Bia az a lány, aki a nap huszonnégy órájában képes pörögni, és a kávé csak ennek kártékony hatását biztosítja számára. Életigenlő és optimista felfogását az édesanyjától örökölte. A volt Mrs. Weiser éppen valahol Rio környékén tengeti a mindennapjait és a helyiektől tanulja a különböző latintáncok eredetét. A mama igencsak temperamentumos személyiség, megállás nélkül énekelget, és a lányáról csacsog. Szabados életformáját a válásának köszönheti, de egy percig sem bánta meg, hogy hozzáment Wolf Weiserhez. Az apuka München környékén él az újdonsült feleségével és kamasz lányával. A szülői kapcsolatokat tekintve a közös gyermek szorosabb viszonyban áll az édesanyjával, az apukáját évente csak két alkalommal látogatja meg karácsonykor és a nyáron egy hetet tölt nála. Kivételes időszaknak könyvelte el az egyéves ERASMUS programot, hiszen ezekben a hónapokban bejárta Európát és az apukáját is többet láthatta.
Bia kiegyensúlyozott személyiség, magabiztosan állt az életét beárnyékoló akadályok elé. Kislánykorában is rajongással vegyítette a különböző szakmákat. Egyszerűen nem bírt betelni az autóversenyző és balerina párosítással, de végül az alkotás és az épületek lettek az igazi szenvedélyei. Apukája egyetlen alkalommal vitte el az olasz Verona városába. Nem a szerelem vonzotta a kis lánykát, hanem a Júlia erkély és a belőle burjánzó sötétzöld növényzet. Megállíthatatlanul ontotta a keze általi rajzokat, és elhatározta, hogy ő is tervez egy ehhez hasonló remekművet. Innentől minden születésnapjára és karácsonyra könyveket kért, rengeteg ceruzát és papírt fogyasztott el. A tv-ben, a youtube csatornákon is a híresebbnél híresebb építészek életével és munkásságával ismerkedett össze. Céltudatossága furán hatott a családra, nem is győzték lebeszélni erről a csacska álomról, de kitartott és végül elvégezte az egyetemet.
Utazásai során rengeteg stílussal bővítette a tudását, de ami jobban vonzotta a férfiak társasága. Görög éve alatt találkozott össze a halászfiúval Theodore-val. A szerelem hamar lángba borította és félbe is hagyta az ottani évét, hogy minél több időt tölthessen a görög szerelmével. Megtanult a pillanatban létezni, főzni kezdett a halászati kalandok révén és bloggal adta a világ tudtára, hogy mennyire boldog. Santorini nyári naplementéjében kérték meg a kezét, és olthatatlan vággyal kezdtek bele a közös életbe. Kilenc hónappal később Theo-t elütötte egy autó és Bia egyedül maradt a brooklyni házában.
Szomorúságát magába fojtó jellem, inkább a természettel azonosul. Köztéri parkokban teremt harmóniát, megvagdossa a rózsákat, megbontja az összhatást, ha éppen olyan lehetőséget lát az adott területben. Képtelen kifejezni a gyászát, úgy gondolja, ha egyszer megállna és tudatosítaná magában, hogy Theo-val eltemette lénye egyik részét is, akkor összeroppanna. A jelenben a rendszeretete iránti kapcsolata meglazult már nem figyel úgy a ház körüli teendőkre sem. A szomszédok elnézik a bohókás és feledékeny magatartását, hiszen nyíltan és kedvesen bánik minden szomszédjával. Kívülről ismeri az utca nyüzsgő életét, önkéntes alapon vásárol be másoknak, szervezi meg az éves vásárokat, karácsonyi adományokat gyűjt.
Az asztrológia lett a másik hobbija és ezzel együtt a horoszkóp megfejthetetlen világa. Beszerzett egy távcsövet is, hogy azon keresztül tanulmányozza az univerzumot. Éjszakánként futással vezeti le a feszültséget és gyakran a közelében élők legnagyobb örömére a kinti pázsiton jógázik. A szíve mélyén még mindig az építészet az egyetlen látható jövőképe, de a szakmában való elhelyezkedés még nem sikerült neki. Legújabb vágya, hogy beszerezzen egy kutyát, de csak kacérkodik a gondolattal, nem érett meg arra, hogy magán kívül ellásson még egy élőlényt.





A levegőben már érezni a frissen sült mézeskalács illatát. Mindenhonnan a narancs és a fahéj összetéveszthetetlen egyvelege köszön be és csal mosolyt a szomszédok arcára. A karácsony szelleme megérintette a közösségünket, és mint az egyik szervező már tudtam is, hogy idén mivel szeretnék kedveskedni a huszonnegyedike estéjén tartandó utcavásáron. Megannyi tervem volt az év ezen időszakára, és még az sem tántorított el, hogy a pandémia ennyire megnehezítette a hétköznapokat. Az öregek helyett jártam bevásárolni, gyógyszertárba, anyáéknak is rendszeresen küldtem csomagokat, hogy tartsam bennük a lelket. Apa minden héten pontban vasárnap este hétkor hívott fel és kérdezett ki a heti teendőimről és minden alkalommal feltette ugyanazt a kérdést: Kislányom mikor fogsz már munkát keresni, vagy mikor fogsz jelentkezni arra a nagyszerű helyre, melyről ódákat tudtál zengeni kisebb korodban? Megnyugtattam, hogy nem kell miattam aggódnia, de akárhányszor begyakoroltam ezt a szöveget, tudtam, hogy véges az anyagi hátterem is, és örökre nem támaszkodhatom a szüleimre, sem Theo szüleinek a támogatására. Két éve veszítettem el a vőlegényemet egy gázolásos cserbenhagyásnál. Nem hibáztattam senkit, nem mentem a gyilkosa elé, nem kértem igazságszolgáltatást. Egyszerűen a szívemben őriztem a kettőnk közötti szerelmet és nem engedtem meg, hogy a közepébe férkőzzön a gyűlölet és a gyász. Theo sem szerette volna, ha naphosszat az ágyban gubbasztok, vagy levelekkel bombázom a bíróságot. Megértettem, hogy nincs többé, és ezzel az én életem egy szakasza le is zárult. A gyűrűt azóta is hordom, nem vagyok hajlandó megválni tőle, és talán emiatt kerülnek el a pasik is, mert azt hiszik, foglalt vagyok. A szívem még mindig hozzá húz, nem fogom elfelejteni a mosolyát, azt a melegséget, ahogyan rám tudott nézni. Megadatott egy kevés idő nekünk, nekem meg félbe maradt az athéni félévem, és ezzel megpecsételtem az álommelóm lehetőségét. Tájépítész akartam lenni, de nem álltam készen, hogy kilépjek a nagyvilágba, és megküzdjek a kinti zordsággal. A kis közösségünk jelentette nekem az egyetlen vigaszt, itt tudtam, hogy kivel mikor találkozom, kikkel kell tartanom a kapcsolatot. A karácsony pedig tökéletes ürügy volt rá, hogy ne kelljen mentegetőznöm, ha éppen más foglalja le a figyelmemet. A házban különböző pontokon sereglettek a tepsik tele prototípussal gyártott süteményekkel, most éppen azt vettem a fejembe, hogy hókiflit fogok készíteni, de egyik recept sem állta meg a helyét. Az első köröm odaégett, a másodikban nem állt össze a tészta, a harmadikra igyekeztem összeszedni minden tudásomat. A neten nézelődöm, és derékra helyezett kézzel mustrálom a kimért adagokat, de valami hiányzik, és az istenért nem tudok rájönni, hogy mi. Folyton rohangálok a konyhapult és a hűtő között. A hajamban lisztmaradványok, a kezemet beborította a tészta. Valamikor hajnali kettőkor álltam neki a sütésnek, amikor a szembe szomszédom beállt a kocsival, és megint nyikorgott neki az ajtó. Nem tettem szóvá, és kapóra jött, hogy felvert az álmomból, mert így egyetlen percet sem vesztegettem el a készülődésre. Ma délután fogunk összeülni a tanáccsal, mert nálunk olyan is volt külön, aki a karácsonnyal és az utcai díszekkel foglalkozott. Mary és Angeline nagyon türelmesen vártak az ötleteimre, annak ellenére is, hogy otthonülő feleségek voltak mindketten. Marynek a férje orvos és alig látni ebben az időszakban, nem is olyan régen esett teherbe, és most úgy vigyáz a kis magzatára, mint egy külön csodára. Angie pedig az a tipikus szervezkedős asszonyka volt, akinek nem lehetett megmondani, hogy mit csinál rosszul, mert a listán nem szerepelt semmi, amit kihagyott volna. Félelmetes, hogy mennyire a tökéletes anya és feleség szerepre hajazott, de a túlbuzgó énje ellenére is kedveltem mind a kettő szomszédomat, és alig vártam, hogy felvezessem nekik az ötletemet. Mi lenne, ha kevernék még egy kis lisztet abba a tésztába, amit egy órája tettem félre? Az államat vakarom meg, észre se veszem, hogy időközben csupa fehér minden, mert elszállítottam a konyha egyik sarkából a másikba a porcukrot. A kis gépemet még anyától örököltem meg és hoztam magammal a költözködés idején, nem új darab volt, de megcsinálta, amire rávettem. Bedugom a végét a konnektorba és egy gyenge hármas fokozatra állítanám be, amikor hirtelen elsötétül minden a házban.
- Mi a fene? – mozgatom meg a robotgépet, de teljesen süket, és ekkor döbbenek rá, hogy levertem a biztosítékot. Nem vagyok otthon a témában, apa egyszer megmutatta, hogy hol kell bekapcsolnom, de Theo intézte a férfias munkákat a ház körül, és nem én. Felsóhajtva rohanok ki a bejárati ajtó elé, még az a szerencsém, hogy nem szakítottam meg az áramkört az egész utcában. A pillantásom a szomszéd pázsitjára fut át, és arra a tökéletesen lenyírt 5 mm-re. Mikor csinálja meg, ha szinte otthon sincs? Átsétálok a kapu mögé, hogy megnézzem a központi biztosítékot, és mivel annyi még megmaradt fizikából, hogy mindig a nagy kapcsolót nyomjam fel, így meg is teszem. Megnyugszik a szívem a fény láttán a konyhában, mondjuk alig érem fel innen az ablakot, de látom…be kapcsolva hagytam a robotgépet. Iszkolva sietek be, de megcsúszom egy borítékon. Nem szándékozom több időt fordítani rá, már az sem mutat túl jól, hogy felnyaltam a havas földet, és egy szál kockás pizsi alsóban vagyok a hozzáillő flanelingemben meg a szőrös mamuszomban. Megpróbálok felállni, de aztán megint a földön kötök ki és teljesen szerencsétlenül intek oda Mr. és Mrs. Winters-nek, akik ebben a napszakban szokták megtenni az egészségügyi sétájukat.
- Kedvesem jól vagy? – kiáltanak át az út túloldaláról, de csak egy égbe emeléssel jelzem a kezemmel, hogy minden a legnagyobb rendben. Megszoktam már, hogy előfordulnak balesetek, de az álmaimban sem hittem volna, hogy ez fogja megváltoztatni az életemet. Két perccel később már a mocskos konyhám közepén állok, de az nem tűnik fel, hogy a gépem is újraindult. A levelezésemet megnyitva hagytam az önéletrajzommal is az álommunkahely felé, végül meggondoltam magam és nem nyomtam rá a küldésre. Más viszont úgy gondolta, hogy ideje kibújnom a csigaházamból: Sikeres kézbesítés.