- …Rátok és a társaitokra emelem a poharamat! Ma mindenki a vendégem! - akármennyire is tudom, hogy erre rá fog menni az ehavi profitunk. De a nyitás óta bőven túlszárnyalja a bevétel a kiadásokat, így nem fogok nagy könnyeket hullatni miatta. Meg egyébként sem egy túlságosan részeges társaság, verekedésre például még csak egyszer került sor. A legmeglepőbb ebben az, hogy nem két katona között történt, hanem két teljesen véletlenül betévedt fiatal miatt. Mondanom sem kell, hogy a bajtársak hamar kiterelték őket az utcára, hogy ott rendezzék el az ügyüket. A záróakkordomat persze nagy üdvrivalgással fogadják, miközben én lemászok a gyorsban összeeszkábált színpadról. Charlie-nak túl sok szabadideje volt, illetve egy kisebb asztalosműhelye – hát ingyen és bérmentve elvállalta. Két asztalt ugyan be kellett vinni a raktárba, de legyen ez a legnagyobb probléma. Visszaállok a pult mögé, és folytatom a vendégek kiszolgálását. Általában szakít a háttérben a heavy metál és a hard rock, jelenleg viszont az egyetlen hang a színpadra álló férfiak és nők beszéde jelenti, a néhai közönségbeli megerősítésekkel. Örülök neki, hogy ennyire tiszteletben tartják egymást, és azon gondolkozom, hogy már csak ezért is megérte ezt a pubot nyitni. Azt viszont sajnálom, hogy a csapat ennyire nem teljes. Milyen jó is lenne, ha mind a hatan itt ülnénk, nosztalgiáznánk az elmúlt időkről, de hát… Corey és David már nincsen köztünk, Patrick meg nem tudott eljönni. Charlie itt van, Chloé meg… azóta sem válaszolt. Meg is említem az agg férfinak a keserűségemet, mire ő kézbe veszi a pult egyik feléből a vodkát, másikból a pezsgőt, kér tőlem egy Monstert, narancsot, jégkockát meg egy nagyobb poharat. Sejtem, hogy hova akar kilyukadni ezzel, így hát hálásan köszönöm meg, mikor elém nyomja a koktélt – akármennyire sem az én ízvilágomnak számít. Szerencsére van még két pultos mellettem, így nekem nem szükséges bent tartózkodnom és nyugodtan iszogathatok. Kisétálok hát onnan és leülve egy székre figyelem a következő delikvens beszédét. Pár perccel később úgy döntök, szükségem van egy kis friss levegőre. Kezemben a pohárral indulok meg a kiülős részre, ahol a hallgatni nem, csak beszélgetni vágyók pihennek, kezükben sörrel, rövidekkel. Míg meggyújtom a cigit, addig leteszem az üveget az ablakpárkányra, hogy aztán két szívást egy korty kövessen. Nekidőlök a falnak, és lehunyom a szemeimet. Nem vagyok semmi, tudom. Friss levegő miatt jöttem ki, erre első dolgom rágyújtani. Tipikus.
Nehéz napok vannak mögötte. Alig egy hete temette el azt, aki az elmúlt évben a világot jelentette neki. Rövid ismeretségük alatt a nő sok mindenre tanította meg Chloét, a legérdemlegesebb ezek közül a nyugalom volt. Chloé az elmúlt évben képes volt egy helyen maradni, egy valakire koncentrálni, s végig kísérni úgy a halál tusáját, hogy közben mégsem forgott köröttük folyamatosan a halál gondolata. A szomorú az egészben az, hogy Kenzie elhunytával, Chloéból gyakorlatilag pillanatok alatt tör elő újfent a nyughatatlanság és ezzel együtt az önpusztító hajlam. Éppen ezen időszakban jött John üzenete. A lehető legrosszabbkor, s még a nő is meglepődött magán, hogy képes volt indulatait visszafojtani és nem írni valami bunkóságot. Hiszen a férfi nem érdemelte volna meg. Ha azt mondaná, hogy az a pár szó nem mozgatott meg benne semmit a múltból, akkor hazudna. Ha azt állítaná, hogy nem akart ott egyből elindulni, akkor is hazudna. Mégsem tette. Sőt, az egész napja azzal telt, hogy tíz percenként változott a hangulata, indulási kedve. Talán ötször is elindult. Először a kulcsait hagyta a lakásban, másodszor a táskáját, harmadjára hiányzott az erszénye, negyedjére az esze és ötödjére pedig már csak a megszokás vitte vissza. Egyszerre tudott volna sírni és nevetni, hiszen az egész helyzet egy katasztrófális tipikus komédiának indult. Végül csak megérkezett, de az a kevéske bátorsága akkor hagyta cserben, mikor megpillantotta a bár ablakán keresztül a színpadon ácsorgót. Hiába a sok jó emlék, a tervezés, a közös ivások és egyebek, egyszerűen nem érzi azt, hogy itt a helye. Így egy fának döntve vállát nézi, hogy éppen mi történik és vár. Vár arra, hogy bármelyikük kijöjjön, hogy bármelyikükhöz odamehessen és szavak nélkül ölelhesse meg, mert tudja jól, hogy pár másodpercig megtehetné ezt, mielőtt bármit is kérdeznek. A telefonját nyomkodja, mikor tapsra és éljenzésre lesz figyelmes. Fejét lassan emeli meg, s kit kukkolóként nézett egy ideig, már nincsen addigi helyén. Ellöki magát a biztonságot jelentő fától, hogy tegyen egy-két bátortalan lépést a helység felé. S mikor az ajtó nyílik, ő az utca közepén fagy le. Mert bármelyiküknek jobban örült volna, mint éppen Johnnak. Chloé ennyi idő távlatából is szégyelli magát és egyszerűen nem képes úgy a másik szemébe nézni, hogy ez ne látszódjon. De ha már itt van, lassú és kissé esetlen léptekkel indul meg a rég nem látott barát felé. – Tipikus – szólal meg halkan, majdnem nyugodtan. – John Taylor kijön a friss levegőre, dohányozni.. – folytatja mondandóját, majd mit sem törődve személyes térrel és aurával, belemászik a másikéba, hogy szimatoljon egyet-kettőt a pohárból. – Óóó de édes, mintha csak rám vártál volna vele – s van pofája felemelni a poharat, majd egy hatalmasat kortyolni belőle, mert ez bizony neki kelleni fog a továbbiakhoz. – Szia Johny – köszön végül lágyan, a másik szemeibe nézve. – Hiányoztál.
Emlékszem, mikor először megkóstoltatta velem Chloé ezt a Holy Bucket koktélt. Nem tudom, mi szentséges van benne, szerintem ez kicsit sok már így. A legtöbb hozzávalóval nincs bajom, de az energiaital szerintem túlzás benne. Ezzel Charlie is tisztában van, így kedvességből kevesebbet öntött bele, mint az a pubban „előírt”. Nem az íze miatt iszom, hanem legalább ezen a téren, emlékekkel próbálom megidézni azt a színeshajú leányzót. Azt, aki miatt bosszankodtam már annyit, hogy számon sem tudom tartani, mégis rettentően hiányzik. Viszont úgy néz ki, az idézésem hatására materializálódik is az említett hölgyemény. A cigit majdnem lenyelem, mikor meghallom a hangját. Kinyitva a szememet köhécselek egy párat, miközben teljes ledöbbenéssel nézek rá. A döbbenet hamar mosollyá fajul, olyanná, melytől már lassan a szám széle is fájni kezd. Elnyomom a cigit az ablakpárkányon pihenő hamutálba, illetve a poharat is leteszem mellé. Azaz tenném, de ő kiveszi a kezemből és annyit húz le belőle, amihez nekem valószínűleg háromszor annyi idő kéne, mint mióta ez elkészült. Türelmetlenül, de megvárom, míg nincs már a torkán az ital, ekkor kiveszem a poharat a kezéből és most már tényleg az ablakpárkányra teszem. Szótlanul lépek vissza hozzá, és minden további nélkül magamhoz ölelem. Jó szorosan. Arra azért próbálok ügyelni, hogy össze ne roppantsam, de hát nem olyan törékeny leányzóról van szó! El nem tudom mondani, hogy mekkora hatalmas kő esett most le a szívemről. Az ölelés közben lehunyom a szememet és most a friss, hideg levegőt tüdőzöm le, ezzel próbálva elhitetni magammal, hogy tényleg itt van és nem csak álmodom. Voltak már ehhez hasonló álmaim és veszettül fájdalmas volt reggel realizálni a keserű valóságot. De ahogy a szélben keveredve megérzem a jól bejáratott samponja, parfüme illatát, újabb nyugodtság-hullám szalad át rajtam. Lehet nem is a régiek ezek, csak már nem emlékszem rájuk. - Atya ég, Chloé! El sem hiszem, hogy itt vagy! Annyira örülök neked! - szólalok meg, miután a hosszas ölelkezésnek akármelyikünk véget szakított. Ha én voltam, akkor valószínűleg jó sokáig húztam, mégiscsak régen láttam már. - Tudtam én, hogy csak ez a pia kell ide és máris megjelensz az utcában - mondom nevetve, miközben odanyúlok a pohárért, amit visszaadok neki. Azt nem részletezem, hogy Charlie ötlete volt ez, elvészne a vicc varázsa. - Hogy te még mindig milyen jól nézel ki! - lépek hátra tőle egy lépést, hogy végignézhessem magamnak. - Ez a vörös haj pedig nagyon dög - teszem hozzá mosolyogva, miközben ujjaim közé simítom pár tincsét, úgy vizsgálva azt. - Kérlek, mondd azt, hogy nem csak ezen az estén foglak látni és maradsz még pár napot! - még a tenyereimet is összeteszem pár pillanat erejéig, reménykedve, hogy nem az első és utolsó találkozásunk lesz ez a 2020-as évben.
Úgy bújik a másik ölelésébe, mint mikor a három hónapos fogsága után találkoztak. Hiába volt az rövidebb idő, sokkal meghatározóbb és fájdalmasabb emlékeket őriz róla, mint az elmúlt egy évről. Hiányzott neki a másik, s ezt nem rest kimondani sem, de előbb még egy kicsit élvezi a néma perceket, s lelke kicsit megnyugszik a másik kezeinek köszönhetően. – Időzíteni mindig tudtam – vigyorogja el magát végül. Zavarát és megbánsáát próbálja leplezni szavakkal és mozdulatokkal, melyek így kissé hamisnak hathatnak. Biztos benne, hogy ezt a másik hamar kiszúrja, így inkább dönt az alkohol mellett, melyet szerencséjére meg is kap. – Mondjuk, ez nem az igazi. Te csalsz… Hát még ennyire se tisztelsz? – kérdezi tettetett felháborodással mégis mosolyogva. Az, amit a másik mond jól esik neki, szívét melengeti és egy kicsit visszaidézi a múltat, de Chloé tisztában van azzal, hogy nem sétálhat ide vissza úgy, mintha nem történt volna meg az elmúlt egy éve, mely alatt ő elég sokat változott. – Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz – üti finoman vállba, majd hátrál egy picikelépést azért, hogy mégse legyenek már egymás nyakában. – Tetszik? Pár napos még csak, így nekem eléggé szokatlan – kellett számára a változás, s ő általában a legnagyobb életeseményeknél nem mással, mint a hajszínével játszott. Most is egyértelmű volt, hogy az fog leginkább megváltozni rajta. – Már hol maradok? Nálad? A bárban? Vagy mire gondolsz? – kérdezi kissé szórakozottan. Nem szabad elfelejtenie, hogy Johny úgy tudja, hogy nem volt a közelben. Ezt a hazugságot pedig nem most szeretné lerombolni, elvégre nem maga miatt jött. – Gratulálok egyébként, nem adtam volna sok garast rá, hogy ennyi ideig bírni fogod – élcelődik vele nevetve. Természetesen tisztában volt azzal, hogyha valamibe a férfi belevág, azt komolyan is gondolja. De nézzük csak meg ezt a szar évet, amiben vállalkozások hadai mentek csődbe. Johny úgy tűnik jól játszotta ki a lapjait. – Szép kis tömeg gyűlt össze, egyre felkapottabb vagy? – érdeklődik kedvesen és őszintén. Nem sokat tud a másikról, s veszettül hiányzott neki a társasága, a társalgásaik, így nagyjából mindent tudni akar. Kivel, hol, mikor, miért.. Had fájjon a szíve, hogy ő nem volt jelen.
Szerettem volna, hogy eljöjjön, de nem fűztem hozzá túl nagy reményeket. Erre nyilván a legfőbb ok az volt, hogy fél éve egyetlen megkeresésemre sem válaszolt. Biztos meg volt rá a maga indoka, de attól még nem esett jól, hogy egy „élek, virulok” szöveget sem kaptam tőle. A haragom azonban egy idő után beletörődéssé vált, most pedig túlteng bennem az endorfin, hogy ilyenekkel foglalkozzak. - Mentségemre szóljon, hogy ugyan kevesebb az energiaital benne, de több a vodka! - mosolyodom el. Ha tudtam volna, hogy tényleg eljön, akkor valószínűleg már eleve két ilyen pohárral jöttem volna ki. Az egyikben a hagyományos verzióval, másikban a sajátommal. - Imádom - erősítem meg újra, hogy mennyire is tetszik ez a vörös szín. Tetszik a stílusa egyébként, amit a leszerelése óta követ. Mármint öltözködésben maradt ugyanolyan, de ahány hajszínt megélt már a frizurája… rendesen gondolkoznom kell rajta, hogy milyen volt az eredeti hajszíne. Azaz kéne, ha nem lenne fent a pubban egy közös kép mind a hatunkról. Valamilyen szinten mindenki beletetette a magáét. - Hát New Yorkban! - felelem neki mosolyogva. - Ha jobb szeretnél a bárban maradni, maradhatsz itt is. De ha nincs hol megszállnod, magamnál is szívesen látlak - teszem hozzá. Bár már nem ott lakok, mint egy évvel ezelőtt, illetve azóta már építkezésbe is kezdtem, de ez most lényegtelen igazából. Felvont szemöldökkel pillantok rá az élcelődését hallva. - Ch… Csak látnád az éves kiadásokat és bevételt, akkor neked is kedved lenne folytatni - nevetek vele együtt. Remélem nem veszi komolyan a mondandómat. Mármint tényleg jó a kettő aránya, de szerintem tudjuk, hogy ez a hely nem erről szól. Elég csak a most estére tekinteni. - Mondhatjuk úgy is, igen. Elég sokan járnak ide napi szinten. Sokszor nem is inni, csak beülni biliárdozni, dartsozni, kajálni, vagy beszélgetni. Kialakult már egy-két kisebb közösség - ebben mondjuk sokat segít, hogy már kora délután kinyitunk és akár másnap hajnal 5-ig is képesek vagyunk nyitva tartani. Attól függ, az utolsó vendég mikor dönt a hazamenetelről. - Na de te is mesélj már valamit magadról! Tudni akarok mindent. Olyan rég hallottam a hangod, hogy már egyenesen hiányzott. Na meg a kis flegma stílusod - vigyorgok rá, hozzá hasonló játékos élcelődéssel. Tudom, nagyon édes vagyok. De hát Chloé éveken át volt az egyik legjobb barátom, később a párom is. Az utóbbi ugyan megváltozott, az előzőhöz még mindig tartom magam. - Jó itt amúgy kint? Csak nem akarom megzavarni a bentieket, hadd beszéljék ki, amit ki kell. Nem kell neked sem bemutatnom, hogy néha ez a legjobb gyógyír, ha őszintén tudunk beszélni az elfojtott, nehéz időszakainkról és van, aki ezt meghallgatja. Hát még ennyi ember - pillantok be az ablakon keresztül, ahol változatlanul ülnek a különböző múlttal rendelkező emberek, mind (majdnem mind) érdeklődő tekintettel fókuszálva a színpadon állóra. Már-már idilli, el sem hinném, ha nem a szemem láttára történik.
Imádja. Chloé ettől pedig kifejezetten boldog, mert valószínűleg a férfi az egyetlen, akinek a véleménye ezen a téren mérvadó. Akárhányszor hajszínt váltott, mindig rettentően izgult, hogy vajon mit fog majd a másik szólni hozzá. Mintha csak neki akart volna ezzel feltűnni, tetszeni. Ezzel a vörössel pedig azt akarta üzenni, hogy még mindig kissé szeleburdi, flegma mégis már felnőttebb kiadásban, mint mikor elment innen. – Nem tudom, hogy jó ötlet-e – már, ami a maradást illeti, s nem New Yorkban ugyebár, hanem itt. Most egy kissé nem találja a helyét, otthon sem akar lenni, hiszen onnan menekült, ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a férfi közelében kellene lennie, még úgy sem, hogy őt gondolja a legjobb barátjának. – Mutasd meg őket, aztán majd eldöntöm, hogy itt maradjak-e, mint valami aranyásó – neveti el magát. Nyilván nem gondolja komolyan egyik részét sem. Soha nem lenne képes arra, hogy máson élősködjön, de ha már John felhozta a kiadás, bevétel dolgot, hát muszáj volt erre ráugrania. – Ez nagyon jó, örülök neki – minden leszereltnek kell egy hely, ahol biztonságban érezheti magát. Nyilván a család az maga a biztonság, de ők nem értik meg, min mennek keresztül odaát. Ezen a helyen azonban mindenki pontosan tudja, hogy mik történnek, s gyakran szavak nélkül is át tudják élni a helyzetet, amiben bármelyikük volt. Persze vannak a köszpontok, a rehabilitációs tréningek és egyebek, de azokon felül néha jobb italba folytani a bánatunk és örömünk.. John pedig jól megtalálta ezt a rést ezen a helyen. Büszke rá emiatt. Meséljen. Ugyan mit mesélhetne, ami boldogságot és magabiztosságot sugároz? Szeretne mindent és mégis semmit mondani, hiszen most nem azért jött, hogy erről szóljon az este. Ez Johnyról és a pubról szól, s szeretné még pár percig így hagyni a dolgokat. – Tökéletesen megfelel itt, ne pörögj már ennyire – mosolyodik el szelíden, nyugodtan. Már szinte el is felejtette azt, hogy egy férfi is tud annyira pörögni, mint amit most lát a másiktól. Mindig is tudta, hogy Johny nem olyan, mint az átlag, s ezt látva egy évnyi kihagyás után, ismét megállapítja, hogy ezen a téren közel sem változott. Szerencsére. – Srácok jól vannak? – érdeklődik a két még élő barátjuk felől. Ahogy a férfival, úgy velük is régen beszélt már. Nem tudja, hogy miért, nem tud magyarázatot adni arra se, hogy Johnnak miért nem válaszolt. Egyszerűen akkor ott erre volt szüksége, most pedig éppen az ellenkezőjére vágyik. – Igazából, egy vallomással mindenképpen tartozom neked az elmúlt egy évről, csak nem tudom, hogy ez-e a megfelelő időpont és hely-e hozzá –húzza el kissé a száját. Egyszer borulni fog úgyis a bili, hát akkor az miért ne történjen meg minél előbb? Választhatná azt, hogy édesen elcseverésznek, örülnek egymásnak, lefutják a kötelező köröket, de Chloé jobban szereti letépni a sebtapaszt anélkül, hogy áztatgatná. – Bronxban voltam végig, gyakorlatilag egy köpésre tőled, tőletek – sóhajtja ki halkan, miközben tekintetével kerüli a másikét. – Én sajnálom, hogy nem jöttem, nem kerestelek, eltűntem és egyéb, de egyszerűen kellett, muszáj volt, tudod jól, hogyha menekülőre fogom, akkor az már tényleg olyan helyzet, amiben fullasztó számomra és nem miattad, egyáltalán nem azért, mert te tettél valamit, egyszerűen képtelen voltam tükörbe nézni, rád nézni, a többiekkel lenni. Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom –fakad ki végül belőle a szóáradat, amelyet majdhogynem sikerül egy levegővel a másikra zúdítani. Mondjuk azt, hogy most tör ki belőle félévnyi hallgatás.
- Miért ne lenne jó ötlet? Már vagy egy éve nem láttuk egymást! - felelem mosolyogva, ugyanakkor értetlenül állva azelőtt, mi hátráltatja ennyire. Régebben minden alkalmat próbáltunk megragadni, hogy minél többet lehessünk együtt, most meg kételyei vannak. Tán lenne valakije, aki nem nézné túl jó szemmel, ha másnál tölti az éjszakáját? Nem mintha egy kiadós beszélgetésen túl bármit is terveznék most Chloéval. Egyszerűen csak örülök, hogy láthatom. - Végül is... A hajad színét amennyire változtatod, a következő simán lehet arany színű. Illene a potenciális személyiségedhez - élcelődök vele kicsit, ezzel is csak azt próbálva mutatni neki, hogy fél éve ide vagy oda, én továbbra sem tartom a haragot vele szemben. De egyébként minden joga meglenne a papírokat áttekinteni, ahogy az enyém, úgy az övé is ez a pub. Nélküle most ki tudja, hol lennék. Csak miután rám szól jövök rá, hogy igaza van, nem kicsit pörögtem túl. Egy pillanatra le is fővök, és halk nevetéssel vakarom meg a homlokomat. - Ne haragudj. De rég voltam már ennyire felspannolva, mint most és nem tudom türtőztetni magam. Hát látod. A vigyor sem fagy le az arcomról - közben a két mutatóujjamat az arcomra irányítom, véletlenül se téveszthesse el az örömömet. - Ó, remekül. Patricknek személyes dolgai voltak, ő nem tudott sajnos eljönni. Charlie bent van, valószínűleg az épp soros pultoslányomnak csapja jelenleg a szelet. Vén kujon, de így szeretjük. A piát is ő keverte nekem, látván a pár perccel korábbi melankóliámat - mert hát tényleg így volt. Egészen addig, míg meg nem láttam a szivárványszínű leányt, az estem valahol a semlegesség és a kényelmetlenség között ingázott. Legalábbis, míg pár percre befordultam önmagamba és a saját gondolataimba – az ok, amiért az éjszakáim is ilyen nehezek, mikor egyedül töltöm őket, ugyanez. Ezért is próbálok inkább beszélni, beszélgetni, hallgatni a másikat, addig sem rágom magam felesleges dolgokon. El kellene talán mennem egy agyturkászhoz emiatt, de már annyira a napjaim részévé nőtte ki magát, hogy már az lenne a fura, ha nem így lenne. Nem szólok semmit, helyette csak kíváncsian várom, mit is kell neki annyira bevallania. Nem hinném, hogy olyan nagy dolog lenne, mint azt ő most előadja. Erre azonban hamar rácáfol, minek hatására az én lemoshatatlan vigyorom is elhalni látszik. Megvárom, míg befejezi, a végefelé már a zsebembe nyúlok egy újabb adag cigiért. A számba veszek egyet, és felé is nyújtom, ha kérne, majd szükség esetén mindkettőnkét meggyújtom. Nem szólok semmit egy ideig, csak csendben próbálom a hallottakat feldolgozni és valami reakcióféleséget kitalálni rá. Hol ránézek, hol fel a csillagos égre. Mire megszólalok, már a felét elszívtam a dohánynak. - Bronxban… - csak ennyit tudok kinyögni elsőre. Én pedig azt hittem, hogy az ország, vagy a kontinens másik felén van és a jetlag miatt nem tudunk ennyit beszélni, erre kiderül, hogy körülbelül egy órányi útra volt innen. Nem is értem, hogy nem jött fel egyik beszélgetésünk során sem, hogy merre jár éppen. - Akkor sem értem, hogy miért nem szóltál? Miért nem voltál képes azt mondani, hogy bocsi, Johnny, de egyedüllétre van szükségem, ne keress többet? Mikor nem értettem meg, ha ilyesmire volt szükséged korábban bármikor? Miért kellett tudatlanságban hagynod fél évig? Ha nem is mindig, mert ismerlek, de nagyon sokszor aggódtam miattad, hogy vajon mi lehet veled, jól vagy-e, ÉLSZ-E MÉG, látván hogy az üzeneteimet még csak meg sem nézted, csak nagy ritkán. Azt hittem, ennél azért többre tartasz engem, minket - nyers szavakat vágok hozzá, de valószínűleg tudja, hogy csak az idegesség beszél belőlem. Egy ilyen hír hallatán biztos nem várja el, hogy a nyakába borulva megsimogatom a fejét és azt mondom, semmi baj, jól tetted - Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, megértettem és előbb-utóbb elfogadni is képes lettem volna. De így, hogy egyik nap még vígan beszélgettünk, a következő naptól pedig se híred, se hamvad fél éven keresztül… ezt nem igazán volt könnyű megemésztenem. Az pedig, hogy most benyögöd, hogy egy karnyújtásnyira voltál csak… azt se tudom, mit mondjak - annyit beszélek, hogy időközben a cigimet is újra meg kell gyújtanom, mert kialudt itt az esti hidegben. A falnak dőlve meg is teszem ezt, majd azt a kezem a hónom alá vezetem, próbálva a jobbosom remegését enyhíteni és elrejteni, másikkal pedig beleszívok egy nagyot a káros szenvedélyembe. Nem egészen tudom megmondani, mit érzek. Haragot? Bosszúságot? Szomorúságot? Megkönnyebbülést? Valószínűleg egyszerre mindet.
A vigyor, ó az az ellenállhatatlan csibész, kölyök és mégis sármos vigyor, mely ott virít még az arcán. Chloé annyira szeretné, hogy ez az este folyamán ne tűnjön el, de belülről marja a tudat, hogy néhány perc és bizony az az ív ráfagy a másik arcára. – Úgy tűnik itt semmi sem változott –mosolyodik el szerényen. Tervei között szerepel az öregnek is beköszönni, de elsődleges dolga egyértelműen a pub tulajával van. Hiszen ki sem kell mondania, bárki más hívhatta volna, nem jön. John egyértelműen különleges helyet foglal el a szívében, ez pedig mindig rá volt írva. – Majd jól lecseszem, hogy elrontja itt az arányokat – nevet felhalkan, aztán az ital maradékát is felhajtja, amolyan bátorság nyerőszérumként. Mert a továbbiakhoz bizonyosan kelleni fog, sőt mi több, ha lehetne még néhány pohárral kérne mindkettejük számára. Végül a gondolatai lassan szavakká formálódnak, s ahogy látja a csoda vigyor eltűnését, tudja jól, hogy most igazán olyat tett, melyet nem lehet egy sajnálommal, egy mosollyal, kis hízelgéssel megúszni. Egy évnyi hazugság számára is megbocsájthatatlan lenne, s reméli, hogy soha az életben nem kerül olyan helyzetbe, mikor kiderül valakiről, hogy ennyit hantázott neki. – Nem így terveztem.. –sóhajtja halkan a szavakat. Nem gondolta, hogy pár hétnél tovább ottmarad. Az volt az elképzelése, hogy a családdal eltölt néhány napot, aztán tovább áll, de aztán jött valaki a múltból, kinek viszontlátása és története maradásra bírta. Vágyott vissza, ó de még mennyire. Nem egyszer ült be az autóba, s indult neki, de aztán valahogy mégsem ért ide. Pedig akart. Veszettül. Lehajtott fejjel, némán hallgatja, ahogy kitör Johnból a szóáradat. Ismeri, tudja jól, hogy ez most minden eddigi elfojtott, ki nem mondott sérelem és bánat, ami elkezd feltörni belőle, s ő nem szól közbe. Csak hallgat, szemeit behunyja, szája szélét beharapja, mert a sírás kerülgeti, de ezt nem engedheti meg magának. Mielőtt szólna, mély levegőt vesz egyszer, kétszer és háromszor is, majd halk, megtört hangot ereszt ki ajkai között. – Tudom, sovány vígasz, de Te lennél az első, aki tudna róla, ha bajban vagyok – meg lenne a módja annak, hogy a hír eljusson a másikhoz. Ő az első, akár beszéltek az elmúlt félévben, akár nem. Johnnyról tudja jól, hogy számíthat rá, s kihúzná őt bárhonnan, ezen pedig nem változtat semmi, legalábbis a nőben biztosan nem. – Fél évvel ezelőtt nagyot fordult a világ és megígértem valakinek, hogy hátrahagyok mindent, amíg az ő ideje el nem jön.. – nem néz a másikra, hangja halkabb, arcán a mosolynak nyoma sincsen. Lehet, hogy szemét húzás volt, de az ígéret szép szó, főleg ha azt egy haldoklónak tesszük. – Én tényleg sajnálom, s elhiheted, hogy sokkal jobban megszenvedtem, mint gondolnád.. De megígértem és nem szeretem megszegni az ígéreteimet – bár ezt már a másik is tapasztalhatta, azért még nyomatékosítja benne, majd lép egyet hátrébb, mert most fullasztónak érzi az egészet. John általában a megnyugvás számára, ezért is jött el, ezért ölelte meg, ezért akarna újból a nyakába borulni. De tudja jól, hogy bizony ezt most aligha teheti meg, így csak hátrál. – Azt hiszem jobb, ha inkább megyek – pillant végül fel a másikra, s megereszt felé egy keserédes mosolyt. Nem itt és nem ma kellett volna ennek előjönnie, ő megmondta az elején. Hagynia kellett volna, hogy kiélvezzék egymás viszontlátását, hogy egyetlen egy estére elfelejtse azt, ami pár napja történt. De a helyzet az, hogy Johnnyval szemben állni olyasfajta biztonság, hogy esélye nem volt arra, hogy titkolózzon. S itt nyer értelmet számára az, hogy miért is nem ért ide az elmúlt egy éve alatt egyszer sem.
Nem tudom kontrollálni magam, akaratlanul törnek ki belőlem a szavak. Chloé egyike azoknak az embereknek, akiért bármikor képes lennék tűzbe tenni a kezem, csak szólnia kell. Ha nem beszélünk egy évig, és azzal hívott volna fel, hogy bajban van, csapot-papot magam mögött hagyva ugrottam volna a segítségére. Épp ezért is esik olyan rosszul ez a szándékolt elhanyagolás és az igazság elhallgatása. Tény, hogy nem kérdeztem rá, hol van, de ez inkább annak volt köszönhető, hogy ezáltal magamat is gátoltam abban, hogy egyszer csak random módon felkeressem. Ő tudta, hol vagyok és amint készen állt rá, fel tudott volna keresni – végső soron pedig teljesült is a kívánságom. Itt van, él és virul, látszólag semmi baja nincsen. Nem vagyok túlzottan haragtartó, de a kiderülteket nem hiszem, hogy egyhamar el fogom felejteni. Más esetben megmelengetné a szívem, mikor azt mondja, én lennék az első informálandó személy a veszélybe sodródása esetén, most viszont leperegnek rólam a szavai. Figyelek a szavaira, próbálom be-, és elfogadni a hallottakat, de nem megy. A lényeg átszalad a fejemen, és csak a saját sérelmemre tudok jelenleg gondolni. Beszéljük ezt most meg, holnap meg majd kezdjünk új lappal. Ki kell adnom magamból az elfojtott érzéseket, máskülönben itt helyben őrülök meg. Amikor az ígéretekről beszél, halkan felnevetek és elszívom az utolsó slukkot is, mielőtt belenyomnám a hamutálba. - És azzal az ígérettel mi van, hogy tartjuk a kapcsolatot? Vagy két külön ígéret felülírja a másikat? - pillantok végül rá. Nincs a hangomban se harag, se keserűség, egyszerűen csak kíváncsiság. - De talán nem is ezt kellene kérdeznem. Megígérted neki, hogy hátrahagysz mindent, oké. Azt viszont továbbra sem értem, hogy miért nem lehetett ezt egy órával eltolni, hogy legalább felhívj, vagy elmondd nekem, hogy egy ideig nem leszel elérhető? Ahelyett, hogy teljes tudatlanságban hagysz ilyen hosszú ideig. Mondtad volna azt, hogy határozatlan ideig nem leszel elérhető személyes dolgok miatt, elég lett volna ennyit hallanom tőled és akkor nem aggódtam volna annyiszor halálra magam. Úgy gondolom, hogy legalább amiatt megérdemeltem volna ennyit, ami egykor volt köztünk - értek én most itt arra az időszakra, mikor egy párt alkottunk. Lehet, hogy nem a legszebb módon zárult, de azt már rég megbeszéltük - nem tudok rá teljes szívemből haragudni, mert mindketten hibásak voltunk. Felveti, hogy jobb, ha megy. Rendesen kipattannak a szemeim, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Aztán, mikor eljut az agyamig és az feldolgozza, homlokomhoz kapva a tenyerem elnevetem magam. Tényleg azt hiszi, hogy ez a megoldás rá? Semmivel nem leszünk előrébb. Ha közben megfordulna és képes lenne itt hagyni, hamar utána lépek. Ha továbbra is marad a közelemben, akkor is behozom a távolságot és úgy ölelem meg. Így vagy úgy, a végeredmény ugyanaz, a kérdés hogy hátulról fúrom bele az orrom a hajába, vagy elölről karolom át szorosan. Ahogy pár perccel korábban, most is hasonló határozottsággal tartom őt szorosan. És ahogy korábban, úgy jelenleg is egy ideig csak csendben ölelem magamhoz. - Azt ne hidd, hogy ez után bárhova is elengedlek - nevetek fel keserédesen, majd nyomok egy apró csókot a feje búbjára. Akármekkora keserűség is van most bennem, nem akarom újra elveszíteni, mert őt ismerve egyet gondol és holnapra már hűlt helyét sem fogom találni. Fél évig nem ölelgethettem, hát most bepótlom! A többi ráér.
– Nem szóltam és nem azért, mert attól féltem, hogy te nem fogadnád el, hanem azért, mert attól féltem, hogyha szólok, akkor pár órán belül már itt vagyok nálad – saját magát érzi gyengének ebben az egészben. Így, hogy hirtelen vágta el a kapcsolatot valahogy jobb volt. – Tudod jól, hogy néha még túl is értékelek mindent veled kapcsolatban – húzza fél mosolyra a száját egy pillanatra. – Te elég erős vagy, te vagy a bástyája mindannyiunknak, nem akartalak megtörni vagy kétségek közt hagyni, de egyszerűen ennek most így kellett lennie. Tudom, hogy ezek után aligha hinnél el nekem bármit is és teljesen megértem, csak kérlek, egyszer majd a távoli jövőben bocsáss meg érte, mert veszettül szükségem van rád – sóhajtja halkan a mondanivalója végét, s hátrál még egyet. Mennie kell, mert ha ezt tovább boncolgatják, akkor itt helyben fog kitörni belőle minden elfojtott érzelem, s az aligha lenne jó a másik előtt. Chloé, ha valakinek, hát Johnynak mindig is azt szeretné mutatni, hogy erős és megtörhetetlen. De az igazság az, hogy mindenkinek vannak olyan pillanatai, mikor nem fenékig tejfelben ücsörögnek. Hát Chloénak ez éppen az a pont. Így hátrál tovább. Nem fordít hátat, mert ezzel is szeretné azt éreztetni, hogy esze ágában sincsen többé a másiknak hátat fordítani, de most menne. Nem akarja látni azokat a szemeket ilyen fényben csillogni. Soha nem akarta ezt az arcot látni a másikon, mégis már másodjára sikerült leforrázni őt, s legutóbb is éppen ez hajtotta el innen. A férfi az, akinek a legkevésbé akarna ártani a világon, mégis újra és újra sikerül, pont azzal, hogy nem akar. Vajon ez megbocsájtható valaha? Kétségeit, magában felvetendő kérdéseit egy olyan pillanat töri meg, melyre aligha számított. John karjait érzi maga körött, melytől megnyugvás járja át. Úgy öleli a másikat, mint még soha. Fejét a mellkasába fúrja és mély lélegzetvételekkel igyekszik visszafojtani a kitörni készülő könnyeket. Félévnyi elfojtott érzelem, félévnyi hiány, egy évnyi hazugság és több évnyi szeretet próbálkozik azzal, hogy aláássa a jól felépített, mindig erős vagyok tekintélyt, de a nő csak nem enged neki. Míg a másik el nem engedi, úgy öleli őt, mintha el sem akarná engedni, majd néhány mélyebb levegővétel után néz a férfi szemeibe. – Annyira hiányzott a mamlasz fejed, hogy majdnem nyomtattam egy egész alakos képet rólad, hogy legyen kivel aludnom – és ezzel akarja megköszönni, hogy nem löki el magától. Ezzel akarja elmondani, hogy legszívesebben itt lett volna, hogy megpróbáljanak mindent helyrehozni. Chloé amilyen nyitott és közvetlen másokkal szemben, John felé annyira nehézkesen tudja manapság kimutatni, hogy mit érez. De ez nyilván annak köszönhető, ami volt közöttük és ahogy az véget ért. Majd talán egyszer újra sikerül úgy közelednie a másikhoz, mintha nem érezne tőle kínt. – Lehetne, hogy igyunk egyet és majd holnap vagy holnapután jutunk vissza a témához? Kérlek. Annyira veled akartam lenni, hogy szerintem három, de lehet, hogy négy szabálysértési bírságot is fogok kapni… – nevet fel halkan, hátha ezzel tud valamit dobni a hangulaton. Nem kéri, hogy felejtsék el, mert nyilván tartozik még sok mindennel, de ma estére ha lehet inkább eljátsszaná azt, hogy messziről jött, hogy örülnek egymásnak, hogy minden oké. A többi pedig legyen a holnap gondja.
Ahogy az előbb ömlöttek belőlem a szavak, most pont annyira némultam meg. Kiadtam a kérdéseimet, ő pedig megadta rá a válaszát. A sértettségem továbbra is él, viszont a magyarázatát hallva valamivel könnyebb elfogadnom a történteket. Főleg azért, mert tudom, hogy igazat szól. Többnyire. - A bástyája… mindannyiunknak. Hízelegni azért nem kell, hisz tudod jól, hogy ez nem így van - sőt, talán én vagyok a leggyengébb láncszem a mi kis csapatunkból. Az lehet, hogy én mutatom ki legkevésbé a gyengeségem, de mind a mai napig elég nagy terhet cipelek a vállaimon. A fogságom egy olyan emléket, egy olyan érzést, egy olyan sebet hagyott bennem, amelyektől ennyi év után sem sikerült még megszabadulnom. A részemmé vált, beivódott a zsigereimbe, és félek, hogyha megfosztanának tőle, akkor vajon mi lenne belőlem. Bár az biztos, hogy az egészségemen segítene, mert a több alvás, kevesebb dohányzás mindenképp pozitív következményeket hozna magával. Reméli, hogy a távoli jövőben meg fogok tudni neki bocsátani. Ó, nem kell ahhoz a távolba nézni, valószínűleg pár nap, maximum egy-két hét múlva már nem is fogok emlékezni rá. Feltéve, ha marad. Ha nem hívja vissza valami, vagy valaki Bronxba, és újra az életem részévé válik. Bár csupán pár órányi útra van Bronx (attól függ, honnan indulunk és hova érkezünk), szóval ha nem akarna Queensben maradni, akkor sem dőlne össze a világom. Az ölelésből nevetve térek ki, mikor az egész alakos képemről kezdünk el beszélni. - Nana! Azért nem vagyok ilyen könnyűvérű, hogy ennyi után egyből rábólintsak a veled együtt alvásra! - vonom fel az orromat, kikérve magamnak azt a feltevést, ami meg sem történt. - Na jó, de, vagyok annyira. Hiányzott már, hogy reggel ne a nap sugarai, hanem az élénk hajszín verje ki a szemem - nevetek fel újra. Szándékosan fogalmazok úgy, ahogy. Nem akarom, hogy félreértse és azt gondolja, hogy most, hogy visszatért, ugorjunk is az ágyba és mehet a menet. De ettől függetlenül szívesen megosztom vele az ágyamat, szerintem túl vagyunk már a finnyáskodás szakaszán. Bőven túl. Miután szakítottunk, továbbra is volt, hogy együtt aludtunk, még ha nem is történt előtte semmi. Egyfajta megnyugvást biztosított számomra a jelenléte. Mellette sosem aludtam rosszul. - A végén még kiderül, hogy van egy akt fotósorozatod is rólam. Ha már a teljes, élethű képet akartad az alvásnál - teszem hozzá mosolyogva. Nyilván, mióta szakítottunk, megkérdeztem tőle, hogy zavarja-e, ha pőrén fekszem le mellé. Mikor milyen választ kaptam erre, én mindig aszerint cselekedtem. De igen, jobb szeretek ruha nélkül aludni. - Ajjaj, ha mi elkezdünk inni, akkor annak nem lesz jó vége! Inkább kint tegyük, ne rontsuk el a bentiek hangulatát - felelek, és már el is felejtem a témát. Majd visszatérünk rá később, ez elkerülhetetlen. - Szóval ennyire velem akartál lenni… Vigyázz, még a végén lebeszéled rólam a boxert! - incselkedek vele, majd nyomok még egy csókot az arcára is. - Szóval… mit igyunk? Kicsit bővült a választék, mióta elmentél, többnyire azért, mert a jobb bevétel minőségibb piát enged meg - kérdezem tőle, továbbra is kint toporzékolva a pub előtt. Nem véletlen, hisz a bentieket tényleg nem akarom megzavarni, így inkább itt beszéljük meg a továbbiakat. - Na és akkor visszatérve. Hol tervezel éjszakázni? Gondolom nem akarsz ittasan visszavezetni Bronxba - úgysem engedném neki.
Halkan nevet, mikor John azt állítja, hogy nem vehető rá az együtt alvásra. Nem mondja ki, de ehhez az passzolna, hogy 'kihívás elfogadva' vagy 'fogd meg a söröm'. Persze nem olyan indittatásból, csupán azért, hogy végre ki tudja aludni magát. - Vágjak le neked belőle néhány tincset, hogy azokkal alhass vaaagy ráragasszam neked egy guminőre? - nevet önfeledten. Igen. Benne van még az egész és tudja hogy lesz még róla szó. De egyelőre örül, hogy képesek felnőttként egy pillanatra úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Néha erre is szükség van. - A szexvideónk többet ér, mint néhány akt kép - kacsint nevetve a másikra. Ha már feljött ez a téma és oldódott közöttük a dolog, akkor nem fog pironkodni és tesz rá még egy lapáttal. Őt aztán nem zavarja ez, sokkal jobb, ha így képesek társalogni egymással, ezért is örül, hogy ezt a mamlaszt választotta, nem mást. - Most miért mondod ezt? Hát nem értékelnék, ha elkezdenék a bár hangomon szerelmes számokat énekelni? Vaaagy felugranék a pultra és táncolnék?? - megtörtént események alapján. Sok mindent adott neki a sors, de a jó énekhang az bizony nincsen az érdemei között. Néha van az a pont, hogy idejut.. De nem sűrűn, szerencsére. - Tekintettel arra, hogy gyakorlatilag nudistaként élsz otthon, nem nehéz lebeszélni rólad - ölti ki nyelvét a másikra. - Arcpuszi, ezaz sínen vagyunk - vigyorog elégedetten. Nyilván nem az a célja, hogy az ágyba kössenek ki, mármint de, aludni is szeretne majd, de csak és kizárólag ez van tervben. - Maradok a jól megszokottnál, de csak is akkor, ha normális arányban van keverve, mert ez rémes - fintorog is egyet. - Örülök, hogy beindult a dolog, bár nem is kételkedem ebben.. - tényleg örül, kellett ez Johnnak, meg talán mindannyiunknak. Ez az a hely, ahol mindig otthonra lehetnek, amely olyan biztonságot nyújt nekik, melyet más aligha. Imádja minden egyes négyzetméterét. - Nálad, nem kérdés - válaszol erre úgy, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon. - Mármint, ha nem zavar, meg ha nincs kit zavarjon - mert nyilván, ha van akkor nem akarna abba beleártani. Inkább örülne annak, hogy a férfi sínen van, ha már ő annyira kisiklott az útról. - Holnap után megyek megnézni egy lakást a közelben, gondoltam addig valamelyikőtöknél elcsövezek, ha nem küldtök el ennyi idő után a pokolba - majdnem ártatlan kiskutya szemekkel néz, de inkább még későbbre tartogatja azt. - Ha meg nem fogadtok be, hát iszok még párat és odamegyek ahhoz a fekete felsős, borostás arcú csávóhoz és bedumálom magam hozzá - bök fejével az ablak mellett ülő férfi felé.
- Guminőre! Mit képzelsz te rólam? Ennyit vesztettem volna a csáberőmből, hogy már guminőkre szorulok? - biggyesztem le az ajkaimat, majd úgy nézek végig magamon, széttárva valamelyest a karjaimat. Még azt se lehet mondani, hogy lenne pocakom, mert ma szerintem összvissz ettem két szendvicset, meg ittam egy liter vizet. Ideges voltam, hogy vajon milyen lesz az este, ennyire lesznek a katonák társak a terveimben, illetve hogy vajon Chloé feltűnik-e az éjszaka folyamán. Ahhoz képest elég jól sikerült mindkettő. - Jó, de az se nekem köszönhetően, hanem inkább miattad ér annyit, amennyit - vigyorgok vissza rá. Mi tagadás, jól kiegészítettük egymást az ágyban, bár az is tény, hogy a korom ellenére ilyen tekintetben mégis Chloénak volt több tapasztalata. Még úgy is, hogy egyébként bőven csapta a szelet mindkét nem felé. Vagy inkább pont azért? - A táncot még értékelnék is szerintem. Főleg ha mellé még azokat is száműzöd - mutatok rá incselkedve a ruháira. Sokat kellene ahhoz innunk mindkettőnknek, hogy A) ne lépjek közbe és engedjem neki ezt és B) hogy ő maga ilyenre vetemedjen. Mondanom sem kell, hogy nem a tánc részére gondolok. - Tudom. Hálás is vagyok érte - mert ő volt az egyik olyan ember, aki a kétkedéseim ellenére is tartotta bennem a lelket és ösztönzött ennek az álomnak a megszületésében. Örülök neki, hogy ilyen jól alakult a pub sorsa. Halkan felkacagok a feltevésére, hogy van valakim. Megrázom a fejem, mielőtt válaszolnék. - Nem, nem kell ilyesmi miatt aggódnod, senki nem fog ránk nyitni - kacsintok rá szemérmetlenül. - De remélem tudod, hogy soká lesz még az, mire mi innen elmegyünk. Milyen is lenne, ha már hajnal 1-kor lelépnének a tulajok - fogalmazok szándékosan többesszámban. És most itt nem csak rá meg magamra gondolok, hanem Charlie-ra is, aki bent dekkol éppen a pultosommal. Korosabb ugyan valamivel, mint mi, de bulizni azt jól bír az öreg róka. Felvont szemöldökkel pillantok rá, majd a borostás férfira, majd vissza rá. - Cah. Gyorsan lecseréltél - ciccegek egy sort. - De hidd el, találsz nála jobbat is. Van bent egy kétméteres taréjfrizurás különleges egységből szalajtott faszi, őt még én is hazavinném, ha két térfélre pályáznék. Bár szerintem inkább ő lenne az, aki engem visz haza, nekem nem sok beleszólásom lenne… Aranypofa egyébként - legyintek egyet nevetgélve. - Vagy! Van egy formás kis szöszi is bent, tenyérbe pont jól beleférő mellekkel, kerék fenékkel, keskeny csípővel. Ő rajta még én is gondolkoztam, de hogy lásd, milyen önzetlen vagyok, még hozzá is bekéredzkedhetsz - vigyorgok tovább.
– Szerintem te már tinédzser korodban sem szorultál guminőre, de had ne kelljen az egódat etetnem, könyörgöm – neveti el magát, miközben megpaskolja a másik vállait. – De inkább egy guminőre aggaszd a hajamat, mint egy élőre, mert azt nem igazán értékelném, illetve eléggé beteges lenne – bár biztosan van olyan, aki erre bukik, de azért nem így ismerte meg a másik veteránt. – Nézzenek oda, fél órája se vagyok itt, de már a ruháimat akarod leszedetni velem? Hát ennyire hiányoztam? – hajol picinykét közelebb, hogy a levegőben egy apró csókot küldjön a másik felé. Megy ez, lassan sínre kerülnek és képesek lesznek úgy kommunikálni, mint régen. Csak ne legyen vége az estének.. Akkor talán minden így marad. Megkönnyebbül, mikor kiderül a másikról, hogy nincs senkije, mert úgy minden sokkal könnyebbnek tűnik mindig, s nem kell feleslegesen magyarázkodnia, hogy miért is van Johnynál. – Ha most azt mondom erre, hogy örülök neki, akkor az önzőn fog hangzani? - néz érdeklődve a másikra. Nem tudná tagadni, s nem is akarja. Nagyon, nagyon, nagyon rosszul érintette volna az, ha Johnny oldalán talál valakit. Önző, jól tudja. De most egy okos, tiszta és független Johnra van szüksége, nem kell a meghülyített formája. – Te, mint tulaj, én mint horgony, tartozék, mi egyéb.. – ő nem az. Soha nem is volt, soha nem is akart az lenni. De annyit mondogatta már ezt, hogy nem szeretne újfent belemenni ilyesmi beszélgetésbe. – Nem cseréltelek le… Miattad vagyok itt, de hát ki tudja, hogy te éppenséggel kit terveztél ma az ágyadba – tárja szét nevetve a karjait. Mindenre fel kell készülni, nem még akkor is, ha ez nem igazán tetszene neki.. – Ennyire nem ismersz már? –háborodik fel. – Mikor jött be nekem a taréjfrizura? - rázza meg ciccegve, tettetett csalódottsággal a fejét. – Megnézném, ahogy hazavisz, még fizetnék is neki – neveti el magát, s elraktározza magában ezt az ötletet, hátha isznak eleget ahhoz, hogy elő kelljen húzni a tarsolyból. –Na látod, ez máris sokkal jobban hangzik, vagyis hangzana, ha érdekelnének a cicik és a vagina – vonja meg érdektelenül a vállait. Vannak időszakok, amikor csakis kizárólag a saját punciját képes elviselni maga körül. Na most pont ezt éli, valószínűleg jó hosszú ideig a történtek után. – Ám, ha neked erre van ingered, csak nyugodtan, én elleszek a pultnál – mosolyog a másikra, s már indul is befelé, mert szüksége van arra a következő italra, meg az azutánira is. Beérve útja egyenesen az öreghez vezet, aki úgy ölel át, mint gyermek az apját. Hosszú pillanatokig el sem engedi, s mikor sikerül elválnia tőle, csak egy apró, szégyellős mosollyal köszön neki. Szerencséjére Charlie is ismeri eléggé ahhoz, hogy ne kérdezzen. Chloé pedig értékeli ezt, s ha kap még néhány órát, napot, akkor úgyis magától fog mindent eléjük tárni, mint mindig. – Szóóval, ő az új prédája? – néz Johnnyra, miközben fejével a pultosra bök és nyilvánvalóan Chraliera céloz, mint kérdése alanya. – Vaagy van végre valaki, aki eléggé elkapta az öreg fütykösét és jól megszorongatta? – mondjuk ezen lepődne meg igazán, de ki tudja, hogy egy év alatt mik történtek itt.
- Dehogynem! Neked ez a kötelességed! - szólok rá komoly arccal, de annál komolytalanabb hangnemben. Nem mintha rászorulnék egyébként. Tisztában vagyok a értékeimmel és a hátrányaimmal is, melyekből próbálok minden helyzetben a legtöbbet kihozni. - Most mi van azzal? Csak biztosítani akarlak arról, hogy így harmincon túl is jó nő vagy, ruhában és anélkül is. De majd még visszatérünk erre a lakáson - incselkedek tovább vele. Valószínűleg úgyse fog újra előjönni ez a téma, legalábbis komoly tekintetben nem. Viccelődni azt fogok vele, de eszem ágában sincs levetkőztetni. Ott motoszkál azért még bennem a titkolózása. Sokat kellene nekem ahhoz innom, hogy ezt félre tudjam dobni. - Eléggé az, de sebaj. Tudom, hogy nem aludnál nyugodtan, ha nem te lennél az, aki lelkileg ki tud sajtolni - melengeti a szívemet, persze, de nem képzelek bele túl sokat. Minek? Közös megegyezéssel döntöttünk úgy, ahogy és ehhez már jó ideje tartjuk is magunkat. De vajon tényleg? Mert azért az sem elhanyagolható tény, hogy utána még bőven összejártunk egymáshoz. Bár már akkor sem volt minden olyan, amilyen. - Az egy dolog, hogy kit terveztem, az meg egy másik, hogy te sajnos mindig elsőbbséget élveztél az ágyamban. Mármint én nem sajnálom, a női társaid már lehet - felelem vigyorogva. Nagyképűen hangzok, tudom, de mindketten ismerjük már Johnny Taylort annyira, hogy tudjuk, csak viccelődik. Az meg már részletkérdés, hogy a pubból nem nagyon szoktam senkit sem hazavinni magammal. Volt egy-két kivétel, de többnyire próbálom magam tartani az elveimhez. - Igaz is. Te a sejmes, dús, hosszú hajkoronát szereted - és még játékosan meg is csapom a hajamat, hadd lobogjon a szélben. Hümmögök egy sort, de nem igazán válaszolok a feleletére. Bár akkor ne érdekelte volna őt a cici-punci kombó, mikor együtt voltunk, akkor talán nem lenne ennyi egy-, és többéjszakás kalandom manapság. De nem szólok semmit, a csend valószínűleg így is elég sokatmondó. Bánom a történteket, persze, de ahogy akkor, úgy most sem hozom fel ellene. Úgy vagyok vele, hogy minden okkal történik és ezek szerint nekünk ez a lap jutott. Követem őt, kérdés nélkül csaholva utána, a pulthoz érve pedig, míg ő Charlie-t üdvözli, kikérem neki a koktélját, magamnak pedig egy korsó sört. - Úgy bizony. Kíváncsi vagyok, mikor nyögi majd be Elyze, hogy rosszul érzi magát és szeretne hazamenni. Azt már valószínűleg nem fogja hozzátenni, hogy Charlie bátyánk fogja leápolni - nevetek fel jóízűen, miközben odaadom neki az italát. - Á, szerintem őt nem is fogja senki magához láncolni. Túl van már azon a koron rég, hogy saját sarjat, meg idilli családot akarjon magának. Vén farok, de látszólag egyesek erre buknak - túlzok persze, mert annyival azért nem idősebb Charlie nálunk. Chloénak még éppen lehetne az apja, nekem azonban inkább bátyám, mint bármi más. - Na és veled mi újság ezen a téren? Éled még bőven a vad korszakod, vagy már készen állsz lepetézni? Vagy letanyázni. Amelyik jobban tetszik - bár erre valószínűleg én magam is tudom a választ. Mindenesetre érdekel, hogy az elmúlt időszak milyen hatással volt rá, hátha meglep a válaszával.
- Ó édes.. Hidd el nekem hogy tisztában vagyok azzal, hogy jó nő vagyok - kacsint egyet a másikra. - Ruha nélkül pedig észveszejtően nézek ki, nehogy elájulj majd… - vigyorog a másikra szemtelenül. Nem érzi magát kellemetlenül ettől. Ők ketten már sok mindent megéltek együtt, nem fog szégyenlősködni John előtt. - Lelkileg IS - nevetve helyesbíti a másik mondanivalóját. Nem tud ezzel vitatkozni. Most kifejezetten rosszul esne neki, ha máshol kellene ágyat keresnie. Most nagyon szüksége van a férfira. - Ó Johnny ez egyszerre megtisztelő és egy kissé morbid. A leendő feleségedet is kiteszed majd az ágyból, mert én éppen nálad szeretnék aludni majd? - nem is igazán tudja, hogy miféle válasznak örülne. Nem érezné jól magát attól, ha mást akarna elvenni ugyanakkor az melengetné a szívét, ha megtenné ezt érte. Mert valószínűleg ő élete utolsó pillanatáig első helyre teszi majd mindig a férfit. De! Nyilván nem mondaná ki neki. - Persze, azért van nekem is az - nem mintha számára az lenne mérvadó, hogy kinek milyen hosszú a haja vagy van-e sebhely az arcán. Bár hihetetlenül hangzik, de bizony Chloé szereti megismerni az embereket. Oké, van olyan, hogy csak egy éjszakára választ, akkor nyilván nem az ismeretség dönt.. De ettől most tekintsünk el. Magyarázatot nem ad a cici és vagina elleneségről, hiszen a másik nem kérdez semmit. Örül neki, tényleg nem szeretné itt és most kifejteni a dolgot. Egyetlen estét szeretne, amikor elfelejtik azt, hogy mekkora hazugság volt a részéről az elmúlt egy év.. Mert bizony bőven benne van az évben ez a "Pálfordulat". Charlie ölelése éppolyan atyai, mint mindig és ez veszettül jól esik számára. Kifejezetten örül annak, hogy érett, felnőtt emberek és képesek elnézni a másik hibái felett. Noha a férfi még nem tudja, amit Johnny, de ez most még amúgy sem érdemel szót. - Ahh köszi - nyúl is a pohárért, hogy minél előbb eltűntesse legalább a felét az italnak. - Ja mert ez így megy? - vonja fel meglepetten a szemöldökét. - És csak ezért dolgozik még itt vagy azért is mert jól végzi a dolgát? - azért nem mindegy ám, ha már állítólag neki is része van ebben a nagy pub dologban. - Mindig van egy nő vagy férfi a világban, aki egyszer csak elkap és szinte észre se veszed, hogy már melletted lakik - mondja ezt olyan bölcsen, mintha tényleg hinne benne. Szeretne hinni, tényleg. De valahogy jelenleg még maga sem hiszi igazán el a saját szavait. - A te vén farkadra is buknak - emeli nevetve fel az italt, hogy az mögé bújjon. - Biztos, hogy most szeretnél erről beszélni? - néz fel a másikra, miután a pohara egész tartalmát megitta. Nem olyan keserű a téma, nem is túlságosan bonyolult. De mondjuk azt, hogy két hónappal ezelőtt lazábban válaszolt volna erre a kérdésre. - Ha valaha letelepedek, az veled lesz, ebben biztos lehetsz - közli nemes egyszerűséggel, miközben szeme se rebben. Mással nem tudná elképzelni az életét békében, nyugalomban. - A másik téma pedig.. - sóhajt egy nagyobbat. - Nem hiszem, hogy én anya típus lennék ebben az életben - nevet fel keserédesen, majd felkel, hogy a pult mögül kihozzon minden hozzávalót, ami a kedvenc koktéljához kell. Nincs kedve folyamatosan kérni, úgyis hosszú lesz az éjszaka, keveri magának. - Szóóóval, mennyi kis Johnnyra lehet számítani a jövőben? - ha már témánál vannak. A férfi biztosan jó apa lesz, ő sokkal inkább szülőnek való, mint a nő, ezt még a vak is láthatja.
- Legalább a te egód sem szorul simogatásra, büszke vagyok - de azért még megsimogatom a feje búbját. - Észveszejtően? Változott tán valami, mióta legutóbb láttalak? - kíváncsiskodok, bár inkább csak incselkedek vele, amelyről a levakarhatatlan vigyorom árulkodik a leginkább. - Hát még szép. Majd ő alszik a kanapén, te meg velem. Prioritások, Chloé, prioritások - felelem, utolsó szavaimnál már kopogtatva a mutatóujjamat a halántékomhoz. Az meg már egy teljesen másik kérdés, hogy nem tervezek házasodni se most, se a közeljövőben. Ha meg már a közeljövőben sem, akkor érthetően később, 60 év körül sem ez lesz a legnagyobb gondom, hogy vajh miért nem vettem el valakit. Teljesen jól megvagyok én ebben a mostani helyzetemben. - Jól végzi a dolgát, nem kell aggódni miatta. De van pár kollégája még a pult mögött, mint azt láthatod, nem dőlne össze a világ - nyilván nem ez lenne, ha nem épp Charlie fűzné a kiscsajszit. Vagy ha nem épp a pub évfordulóját ünnepelnénk. Nem tartom magam túl rossz emberismerőnek, a béna kifogásokat azonban bárhol kiszúrom. Engedékeny vagyok ugyan, de annyira már nem, hogy hagyjam, valaki félvállról vegye a munkáját nálam. De ahogy említettem, a ma este kivétel. - Ja, vagy Charlie-ra gondoltál? Nem, ő vele továbbra sem érek semmit, csak szökőévente - felelem nevetve, odasandítva az említett férfi felé pár pillanatra. - Jól van már, te is közelebb vagy már a negyvenhez, mint a húszhoz! Bár remélem az én koromra nem fogsz farkat növeszteni, lerombolná az imázsod és a vonzerőd - bár egy-két elvetemült bukik az ilyen ötletekre, én nem tartozok közéjük. - Mikor máskor? - mosolygok rá, majd felvont szemöldökkel figyelem az utolsó korty eltűnését is. - Le vagyok maradva, úgy néz ki - nézek a korsómra, aminek még a bő kétharmada vár rám. Iszok is belőle egy kortyot, míg ő válaszol. A feleletére azonban újfent felhúzom a szemöldököm, úgy pillantok rá. - Hogy velem? Ezt hogy érted? - teszem fel a következő kérdést. Tényleg nem értem, hogy mire gondol most ezzel. Biztos csak a készülő harmadik pohár koktél beszél belőle. - Ki tudja. Nem ritka, hogy pont azokból lesznek a legjobb anyák, akik a legkevésbé sem akarják - én is ismerek pár ilyen személyt. Nyilván ott a másik változat is, mikor valaki a szülést követő pillanatokban rezel be és lép le. Fogalmam sincs, hogy Chloé melyik végletet képezné, ha tényleg odakerülne a sor. - Áh, belőlem bőven elég egy. Még néha sok is, ami azt illeti - nevetek fel jóízűen, miközben lassan én is elkortyolgatom a sörömet. - Ha már ott állsz, ideje pontozni - szólalok meg kisvártatva. Megköszörülöm a torkom, mielőtt belekezdenék. - Khm… Szépséges pultos kisasszony, kérhetnék egy Irish Mule-t? Fizetni azt sajnos nem tudok, de máshogy biztos ki tudjuk egyenlíteni az összeget, csak mondja meg, hogyan - persze mindezt Chloénak címzem célirányosan, elhülyéskedett kacérkodással. Annyi koktélt ivott már, hogy én is megkívántam az egyik kedvencemet. Aztán mindjárt kiderül, hogy milyen osztályzattal zárul a kis vizsga.
– JOHN! – szólal a kelleténél kissé hangosabban, miközben vállon veri a másikat. – Hogy a fenébe viccelődhetsz egy nő korával? – néz rá morcosan, mint akit tényleg szíven ütött, hogy ilyet mert mondani a másik. – Megérdemelnéd, hogy farkat növesszek és jól megdugjalak vele egy ilyen mondat után barátom – azt már nem kezdi el feszegetni, hogy csak egy szexshopba kellene átcsattognia most és venni egy műdákót, mert a végén túlságosan fellelkesül és tényleg neki indul. Az meg John Taylor sem akarhatja.. – Nem tudom, bármikor – sóhajt gondterhelten, de ez az ital után elillan, vagyis inkább leülepedik. A meglátásra semmit sem mond. Neki most sok ital kell, s talán jobb, ha a másik nem is tartja igazán vele a tempót, mert legalább az egyikük észnél lesz. – Veled – vonja meg a vállait könnyedén. Nem érti ez miért olyan meglepő és miért is akadnának fent rajta, így értetlenül tekint a másikra. – Mit nem értesz ezen? – sóhajt egy nagyot, aztán nem várva meg inkább a választ belekezd. – Már minden rossz és jó tulajdonságomat ismered, a szemem rebbenéséből tudod mikor éppen mire gondolok.. A nehéz és katasztrófális természetem ellenére, még mindig kitartasz mellettem.. Hidd el Johnny, nincs még egy olyan hülye, aki elviselne engem, így biztos lehetsz benne, hogy HA valaha megállapodok és lenyugszom az melletted, miattad lesz.. Nyugodtan elkezdheted emészteni és beletörődni ebbe - s ezt képes hadarás, nevetés és minden féle sallang nélkül, őszintén elmondani. Majd az italra fogja valószínűleg, ha valaha felhánytorgatja neki ezt a másik, de az igazság az, hogy ebben most semmi hazugság nincsen. John egy olyan biztos pontot képez számára, amit soha nem szeretne elveszíteni. Hogy ez szeretet, szerelem avagy megszokás-e nem tudja, nem is akarja feszegetni, míg nem muszáj. Neki szüksége van erre az emberre, amit már elmondott neki az este folyamán, a maga módján, valószínűleg a közel jövőben úgysem fogja többször kifejezni. – Jajj, hagyd már a hülyeséget – neveti el magát az anya szó hallatán. – Az én vaginám nem arra termett, hogy kipréseljen magából egy bowling golyót… A lelkem meg még kevésbé, így el is oszlathatod azt a szörnyű képet a fejedből, hogy dupla d-s csöcsökkel járkálok majd itt.. Bár nem. Az még lehet, ha kés alá fekszem, de semmiképpen sem fog egy purgyé lógni rajtuk – és ezzel pontot is szeretne tenni ennek a témának a végére. Soha nem vágyott anya szerepre, s nem most fog ez a véleménye megváltozni. Köszöni szépen, bőven el van gyermek nélkül. –Szerintem te házszámot tévesztettél és összekeversz valamelyik cicabab pultos lányoddal – cicceg egyet, de azért keres poharat, jeget és minden mást, ami kell ahhoz az átkozott koktélhoz. – Nos, mivel te is belenyúlhattál az enyémbe és a saját kényed-kedved szerint elronthattad, azt gondolom, hogy ez az a pont, amikor én szintén megtehetem ez – ártatlanul mosolyog a másikra. A poharat belemeríti a jégbe, melyet felönt 5 cent ír whiskeyvel, facsar hozzá limeot, talán egy cseppnyivel többet, mint kellene. Megkeresi Johnny kedvenc gyömbér sörét, amivel felönti az eddigi keveréket és a végére szór egy kevés mentát is a pohárba. Két szívószállal megkavarja, az egyiket kihúzza, hogy így kóstolja meg a koktél, majd egy hümmentés közepette egy szalvétán odatolja a másik elé. – Felpakolhatsz a pultra, ha már mindenki elment – csak viccel nyilvánvalóan, mert a másik sem fogja vissza magát. Ezek után magának is készít italt, rögtön kettőt, hogy ne kelljen öt percen belül újat keverni, s átmászik a pulton, gondosan ügyelve arra, hogy a férfihoz éppen, hogy hozzáérve csússzon vissza a korábbi helyére. – Na? Remélem elég szörnyű ahhoz, hogy legközelebb ne engem kérj meg rá – emeli a másik felé a poharát egy koccintásra.
- Na-na-na! Mi ez a kettős mérce? 21. századot élünk, a nők folyva-folyvást az egyenjogúságért harcolnak. Ha egy férfinak lehet a vén farkáról beszélni, akkor a nő szottyos melleiről is legyen szabad! - csattanok fel vele együtt. Ha nem róla lenne szó, vagy valami közeli barátomról, akkor valószínűleg tartanám magamat az ilyesfajta régi normákhoz, de már rég túl vagyunk azon a szakaszon, hogy ilyen óvatosan kelljen egymással beszélnünk. Sőt, szerintem ilyen szakasz nálunk nem is volt. - VISZONT! Mielőtt mondanál bármit is! Nem rólad beszélek. 32 évesen azért még elhiszem, hogy csak szép peckesek a tieid. De majd kiderítjük még, ha visszamentünk hozzám, hogy mennyire is igaz ez - annyit csipkelődök, már lassan madárnak is kikiálthatnám magam. Mit nem lehet érteni ezen… hát elég sok mindent. Főleg, ha visszatekintünk a múltunkra és a nem éppen mindennapi szétválásunkra. Azért lássuk be, nem sokan mondhatják el magukról, hogy az exük a saját nemével csalta meg őket. Ez más esetben csorbát ejtett volna az önbecsülésemen, de Chloét akkoriban már lassan jobban ismertem, mint a saját tenyerem. Elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb ide kössünk ki, kár lenne mással áltatnom magam. Épp ezek miatt is voltam kíváncsi arra, hogy pontosan mire gondol a szavaival, amire elég kifejtett magyarázatot ad. Próbálok rá választ találni, de ahogy az egy évi titkolózással, úgy ezzel sem akarom lerontani az estét, pedig bőven lenne mit kérdeznem. De nem itt és nem most fog erre sor kerülni. Inkább élek a tanácsával, és elkezdem megemészteni. - Fekszel te a fenéket! Pont jók azok, ahogy most vannak. Ha már nem férne bele a tenyerembe, az bőven pocséklás lenne - térek vissza a jókedvhez, és derűhöz. - De persze, megértem. Elég, ha én veszem a számba őket, mi? - kacsintok rá kacérkodva. Nem akarok leragadni a kényes témáknál, ma estére azt szeretném, ha legalább egy kicsit minden olyan lenne, mint régen. Mintha meg sem történt volna ez az egy év és csak pár napnyi, talán hétnyi különlét után futnánk össze. - Igaz is. Te jobb nő vagy. Vagy várj, nem teljes a kép. Fordulj csak meg - még mutatóujjammal körözök is egyet-kettőt. De valószínűleg előbb facsarja az arcomba a lime-ot, minthogy a kérésemre kezdje el mutogatni magát nekem. - Keverd csak, ahogy akarod. Az alapanyagok maradjanak, nekem az a lényeg - felelem neki, majd rákönyökölök a pultra és figyelem, hogyan is rakja össze a kedvencemet. - Igen? A többit pedig rám hagyod, hogy mit csinálok a pulton? - nyilván itt a piros, hol a pirosozni szeretnék vele, semmi több. Belekortyolok az italomba és elmosolyodom. - Csinálj még pár ilyet és felveszlek pultosnak is - szólok oda könnyedén, miután beleiszok még egyet az italba. Szerencsére ezt az italt aligha lehet elrontani, mert magában is szeretek mindent benne, nem csak keverve – ír whisky, gyömbérsör, lime. A jeget meg csak unalmamban szoktam elrágcsálni a nyári 40 fokban. - Milyen pofátlan vagyok, húha - a fele már elfogyott az italomnak, de csak odaemelem a poharamat az övéhez egy koccintásra. - Gondolom nem áll szándékodban kiállni a nagy tömeg e… hah… jól elszálltak az emberek, észre sem vettem. Ennyire lekötöd a figyelmem, te vörös démon. Te szukkubusz - bőven ülnek még bent, de már csak harmadannyian, mint mikor kijöttem cigizni egyet. - De nem vennélek rá egyébként sem, ha nem szeretnéd. Ugyanakkor kíváncsi vagyok. Te miről beszélnél, ha a pódiumon kellene valami élményedről beszámolnod? Jó, vagy rossz, bármi lehet - kérdezem tőle őszinte érdeklődéssel.
Nem vár semmilyen reakciót. John majd a maga módján úgyis válaszol, reagál arra, amit mondott. Talán még örül is annak, hogy ez nem most van. Szavai ettől még nem kevésbé igazak. Komolyan gondolja őket, s bár valószínűleg soha többé nem fogja megismételni, szerette volna, ha egyszer Johnny tudtára tudja ezt adni. – Hahh, a szádba? –vonja fel a szemöldökét hitetlenkedve. – Mégis miket képzel uram? – megpöccinti az egyik szívószállal a férfi orrát. Ő meg van elégedve magával, másik véleményére meg ritkán ad. Ha majd egyszer úgy kel fel, hogy nem tetszenek neki a lógó csöcsei, akkor kés alá fekszik, de reméli, hogy ez nem a közel jövőben lesz. Fordulás helyett a középső ujját adja ajándékba a másiknak. Még jó, hogy jobb nő, nem véletlen szegeződött rá néhány szempár, ahogy hurrikánként betoppant ide. Ő meg kifejezetten élvezi ezt. – Szeretem, ha szabad kezet adnak – készíti is serényen a koktélt, had legyen valami haszna is annak, hogy nem kevés időt eltöltött már itt. Soha nem szeretett a pult ezen végén lenni, de ha kellett beugrott. Most talán még jól is esik egy kis nosztalgia a lelkének. – Mondjuk letakaríthatod, mert eléggé mocskos – mintha még bele is ragdt volna valami a nadrágjába, ahogyan átmászott. Mondjuk ez nem meglepő, hiszen eléggé tel szoktak itt lenni a poharak, egyetlen egy mozdulat és máris kárba vész némi alkohol. Micsoda pazarlás. – Mi az, hogy felveszel? – vonja fel a szemöldökét. – Barátom, maximum én megszánlak azzal, hogy beállok és még jobban fellendítem ezt a helyet – neveti el magát. Szereti az adok-kapok játékot, ami közöttük ki tudja már mennyi ideje húzódik. Sosem gondolta, hogy lesz bárki, akivel így el tud társalogni mindazok után, amit tett. Örül, hogy annak idején eléggé pofátlan volt és odacsattogott a társasághoz. Koccint, iszik és mereng. Minden öröm és minden csintalan szó ellenére, azért Ő, mint nő, érzi, hogy sokkal több felhő van itt, mint kellene. Ezért is harap egyből Johnny ártatlan kérdésére. - Valószínűleg, hogy az elmúlt egy évről, de eléggé ködösítve ahhoz, hogy ne jöjjenek rá, hogy mennyire meghatározó és fájdalmas volt.. Nem is, hogy mások ne jöjjenek rá, hanem, hogy te ne gyere rá. De mivel most már elmondtam, így nyilván leesne, szóval, ha már ennyire kerülgetjük a kását, akkor gondolom nem holnap vagy holnap után fogunk róla beszélni, hanem ma.. – hadar, mert ideges, hadar, mert már nem szomjas, hadar, mert iszik. – Tehát John, mire vagy kíváncsi igazából? Hol voltam? Mit csináltam? Kivel? Mi történt? Miért jöttem? Egyet kérdezhetsz, egyetlen egyet és én teljesen őszintén megválaszolom, de utána nem szeretnék mást, csak hogy végre ne beszédre és idióta célozgatásokra használd a szádat, hanem arra, hogy megcsókolj és elvigyél a raktárba, haza vagy akárhova, ahol hozzád bújhatok. Nem kell szexnek lennie, még csak le se kell vedd a szottyadt melleimről a ruhát, csak had legyek veled kettesben, had bújjak hozzád, had higgyem egyetlen egy éjszakára azt, hogy minden rendben. Kérlek. – teszi le a poharát és egész testével a másik felé fordul. Szemeiben keserűség, elveszettség, kérés és akarat csillan. Nem vágyik sokra, csupán arra, hogy végre biztonságot érezzen maga körül pár órán át.
- Tudom-tudom, telhetetlen vagyok. A kezembe is elég lesz - csak nem bírom annyiban hagyni. Annyit beszélünk már itt erről, hogy a végén tényleg ennél és ilyesmiknél fogunk kikötni. Kár lenne tagadnom, az egyik részem még vágyik is rá. Az újabb és újabb alkohollöketek pedig csak külön tesznek rá egy-egy lapáttal. - Jó, hát na. Töröljük mi, töröljük, de néha kimarad egy-egy folt. Hé, James! - szólok oda az egyik pultos srácnak, aki pár pillanattal később már ott is van, hogy szebbé varázsolja az asztalt, mint újkorában. Kérek tőle még egy adagot a koktélból, és míg ő elkészíti, addig Chloét figyelem. - Mondjuk biztos nagy sikered lenne. Kicsit mélyebb kivágás, és máris visszahoznád pár óra alatt az éjszakai úgymond veszteséget. Egy pushup, meg egy feszesebb gatya, és a dupláját is megszerzed - nem szorul az egója simogatására, de azért lássuk be, szeretem fényezni. James nem szól közbe, nem néz furán, egyszerűen csak kiszolgálja az italomat és megy is vissza az útjára. Meleg a srác, őt a legkevésbé sem hatja meg Chloé vonzereje. Bár ha valaki, ő biztos át tudná téríteni az ifjút. Láttuk mi már bőven a mi kis kaméleonunkat akcióban, mikor a saját neméből szemezett ki valakit magának, akinek korábban nem volt a bakancslistáján az ilyesfajta tesztelgetés. Egy teljesen ártalmatlan kérdést tettem fel, Chloé kifakadása pont ezért is ér annyira váratlanul. Köpni-nyelni nem tudok hirtelen, nemhogy félbeszakítani, hogy álljunk meg egy pillanatra, nem faggatni szeretném. Lehetőséget ajánl, hogy kérdezzek valamit, amire ő készségesen válaszolni fog, de aztán hagyjam békén ezzel a témával mára – tegyük azért hozzá, hogy most sem én hoztam fel. Sóhajtok egyet a további szavait hallgatva, csak annyira véve le róla a tekintetem, hogy ne a kiürített poharat vegyem vissza kézbe, hanem a telit. - Nem fogok semmit sem kérdezni. Részemről le van mára zárva a téma - felelek először az ajánlata első felére. Belekortyolok az italomba, és hátrapillantok Charlie, meg a maradék pár ember felé. Újabb sóhajtás, újabb korty, majd visszafordulok Chloéhoz. Fogalmam sincs, hogy most mi lenne a helyes, mit kellene tennem, hogy ne változzanak meg a dolgaim. Kezéért nyúlok, majd a combján pihentetem meg őket, gondosan simogatva hüvelykujjammal a kézfejét. Gondolkozom, hogy mit tegyek. - Áh, a fenébe vele… - mondom ki végül, majd megiszom a maradék italomat. Legalább legyen mire fogni az elkövetkezőket. Az elkövetkező pedig az, hogy közelebb hajolok hozzá és teljesítem a kívánságát. Óvatosan csókolom meg, de egyáltalán nem húzom el a végtelenségig. Épp ellenkezőleg, egész hamar elhúzódok tőle. - Gyere. Lehet belőle több is, ha még mindig szeretnéd - mosolyodom el, majd továbbra is a kezét fogva állok fel és vezetem ki a pubból. Az elmúlt egy évben az egyetlen családom az itt ülő katonák voltak. Most azonban, hogy visszatért Chloé, ilyen könnyen fittyet hányok rá? A válasz igen. Ilyen könnyen. Lassan kiérünk a helyről és el is indulok a lakásom felé. - Nem a raktár felé megyünk, remélem nem baj - nevetek fel halkan. - Szerencsére van még nálam pár cuccod. Nem volt szívem kidobni őket a költözéskor - az viszont százszázalék, hogy a nálam lévő női ruhák az mind az ő tulajdonát képezik. Odafigyelek arra, hogy az éjszakai partnereim ne hagyjanak maguk után semmit sem. Egyszeri alkalom – néha többszöri – és kész, nem kellenek a poggyászok. - Kicsit közelebb lakom a pubhoz, mint régebben. Annyira, hogy már itt is vagyunk - szólalok meg, ahogy megállok pár perc múlva az egyik négyemeletes épület előtt. Elengedem a kezét, míg előkeresem a kulcsaimat, majd kinyitva a főbejáratot felvezetem a másodikra, a lakásom elé. Ott szintén ajtót nyitok, és félreállok. - Csak utánad. Kicsit szebb, mint az előző volt, de mondjuk úgy, hogy volt miből. Emellett még építkezek is, de az kicsit messzebb van. Ha gondolod, elvihetlek majd oda holnap, hogy megnézd. Már persze akkor, ha érdekel - szólalok meg, mi idő alatt valószínűleg már a bejáraton belülre kerülünk. Bezárom magunk mögött az ajtót, és leveszem a kabátomat. - Kérsz esetleg valamit? Itt sajnos nincs akkora választék, mint a pubban, de whisky meg tequila itt is vevőre talált -
Kell neki ez az adok kapok, ha azt mondaná, hogy nem, hazudna. Élvezi mindig, ha szócsatákat vívhat a férfival, mert tudja, hogy annak nem lesznek visszafordíthatatlan károk tőle. Nem tudja pontosan mikor kezdődött ez, de annyira beleivódott az ő kettősükbe, hogy nélküle már nem is lennének igaziak. Mégis most valahogy nem érzi azt, hogy valós lenne. Hogy ez az italoknak köszönhető vagy annak, hogy kerülgetik az elkerülhetetlent, nem tudja. Nem is akarja, ha nem muszáj, mégis megadja a lehetőséget egy hisztérikus kirohanás közepette a másiknak a kérdezésére. S valahol, valahol mélyen reméli, hogy John kérdezni fog, de ez nem történik meg. Ettől pedig furcsamód nem érzi magát kevésbé kellemetlenül. Minden rossz érzése abban a pillanatban tűnik tova, mikor a másik kezét megérzi. Milyen egyszerű a szeretet. Elég egy érintés ahhoz, hogy a világ ismét működjön. Mert működik, még ha nem is száz százalékos, mégis zakatol. A férfi szavait nincs ideje felfogni, mert mire kikérhetné magának, hogy na azért nem olyan rossz bőr ő, hogy még inni kelljen, John megcsókolja. Nem követelőző, nem romantikus, nem sietős, ez az érintés éppen arról árulkodik, ami mögötte van. Kérés, elfojtott szavak és kegyelem, Chloé szíve pedig egy pillanatra meg is szakad ettől. - Szóval az egészből csak annyi jött le, hogy én többet akarok… - neveti el magát, de nem visszakozik, megfogja a másik kezét és úgy követi kifelé. - Még jó, hogy nem dobtad ki, egyedi cuccok.. Sokba voltak - bár ez nem igaz, nem dizájner cuccok azok, de annál egyedibbek, hiszen a nő szereti, ha nem jön szembe vele az utcán a ruházata. - Milyen költözés? - nem igazán érti ezt a részt addig, míg meg nem érkeznek, ő meg kissé zavartan néz fel a négy emeletre. - Kérlek ne a negyediken lakj, ha mégis, ugye van lift? - hálát ad mindennek, ami éppen eszébe jut, hogy csak a másodikig kell felmásznia. Nem azért, mert rossz kondiba lenne, csupán túlzottan fáradt és kezd az ital is beütni. Nem érzi az erőt ahhoz, hogy sok emeletet megmásszon. - Ó, ez igen - lép előre, ha már engedik és körbe is néz. - Ezt nevezem, már értem a költözés okát… Hát ide biztos jobb érzés felhozni a nőket.. Tuti, hogy belépnek, meglátják és már lent is a bugyi. Ügyes.. - elismerően veregeti meg a másik vállát, majd még beljebb lépdel. - Építkezés? Hova? Mégis csoda családi házban képzeled el magad pár év múlva? Remélem számolsz velem és szánsz nekem egy saját szobát - ha lehet közvetlen a sajátja mellé, átjáróval hogy ha éppen ahhoz van kedve átmehessen hozzá aludni… - Egy zuhanyt, az egyik pólódat, lehetőleg a kedvenc feketémet és egy kényelmes ágyat - italt is kéne, de az nincs benne az első háromban, majd talán a zuhany után még azt is kér. - Szóval merre keressem a fürdőt? - megvárja míg útba igazítják, majd elindul a fürdőszoba felé. Útközben lép ki a cipőiből, ledobja a kabátját, pólóját, a fürdőbe melltartóban és bugyiban érkezik már meg. Otthon érzi magát, ezzel mutatja ki. Azzal nem törődik, hogy John követi - e vagy nem. Most csak és kizárólag arra vágyik, hogy a melegvíz alá állhasson, ami kevéske józanságot hoz el neki. A vizet előre megengedi, hogy mire megszabadul utolsó ruhadarabjaitól is, kellemes párafelhő gomolyogjon a szobában. A tükörben vet magára egy pillantást. Nem lát mást csak a rideg valóságot, mely akkor ült ki arcára, mikor hátat fordított a másiknak. Keserűség jellemzi mostanában, s most, hogy egyedül van, nem kell ezt elrejtenie. Sóhajt egyet, búcsút int a tükörképének, majd belép a vízsugár alá, hogy lemossa az elmúlt órákat, napokat, heteket, hónapokat, évet. Egy pillanatra reméli, hogy van esélye újrakezdeni.
- Nyugtasson az, hogy most már nekem is több kell - nevetek fel. Én teljesen ki vagyok egyezve az ő ötletével is, hogy elmegyünk a lakásomba és alszunk egy jót közösen. De kár lenne tagadnom, szívesen csinálnék mást is vele, de hátha képes leszek tartóztatni magam – na persze. - Igen? És akkor még drágábbak lettek volna, ha nem szaggatottak? Hűha… Alábecsültem az értéküket - jó, nem mind olyan, de azért lássuk be, van köztük ilyen is. Nem mintha ez bármi problémát okozna, épp ellenkezőleg. Jó stílusa van Chloénak, ami látszólag az elmúlt egy évben sem változott túl sokat. - Ja, semmi különöst ne gondolj. Csak rám törtek párszor bandatagok, aztán próbáltam valami új hely után nézni - vonok vállat. - Kellett egy kis vérfrissítés. Egyébként csak pár hete költöztem át ide - pontosabban 15 napja. Ez az apropó jól is jött nekem, mert így a pub születésnapi előkészületeiben szorgosabban részt tudtam venni. - Másodikon, de ha addig sem bírsz menni, csak szólj és felvonszolom a formás kis feneked - tudja jól, hogy az ilyen felajánlásaim akármennyire is légbőlkapottnak tűnnek, tényleg képes lennék rá. Bár nem tudom mennyire lenne jó ötlet akármelyikünknek is, ha az én kis forgó világomban még az ő súlyára is oda kellene figyelnem. - Jól van már, ekkora céda azért nem vagyok, hogy minden másnap hozzak fel ide valakit - nevetek fel az ajtó zárása közben. Viszont ez a hely még úgymond szent és sértetlen, nem avattam fel senkivel sem. Legkisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy hódító hadjáratba kezdjek. Egy-két táska épp ezért van még mindig az egyik sarokba doba, nem volt időm kipakolni mindent. Bár ezek inkább személyes tárgyak, semmint ruhák vagy romlandó dolgok. - Hát ha nem is csoda családi házban, de egy saját hely jó lenne. Ezekkel a lakásokkal az a baj, hogy legyen akármennyire is jó a szigetelés, így is úgy is hallani fogom, ha fölöttem vagy alattam dugnak éppen. Na meg gondolkoztam azon is, hogy kiadatom az egyik vendégszobát. Plusz bevételnek jó lesz, aztán talán még tudok a pubbal is terjeszkedni. Annak is van hely kinézve, de előbb a házat kell befejezni - vannak ám tervek, tudom. Néha még magamat is meglepem ezekkel. - De nehogy azt hidd, hogy többemeletes csodakérót próbálok összehozni. Azért az már tényleg túlzás lenne így szerény egyedülálló személyemnek - majd azonnal javítok is. - Pardon. Szerény egyedülálló személyemnek ÉS neked - mert tény, hogy ő nálam mindig szívesen fogadott vendégnek fog számítani. Ezen az elmúlt egy év sem változtat. - Szóval csak egy póló, semmi más nem kell alá? Kísérted a sorsod, vagy mi? - vonom fel a szemöldököm mosolyogva. - Jobbra a második ajtó - biccentek az irányába. - Jó fürcsit. Addig kikeresem a pólót - úgy is egy irányba megyünk, bár kell egy pillanatnyi hatásszünet, hogy eljusson ez az infó az agyamig. De így legalább premier plánban láthattam a kisebb show-ját, miután utána eredtem. Elismerően hümmentek egyet, és míg ő belép a fürdőbe, én a vele szemben lévő szobába nyitok. Hamar megtalálom az illetékes felsőt – Chloé cuccai külön vannak pakolva -, aztán kézbe véve még két nagyobb törölközőt indulok meg a fürdő felé. Nem zavartatva magam lépek be és zárom be magam mögött az ajtót. - Enélkül nehéz lesz szárazzá válnod - emelem fel a törcsiket, amiket aztán a helyére teszek. - Hm… igen. Igazad volt. Így látva téged egyértelműen kimondható, hogy kifejezetten jobb nő vagy, mint a pultoslányaim. Szúrnálak - komolyan kezdem, de nevetve fejezem be. Pár pillanat múlva azonban újra elkomolyodom, ahogy nekidőlök a csempének. - Csatlakozhatok? Vagy szeretnél magadban maradni? - ha utóbbiról dönt, akkor én már azzal a lendülettel sarkon is fogok fordulni, a legkevésbé sem szeretném őt zavarni.
– Hála az égnek, hogy nem vagy az. Kiábrándító lenne – bizony ám, nagyon rosszul érintené, ha távozása után a férfi arra az útra tévedt volna, hogy mindig minden körülmények között felvisz magához valakit. Nyilván ez is önzőség a részéről, de inkább féltés. Mert nem akarja Johnt a mélységből visszahozni, képtelen lenne rá, nem elég erős ahhoz. – Jól hangzik – hümment egyet, s szinte látja is maga előtt, hogy miféle házról beszélnek. Johnhoz annak ellenére, hogy miket élt már át egy letisztult házat tud elképzelni, ahol mindig van hely a barátai számára. – Szerencséd van, hogy kiemelted, hogy ÉS nekem – neveti el magát újfent. Persze nem történne semmi, ha Johnny azt mondaná, hogy nem mehet oda, mert akar egy helyet, amit a nő nem tesz tönkre. De így. Így tudja jól, hogy mindig lesz hova hazatérnie, ez pedig egyfajta megnyugvást hoz számára. – Jajj már, te pucéran alszol és azon akadsz fent, hogy nem kérek mást csak egy pólót? – rázza meg a fejét nevetve. Nehogy már ezen akadjon fent a másik, hát még a végén apáca hacukát kell felvennie. – Remélem nem adtad másnak – szól kissé fenyegetően. Az a kedvence, fájó pont lenne számára, ha más kapta volna meg. Talán még meg is keresné, hogy visszaszerezze. A víz jólesik számára. John tusfürdőjét használja, s nem csak azért, mert ez az egyetlen ilyesmi itt. Mindig szerette lenyúlni tőle, mert jó illata van. Örül neki, hogy ezen nem változtatott az elmúlt évben. Laza én idejét a másik érkezése töri meg. Először csak fejével fordul oda, majd végül testével is moccan. – Milyen kedves tőled, egyelek meg – nyitja ki mosolyogva az ajtót, hogy így könnyebben tudjanak kommunikálni. – Eléggé sértő, hogy csak a pucérságom a bizonyíték arra, hogy jobb nő vagyok náluk – zárja össze mellkasa előtt a karjait. – Még jó, hogy szúrnál.. – neveti el magát végül. Nem, egyáltalán nem zavarja, hogy másik itt van, hogy nézi, hogy felteszi a kérdést. Sőt. Most már teljesen biztos abban, hogy attól rosszabbul lett volna, ha a másik nem jön utána. – Gyere – hangja halk, kérő. Odébb áll, hogy a férfi is odaférjen mellé. Az, hogy együtt zuhanyoznak nem feltétlen jelent szexet, nem? – Te viszont tuti híztál.. Sok az alkohol? –tapogatja meg a másik hasát vigyorogva, majd a férfi tusfürdőjét nyújtja felé. – Azért szúrnálak, nyilván – hogy a másik szavait használja arra, hogy kifejezze neki, tetszik számára, amit lát. Persze ez sosem volt kérdés. –Na gyere ide, megmosom a hátad – mutatóujjával még köröz is, hogy mutassa a férfinak, komolyan gondolja, s ha már végre háttal áll neki a másik, akkor jó barát módjára megmossa a másik hátát. – Azért a farkadat ne csapd elém, azt had ne kelljen mosogatnom – kevéske masszázst is belevisz, kiélvezi egy kicsit, hogy kettecskén vannak. - Hiányoztál – búgja halkan, ismét, aztán lép egyet hátrébb, még mielőtt túlságosan belemászna a másik nyakába. Valahogy két szék között érzi magát, annyira bizonyítani akarta magának, hogy nincs zavarban, hogy közben mégis abban van. – Azt hiszem, megvárlak kint inkább – és már nyúl is az ajtóért, hogy kinyissa és megfutamodjon. Nevetséges talán, hiszen ő kérte, hogy csatlakozzon, de képtelen arra, hogy közeledjen. Most életében először szégyellős kislánnyá válik pillanatok alatt.
Akaratlanul is felnevetek a válaszán. Igaza van, tényleg nem tudom, mit gondoltam, főleg én, mikor ilyen részletnél akadtam le, hogy a pólója alá nem vesz semmit. - Touché - felelem továbbra is jóízűen kacagva. - Dehogy adtam másnak. Hogy is mondjam… Én vettem a pólót, de az a tiéd. Magányos éjszakáimra még vettem is a parfümödből, befújtam, hogy biztos hiteles legyen minden, amennyire csak lehet - túlzok persze, ennyire azért nem vagyok és nem is voltam kétségbeesett. Ha nem tudok aludni, akkor ugyan próbálkozok még egy kis ideig, de aztán hagyom a fenébe és valami hasznosat csinálok. Bemegyek a pubba kisegíteni, edzek, vagy épp keresek magamnak egy partnert az éjszakára. Néha meg mind egymás után. - Naa. Rontod a kilátást! Tedd csak le a karjaid! - szólok rá játékosan. Mindezek ellenére nem vagyok rest elölről is látványosan megnézni magamnak. Most nem simogatom tovább az egóját szavakkal, valószínűleg a tekintetemből is kiveheti, hogy mennyire tetszik, amit látok. Az engedélyt megkapva gyorsan kibújok a felesleges ruhákból és már lépek is be Chloé mellé. Egyszerre szokatlan és ismerős ez a helyzet. Nem is tudom már, hogy mikor fürödtünk utoljára együtt, de az biztos, hogy még bőven az elmenetele előtt volt. Annyi mindent vettem már mindennapinak, hogy elfelejtettem értékelni minden ilyen apró pillanatot. Nem kell ide szex, az ilyen gyengéd, csendes pillanatok valahogy sokkal jobban el tudnak lazítani. - Jól van na! Ha nem iszok ennyit, nem biztos hogy most együtt zuhanyoznánk, szóval értékeld az áldozataimat! - nevetek fel. - Helyes! - vágom rá habozás nélkül, mikor a saját szavaimat használja ellenem. Kérésére megfordulok, és türelmesen várom a segítséget. - Mi az, már nem tetszik annyira, mint régen, amikor alig tudtad levenni róla a kezedet? Kiábrándító - fordítom hátra a fejemet a beszédem közben, de aztán inkább lehunyt szemekkel élvezem a masszázst. Elmondani sem tudnám, hogy ez most milyen jól esik. Már épp felelném, hogy „Te is nekem”, mikor megérzem őt eltávolodni. Kipattannak a szemeim és egész testemmel fordulok az irányába. Nem egészen sikerül felfognom, hogy mi történik, ezért gondolkodás nélkül teszem rá a tenyeremet az ő kilincset fogó kézfejére, ezzel próbálva megállásra késztetni. - Azt mondtad, azt szeretnéd, ha olyan lenne ez az éjszaka, mintha minden rendben lenne. Szóval engedd csak el szépen - felelem neki kedvesen, lágyan elmosolyodva. Akár elengedi a kilincset a kérésemre, akár nem, én mind a két esetben megpróbálom összefűzni az ujjainkat, majd bezárni a köztünk lévő távolságot. Ekkor viszont másik kezemet felvezetem a nyakán át a tarkójára és újra közelebb hajolok hozzá, csak úgy mint a pubban. Most viszont jóval ráérősebb, jóval hosszabb csókot szánok neki. Teljesen elmélyülök benne, de csak akkor, ha Chloén is érzem, hogy nem bánja. Mindezek mellett mozgásra is ösztönzöm őt, hogy távolodjunk csak el szépen az ajtótól, nincs még szükség annak a kinyitására. Az ajkaitól elszakadva adok a nyakára is egy-egy játékos csókot. - Erre az előbbi masszázsra inkább te vagy rászorulva, semmint én. Szóval fordulj csak meg - mosolygok rá, miközben már nyúlok is a tusfürdőért. Nyomok a kezemre egy adagot és elkezdem beledörzsölni a bőrébe, a gerincoszlopától körkörösen haladva ki az oldalai felé, majd le a dereka irányába. A lapockánál és vállaknál azonban beleviszek még egy alapos masszázst is, már amennyire az a tudásomból telik. - Remélem, jól esik - szólalok meg, ahogy áttérek végül a nyakára is, amit szintén az előzőekhez hasonló figyelemben részesítek. Valamivel később, miután már a derekánál is végeztem, előrébb csúszok és odasimulok hozzá teljes testemmel. Kezeimet elvezetem a karjai alatt a hasa körül, és lehunyt szemekkel teszem rá a fejemet az övére. Simogatom a hasát, fentebb is haladok ugyan, de közvetlen a mellei alatt érezhetően húzok egy határt, amelyet nem lépek át, mert nem akarom, hogy rossz néven vegye. Annyira megnyugtat ez a pár percnyi csend, hogy eszem ágában sincs ezt megváltoztatni. Lentebb hajtom a fejem és nyomok egy újabb csókot a nyakára. - Te is hiányoztál nekem. Nagyon - szólalok meg végül, ha már nem is olyan régen elmaradt rá a lehetőségem a hirtelen jött kapkodása miatt.
Kezdőlap
