csupán én magam.
Kacér pilláimat rebegtetve néznék fel rá, de ő éppenséggel mással szemez, amire nevetek rá, talán egyéb alkalommal felháborodást mímelve követelném, hogy lesz szíves a szemembe nézni, de most legszívesebben azt suttognám, hogy hajtsa csak le azt a pántot vonuljunk el a legközelebbi szobába, és csókoljon, ahol ér, hogy én is megtehessem ugyanezt, és számoljunk le ezzel az őrjítő vágyakozással, mert úgy érzem, menten lángra kapok tőle.
- Azt hiszem, más is ott dudorodik, ahol szükséges.
Nekipréselve a csípőmet egészen korrekt képem van arról, hogy délen a helyzet nála sem nyugodt éppenséggel, amivel nincs is baj, sőt, őszintén kedvemre való, hogy érzem, mennyire kíván, a baj csak az, hogy ezzel most még nem tudunk kezdeni semmit sem. Albertet jelen pillanatban bevallom, nem kedvelem olyannyira, de szegény persze nem tehet róla, hogy mi nem bírunk a vérünkkel, ő csak jót akar, ami jelenleg annyira azért mégsem nevezhető annak, de ettől még ideje visszavedleni felnőtt emberekbe, akik igenis bírnak magukkal. Mondjuk azt nem állítom, hogy nem volt szándékomban olykor befűteni Alexander számára, de ez maradjon az este további részének a titka egyelőre.
- Akkor is a nevedet fogom rebegni Aubry, de egészen másképp.
Ígérem, de szerintem tudja ezt jól. Fura, talán kellett volna, hogy legyenek bennem kétségek, főként azért, mert mikor legutoljára férfi hozzámért, azt erőszakkal tette, de nem voltak. Tökéletesen megbíztam az imádott férfiban, és kizártnak tartottam, hogy akkor és ott bepánikoljak, és ne engedjem közel magamhoz. Ugyanakkor tudtam, hogyha mégis megtenném, Ő megértené, és kivárná, míg készen leszek. De én ezt azt egészet feldolgoztam és lezártam magamban, pusztán azért nem akartam soha senki mást az életemben, mert elképzelni sem tudtam, hogy az ne Ő legyen. Érzelmek nélkül nekem az ilyesmi nem megy, akkor csupán egy test lennék lélek nélkül, és annak szerintem nem volt értelme. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy könnyebb lenne érzések nélkül, legalább a testem kielégülne, ha a lelkem nem, de az valaki nagyon más lenne, nem én. Így életem ezen része egyszerűen elszunnyadt, és mélyen aludt egészen addig, amíg meg nem láttam Alexandert. Akkor aztán úgy tért magához, mintha soha egy pillanatra sem tűnt volna el, olyan elemi erővel tudatva meglétét, hogy már akkor alig bírtam másra gondolni, és pusztán a felmerülő témák komolysága okán csitult annyira, hogy ne vessem rá magam gyermekem apjára.
Odabenn már a többiek viszonylag könnyen elterelik a figyelmünket, noha az én tekintetem újra meg újra az apa-lánya párosom állapodott meg, és bevallom, olykor el kellett morzsolnom pár könnycseppet a bennem dúló érzésekről. Egy csoda volt ezt látni, olyan mélységes boldogság, amihez foghatót egyszerűen nem kívánhat magának az ember. Alexa vidám kacagása és csillogó tekintete, az Alexanderen látszódó mérhetetlen büszkeség annyira, de annyira kedves volt számomra, hogy nem bírtam ki. Egy ponton ki kellett mennem a mosdóba, hogy megigazítsam a sminkemet, mert kezdte csípni a szemem, és sejtettem, hogy túl sok volt a könny, hamarosan már elég árulkodóvá válna.
- Ez nagyon jól hangzik Wendy kedves, biztosan isteni lesz. A csokoládés falatkát meg úgy gondolom, vétek lenne visszautasítani.
Azzal egy darabot elvettem, a mértéktartás nem volt jellemző rám az utóbbi időben, de azért itt mindenki előtt nem szerettem volna a fél sütistálat felzabálni, úgyhogy visszafogtam magam, egyébként sem állt szándékomban túl sokat enni, az elnyomott volna, és ágyba zuhanva elalszom, márpedig nekem biztosan nem szerepelt alvás a terveim között, és ha rajtam múlik, Alexander sem durmolással fogja tölteni az éjszaka nagy részét.
- Ajjajj, az a pattogatott kukorica szerintem több frontos támadásnak lenne az áldozata.
Jegyeztem meg nevetve Mr. Aubry szavai nyomán, mert bizony Alexa és magam is kedveltük az említett rágcsálni valót, s a hallomás alapján Alexander sem vetette meg, szóval jó eséllyel nem sok fűznivaló maradna.
Az este további része valahogy észrevétlenül eltelt, olyan nyugalomban, békességben, vidámságban, amiről gyermekkorában álmodozik az ember, és annyira örültem, hogy Alexának része lehetett benne, hogy ezért végtelenül hálás voltam, és azt hiszem, éppen annyira kijárt már nekem is. Hiányzott, hogy ilyenben részem legyen, régen is csak akkor volt hasonló hangulat, amikor átlógtam Alexander és Mr. Aubry kis lakhelyébe, én a finom forró csokit meg a sütiket vittem, ők meg az otthonosság érzését adták nekem, ami valahogy mindig velük volt, abban a kis, szegényes kuckóban, és most itt is. Mert ők család voltak, jóban rosszban, és ez olyan kincs volt, ami nem jut mindenkinek. De az én lányomnak nem úgy kell majd felnőnie, hogy világ életében hiányzik neki ez, még ha én ott is voltam, és megvolt a kis meghitt burkunk, nem volt az igazi. Alexander nélkül soha.
Mikor letettem aludni a kislányunkat, már félálomban suttogta a nyakamba, hogy köszönöm anya, nagyon szeretlek. Akkor is könnyeztem, de most már a boldogságé volt az összes, ami fényévekkel jobb érzés volt, mint a korábbiak. Olyan békésen aludt, mintha otthon lenne, jó volt látni, hogy ennyire könnyen alkalmazkodott a helyzethez, de azt hiszem, ez valójában nem nehéz, ha végre megkapjuk azt, amit már régóta nagyon szerettünk volna.
Most, Alexander vállának dőlve annyira könnyűnek és egyszerűnek tűnt minden, boldog és elégedett voltam, egyszerűen nem találtam hibát az egészben, pedig kerestem, mindig keresem, de hagytam lenyugodni a lelkemet, és végre élvezni a pillanatokat, tartson akármeddig.
Addig észre sem vettem a hópelyheket, amíg oda nem táncoltunk az ablakhoz, ott aztán mosolyogva bámultam ki. Fejemet nekidöntve, érezve a teste melegét, a közelségét, olyan otthonosan jóleső volt, hogy már csak felfelé tudtak görbülni ajkaim.
- Hidd el, hogy pontosan tudom.
Azért, mert én is hasonlót éreztem, elmondhatatlanul hiányzott, és Alexának is, noha nem ismerhette eddig, de tudta, hogy létezik, és reménykedett, hogy egyszer majd megismeri. Boldog vagyok, hogy eljött ez az idő, és már nem számít az a rengeteg fájdalom, ami idáig vezetett.
- Alexander, ez egy kicsit zavaros. Szóval… legyünk itt? Úgy érted… mindig?
Nem ártott tisztázni, hogy jól érzem-e a szavait, mert én ezt silabizáltam ki belőle, és őszintén, nem tudtam volna, sőt, nem akartam volna bármiféle érvet felhozni ellene, mert egyszerűen ugyanazt éreztem. Nem akartam távol lenni tőle, és Alexandra sem.
- Te is nagyon hiányzol nekem.
Hunytam le a szemeim, ahogy az ajkaimon simított végig, aztán az ajkaimba harapva sóhajtottam fel. Nem ez volt az első olyan mozdulat, amivel igyekeztem hatni rá, bár most ösztönös volt az érintése nyomán, de a korábbiak nem igaz. Mint mikor „véletlenül” az ölébe estem a kanapén, amikor igyekeztem bemászni középre, és úgy keltem fel, hogy a popsimat kissé odanyomtam hozzá, vagy amikor mögötte elmenve rámarkoltam a hátsójára, vagy épp az asztal alatt kalandozott el a lábam fel a lábszárán. Olyan voltam, mint egy kis csínytevő manó, de jól esett minden szemtelen mozdulat, egész izgalmas volt észrevétlenül megejteni őket.
- Hogyne emlékeznék, utána jó ideig nem ettem szőlőt sem.
Nevettem fel, de a téma egészen más irányt vett, és akkor már azért közel sem az emlék ezen része lesz fajsúlyos.
- És az a legjobb benne, Alexander, hogy bármikor meg is teheted.
A csók átmelengette minden porcikámat, noha addig sem fáztam, és bár kezdetben puha volt, és kellemes, igazi szerelmesen romantikus, de ugyanazon a ponton felcsiholta bennem a kissé, sőt, inkább mostohán háttérbe szorított vágyakozást, és azon kaptam maga, hogy egyre mohóbban csókolom, és ujjaim reszketve, de ennek ellenére magabiztosan oldják meg a nyakkendőjét, hogy utána végig fussanak a gombsoron, kioldva egyik utána a másikat. Ujjaim nem kérve engedélyt futottak be a szétnyíló anyag alá végül, és valósággal elvesztettem az eszem már attól, hogy a forró bőrét érzem érintésem nyomán. Ajkaimmal elhagyva az övét futottam végig állának markáns ívén, majd le a nyakáról a kulcscsontjára, és egyszerűen nem akartam tovább visszafogni magam. Annyira magától értetődőnek tűnt, ahogy az övcsatja megadja magát akaratomnak, és szétrántom végül a nadrágján a cipzárt, hogy a világon semmi nem állíthatott volna meg.
- Szóóóval… Mr. Aubry… maradt még abból az ellenállásból?
Incselkedve pillantok fel a tekintetébe, mert látni akarom, ahogy elsötétül a tekintete a mindent elsöprő vágytól, ahogy ujjaim az alsónadrág alá furakodva érintik ott, ahol nekem rettentő rég nem volt módom. Azt hiszem, éppen annyira vágyik rám, mint én rá… A mellbimbóim már majd átlyukasztották a ruhám nem túl vastag anyagát, és az biztos, hogy már akkor sem ütközne ellenállásba Alexander, ha a világon semmit nem tesz előjáték gyanánt, azt megtette helyette a fojtogató várakozás. Annyira kívántam, hogy már szinte perzselt tőle a bőröm, és szerintem nem csak én éreztem így, egyszerűen túl rég volt, olyan rég nem éreztem még csak hasonlót sem, hogy minden pillanatát szomjaztam.

A nyers fizikai vágyat az emberek hajlamosak néha összekeverni a szerelemmel. Ez nem feltétlenül jelent gondot a maga nemében. Legalábbis abban az esetben semmiképp, ha a szerelem volt előbb, amely aztán kiváltotta ezeket a vágyakat. Sajnos azonban mi férfiak szinte minden esetben azt a feszítő, hovatovább néha elviselhetetlen vágyat érezzük, ha egy olyan nő közelében vagyunk aki az elménket, a szívünket és mindent, amik mi vagyunk rabul képes ejteni.
Nem szégyen bevallanom, hogy Angie közelében ez sosem volt másképp, nem volt akkor sem amikor először éreztem többet iránta barátságnál. Amikor először döbbentem rá, hogy én, a nagy házban lakó úrikisasszonyt mindennél jobban szeretem, és az sem érdekelne, ha a fél világot át kellene rohannom vele, csak végre az enyém lehessen. Akkor is amikor először megcsókoltam, amikor minden alkalommal megcsókoltam, akkor is, amikor eltűntem az életéből, és hosszú ideig minden álmom legmélyén csak őt láttam. A kecses alakját, az imádott, bájgödrös mosolyát, hallottam az éjjeli sötétben a hangját, gyötört a kérlelhetetlen izgalom, hogy visszatérjek, és nem törődve semmivel magammal vigyem Baton Rouge-ba. Akkor is amikor visszajöttem, amikor összefutottunk, akkor is amikor néhányszor találkoztunk, és bár kétségtelenül nem illendő ilyet még csak bevallani sem, de akkor is amikor hármasban kirándultunk. Angie maga volt a tökéletesség, az a nő, akire a férfi - én legalábbis mindenképp- eszement módon vágyik, akinek az utolsó mozdulatából is süt valami pajkos és rendíthetetlen kacérság. Flörtöl velem akkor is, amikor tulajdonképpen teljesen semleges témákat érintünk.
Még csak tagadni sem akarnám, hogy az első alkalom óta, hogy ruhában a karjaimban tartottam, folyamatosan az motoszkált bennem, az ujjaimban ott volt a bizsergés, hogy meg akarom őt szabadítani attól a felesleges anyagtól, ami elválaszt tőle. De én mindig és minden körülmények között igyekeztem úriember maradni ha róla volt szó. Nem akartam elkapkodni. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy csak ágyba akarom vinni, ki akarom használni, hogy még mindig megremeg a csókjaim alatt. Nem akartam, hogy bármi beárnyékolja azt a képet amit egy olyan Alexanderről őrizgetett, akiből bizony jócskán maradt még belőlem.
Igaz a női nem kihasználása, legalábbis bizonyos keretek között, sosem tartozott azon tulajdonságaim közé, amit előszeretettel műveltem volna. Ugyanakkor nem vagyok álszent, hogy azt mondjam sosem tettem semmit érdekből vagy mert éppen a lehetőség ott hevert a lábaim előtt. Ostoba lettem volna nem kihasználni. Az érzelmeim és a szívem itt maradt ugyan, és az Angie birtokában maradt és van a mai napig is, de a kémia, a nyers vágy az bizony engem is hajtott előre. Nem tagadom ezt le soha, igaz nem is beszélek róla. Angie-nek legalábbis, és alapvetően sem senkinek. Az efféle ügyeimet mindig diszkréten és szolidan kezeltem, nem vertem nagy dobra, éppen azért az újságok sem nagyon foglalkoztak vele. Egy időben, bizonyos portálokon, és az internet szövevényes bugyraiban még olyan pletyka is szárnyra kapott, hogy esetleg meleg vagyok. Nevetséges, és mulattató feltételezés volt, amin napokig remekül szórakoztam. Ha egy átlagos hetero férfi nem villog minden héten új nővel az oldalán, vagy harminc felett még nem állapodott meg, az igen, az valóban csak meleg lehet, semmi más.
Abban biztos voltam, hogy ha napvilágot lát majd a viszonyom Angie-vel, egy időre valószínű remek pletykát fogunk szolgáltatni bizonyos oldalaknak, vagy médiumoknak, hiszen az üzleti életben mindketten olyan névvel rendelkezünk, amely mellett nem lehet elsétálni. Ugyanakkor eszemben sem volt ezt az egészet egy percig is rejtegetni, vagy egyáltalán letagadni. Hogyan is akarhatnám, mikor valami olyasmi teljesül most be, a régi szülői házamban, amire mindig is vágyakoztak, és amire a legkisebb esélyt láttam úgy alapvetően és valaha is az életben. Itt van az apám, a lányom és a nő akinek ujján ott ragyog az a gyűrű amit azon a napon akartam neki odaadni, amikor újra szirmot bontott a júdásfa? A nő aki papíron még máshoz tartozik, de aki a szívében sosem szakadt el tőlem. Van távolság, fizikális, ami egyszerűen nem tudja megtörni azt a ragaszkodást amivel két ember viseltetik egymás iránt.
Angie olyan volt egész este mintha kicserélték volna. Emlékszem az első találkozásunk alkalmával, a viszontlátás meglepett de mégis boldogsággal eltöltő pillanataiban is láttam a szemeiben valamiféle szomorúságot. Valami megfejthetetlen keserűséget, ami régről táplálkozott és amely kitartott még nagyon sokáig. Nehéz a múlt rossz döntéseitől megszabadulni, van akinek nem is sikerül. Van akin örökre nyomot hagynak. Most azonban egyszerre volt vidám, tüzes, kívánatos, kacér, szemtelen, édes, meghatott….az érzelmek egész skáláját végigvonultatta, és nem tudtam elsétálni a tekintetében ragyogó gyémántcseppek látványától. Az öröm könnyein túl volt ott még más is. Úgy ahogyan csak ő tudott rám nézni. Hívogatott, csalogatott, és tudtam, hogy bárhogy és bármikor is ér véget ez az este ma éjjel a karjaimban fogom tartani őt. A ruháit csendesen hagyva magunk mögött, csupán a hold fényét engedni be az ablakok redőin át.
A ház lassan elcsendesült az est végeztével. Mindenki nyugovóra tért, vagy éppen tévét nézett, mint Wendy a ház másik végében. Nehezen tudott elaludni, és legtöbbször hagyta, hogy a televízió programozható menüje kikapcsolja helyette a készüléket. Apámat a gyógyszerei elnyomták, Lara pedig mellette pihent le az ágyra. Kifejezetten szeretett volna mellette maradni, és én nem győztem hálás lenni az önzetlenségéért. Tudom, hogy megfizetem a munkáját, de van amit nem követelhetek  meg tőle, amit saját maga ajánl fel. És azt hiszem ez ilyesmi. Albert is lepihent, ő alapvetően is csak akkor marad fenn sokáig, ha én is későn érek haza. Olyankor mindig ébren vár.
Alexa boldogan csimpaszkodott a nyakamba, mikor jó éjt puszira mentem be a szobájába, és azt mondta, hogy élete legszebb karácsonya lesz, meg azt is, hogy ha hó lesz alaposan meg fog dobálni hógolyóval. Imádom a derűjét, azt a gyermeki vidámságot, ami alapvetően jellemzi. Azt hiszem ez az én lelkemnek is nagyon kellett.
Ahogy kellett az is, hogy most Angie-t átölelve csak nézzem  a kinti sötétséget, az apró fényeket, a várost a távolban. Ahol születtem, ami meghatározta életem első hét évét, ahova csak néha tértem vissza, akkor is szívfájdalommal, meg azzal a reménnyel, hogy ha idős leszek és elég gazdag itt fogok meghalni. Persze ezek afféle utópiák egy alig tizennyolc éves fiú fejében. Persze bennem ez mégis megmaradt. Azt hiszem anyám miatt. Valahogy sosem tudtam igazán elszakadni Bohemia-tól.
- Bocsánat ha zavaros vagyok, de ...ahh, istenem, Angie. Melletted és veled lenni, egyszerűen elképzelhetetlen érzés. És hát a gondolataim is cserben hagynak.- nevettem el lágyan magam, és megvakartam a tarkómat, fejem lehajtva, majd onnan nézve vissza rá. Bólintottam.
-  Igen, valami ilyesmit szerettem volna mondani. Hogy mindig. Az a gyűrű az ujjadon. Nem véletlenül küldtem el. Nem véletlenül tartottam meg és őrizgettem ennyi ideig.- emelem meg egy picit azt a kezét amin a gyűrűt viselte, majd érintettem az ajkaimhoz egyetlen pillanat erejéig, de a tekintetem nem szakítottam el róla.
- Férjnél voltál. Tiszteletben tartottam egykor. De amint megbizonyosodtam róla, hogy nem vagy boldog, ha nem is lettél volna válófélben, akkor is küzdöttem volna érted. Én küzdenék most is. Bár azt hiszem a mi küzdelmünk már jócskán lefutott idővel. Mi már túl vagyunk rajta. Szóval azt hiszem, vagy legalábbis azt szerettem volna mondani, hogy maradjatok velem.- az igazsághoz tartozott persze, hogy ezt nem feltétlenül New York-ra értem, hiszen engem Baton Rouge-ba köt minden, de azt hiszem ez valami olyasmi, amit nem karácsonykor kell megbeszélni. Én egyelőre beérem egy “talán”-al is.
Ami azonban érkezik a régi emlék felidézését követően az nem csupán egy gyenge lábakon álló bizonytalan felelet, sokkal inkább határozott és nagyon is olyasmi, ami másodpercek alatt zúdul át rajtam, és teljesen letaglóz.
A nyakkendőmre futó kezét segítem azzal, hogy kicsit megemelem a fejem, és egyszer mozgatom jobbra majd balra a nyakam. Az ingem következik, de amikor a gombok sorban adják meg magukat neki,egy mély és erőteljes sóhajjal adom a tudtára, hogy igencsak jó úton halad arrafelé, hogy a továbbiakban mindenre tudjak gondolni csak arra nem, hogy visszafogjam magam. Igaz nincs is már rá szükség. Amikor ez tudatosul bennem, Angie ujjai már a bőrömön táncolnak az ing alatt. Egy hirtelen de határozott mozdulattal ragadom meg a kecses derekát, és húzom magamhoz olyan közel, hogy ha mozdul akkor azt csak ívben megfeszülve teheti, de akkor is nekem préselődik. Másik kezem a tarkójára csúsztattam és a hajába túrtam, majd rámarkolva odahajoltam és egy határozott a saját feszítő vágyaim közepette vergődve csókoltam bele a forró leheletem hosszan és mélyen az ajkaiba. A nyelvemet újra és újra végigtáncoltattam az övén, őrült körjátékot járva, fulladva és nyögve bele ebbe a csókba. Mikor elengedtem mindketten zihálva vettük a levegőt.
Az övcsat csattanása, a cipzár cirrenése volt az utolsó olyan hang, ami teljesen elvette a maradék eszemet is, ami bármilyen módon visszatartott volna tőle. Túl régóta és túl erőteljesen vágyakoztam már utána.
Tekintetem sötét örvényén át csak őt látom. A testének a vibrálását, az arcának a pírját, a mosolyát, azt a fajta könnyed pajkosságot, amivel nem kérdés, hogy másodpercek alatt taszít a teljes megsemmisülésbe.Előre hajolva finoman nyaltam végig az alsó ajkán, aztán a szavaimat oda leheletem, lassan, mélyen zengő baritonnal, kába vágyakozással.
- Ellenállás? Volt valaha olyan?
A mondat végén aztán kicsit előre hajoltam és az egyik kezemmel a térde alatti részre nyúltam, alkaromat megtámasztva, a másikkal a hátánál fogtam, és felkaptam az ölembe.
- Kapaszkodj!- adtam ki az utolsó szót, mielőtt elindultam vele a hálószoba felé. Minden lépés után egy pillanatra megállva, hozzá odahajolva vettem levegőt a csókjaiból. Az ajkának zamata mindennél jobban részegített. Az ajtó félig nyitva volt, így a lábammal rúgtam be óvatosan, majd ugyanolyan óvatosan be is rúgtam magunk mögött.
Óvatosan tettem az ágyra. A kis lámpa arany fénye a falon apró kis pontként terült el a háttérben.
Nem mozdultam amikor letettem, hanem a két kezemen támaszkodva a válla mellett ott magasodtam felette. Lehajoltam és lágyan, lassan végigcsókoltam a nyaka ívét. Finom volt a bőre és én éreztem, hogy ennyi kevés lesz….a csókút az ajkaihoz vezetett. Kezem közben mozdítottam és a ruhát derék tájon megcsippentve apró kis mozdulatokkal húztam feljebb és feljebb, amíg meg nem éreztem a combfix csatját. De itt nem álltam meg, a kezem a ruha alá vezettem és a derekát kezdtem simogatni finoman. Aztán gondolva egyet hirtelen a dereka alá csúsztattam a kezem és megtartottam, én magam a hátamra gurultam és húztam őt is magammal.
- Semmit nem teszek amit te nem akarsz. Most még meg tudsz állítani ha akarsz.- miközben beszéltem kezemmel a ruha pántjával babráltam, és az egyik oldalon le is csusszantottam. Végigsimítottam a kerek vállain.
- De meg kell jegyeznem, kurva morcos lennék, ha most így itt hagynál.- mosolyodtam el, hiszen tudja, hogy bármit is mondok, nekem mindig ő volt az első. És most is az. Minden helyzetben.

Az az igazság, hogy ha visszatekintek az elmúlt éveimre, nem tudnám megmondani, mikor éreztem utoljára ennyire, hogy élek. Bármennyire nagy csoda az életemben Alexa, és jobban szeretem bárkinél a világon, mindig bűntudatot éreztem, amiért nem tudtam neki egy kiegyensúlyozott, nyugodt, boldog anyukát prezentálni, bármennyire igyekeztem. A víz tetején mindig sikerült fennmaradnom, és eszembe sem jutott feladni a kislányunk miatt, de ennyire futotta. Mindent megadtam, amit féllángon égve meg lehet, és őszintén, még így is elég jól sikerült csemete lett belőle, azt nem tudom, hogy pont emiatt, vagy alapból ilyen csodás lélekként kell leélnie az életét. Azt hiszem, ezután csak jobb lehet, mert egyedül nem tudtam megadni neki a teljes családot nyilván, de Alexanderrel karöltve ez azért már másként néz ki, és lehet esélye egy teljes családra. Megérdemli, és talán a kamasz éveiben jóval nagyobb szüksége lesz rá, mint eddig volt. Ahogy egyre több mindent ért és lát a világból, egyre inkább rájön, hogy nem csak a szűk környezetében vannak aljas emberek és rossz dolgot. Csak azért fohászkodom mindig, hogy ez ne nyomja rá a bélyegét a csodás személyiségére, és legyen képes megmaradni az az üde színfolt a világban, aki eddig volt. Kislányként hasonló lehettem magam is, de a sors nem volt kegyes hozzám, bízom benne, hogy vele másként lesz, mert nem érdemel semmi rosszat. Talán én sem érdemeltem, de így alakult, kár már ezen lamentálnom, csak az itt és most számít, annál pedig jobbat elképzelni sem tudnék, szóval panaszra abszolút nincs okom.
Az évek során rengetegszer gondoltam rá, sokszor haragudtam, éreztem fojtogató tehetetlenséget, de az idő nagy részében hiányzott minden, ami ő maga. Talán ezért nehéz igazán megnyugodnom, valahogy hozzászoktam, hogy nélkülöznöm kellett, és most azt kell erősíteni magamban, hogy itt van, és elhinni, hogy már nem fog menni sehová, legalábbis nem nélkülünk. Nem egyszerű, az egyszer biztos, vannak napok, amikor sokkal könnyebb, mint például ma, amikor egyszerűen minden tökéletes, és vannak olyanok, amikor egyedül maradok a gondolataimmal, és sötétebbnek látom a dolgokat, mint amilyenek valójában. Ma azonban nem kell árnyakkal hadakoznom, akkor már különösen nem, amikor hozzábújva ülök a kanapén egy remekül sikerült nap után, és végre el tudom hinni, hogy ez a világ lehet boldog hely, félelmek, hibák nélkül.
- Nem baj, azért még mindig megértelek mondhatni fél szavakból is, nagyjából. Csak van, amire inkább rákérdezek, mintsem olyat gondoljak, amivel tévútra csalom saját magamat.
Kellemetlen lenne beleélnem magamat valami olyasmibe, ami nem létezik, csak én hallom bele a szavaiba azt, amit szeretnék hallani, de amúgy esély sincs rá. Nem szeretnék ilyen félreértést, ezért jobb tisztázni, hogyan gondolja pontosan a dolgot. Szerencsére azért úgy tűnik, arról van szó, aminek elsőre hangzott.
- Meglehetősen hízelgő egyébként, hogy azóta őrizgetted ezt a gyűrűt.
Ebből azért elég biztosan lehet tudni, hogy nem múltak el az érzései, még ha egyébként elég lehetetlennek gondoltam ezt a forgatókönyvet. Noha nem tudom, miért, hiszen az én érzéseim ugyancsak megmaradtak, szóval, hogyha abból indulok ki, simán lehetséges a dolog. Miért ne alakulhatott volna végül jól ez az egész? Szerintem mindketten szenvedtünk érte eleget, legalábbis én így gondolom.
- Ez olyan dolog, amit sosem kellett volna tiszteletben tartani. Tulajdonképpen én nem is tettem, mondhatni, egészen lényegtelen tényezője volt az életemnek, csak arra volt jó, hogy távol tartson téged és tönkre tegyen engem.
Bizonyára apám tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a dolog végül így fog alakulni, máskülönben nem erőltette volna ezt a házasságos témát. Gondolom sejtette, hogyha nem ad férjhez, és kiderül a gyerek, Alexander biztosra venné, hogy az övé. Nem tévedett, ha nem szólt volna a sajtó a „csodás” esküvőnkről, akkor visszajött volna, mert eszébe sem jut, hogy én azóta összeszűrtem bárkivel a levet. Nem tettem volna. Tulajdonképpen így sem tettem soha, de nyilván ezt nem tudhatta. Őszintén szólva, egy gyerekkel és férjjel ebben a társadalmi rétegben rohadt nehéz lett volna bármit művelnem, titokban pláne, de igazából eszembe sem jutott, szóval mindegy volt a dolgok ezen része.
- Nem hiszem, hogy tovább kell küzdenünk, jobban mondva, őszintén remélem, én most már inkább a babérokat aratnám le. Azért, a rend kedvéért majd megkérdezzük Alexát is a dologról, de nem hiszem, hogy olyan nagyon tiltakozna ellene. Részemről működőképes, több mint boldogan maradnék Veled.
Ez nem kérdés, egy pillanatig nem szükséges gondolkodnom rajta. Lehet, hogy egy ekkora kaliberű döntést alapesetben sokkal jobban megfontolnak az emberek, de mi épp eleget vártunk már ahhoz, hogy még több időt vesztegessünk el egymás nélkül. Legalábbis én így gondoltam, és szerintem Alexander szintúgy, máskülönben egyelőre nem említette volna meg. Az eltelt évek bizonyosan nem pótolhatóak be, de igyekezhetünk, hogy a jövő minél inkább szebb legyen, és nyilvánvalóan könnyebben akadnak majd közös élményeink, hogyha együtt fogunk élni.
- Figyelmeztetnélek, hogy minden vasárnap kötelezően együtt töltött ebéd van, és általában együtt főzünk, aztán utána némi pihi után társasjátékparti kifulladásig. Szóval gondold át, mibe vágod a fejszéd.
Kuncogtam egy kicsit, de aligha lett volna ezek közül bármelyik probléma, noha nem tudom, milyen szinten temetkezett eddig a munkájába, de azt azért még így is meg merem kockáztatni, hogy vasárnap azért csak nem dolgozott. Ha mégis, akkor szerintem a kedvünkért ezt majd igyekszik mellőzni. Alexa teljesen biztosan ragaszkodni fog hozzá, és a magam részéről szintúgy szeretném, hogyha csatlakozna ehhez a kis szokásunkhoz, úgy lenne az igazi. S természetesen ugyanúgy örömmel veszünk bárkit, minél többen vagyunk, annál jobb. Mindig nagyobb családot szerettem volna, több lurkót, nem így alakult, és fogalmam sincs, hogy gyermekünk esetleg lesz-e több, ez még nagyon a jövő zenéje, de itt nagy becsben van tartva a személyzet is, velük már egész nagy a társaság.
Viszont ezután már teljesen bizonyosan eszemben sincs menekülőutat hagyni neki, vagy több komoly témát feszegetni, túlságosan sokáig voltam türelmes, egyszerűen nem bírom tovább, és már nem óhajtom visszafogni magamat. Csak icipicit remeg meg a kezem, mikor elkezdek az intim szférájába hatolni, az is inkább az izgatottságtól, nem azért, mert félnék bármitől, szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak a vágyakozó várakozás csapódik le ekképp. A heves, már-már követelődző csók közben kis híján megfeledkezem ujjaim táncáról, de végül nem képes eltéríteni a célomtól. Ruha nem maradhat, és kész, ebből már nem engedek.
- A lényeg, hogy ha volt is, már nincs.
Suttogom kissé recés hangon, nem sok nedvesség maradt a számban, vagy éppenséggel józan gondolatom, de igazából szerintem egyikre sem volt túlságosan nagy szükségem már, az volt a lényeg, hogy minden pillanatban Alexandert érinthetem, s ő engem, érezhetem ajkainak ízét, hallhatom a sóhaját, szívének dobbanását, s az ujjaim alatt feszülő, vágyakozó férfiasságát. Kétségtelen, hogy nem kissé vagyok már kiéhezett, s szerintem joggal gondolom, hogy azért már neki sem akadt ilyen akció az életében legalább két hónapja. Egy férfinak bizony az borzasztóan sok idő lehet. Én a magam részéről már szinte elfelejtettem, miként működik ez, de a testem emlékszik az övére, az érintésére, az érzésre, és tudja, hogy ez neki csak jó lehet.
Nevetve kapaszkodom meg a nyakában, és hagyom, hogy oda vigyen, ahová csak akar, bár egészen erős tippem van a helyszínt illetően, s kisvártatva, rengeteg csókkal fűszerezve sikerült eljutnunk oda, egyre forróbbnak éreztem magunk körül a levegőt, szinte pattanásig feszültek az érzékeim.
Az érintésétől is szinte megvesztem, pedig tulajdonképpen még semmi olyasmi nem történt, amit ne tehetne meg az ember ruhában. Lesodortam közben a vállairól az inget, nincs már rá semmi szükség, így érinthettem izmos hátának bőrét, finoman, vágyakozón karcolva csupán, de nyomot nem hagyva. Szorítva, mintha soha nem akarnám elengedni. Nem is állt szándékomban.
A helycserés támadásnál igyekeztem úgy helyezkedni, hogy összepasszoló részeink ruhán keresztül ugyan, de tovább fűtsék bennünk a vágyat, már ha ugyan lehetséges volt még egyáltalán fokozni.
- Eszemben sincs megállítani.
Nem bolondultam meg, s ennek nyomatékot adva kicsit bemozdultam a csípőmmel, körkörös táncba kezdve.
- Ne aggódj, nem vagyok olyan szívtelen szadista, hogy ingereljelek egész este, aztán ne akarjam learatni a babérokat.
Nevettem egy rövidet, aztán megcsókoltam újra. Nem ijedtem meg, nem félek, mellette egyáltalán nem, vagy vele vagyok képes ezt újra megtenni, vagy senkivel. Soha az életben nem vágytam másra, és ez számomra így volt tökéletes. A csókom útja lassan levezetett a nyakára, majd a kulcscsontjára, közben a csípőm sem pihent meg, és bár már eléggé zavart a maradék ruhadarab is, de tudtam, hogy talán okosabb nem elsietni ezt az egészet, lesz még bőven alkalmunk villámgyors numerákra, ezt most azért szeretném minél inkább kiélvezni. A végsőkig feszíteni azt a bizonyos húrt, amikor már szinte könyörög az ember, hogy csak érkezzen már a beteljesülés szele, kerüljön fel a pont az i-re.
- Újra meg újra elképeszt, mennyire tökéletes férfi vagy.
Leheletem forrón szánkázik végig a nyakán, majd újra csókra hajolok, s közben az ujjaim lefelé menetelnek, hogy a nadrágját kissé lejjebb próbáljam tornázni. Útban van az már nagyon.

Egyszer régen egy kisfiú, nem sokkal az életét megváltoztató tűz előtt, csillagokat számolt az égen. Bár tudta, mert az édesapja elmondta neki, hogy azok a fényes égitestek, amelyeket ott fenn lát, mire ide eljut a ragyogásuk, valójában már sok ezer éve kihúnytak.Legalábbis egy részük. A kisfiú mégis szerette azt gondolni, hogy bizony mindegyiket meg tudja számlálni, és egy napon majd az összes csillagot az édesanyjának ajándékozhatja csokorba kötve. A kisfiú imádta a mamáját, imádta az otthonukat, amely nem volt ugyan valami fejedelmi, de ők tökéletesen boldogok voltak benne. Voltak apró jószágaik, az édesanyjának apró veteményese, fűszernövények a konyha ablak alatt, és az apja még homokozót és hintát is eszkábált a fiának. Minden adott volt egy olyan élethez amely lehet, hogy nem lesz minden szempontból tökéletes, de a meghittség, ami másoknál csak karácsonykor jön elő, az nálunk mindennapos volt. De a csodáknak nem az a dolguk, hogy belopózzanak az életbe és örökre ott maradjanak. A tűz egy napon mindent megváltoztatott. Egy dolgot azonban soha nem vehetett el tőlük: az összetartozás érzését.
Apám és én minden nappal küzdelmet folytattunk, de mindaz ami anyám által az otthonunkba költözött egykor az nem tűnt el. Sem akkor amikor mindent elvesztettünk, sem akkor amikor Bohemiat magunk mögött hagyva New York-ba költöztünk. Az élet sokszor és sokszorosan büntetett a jóég tudja, hogy miért, és én sokáig azt gondoltam ez nem fog véget érni. Keresztre feszülhetek, küzdhetek ellene, mégis a sors valahogy nem akar számomra lehetőséget adni visszakapaszkodni. Oda a csillagok közé, ahol minden este jártam mikor számoltam őket.
Mindenért meg kellett küzdenem az életem során. A mindennapi betevőért apámmal együtt, azért, hogy elismerjék az iskolában a tudásomat, a lány szerelméért akit a világon mindennél jobban szerettem, az apja elismeréséért, amit soha nem kaphattam meg. Én senkiházi, akinek nem volt semmi a zsebében, csak a bizonyítási vágytól égő szíve a mellkasában. És ez kevés volt. Neki mindenképpen.
Aztán megváltozott minden. Egy kicsit én is. Mert meg kellett. Mert kicsit meg kellett hasonulnom önmagammal, kicsit olyan dolgokba kellett keverednem amelyben a lelkem egy részét feláldoztam, de úgy éreztem cserébe feloldottam a rajtam ülő átkot. Varázsütésre kezdett az életem jobbra fordulni, már nem kellett mindenhol és mindenkinek bizonyítanom, csak egyszerűen tettem a dolgom rezzenéstelenül, és néha kikapcsolva mindazt ami egykor olyan természetes volt számomra: az empátiát. Ettől még megszenvedtem. Ezt is.
Egy dolgot azonban soha nem kaphattam meg, egy dolgot azonban képtelen volt újra elérni. Angie látványát, az érintését, a mosolyát, mindazt amit ő jelentett egykor a számora, ami nem változott az idő múlásával sem. Sosem tudtam elengedni, de ahhoz meg gyáva voltam, hogy visszatérjek és szembe nézzek vele. Nem ment.
A véletlen sietett a segítségemre, és lett a cinkosom, mely által nem csupán őt kaphattam vissza,hanem valami sokkal többet. Valakit, aki pusztán azzal, hogy létezik, hogy mosolyog, hogy gyermeki egyszerűséggel fecseg, boldoggá tesz. Bár már nem lehetek ugyanaz aki egykor voltam, bár számtalan módon csorbult a lelkem, de tagadhatatlan, hogy aki itt ült ebben a meghitt, újjáalakított családi fészekben, a házban ahol mindig és örök vendég volt a meghittség, mégis önfeledten és büszkén pillant rá. A lányomra, Alexára.
Az elcsendesedő este azonban meghitt nyugalommal ölel körbe bennünket Angie-vel. Ebben a nyugalomban azonban ébredezik valami. Valami elfojtott, és eddig visszatartott vágy. Nem tagadom egy percig sem, hogy mostanra már elértem azt a pontot, hogy pusztán az ahogy a levegőt veszi és a kicsapódó pára hozzám ér, már tökéletes izgalomba hoz. A bőre puha, és selymes, nem tudom abbahagyni, hogy az összes létező helyen ahol még lehetséges simítsam. Ha nem lennének bennem minimális gátlások azt illetően, hogy a nappaliban bárki megláthat bennünket, istenemre mondom, hogy nem vacakolnék azzal, hogy a hálószobáig masírozok vele az ölemben.
- Elegem volt az állandó harcokból, tényleg.- rázom meg a fejem, mintegy nyomatékosítva a szavaimat, és egyben egyet is értve az övével.
- Ami pedig Alexát illeti, gyanítom, hogy jelen állás szerint hamarabb le tudom venni a lábáról, mint te.- húztam magamhoz és csiklandoztam meg az oldalát.
- Apaként és férfiként is elképesztő hatással vagyok a Brexon-Larrabee nőkre. Vagy esetleg másképp gondolod?- vontam őt közelebb apró, jelentőségteljes, és a vágyunkat fokozó apró csókokkal adva nyomatékot a szavaimnak. Belemosolyogtam az ajkaiba.
- Ami pedig a társasjátékozást illeti….hm….lássuk csak. Benne vagyok a délutáni társasjátékban, sőt ígérem még hagyom is nyerni a kisasszonyt, amennyiben a mamája hajlandó velem esténként valami egggééééészen máááááás társasjátékot játszani.- finoman haraptam meg a fülcimpáját, és azt hiszem már eddig is éppen elég sok ideig kínoztam saját magamat, különös tekintettel az előző hetekre, hogy tovább akarjak várni.
Nincs ellenállás. Sem részéről, sem részemről. Legszívesebben itt hámoznám ki ebből az észbontó zöld ruhából, és az igazat megvallva egy szemernyi kedvem sincs elbotorkálni a hálószobáig, de amilyen állapotban vagyunk jelenleg, és amilyen módon fel tudnám falni az utolsó porcikáját is, jobb ha ennek a hanghatásait nem osztjuk meg az egész házzal.
Minden egyes megállásnál a nevetésére belehajolok a nyakába, aztán az ajkaimmal az ajkáig vezetem az utam, hogy apró és heves csókokkal próbáljam csillapítani, legalább annyi időre magam, ameddig az ajtó be nem zárul mögöttünk a hálószobában.
Olyan izgatott vagyok, mint azon az első alkalmon ott a júdásfa alatt, és éppen annyira lehetetlen módon ki vagyok éhezve csupán arra, hogy hozzám érjen. Tulajdonképpen bárhol. Úgyis lángra lobbant minden mozdulata.
Olyan lehetetlenül gyönyörű a kócos hajával, a kipirult arcával, a kacér és bájos mosolyával amint fölöttem magasodik. Két kezem a csípőjére simítom, és mikor mozdul fölöttem mocskosul kínzó táncot járva, én is megemelkedem kicsit. Szétfeszülök a nadrág szorítása alatt, meg kellene már szabadulnom tőle….meg egyáltalán. Őt akarom érezni, és nem a selyemruha surranását hallgatni, amint a szövetnadrágnak simul.
A csókja pontosan olyan mint a kiapadhatatlan ambróziakút. Minnél többet kortyolok belőle, annál többet akarok, annál hosszabban és mélyebben. Mivel fogalmam sincs hogyan kell levenni róla a ruhát, hát hagyom, hogy a heves és lassan már mindenféle kontrollt nélkülöző mozdulatom nyomán ott szakadjon ahol éppen könnyebb őt belőle kibújtatni. A csupasz keblek látványára egy hatalmas nyögéssel hanyatlok vissza a párnára, miközben a kezem önkéntelen mozdul előre és masszírozni kezdi és édes és minden szempontból tökéletes halmokat.
Aztán a maradék ruhát is próbálom róla lehámozni, miközben ő a nadrágomtól próbál megszabadítani. Kezem a hajába vezetem és a tarkója környékén belemarok, lerántom magamhoz, mint valami mohó, vele betelni képtelen veszedelem. Angie csupasz testének érintése rajtam azt hiszem abban a pillanatban válik egyszerűen visszavonhatatlanul kegyetlenné, amikor szépen lassan megérzem benne magam. A forróság letaglóz, a kezem a csípőjét kezdi mozgatni, aztán lehúzom, újra és újra egy-egy mélyebb csókra, miközben a hangom lehetetlen mélységekbe játszik. Nem akarom elsietni, de várni is képtelen vagyok. Egy ponton aztán hirtelen ölelem át őt szorosan, hogy aztán megfordítsam, és most én legyek felette. Vigyázok. Amennyire lehet óvatos vagyok, de a tekintetem elárulhatja számára, hogy a ködön túl már tökéletesen elvesztett józanságom tanyázik, és jót vigyorog.
-Annyira….lehetletlenül….gyönyörű….vagy...és annyira….annyira nagyon….hiányoztál….Angie…- minden szót zihálva ejtek ki, minden szó egy-egy mozdulat, amellyel kitöltöm, birtokba veszem, magaménak akarom őt. Soha többé nem fogom elengedni. Soha többé! Kezét megfogom és az oldala mellett a feje fölé vezetem. Belekulcsolom a sajátjaimat. Hosszú, mély, morranó nyögésekkel feszülök bele újra és újra, ajkam az övét keresi, mintha onnan több levegőt remélnék, pedig ott csak az ő veszedelmesen gyönyörű sóhajai tanyáznak. Az arca ragyog, a gyönyör apró cseppeket rajzol a homlokára. A tekintete akár az eleven tűz, szinte engem is éget.
Egyre égetőbb és egyre gyorsabb tempót diktálok, szinte már érzem, hogy másodperceken belül fog a tökéletes extázisba taszítani, mintha nem létezne semmi más az egész univerzumban, csak ez a pillanat, ez a mindent beborító mámor, amelyre több mint egy évtizede várunk. A fejem a gyötrően édes gyönyör perceiben egy hangos nyögéssel esik a vállgödrébe, a zihálásából érzem, hogy másodperceken beül követ engem. Az ujjainak szorítását, az ölének égető forróságát szinte képtelen vagyok ép ésszel bírni, és újra meg újra taszítok magamon, hogy még mélyebben még inkább elmerülve benne juttassam magunkat a világ fölé.
- Annyira szeretlek!- emelem fel a fejem és lehelek csókot a homlokára, az orrára, az arcának két oldalára, az állára, tulajdonképpen mindenhova ahol csak érem. Kezemmel előre nyúlok, hogy az időközben arcába hullott arany, csapzott tincseket kiigazgassam. Még nem mozdulok, még hagyom, hogy ebben a helyzetben maradjunk. Mosolyogva nézek le rá. Ebben a fényben, ebben az egész meghitt és az előbbi pillanatok gyönyörre átitatott másodpercében lebegve az jut eszembe, hogy tulajdonképpen most értem igazán haza. Nem csak úgy alapvetően Bohemiara, hanem a nőnek az ölébe, aki mindig is tökéletesen illett hozzám. Testileg és lelkileg is.