Határozott, hiszen pontosan tudja, hogy mit akar csinálni az életben és nem is hajlandó ebből lejjebb adni. A céljai tökéletes kirajzolódnak előtte és azokat el is fogja érni, ha törik ha szakad. De persze ez nem azt jelenti, hogy a szülei ellen lázadna. Sőt éppen, hogy nagyon szófogadó alkat. A szülők ugyan nála lazábbra vették a gyeplőt, de teljesen mégsem engedték el. Neki is ugyanúgy viselkednie kell a vacsorákon, rezdületlen arccal ülnie, ha éppen azt kívánja a helyzet, udvariasan felelni a kérdésekre és végig úrihölgyként kell viselkednie. Bár ebben a családban ez a minimum elvárás, így nem is panaszkodik. Sose tette. Neki nincs is miért, hiszen annyi szabadságot kapott, hogy ő legalább azzal foglakozzon, amivel akar is. Alkalmazkodó képes. A környezetétől nagyban függ a viselkedése. Értem ezalatt azt, hogy amennyiben inkább lazább társaságba keveredik, ő is enyhít azon a feszes viselkedésén, de az ellenkező esetben is próbál mindvégig nyugodt és jól nevelt maradni. Azonban még neki sem sikerül mindig ennek megfelelően viselkednie, ilyenkor a testvére szól rá.
Okos. Szereti logikusan felmérni a dolgokat és azok alapján döntést hozni. A neveltetéséből is adódik, hogy ilyen lett, de a jó képességei is elősegítik, hogy ne csak a betanult dolgokat tudja.


Az az életvidám lány, akit vacsorákon és hivatalos rendezvényeken aligha látnak az emberek, inkább csak akkor, ha túl izgatott lesz. Ellenben, ha érzékeli, hogy olyan társaságban van, ahol elengedheti magát, előtör belőle az a mosolygós és kedves énje. Eredendően szeret barátkozni is. Igazi kis energiabomba, aki azzal köti le magát, hogy sok különfoglalkozásra jár, ilyen például a zene és nyelv. Leginkább a franciát szereti hallgatni meg persze igyekszik is szépen beszélni, mert mi értelme lenne tanulni a nyelvet, ha nem a leggyönyörűbb formában adja azt vissza? Ebből következik, hogy Párizs az a hely, amit a kedvencének mondhat. Ő maga is játszik hangszeren, egészen pontosan a hegedűn.
Szereti élvezni az életet. Persze fontos a jövője, de nem szeretne elfeledkezni a jelenről sem, így megpróbálja abból is a legtöbbet kihozni. A bátyját is igyekszik erre ösztönözni, remélhetőleg sikerrel fog járni. És pontosan ezek miatt nem képes mindig azzal a rideg tekintettel néznie, ezért fordul elő, hogy bár rendesen nevelték, a vacsorákon mégis elengedi magát, mert neki kell a szabadság.

Ő már sokkal több szeretetet kapott az anyjától és őt már lazább neveltetés érte, emiatt alakult benne ki ez a kettőség, hogy adott esetben képes elengedni magát, hátradőlni és csak élvezni, amit csinál, ugyanakkor, ha úgy hozzá a szükség, akkor ugyanolyan komoly, mint bárki más a családból. Ő azonban rendben tudja ezt tartani magában és nem is zavarodik össze. Bár az úrias viselkedés nála inkább csak egy maszk, valami, amit megkövetelnek tőle, időnként pedig lehull és akkor a valódi énjét fedi fel mások előtt.


Mi mást is kívánhatna az ember a saját életében, ha nem azt, hogy legyen tető a feje felett, legyen egy szerető családja és meg tudjanak élni. Én ellenben könnyen beszélek, hiszen nekem nem csak ennyi, de még több is megadatott. A család, amelyikbe beleszülettem nem olyan anyagi javakkal rendelkezik, amikkel éppen csak megélnénk. Valamint szeretnek, persze az apám elég sajátos módon teszi ezt, de tudom, hogy a szívéből jön minden cselekedete. Anyánál nem kérdés, rajta látszik is, hogy nagyon sokat foglakozik velem, meg persze a testvérem is. Chris volt az, aki kicsiként játszott velem, akivel énekeltem, holott nem szabadott volna, mert a tanulásra kellett volna koncentrálni, de mi nem hagytuk abba, csupán csendesek voltunk, mert így éreztük jól magunkat.
Bár a származásom ellenére mondhatom, hogy egészen szabadon voltam nevelve. Nem lettem hűvös és komoly, mint sok esetben az emberek lesznek egy ilyen környezetben, én megmaradtam annak a vidám és hiperaktív lánynak, aki már kicsiként is ilyen volt. Számomra az élet arról szól, hogy élvezzük és hozzuk ki belőle a legtöbbet. Bár édesapám először nem repeset az örömtől, hogy nem a pénzügyekkel akarok foglalkozni, de végül belenyugodott. Míg a bátyámnak el lett döntve a sorsa a kezdetektől, nekem szabad utam volt, nekem még voltak lehetőségeim. Biztonságos környezetben nőttem fel, ahol semmi miatt sem kellett aggódnom, mégsem voltam bezárva, mint egy királylány, aminek nagyon örültem. Így az én történetem nem a szokásos rabságba esett hercegnő effektusú lett. Nekem engedték, hogy olyan foglalkozásokra járjak, mint például a francia nyelvtanulás, vagy éppen a hegedülés, bár utóbbi nem meglepő, hiszen a családban öröklődik a zene iránti szeretet. De az egyetemi szakomat is magam választhattam, ami már csak azért is jó, mert én nem kívántam a cég dolgaiba belefolyni. A bátyámon pont látom, hogy ez mivel jár, én pedig nem akarom, hogy korlátozzanak.


Megígértem magamnak, hogy sose leszek szerelmes. Legalábbis nem olyanba, akit a szüleim nem nekem szántak. Nem szabadott, hiszen a cégnek akartam segíteni a házasságommal. Először nem is bizonyult ez annyira nehéznek, hiszen nem is tetszett nekem senki. Senkivel nem is kerültem annyira közeli kapcsolatba, hogy bármilyen mélyebb érzést elkezdjek táplálni iránta. Egyszóval nem is aggódtam, hogy bármiféle gond lenne azzal, hogy nem a megfelelő embert kezdem el kedvelni. Egészen addig, amíg nem jött az a Heejun…
Nem akartam többet érezni iránta, mint barátság, így nem is tettem. Elnyomtam magamban azt a kis érzést, ami kezdett kialakulni iránta és így jó is volt. Nem vagyok az a romantikus alkat, hogy valaki olyan után áhítozzak, akivel úgysem leszek együtt. Jól voltunk így a középiskolában. Tényleg nagyon jól éreztem magamat vele, de valami megváltozott. Érettségi után ugyanis eltűnt. Nem tudom mi lehetett az oka, hogy nem vette fel nekem a telefont és nem válaszolt az üzeneteimre. Úgy festett, hogy teljesen kilépett az életemből, ami miatt szomorú voltam. Ki ne lett volna az? Egy nagyon jó barátot veszítettem és igazán nem értettem miért. Azóta is dühös vagyok rá. Az a kis szeretet is, ami volt bennem átalakult. Nem, nem gyűlölöm, de már nem is kedvelem. Így remélem nem is fog a szemem elé kerülni többé.


Ha valaki választhat úgy kedvenc várost, hogy valójában még sose járt ott, maximum is csak a filmekből, vagy képekről ismeri, akkor számomra ez a hely Párizs. Nem tudom pontosan mikor, vagy hogyan fogott meg, de akkor mély nyomott hagyott bennem. Szóval azóta nagyon vágyok arra, hogy eljussak oda. Talán ezért is kezdtem franciául tanulni, hogy majd mikor elmegyek oda, akkor már boldogulhassak. Ezért is fogott meg aznap este Aiden. Ő valóban járt ott, így ő meg is tapasztalta, hogy milyen az ottani környezet. Míg én csak olvasok róla, addig ő valóban alá tudja támasztani az elképzelésemet, hogy gyönyörű lehet. Persze ilyenkor előfordul velem, hogy túlságosan is izgatott leszek. Ezen vacsora sem volt kivétel, sajnos elszaladt velem a ló, így a bátyámnak kell lejjebb csillapítania. Szomorúan veszem tudomásul, hogy ez most nem a rajongás helye és nem ragadtathatom el magamat csupán azért, mert meghallottam, hogy a kedvenc helyem került szóba.
Így csak magamban örülök annak, hogy Aiden is hasonlóan hozzám érdeklődik az ottani építőművészet iránt, valamint a kiejtése... Én magam is tanulom a franciát, de pontosan tudom, hogy a kiejtésem mégsem annyira szép, mint ahogyan azt szeretném. Az övé viszont nagyon tetszett. Határozottan úgy érzem, hogy mi ketten jól ki fogunk jönni a jövőben.


-YeSol biztos minden rendben? - kérdezem, miközben aggódva nézek a bátyámra. Nagyon sokat dolgozik, bár az elmúlt időben már igazán megszokhattam volna, hogy ennyit foglalkozik a céggel, mégis úgy érzem, hogy nem szabadna neki. - Nem kéne egy kicsit pihenned? - kérdezem tőle reménykedve, hogy esetleg igent mond nekem és kivételesen és talán elmehetnénk együtt valahova. Tudom, hogy elfoglalt, illetve csak gondolom, de nem élhet úgy, hogy állandóan csak a munkán jár az esze és nem éli az életét. Igenis kéne neki némi szabadság, némi idő, amit magára szánhat. -Mikor volt már, hogy utoljára úgy igazán együtt voltunk?
Kicsiként olyan sokat voltunk együtt, tanulási időben is játszott velem, most már viszont nem tölt velem olyan sok időt. Pedig nekem kellene a bátyám, neki pedig a kikapcsolódás. Tudom, ő lesz a vezérigazgató és ez egy komoly munka, de apánk is kegyelmezhetne neki időnként, hogy akárcsak egy kis sétára kiengedje. Hát így kéne kinéznie egy huszonéves fiúnak? Sokkal idősebbnek fest, és emiatt aggódok. -Remélem azért tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, a húgod vagyok, ha valami baj van, akkor meghallgatlak. - Folyton azt mondja, hogy neki ez így jó, de nem tudom elképzelni, hogy ennyire bezárva, ennyire megszabottan hogyan lehet boldog valaki. Azt hittem, hogy az emberek nagyobbik része úgy gondolja, mint én, hogy semmi sem fontosabb a szabad akaratnál és annál, hogy magunk dönthessünk a jövőnkkel kapcsolatban. Neki ez kevésbé van meg, azt hiszem. Így mást nem igazán tudok tenni, minthogy megpróbáljam feldobni, mikor csak tudom és próbálom neki mondani, hogy a papír kupacokon kívül van élet és szerelem is odakint. Remélhetőleg egyszer majd sikerül ezt vele megértetnem...