- Menj a picsába, Justin! És ugyanezzel a lendülettel mindjárt mehetsz egészen Providence-ig is! - fakadtam ki leplezetlen sértettséggel, amikor a bátyám bejelentette, hogy a hétvégén haza kellene utaznunk Dotty néni temetésére. Rohadt sok pénzről van szó. Az öreglány, apánk nénikéje valahonnan oldal ágról, a fene se tudja követni a néha végtelenül kusza családfát, egyetlen örökösei voltunk. És mi tagadás, volt mit a tejbe aprítania az öreg lánynak. Egyetlen kitétele volt az örökséghez jutásnak, mégpedig, az, hogy nekünk kell intézni a temetését, amelyet, mint egy forgatókönyvet, előre elrendezett.Ezzel még talán nem is lett volna probléma, de a néhány alkalomtól eltekintve, amikor az édesanyám sírját mentem el meglátogatni, nem sűrűn jártam otthon. Már nem szerettem emlékezni arra a kis senkiházira, aki akkor voltam, arra az esetlen szeretetcsomagra, aki néha a saját lábában is elesett. Sosem volt pénzünk, bár anya fantáziája végtelen volt annak tekintetében, hogy elhitesse velem, igazán nincs okunk panaszra. Nem mintha azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket, olyan marhára meg lehetne oldani bármit. Most sem állítom, hogy sokkal jobb minden, de talán egy fokkal mégis. Tényleg van lóvénk, bár nekem néha már elég ciki, hogy szinte csak a szép mosolyomat, meg az odaadásomat dobom a közösbe, amivel a bátyám iránt viseltetek. Menekülnék időnként. Mert ez a szerelem nem csak tökéletes a számomra, de egyben kikészít, megbolondít, felzabál. Leginkább az ilyen helyzetek verik ki a biztosítékot, amikor nem kér, nem helyezi feltételes módba a közlendőjét, hanem egyszerűen kijelenti hogy hazamegyünk. Ő meg én. Persze, meg ahogy azt ő elképzeli. Nekem vizsgáim vannak, nem beszélve arról, hogy eszemben sincs Dotty néni temetését intézni. Rühelltem a vénlányt, mégpedig a képmutatása miatt. A világ szemében ő volt a szentfazék, a kikezdhetetlen, miközben ott tett mindenkinek keresztbe ahol csak tudott. Komolyan, Dotty néni szerintem nem oxigénnel működött, hanem rosszindulattal.Persze nem tagadom, hogy a pénz, meg a providence-i ház ára jól jött volna. Egy időre kihúz bennünket a csávából. Justin bevetett mindent: fenyegetőzött, kiabált, aztán magához édesgetett, suttogott mindenféle mocskos dolgot a fülembe, amivel egyszerre tüzelt fel, és egyszerre borultam ki, hogy mi a francért nem tudok én csak simán nemet mondani neki erre az egész baromságra? Végül mégis beleegyeztem. Ám ehhez csak részben volt köze a pénznek. A másik a bátyám azon meggyőző ereje volt, amivel lazán nyomott oda a falhoz, hogy még a szusszt is kihajtotta belőlem. És még élveztem is. Ettől függetlenül másnap még mindig dühös voltam rá, mert egyszerűen felszívódott. Csak egy cetli várt a frigón, hogy péntekre visszaér. Talán hajnalban, nem tudja. Kivágtam a cetlit a kukába, és megittam a fél üveg Iron Smoke-t, amit a hűtőben találtam, és amiért tudom, hogy ki fogja tekerni a nyakamat. Nyolcéves jó kis bourbon volt. Hát nem leszarom? Estig csak kóvályogtam mint vasember a mágneses viharban, nem nagyon találtam a helyem. A dühöm még mindig nem csillapodott, és tudtam, hogy a ma éjszakát teljesen biztos, hogy nem fogom itthon tölteni. Justin számát egyszerűen és minden gondolkodás nélkül letiltottam. Nem először csinálom, és ha már itt tartunk fordított helyzetben is megtörtént. Kicsinyes bosszú ez egymással szemben, de a haragot valamivel csillapítani kell. Gyűlölni nem tudtam. Bárcsak tudtam volna, de erősebb volt bennem a hozzá való ragaszkodás. Azt hiszem az a fajta vagyok, aki a Pokolban is Bad Luck-ot pörgetne. Este tíz volt már mire kikapcsoltam a tévét, fel sem fogtam igazán mit nézek, ahogy azt hiszem azt sem, hogy a mosógép legalább egy órája lejárt. Nem foglalkoztam vele. A mosogatni valóval sem, meg a jegyzeteimmel sem, az egy hét múlva esedékes vizsgára. Maximum öt centivel rövidebb szoknyát, és szégyentelenül mélyen dekoltált blúzt veszek fel professzor Hampton-nak, és a tudatlanságot a küllemmel helyettesítem. Az egészet ott egye meg a franc, ma este kieresztem a gőzt, és hagyom, hogy az éjszaka felzabáljon. Lesz ami lesz. Fejben lebontottam a saját határaimat, és a maradék gátlásomat is, feltéve ha volt olyanom még egyáltalán, tekintve az életvitelemet. Nem, határozottan nem volt. Céltalan voltam, egyszerűen csak azt tudtam, hogy menni akarok valahova, emberek közé, és nem otthon kuksolni, várva, hogy másnap Justin visszatérjen, és aztán szombaton utazhassunk Providence-be. Nekem ehhez, hogy ezt elviseljem, ki kellett üríteni a fejemet. Monoton zenét akartam, a mellkasomban doboló ritmust, forró testeket hozzám simulni, olyasmit tenni akár, amit azelőtt még soha. És nekem még jó pár ilyen volt a listámon. Taxit hívtam, és csak annyi instrukciót adtam a sofőrnek, hogy vigyen át Queens-be, egy olyan helyre, ahova jólfésült, szőke egyetemista fiatal csajok tuti nem mennének. A Sakál nevű helyet javasolta, és meg lazán elfogadtam. A hely valóban kicsit olyan volt mint egy sakáltanya, ahova önként nem merészkedne az ember. Nem túl bizalomgerjesztő alakok a bejárat körül, kissé alul öltözött korban már jóval a harminc felett járó de küllemben ezt egy tizessel meghazudtolni akaró kurvák, vagy olyanok, akik nem hivatásból, sokkal inkább élvezetből űzték az ipart. Ha azt hiszed, hogy számomra a meglepetés erejével hatottak, tévedsz. A bejáratnál gond nélkül átengedtek, és egészen a pultig jutottam. Vörös és kék fények domináltak mindenhol, a csupaüveg háttér egyszerre volt misztikus, és rémesen elcsépelt. Vagy a mixerek szociopaták, vagy a tulajnak van tükör fétise. Úgy öt percig ültem és próbáltam egy kicsit asszimiláldóni a helyhez, felvenni a ritmusát, amikor megjelent egy jó negyvenes, füligvigyor fickó. - Hello. Bob vagyok. Mit adhatok? Illlettveeee…- nézett végig rajtam egyszerre bizalmatlanul és egyszerre érdeklődve, még mindig őrizve azt az idétlen vigyorgást. - Kérhetek egy személyit? Meglepődtem. Nem is kicsit. - Viccelsz, ugye? A kollégád, az a kopasz, amelyik úgy hordja azt a vörös parókát, mintha megtéptek volna érte egy erdőnyi rókát, az előbb szolgált ki egy kiscsajt. Ránézésre sem lehetett több tizenhétnél, és úgy döntötte magába a rumot, hogy egy hajónyi kalóz megirigyelné. Szóval nem, nem akarod elkérni a személyimet.- billent oldalra a fejem és Obi Van klasszikus jedi elhajtós trükkjének kézjeles verzióját is elmutogattam. - Ellenben hozol nekem egy pohár gint vállalható mennyiségű citrommal, jég nélkül. Meg egy tál sós pisztáciát. Kösz.- csúsztattam át a monológom végén a bankjegyet, tenyeremmel leszorítva a pulton, és csak akkor engedtem el, amikor a vigyorját vesztett tag is megfogta a másik végén. Amikor távozott, a vállam mellett oldalra fordultam, csak a fejemmel, és szembe találtam magam, egy ki tudja mióta itt üldögélő pasassal. - Hello. Tőled is személyit kért ez a jóember, vagy csak engem tisztelt meg vele?- mutogattam felfelé tartott hüvelykujjal a csapos irányába, aki eddigre már a pult másik végén foglalatoskodott. Idegen volt a pasas, igaz mit vártam? Hogy ismerősökbe botlok? Aligha. Azok akikkel alapvetően én lógtam nem igazán tették ki a lábukat Manhattan-ből, főleg nem tíz után. És gyanítom, hogy ha el tudna érni, és nem tiltottam volna a bejövő hívásokat tőle, már a bátyám is felhívtott volna mit csinálok. Mit csinálnék? Épp jól akarom érezni magam. Nélküle.
Reggel anyámnál van jelenésem, mert szerinte nagyon elhanyagolom, amióta Queens-be visszatértem. Csodálkozik? De ha megnyugtatná, mondanám, hogy a nővéremmel se tartom sűrűbben a kapcsolatot, mint vele, de tudom ezzel nem takarózhatok. Nagyon nehezen veszem rá magam, hogy egyáltalán megmozduljak az ágyamban és emberi formát alakítsak ki magamnak, mielőtt jelenésem lenne anyámnál. Egy utolsót sóhajtok, majd csak feltápászkodok, ahogy a karjaimmal eltolom magam az ágyat. Ezzel két dolog történik. Az egyik olyan szinten kiroppantottam a hátam, hogy szerintem az egész ház hallotta, másrészt ennek köszönhetően visszaborulok arccal a párnámba. Nyöszörögve simogatom a hátam és átkozom a reggelt és anyámat, hogy kitalálta ezt a hülye találkozást. Pár perc henyélés után, testemmel kigurulok az ágy szélére, miközben a fejem még mindig a párnát nyomja. Tökéletesen beleillenék egy horror filmbe, ezzel a lehetetlen testhelyzettel. Végül ráveszem magam, hogy felkeljek. Eddig is ilyen nehezen indultak a napjaim vagy csak a mai találkozás miatti gyomorgörcsöm miatt vagyok ennyire sanyarú? Könyökeimet a combjaimon támasztom meg, miközben tenyerembe temetem az arcomat. Kicsit megdörzsölöm a szemeimet, hogy kényszerítsem magam, hogy nyitva maradjanak. Semmi kedvem nincs ehhez az egész összeboruláshoz és ez az arcomra is kiül. Annyi undor van bennem, hogy komolyan rosszul érzem magam, a hasam liftezik és valahogy azaz érzésem, ha most elmegyek a wc-re, akkor egész nap ott ragadok. Hányingerem van és azon gondolkozok, hogy milyen indokkal hívjam fel anyámat, hogy megint nem érek rá. Részben ez igaz is, de azt is pontosan tudom, hogyha most lemondom, akkor addig fog zaklatni, amíg át nem megyek. Egy újabb sóhaj után, lököm el magamat az ágytól és már indulok is neki a fürdőszobának. Megmosom az arcom, majd a konyhába veszem az irányt. Kávét töltök magamnak, megmelegítem, és miután elfogyasztottam, már megyek is vissza a szobámba, hogy felöltözzek. Megcsinálom a hajamat, és kimegyek az ajtón. Ezzel a lendülettel legalább esélyem se volt megtorpanni, így már az autómban is ülök és anyám háza felé tartok. Az ajtó előtt leparkolva, még belenézek a tükörbe és megpróbálom az undort eltüntetni az arcomról. Ha most mosolyt erőltetnék az arcomra, biztos, hogy elhánynám magam. Végül kiszállok és bemegyek. - Kisfiam! Úgy örülök, hogy itt vagy! Mi van veled? Úgy el vagy tűnve. – Hallom a hangján, ahogy örül nekem, majd azt a kis szemrehányást, hogy ritkán lát. Most erre mit mondjak? Megforgatom a szemeimet és erőt veszek magamon. - Pályakezdő vagyok anyu! Muszáj túlóráznom, de nehogy azt hidd, hogy ezt élvezem. – Unott hangon magyarázok és próbálom magammal is elhitetni, hogy valóban csak ez az ok. Annyira jól sikerült, hogy igazából ha befuccsol az illegális üzletem, elmehetnék színésznek. Látom anyám szemeimben a szomorúság és a sajnálat keveredését, amitől még jobban felfordul a gyomrom. Az órára pillantok és már csak ez a pár perces beszélgetés is óráknak tűnt. Kénytelen voltam a reggelit is elfogadni, mert hiába mondtam, hogy nem vagyok éhes a gyomrom máshogy vélekedett egy hangos korgással. Erre pedig anyám rám parancsolt, így leültem és ettem vele. Jól is esett, legalább nem üres hassal megyek be a raktárba és anyám veszekedését sem kellett hallgatnom. Bár nem volt soha nagymamám, de ha lett volna, akkor biztos, hogy anyám rosszabb lenne nála. Pár óra eltelt, már kora délután vagyok, mire hirtelen pattanok fel és nagy „sajnálkozva” búcsúzok el anyámtól, hogy muszáj vagyok elindulni, mert találkozóm van és így is késésben vagyok. Hihetetlen, de alig bírok elszabadulni tőle, az ölelésével kikészít, ahogy azzal is, hogy próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, pedig én még nagyon is emlékszem arra a bizonyos estére, amikor el kellett hagynom a családi fészket. Olyan gyorsan szállok be a kocsimba, hogy a maratoni futás nyertese sem bírt volna leelőzni. Látom a szemem sarkából, ahogy integet nekem az ajtóból, én viszont elhajtok. Sokkal jobban érzem magam, már a gyomrom sem akarja felmondani a szolgálatot. Innen egyenesen a raktárunkba megyek, hogy találkozzak a többiekkel. Kis egyeztetés kell az esti szállítmány érkezése előtt, ugyanis úgy tervezem, hogy nem leszek itt. Azért a fejmosást azt nem úsztam meg, eléggé kiakadtak, de kell a pihenés, nekem más munkám is van. A hosszadalmas veszekedés után, csak kiharcoltam magamnak ezt a szabad estét, de valamit ki kell találnom, hogy akkor menjek-jöjjek, amikor kedvem tartja. Ehhez viszont az kell, hogy én legyek a góré, ami azt jelenti, hogy Davis-t ki kell vonnom a forgalomból, még ennél is jobban, mint most. Ezzel a fejemben, lépek be a kocsmába és a pulthoz vonulok. Cikázok a tömeg közt, hogy ne lépjen rám senki vagy lökjön felé. Korán van, hogyhogy ennyien vannak? Legszívesebben sarkon fordulnék és keresnék egy csendesebb helyet, de most muszáj vagyok valamit legurítanom a torkomon. Első körben egy pohár whisky-t kérek, majd egy korsó sört. A whisky-t a szokatlan módon lehúzom, mintha csak pálinkát innék. Végig marja a torkomat, ami fura mód nagyon is jól esik. Megköszörülöm a torkomat és ráiszok egy kis sört. Előveszem a cigis dobozomat és rágyújtok, kérve egy hamutálat. Kelletlenül csúsztatja oda hozzám a pultos, de pont leszarom, hogy nem nézi jó szemmel, hogy dohányzok. Pár perces magamba mélyülés után zökkent ki a mellettem szinte sipító női hang. Annyira bántja a füleimet, hogy akaratlanul is felé fordítom a fejemet. Egy apró kaján mosoly jelenik meg a számon, majd fordulok vissza a sörömhöz, mielőtt észrevehetne. Legalább most csendben marad, ha már kihisztizte, hogy kiszolgálják. Viszont nem úszom meg, hogy ne halljam megint a hangját. Először fel se fogom, hogy hozzám szól, majd magam köré nézek, de sehol senki. - Ha úgy nézel ki, mint egy csitri, akkor ne várd el senkitől, hogy felnőttkorúnak nézzen. Amúgy nem tudom mit vagy úgy oda, a csajok szeretik ha fiatalabbnak nézik őket. – Fordulok felé a bárszéken, az alkaromat pedig a pultra helyezem benne a cigivel. Fel is vonom a szemöldökömet és végig nézek rajta. Én se mondanám meg róla, hogy felnőttkorú. - Végül csak megkaptad a piád, szóval örülhetsz. – Megfogom a szabad kezemmel a sörömet és belekortyolok. Lehet most erre van szükségem, hogy totál máson járjon az eszem és minden más problémát félre tegyek csak a mai estére.
Kezdőlap
