Voltak a családunkban olyan tradíciók, amik alól csak vészhelyzet esetén lehetett kibújni – és legtöbb esetben csak az bizonyult vészhelyzetnek, ha már épp egy koporsóban szállítottak a neked kijelölt sírhely felé. Őszintén szólva egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hányszor hagytam ki a vasárnapi ebédet, pont azért, mert ha édesanyám rendezte, akkor nagyon-nagyon a szívére tudta venni, ha valami miatt lemondom, ha pedig épp a nagyinál voltunk… akkor pedig számítani kellett a bosszúhadjáratra, ha az embernek volt mersze nemet mondani. Már azért is egy bevásárló túrát nyert az ember, ha tánc közben véletlenül megtaposta a mama lábát, abba már ne gondoljunk bele, hogy mivel jár a meg nem jelenés bűne. Hála a jó égnek, aznap csak a kis családhoz látogattam haza Hamilton Heightsba, így nem számítottam semmi eget rengető eseményre. Courteney és Oliver majd megpróbálják túlkiabálni egymást két falat között, aztán miközben levegőt vesznek, addig vagy apa vagy anya próbál Conradtól és tőlem érdeklődni, hogy mi a helyzet velünk. Conrad majd a szokásos „minden rendben” válasszal leráz mindenkit, én hasonlóan járok el egy kicsit hosszabban megfogalmazott válaszban. Miután megebédeltünk még segítek elmosogatni meg rendet rakni, esetleg még maradok egy italra, utána pedig hazamegyek, hogy lelkileg felkészüljek egy újabb „csodálatos” hétfői napra – vagyis, ez volt a tervem. Más kérdés, hogy az égiek valami teljesen mást terveztek a számomra. A lehető legnagyobb nyugalommal lépkedtem fel a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön, majd a kopogást követően beléptem az előtérbe. Mivel csak délután egy felé készültünk enni, így bő háromnegyed óra állt még a rendelkezésünkre, hogy üdvözöljem az otthon lévőket és esetleg segítsek nekik… de úgy tűnt, mintha anya kicsit izgatottabban készülődne, mint ahogy általában szokott. Hamar az is feltűnt, hogy az összekészített terítékek száma eggyel több, mint amennyi általában szokott lenni, így jogosan ugrott be a kérdés: vajon melyik testvérem hozza el bemutatni az aktuális barátját vagy barátnőjét? Conradot kizártam, az ő feleségét nagy eséllyel csak akkor ismerjük meg, mikor az oltár elé vezeti, a húgom épp fasírtban volt a barátjával, így kizárásos alapon maradt Oliver, aki amúgy elég gyakran váltogatta az aktuális partnereit. Végül aztán Courttől tudtam meg, miközben apával a helyére igazítottuk a nappaliban a nagy asztalt, hogy Oliver nem a barátnőjét hozza házhoz, hanem valamelyik munkatársát. Anya attól volt annyira elájulva, hogy az ő pici fia mindamellett, hogy egyetemre jár, már saját vállalkozásba is kezdett – ergo Oliver még mindig nem közölte a szüleinkkel azt a csodás hírt, miszerint már egy jó ideje a háta mögött hagyta az iskolapadot és épp a magánvállalkozásából próbál megélni. Éreztem, hogy a nap valamelyik részében kénytelen leszek egy csendesebb helyre elhívni Olivert, hogy alapos fejmosásban részesítsem, de nem úgy tűnt, hogy erre az ebéd előtt lehetőségem lesz, hiszen épp az említett munkatársat szedte össze valahol. Végül lassan befutott Conrad is, akit aztán apa hívott félre egy számítógépes probléma miatt, épp ezért amíg anya az utolsó simításokat végezte, Court meg én helyet foglaltunk az asztalnál. Akaratlanul is tekintetemet a falakon lévő képekre szegeztem – már csak azért is, hogy leellenőrizzem, anya nem-e rakott ki valami olyan fotót, amit nagyon gyorsan le kell szedetnem vele. Őszintén szólva szinte már egy teljesen könyvesszekrény lehetett tele a családi fotóinkkal, anya pedig ezekből válogatta ki az aktuális kedvenceit, amiket a nappaliban helyezett ki – a testvéreim meg én pedig nem győztük ellenőrizni, hogy nem-e valamelyik iszonyatosan cikis pillanatképet sikerült kiválasztania. Ahogy elnéztem, az utolsó látogatásom óta nem nagyon változott a felhozatal, ami akkor épp mélyen megnyugtatott, de nem sok időm volt ennek örülni, hiszen az ajtócsengő azt jelezte, hogy valaki megérkezett, kizárásos alapon pedig Oliver jelezte így a „munkatársa” és a saját betoppanását. Épp ezért felálltam a helyemről, hogy miután elhagyják az előteret és belépnek a nappaliba, akkor hamar tudjam őket üdvözölni és megismerjem az illetőt, aki részt vesz Oliver agyament tervében, de… a kisöcsém oldalán feltűnő személyre egyáltalán nem számítottam. Ha lehet így mondanom, a döbbenet túlságosan is kiült az arcomra és szinte elhaló hangon tettem fel a nagy kérdést… - Ella?
Miközben egyértelmű számomra, hogy Oliver Eastontól eddig eltűrte a környezete, hogy ingyenélő ÉS lusta is legyen - ebből adódóan pontosan tudom, hogy tekintetében a rajongó fény nem annyira nekem, inkább a fekete AmExnek szól - az nem egészen világos, hogy mi vitte rá az ebédmeghívásra; Szórakoztat, mint ahogy az átlagember szórakozásra lel egy kölyökkutyában, de hosszú távon kutyából sem szeretem a pincsit. (És ha már itt tartunk: ki döntötte el a csivaváról, hogy az kutya?) Ezen a gondolatmeneten végighaladva meggyőződésem, hogy Bradford lelkében macska - az általam ismert legdominánsabb pasialapanyag pedig Sera; 2020, kibaszott rosszul áll a szénánk. Oliver motivációja tehát rejtély, az enyémet felcímkézhetjük szimpla kíváncsisággal - egy vasárnapi családi ebéd a felső (tíz)ezernél nem feltétlenül úgy néz ki, mint egy vasárnapi családi ebéd az Eastonoknál és ezt látatlanban is pozitívumként kell definiálni; Az álszentekkel és hipokritákkal való masszív smúzolás kurvára nem teszi magasra a lécet sőt, ennél lejjebb már csak akkor ha a vakondok is érdeklődik - az elvárásaim persze magasak, emberi beszélgetést szeretnék folytatni és a mai nap folyamán egyszer sem hallani olyan szavakat, hogy mahagóni vagy hogy négymilliót költöttem erre a gecironda pacára, csodáld te szemétláda - utóbbi persze nem pontosan ezzel a szavakkal, de a lényeg ott van. A kisebbik Easton szerint egyébként egyik Easton sem szereti az eféle családi - azaz kötelező érvényű - viziteket, de annál jobb nekem, igazi analitikus paradicsom lesz az elkövetkező... egy..két óra? Csengetek, mert viszonylag ritkán adódik alkalom amikor én és egy valamire való csengő egymás számára elérhető közelségbe kerülünk, Oliver pedig észre sem veszi vagy azonnal túl is lendül ezen a kis nüanszon: nyitja az ajtót, maga előtt beterel engem, hogy a kabát-cipő kérdéskörét tárgyaljuk már a következő percben, illetve mindazon allűrt amire csak egy nő vetemedhet. Hova tegyem a táskámat/ anyjának szánt csokor virágot/ apjának hozott palacknyi szeszt mely mellőz minden díszcsomagolást? A földre. Sóhajtok inkább és nem mondom azt, hogy kapsz mindjárt egy pofont - női táskát bizony soha, úgy értem soha nem teszünk a földre. Egyrészt a babona miatt mely úgy tartja, hogy rögtön kimegy belőle a pénz, illetve a nevezett táskát ugyebár a kis testemhez fogom: nem szeretnék kavicsot, és egyéb New York utcáiról cipővel behordott mocskot sepregetni magamról. - Tessék. - Fordulok száznyolcvanat a tengelyem körül a nevem hallatán: mondjuk, hogy a viszontlátás öröme az ami hirtelen mosolyra húzza a számat, de mindenek előtt Clyde Easton döbbenetén sikerül majdnem felröhögni - még szerencse, hogy a rutin uralja az arckifejezéseimet. - Clyde, micsoda meglepetés! Nem láttalak a... hm, a diplomavédés óta. - Nem túl valószínű, hogy hozzám hajol majd üdvözlő puszit adni, ami ugye az arcom mellett a levegőbe cuppantott üres gesztus ismerősök közt, szóval a kezébe adom a palackot, csokrot, Oliver így leapplikálhatja rólam a kabátomat, és a táskámat sem kell a földre tenni. Win-win. Mielőtt a nappaliba lépnénk, elveszem a cuccot - mert ha majd belépünk, akkor üdvözlöm előbb a ház asszonyát, aztán a férjét, hogy hamar túlessünk a bemelegítő körökön: szivacsként akarom magamba szívni az élményt, az egészet. - Hogy vagy mindig? - Nem adom a hülyét, mintha nem tudnám már a kezdetektől, hogy ő Oliver testvére.
Kezdőlap
