- Most éppen hova tervezel menni, fiatalember? - Apám hangja mögöttem dörren, én pedig újra felteszem magamban a kérdést, vajon most miért nem tudott valami halaszthatatlan elintéznivalóra hivatkozva elhúzni itthonról. Máskor nem tartja olyan fontosnak, hogy ellenőrizze merre járnak a családja tagjai, mert minket sem kellene, hogy érdekeljen, hogy ő hol - vagy éppenséggel kivel - múlatja az idejét.
- Nem mindegy? - Vissza sem igazán fordulok, hogy rá tudjak nézni. Elegem van belőle is, a húgomból is és még az öcsémből is, aki még haza sem ért és gyakorlatilag semmit nem tett ellenem ebben a helyzetben. Amikor újra hallom apám hangját, megtorpanok, de nem fordulok hátra.
- Azt legalább elárulnád mikor méltóztatsz hazajönni? Szükségem lenne rád, amikor...
- Mondtam, hogy nem játszom neked a minta gyereket. - Ökölbe zárom a kezeimet, miközben próbálom magammal elhitetni, hogy az apám nem rossz ember, csak tele van hibákkal. Így kell elfogadni.
- Braylen. Mikor tanulsz meg végre viselkedni? - Nem húznám fel magam, ha nem érezném meg a hangjában azt az enyhe lekezelést, amivel állandóan viseltetett felém, csak azért mert én vagyok a gyereke, ő pedig az apám. Merev mozgással fordulok meg annyira, hogy az arcára tudjak nézni.
- Mikor akarsz példát mutatni? Apa... - Az utolsó szót már-már úgy köpöm ki, mintha valami utálatos dolog került volna az ételembe evés közben és attól próbálnék megszabadulni. Még annak ellenére is pofátlannak hat, hogy koreaiul teszem a kijelentést, amit utálok használni, hiába vagyok koreai származású. Én amerikai vagyok és azoknak az elvárásoknak akarok megfelelni, mint minden más amerikai tinédzser.
Jellemzően megvolt a magam módja arra, hogy a kedvem szerint tudjak tenni, távol a családomtól és a figyelő szemeiktől, amelyek más esetben talán épp anyámat jelentették volna, akihez talán már csak azért is szorosabb szálak fűztek, mert az a közel kilenc hónap, amit Jes meg én benne töltöttünk valahogy összehozza az embereket. Néha már őszintén azon gondolkodom, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha csak fognám azt a sok pénzt, amit az én nevemben gyűjtögettek egy számlán és elhúznék a fenébe. Egyedül talán attól tartok, hogy a számlakimutatások és a pénzmozgás alapján valaki valahogyan úgyis megtalálni valami olyasmivel, amiben megint nekem kell a rendelkezésére állnom. Akkor egyszerűbb közel ülni a tűzhöz és belülről pusztítani az egyensúlyt. Az esetek többségében.
Ma csak az volt a tervem, hogy megszabaduljak apámtól, de még anyámtól is, aki folyamatosan tűr neki. Az egy dolog, hogy én gimnázium óta nem tartok ki egy lány mellett sem tartósan, de amikor valaki hajlandó hozzámenni egy olyan emberhez, mint az apám, én minimum elvárnám, hogy legalább hűséges maradjon cserébe, amiért valaki elviseli és a férjének hívja. Óriási sóhajjal egybekötve szállok be a kocsimba, amit az árulásomért kaptam, és még az első piros lámpánál állva is azt figyelem, ahogyan a kezem remeg a kormányon. Hotelbe jobb híján nem mehetek, mert a fogyasztásommal átlépném azt az összeget, amit még az egyetemi munkáim kifizetésére gondoltam elkülöníteni. Nincs kedvem Manhattanig menni, Felix pedig tudná, hogy bajom van, amit most nem azzal van kedvem orvosolni, hogy iszom, vagy még az alkoholnál is durvább dologgal csapom szét magam. Nem maradt hát túl sok választási lehetőségem.
Egyedül akkor ütközöm érzékelhető problémába, amikor megérkezem a nagybátyáim lakásához. Egyrészt nem tudom itthon vannak-e, másrészt nincs kedvem könyörögni azért, hogy történetesen beengedjenek. Utóbbi azonban talán épp olyan probléma, amit könnyen tudok orvosolni. Még mielőtt az épülethez sétálnék, eszembe jut, hogy tegnap bedobtam egy cserepes növényt a csomagtartóba azzal a céllal, hogy tényleg elhozzam ugyan Dannak és Jaenek, mint egészséget, gazdagságot és minden egyéb szart hozó babona gazt. Anyám szerint illik ilyet adni, mint ajándék, amikor valaki új helyre költözik, engem szimplán csak nem érdekel. Az én szememben a virág épp elég csúnya ahhoz, hogy megérjen a pusztulásra, innentől kezdve mindegy, hogy a boltban teszi, vagy a nagybátyámék lakásában. Maga a tény hogy a virágnak hála épp eléggé tele volt a kezem pedig elég volt ahhoz, hogy a szintén más, az épületbe tartó lakó egyszerűen megtartsa nekem az ajtót.
Ezen a ponton már csak egy liftút választott el attól, hogy a végén esetlegesen pofára essek, mert bár élvezném, ha egyedül lehetnék a nagybátyáim lakásában, kulcsot még nem kaptam hozzá. Fél kezemben egyensúlyozom a növényt amíg ráfekszem a csengőre, aztán pedig várok. Amikor kinyílik előttem az ajtó és megpillantom Dant, még egyfajta megkönnyebbülést is érzek. - Hello. - Ezzel egybekötve a kezeibe nyomom a cserepet, természetesen a növénnyel együtt, a pillanatnyi zavart kihasználva pedig - mivel a virág fogása közben nem tudja egyszerűen csak a karjával elzárni előttem az utat - fogom magam és beljebb sétálok. Pont úgy, mint fél órával ezelőtt apámmal is, most sem fordulok hátra, amikor újra megszólalok. -  Anya küldi, tartsd életben. - Egészen hamar kinézem magamnak a kanapét, mint tökéletes pontot arra, hogy egyszerű mozdulattal rátehénkedjek és félig fekvő pozícióból mérjem fel a lakást. Habár azt hittem, hogy első körben Dan fogja megzavarni a hirtelen jött nyugalmamat a kérdéseivel, a kutyái megelőzik, akik a még a földön lévő egyik lábam körül szöszmötölnek, az egyikük pedig félig fel is küzdi magát a kanapéra. Az elszántságot értékelve a két kezembe veszem az állatot és az ölembe fektetve próbálom megsimogatni.

Magam sem akartam feltétlenül elhinni, hogy éppen a két nagybátyám lakása lesz, ahová menekülök, habár tény és való, hogy amíg nem voltak a városban egyáltalán nem volt opció, hogy az ő társaságuk jelentsen számomra egyfajta menekülést az elől, amit a saját családom váltott ki belőlem. Tehát valójában nem is tudhatjuk az elmúlt években megtiszteltem-e volna a társaságommal őket. Mármint a nagybátyáimat. Lényegében az is elég meglepő volt számomra, hogy amikor átgondoltam, pontosan hogyan is szabaduljak meg jelenleg apámtól, nem igazán hagytam magamnak más opciót, csak azt hogy reménykedve betoppanok Danhoz, vagy épp Jae-hez, mert annyira nem követtem nyomon a jelenlétüket, hogy még azzal is tisztában legyek, vajon épp dolgoznak-e vagy sem. Arról pedig már végképp nem szerettem volna nyilatkozni, hogy miért nem tűnik jelenleg a legjobb megoldásnak az, hogy szimplán rávegyem valamelyik haveromat arra, hogy csapjuk szét magunkat délután vagy éjszaka.
Mindig is szerettem a határokat feszegetni és igent mondani az őrült ötletekre is, ugyanakkor elég nagy volt bennem a vágy arra, hogy túléljek. Live fast, die young, de a második felét csak mértékkel. Egy-egy bulit követő másnapos haldoklás még csak-csak belefért az én naptáramba is, de kezdettől fogva úgy éreztem, hogy többre vagyok hivatott, mint hogy huszonegy évesen elpatkoljak.
Ezért nyilván tennem is kellett volna valamit, azon kívül, hogy kihasználtam a családom vagyonából adódó privilégiumokat, mind kapcsolatok, mind pedig a saját jövőm egyengetése szempontjából. Nem mondhatom, hogy sokat gondolkoztam azon, hogy milyen életet akarok magamnak és hogy ki akarok-e egyáltalán tartani amellett, amit tanulok. Ugyanakkor az biztos, hogy amikor mégis ilyesmire szántam az időt, annak haszna volt. Lusta voltam azon agonizálni mostanában, hogy mi legyen az egyetemmel és ha nem a jelenlegi tanulmányaimat folytatom, akkor mit is csinálhatnék... Azon már sokkal többet töprengtem, hogy hogyan függetleníthetem magamat a jelenlegi családi felállástól és mit kellene kezdenem a pénzzel, amit Yangként megkaptam születésemtől fogva. Nem volt előttem követendő példa, mint olyan a családon belül, mert apám nyomdokaiba egyáltalán nem akartam lépni, megtette azt helyettem a nagybátyám is - és még különösebben kérnem sem kellett rá. Mint ahogyan arra sem, hogy legyen szíves beengedni, arra sokkal jobb tervem volt azzal a rusnya virággal, amit a kezébe is nyomtam.
- Nem 'tom... Anya mondott valamit, hogy szerencsét hoz, meg így lesz egyensúlyban a lakásotok, ilyesmi. - Nem is vettem a fáradtságot arra, hogy megpróbáljam felidézni, pontosan milyen utasításokkal lettem ellátva, amikor megkaptam a feladatot, hogy hozzam el a virágot - tegnap. Annak is örültem, hogy egyáltalán nem feledkeztem meg a növényről és nem halt meg egyszerűen a csomagtartómban. Ha Dannak és Jaenek lett szánva, de a tudtuk nélkül meghal a növény, akkor vajon balszerencsét hozott volna nekik? Ahelyett, hogy ténylegesen választ találhattam volna erre a kérdésre, inkább próbáltam arra koncentrálni, hogy a kezemet letámadó kutya ne egye meg azt, amikor tulajdonképpen simogatni akarom. Ezért nem látom az értelmét a háziállatoknak.
- Még nem. - Mert otthon valószínűleg még enni sem hagytak volna békében. Abba viszont valóban nem gondoltam bele, hogy ideje lenne fogyasztani valamit - és ezúttal ételre gondolok. - Nem eszek maradékot. - Sokkal kevesebb éle volt a mondandómnak, mint ahogyan normál esetben elő tudnám adni magamat, de jelenleg nem volt szükségem arra, hogy még a nagybátyámnak is beszóljak, amikor beengedett magához és nem dobott ki rögtön.
- Jae nincs itthon? - Egy pillanatra felnéztem rá, amíg a kávét készítette, ami épp elegendő volt az ölemben motoszkáló kutyának, hogy elkapja az egyik ujjam és elkezdje rágcsálni. - Hé! Te meg mit képzelsz magadról? - Csúnyán néztem az állatra és a hangom is épp elég határozottan csengett ahhoz, hogy rám pillantson majd a hasamon néhány lépést téve meginduljon engem kinyírni. Ráfogtam az apró testére és visszanyomtam az ölembe, ahol újra simogatni kezdtem.
- Együnk koreait, vagy felőlem lehet olyan is, amit még nem ettél itt. - A koreai konyha talán túlságosan is egyszerű választás számunkra, de valószínűleg mindkettőnknek ugyanazt jelenti; egyfajta comfort food.
- Mi történt volna? - Próbáltam semleges hangnemet megütni, de annak nem tudtam parancsolni, ahogyan az állkapcsom összeszorult, ezzel is jelezve a hangulatomat. Magam sem döntöttem még el, hogy akarok-e beszélni a történtekről, vagy megtartanám magamnak, ezért csak röviden tettem hozzá a továbbiakban, amit gondolok. - Gondolom majd úgyis utánam telefonálnak és akkor megtudod. - Legalábbis csak feltételeztem, hogy ha apámnak valóban szüksége lenne rám a mai napon, akkor keresni fog. Abban viszont biztos voltam, hogy én magam nem fogom neki felvenni a telefont.
- Egyedül amúgy sincs kedvem játszani. Mi lesz a kutyákkal, mikor visszamész Koreába? Rohadt nehéz őket utaztatni és ha rosszul kezeli a légitársaság, meg is halhatnak, ugye tudod? - Ha rossz helyzetben vagyunk, kezeljük úgy, hogy még szörnyűbb dolgokról beszélünk. Így a saját nyomorunk máris kevésbé lesz megterhelő. Talán ha Dan elmenne dolgozni, még ki is használnám az ajánlatát azt illetően, hogy játsszak valamit, de a ruháiból ítélve nagyon is itthon marad. Legalábbis úgy gondoltam elég sok idő kellene neki, hogy olyan összeszedetten nézzen ki, mint ahogyan munkában szokott.
Előre dőltem, hogy elvegyem a kávét a dohányzóasztalról. - Ez laktózmentes, ugye? - A tejes doboz felé intek. Attól függően, hogy milyen választ kapok - mivel lusta vagyok megnézni magam a dobozt tüzetesebben -, vagy töltök egy-két kortyot a kávéba, vagy feketén hagyom és úgy kortyolok bele. - Nem dolgozol ma? - Egyértelmű volt a válasz - a szemem előtt volt Dan -, de azt reméltem, hogy hosszabb magyarázattal szolgál számomra.
- Oké, kösz. - Bólintottam egyet, majd a megkapott telefont az ölembe fektettem, amíg megszabadultam a kávétól, aztán újra hátradőltem a kanapén és újra a telefonnal meg a rendeléssel foglalkoztam. Ezúttal figyelmen kívül hagyva a kutyát. Gungjung tteokbokkit, kimchi jjigae-t és bibimbapot pakolok a kosárba, aztán visszanyújtom a telefont Dan felé, hogy ha akar még valamit, akkor válasszon, másrészt meg nem terveztem én magam intézni a fizetést, ha már ő ajánlotta fel az evést. Részben azért is választottam ki annyi kaját, mert akkor legalább elfogyaszthatjuk együtt és úgy tehetünk, mintha egy család lennénk.
- Jól hangzik, de kocsival jöttem. - Nem volt tervem azzal kapcsolatban, hogy hová megyek majd utána, de abban sem feltétlenül voltam biztos, hogy maradhatok.
- Nektek csak béreli a lakást a cég, vagy ti vettétek? - Teszem fel a kérdést félvállról. Ha már annyira függetlenedni akarok az otthoniaktól, illene tisztában lennem azzal, hogy mi megy a piacon és melyik környéken érdemes lakást bérelnem - mivel az én generációmnak a lakásvétel nem feltétlenül volt opció, vagy trendi.

- Hm... - Nem nevettem fel hangosan, de egy igenis domináns mosoly jelent meg az arcomon, miközben elismerő pillantást vetettem a nagybátyámra. Ha pusztán az ilyen megnyilvánulásait veszem figyelembe, akkor nem kifejezetten okoz meglepetést, hogy mi egyszer jóban voltunk. Annak az okával sem vagyok feltétlenül tisztában, hogy melyik volt az a pillanat, amelytől fogva nem volt ez elmondható ránk, de határozottan köze volt hozzá, hogy ő elkezdett felnőni, amikor nekem még a gyerekkoromat kellett megélnem, ennek következtében fontosabb dolgai is akadtak, mint hogy egy taknyossal kommunikáljon, aki a világ másik végén lakik és még kisautókat tologat. Szigorúan véve nincs közöttünk olyan nagy mértékű korkülönbség, hogy túlságosan különbözni kezdtünk volna, szóval lehet, hogy az egésznek az okát inkább abban kellene keresnem, hogy ő Koreában nőtt fel, én pedig sokkal inkább vagyok amerikai szellemiségben nevelt ember, mint ő maga, vagy az egész Seo család. - Fasza, akkor örök élet örök egyensúly, satöbbi. - Magam sem vettem már olyan komolyan ezt a témát, mint amennyit beszélgettünk róla, főleg hogy nem az én ötletem volt valamilyen közepesen drága gazt adni két állandóan dolgozó férfinak, ugyanakkor azt sem értettem mit élvez anya a barátnőivel való találkozókon és képmutató pletykáláson, szóval jobbnak tartottam, ha nem szólok bele ezekbe a női dolgokba. Ha én pletykáltam, azt nyíltan tettem és a legapróbb részletekig. Jobb, ha pletykásnak hívnak, mint hazugnak.
- Kár, hogy New Yorkban lakunk, itt nincs In'n'Out. Ha majd egyszer LA-ben jársz, próbáld ki. - Számomra egészen megszokott dolgokból állt a menü, ami nem feltétlenül volt elmondható a nagybátyámról. Az én filozófiám utazások alkalmával viszont mindig is az volt, hogy ha már felteszem a seggem egy repülőre és elmegyek valahová, akkor az a minimum, hogy legalább az ételeiket megkóstolom, ha a történelmi emlékeik nem is feltétlenül érdekeltek mindig. Ezért sem értettem például, hogy mi olyan nagy szám a csajoknak Párizsban. Nyilván építészmérnök hallgatóként egészen másképp kellett volna tekintenem ezekre a dolgokra és felfedezni minden adott hely építészetében azt, ami különlegessé teszi az adott várost, vagy országot, de emellett azt is fontosnak tartottam, hogy élvezzük ezt a szar életet, ha már csak egy adatott belőle ilyen formában. A következő életemben lehet, hogy szegény leszek, akkor nem lesz túl sok dolog, amit élvezhetek.
- Na, azért nem lennék én orvos. Király lehet úgy együtt lakni, hogy alig látjátok egymást. - A megjegyzésemben egyformán volt némi szórakozottság és őszinteség is. Én például jelenleg nagyon tudnék örülni neki, ha nem kellene minden nap apám képét néznem, de sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy egyszerűen kitegyem a vén szivart a házunkból. Azt anyámnak kellett volna meglépnie, de elkésett vele. - Mondjuk a házasságok is így működnek, nem? - A szüleimét nem tekintettem volna követendő példának és ha már itt tartunk a Monáét sem, mégis csak a nővérem példája volt előttem, amit alapul vehettem bármilyen a számból elhangzó megjegyzéshez. - Ne nagyon bízz Mona férjében, egy gyökér. - Nem mellesleg apám mellett áll. Hogyan is tehetne másképp, amikor olyan sokat köszönhet neki? - Te nem akarsz még egy feleséget magadnak? - Részben a pletyka értéke miatt kérdeztem rá nála, részben saját magam miatt is érdeklődtem. Mindenkinek azt mondtam, hogy addig nem fogok ilyesmiben gondolkodni, amíg a legidősebb nagybátyám sem teszi, tehát részben Dan volt a mentsváram ebben a témában. Még csak azt sem tartottam különösebb aggálynak, ha tényleg dugja a lovász csajt abból a központból, ahová én is jártam, mert a nőt biztosan nem fogadta volna el a bácsikám, hiszen nem ütötte meg a Seo szintet, ami ugyanolyan kaliberűnek tekinthető, mint a Yang.
- Szerintem meg csak ki akarsz nyíratni vele és titokban házőrzőnek neveled őket. - Természetesen egyáltalán nem gondoltam ezt komolyan, mégis jól esett kimondani. Más esetben sokkal nagyobb élvezetet is nyújtott volna, ebben a percben azonban nem volt túl sok hangulatom jól szórakozni. Idő kérdése volt, hogy apám utánam telefonáljon és akkor mehetek ugrálni neki, mint egy kicseszett bábu.
- Az attól függ mi minden van a telefonodon, szóval nem ígérhetek semmit. - Kifejezetten őszinte volt a hangom, miközben kíváncsi pillantással mértem végig a nagybátyámat. - Hol vannak a titkosított mappáid? - Egészen pofátlanul tettem fel a kérdést, mikor a kezeimbe kaptam a telefonját, nem is törődve vele, hogy mennyire tűnök most szavahihetőnek. A fejemben Dan egyenlő volt apámmal, aki egy öltönyös, karót nyelt gyökér volt már hetek óta, ezért nehéz lett volna elhinni, hogy mondjuk a nagybátyám akár csak egy fokkal is szórakoztatóbb, amíg nem látok erre bizonyítékot. Amit nagyon szerettem volna, tekintve hogy a megjegyzésével felkeltette az egyébként nem túl aktív kíváncsiságomat.
- Hogy nem láttál - feleltem könnyedén. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha eltűntem volna a Föld színéről, mint hogy valaki a végén kiadja a tartózkodási helyemet. Azzal egyébként is tisztában voltam, hogy a szüleimnek nem ért annyit az egész, hogy rám küldjék a rendőrséget, mert a rendfenntartás elhivatott embereinek is volt jobb dolga, mint egy milliárdos kölyök után szaladgálni, csak mert nem volt kedve jó képet vágni egy eseményhez. - Akkor talán még az egész sztorit is meghallgathatod. - Az lett volna fair ha mindkét oldalt meghallgatja és csak azután dönt a kiadásomról, de nem volt kedvem elmesélni az egészet, mert túl hosszú lett volna, ha az egészet meg akarom értetni vele.
- Nekem nem kell háziállat. - Legfőképpen mert úgy megfeledkeznék róla mint ahogyan ők fognak a nővényről. A bejárónőre bízni egy állatot pedig egészen olyan lenne, mintha a gyereknevelést is attól várnánk el, aki a takarítást végzi. Ez pedig mégsem lett volna teljesen fair velük szemben. - Szóval nem mész vissza? Hogyhogy? - Volt egy halvány sejtésem azzal kapcsolatban hogy hogyan mennek a dolgok a cégnél, de mivel nem terveztem belefolyni komolyabban, nem is fedeztem fel az apám és Dan között zajló kis f... erőméregetés mélységeit.
- Szerinted az alkalmazottaid a fejedet nézik? - Nem vonzódom a saját nememhez, de nagyon is tisztában vagyok a nők azon tulajdonságával, hogy mennyire szeretnek egy egyenruhás, vagy épp öltönyös férfit. Utóbbit én magam is sűrűn használtam ki azokon a gálákon és eseményeken, ahová a családom státusza miatt kellett mennem. Dan pedig nem lehet annyira vak, hogy nincs tisztában azzal, hogy mit jelent a család tagjának lenni, függetlenül attól, hogy Yangról vagy Seoról van szó.
- Oké, majd még átgondolom. És kösz. - Nem én vagyok a világ leghálásabb gyereke, ettől függetlenül ismerem a köszönöm és bocsánat szavakat is, tehát használni is tudom őket. Ez pedig egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor szükségét éreztem, hogy kimondjam az egyiket. A továbbiakat azonban rögtön a kávéba fojtottam és kortyoltam néhányat az italból.
- Gondoltam... - Lassan bólogatva fordítottam oldalra a fejemet, hogy felmérjem a lakást, ami kinézetében egyáltalán nem vallott rossz stílusra. - Megnézted, hogy be vagytok-e kamerázva, vagy ennyit nem nézel ki az öregből? - Mosoly jelent meg az arcomon, miközben feltettem ezt a kérdést és visszafordítottam a fejemet Dan felé. A kutyát közben lepakoltam az ölemből és a földre navigáltam, ahol a haverjával együtt úgy döntöttek, hogy a lábaim mellé telepednek.
- Rendben, igyunk. De majd a kaja mellé. - Egy jó italra sosem szabad nemet mondani, különösen ha ingyen ajánlja egy olyan státuszú ember, mint Dan maga. Annyira pedig én magam is bíztam benne, hogy az italokban legalább olyan jó az ízlése, mint öltözködés terén. - Mi van már a saját kocsiddal? - Még az érkezésekor beszéltünk arról, hogy segítek neki olyan autót választani, ami igazán megfelelő és nem csak jól néz ki, ha egy sofőr vezeti. Míg a lakást én magam is elfogadtam volna apámtól - lehallgató készülékek nélkül -, addig az autóval hasonlóan cselekedtem volna, mint Dan maga. Hülyeség valakihez kötve lenni, ha maga is vezethet.
- Nyilván. - Ez volt a rövid válaszom a kérdésre. New York-i lakosként nekem kellett volna tisztában lennem a lakáspiaci árakkal és helyzettel, de egyszerűbb volt olyat kérdezni, aki nemrég volt túl a költözési procedúrán és még frissek voltak az emlékei. Így nem kell nekem töltenem az időmet azzal, hogy utána járjak. - Te is el akarnál, ha nálunk laknál - jelentettem ki könnyedén, miközben tulajdonképpen a férfi helyett ítélkeztem. De mivel már az elejétől kezdve fenntartásokkal kezelte apámat, gondoltam ennyiben hasonlítunk még. Teljesen más kérdés volt, hogy ez eszembe juttatta azt is, hogy vajon én is abba a kategóriába vagyok-e sorolva, mint apám, lévén az ő vére vagyok. - Miért, talán segíteni akarsz nekem? - Minek kerülgetni a témát, ha rá is lehet kérdezni egyenesen? Így legalább megtudom, hogy Dan elvár-e tőlem valamit - mondjuk a részemet a Neoyangból.

Hat másik helyet tudtam volna mondani ahol "meghúzhattam" volna magamat, ebből négy történetesen nőknél, a másik kettő meg hiába lett volna épp a két legjobb barátomnál, lehet hogy ők is épp nők társaságában voltak, ezért nem tartottam volna illendőnek zavarni őket. Eléggé hangulatgyilkos tud lenni, ha megjelenik a legjobb haverod az ajtóban. Nekem meg nincs kedvem gyertyatartót játszani - nem mintha ne fordulhatna ez elő a nagybátyámnál is, elvégre nézzen rá mindenki az emberre. Aki azt mondja, hogy Dan nem egy itáliai szobrászok által alkotott mestermű, az hazudik. Ezt persze ilyen formában nem mondanám a szemébe, de lévén egy család vagyunk, nem is alakulhatott volna ez másképp. Mondhatjuk, hogy ő taposta ki nekem az utat, kemény nyolc éven át, amíg meg nem születtem én is.
- Aha... - vállvonogatva adtam neki igazat. Nyilván tisztában vagyok a legnagyobb vallások alapvető tanításaival, vagy épp bizonyos különbségeivel - akaratomon kívül, mert hogy én személy szerint nem hiszek ezekben -, de attól még voltak bizonyos határok, amelyeket nem akartam átlépni. Habár onnantól kezdve, hogy azt gondolom már így is a pokol legmélyén fogok megrohadni, talán mindegy lenne, ha Isten nevét néha a számra venném. - De nem fogsz valamilyen büntetést kapni a Nagy Testvértől, ha úgy mondasz ilyeneket, hogy közben nem hiszed el? - Dan meg én a saját emlékeim szerint soha nem beszélgettünk vallásról, vagy hitről és bevallom nem gondoltam, hogy valaha szóba kerül ez kettőnk között. Szerintem a pénzt nem a hit, hanem a pénz irányítja, akár jó dolog ez, akár nem. Én persze azt mondom jó, de csak mert ha akarnám, akkor a kandallót is bankjegyekkel gyújtanánk be. De azzal is tisztában vagyok, hogy nem mindenki éli az életét olyan szerencsés helyzetben, mint én.
- Ennyire sok a munkád? - Apámnak meg nekem korábban voltak jó időszakaink, ezért valamennyire tisztában voltam azzal, hogy mit csinál minden nap az irodában - ha épp nem a titkárnőjét. Azt viszont nem tudtam volna belőni, hogy Dan mennyire vette át a feladatait, vagy épp milyen szinten szervezi ki azokat, azzal a címszóval, hogy ő még új a dologban. Én biztosan így tettem volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy engem fele annyira sem érdekelt a Neoyang, mint őt.
- Nem igazán döntöttem még el hova mennék. - Elgondolkodva bólogattam párat. - Lenne rá időd? - Kicsit gyanakodva pillantottam felé. Nem azért érdeklődtem ennyire, mert kötekedni akartam vele, hogy el akartam volna érni, hogy még véletlenül se menjünk együtt sehová. Szimplán csak fura volt ez a fajta közeledés, habár ha úgy vesszük én kezdtem az egészet, amikor megjelentem az ajtaja előtt egy gazzal... Oké, növénnyel.
- Példát vehetne róla Jesie is, nem bánnám ha nem kellene mindig a fejét néznem. - Az ikreknél még így is azt mondják, hogy erősebb a kötelék közöttük, mint a sima testvérek között, hiszen első pillanattól kezdve ott voltunk egymásnak, amikor még meg sem születtünk. Ez valahol elég creepy is, de összességében szerintem csak ront a dolgon, hogy az én húgom mindig megkérdőjelezi azt a pár perc előnyt, amivel én születtem előbb.
- Azt szokták mondani, hogy akkor könnyű egy házasság, ha a két fél keveset látja egymást, mert akkor nem kell mindig elviselni a másik hülyeségét. - Ezt persze csak úgy hallottam másoktól, nekem sem volt Dannál több tapasztalatom, ráadásul ha mások házasságának megfigyelését vettük figyelembe, akkor én sokkal negatívabb dolgokat tudtam volna mesélni a nagybátyámnak, akinek azt hiszem nem kellett épp most lefestenem, hogy apám mekkora gyökér, amiért azt csinálta anyával, amit.
- Attól függ. Mit szeretnél vele csinálni? - Kérdőn pillantottam rá, de tisztában voltam vele, hogy nem fog leültetni a terepasztal mellé, vagy előkapni a murder boardot és bemutatni minden tervét, aztán részletesen elmesélni, hogy mire készül. - Ha a lábára lépsz, ő is a tiédre fog. Ha az ő oldalára akarsz állni... - Megrántottam a vállaimat. Nem tudom Mona készül-e bármire is, igazából én csak azt akartam elérni, hogy végre elváljon a gyökér férjétől. - Mindenki haragszik Daewon Yangra az eltitkolt gyereke miatt - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, nem különösebben engedve az érzelmeimnek, hogy magukkal ragadjanak. Ez egy tény volt, ami ebben a kontextusban persze azt is jelentette, hogy Mona sem elégedett a jelenlegi családmodellünkkel. Főleg mert talán ő is vágyott a saját családjára.
- Tudod, hogy nem csak Mona döntése volt a dolog. Mindig mondom neki, hogy el kellene válnia... - Sóhajtva ingattam meg a fejemet. Csak mert én akartam valamit, még nem jelentette, hogy a nővérem olyan könnyedén meg tudta volna lépni a dolgot. Én abban bíztam, hogy azonos érzéseink vannak a férjével kapcsolatban, de végső soron mégis hozzáment. - Ha ismersz valaki jobbat, mutasd be Monának. Hátha beleszeret és végre hallgatni fog rám. A legjobb lenne egy ügyvéd, aki segít megszabadulni neki attól a sutyeráktól. - Ilyenkor kifejezetten bántam, hogy én nem a jogot választottam, de azzal is tisztában voltam, hogy a bar examnél nem biztos, hogy elnyertem volna mindenki bizalmát azzal, hogy azért akarok ügyvéd lenni, hogy másokat szivassak a tudásommal és törvény adta kevéske hatalmammal. Jobb, hogy maradtam az építészetnél.
- Értem - elgondolkodva figyeltem Dant, mindenféle konkrét gondolat nélkül. Szimplán csak szerettem volna, ha úgy érezné magát, mintha többet jelentett volna ez a kérdés annál, ami. Eszemben sem volt közölni vele, hogy csak azért vagyok ennyire kíváncsi, mert én mindenkinek azt mondom, hogy addig nem házasodom meg, amíg ő sem.
- Tudtam én. Olyam megérzéseim vannak, mint egy kémnek. - Történetesen az is lehetnék az ő lakásában. Lehet, hogy nem voltam Dannal mindenben őszinte, de abban biztos lehet, hogy tényleg gyűlölöm apámat, amiért meglépte azokat a dolgokat, amelyeket még csak nem is pénzért kellett csinálnia. Ha adót csalt volna, még azt is hamarabb megbocsátom, mint a házasságtörést. Pedig nekem sem volt állandó kapcsolatom úgy gimi óta. - Amúgy meg mitől kellene védeniük ezt a lakást. Nem mintha öt percenként ki akarnának rabolni titeket. - Mellesleg aki csak úgy el tudott mászkálni a portásuk előtt, az meg is érdemelte, hogy betörjön egy ilyen flancos lakásba. Az már eredmény lett volna.
- Ez aljas rágalom. Ki mondott ilyet? A titkárod? - Jobban belegondolva az nem lehet, révén a srácot frissen vette fel, amikor ide került. De persze az is lehet, hogy az ember korábban olyanoknak dolgozott, akik ismernek engem. Ennek még utána kell járnom. - Komolyan egy Gen-Z-nek mondod azt, hogy találja meg a telefonodon a mappát? Seo Dan... - óriásit sóhajtottam, miközben igyekeztem a legsértődöttebb arcomat mutatni neki. - Nekem te nem vagy kihívás - nevettem fel, mint a megtestesült kisördög, aki ott üldögél mindenkinek a vállán, mire a kutya is úgy érezte, hogy válaszolnia kell és vakkantott egyet - én pedig nem tudtam hogyan fordítsam még jobban oldalra a fejemet, hogy ne találjon szájba a nyálával. - Nem kellene enni adnod neki, vagy valami? - Mutogattam a kutya felé, aki újra be akarta kapni a mutatóujjamat, amit most időben elhúztam előle.
- Neki megmondhatod, hogy majd otthon találkozom vele. - Bántott, hogy boldogtalannak láttam őt, de nem én voltam, aki megdöntötte a fél várost - oké, ez így nem teljesen igaz -, pontosabban aki felrúgta a házassági fogalmukat. Épp ezért akármennyire kiborultam apa hibája miatt, sosem tudtam már jóvá tenni. Így sem rajtam múlt, hogy kiderüljön.
- Ne engedd magadat behúzni a csőbe. - Tudtam, hogy mi folyik itt, mert velem is ez történt. Nem akartam összetörni anya világát, ezért élhettem tovább az életemet úgy, ahogy. Szar ember voltam ettől? Igen, határozottan, de mondtam, hogy kész vagyok a pokolban végezni.
- Legalább tisztában vagy vele - vigyorodtam el. Nem én akartam neki megmondani, hogy pontosan mire gondolok, de ezek szerint nem is volt szüksége a felvilágosításra. Ez pedig kivételesen szórakoztatott. - Ha valaki nem engedelmeskedik neked, el tudod csábítani. - De akkor pontosan ugyanolyan lenne, mint apám. És mégis, talán épp ez a kihívásom Dannal szemben, ami annyira elemi, hogy az egész további kapcsolatunk ezen múlik. Nem az intelligenciáját feszegettem, szimplán csak érdekelt, hogy vajon Koreában tőle mit várt el az apja, mennyire legyen gerinces, mert Amerika rendesen megrontotta az apámat. Szerintem neki már nem volt menekvés. Ennél csak rosszabb dolgok derülhetnek ki róla.
- Most, hogy mondod, jobb lesz ha átnézem a hálószobámat. - Viccnek szántam a dolgot, mert apám is tudta, hogy a piszkos ügyeimet nem a hálószobámból intézem. Ettől függetlenül mondjuk a telefonomba lehet kaptam egy nyomkövetőt, hogy többször ne sétáljak be hozzá, amikor épp a titkárnőjét dönti az asztalra.
- Tudok pár embert, akik ilyesmivel foglalkoznak. Ha majd érdekel, szólj. - Nem azt mondom, hogy a saját autószerelőmhöz fogom elküldeni, de az igazán jó autókkal csak az igazán menő emberek kereskedtek, amivel kapcsolatban hajlandó lettem volna megosztani a tudásomat Dannal. Kifejezetten azzal a kikötéssel, hogy ha vesz egy jó autót, elkérhetem tőle, amikor csak akarom. Nem az évszázad üzlete ez a nagybátyámnak, de nekem annál inkább.
- Igazán? - Kételkedtem a szavaiban, mert egészen azóta, hogy itt vagyok, csak én beszéltem ki a saját apámat, ő pedig egy szóval sem panaszkodott a sajátjára. Atyaég, lehet, hogy mégis én vagyok az igazi pletykafészek a társaságban? - Ez nem olyan egyszerű. Csomó hátránya lenne, ha elköltöznék. - Például apám instant letiltaná a kártyáimat. Lehet, hogy én is befektetem a pénzemet és van saját számlám, de annak az összege meg sem közelíti azt, amit apám révén kapok. Másrészt ott volt anya, akit nem szívesen hagytam volna hátra abban a hodályban egyedül apánkkal, mert feltételezem, hogy Jesie sem maradt volna sokáig, csak az ősökkel. - Amúgy meg Skyler miatt nem is engednének el. - Jó testvéreknek kellett mutatkoznunk, még ha képtelenek voltunk is így érezni. Ha pedig hirtelen mindketten kiköltöztünk volna a húgommal, az a társaság bizonyos tagjainak feltűnt volna. Itt valójában mindenki nagyon pletykás.
- És akkor mégis kivel kellene elköltöznöm? - Értetlenül pislogtam rá. - Az elköltözésnek pont az a lényege, hogy az ember megszabaduljon mindenki mástól. - Fintorogva ráztam meg a fejemet. Jesieből elég volt otthon, Monánál pedig eleget dekkoltam ahhoz, hogy rosszban legyek a férjével. Innentől kezdve már csak Felix és Finn jelentettek reális opciót, akikkel rövid időn belül detoxikálóig ittunk volna magunkat, ha saját lakást veszünk. - Talán nem bízol bennem, hogy képes vagyok túlélni egyedül? - Pedig úgy érzem eddig mást sem csináltam, csak túléltem.