Nihal egy csupaszív, érzékeny, empatikus lelkű ember, akit alapvetően nem lehet nem szeretni, kedvelni, bírni. Biztos van olyan, aki ezt alaposan tagadná, igyekszik rácáfolni, mert pont emiatt nem bírja, de alapvetően nem az a típus, akivel ne lehetne megtalálni hamar a közös hangot. Szeret viccelődni, laza, jó hallgatóság, meg jó beszélgetőtárs is, ha az kell, segítőkész, mindig ott terem, ha szükséged van rá, és épp nem úszik annyira a munkában, hogy egyszerűen az félbehagyhatatlan – vagy ha a főnökei azt mondják, hogy bocs, kölyök, de most nem, mert lehet te nem vetted észre, de úszol a munkában. Ez utóbbi mondjuk túl gyakran nem történik meg vele, iszonyatosan lelkiismeretes. Ő az a srác, aki ha neked közbejön valami, akkor simán elvállalja az ügyeletedet, vagy csak szimplán bent marad veled estig, mert épp annyira sok új baba jön az osztályra, hogy nincs szíve egyedül hagyni téged. Ezen tulajdonságát éppenséggel előszeretettel ki is használják mások, de nem zavarja.
Abszolút fel sem veszi, mert túlságosan is szeret megfelelni másoknak. Világ életében kereste az elismerő szavakat, az embereket, akik megbecsülik mind a munkáját, mind a lényét, ebből szeretne nem alább adni. Sajnos a múltban a szülei eléggé elhanyagolták, de ez van akkor, ha az ember húgai hármasikrek, és rendkívül sok figyelmet igényelnek. Ez az örök féltékenység végigkísérte őt az évek során, és bár mára már megbékélt vele, mert nem a szülei már nem szerves részei az életének, nem tartja velük napi szinten a kapcsolatot, de attól még a mai napig, ha eszébe jut, elég keserédes emlékek törnek fel benne. Mindezekből fakadóan alkalmanként néha már-már túlzó mértékben képes ragaszkodni a másikhoz. Nem képes belátni azt, ha valami nem működik, ha valami nem jó úgy, ő kitart, akkor is, ha az egészségtelen. Idővel igaz leesik neki a tantusz, mint ahogyan szülei esetében is beletörődött ebbe a helyzetbe, de addig is, ott ragad agyban, és próbálkozik, akkor is, ha törik, ha szakad, folyamatosan újabb és újabb megoldások után kutatva.
Valamelyik már megint sír, amitől csak én is sírni szeretnék, mert nem bírom elviselni. Megkülönböztetni nem tudom őket, annyira hasonlítanak. Vajon az összes baba ennyire hasonlít, vagy csak az ikrek? Anyáék legalábbis azt mondták, hogy ikrek, ez a szó rá, és meg kell szoknom, hogy első ránézésre mindegyik ugyanúgy fog kinézni, de majd idővel biztosan megtanulom őket apró jelekből megkülönböztetni. Ettől függetlenül olyan ikresen mindegyik iszonyatosan idegesítő kis görcs tud lenni, akik nem tudnak mást csinálni, csak sírni, folyamatosan, mert valami bajuk mindig van. Hol éhesek, hol tisztába kell őket tenni, hol csak úgy, mert olyan kedvük van, vagy én tényleg nem tudom, mi lehet.
Pedig én épp nagyon jól szórakoztam a szobámban, kaptam új kocsikat, ilyen felhúzóst, és véletlenül egymásnak ment kettő a nagy játékban, szóval a sírás, mint háttérhang éppenséggel bele is férne, de most ez kifejezetten zavar. Nem mintha máskor nem zavarna. Bezzeg Kunal kuzin olyan kis nyugodt, sosem sír, pedig a lányok után született egy kicsivel. Anyáék gyakran mondják, hogy csak féltékeny vagyok, ami fogalmam sincs, mit jelent. Kérdeztem az óvónénit, hogy mit jelent, mondta, hogy irigykedést a másik dolga iránt, de igazából az irigykedés jelentésével sem biztos, hogy teljesen tisztában vagyok, ellenben azt már nem mertem megkérdezni. Nem akarok nagyon butánnak tűnni, elég, ha csak annak érzem magam minden alkalommal, amikor ezt hallom. Meg azt, amikor anyáék mondják, hogy hagyjam őket most, nem tudnak rám figyelni most, játsszak csak tovább nyugodtan, és nem, segíteni sem tudok. Elég nagyfiú vagyok már, ennyit már igazán rám is bízhatnának akár.
Persze, lehet, hogy csak akkor leszek igazán nagyfiú, ha már fogom tudni, mit jelent az, hogy féltékenység meg irigység.
- Anya, már megint sírnak! – kiabálok fel, mikor már jó pár perce tart ez az egész, de még mindig nem hallok semmi csillapodást, így aztán felállok lassan a szőnyegről, végigsimítom a nadrágomat, mert anya szerint nem leszek ráncos kisfiú, szépnek kell lennem, és elindulok a lányok szobája felé, ahol nem meglepő módon még hangosabb minden. Ott vannak az ágyukban, egymás mellett, és ahogyan végignézem őket, mind a három sír. Meg büdös is az egyik, ami csavarja az orromat, és elfordulok kicsit fintorogva, de erőt veszek magamon, és most olyan fogok játszani, mintha a víz alá merülnék: veszek egy mély levegőt, majd bent tartom. Felmászom a rácson, majd utána lehajolva próbálom felkapni a cumit, és az egyik szájába dugni, de folyamatosan kiköpi.
- Mit csinálsz?!I – kérdezi anya, miközben sietős léptekkel mellettem terem, majd leszed a rácsról. – Ezt nem szabad így, finoman kell! Miért nem vagy a szobádban, és játszol? – kiabál velem, amitől már nemcsak szeretnék sírni, de tényleg elkezdenek gyűlni a szememben a könnyek. Nem szeretem, mikor ilyen hangos. Nem akartam semmi rosszat sem csinálni.
- Csak segíteni akartam. Sírtak, és nem voltál itt, segíteni akartam – mondom neki, szipogva kicsit.
- Azzal segítesz a legtöbbet, ha nem vagy láb alatt, mars a szobádba! – közli velem még erélyesebb, mint az előbb. – Ne sírj, semmi okod nincs rá! Gyertek édeseim, nincsen semmi gond – kapja fel az egyiket… mikor fogom megjegyezni, melyik melyik? Szerintem anyáék sem tudják, azért is aranyozzák, meg kincsezik, édesemezik őket.
Én meg csak Nihal vagyok.
Az a Nihal, aki most is csak annyit tud tenni, hogy könnybe lábadt szemmel fut vissza a szobájába egyszer-kétszer még habogva, hogy csak segíteni akart. De sosem tudok segíteni, csak láb alatt lenni.


Egy követ rugdosok a két lábam között, miközben várakozom, hogy végre valaki hazavigyen. Párszor fellángolt bennem a gondolat, hogy buszra szállok, de szerintem azzal a lendülettel küldene le a buszsofőr, hogy megpróbálok felszállni, mert mégis miért nem vagyok a szüleimmel. Nos, ez egy nagyon jó kérdés, én is megkérdeztem már párszor magamtól. De hát, a várakozás az egyik legnagyobb erényem a türelem mellett, mert ha valamibe igazán beleszoktam az évek során, az bizony az, hogy várjak a soromra. Ami valahol… nos, nem tudom, mikor következik be. Egyszer majd biztosan.
Elég hamar kijelentették anyáék, hogy nem kifejezetten vonzza őket a gondolat, hogy eljöjjenek a sakkversenyemre, pláne, hogy ugyanarra a napra esik, mint a lányoknak a fellépése, tehetségkutatója, vagy nem is tudom, mi akar ez lenni az iskolában. Annyira nem is érdekelt, mert ez megint egy jó kifogás volt arra, hogy a lányokkal foglalkozhassanak. A gondolattól marhára önzőnek éreztem magam, elvégre ők a kicsik, és hárman is vannak, én meg elég hamar elkezdtem magam arra szokatni, hogy önálló emberként funkcionáljak, de attól még az érzéssel nem nagyon tudok mit kezdeni, hogy baromira zavar a dolog. Neha énekel, Priya táncol, Mona meg… mondta, hogy mit csinál, de nem jegyeztem meg, mert mire elmondták, már régen toporzékolni volt kedvem, mint tettem azt ezerszer kisebb koromban. Most már csak nyugodt arckifejezéssel hallgattam végig, majd bólintottam, nyelve a csalódottságot, hogy a sakk unalmas, szerintük – nem mondták ki, de sejtem, erre céloztak -, és nem tudnak itt lenni, de három lányt ráncba szedni, az kétszülős feladat. Elhoznak, és értem is jönnek, de maradni nem fognak tudni, szólnak majd az egyik tanárnak, hogy figyeljen rám, ha elhúzódna a dolog, és várnom kellene egy kicsit. Na meg persze sajnálják. Hiszem, ha látom a tényleges sajnálatot, addig csak úgy mondják.
Na meg azzal az érzéssel sem tudok mit kezdeni, hogy mindenki a verseny után rohant a szüleihez, átölelték, mondták, hogy ügyes vagy. Én meg csak a tanáromhoz tudtam odamenni, aki valahol most is itt van a közelben, és fél szemmel néz rám. Szar érzés.
Épp sikerül magam teljesen felhúzni, és elrúgni a követ, amikor végre meglátom a kocsit, megköszönöm a tanárnő kedvességét, majd futok is a kocsi felé.
- Siess, Nihal, mert nemsokára fog jönni az eredményhirdetés a lányoknak, nem szeretnél szerintem te sem lemaradni róla! – kiabálja ki apa a kocsi ablakán keresztül, én meg beszállok, bedobom a táskám, és tüntetőleg sem mondok semmit. – Nagyon szép volt az előadás, de remélem nem lesz sűrűn, mert egy rémálom volt mindegyiküket felöltöztetni, felkészíteni – elfordítom a fejem, és még a sóhajt is elfojtom, ami feltörni készülne.
- Nagyon csendben van, ennyire rosszul ment? – kérdezi meg apa, mikor már nem is tudom, mióta csak a rádióból jövő halk zenét lehet hallani.
- Nyertem – közlöm végül, engedve most már a csábításnak, hogy valóban sóhajtsak egyet. Rég bennem volt.
- Mást nem is vártunk tőled – mondja apa, és még egy mosolyt is megenged magának, mire én is kicsit elmosolyodom, megtörve a jeget. Legalább büszkék lehetnek rám, ha már mást nem is nagyon éreznek, vagy mi a fene. Még ha az unalmas sakk nem is egy olyan erény, amivel majd a countryklubban dicsekszik apa. – Reméljük a lányok is hasonlóan szép eredményt érnek el – jelenti ki, tovább mosolyogva.
Én meg csak szeretnék kiugrani az ajtón, mert akkor talán végre minden figyelem rám irányulna.


Már több, mint négy órája tudom, de azóta sem igazán tudom magam túltenni rajta, hogy végre, minden szenvedés kifizetődött, és ez a rohadt anatómia vizsga. A beleim lógtak körülbelül, annyit szenvedtem bele, és ha már így kéznél voltak, akkor azokból tanultam meg a mesenterialis erek lefutását – persze mindezt csak képletesen, mert ennyire nem vagyok undorító. Körülbelül két-három hete a napi kávéfogyasztásom már-már aggasztóan magasra emelkedett, és érzem is, hogy a szívem hevesebben dobog egy ideje, mint azt eredetileg kellene neki. Szakmai ártalom, hogy ezt is már meg akarnám gyógyítani, és gyógyszerben gondolkozom, mit lehetne szedni rá.
Mindettől függetlenül persze most is itt vagyok az egyik kocsmában, és a nem is tudom, hányadik pohár tequilát iszom meg, pedig kint amúgy még épp csak elkezdett sötétedni, szóval ez normál esetben elég szánalmas lenne, de ez most nem egy normál eset, szóval köszönöm szépen, nem kérek a kritikából. A haverok nálam is sokkal kevésbé vállalhatók, és nem tudom, hogy ez amiatt van, mert amúgy is pontosan ilyenek, vagy mert kimaradtam egy-két körből, míg könnyítve magamon a mosdóban voltam. Nem is érdekel.
Az sem érdekel, hogy minden bizonnyal írnom kellene anyáméknak is, hogy sikerült, de jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy érdekli őket. Ha pedig mégis, és felhívnak, és meghallják a letagadhatatlanul részeg hangom, csak az elégedetlenkedés jönne, hogy túl korán van, meg amúgy is, felelősségteljes, tisztes orvos leszek, mégis mi az, hogy máris iszom? Nem érdekel. Az sem érdekel, hogy minden bizonnyal az sem tetszene nekik, hogy innen még biztos megyünk tovább bulizni is, és ha olyan a szerencsém, minden bizonnyal ismét nem életem asszonyával megyek majd haza. Persze, lehet mázli, de alapvetően nem érdekel a része sem. Az önfeledt gondtalanságban jelenleg úgy érzem, nem érdekel senki és semmi, csak most végre az, hogy én jól érezzem magam. Egészen holnapig, amikor is kezdhetem újra a hajtást.
Legalább magamnak ne okozzak csalódást, hogy még most sem tudom magam elengedni, amikor végre lehet kicsit. Nem olyan fából faragtak.


Az ismerős hangra emelem fel a fejem, majd kezdem el dörzsölni a szemeimet, hogy kimenjen belőle az álom. Az elmúlt nem is tudom hány évben már ezerszer felkeltett, amikor az egyik gép elkezd sípolni, így aztán most is gyakorlott mozdulattal megyek oda a géphez, és nyomom ki az értesítést, amint megbizonyosodom róla, hogy nincsen semmi gond, csak a pulzus emelkedett kicsit, többet, mint amennyit a gép beállításai szeretnének. Ezt gyűlölnék a kollégák, én magam is utálnám, ha a felügyeletem alatt lévő beteg gépét nyomkodná egy kolléga, még ha szót nem is emelnék miatta, de hála égnek az, ha egy gép babára van kötve, nem adja meg a bátorságot mindenkinek, inkább messziről kerülik, és ordít nekünk.
Minden bizonnyal ébredezik Avie. Közelebb húzom a széket hozzá, majd megfogom a kezét, óvatosan, lehetőleg a szaturációmérőt nem leverve egyből. – Ébren vagy? – kérdezem meg halkan. A válaszul csak egy meglehetősen lassan érkező bólintást kapok csak. Az átlag beszélgetésünk, mióta a baleset történt. Lassan úgy érzem, hogy kezdek kifogyni az eldöntendő kérdésekből, amikre elég csak fejbólintással vagy fejrázással válaszolni.
Szeretnék segíteni. Szeretnék partner lenni. Szeretném a teher egy részét elvenni tőle. Komolyan, még azt is szeretném, bár én feküdnék ott azon a rohadt ágyon, és ő nyomkodná helyettem a gép riasztóit le, nem pedig én. Ha az én lábam lenne eltörve. A munkámból kiesnék egy ideig, de utána vissza tudnék állni. Ő viszont… nem tudom. Nehéz megtalálni a biztató szavakat, amikor a másik fél semmiképpen sem hiszi el, amit mondasz, és benned van a gondolat, hogy te magad sem.
- Ugye tudod, hogy minden rendben lesz? – kérdezem meg tőle, már sokadjára, a hazugságot ismételten felemlegetve, nem eresztve, mert jelenleg csak ez marad. Ha azt mondom, hogy nem lesz semmi sem rendben, akkor amiatt lenne rám dühös. Emiatt is az. Bölcsebb lenne lehet hallgatni, és csak végigsimítani a haján, óvatos mozdulattal átölelni, és könnyekbe fojtva minden negatív érzést, ami bennem van. De nem tehetem. Valakinek mégiscsak erősnek kell maradni és ott kell lennie, hogy biztassa, ne veszítse el a reményt. Ha táncolni nem is fog tudni soha többé, valamit fog tudni kezdeni magával, biztosan. Valami mindig lesz. És az is lehet rendben. Nem jól, nem felhőtlenül, nem annyira tökéletesen, mint ahogyan eredetileg megálmodta, de rendben lehet. Ha pedig már ezt a reménysugarat megtartom, akkor már, ha minimálisan is, de jó munkát végeztem.

Neki nem okozhatok csalódást.