Christopher & Sophie

צ 687 ¦ Zene ¦ 2015. ősz

Szokás azt mondani, hogy új év, új én, ami szerintem badarság. Csak azért, mert az egyikből átlépünk a következőbe még nem fogunk szerintem megváltozni. Ugyan vannak olyan dolgok az ember életében, ami hirtelen változtatásra kényszerítenek minket, mint például egy családi trauma, vagy éppen egy új közösségbe való belépés, de az új év szerintem nem egészen ilyen. Így javítanám is a mondatot, hogy új iskola, új én. Az már valóban egy akkora fordulat lehet az ember életében, hogy bizonyos esetekben másmilyen stílust kelljen felvennie. Nálam a középiskolában még jó pár évig ugyanazokat a tanárokat kell hallgatnom, ugyanazokat a tárgyakat kell majd tanulnom és nap, mint nap ugyanazokat az embereket látom, így számomra nincs változás. Christopher ellenben idén ment egyetemre, ami szerintem igenis nagy jelentőséggel bírt. Már csak azért is, mert így még több munka szakadhatott a nyakába. Valahol irigylem, hogy specifikusabb tárgyakat hallgathat, és nem kell foglalkoznia olyanokkal, amik nem a jövőbeli munkájához kellenek, mint például nekem a kémia. Nem valószínű, hogy használni fogom valaha is, vagyis egyenlőre nem ez az irány van előttem, de persze azért tanulok rá és igyekszem jól teljesíteni, hiszen az átlagomat számomra fontos jó szinten tartani. De én is nyilván jobban élvezném, ha az ilyen órákat időnként elhanyagolhatnám és tényleg csak a jövőmet építő tárgyakkal kéne foglalkoznom. Más részről viszont nem kívánom magamnak azt az életet, amit a bátyám kapott. Rengeteg dolgozik, nagyon le van terhelve, igazából nem is tudom mikor láttam őt utoljára szórakozni. Na ilyen szempontból nem szeretnék vele hasonló életen osztozkodni, mert nekem igenis kell a szabadság, hogy pihenhessek és jól érezzem magamat. Ő neki is igyekszem ezt elmagyarázni, de azt hiszem, még mindig nem érti, mit akarok ezzel.
A másik hátulütője az egész egyetemi kezdésnek, hogy keveset látom. Persze előtte is már nagyon elfoglalt volt, de úgy fest mostanában ez csak még inkább kihangsúlyozódott. Tudom, nem szabadna önzőnek lennem, és el kéne fogadnom, hogy ő már felnőtt ember valamint nem csak móka és kacagásból áll az élete. Én mégis hiányolom, nekem akkor is szükségem van a bátyámra, akivel régen is olyan sokat nevettünk és játszottunk. Tudom, hogy kicsinyes gondolkodásra vall, valamint nem éppen megértő testvérre vall az olyan viselkedés, ahol nem tudom megérteni, hogy neki fontosabb dolga is van annál, minthogy engem elszórakoztasson. De ezt teljesen félreértik az emberek. Én ezt nem csak magam miatt teszem, hanem ez érte is szól. Biztos vagyok benne, hogy ő is örülne némi felszabadulásnak, egy olyan időtartamnak, amikor csak magára tud figyelni, mikor nem kell a papírok fölé görnyednie, hanem mosolyoghat, és kicsit kifújhatja magát. Nem sok, csupán egy óra is elég lenne nekem, amikor mosolyogni látom és itt nem arra a fáradt és erőltetettre gondolok, hanem az igazira.
Éppen ezért is döntök úgy, hogy ma csak azért is ki fogom rángatni a munkamániájából és rákényszerítem, hogy lazítson. Ezt így elég furcsa kimondani, hiszen másnál ez éppen, hogy fordítva van. Valahol elismerem, hogy ennyire keményen dolgozik egyébként, de pont ezért is kell ez a kis játék idő, hogy a végén nehogy kiégjen itt nekem. Ma pedig amúgy is hétvége van, így nem is kell azon aggódnom, hogy vajon itthon találom-e, mivel pontosan tudom, hogy még itt van, még nem ment el, hogy valamilyen ügyet intézzen.
A szobámból kilépve szépen lassan sétálok el egészen az ő ajtajáig. Ugyan tudom, hogy engem szívesen lát, de már csak illedelmességből is kopogok, hátha valami fontos dolga van, akkor azért mégsem zavarnám sokáig. – YeSol! Ha bent vagy kinyitod az ajtót, vagy Elza hercegnőt fogsz játszani? – teszem fel nevetve a kérdést, de meg sem várom, hogy kinyissa, vagy válaszoljon, mikor folytatom. – Ha nem jössz ki, akkor itt fogok dörömbölni és énekelni. – kezdek el fenyegetőzni, persze halk vagyok, hiszen nem akarom, hogy bárki is hallja rajta kívül miben sántikálok, még a végén kikapok, hogy tanulás helyett inkább a testvéremet zaklatom. Azt pedig nem szeretném, mert még a végén mind a kettőnknek kellemetlenséget okoznék. Így csak reménykedni tudok, hogy valóban felfigyelt a kopogásra valamint hall is engem és nem csak kiordibál, hogy dolgozik, hanem ki is nyitja nekem az ajtót, még jobb esetben pedig nem fog sokat ellenállni és végül beadja a derekát nekem, én pedig megkezdhetem a testvéri gondoskodás akciómat.

Christopher & Sophie

צ 544 ¦ Zene ¦ 2015. ősz

Igazán a világon semmiért se szeretném zaklatni a testvéremet, mert hát, ha olyan rettenetesen halaszthatatlan dolga akadt éppen pont ma, akkor természetesen később is vissza tudok jönni hozzá. Persze ahhoz nagyon jó indokkal kell előállnia, hogyha nem szeretné, hogy a nyakán maradjak, és akkor megígértetném vele, hogy amint végzett már hajlandó lesz velem is foglalkoznia. Persze, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen sok dolga van és hogy fontosak, elvégre nem vagyok annyira buta, hogy ezt ne tudnám. Amit én akarok az nem is pusztán valami kis figyelem, nem is az, hogy a saját unalmamat űzzem el vele, habár ezek is valamelyest benne vannak, hiszen tanulás helyett valóban jobb mulatságnak hangzik az, hogy Christopherrel együtt pihenjek egy kicsit, annak ellenére be fog kelleni pótolnom azt az időt, amit most szórakozással töltenék. Én magam azt preferálom, hogy előbb végzek a teendőimmel és csak utána jön a megérdemelt kikapcsolódás, de ha éppen annyi minden gyűlik össze, akkor igenis kell egy kis szabadság a rengeteg házi mellett, különben az agyam sem fog úgy pörögni, ahogyan azt én szeretném. De nem, ez nem minden. Neki is jót akarok ezzel, nem csak magamnak. Valóban ott van az, hogy keveset látom mostanság, de inkább az vezérel, hogy neki kell némi pihenés is. Tudom, hogy fáradt, csak rá kell nézni.
Be is kopogok hozzá, mert azért mégiscsak udvarias vagyok, nem akarok egyből rárontani. Persze megfenyegetem, hogyha nem hajlandó legalább az ajtaját kinyitni nekem, akkor bizony itt a szobája előtt fogok belekezdeni az éneklésbe és addig hangoskodni, míg nem megadja nekem magát. Még az aranyosabb hangomat is használom, hátha így előbb rá tudom venni, hogy velem legyen és kikapcsoljon egy időre, vagy legalább visszább vegyen ebből a gyors munkatempóból.
Hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, mikor kinyitja az ajtót, de egyből kisebb lesz, amint meghallom szavait. – Mostanában sosincs időd rájuk. De legalább magadnak szentelsz valamennyit? – teszem fel a kérdésemet aggódva. Hallom, hogy szomorú ő is, előttem nem tudja titkolni, hogy igenis szeretne szórakozni, csak megint nem lehet. Kicsit már kezd sok lenni ebből, hogy sose lehet semmit sem csinálni a munkán kívül. Nagyon nem szeretném, ha olyan lenne, mint apa, aki a munkájának él csak. Azt nem is lehet életnek nevezni.
Ismételten csak elmondja, hogy nem játszhat velem. Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy nem fogja magát könnyen adni, de csak azért sem fogom feladni. Azonban az, hogy nem csukja rögtön be az ajtót, egyszerűen csak visszasétál, egy egészen jó jelnek tűnik, így van remény, hogy talán hajlandó némi lazításra. Így csak mosolyogva szökkenek be az ajtaján, majd magam mögött becsukva azt. – És ha várok egy kicsit? Utána ráérsz nem? Kérlek YeSol, csak egy fél órára! Annyi szünet neked is kell. – kezdek el neki könyörögni ismételten azon az aranyos hangomon, hátha ez majd meglágyítja a szívét. Ha pedig azt mondja, hogy ennyi még talán neki is belefér, akkor leülök az ágyára és türelmesen várok. – Egyébként mit csinálsz, ha szabad tudnom? – érdeklődök kedvesen, persze ha annyira titkos, akkor nem faggatom, bár kétlem, hogy az lenne. – És…minek a kesztyű? – erre viszont már elkezdek kuncogni. Elég vicces, hogy itthon ilyet hordjon. Vagy ez valami új illem, amit most tanult? Igazán nem tudom elképzelni, hogy itthonra ugyan minek húz fel kesztyűt. Elegáns az egészen biztos, de nagyon is érdekelne, hogy mi az ördögnek van rajta ez most.

Christopher & Sophie

צ 508 ¦ Zene ¦ 2015. ősz

Csalódott voltam? Talán. Bár leginkább szomorú. Nem akartam elhinni, hogy megint nem tud rám szánni némi időt. Teljes mértékben meg tudom érteni, hogy az egyetem és az amúgy is sok elfoglaltsága mellett nehezebben talál akárcsak pár percet a szórakozásra, pláne arra, amit velem tölt el, de magára csak bízok benne, hogy szán valamennyit. Mikor azonban a kérdésemre csak némasággal válaszol, összeszűkülnek a szemeim. – Ne csináld ezt Yesol! Teljesen tönkre fogsz menni, ha magadtól nem tudod hal a határ és mikor kell pihenned. – Nem kiabálok vele, mert hát milyen jogon tenném? A húga vagyok, fiatalabb, így nem is illene, és azt se szeretném, ha meghallanának. Valamint nem vitát szeretnék szítani kettőnk között, csupán azt kívánom, ha megértené, hogy nem lesz ez így jó neki. Az, hogy szán magára időt és végre nem dolgozik az nem csak annyi kéne, hogy legyen, elmegy aludni és akkor feltöltődik. Mert gondolom, hogy későn is fekszik és mellé korán kel. Messze nem csinál magának annyi szabadságot, hogy az jó legyen neki. Éppen ezért leszek ideges, de nem olyan értelemben, hogy dühös lennék rá, inkább kétségbeesett. Mit tudnék tenni azért, hogy ne ilyen fiatalon csináljon magából munkamániást? Sokszor gondolkodtam már el ezen, mert látom, hogy fáradt és mégis tehetetlennek érzem magam. Ráerőltetni nem akarok semmit, pláne azt nem, hogy velem foglalkozzon, mert azt még félreértené ő is és a szüleink is. Nem az a bajom, hogy nem szentel annyi figyelmet nekem, mint régen, bár ez is közrejátszik, de messze nem annyira, mint az, hogy megpróbáljam megtanítani élni. Hogy tudjon szabadon szárnyalni, mint egy madár, bár tudom, hogy nekem másmilyen volt a neveltetésem, de amit én megszoktam, hogy hogyan élek, talán neki is megtaníthatom, hogy végül ő is képes legyen hasonlóan gondolkodni.
Éppen ezért nem szalasztom el a lehetőséget, amit hagyott nekem azzal, hogy nyitva maradt az ajtaja, amin én be is lépek, hogy később azért mégiscsak szórakozhassunk egy kicsit.
Bíztató szavait hallva pedig ismét megjelenik a széles mosoly az arcomon, amit most már le sem lehet vakarni rólam. Mégiscsak volt némi behatásom nála. –És milyen? Szép lesz? – Nem igazán értek ehhez. Tipikusan csak azt tudom megállapítani, hogy tetszik-e a felépítése és külseje az autónak, vagy sem. Ha pedig a bátyám azt mondja, hogy jó, már úgy a belsejét tekintve is, akkor hiszek neki. Elvégre ő benne is van ebben a témában. – Csak vigyázz össze ne koszold a kesztyűket. – teszek egy megjegyzést a felemelt kezén látott fehér vászonra. Még a végén tényleg olyan szeleburdi lesz, hogy a nagy sietségben, hogy odaérjen, magán hagyja és azokkal nyúl az alkatrészekhez. – Meglátom hogyan lesz időm, de szívesen megyek. – mondom mosolyogva és bólintok is mellé egyet, ezzel lezárva ezt a témát. Bár vele szívesen vagyok és még az érmegyűjtemény megtekintése is izgalmasnak hangzik, a társaság kevésbé. Majd kedvemtől függően döntök ez ügyben. – De te most dolgozz akkor, én pedig addig csöndben várok, hm? Majd szólj ha már nyúzhatlak. – És ezzel el is csendesedek. Bár legszívesebben már most letámadnám, hogy márpedig beszélgetni és játszani fogunk, de ha olyasmiről van szó, amivel apa bízta meg, akkor tudom, meg kell várnom, míg befejezi.

Christopher & Sophie

צ 516 ¦ Zene ¦ 2015. ősz

Rosszallóan kezdem el csóválni a fejemet a válaszára. – Nem vagy túl meggyőző. – Apánk szokott ilyen rövid és tömör válaszokkal illetni minket. Nem ehhez vagyok szokva a bátyám esetében. Azt persze meg is jegyzem, hogy hát nem vagyok elragadtatva a válaszától, mivel nem érzem benne azt az őszinteséget, hogy valóban pihenne. És itt most nem az alvásra gondolok, mivel merem remélni, hogyha mást nem is, akkor legalább ennyit tesz az egészsége érdekében, bár az ő korában még igenis kell a munkától való elszakadás, különben kiég, mielőtt elkezdhetné irányítani a céget. Én pedig nem szeretném sem azt, ha a testvérem egy kész roncshalmazzá válna még idő előtt (bár a soha lenne számomra a legígéretesebb) sem pedig ha a cégnél nem tudna elhelyezkedni. Így igenis kell neki az a szórakozás, ha pedig magától nem jön rá erre, hát akkor kikényszerítem én belőle a jobb belátást.
Közben áttérünk az autókra, ami kínos vagy sem, de nem éppen az a témakör, ami a legjobban érdekel. Meg tudom állapítani, hogy tetszik-e az adott jármű külseje, vagy sem. De gondolom, oka van,a miért ő kerül abba a bizonyos székbe és nem én. Bár aztán lehet, ha nekem kéne mindig ilyenekkel foglalkoznom, akkor jobban benne lennék a témában. – És úgy milyennek ítéled meg? – Nyilván adok a testvérem véleményére, bár nekem még nem igazán kell gondolkodnom abban, milyen autót szeretnék és nem is nagyon hoz lázba ez a téma. Valószínűleg akkor is majd az ő segítségét fogom igényelni.
Csupán bólogatással jelzem számára, hogy bizony rémes egy veszteség lenne, ha nem érinthetné meg az érméket pusztán azért, mert összekoszolja azokat a szép fehér kesztyűket. Pedig biztosan szépek és különlegesek lehetnek, amik még engem is érdekelnének. Csak hát a társaság… Majd meglátjuk, ha végül mégis úgy adódna, hogy lankad a lelkesedésem, akkor lemondom, ha pedig úgy ítélem meg, hogy az érmék kárpótolhatnak a közegért, ami nem tűnik annyira szórakoztatónak, akkor elmegyek velük.
Közben pedig már hagyom is dolgozni, hogy minél előbb pihenhessünk. Illetve én már most abban a fázisban vagyok, de addig nem igazi a móka, amíg ő nem foglalkozik velem. Most ellenben csak türelmesen ülök az ágyán és a falat nézem. Amíg ő a munkával foglalkozok addig én a gondolataimba merülök. Már szinte mindenről fantáziálok, nem csak Párizsról, amiről annyit szoktam, hanem az egyetemről is. Milyen szakra mennék vajon, én hogyan fogom megélni a kezdeteket és persze hogyan fogom venni az első vizsgaidőszakomat. Christopher miatt jutnak ezek eszembe, hiszen ő ebbe az új világba csöppent, én pedig még pici vagyok hozzá, így egyenlőre csak álmodozni tudnék arról, vajon mit is tennék az első napomon és milyen órákra járnék.
Fejemet csak akkor kapom fel, mikor megáll előttem és mosolyogva nézek rá. – Akkor ez azt jelenti, hogy végeztél és játszunk? – Vigyorom csak egyre nő, ahogyan kezdem sejteni, itt bizony végre szórakozás várható és nem tömény unalmas munka. – Van ötleted vagy kívánságod, hogy mivel töltsük az időt? Vagy találjak ki én valamit? – Mert hát akad bőven szórakozási lehetőségünk, amivel még nem is csapunk túl nagy zajt sem, de szeretném először azt megtudni, neki van-e valamilyen preferenciája, mert akkor nyilván azt csináljuk. Amíg neki jó, én bármiben benne vagyok.

Christopher & Sophie

צ 435 ¦ Zene ¦ 2015. ősz

A többi embert simán lehet, hogy meg tudja vezetni ezekkel a szavakkal, vagy csak el tudja rendezni ennyivel, én viszont nem hiszek neki. Ismerem a bátyámat, pontosan tudom milyen volt előtte és azt, hogy ezek a szavak azért nem teljesen őszinték. Most nem az alkalmazottakkal beszél, sem senki olyan fontossal, hogy így reagáljon le. A húga vagyok, így csak természetes, hogy aggódok érte. Éppen ezért is lomboznak le egy kicsit a szavai. Nem akarok semmit sem ráerőltetni, nyilván ő maga fogja eldönteni, hogy mikor és mennyit pihen, én csak irányt próbálok neki mutatni és remélem megérti, hogy ez az ő javát szolgálja csak ez az egész.
Az autóról kikért véleményen először csak pislogok. Ez rendkívül üzletiesen hangzott. De mindenképpen úgy, amit bár úgy szavak szintjén felfogok, de azért velem szemben nem egészen ilyen megfogalmazásra számítottam. Valahol okolnom kéne azért, amiért még velem szemben is ilyen befeszült és nem tud különbséget tenni a munka és köztem, de… Egyben meg is értem. Kvázi én voltam az, aki munka közben megzavarta, mikor a leginkább benne volt ebben, így csak annyi a gond, hogy nehéz váltania. Nem mondom, hogy nem vagyok egy picit szomorú emiatt, de dühös sem lehetek rá. Sóhajtására csak halványan elmosolyodok jelezve, hogy semmi gond sincs és várom az érthetőbb verziót. – Áh, értem. De a kisebb autó az nem olyan… nőiesebb? Úgy értem lányként én lehet, hogy kisebbet preferálnék. – A férfiak nyilván szeretik, ha nagyobb, meg olyan elegáns azt hiszem. Praktikusabb is persze, ha egy nagy családról van szó, vagy akinek egyszerűen arra van szüksége, de nőként én valóban lehet egy kisebbel próbálkoznék meg először. Bár őszintén nem értek az üzlethez és nem is nagyon gondolkodtam el ezen a kérdésen, egyszerűen ezt szokták mondani, meg hát… magamból indulok ki, hogy egy nagy autót nehezebb irányítani, így a kisebb (pláne kezdőknek), lehet kényelmesebb.
Míg ő dolgozik, addig én elmerülök a saját gondolataimban. Nem is tűnik fel mennyi idő telik el, mikor megáll előttem mosolyogva. Olyan jó így látni! Amikor nem az érződik rajta, hogy már teljesen kimerült a munkától. –Hát, éppenséggel akad, ha neked nincs. – De előbb szeretném, ha ő mondana valamit, hiszen ez most róla szól elsősorban, hogy olyan tevékenységet folytassunk, amivel ő ki tud kapcsolódni. Nekem pedig minden megfelel, amíg vele lehetek. – Remek ötlet! - Ugrok is fel az ágyáról, hogy aztán amilyen gyorsan csak lehet el is induljunk a kert felé. – Esetleg tea vagy limonádé a süti mellé? – kérdezek még vissza csillogó szemekkel, mert hát az ital elengedhetetlen az édesség mellől. Nekem pedig mind a két opció megfelel, ezért inkább őt kérdezem, hogy egyáltalán vágyik-e ilyesmire, vagy ha van még ötlete, akkor sorolja fel.

Christopher & Sophie

צ 302 ¦ Zene ¦ 2015. ősz

Oldalra döntött fejjel pillantok a bátyámra és kérdőn nézek rá. Valami vicceset mondtam volna? Én lányként egészen biztosan nem ülnék be egy nálam magasabb autóba, pusztán azért, mert furcsa egy látvány lenne. De aztán látom hogyan is néz rám, így nem is gondolkodok tovább azon, mivel nevetettem meg ennyire. – Nem értem kire gondolsz, én nem vagyok pici, csak mindenki magasabb hozzám képest… - próbálok komoly arcot vágni, de nem sokáig bírom és megjelenik a mosoly az arcomon, majd kuncogni kezdek. Én is tudom mire gondolt természetesen. – Azt hiszem ez egy olyan dolog, ami mindig is vita lesz… nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. – Maximum azt lehet megnézni, hogy a többségnek milyen autó tetszene. De bármi másról is van szó, akkor is valószínűleg a legjobb megoldás az, amit sok ember preferál. Nem nagyon értek az üzlethez, nem is szeretnék, de annyi talán még nekem is megvan, hogy akkor tudsz sokat eladni valamiből, ha minél közkedveltebb.
Először az ő ötletét szeretném meghallgatni, hiszen most neki kell inkább a pihenés. Tisztában vagyok vele, hogy úgyis olyan mellett fog dönteni, amit én is szeretek, így nincs ellenvetésemre a süti és a kert gondolata, sőt kifejezetten felcsillannak a szemeim erre az ötletre.
Az italt rám bízza, én meg a jó időre való tekintettel limonádét szeretnék inni. Megyek is egyből lefelé, hogy beszerezzem a szükséges elemózsiát és szomjoltót. Gyanítom hosszabb időre fogunk kimenni, így mindenből jól fel kell szerelkeznem, mert nem lenne jó fél percenként arra eszmélni, hogy valami elfogyott. – Okés! – kiáltok még neki mosolyogva, aztán el is tűnök, hogy legközelebb már a teraszon bukkanjak fel az üdítővel és a nagy tál sütivel a kezemben. – Oh a társas remekül hangzik! Remélem olyat választ, amiben nekem is van esélyem nyerni. – kezdek el halkan nevetni, mert bár képes vagyok elfogadni a vereséget, örülnék, ha a lehetőség ott lenne a győzelemre is.  

Christopher & Sophie

צ 383 ¦ Zene ¦ 2015. ősz

Boldogsággal tölt el, hogy végre belement abba, hogy töltsünk egy kis időt együtt. Persze a munka fontos, de azt mondják, hogyha egyfolytában csak koncentrálunk, és nem hagyunk magunknak egy kevés szabadidőt, akkor nem hogy ki fogunk égni, de teljesen tönkretesszük magunkat. Alvási problémák, hajlamosabb lesz az ember betegnek lenni, rossz lesz a közérzete, ideges lesz. Mint egy rossz vírus olyan lesz az egész munka, amin nem fog segíteni a gyógyszer. Na ez az, amitől féltem a testvérem, és ami miatt nyaggatom, hogy tartson pihenőt.
Meg persze az is ott van bennem, hogy én vagyok a kishúga, aki még igenis szeret időnként játszani, ha nincs más dolga, és mint rendes bátyus igazán foglalkozhatna velem. Egyedül semmi sem annyira szórakoztató, mintha van valaki, akivel együtt lehet tölteni az időt. És ki mást is nyaggatnék, ha nem Christ? Mindig azt, akit a legjobban szeretek.
Mikor leérek a lépcsőn rögtön el is tűnök, hogy szerezzek sütit meg limonádét. Egyetlen egy délutáni pihenés sem az igazi némi innivaló és snack nélkül. Sokan aggódnak, hogy a nassolások miatt meg fognak hízni, de erre is pontosan ugyanaz igaz szerintem, mint a pihenésre. Megpróbálhat az ember ezek nélkül élni, de minek? Lehet, hogy egy ideig bírná, de aztán egyre jobban kívánná, utána meg úgyis enne. Sőt, ha nagyon visszafogjuk magunkat, aztán egyszer megtörünk, akkor csak még rosszabb lesz, mert sokkal többet fogunk kívánni belőle. Egyszerűbb, ha néha-néha beadja az ember a derekát.
Így mindenféle édességet, amit csak találtam felkaptam. Nem tudom mire vágyik éppen a bátyám, így csak remélem, hogy talál magának valamit. Ha mást nem, akkor a kedvencét tudja majd enni, mert az sose hagynám ki a kínálatból.
Amint megszereztem a zsákmányt pedig iszkolok is vissza Chrishez, akinek kérdésére csak mosolyogva bólintok, hogy felőlem már mehetünk is. Ahogy látom Philip felszerelkezett játékokból és még a twistert is megpillantom. Nem mondom, hogy nem gondolkozok el rajta, hogy felrángatom rá, bár kissé lehetetlennek tűnik. De biztosan jót szórakoznánk. Legalábbis én, de nem feltétlen szeretnék vele ennyire kitolni. Talán később, ha már benne vagyunk és a helyzet is úgy hozza.
-Hm.. kezdjük valami könnyűvel? Kirakós? – mosolyogva kérdezek vissza. Bár az is megmozgatja az agyat, de messze nem olyan mértékben, mint a munka. Plusz magam ismerve lazán olyan helyre erőltetek be egy darabot, ahova az amúgy nem illene, így még vicces helyzeteket is szülhet.