“Gay Wednesday”
Ezzel a névvel hirdet minden héten mozgalmi fellépést a szervezet ahol ideérkezésem óta tevékenykedem. Persze ritkán engednek ki terepre, leginkább azért, mert nem nagyon tudom visszafogni magam, ha éppen olyanokkal találkozom, akiknek ha kérik ha nem bizony meggondolatlanul, és válogatás nélkül magyarázom el, hogy a mai napig még mennyi helyen történnek a melegekkel szembeni attrocitások. Nem feltétlen fizikai jellegűekre kell gondolni. Sokkal inkább pszichés jellegűek. Olyasmi amiben azt éreztetik velük, hogy tulajdonképpen selejtek. Csupán azért mert a természet másképp gondolt egykor rájuk, amikor megszülettek, mint akiknek ők valójában érzik magukat. Én is megkaptam nem egyszer a “leszbikus ribanc” vagy a “vagina provokátor” megnevezést, vagy szimplán csak lebuziztak, mert szart se tudtak rólam. Most világosítsam fel őket, hogy alapvetően péniszpárti vagyok, méghozzá az a fajta akinek sosem elég a pasikból? Óóóó nem! Maradjanak csak meg abban a hitükben, hogy meleg vagyok. Ebből legtöbbször aztán elég komoly szópárbajok, szájkaraték szoktak keveredni, aminek persze az a vége, hogy úgy kell elrángatni a helyszínről. Carol legtöbbször inkább azt kéri, hogy maradjak távol a külsős tüntetésektől.
Carol igazi peacy ember. Még pár év és ha így halad a súlyok felszedésében, eljátszhatja az Elfújta a szél Mammy-ját. Mellé még leszbikus is, méghozzá a buch tipus. Tudod amelyik kockás ingben jár, és úgy tesz mintha pár centivel több lenne a lába között, az sem szilikonból. Ennyi az egyetlen bűne. Ettől még imádjuk, mert négy nyelven beszél folyékonyan, és fejben tud három tizedesig összeadni. Nagy koponya, de persze ez sem számít, hiszen sosem lesz férje, nem lesz klasszikus családja. New Yorkban nem nehéz melegnek lenni, hiszen elfogadó, befogadó, mi több megértő a társadalma.Ugyanakkor vannak helyek, vannak még olyan részek, ahol egyszerűen zárt kapukat döngetnek azok, akik nem a klasszikus világszemléletet követik. Ez lehet az oka, hogy Caroline akármilyen okos, a bankszektorban bizonyos szint felett egyszerűen bezárul előtte minden ajtó. Ő pedig évek óta azért küzd, hogy ne kelljen választani a nemi identitás bevallása, és a magas rangú pozíciók között.
Hogy ma miért engedett terepre mégis, az rejtély. Valószínű mert túl kevesen lettünk volna, a legtöbben influenzával vergődnek otthon. Egy ügyvédi iroda elé hirdettünk tüntetést, akik nem akarták elvállalni egy férfi ügyét, aki a volt munkahelyét perelte volna be. Nyiltan nem mondták ki, de egyértelműen a férfi meleg mivolta volt az oka, hogy az iroda nem óhajtotta “beszennyezni” az ügyével a makulátlan hírnevét. De hát mégis olyan világban élünk, hogy megillessen bennünket az, hogy onnan kérünk jogi segítséget, ahonnan mi akarunk. Szóval mi pedig bojkottot akartunk hirdetni az iroda ellen, így aztán, nagy és hangos tüntetést szerveztünk. Egy dolgot csesztem el azt hiszem, amit nagyon nem kellett volna: Roddy, egy halálosan édes murillo angyalka fürtökkel megáldott transzi meg én előtte összepoharazgattunk a szervezet irodájában. Eredetileg csak egy pohárkával akarunk legurítani, hogy jobban bírjuk odakint a mínuszokat. Aztán a nagy viháncolás, meg buzis viccáradat közepette beszaladt az egész üvegecske. Maradjunk annyiban,hogy be voltunk már állva az indulás előtt fél órával, mint a rozsdás szögek a gerendába. A transzparensek egy részét mi írtuk meg, és a végére szerintem elég szellemes kis feliratok születtek. Azt hiszem a mai nap volt az amikor rádöbbentem, hogy bizonyos helyzetekben sokkal jobb lenne, ha józanul indulnánk neki annak amit eredetileg terveztük. Ha iszom két dolog szakad el nálam nagyon könnyen: a valósággal való kapcsolat, meg a cérna. Ez utóbbi verbális brainstormingba képes átcsapni, és valószínű ezer ló sem lenne képes visszatartani, ha valakiről úgy ítélem meg, hogy a becsületembe, vagy leginkább a barátaim becsületébe akar gázolni. Lehet szó sincs ilyesmiről, a hangsúly azon van, hogy az ítélőképességem vajmi kevés közös ponton illeszkedik a valóságba.
Délután kettőkor már ott tolongtunk legalább hatvan-hetvenen mindenféle táblákkal az ügyvédi iroda előtt. Carol-nál volt a gyülekezési engedélyünk, mert hát az már biztos, hogy a zsaruk pillanatokon belül ott lesznek, tudvalevően nem igazán díjazzák az efféle tüntetéseket. Pedig amúgy az a vicc, hogy a melegek között a szexuális fantáziák szereplői közül a cowboy és az indián mellett a rendőr is dobogós. Ezt a poént egyszer próbáltam az egyik ilyen banzájon elsütni a rend éber őrének, és egy tizenkét órás melegedő lett belőle a legközelebbi őrsön.
Anyám már számolatlanul hányná magára a keresztet ha látna, pedig nincs ebben semmi szégyellnivaló. Ő másképp gondolkodik. Két, alapvetően a saját neméhez vonzódó ember érdekházasságába érkezett fogadott gyerekként. Azért neki se lehetett olyan könnyű. De őt legalább szerették. Én tartozék voltam, egy szép, és konzervatívnak hazudott katolikus családban, ahol mindenki mással kefél félre. Én is mással kefélek félre, de nekem nem kell senkinek elszámolni.
A problémák valamikor délután négy körül kezdődtek, amikor ki tudja honnan magukat nemzetvédőknek nevező igazi dickhead-ek kerültek elő. Jöttek, lökdösődtek, belénk kötöttek, jött a szokásos “Leszbi csókot nem mutattok?” kezdetű mondat, mire azt hiszem meggondolatlanul visszaszóltam valami olyasmit, hogy arra sem méltatnám, hogy a hátsómat megcsókolja. Szó szót követett, én meg csak hadonásztam a transzparensemmel feléjük. Provokáltak. Komolyan. Mindenfélével. Persze az utcán nem állt meg az élet. Tovább haladó emberek igyekeztek a tömegünkből kijutni, amikor véletlenül sikeresen közénk gyalogoltak, és csak később kapcsoltak, hogy kik is vagyunk.
- Mocskos buzi csürhe! Csináljátok a négy fal között ne itt kint!
- Mert ez izgat fel, nem? Hogy nézheted. Különben minek jöttél volna ide? Hülye kis köcsög. Otthon töcskölöd az asszonyt közben meg a szomszéd matek tanár bácsira gondolsz mi, te faszfej?- vágtam oda az egyiknek és megindultam felé. Dolgozott bennem a vehemencia, a sértett büszkeség - ilyenkor mindig magamra veszem, a nagyszüleim miatt a dolgot….jó emberek voltak. Igen a melegek között is vannak barmok. Miért a heterók között nincsenek?- meg persze az elfogyasztott ital mennyiség, ami miatt az arcom is teljesen kipirult.Roddy megpróbált visszafogni, de persze ereje nem sok volt hozzá. Vagy talán hagyni akarta, hogy magamtól csillapodjak le, hogy belássam, felesleges az egész. Mellettem megjelent egy férfi amikor egy pillanatra megtorpantam. Kezdett útban lenni a transzparens. Oldalra pillantottam. Ő is megállt és engem nézett egy másodpercig. Nem láttam még őt a tüntetéseken, lehet csak egy szimpla járókelő volt, aki attól tartott a nagy hadonászásban kupán vágom a táblával. Mondjuk amilyen nagy lendülettel indultam meg, az esélye ennek elég nagy volt.
- Fogd már meg ezt légyszi! - nyomtam a kezébe a táblát, amelyen a felirat az én kezemben vicces volt, az övében kicsit….hát nem is tudom.
A táblán a következő felirat állt kissé keszekusza betükkel, ami köszönhető volt az addigra már legurított sokadik pohárnak: “ Honnan tudod, hogy én nem éppen férfi vagyok, és farkam van?” Iróniának szántam, azt hiszem nem nagyon jött át.
- Bekussolhatsz anyukám! Egy magadfajta leszboszi ugyan mit tudhat a férfiakról?
- Miért te talán többet tudsz róluk? Mesélj!
Ez volt az a pillanat, amikor valahonnan valaki, a nagyszájú háta mögül megindított egy üveget. Nem figyeltem. Azzal voltam elfoglalva, hogy éppen osztottam a baromarcút, ezért az érkező üveg elől el sem hajoltam. A részegség miatt a reakció időm amúgy sem volt éppen a topon. Egyenesen a jobb szemöldököm felett talált el,de úgy istenesen, hogy még hátra is hőköltem. A szemöldököm felrepedt, a vér ömleni kezdett belőle. A fájdalom nem úgy jött ahogy kellett volna, az alkohol tompította az érzékeimet, ettől még mocsok módon lüketett, a vér pedig végigfolyt az arcom jobb oldalán.
- Melyik volt? Gyere elő bassza meg! Ne onnan dobálózz!- fakadtam ki, miközben a kezemmel a szemöldököm felé kaptam. Most jutott el az ingerközpontig, hogy mekkora nyomás érte ott a fejemet. Újabb lendületet vettem, hogy most megyek és elrendezem az egész kompániát, Wonder Woman bekaphatja, én vagyok a menő….aztán valami megakasztott. Vagy valaki….hopp a transzparenses pasas!

Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Már vagy percek -de lehet órák is-, óta bámulom az ágyammal szemközt lévő falat, ahogyan az ablak szétnyüstölt reluxáján keresztül némi őszi napfény igyekszik bekéredzkedni, hogy élettel tölthesse meg a mindig komor, rendezetlen és már-már ízléstelenül szegényes helyiséget. Már fogalmam sincs róla percre pontosan, hogy mikor történt, de valamikor elaludtam. Az is lehet, hogy nem is aludtam, csak ébren álmodtam. Egy ideje képtelen vagyok a pihentető, mély alvásra. Már nem is kell álmodnom ahhoz, hogy az agyam által alkotott hamis képmások beszippantsanak, ahonnan aztán nehéz a menekvés. Vagy de legalábbis elég körülményes. Elég, ha csak behunyom a szemem, ha pislogok egyet, az alatt a szemvillanásnyi minutum alatt is olyan képeket vetít ki az elmém, amiktől aztán órákon keresztül képtelen vagyok szabadulni. Ólomsúlyokként telepszenek rá a vállamra, s ragaszkodva kísérnek, megbélyegezve ezzel az egész napomat. Elkísérnek a vécére, ha cigit vagy kávét veszek, a kórházba...
Egyik tenyeremmel fáradtan végignyúzom sápadt képemet, bal karomat behajlítom valahova a tarkóm alá és ahogy oldalra fordítom a fejem, elégedetlenül sóhajtva találom szembe magam az éjjeliszekrénynek befogott puffon található megannyi gyógyszeres dobozzal.
Lassan már ezek sem lesznek képesek az épelméjűség határain belül tartani. Lilla egész éjszaka velem volt. Ha becsukom a szemem, még mindig érzem hófehér, hosszú, makulátlan, csontos ujjait, ahogy a mellkasomat cirógatják, látom a mosolyát, ami mindig is földöntúli volt. Annyira szelíd mégis bolondító, hogy talán nem is létezett soha. Ahogy ő maga sem. Ha mélyen magamba szívom a levegőt, az áporodott szagon kívül mintha még érezném parfümének, bőrének az aromáját is. A nappaliban felbontottunk egy pezsgőt a viszontlátás örömére. Az egész ráfröcskölt a fehér blúzára, és nekem nem is kellett több, hogy fejemet vesztve megvaduljak a látványtól, tőle. Mindenhol szeretkeztünk. A pezsgő hirtelen sokkal jobban esett két melle közül, mintha unalmasan pohárból kortyolgattam volna ameddig teljesen a fejembe nem száll.
De a nappali rendezetlen, dohánnyal, cigarettahüvelyekkel és szűrőig égett csikkekkel teli asztalán nincsenek talpas poharak. Még pezsgő sem. Egy felbontott, félig megevett löncshúsos konzerv jelzi csupán, hogy múlt éjszaka nagy buli lehetett... Kisvártatva a rozsdavörös, nyervákoló, szőrös ördög is megjelenik, hogy a konzerv körül ólálkodva befejezhesse, amit én az éjjel ki tudja, hogy milyen okból kifolyólag, de félbeszakítottam. Fintorogva ráncolom a homlokom a látványon ahogy habzsolni kezdi, de hát szegény pára -még nevet se adtam neki-, nem tehet róla, hogy egy magamfajta élettelen idióta talált rá árván abban a sikátorban, és még arra sem veszem a fáradtságot, hogy vegyek neki valamit, ami macskák számára ehető lehet. A zuhany alatt még néhányszor visszaköszön Lilla arca. Amióta eljöttem otthonról, nem képzelődtem róla, nem is álmodtam vele. Igaz, nincs olyan napszak, hogy ne gondolnék rá. Talán, ha elég erősen kívánom, előbb utóbb megjelenik. De nincs itt. Nem látom a tükörben megjelenni ahogy néz rám azzal a földöntúli, már-már ijesztően tökéletes mosolyával. Nem érzem mutatóujját az arcomon matatni borotválkozás közben, ahogyan huncutul kuncogva belerajzol valamit a képemet beterítő borotvahabba. A hiánya okozta csalódottságot egy újabb követi, minekután szembesülök ama elkeserítő ténnyel, hogy az utolsó szál cigimet kocogtatom ki éppen a dobozából. Ma igazán nem állt szándékomba emberek közé menni. Egyszerűen csak továbbra is elrejtve kívántam maradni a világ elől, megbújva a kis menedékemben akárcsak egy űzött vad. Erre kettőt pislogok, és Lilla után vágyakozó gondolataim egészen manhattenig hoznak. Csak tudnám, hogy hogy kerülök ide állandóan! Mi van itt, New York egyik legforgalmasabb negyedében, ami állandó jelleggel ide vonzz. Valahányszor kilépek a bérház kapuján, mintha valami megmagyarázhatatlan melankóliába kerülnék, céltalan bolyongásba kezdek. Talán most kezd el kumulálódni bennem az előző napokban bekapdosott nyugtatók mennyisége, talán hamarosan vége mindennek. Végre! Addig is, amíg az örök megnyugvást várom, felbontom az újonnan vett doboz cigimet, begyűrök egy szálat a számba, a fekete szövetkabátot szorosabbra húzom magamon, gallérját felhajtom, hogy védjem a nyakamat a hűvös őszi fuvallatoktól. Kezeim kabátom zsebeinek mélyébe furakszanak, anélkül pöfékelem el a cigit, hogy kivenném a számból. Akkor pöccintem csak el valahova az éterbe a leégett csikket, amikor egy kisebb tömeges zendülésbe botlok. Gallérom mögött elvigyorodom, a füstöt sárkányként fújva ki az orromon. Nosztalgikus hangulatba keveredem. Az ordítozó tömegről egy nem éppen baráti Fradi-Újpest mérkőzés jut az eszembe, és bár nem szívem csücske a foci, a gondolat most mégis megmelengeti valamelyest a szívemet, egészen addig ameddig a tömegben meg nem pillantok Valakit, aki a régi életem emlékeinél is jobban felmelegítik a vért az ereimben. Kitágult pupillájú szemeimet szüntelen végigjáratom rajta, de az arca az, ami a leginkább magára vonzza a tekintetemet. Aztán meghallom a hangját, ami egy kicsit illuminált, mégis olyan vehemensen dobálózik a szavakkal, hogy a hideg többször is végigfut a hátamon tőle. Szinte fel se fogom, amikor közelebb jön, az agyam meglódul, előre ugrik néhány képkockát. Már-már érezni vélem, miként ujjaim ráfognak az alkarjára, ahogy magamhoz rántom, a mellkasomhoz szorítom és soha többé nem engedem el. Mert végre megtaláltam! Ehelyett csak valami tüntetőtábla kerül a markomba, amin valami nevetségesen abszurd felirat hirdeti magát. Először csak értetlenül ráncolom a homlokom. Miért lenne ő egy férfi, akinek farka van? Nem, ő egyértelműen nem lehet férfi! Bár a mai világban már... Filozofálhatnék még tovább, már ami a nemét illeti, de az üveg csattanásának ismerős, éles hangja, és a felismerés, hogy egy pillanatra mintha eltűnt volna a tömegből, arra kényszerít, hogy eldobjam a táblát és a keresésére induljak. Az nem lehet, hogy végre megtaláltam, és most egyszerűen csak kicsúszik a kezeim közül! Erőszakosan töröm át magam a tüntető tömegen, majd azokon is, akik körbeállják, és éppen arról tanácskoznak, hogy hívjanak-e mentőt.
-Állj le! Mi a picsát művelsz? - Valami meghatóbbra, romantikusabbra terveztem az első szavaimat hozzá a viszontlátásunk pillanatában, de jelenleg csak ennyire futotta. Némiképp hátra tántorodom az erőtől, ami benne lakozik, amivel egyenesen a mellkasomba rohant bele. Nem tudom eldönteni, hogy haragszom-e rá amiért ekkora szarba keverte magát, vagy inkább aggódom, egy biztos, nem engedem, hogy akárcsak egy percnél is többet eltöltsön ezeknek a csürhéknek a társaságában.
-Ömlik a vér a fejedből, ne akarj nagyobb bajt! - Az előzőnél némiképp erélyesebben utasítom, és ha nem tépi ki magát a kezemből, akkor könyöke alá nyúlva húzom el az ordibáló, tüntető tömeg gyűrűjéből, néhány méterrel arrébb lekényszerítve a járdaszegélyre, ahol én is letérdelek elé, hogy nagyjából egy magasságban legyünk. Jobbom homlokára simít, így ösztönözve talán a tervezettnél egy kicsit erőszakosabban arra, hogy hátrabillentse a fejét. Ám ahelyett, hogy elsődlegesen a sebbel kezdenék el foglalatoskodni, az arca az első amit szemügyre veszek, amin úgy járatom végig kékjeimet, mintha valami csodát látnék. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogy került ide. Hiszen Kokó megmondta, ha utánam jön, megöli. Homlokán nyugvó hüvelykujjam alig észrevehetően megcirógatja a bőrét, melynek puhasága elindítja bennem azt a bizonyos lavinát. Vajon az ajkai még mindig ugyanolyan ízletesek? Arca után az enyhén telt rózsaszín halmokat bámulom teljes hipnózis alatt, de csak addig, ameddig szembe nem tűnik az arcán végigcsordogáló vére. Ez nagyjából kijózanít annyira, hogy immár a lényegre tudjak koncentrálni.
-Elment az eszed? - Dorgálóan megrázom a fejem, csupán néhány másodperc az ameddig habozok, végül a kabát alá felhúzott szürke pólóm aljából tépek le egy darabot, hogy nyomókötésként alkalmazhassam a szemöldökén. A fej az egyik legvérzékenyebb részünk.
-Nem szédülsz? Nincs hányingered? Kettős látás? - Sorolom aggodalmasan az esetleges tüneteket, amik mind agyrázkódásra utalhatnak. Hogy kerültél ide? Hogy??

Az a baj az ilyen helyzetekkel, hogy amikor benne vagyok elég nehezen tudok leállni. Elég egyetlen rosszul időzített beszólás, és megindul az agyamban a vezérhangya. Az tuti, hogy bármi is lesz ennek az egésznek a vége Carol biztos megint egy időre büntibe rak, és nem enged külső eventekre. Vagy ha enged, akkor szigorúan megtiltja, hogy előtte piáljak, úgy alapvetően bárkivel. Roddy-val pláne. Pedig szerintem a legjobb arc mindegyik közül, akikkel eddig találkoztam a szervezetben.
Anyának egyszer próbáltam meg nagy lelkesen elmagyarázni, hogy milyen bandával lógok. Közben apa vette át a telefont, és közölte, hogy ha nem fejezem be a buzikkal való hupákolást (jelentsen ez bármit is) akkor megvonja a zsebpénzemet. Felvilágosítottam, hogy amióta elköltöztem nem kapok tőlük zsebpénzt, a saját keresetemből élek, mire az volt a válasza, hogy ha nem félem az Urat akkor a Pokolra jutok. Ezzel az erővel apám szerintem már lassan bérletet válthatna a Pokolra, mert a tízparancsolatnak legalább a felét már megszegte, különös tekintettel a hatos, nyolcas és kilences számúakra. Ezeket többször is. A bátyám egy szent. Van egy szakajtó gyereke, egy kissé leharcolt, de azért még nagyon teperő felesége, akit szerintem már csak a smink tart egyben, egy zsíros állása, meg szimultán vagy három szeretője, ahogy azt jó katolikus családokban illik. De persze én vagyok a csomag szerencsétlenség, aki elköltözött a biztonságot adó családi fészekből, hogy New Yorkban nyomorogjon, és egyre lejjebb süllyedjen az erkölcsi fertőben. Azt hiszem ha  ehhez még hozzávesszük a mai alakításom, nyugodtan el lehet mondani, hogy a legjobb úton haladok ahhoz, hogy senki ne akarjon komolyan venni. Nem mintha ez alapvetően bármit is változtatna azon, hogy mennyire fordulok ki önmagamból ha provokálnak. Márpedig most, mondjon bárki bármit, ez történik. Az egyik oldalon a melegekkel szimpatizálók, a másikon meg azok, akik szerint nekik nincs létjogosultságuk a társadalomban. Ennek pedig hangot is adnak. Carol mindig azt mondja, hogy nem szabad felülni a verbális provokálásnak, mert pontosan arra megy ki az egész, hogy bennünket akarjanak rossz színben feltüntetni. Rendben, de amikor erre nagy komolyan bólogatok és egyet értek, akkor előtte nem ölelgettem még lelkesen egy üveg gint, benne helyes kis félhold alakú citromkarikákkal, és nem küldtem le belőle minimum háromszor annyit, mint Roddy.
Szóval az elém dobott kesztyűt úgy veszem fel, hogy nem gondolok a következményekkel. Soha még egyszer sem jutott eszembe, hogy esetleg tettlegességig fajulhat ez az egész. Az sem fordult meg sosem abban az ostoba szőke fejemben, hogy ha valaki megküld felém egy parasztlengőst, akkor lehet ott maradok. Én egyszerűen csak megyek a saját csökönyös fejem után, meg a bennem kavargó számtalan gondolat után, hogy megvédjem azt, amiről úgy gondolom, hogy fontos nekem. Fontos, mert a családomban egyszer valakik már egy egész életet leéltek úgy, hogy bár boldogok voltak, de valójában mégsem teljesen. Szerintem az egyik legszomorúbb dolog, amikor egy cseppnyi boldogságban úszkálsz úgy, hogy látod magad előtt a tengert, tudod, hogy a tiéd lehetne, de mások az utadat állják. Nem tudsz úszni….mondják és te elfogadod. Meg sem próbálod. Beletörődsz. Azt tudom, hogy az élet bármit és bárhogy is hozzon számomra én sosem fogok beletörődni. Semmibe. Soha. Ha valamit akarok, akkor azt keresztül viszem. Ha valami ott van a nyelvemen ki fogom mondani. Nem érdekelnek a következmények. Sem az, hogy mások, a társadalom, a francos gyülekezet, vagy bárki akit magam mögött hagyok mit gondol. Sosem fogom hazugságban élni az életemet.
A tömeg mindkét oldalon mondja a magáét, elég zsibvásári a hangulat, és lassan már azt sem lehet érteni, hogy ki mit akar. Ettől én még tovább magyarázok a szemben álló szőkített hajú, jó harmincas tagnak, akinek ha elpattan a fejében a türelem zsinórja, ami azért még jelenleg feszes, de tart, akkor olyan kis helyes lufikutyát tudna belőlem hajtogatni mint a vidámparki bohócok szokták. Aztán megtörténik. Az a bizonyos tettlegesség, amivel én sosem számolok, és jó ha megfogom úszni ennyivel. Nem foglalkozom a fejemből ömlő vérrel, meg azzal sem, hogy talán most lenne itt az a pillanat, hogy megálljak, és szusszanjak egy nagyot, átgondoljam, hogy talán el kellene engednem ezt az egészet. Hagynom kellene, hogy a nagypofájú tovább tépje a száját, saját magát, de már nem engem hergelve, hagynom kellene, hogy megunják az egészet és elvonuljanak. Nem. Én helyette ki akarom tépni magam a biztonságot adó enyéim tömegéből, hogy belevessem magam abba a másikba, ahol felfalnának, megennének, kiköpnének, majd megint megennének (fúj) hogy aztán megint kiköpjenek. Darabokra szednének, az fix. Hátra se nézve indulok meg, pedig még hallom Roddy hangját, ahogy erőtlenül de megpróbál verbálisan visszatartani. Édes kis naív. A semmiből megjelenik még két lány, akik egyszerűen közrefognak, és arról magyaráznak, hogy talán mentőt kellene hívni. Legyintek. Mentőt majd annak a baromnak kell hívni, akihez ha eljutok, betöröm a képét, amiért hozzám vágta az üveget, de előtte úgy összezúzom a mogyoróit, hogy a barátnője egész életében puzzle-t játszhat vele, akkor sem fogja újra egybe rakni. Gondolom én. Mondom, hogy a pia nem csak azt hazudja, hogy énekelni tudsz, hanem azt is, hogy harcos vagy.
Végül egyenesen a transzparenses pasasba rohanok.
- He? - ez a roppant nőies és igen kifinomult mondanivaló szakad ki belőlem, amint felpillantok rá és ha tudnám, most felvonnám a szemöldököm, de momentán fel van repedve. A jobb oldali legalábbis. Szóval a megnyilvánulásom mellé még egy ilyen roppant vonzó látvány is társul.
- Én mi a picsát művelek? Ezek mi a picsát művelnek? Belém kötöttek. Talán hagynom kellene?- a vicc, hogy józan állapotban sem tudnám egyértelműen rávágni, hogy igen, ezt hagyni kellene. Akkor is úgy vélném, hogy ha az embert bántják, vagy azokat akiket szeret, akkor azokért ki kell állnia.
A könyököm aljánál ragad meg, és egy pillanatra azért meginogok, és az első reakcióm, hogy vissza akarom rántani a kezem, de végül mégsem teszem. Lefoglal a tény, hogy ömlik a vér a fejemből.
- Mi az, hogy ömlik? Zubog? Elvérzek? Kinyiffanok? - magyarázom, miközben mint valami kis rongybabát hagyom, hogy távolabb húzzon, és leültessen a járdaszigetre. Duzzogva harapom be az alsó ajkam és rágcsálom kínomban, aztán felnézek rá. Na ez az a pillanat amit nem tudok hova tenni, és szerintem még sokáig kísérteni fognak azok az óceánkék szemek. Esküszöm olyan érzésem van, hogy úgy néz engem, mintha évek óta nem látott volna. Úgy mint amikor az ember egy régi arcot néz...vagy mint Rogers atya szokta nézni azt a szép szűzanya szobrot közvetlenül az oldalhajóban. Én meg nem tudom eldönteni, hogy ez a vallásos áhitat, vagy azon gondolkodik, hogyan lehetne a ruhája alá férkőzni titokban két üdvözlégymária között és bezavarni neki de keményen. Inkább a vallásos áhitatot választom. Vagy maradjunk annál, hogy ez a pasas most úgy néz engem, hogy egyszerre ijesztő, elgondolkodtató és...basszus izgató. Na jó, ez kezd ijesztő lenni! Nagy volt az az ütés. Tenyere a homlokomon, és bár egy picit jobban hátrabillentette a fejem, én mégis szótlanul figyelem. Legalábbis egy ideig. Kell idő, hogy feldolgozzam ezt a kissé bizarr és nem mindennapi helyzetet. Egyelőre lefagyva bámulok az arcára, és próbálom megfejteni, hogy mi játszódhat le benne. Adja az ég, hogy ne valami vér fetisiszta legyen. Végül aztán megtöri a csendet, így én is pislogom párat, visszarántva magam a valóságba.
- Olyanom nekem sosem volt. Mármint eszem. Szóval ja, elment az már jó régen.Amúgy….ohhohóóó….mit csinálsz?- okés, hogy váltok ki az emberekből időnként furcsa dolgokat, de, hogy egy pasas mindenféle kérés nélkül kezdje nekem tépkedni a pólóját az utcán, miközben előttem térdel és az arca olyan közel van, hogy ha még közelebb lenne akkor a lehelete ráfagyna az arcomra. Dohány és valami furcsa kölni illata van meg talán fertőtlenítő. Kábító, de elég meredek módon vonzó kombináció. Szóval ilyen nem sűrűn fordul elő.
- Figyelj, tényleg nem akarok beleugatni, de….jó persze, nem kell a dolgokat elkapkodni, de a póló szaggatás az nem később szokott lenni az efféle szitukban? Aúúúúúúccssss! Mi a fa….áááúúúú!- szisszenek fel többször egymás után, és már megint belém fojtja a szót.Az előbb letépett póló darabot tapasztja a szemöldökömre. Próbál óvatos lenni, de kevés sikerrel. Vagy én érzékelem most már jobban a fájdalmat.
- Kettős látás? Ezt melyiktek kérdezi? Te vagy te , esetleg te?- vigyorogtam mint a vadalma, és először a jobb válla felett mutogattam bele a vakvilágba, aztán a bal felett. Aztán elröhögtem magam és lehajtottam a fejem és megráztam azt, majd megint felnéztem a fickóra. Basszus hogy lehet valakinek ilyen kék szeme? Tuti kontaktlencse….de nem….azt kiszúrnám ilyen közelről.
- Se szédülés, se kettős látás, se hányinger, se pozitív terhességi teszt, se cigi, se tej a frigóban, se kínai a hűtőben, se csizma télire. Na jól van….figyi kékszemű, mocskos módon hálás vagyok, hogy segíteni próbáltál de engem azt hiszem várnak.- lendületet vettem, hogy én akkor most szépen visszamegyek a többiekhez, még próbáltam a legédesebb és leghálásabb mosolyomat is elővenni, ami jelen pillanatban inkább vigyornak tűnt és megtámaszkodni igyekeztem a vállán. Onnan akartam feltornázni magam, aminek az lett a vége, hogy a súlyom, megadva magát a tehetetlenségi törvénynek egyenesen ráhelyeztem, és ezzel egy időben, mivel ő térdelt előttem, és egyik kezével a kötéssel volt elfoglalva nem valószínű, hogy mindkettőnket meg tudott tartani, így nemes egyszerűséggel dőlt velem együtt oldalra, mint a krumplis zsák. Én meg egyenesen oldalról ráborultam. Ekkor érkezett meg az aggódó Roddy, erre a jelenetre.
- Figyelj Cica, én elhiszem, hogy manapság nagyon nehéz jó és csini kis pasasokat összeszedni, de azért ezt így túlzásnak érzem. Jól vagy?- imádtam a meleg srácot, de jelen pillanatban bele tudtam volna kapaszkodni a bongyor szöszi tincseibe.
- Roddy, jól vagyok, kösz. Te is jól vagy?- Fordultam a férfihoz alattam,megtámaszkodva a két kezemmel mellette két oldalon a jéghideg betonon aztán egyszerűen prüszkölve kitört belőlem a röhögés. Nem tudom, hogy erre a helyzetre mit kellene mondani. Végül igyekeztem valamennyire egyenesbe tornázni magam, bár éreztem, hogy a fejem jobb oldala azért lüktet rendesen. Roddy még mindig ott ácsorgott felettünk.
- Mókusfiú, te most gyertyát akarsz tartani, vagy mire vársz még?-  pillantottam fel rá, miközben a hajamat igazgattam.
- Csak meg akarok győződni róla, hogy ez a cuki fiú, nem valami perverz vadállat.- nézett le karba font kézzel a kékszeműre aztán meg rám. Én meg megint csak röhögtem. Komolyan, ez a nap kezd abszurd lenni. Nem mertem volna teljesen biztosan rávágni, hogy dehogy perverz, mert úgy tíz perce szerintem igen erőteljes szexuális ráhatást alkalmazott, amikor a számat nézte. De őszintén? Ez inkább izgatott, mint elrettentett. Elég unalmas volt eddig az életem. Jó lenne ha történne végre valami. Mondjuk az üveget kihagytam volna. Nem amelyiket megittam, hanem amelyik eltalált.

Ahogy ránézek, hirtelen megannyi, megválaszolatlan, s talán okkal megválaszolhatatlan kérdés sejlik fel agyam egyik titkos kis zugából. Pontosabban abból a részéből, amit úgy rejtegetek, mint súlyosan testi és értelmi fogyatékos gyerekeiket azok a nők, akik az abortusztilalom alatt estek teherbe.
Minél tovább tanulmányozom arcának páratlan vonásait, a vöröslő pozsgáit, amik a maguk természetességében, mindenféle sminkek és egyéb piperék nélkül is egyedivé teszik Őt. Hallom a hangját, és ha éppen nem bugyogna megállás nélkül a vér a szemöldökéből, talán még mosolyognék is a kimondott szavain. Soha nem volt az a típusú ne bánts virág, aki gondosan megválogatta volna a szavait mielőtt hangot adott volna a véleményének. Legalábbis amióta én ismerem, amióta én kötődöm hozzá, amióta szeretem -már-már beteges féltéssel, féltékenységgel-, bizton állíthatom! Azt is mondhatnám, hogy úgy ismerem, mint a tenyerem, már-már jobban, mint saját magamat, mégis tele van rejtélyekkel, eltussolt bűnökkel, amik csak még érdekesebbé, izgalmasabbá teszik az önmagában sem éppen unalmas lényét. Most valahogy mégsem ismerek rá. Nem, nem a haja színe az, mely mintha néhány árnyalattal sötétebb lenne, mint amikor utoljára láttam. Egyáltalán nem a külsőségekben keresendő a hiba -már ha van neki egyáltalán olyan-, sokkal inkább a kirívó viselkedése az, ami elborzaszt, aggodalomra ad okot. Kokó világosan megmondta, ha utánam jön, megtalálja az okát, hogy eltegye láb alól. Ő mégis -a franc se tudja, hogy hogy csinálta-, itt van, és ahelyett, hogy megbújna valahol egy sötét sarokban, feltűnősködik, kézzel írott táblákkal tüntet a melegek jogaiért, és képes lenne nekimenni bárkinek. Ezt tanúsítja a homlokából lassan, vöröslően alácsorgó vére is, amiben meg-megcsillan egy-egy éles üvegszilánk. Valószínűleg egy kisebb artériája és a lelepleződése bánta ezt a meggondolatlan, elég nagy horderejű afférját.
Felvehetném a kesztyűt, hogy harcba szálljak vele. Hiányoznak a régi idők, veszettül hiányoznak! Amikor meggondolatlanul élcelődtünk egymással, már-már amolyan beteges rituálét űzve belőle, ami furcsamód izgató volt. Az egész nő az volt... jobban mondva, még mindig az. De mi tagadás, sokkal izgatóbb lenne, ha gondoskodott volna róla, hogy kiléte rejtve maradjon. Végre megtaláltam, nem veszíthetem el újra!
-Mindig is túl makacs voltál ahhoz, hogy csak úgy feladd, igaz? - Mintha valamiféle elenyésző mosoly kezdeményre rándult volna szám egyik szeglete, ahogy a múlt egy-egy kósza pillanata ismét felrémlik előttem. Ezt követően sűrű, követhetetlen egymásutánban váltogatják arcomon egymást a különböző kifejezések. Akad olyan pillanat, hogy alig bírom visszafogni az előkívánkozó vigyoromat, a következő pillanatban pedig már szigorúan, rosszalló fejcsóválás közepette nézek farkasszemet vele, de leginkább a póló kiszakított anyagát lassan átvérző vágásával a homlokán. Elképesztő mennyire felelőtlen, a tetejében még úgy be is van nyesve, mint az albán szamár!
-Ide figyelj! Halmozottan hátrányos a helyzeted, ne akarj rontani rajta, vedd egy kicsit komolyabban ezt az egészet! - A szükségesnél talán kicsit erőteljesebb nyomást fejtek ki a vérzés helyére. Mintha minden kétségbeesésemet, hirtelenjében fellángolt dühömet beleölném ebbe az egyébként egyszerű mozdulatba. Ezzel egy időben szabad, és még csak éppen hogy nem véres kezemmel karjára fogok rá, szemeimmel aggódóan fürkészve profilját. Ennek megfelelően kérdőn ráncolom szemöldökeimet, amint elkapom ama futó pillantását, ami egyszerre ismeretlen, mégis láttam már valahol... Úgy érzem, mintha a világ vadul forogni kezdett volna körülöttem. Megszédülök a közelségétől, az érzéstől ami villámcsapásokhoz hasonlóan rázza meg a gyomromat, amint realizálom, hogy ujjaim a karjára fonódnak, vére a vékony szöveten keresztül megszínezi a bőrömet. Meleg, lüktet, és mindent megtennék, hogy örökké érezzem.
-Hé, hé nem mész sehova! Így nem. - A tervezettnél talán kétségbeesettebben csendül a hangom, ahogy utána kapok, de arra már nincs lehetőségem, hogy megtartsam mind a kettőnket, ennek köszönhetően kiterülünk a járdán, mint a gyalogbéka. A fejéből folydogáló vér kabátom gallérjára csöpög, ami mögött elveszve valahol nyakamon folytatja megkezdett útját. Mindennek azonban nem tanúsítok annyi figyelmet, mint alig néhány perccel ezelőtt, ugyanis lefoglal a váratlan közelsége. Olyan közel van, hogy minden lélegzetvétele az arcomról csapódik vissza. Ösztönösen simít arcára a kezem, ezzel megalvadt, véres ujjlenyomatokat hagyva orcáján. Hüvelykujjam begyével ajkának közelebb eső szegletéhez nyújtózom, de még mielőtt előre lendülhetnék, ismeretlen hang férkőzik be közénk. Némiképp csalódottan, ugyanakkor zavarodottan ejtem hátra a fejem, hozzá is koccintva a járdaszegélyhez. A borús fellegeket bámulva fölöttünk hallgatom kettősük szóváltását, ami arra enged következtetni, hogy ismerik egymást. Egyik tenyeremet mellkasomra simítom, mintha így akarnám a szegycsontom mögött tartani a vadul lüktető szívemet, míg a másik kiterülve fekszik valahol mellettem a hideg járdán. Csak lassan, vontatottan veszem fel a fonalat, nagyon koncentrálnom kell még a legegyszerűbb szavakra is. Ennek megfelelően némi fáziskéséssel válaszolok felém intézett kérdésére.
-Hogy én? Soha jobban! - Nézek fel azokba a kissé zavaros, bágyadt szemekbe, amikben mégis ott rejlik az a huncut csillogás, amibe annak idején beleszerettem. Ekkor kitör belőle a nevetés, és már én sem tudom visszafogni magam, igaz én némiképp diszkrétebben reagálok rá. Csak mosolygok. Ameddig a Roddy névre hallgató, minden bizonnyal meleg barátja meg nem szólal újra. Ekkor eltűnik minden eddigi kifejezés az arcomról, s helyükre valami ridegebb, valami védelmező, szigorú mimika kerül. Így mérem végig a mókusfiút, mindeközben ülő helyzetbe tornázva magam.
-Be kell vinni a kórházba. Ezt össze kell varrni. Így nem maradhat. - Újabb darabot tépek a pólómból, vastagabb réteggé gyúrva össze, így szorítva szétnyílt szemöldökéhez.
-Roddy... ugye? Hívnál egy taxit? Vagy van kocsid amivel eljuthatunk a kórházba? - Ameddig a választ várom, igyekszem őt a földön tartani. Nem lenne jó, ha hirtelen felállna és kollabálna.

Sitcom….vagy ha kicsit többet iszom még ennél is, akkor SHITcom. Ugye megvan a kifejezéshez tartozó jelentéstartalom? Igazából nem tudtam eldönteni, hogy egyik pillanatban megállíthatatlanul röhögjek, vagy sírjak a későn érzett, de azért lassan rajtam is eluralkodó fájdalomtól, esetleg bambán bámuljak magam elé, azon gondolkodva, hogy mégis milyen szituba kevertem magam? Késő bánat eb gondolat, tartja a mondás, és már kár lenne azon rágódnom, hogy talán azt az üveg gint meg kellett volna hagyni későbbre. Igaz én józanul sem nagyon tudok uralkodni magamon.
A semmiből felbukkanó pasas jóképű, ezt azért meg kell hagyni, a viselkedése azonban elég hamar hazavágja azt az elgondolást, hogy amúgy tök átlagos amerikai fickó, aki éppen rosszkor volt rossz helyen, vagy rosszkor jó helyen, vagy jókor de rossz helyen. Mindegy. Az illata cigi, ősz, és New York. Jó volna belefúrni a fejem a kabátjába és megállás nélkül vihogni, tulajdonképpen a semmin, aztán azon bőgni, hogy rohadtul fáj a szemöldököm feletti rész, ami vérzik is, már én is érzékelem, de annyira mással, jobban mondva nagyjából semmivel vagyok elfoglalva, hogy inkább csak érzékelem ezt semmint zavana. Helyette csak bámulok rá kicsit talán ábrándos, gintől átitatott szemekkel, és a számat harapdálom, meg próbálom meggyőzni arról, hogy amúgy semmi bajom, és lazán, fél kézzel el tudtam volna rendezni az egész sleppet, ott a túloldalon. Amelyik hozzámcsapta az üveget azt meg főleg. A részeg ember egyik legfőbb jellemzője, és ami leginkább nevetségessé is teszi őt mások szemében, az pontosan az, hogy megpróbál úgy tenni, mintha szín józan lenne. Ettől aztán még inkább hiteltelenné válik, ahogy én is. Mellé még hozzá lehet tenni, hogy veszedelmes módon makacs, önfejű, fejjel a falnak, aztán vissza és megint fejjel tipus is vagyok. A mérlegelés, vagy a helyzet feltérképezése mint olyan, sokszor ismeretlen fogalom a számomra. Ha már képes leszek felfogni azt mit is csináltam vagy éppen mit is csinálok, valószínű akkor sem fogok egy szemernyi megbánást sem tanusítani. Egyszerűen azért, mert az embernek vállalnia kell a tettei következményeit. Ha szart zúdítasz a fejedre, akkor azt is. Túl sok képmutatás ami körülvett otthon, álszent család, hazug és leginkább negédes társaság, a barátaim többsége pedig még csak hírből sem ismeri a kisujj esküt. Nevetségesnek tartják. Pedig ez szerintem tök komoly dolog.
Fáj is meg nem is a mozdulat amivel a pasas a leszakított póló darabot a fejemhez nyomja. Csak nézem őt, némi vér csordogál végig az arcomon, és amikor meglátom, hogy azért valami mosolyra is képes, nem csak úgy rángatni - persze én meg hagytam, szóval ott a pont- valami hasonlót én is produkálok. Mosolynak gondolom, valami ellenállhatatlanul bájos mosolynak, helyette a valóság az, hogy egy idétlen piás grimasz rajzolódik ki az arcomra. De én meg lennék róla győződve, hogy nekem még ez is rohadtul jól áll. Van egy fél másodperces delay az agyamban, amivel felfogom a mondandóját. Leginkább a “mindig is” kifejezés ragad meg bennem, és persze pörög végtelenítve, megállás nélkül, közben azon kattogok, hogy mi az, hogy mindig is? Ismerjük egymást? Kizárt...habááááár. Lövésem sincs. Tuti akad New Yorkban olyan pasas, akivel ideig óráig összetúrtunk néhány ágyat, de azért annyira sosem voltam kicsapva, hogy ne emlékeznék rá. Ilyen kék szemekre meg szerintem akkor is emlékeznék, ha éppen szentpéter lábát csókolgatom álmomban valami jamaicai brutál cucctól. Veszett egy tekintete van az tuti.
- Hát majd bocsánatot kérek azért, mert makacs vagyok.- vonom meg a vállaim, és ez a mozdulat aztán elindít a fejemben egy kis vasgolyót, ami végigteker odabent a koponyámon. Fintorogva próbálom tűrni a semmiből érkező, és tompán lüktető fájdalmat. Közben azért próbálja elállítani a vérzést, több- kevesebb sikerrel, mindenesetre a fájdalom kezd elviselhető, ugyanakkor állandó lenni.
- Pont azért vagyok ilyen helyzetben mert komolyan veszem. Szerinted mi a picsának jöttem most ide ha nem azért mert van valami amiben hiszek? Te tudsz egyáltalán hinni valamiben, vagy csak élsz bele úgy a….ÁÁÁÁ hát bazd már meg!- a korábbi óvatos mozdulata hirtelen átváltott olyanba, mintha egy ütvefúróval kalapálná a fejemet.
- Te most segíteni akarsz vagy kinyírni? Azért ezt tisztázzuk mielőtt tovább cseszteted a fejemet.- hirtelen és minden átmenet nélkül lendült a kezem és ujjaim ráfonódtak a csuklójára, igyekezve megállásra késztetni Újabb fájdalom, ezúttal az izmaimba, ami nem esett jól. Úgy tűnik, hogy szépen lassan az egész testembe kisugárzik a fájdalom.Egy ideig csak nézek bele a szemeibe, majd amilyen hirtelen volt a mozdulat, olyan hirtelen le is fejtem az ujjaim róla, és hagyom, hogy tovább csinálja amit….amit éppen csinál.
Bár én inkább úgy döntök, hogy ideje összevakarni magam, és felállni végre, mert nem ücsöröghetek a kék szeművel a járdaszigeten a végtelenségig. Hideg is van, részeg is vagyok, meg aztán más dolgom is van...lehet neki is...nem kérdeztem. Igaz ő sem mondta. A nagy lendület azonban nemhogy felfelé vinne, hanem még lentebb, egészen a földig. Ő alulra én meg felülre.
Nem tudom eldönteni, hogy ami ezután következik az megijeszt, vagy egyszerűen csak vicces nekem, esetleg olyasmi, amin valószínű holnap elég sokat fogok meditálni. Esküszöm a fickó úgy nézett rám mintha ezer éve nem látott volna. Mikor hazamegyek és összefutok a kopasz Kelly-vel, ő meg a nyakamba ugrik, aztán a két nagy lapát tenyere közé fogja az arcom, és bámul rám azzal a disznóbúgató nézéssel. Na ja. Ilyen ez most. A kék szemű ujja a szám sarkához siklik, én meg túlságosan máshol vagyok most fejben és lélekben, semhogy tiltakozzam, vagy képen nyomjam. Meg aztán….még mindig az az illat.Valamit szétmaszatol az arcomon. Remélem nem a nyálam, azért ennyire még nem vagyok demens állapotban. Remélem. Ugye nem csak álmodom azt a gondolatot, hogy fél másodpercen belül meg fog csókolni? És ugye vagyok annyira magamnál, hogy a gin nem fog arra rávenni, hogy hagyjam magam? A helyzet több mint idegtépően és izgatóan lehetetlen. Végül Roddy jelenik meg, mint egy mentőhajó, hogy valamennyire magamhoz térítsen. Meg a pasast is alattam.
A kérdését hallva megint csak röhögök. Roddy azonban, hallva a pasas aggodalmas hangját végül leguggol elém, közvetlenül mellé, hogy ő legyen a szituban a katasztrófa turista. Újabb pólódarabot tép a kék szemű, mire Roddyra nézek.
- Szerinted ebből nem lehetne csinálni egy chipandale számot? A megmentésre szoruló lányka, meg a srác, aki darabokban tépkedi le magáról a pólót…..áááááúúúú...jesszus, legyél már kicsit kíméletesebb!- torkolom le megint, aztán bekussolok. Végülis csak tényleg segíteni próbál, miközben nekem lövésem sincs milyen állapotban vagyok. Roddy arcán látom, hogy tényleg komoly lehet a zűr, mert a mondandómra kábé semmit nem reagál. A pasas szavaira is csak bólint, aztán megrázza a fejét.
- A kocsit a szervezetnél hagytam. Együtt ittunk, szóval nem sűrűn ülnék most be a volán mögé. Hívok taxit. De a kórház címét én mondom be a sofőrnek, és oda viszed. Crys hallasz? A kórházból csörögj fel ha végeztél és Carol elugrik érted!- magyarázott, majd a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a mobilt és taxit hívjon. Erre a kis időre a kék szemű meg én ott maradtunk megint a járdaszigeten, miközben ő próbálta továbbra is a sebemet valamilyen formában tisztán tartani.
- Nagyon gáz a fejem? Úgy értem a seb. A külsőmmel nagyjából tisztában vagyok. Mint aki benyakalt egy fél üveg Lamplightert. Pedig ha magamnál lennék, akkor valami kurvajó hasonlatot rántanék elő a ládikámból, hogy milyen brutál szép kék szemeid vannak….hihi...ezt úgy fordítva szokták nem?- vihogtam el magam, mikor realizáltam, hogy normál helyzetben egy pasinak kellene nyomulnia.
- Öt perc és itt a taxi. Crys zseton van nálad, vagy adjak?
- Nem kell majd leszopom a taxist és egálba leszünk. Jééééézus ne nézz már így rám, poén volt. Szar tudom, de jelen pillanatban örülök, hogy gondolkodni tudok. Aztarohadt ez egyre jobban fáj.- tettem a kezem már én a fejemhez. Ettől függetlenül nem fogom az egészet komolyabban venni mint kellene.
- Amúgy van nálam valamennyi. Megoldom, nagylány vagyok. Segítsetek már felállni mielőtt megint elzúgok.- nem akartam megkockáztatni, hogy megint kinyúljak a betonon, és lehet ezúttal nem puhára esnék, szóval inkább a kezemet nyújtottam a kék szemű felé. Roddy meglepődve tett egy lépést hátra.