Egy könyv a kézben, gőzölgő csokoládé az ablakpárkányon, aminek túloldalán a zajos nagyváros, de az képtelen megszakítani a nyugalmat. Ez az egyik kép, ami igazán leírja Carmen-t. Egy gyengéd női lélek, aki szabadidejében belemerül más életekbe, a romantikát pedig így éli ki a sajátjában. Sose igényelte a megmentő férfit, a hódítót, számára a biztonság érzete, az abból fakadó bizalom és természetesség az, ami igazán sokat jelent.
Nem fog áradozni, nem fogja szavak közé fojtani azt, amit nem lehet, nem is kell mindent. Néha egy pillantás, egy érintés több minden valóságnál. Nem is igazán szereti az elcsépelt kifejezéseket, szavakat, azoknak rongyosodott jelentését. Ha érzi, akkor ott van és ez az, ami a tudományban is előre mozgatja.
Egy megérzés, egy apró gondolat, hogy valami lehet egy ötlet mögött, viszi előre és adja meg azt a lehetőséget, hogy munkájában, ami az egyik legnagyobb szenvedélye előre léphessen. Ez mindig is benne volt, de az évek során igazán kialakult egyféle karrierista szemléletet öltött fel és igazán magáénak érzi. A tudományban nincsenek az említett fölösleges szavak, mindennek jelentősége van és érdemes komolyan venni.
Komolyan, amilyen ő maga is, ha munkáról van szó. Olyankor a forrócsokoládé eltűnik, a könyveket felváltják a kutatások és legeltökéltebb énjét mutatja. Azt is lehetne mondani, hogy ekkor a legszenvedélyesebb és ha valaki a szakmájáról kérdezi, ne is számítson másra, mint a szemeiben izzó elhatalmasodó lelkesedésre, de ez csak ott látszik. Ő maga teljes kiegyensúlyozottsággal és profizmussal fog végig beszélni.
A sárga a kedvenc színe, ami a Nap fényére emlékezteti és eszébe juttatja, hogy bárhol is van, az az otthona, hiszen a Nap Amerikában is ugyanúgy ragyog mindenkire, mint Spanyolországban. Mégis a honvágy sokszor előbújik belőle, ilyenkor hallgat spanyol zenéket, főz spanyol ételeket, amik az egyetemi évek alatt kimenekítették a szülőotthon hiányának gondolatai közül.
Benne van a játszmákban, az intellektuális vitákban, beszélgetésekben. Élvezi, ha kihívást jelent számára valami és valaki és azt is, ha erre viszonzó felet talál. Képes naphosszat eltölteni egy téma boncolgatásával, ha van benne annyi potenciál. De azt is tudja, hogy van, amiről egy idő után már nincs mit mondani.
Él benne egy kettősség, néha veszekszik benne a női romantika, a szeretetre vágyás és a tudós hölgy, a reális gondolkodás, de hamar tudja, hogy mikor melyiknek van itt az ideje.
Inkább magának való, őt nem találni meg a különféle bulikban, inkább egy-egy tudományos témájú összejövetelen található meg. Fontosnak tartja a fejlődést és a tudás továbbítását. Az előrehaladás a mozgatórugója mindennek, nem pedig a visszafejlődésnek. Éppen ezért támogatja a Greenpeace gondolatai, a környezetünkre való figyelmeség egy emberi előrehaladott gondolkodás szerinte. Nem pusztítani, hanem újat teremteni a már meglévő erőforrásokból.
Ha érzelmekről van szó, akkor is építkezni szeret, fokozatosan minden tégladarabot egymásra rakni, de a legfontosabb a jól bekevert és tömör betonalap.


„The good thing about science is that it’s true whether or not you believe in it."

A tudomány nyelvén való beszélés kitárja a világot, azonban a versenyszellemmel rendelkezők számára egy sokkal szűkebb rés az, amin sokan igyekeznek magukat átpréselve létezni. Nem mindig olyan egyszerű jónak, vagy éppen a legjobbnak lenni, de általánosságban célszerű. Az akadályozótényezőkkel azonban érdemes számolni.
Amerikában még mindig kisebbségnek számít minden, ami nem fehér és ezt az életemben történt és tapasztalt nehézségek árán bizony megtapasztaltam. De egy olyan világban, mint az enyém, ahol a bizonyítás számít a leginkább, talán kevesebben gondolják, hogy nőként, és színesbőrűként nem lehetek az, aki vagyok és ott, ahol lennem kell.
Ez az idealizált kép, amit én valaha lefestettem most kissé megváltozott. Valójában olyan képlékeny, mint egy fagylalt, ami elolvad a szájban. Lehet mindig is az volt, de talán menekültem tőle és egyszerűen jobb volt nem tudni. Kutató biológusként minden kérdésre a választ keresve a saját életem megválaszolatlanjaira is igyekeztem valamit kinyögdécselni, ha nagyon muszáj volt, de egyszerűen van, amiről nem érdemes beszélni. Van, ami csak van és ez az én számból bizony szokatlan iróniával hangozhat és lehet inkább azt jelenti, hogy egyszerűen kényelmesebb nem szóba hozni.
Így volt ez a házasságommal is.
Nem tagadom, de belecsöppentem a rózsaszín életérzésbe én is egyszer. A mindent elsöprőbe. A megismételhetetlenbe, ami csodálatos volt. Szerelmes, meghitt és szörnyű belegondolni, hogy egy ennyire gyönyörű dolog, mint a szerelem, ilyen rút űrt tud maga után hagyni. De a munka és jövőbeni vágyak mellett ez valahogyan eltörpül és marad az elfogadás és beletörődés, jelenleg abba, hogy a kapcsolat végét az elhidegülés jelentette, melynek legnagyobb oka, hogy nem tudtunk tovább lépni és nem született gyermekünk.
A karrierista nőket pedig sokan becsmérlik a női szerepnek való nem megfelelés miatt. Pedig én lennék anya, én lennék boldog társ. Azonban ez nem adatott meg és ez katalizálta azt, aki jelenleg is vagy, bár ezek a vágyak azért még jócskán motoszkálnak bennem.

________________________________________________________________

„I am among those who think that science has great beauty.”

Neina Fuentes.
Írom a dokumentum aljára Times New Roman-ban a nevet, ami csak félig az enyém, de mégis engem tükröz. Túl sok újdonság történik az életemben és jó tiszta elmével és csakis szakmai hozzáállással nekiesni minden tudományos szövegnek.
Most nem Carmen de la Mora vagyok, aki válófélben van és magánéletének morzsáit igyekszik elengedni, hanem Neina Fuentes, a kutató neurobiológus. Egy tiszta lap, egy olyan nő, aki nem rendelkezik krízis állapotokkal és élvezi a függetlenségéből adódó megtisztulást.
A már régóta tartó feszültség rányomja bélyegét a valómra, de ennek nem engedve fektetem minden energiámat a munkába, ami eddig is a teljes megnyugvást és lehetőségek tárházát nyújtotta.
Bár napjainkban már nincs szükség álnevet használni nőként és nem is férfinévvel publikálok, de segít más látószögben figyelnem mindent. Valamint egyfajta tisztelgésnek is érzem azok előtt, akiknek, ha nem is teljesen, de valamelyest hasonlóra kellett vetemedniük. Hiába, ők mind egytől-egyik páratlan írók voltak, amolyan báránybőrbe bújt farkasok, akik csak a megfelelő pillanatra várva szakadtak ki önmagukból és hódították meg a világot, már ha volt rá lehetőségük. Én persze nem feltétlenül vágyom ilyen nagyszabású eseményekre, de érdekes a párhuzamot érzékelni a kettő között.
Rányomok a küldésre és már megy is a lektoroknak, hogy mindent ellenőrizhessenek. A legutóbbi cikkemet az Alzheimer-ről, hogy miféle agyi elváltozásokat mutatnak a betegek majd este elküldöm a szüleimnek Spanyolországba.
Bolondos szenvedély talán, de amellett, hogy megosztom velük, minden cikket megtartok egy újság formájában. Egyszeriben hihetetlen, hogy a leghíresebb tudománnyal foglalkozó újságok közlik azt, amit saját kezemmel írok, azt, ami egy hatalmas részem.

________________________________________________________________

„Every briliant experiment, like every great work of art, starts with an act of imagination."

A tökéletes tisztaságú ablakon kémlelve, egyik kezemben egy Petri-csészével állok. Az elmúlt félév olyan gyorsan eltelt, hogy úgy tűnik, mintha most lenne először egy olyan állapotom, amikor megállok kicsit.
-Cara.
-Hm?
-Minden rendben? Már vagy tíz perce elindultál, hogy letedd a mintát.
-Hm, igen. Észre sem vettem. Tényleg tíz perc lett volna?-arcommal Lotty felé fordulok, de szemeim szűntelen figyelik az ablakot. -Egy kicsit elkalandoztam-teszem le kezem tartalmát és egy megszokott mozdulattal dobom is a szemetesbe a rajtam lévő gumikesztyűt, amelyben lévő hintőpor mindig kiszárítja a kezemet.
-Még beszélgettek?-tudom kire gondolt és a cserfes hangnem pontosan tudatja velem, hogy milyen részletekre kíváncsi. Hogy találkoztunk-e már.
-Igen-ejtem egy gyengéd, ám szégyenlős mosollyal, miközben kihúzom magam és megrázom fejem. -Jó vele beszélgetni. Annyira…nem is tudom, megértve érzem magam és nagyon tanult, egyszerűen mindenről van véleménye.
-A férfiaknak mindig mindenről van véleményük-néz ki szemüvege kerete fölött egy amolyan Lotty féle stílusú lenézéssel. Ő nem szereti, ha valakiről az általánostól eltérő kijelentéseket tesznek, szerinte minden ember egyforma, csak van, aki jól színészkedik.
-Csak ő kíváncsi is az enyémre és nem csak tetteti, hogy érti, mert azt hiszi az a feladata, hogy megértse-utalok a férjemre, akinek már inkább nem is beszéltem semmi tudományos témájú érdekességről az elmúlt egy évben. Nem érdeklődött iránta és egy idő után már irántam se annyira, hogy megerőltesse magát, hogy igen.
-Jójó-legyint és tudom, hogy azért, mert nem ezt várná tőlem. Még egyetemről ismerem és sosem értette, hogy miért nem tudok olyan lelkesedéssel beszélni egy férfiról, hogy azt mindenki érzékelje a környezetemben. Pontosan ezért rá is hagyom.
Én másként hevülök fel és bár képes vagyok csillogó szemekkel áradozni, de nem arról, hogy micsoda férfi is Edward és milyen jóképű és milyen szerencsés vagyok. Hanem mindezt egy nyugodtabb hangnemben, mert igen, tudom, hogy jóképű, tudom, hogy szerencsés vagyok, de azt is tudom, hogy a lelkesedésem az intellektuális beszélgetésünkből fakad, ahogyan az érzelmeim is ebből az erősödő kötelékből erednek. Mert jóképű és mert szerencsés vagyok, amiért beszélgetünk és amiért egyre inkább azt érzem, hogy bárcsak közelebbről is megismerhetném azt, aki ennyi év után megmozgat bennem ennyi érzelmet.

_______________________________________________________________

„If you know your are on the right track, if you have this inner knowledge, then nobody can turn you off… no matter what they say."

A tükör előtt állva vigyorgok és cáfolom meg magam. Mi tagadás, nőből vagyok és azzal a férfival fogok találkozni, akivel három hónapja kelek és fekszek, ám csakis a virtuális világban. Olyan érzés, mintha egy régi és nagyon mély kapcsolatot ápoló ismerőssel találkoznék, holott teljesen tudatában vagyok annak, hogy ennél több van közöttünk.
Szokatlan és izgalmas, hat éve nem voltam randizni és tíz éve még csak nem is gondoltam más férfira a férjemen kívül. Ez egyszerre izgatottsággal és különös bűntudattal tölt el, de a pozitív érzelmek bizony erősebbek és képesek feledtetni velem, hogy esetleg felkéne készülnöm a legrosszabbakra. Nem tiniként találkozunk, hanem érett felnőttekként leszek jelen egy randevún, teljesen más hozzáállással.
-Edward-mondom ki a három óra múlva lévő randi másik tagjának nevét és végig bizsereg valami a testemben. Egyszeriben el is felejtem Axel-t, akire a negatív érzelmeim emlékeztettek, volt-nincs, csak a gondolat, hogy vajon mit vegyek fel.
A jelenlegi jelenet tökéletesen megegyezik egy számomra túl rózsaszín romantikus komédiában látottéhoz. Ruhák az ágyon szétterítve, ékszerek az asztalomon és mindennél több smink holmi, amit alig szoktam használni és egy kis hang azt súgja a fülembe, hogy most se kellene.
A kapucsengő csöngésére megrezzenve szorítom meg a halványkék ruhát, ami harcban áll a fotelben lévő barnával.
-Hallo?
-Ms. Torres?
-Nem, ő a harminckettesben lakik
-sóhajtom bele a telefonba fáradt mosollyal. Valahogyan az emberek szeretik felcserélni a huszonhármat, a harminckettővel. Szeretek erre gondolni és nem arra, hogy találomra nyomnak meg egy gombot, ami a kettő közül a másik spanyol nevet tartalmazza.
-A barna ruha lesz az igazi, a fekete magassarkúval.

_______________________________________________________________

„We cannot solve problems with the same thinking we used to create them."

Enyhe fény szűrődik be szétterülve bal szememen, aminek hatására kinyílik mind a kettő, de mégis azonnal becsukom. Szeretek a reggeli Napfényre ébredni, de most túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy reggel legyen. Igazán ágyban maradnék még egy szombati napon.
Hatalmas mozdulatokkal fordulok másik oldalamra, leplezni sem próbálva, hogy remélhetőleg ezzel felkeltem ágytársamat. Hajam egyszerre tekeredik nyakam köré és omlik le testemre. Mindig is élveztem, hogy ennyire hosszú, de egy ilyen helyzetben bizony tud kellemetlen lenni.
Már nem csak egy pillanatra tárom fel barnáim, hanem hosszasan elidőztetem őket rajta. Hihetetlen, hogy nem ébredt fel és nem nézünk tökéletes meghittséggel egymás szemébe. Csak figyelem egyenletes lélegzetvételeit és ez hatalmas vígazt nyújt a már el is szállt szomorúságomra. Halvány mosollyal tetézem állapotom és nem tudom megállni, hogy ne simítsak végig karján, mely a takaró alól kikandikál.
Edward szemei ezzel a lendülettel óvatosan kinyílnak és még elkapom benne az álom maradványait, ahogyan küzd, hogy még jelen legyen. De talán ez is egy álom, amit ketten élünk meg, de irányítani is tudjuk, amit ugyanúgy tanulni kell, mint egy tudatos álmodást.
Jó reggelt mosolyt küldök felé kissé játékosan, mert hát erre bezzeg felébred és nem hagyja, hogy még kedvemre simítsam párszor. Most ilyen a hangulatom és tudja, hogy ez mit jelent. Plusz egy súlyt a nyakában, miközben kivánszorgunk a konyháig.
Csókot váltunk, amolyan természeteset és olyan jó érzést, majd egy szó nélkül kelünk fel és én már fonom is karjaim nyaka köré, miközben már háttal áll nekem. Nem szabadul és ennek teljesen tudatában van, ahogyan remélhetőleg annak is, hogy ez egy olyan nap az életemben, amikor szeretetem minden apró részletét rázúdítva képtelen lesz mást tenni, mint elfogadni azt. Tudom, hogy nem bánja, egyszerűen tudom.