Nem tudom, meddig fogom még idegileg bírni ezt az egész közmunka dolgot, de az biztos, hogy nem sokáig. Mondjuk az is igaz, hogy már a kezdetektől fogva nem bírom ezt az egészet, és igazából olyan idegben csinálom csak a dolgom, amilyennel… nos, nagyon sok dolgot csinálok. Ezzel egyenes arányosságban állva érzem, hogy egyre nagyobb szükségem van alkoholra. Az is igaz, hogy két napja söröztem, szóval nem mondhatni, hogy annyira régóta ne lenne a szervezetemben etil, de ilyen nehéz időkben mit is mondhatnék, szerintem éppen elég régóta nem volt. Az egésznek semmi de semmi értelme, mármint, oké, értem, milyen hasznos és milyen nagy oktató jellege van annak, hogy akik romboltak, azokat most arra kényszerítik, építsenek, de miért is kell olyan munkát adni nekik, amitől az egész munka iránti szeretet hirtelen kiölésre kerül? Nem tudom, valahogy nem jött meg a kedvem semmihez sem attól, hogy budit takarítok valakik után. Pláne, hogy az iskolákban tudtommal, ha adnak magukra valamit, akkor tartanak takarítókat, akiknek pontosan ez lenne a feladata. Annyi biztos, hogy bár eddig is nagyon figyeltem a higiéniára, de azután még inkább fogok, mert ezzel másokat szopatni… ne mondja nekem senki sem, hogy nem vagyok figyelmes! Amúgy is elég régen dumáltunk már személyesen utoljára Jemmel, és amúgy is, neki még pont nem sírtam éppen eleget arról, hogy mennyire szar nekem – kicsit szó szerint, ami szimplán csak undorító -, amiért ilyeneket kell átélnem, szóval azt hiszem, ez a tökéletes alkalom, hogy gyorsan fel is keressem, lefixáljuk, hogy találkozunk, és már csak azon morfondírozzak, hogy pontosan mit is kívánok most inni. Amiben nagyon remélem, hogy partner lesz, de ezen a ponton már az sem érdekel, ha ő gyümölcsszörpöt iszogat mellettem, vagy limonádét, attól még az én testem most bizony alkohol után szomjazik. Apám készletét újra kicsit megcsapolva – és azon gondolkozva, hogy valahogy, valakit meg kellene kérni, hogy ezt hamarosan kicsit töltsük fel, mert hát, bassza meg, kurvára feltűnő lesz, hogy egyre több fogy belőle – indulok el Jem felé. Rühellem, hogy bizonyos jogokhoz az ember ebben a kurva országban hozzájut, amint 18 lesz, de az alkoholvásárlás pont nem tartozik ezek közé. Nem tök mindegy? Úgyis minden második fiatal alkoholista, ettől függetlenül is, aki igazán akarja, megoldja, hogy hozzájusson, szóval tök felesleges ez a parádé, amit köré kerítenek. Ha majd egyszer olyan pozícióba jutok, hogy ilyen kérdésekben döntést hozhassak, akkor bizony, egyrészt nagyon remélem, hogy nem leszek alkoholista, hogy ezt módosítsam, de ha mégis, akkor bizony, első dolgok között lesz, amit megváltoztatok. Csak a jövő generációjának élete megkönnyítése végett. Sajnos minden bizonnyal, míg ilyen nézeteket vallok, sosem fogok olyan pozícióba kerülni. Mikor végre nyílik az ajtó, nemes egyszerűséggel indulok befelé. – Miért ilyen szörnyű az élet, Jem, miért?! – teszem fel drámaian a kérdést, sokkal drámaiabban, mint eredetileg szerettem volna, de most pont ez a drasztikusság jellemzi az alaphangulatomat. Ha van rá mód, hogy hattyúhalált halhassak, akkor miért ne tenném meg?
Ma enyém a lakás, és ettől a kelleténél egy kicsit boldogabb vagyok. A kelleténél asszem kicsit boldogabb voltam azért is, hogy valami jó kifogással megkérhettem Connort, hogy ha lehet, ma húzzon el valamelyik barátjához. Persze nem így mondtam. Ha azt mondom, húzzon el, tutira összeveszünk, és pont az a jó ebben a helyzetben, hogy nem kellett vele összevesznem ahhoz, hogy ne legyen itt. Elég volt azt mondanom, hogy egy barátom, aka Ian, átugrana lelkizni egy kicsit, és szinte magától szedte a talpára az útilaput, én meg itt maradtam, hogy megpróbáljam mérleggel vagy cenivel méricskélni, az örömöm egészséges mértékű-e, vagy túlzó, és ha túlzó, mennyire túlzó. Annyira, hogy jobban örülnék, ha a barátom vissza sem jönne, vagy annyira azért még éppen nem... azt remélem, annyira még nem, de közben meg lehet, hogy mégis... szeretem én egyáltalán ezt a lakást?
Faszom, sosem jó, amikor gondolatban már idáig jutok.
Mindenesetre lelkesen bevásároltam, egy csomó egészségtelen dolgot, háromféle hideg salátát, bagelt, fánkot és csirkeszárnyakat, pedig biztos vagyok benne, hogy társaságban csirkeszárnyat enni rémes dolog; meg gint és vodkát, mert lehet, hogy a srácok, akiket ismerek, inkább whisky és bourbon pártiak, de akkor hozzanak maguknak whiskyt és bourbont, az én lakásomban gin tonicot meg Cosmót lehet inni, vagy felőlem azzal isszák a gint meg a vodkát, amivel akarják, de én speciel marha jó Cosmót tudok keverni, és örülök minden lehetőségnek, amikor eme tehetségemet megcsillogtathatom. Egyébként is, nekem már lehet olyat, amilyet Iannek nem - megvehetem a saját piámat. Ha-ha. Nem, csak viccelek. Nekünk, legkisebb gyerekeknek össze kell tartanunk, nekünk kettőnknek a "te ehhez túl kicsi vagy squadban", és ezen még az a tény sem változtat, hogy Ian fiatalabb nálam. Attól még ugyanabban a csónakban evezünk. A tesóinknak jut minden menő dolog, nekünk meg... hát, igazából még nem tudom, nekünk mi is jut valójában.
Ian pontosan érkezik, amin valamiért meglepődöm, de talán nem annyira, mint a drámai belépőn, amit aztán megkapok. Nem tudom eldönteni, szabad-e hangosan nevetni. De mivel nem a tapintatosságomról vagyok híres, ezért van képem vidáman ránevetni. – Nem tudom, Ian, miért ilyen szörnyű az élet? – de azért simán fel tudok pattanni erre a vonatra, felőlem játszhatunk ilyet, pedig amúgy csak vicceltem, amikor Connornak azt mondtam, hogy lelkizni fogunk. Mármint persze, dumálni akartunk, de az ember legtöbbször nem feltétlenül úgy dumál, mint egy primabalerina A hattyúk tavában – Csak várj, előbb kinézek a folyosóra, hogy nem hagytad-e kinn önmagad nem szappanopera verzióját – és igen, ahhoz is van bőr a képemen, hogy nevetés közben kinézzek a folyosóra, amikor Ian már bejött, de persze nem találok odakinn mást. Csak ő jött. A Marstonok igaz drámakirálynője!
– Mondanám, hogy gyere be, de... helyette inkább azt kérdezem, mit iszol? Kérsz enni? Van egy csomó minden, igazából ne légy szívbajos, nézz be nyugodtan a hűtőbe, nem fogok mindent felsorolni – még jó, hogy nem otthon-otthon vagyok, vagy anyám szeme vérben úszna. Így viszont nem strapálom magam feleslegesen, becsukom Ian mögött az ajtót, aztán hamar be is érem, ha kell, megszabadítom a kabátjától, aztán mutatom is neki az utat a konyháig, ahol reményeim szerint megszedjük magunkat minden földi jóval, mielőtt (miközben) megtudnám, miért ilyen szörnyű épp Ian Marston élete.
Kinevet. Ha tudná drámai helyzetem… oké, ne menjünk át teljesen szánalmasba, biztosan lehetne rosszabb is. Rosszabbnak képzelem el mondjuk, ha egyenesen börtönbe kerülök. A nagy hajam, és a bemeneti nyílással bírást sajnos nagyon sok rab félreértheti, és bár úgy gondolom, nagy a pofám, azért nem vagyok egy izomkolosszus, és mindent nem fogok tudni azzal megúszni, hogy ha kell, én lyukat beszélek bárki hasába. Vagy épp felemelem a hangom, hogy kamionosokat megszégyenítő módon ordibáljak, az igazat kiáltva. Mások, sokan úgy gondolják, hogy ez egy undorító tulajdonság, amiből ki kellene nőnöm, és ne hisztizzek már, de szerintem igenis az ember fiának legyen tartása, és tudjon kiállni azért, amiben hisz. Legyen önálló véleménye, tudja azt megfogalmazni. Ha kell, akkor kicsit hangosabban, mint az alaphangerő, de a süket társadalom legalább meghallja. Amerikát is a sok hiszti, és a kurva nagy drámát tették naggyá, én szinte csak hazafias kötelességtudatból is úgy vélem, hogy ezt nem szabad csak úgy elfeledni. Persze, ha ezt meg merem említeni bárkinek, élből visszatámad, én meg csak mosolyogva konstatálhatom, hogy pont ugyanezt csinálod. Na látjátok, ebben is nekem van igazam. A lényeg azt hiszem viszont továbbra is az, hogy kinevet, amikor jelenleg tényleg komoly baj van. És nem túlzom el, mert ha én azt mondom, hogy baj meg szar valami, az tényleg az. Megvan ehhez az egyéni mércém, és bizony, azért nem állok ott, mint akkor, amikor… de ezt a gondolatot nagyon mélyen igyekszem eltemetni, de sajnos az élet nem olyan, hogy mindent tökéletes el tudjak temetni, és még véletlenül se fusson végig az agyamon, hogy bizony, voltam már olyan helyzetben, hogy majdnem börtönbe kellett mennem. Fiatalkorúak börtönébe persze, de… van ilyen egyáltalán ebben az államban? Nem mertem utánanézni a gázolást követően, pláne, hogy végül csak sikerült elsimítani az ügyet, és nem lett belőle semmi, de azért rémálmaimban, meg olyankor, amikor eldurran az agyam még gyakran eszembe jut, nem igazán tudok tőle szabadulni. Azt hiszem, ez egy olyan kereszt, amitől egykönnyen nem is fogok. - Pont ezt kérdezem én is, miért ilyen szörnyű az élet? – kérdezek vissza. A végtelenségig lehetne dobálni ezt a labdát, aminek én ezen a ponton szeretnék véget vetni, mert jelenleg még nagyon nagy tüske az, hogy labdákról beszéljünk, elvégre az egész origója egy rohadt kosármeccs volt, ahol micsoda meglepetés, labdával játszunk. Azonban, mielőtt még véget tudnék neki vetni, tovább teszi az olajat a tűzre, mire csak forgatom a szemem. Most már látom, hogy lehet nem kellett volna ekkora drámával indítani, hanem inkább csak a folytatásba beleiktatni, de már csak azért sem vallanám be, hogy belátom. Reméltem, hogy egyből jön az emocionális támogatás, és nem kell ilyen köröket futni, ahol kicsit úgy érzem, nem vagyok komolyan véve. – Valaki vagy elkezdett már nélkülem iszogatni, és attól ilyen bolondos, vagy füvezett, amiért duplán mínusz pont jár, vagy csak szimplán nagyon bohókásan ébredt fel. Azért nem jár semmilyen levonás, csak plusz, mert legalább felkeltél értem – osztom meg vele nézeteim, még ha nyilvánvalóan amúgy nem is miattam kelt fel. De azért szeretem ezt hinni, mert ez így sokkal jobban hangzik, kényelmesebb. Elgondolkozom. Mennyire lenne szánalmas, ha már most, rögtön, megérkezésem örömére elkezdeném magamba önteni az alkoholt, és két perc alatt vállalhatatlan leszek. Sajnos bármennyire is szeretem magát a piát, borzasztóan szarul bírom, és igazából elég gyenge a határ aközött, hogy még csak szimplán pityókás vagyok, vagy pedig okádok-pusztítok. Minden gond ebből fakad. – Hoztam bort, meg mindenféle ilyesmit. Apámnak épp ez volt a készletében pluszban, ami talán nem tűnik fel neki, szóval ezt tudtam lopni – osztom meg vele is nagy tetteim, mert miért ne lopnék apámtól, amikor épp így is a begyében vagyok. Nyilván átgondolt tett volt ez is. – Éhes egyelőre nem vagyok, bekaptam nemrég egy szendvicset, de majd kiszolgálom magam. Vagy te éhes vagy már? – kérdezem, miközben kiveszem a borokat a táskámból, hogy bepakoljam a hűtőbe. Aztán majd jól itt hagyom, és az ő Cosmoját iszogatjuk, mert nincs tartásom, és eljön az a pont, hogy szivárványos-esernyős-neonszínű löttyöket iszogatok.
- Ez most egy komoly, vagy egy költői kérdés? Mert ha komoly, akkor azt kell javasolnom, hogy együnk és igyunk, mielőtt megpróbálunk az ügy végére járni - mármint, hű, most már nem viccelek, ha ez egy ilyen filozofikus beszélgetés lesz Iannel (amire nyilvánvaló okokból tökre nem számítottam), akkor egyrészt lehet, hogy a nap végére még piát fogok kiszállíttatni, vagy lehet, hogy valakinek leadok smsben egy sos kódot. Mondjuk Bonnie-nak, hogy mondja el, mi történik itt és mi mindenre kell felkészülnöm, aztán ha Bonnie nem válaszol, a végén még fel kell hívnom Ellát, hogy mentsen meg az egyik barátomtól. Az azért tökre ciki lenne. Ian, légyszi, ne tedd ezt velem…! Persze nem arról van szó, hogy ne tudnék ilyesfajta beszélgetéseket folytatni, de alapvetően soha nem én voltam az a lány az osztályban, meg az évfolyamon, aki fellengzős beszédeket tart Arisztotelész és Platón hasonlóságairól meg különbözőségeiről, meg aki élvezettel idézett volna ókori klasszikusokból, és alapvetően az élet kegyetlenségéről sem szoktam annyira sokat gondolkodni, mert naná, az élet néha nehéz és szívás, de közben én eléggé élvezem is. Mert mondjuk vannak Cosmo koktélok, meg enyém ma az egész lakás.
- Maradjunk annál, hogy felkeltem a kedvedért - rebegtetem is meg Ianre a szempilláimat a szent cél érdekében, meg mert nem tudom, miért nem talál szórakoztatónak (meg ne sértődjek a végén), de remélem, van ennek valami kézzelfogható, nem túlzottan filozófiai oka is, és akkor esetleg még mehet rendben ez a nap. Mert nem szeretem, ha az emberek különösebb ok nélkül nem találnak szórakoztatónak, vagy elragadónak. Elvégre én imádnivaló vagyok. Nézzetek csak rám…!! - Nem különösebben, de inni azért tudnék. Szóval… bort vagy koktélt? - kérdezem aztán, miközben Ian bepakol a hűtőbe, és nézzétek már meg, tök angyali vagyok és még csak nem is szívom a vérét, amiért az apjától kellett bort csórnia - de nyilván csak azért, mert én is jártam egykor ebben a cipőben, még ha nem is túl sokáig, mert aztán a tesóim, meg Ella (lehet, hogy főleg Ella) mindig megszántak, na meg Connort sem kellett félteni soha, ő is remekül fel szokta tudni találni magát ilyen helyzetekben, hogy aztán nekem ne kelljen. El ne kapjon hirtelen a nosztalgia…
Akárhogy is, veszek elő Ian válaszának megfelelő poharakat, meg akár bornyitót is, ha úgy hozza a helyzet, de azzal tutira neki kell megküzdenie, vagy ha vevő a koktélomra, akkor nem egy, hanem két adagot kezdek beletölteni a shakerbe - Na, de komolyan, mi a baj az élettel, mi történt? Mert remélem, inkább történt valami, nem pedig most fogod bejelenteni, hogy végül filozófia lesz jövőre a főszakod a Sarah Lawrence-en… - nem mintha különösebb gond lenne akár a Sarah Lawrence-szel (hát…), akár a filozófiával (hááááát…), de mondjuk Ian Marstonnal lehet, hogy egyiket sem akarnám egy mondatban emlegetve hallani? Eléggé lehet. De azért persze tökre el tudom játszani a támogató barát szerepét, ha a helyzet azt kívánja, és a nap végére talán még komolyan is gondolnék mindent, amit addig mondtam.
Legyintek egyet lemondóan, mert egyrészt magam sem gondoltam annyira komolyan a dolgot, másrészt pedig tudom, hogy ez egy olyan kérdés volt, amire nem tudom, létezik-e pontos, jó válasz. – Jó ötlet. Már az ivás része, igazából. Az lehet, hogy segít, hogy megtaláljuk ezt a választ, aztán pedig jól elfelejtsük, mert mégiscsak ittasak voltunk – sóhajtok fel drámaian. Az a szép ezekben az ittas eszmecserékben, hogy az ember hihetetlen módon tud megvilágosodni, és az a csúnya, hogy ezt viszont sajnos sokkal hihetőbb módon tudja el is felejteni azzal a lendülettel, amennyiben beüt a részegségi amnézia. Az pedig az én esetemben szinte biztos, hogy be fog ütni, mert pocsék sajnos a memóriám, amikor részeg vagyok, úgy igazán. A kissé ittas állapot az mindegy, arra még emlékszem is, de amikor hányós részegre iszom magam, akkor bizony nincs emlékkép. Márpedig sajnos, általában arra szoktam magam inni. - Helyes válasz, ha a többi igaz lenne, inkább hallgasd is el, ennyi csalódás az életben már nekem is fájna – játszom meg továbbra is a rendkívül drámai illetőt. Szeretném azt hinni, hogy amúgy nem csinálnék ügyet ebből az egészből, de hát, ismerem magam, és tudom, milyen hirtelen tudok lenni, így aztán nem tudom garantálni, hogy ne csinálnék ügyet abból, ha kiderülne, nélkülem ivott volna előre. Hát még a végén azt kellene hinnem, hogy muszáj neki, mert anélkül el sem tud viselni! Az meg valljuk be, mindenkinek nagyon fájna. Nekem azért, mert megbántana, neki meg azért, mert nem szeretne engem megbántani, ahhoz nagyon is lelkiismeres. Elgondolkozom kicsit, fintorgok egy sort, és mindketten nagyon jól tudjuk úgyis a választ: bármennyire is tagadom, de azért bejönnek ezek a csajos, édes-nyálas-színes koktélok, még ha nagyon férfias hozzáállással amúgy ezt nem is hirdetem, na meg persze, nem is sokszor szoktam inni. – Ez a nap már úgysem lehet rosszabb, és ennél jobban nem is fogom tudni megalázni magam, szóval tökéletes lesz a koktélod – hozom ki a legjobbat a helyzetből. Nem is vallom be, hogy bejön, így férfias maradhatok, de nem is mondok nemet a lehetőségre. Bár tudom, hogy mennyire nem illik ehhez, de azért remélem van koktélcseresznyéje, mert azt szeretem. Megkérdezni természetesen nem fogom, mert azért ennyi maradék büszkeséget még sikerül azért a felszínre kaparnom. Hol is kezdjem? Akár mehetek az elejétől, de kezdem én magam is kurva cikinek érezni az egész esetet, szóval nem tudom, hogy mi lenne a helyes eljárás. Most már minden bizonnyal az, ha elmondanám, ha már egyszer eljöttem, és életem legdrámaibb belépőjét produkáltam. Ezek után minden egyéb vetítés csak gyanút szülne, és végül is csak el kellene mondanom, hogy mekkora gyökér is vagyok. – Közmunkára ítéltek. És most pucolhatom a budit, amit különös örömmel figyel egy csajszi egy konkurens suliban – mondom végül, határozottan nem az elejétől kezdve, de azt majd mondom, amikor már ivott egy kicsit, mert jelenleg nem érzem magam késznek rá, hogy ítélkezzen. Nem olyan Jem, mint aki ítélkezik, de azért valljuk be, ha ilyenekkel jönnének hozzám, én is ítélkeznék. Nincs ebben semmi meglepő mondjuk, én mindig ítélkezem. Átveszem tőle a kész koktélom, majd minden szép szokást mellőzve nem koccintok, csak beleiszom. Mégis mire koccintsunk? Arra, hogy egy pöcs vagyok. Nem tetszik ez nekem.
- Én nem ragaszkodom ahhoz se, hogy megtaláljuk a választ - mondtam már, hogy nem vagyok az a filozofikus alkat? Igen? Akkor most mondom még egyszer - De előbb-utóbb enni is fogunk, ne feledkezz már meg az evésről, akkora nagy a baj, hogy még enni sincs kedved? Tudod mennyi király dolog van a hűtőben? Elképzelni sem tudod, Ian - aka én készültem, márpedig ha valamire készülök, akkor többnyire nem csinálom fél seggel, és valljuk be, Melody Bradfordnak rengeteg rémületes tulajdonsága és skillje van, de kutya legyek, ha nem lestem el tőle nagyon hasznos dolgokat arról, hogyan kell felkészülni vendégfogadásra, vagy bármi ilyesmire. Még akkor is, ha csak egy emberről van szó. Néha meg kell ragadni a kis alkalmakat is arra, hogy túlzásokba essünk. - Viszont... ha rókázni fogsz, feltakaríttatom veled, vili? - ezt csakis azért mondom, mert most már egy ideje együtt lakom Connorral, de még amikor nem is laktunk együtt, akkor is sokszor töltöttük egymásnál az éjszakát, és tudom, milyen az, amikor a pasiknak nagy az arcuk, hogy ők még nem részegek és nincsenek rosszul, és csatak részegen is belefér az az egy cigi, aztán... aztán kettőt lehet találni, ki takarítja a fürdőt. Szeretném, ha ez a mai nem az a nap lenne.
- Az én koktélom nem aláz meg senkit, sőt - mondom önérzetesen, kihúzom magam, alig érintéssel a mellkasomhoz kapok, aztán a hűtő adagolójából jégkockákat ejtek a shakerbe. Egyébként nem sokat adok ezekre a sztereotípiákra, sajnálom szegény férfiakat, hogy a társadalom meg akarja őket fosztani az olyan egyszerű örömöktől, mint egy rózsaszín, koktélesernyős koktél, és csak a bourbon meg a whisky marad nekik. Biztos ezért olyan seggarc egy bizonyos korosztály. A mi generációnknak ezt jobban kell csinálni. Hacsak elképzelek valami gentleman's clubot, ahol nem szivaroznak és rövideznek, hanem Cosmókat isznak, rám jön mondjuk a heveny vigyorgás. Szép új világ lenne! Lehet, ezt a magvas gondolatot meg kellene osztanom a bátyámmal. Talán ő tudna vele mihez kezdeni.
Halkan felhorkantok - még a jó ízlés határain belül -, miközben rázogatni kezdem a shakert, vígan zörögnek benne a jégkockák, és csak akkor kérdezek vissza, amikor abbahagyom, addig csak kíváncsian méricskélem Iant. - Annyi kérdésem van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem - jelentem aztán ki, miközben kiadagolom a koktélt két Cosmo pohárba. Szívószálat nem mellékelek, az ilyen poharakkal amúgy sincs jóban, és szerintem nem arra vágyunk, hogy picikéket szürcsölgessünk - De szerintem lekeverek egy nagyobb adaggal és beteszem a hűtőbe, mit szólsz? Addig az elsőt ihatod, és elmesélhetsz mindent, részletesen, mert ez így nem infó. Elvégre... mit csináltál, hogy budikat kell pucolnod? És miért nézi végig egy csaj, hogy budikat kell pucolnod? Csak hogy a legfontosabbakkal kezdjük - de azért feltétlenül megemelem felé a poharam, mielőtt belevágnék a szent konyhai tüsténkedésbe és fel is kell szentelni az italt, hogy tudjuk, jók az arányok. Nekem mondjuk biztosan, de remélhetőleg Iannek is.
Nem mondhatni, hogy én olyan filozófus alkat vagyok, szóval azt hiszem, hogy nem lesz probléma azzal, hogy ne fejtsük meg a dolgokat, ha ő nem szeretné. Fogom magam tudni tartani ehhez a tervhez. Szimplán csak ja… az egész szar, és egyre szarabb lesz, és minden bizonnyal bővítenem kellene a szókincsemet, hogy ezt igényesen és szépen is el tudjam mondani, ne csak mindenféle szitokszavakkal kommunikáljam le. De jelenleg még arra sincs erőm, hogy ezen fennakadjak. Nem mintha bármikor is zavart volna a tény. – Persze, eszünk majd, csak ettem pár falatot, mielőtt indultam volna, nem készültem rá, hogy te itt terülj-terülj asztalkámmal fogsz várni. Nem mintha gond lenne, mert megérdemlek mindenféle vendéglátást, de azért felkészültem minden eshetőségre – megérdemlem, de nem várom el, hogy így alakuljon. Az, hogy így alakult, csak örülök neki, mert tele azért nem zabáltam magam, idővel biztosan enni is fogok tudni. De jelenleg az alkohol sokkal fontosabbnak tűnik. - Hát olyan fiú vagyok én? – kérdezem, direkt nem egyértelműen, és még egy mosolyt is megengedek magamnak, ami szédületes sebességgel lesz vigyor. Hogy olyan vagyok-e, aki rókázik a piától? Igen, határozottan, sajnos. Hogy olyan vagyok-e, aki ezt hajlandó feltakarítani? Nos, itt kezdődnek a problémák. De mivel most vendégségben vagyok, és amúgy Jemet még bírom is, így aztán, azt hiszem, hogy részesíthetem őt olyan kegyben, hogy eltakarítom magam után a dolgaimat. Jelen esetben a hányadékom. De azért oda ne jussunk, csak készüljünk fel persze minden létező eshetőségre. Nem szoktam máskor, minden bizonnyal pont emiatt vagyok szarban. Figyelem, amint akcióba lendül, és elkezdi kevergetni a nedűket, miközben ingatom a fejem, frappáns válaszon gondolkozva, de nem jut eszembe egy sem. Csak az, hogy azért valljuk be, a szivárványos-esernyős-koktélcseresznyés koktélok nem épp olyan férfiasak, mint az ember szeretné hinni, amikor azt issza. Nem erről híresek ezek az italok, de ennyi gond legyen, volt már rosszabb. Meg amúgy is ismer, tudja, hogy bizony, azért szoktam ilyenekkel élni. Sajnos. Részben meg nem sajnos, mert tényleg finomak. – Előtted nem is, szerencse, hogy nincs nagyobb társaság, mert akkor már lehet nagyobb gondok lennének – mondom elszomorodva, de csak drámaian. Amúgy is elég harapós és szomorkás kedvemben vagyok, nem kerül túl sok megerőltetésbe, hogy ezt eljátsszam. Nem mintha amúgy lenne olyan, hogy nem vagyok harapós vagy szomorkás. Ez a két alapállapotom létezik. - Én még annyira se – vonok vállat. – Haladj a saját prioritásod szerint. Vagy ne is, mert akkor ki tudja, mit kapok. Az én prioritásom szerint – pontosítok nagyon gyorsan, mielőtt még itt olyan kérdésekkel lennék bombázva, amiknek semmi köze nincsen az esethez, csak a lányos agyának hirtelenjében nagyon fontos volt kiragadni, mint részletet. Bólintok egyet, majd sóhajtok is, és próbálom összeszedni az agyam, ami szanaszét folyt, és jelenleg valahol a szennyvízben kereshető. Azt hiszem oda megy minden a budiból, de erre nem vennék mérget. – Hát… öhm… részeg voltam… ezt azért fontos leszögezni – kezdek bele nagyon darabosan, majd beletúrok a hajamba, hátha a mozdulat erejétől majd hirtelen észbe kapok. – És azt hiszem, kicsit tönkrebasztunk egy tornatermek Brooklynban. Nem vészesen, de nem is tettük szebbé-jobbá a helyet – vallom be bűneimet, majd várakozom, hogy az atya, vagy jelen esetben anya(?) feloldozzon.
- Ja, ja, ja, megérdemled, Marston, de közben meg rútul lebecsülsz - elvégre én itt kérem alássan elvezetek egy háztartást egyedül, csak havonta egyszer jár a bejárónő, amikor pedig nem jön, akkor én mosok, meg ilyenek, és próbálom magunkat életben tartani, lehetőleg úgy, hogy ne fulladjunk mocsokba. Amúgy ez az egész sokkal több időt igényel és sokkal fárasztóbb, mint azt naivan gondoltam, de ezen a ponton már van bennem egyfajta dac. Valahányszor összemosom Connor mezét valamivel, amivel nem kéne, úgy vagyok vele, hogy legközelebb majd jobb lesz (persze csak azután gondolom ezt, hogy már kiveszekedtük magunkat azon, miért vagyok ilyen béna, és ha nem tetszik neki, mi lenne, ha elkezdené kimosni a saját cuccait, ha az én módszerem nem felel meg neki), és csak azért is bizonyítani akarom, hogy elviszem a hátamon az egészet. Nem igazán tudom, hogy neki, vagy magamnak akarok-e mondjuk bizonyítani, de összességében nem hiszem, hogy számít. Néha úgy vagyok vele, hogy kell a halálnak a feminizmus, most, hogy szüneteltetem az iskolát, talán inkább férjhez kéne menni, szülni kettőt és megtanulni mosni rendesen. Máskor meg úgy, hogy kérlek, öljetek meg, csak ne hagyjátok, hogy ezt tegyem. A két pont között ingadozva az még pont belefér, hogy tisztesen várjak vendégeket, kacérkodjak a főzés gondolatával néha, és le tudjak takarítani egy konyhapultot. A tehetség, hogy isteni koktélokat keverek, az meg szerintem már a születésemkor velem volt. Bradford vagyok, az istenért.
Azért kicsit felsóhajtok és forgatom a szemem, tarthatnék Iannek kiselőadást arról, hogy mennyivel előbbre tarthatna a világ, ha nem lenne tele a fejünk ilyen hülye, valójában teljesen értelmetlen toposzokkal (mármint mi köze lenne egy férfi férfiasságához, vagy bármilyen egyéb kvalitásához, hogy milyen italt részesít előnyben?), de a végén még akkor egészen másfajta irányt venne ez a beszélgetés, mint amit terveztem. Elvégre most az a misszió, hogy rájöjjek, mi baja a srácnak, nem az, hogy kioktassam arról, milyen gyarló világban élünk, ahol ilyesmi számít. Meg hát nem is vagyok ennyire naiv... az egész világomat ilyen és ehhez hasonló buta teóriák tartják fenn és jaj annak, aki vét az írott meg íratlan szabályok ellen. Mások véleménye rólunk ugyan nem a mi problémánk, és bla-bla-bla, de próbálj meg tisztes állást szerezni a mi köreinkben, ha még az anyád is azt nyilatkozza rólad, hogy haszontalan hippi vagy...
Belekortyolok a koktélba, én természetesen tökéletesnek érzem, szóval ha nem érkezik kritika Iantől sem, akkor csak folytatom az újabb adag kikeverését ugyanazokkal az arányokkal, közben meg persze nagyon figyelek, hogy akkor mi is a szitu ezzel a budi-témával, meg azzal a lánnyal. Oké, lehet, hogy a lány egy kicsit amúgy már most jobban érdekel. - Gondolom nem az itt az igaz probléma, hogy részeg voltál, hanem az, hogy elkaptak - mint mondtam, ismerem a világunkat, meg annak működését, ha lett volna reális esély arra, hogy egy jó ügyvéd kidumálja ebből Iant, akkor megtette volna, szóval eléggé telibe szarhatták azt, hogy ne keverjék magukat bajba. Nem ítélkezem különösebben, csomó ilyen barátom van, mint Ian és én is falaztam régen hasonló hülyeségekért másoknak, mifelénk ezt sokszor egy vállvonással elintézi az ember. Kivéve, ha lebukik. Az kellemetlen. - Elvertek titeket valami meccsen és ez volt az édes bosszú, vagy mi? - de annyira azért lehet még így sem vagyok jó fej, hogy ne firtassam a dolgot. Magunk között lehet - Meg mi köze ennek valami lányhoz? - ráncolom is egy kicsit az orromat Ianre, hát nem egy lelkes mesélő, mindent úgy kell kihúznom belőle. A végén még tényleg kénytelen leszek leitatni, hogy ez megváltozzon.
Kezdőlap
