- Kincsem, kérlek, öltözz fel!
- De apuuuu, én egész nap pizsiben akarok lenni, hétvége van.
Perdöntő érv lenne bármilyen más esetben, de jelenleg vendéget várunk. Beláttam, hogy nem mindig elég Abigail segítsége, főleg, ha vacsorát is szeretne főzni, illetve rendben tartani a házat. Éppen ezért időnként nem árt, hogyha akad némi plusz segítség, és esetlegesen el tudom intézni a magánügyeimet mondjuk hétvégén egyszer-egyszer. Arról szó sincs, hogy állandóan lepasszolnám Emmersyn-t, de azért egy hónapban legalább két szabad szombat estének tudnék örülni. Egyedülálló apaként ugyanúgy szükségem van arra, hogy néha kifújjam a fáradtgőzt, így is szinte mindig én vagyok a kislányommal, mondhatni mesébe illő a kapcsolatunk, de kell, hogy legyen más emberi kontaktom, különben bekattanok. Azóta azért jobb a helyzet, hogy visszamentem dolgozni, de azért az nem ugyanaz, mint egy nyugodt, gyerekzsivalytól mentes beszélgetés, egy kávé, vacsora, bármi, ahol felnőtt emberekkel kerülök kapcsolatba. Az edzéseimet le szoktam tudni reggelente, míg Emmie még alszik, mielőtt oviba kellene mennie, vagy az esetleges lyukas óráimban, de az részemről magányos tevékenység, sokkal kevésbé effektív a dolog, ha több személy műveli egyszerre, hisz akkor a beszélgetés elveszi az időt a tényleges tevékenységtől.
- Mit szólsz ahhoz, Mókuskám, hogy addig felöltözöl, amíg meglátogat minket a bébiszitter, és utána visszaveszed a pizsidet?
Hagytam neki némi gondolkodási időt, rágja csak meg magában, ez afféle a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad verzió volt, szerettem egyébként a pizsis napokat, bár inkább a vasárnapot preferáltam, a kis ovisom viszont az egész hétvégét így töltötte volna, ha hagyom. Most azonban, tekintettel a múltkori ovis fiaskóra, jobbnak láttam, ha bizonyos dolgokban kicsit lazábbra veszem a gyeplőt, mert hamarosan elég komoly beszélgetés vár ránk, amire még én sem vagyok igazán felkészülve, nemhogy az ő kis lelke.
- Naaa jóóó…
Egyezett bele nagy kegyesen, így hát némi segítséggel felhúzott egy leggingset, lilát, egy rózsaszín szoknyával és egy menta színű felsővel. Ő választotta, mosom kezeimet. Utóbbin még egy unikornis is volt, szivárvánnyal. Szerintem kimaxolta az egy ruházat keretében legtöbb színt öltsünk magunkra kihívást.
- Szuper, akkor mehetünk kifelé.
A nappali lesz a színhelye az első találkozásnak, egyébként nem a mostani kishölgy az első, aki megpróbál zöldágra vergődni Emmievel, bár sokszor inkább rajtam bukott meg egy-egy jelentkező, mert nem volt szimpatikus, esetleg valami más kivetnivalót találtam a személyével kapcsolatban. Nekem fontos, hogy egy kedves, de ha kell, szigorú, rendezett életű személy vigyázzon a lányomra, aki képes az értelmes beszédre, nem bűzlik a cigarettaszagtól, az alkoholról s egyebekről nem is beszélve. Szóval a szűrőm viszonylag szigorú, de szerintem ezzel a legtöbb szülő így van, ha a szeme fényéről van szó. A gondolatmenetemet a csengő szakította félbe.
- Indulás, kisasszony. Abigail, legyen kedves beengedni a vendégünket.
Szóltam ki, miközben Emmievel átsétáltunk a nappaliba, és mindketten leültünk egyelőre a kanapéra. Ő egy kicsit zavartan igazgatta a szoknyáját, én magam nyugodtan ültem, és vártam, hogy felérkezzen a lifttel a bébiszitter jelöltünk.
- Apuci, ugye jó a hajam?
Simogatta meg a kis copfját, én pedig mosolyogva bólintottam.
- Mint mindig, drágám!

Igaz, hogy jó módú családból származok, de Anyu és Apu sosem akarta, hogy akár én vagy a bátyám csak úgy mindent megkapjunk, amit csak a szánkon kiejtünk. Persze megkaptunk mindent, de azért nekünk is le kellett tenni valamit az asztalra, vagy otthoni munkát megcsinálni, vagy diákmunkát vállalni, vagy valamit, ami mások segítségére van. A jutalom pedig vagy pénz volt, vagy megkaptuk, amit akartunk. Ez alól persze kivétel volt az ünnepi ajándék. A sulit fizetik, ez sem nálam, sem a tesómnál nem volt kérdéses, sőt a kolidíjat is. A tanulás az első, és ez nem kérdés otthon sem, de szimplán az ösztöndíj kevés, meg amúgy is jól jön, ha van valami plusz bevétel. Így még az első iskolám alatt, a NYU-n jelentkeztem egy cégnél, akik kisegítőket keresnek ilye-olyan munkákra. Én elsősorban kutyasétáltató és babysitter állásra jelentkeztem, mert ezzel lehet a legjobban összeegyeztetni a tanulást. Eddig leginkább kutyás munkára hívtak, mert a szülők jobban ragaszkodnak egy fix nevelőhöz, mintha minden alkalommal más vigyáz a csemetéjükre, de nálam ez nem megoldható, főleg, hogy az állam másik végébe mentem át tanulni egy félév után, így hiába járok át viszonylag rendszeresen New Yorkba, az mégsem az a kategória, amikor a szülők rendelkezésére tudok állni egy pillanat alatt. A „fejvadász” cégnél pedig figyelembe veszik a munkavállaló és munkaadó igényeit is. Most mégis meglepő hívás kaptam a cégtől. Egy apuka keres a kislánya mellé valakit, aki tud rá figyelni az ő távollétében, a munka pedig Manhattanben lenne. Elvileg ez nem lenne állandó munka, de lehet, hosszabb távra is megtartaná majd a számomat, ha minden rendben megy a bemutatkozáskor; vagy legalább is nekem a cég kapcsolattartója ezt monda. Majd meglátjuk, hiszen ez sok mindentől függ. Az apuka és én is megállapodhatunk akármiben, ha a gyerkőcnek nem vagyok szimpatikus, akkor nem igazán van miről beszélni, bár általában jól kijövök a gyerekekkel, de sosem lehet tudni. Illetve tisztában vagyok azzal, hogy egy-egy szülő milyen magas elvárásokat tud támasztani valakivel szemben, aki a gyerekére vigyáz.
Minden esetre egy próbát megér, így amikor leszállok a repülőről, egyenesen Manhattan felé veszem az irányt, és bizony kell némi segítség így elsőre, hogy oda találjak, mert ezen a környéken még nem jártam. Jó módú környék, amivel nincs semmi baj, hiszen Oslóban hasonló helyen lakom én is, de itt, egyetemistaként, nem igazán van/volt dolgom még. Itt kevés a bulizási és plázázási lehetőség, csak úgy sétálni meg inkább a természetet választom. A megbeszélt időpontban érkezek meg a Berkley lakáshoz, és csengetést követően egy női hang szól a kaputelefonba, aki be is enged. A lift jelen pillanatban foglalt, és úgy döntök, hogy az a néhány emelet nem nagydolog, és lehet gyorsabb is, mint várni a felvonóra. A lakásajtóban egy kedves nő fogad, aki bevezet a nappaliba, ahol az apuka vár a kislányával.
- Jó napot! Karin Bjorge vagyok. Engem küldtek a babysitteri állásra - nyújtom a kezemet Mr. Berkley felé. A bemutatkozás után egyből a kislány felé fordulok. - Szia! Te lennél Emmersyn, igaz? - kérdezem mosolyogva a kislánytól. Tündérinek tűnik, a színes kis ruhájában. Örülök, hogy nem szorítják szigorú keretek közzé, hogy „márpedig ilyenkor ezt, meg ezt kell felvenni”. Volt olyan szülő, aki még otthon is elegáns megjelenést várt el a gyerekeitől, ha vendéget vártak. Kellenek a szabályok, de nem az ész nélküliek. Szerencsém volt, hogy ott nem feleltem meg az igényeknek, mert nem biztos, hogy én bírtam volna a szülői elvárásokat, hogy minden szigorú időrendhez volt kötve, és semmilyen késés nem volt engedélyezett. A kisiskolás gyerkőcöknek meg csak a játékra nem volt idejük. Náluk egy olyan ruha sem felet volna meg a részemről sem, ami most rajtam van. Egy egyszerű sötétkék farmer, meg vékony, háromnegyedes ujjú blúz. Én nem vagyok fázós, de tisztában vagyok azzal, hogy egy gyereket itt, így nem lehet kivinni, még ebben az enyhe őszi időben sem.

Amikor meglátom a nappaliba belépő fiatal hölgyet, vagy talán nevezhetném még leányzónak is, megemelkedem ültemből, és kezet foghatunk. Korban nem adtam megszorításokat a munkaközvetítő felé, de azért a nagyon idős bébiszitter jelölteket nem preferáltam, nem voltak éppen modernek és nem igazán tudtak alkalmazkodni a rohanó világunk fejlődéséhez. Következésképp jobban örültem a fiatalabb jelölteknek, ők eleve jobban ki tudtak jönni a kicsikkel. Nem mondom, hogy esélytelennek láttam az egyéb megoldásokat, de eddig semelyik korosztályból nem találtam olyat, akire szívesen rábíznám a kislányomat. Bájos teremtés volt ez a Karin, azt meg kell hagyni, és szörnyen fiatal, noha még én sem voltam benne annyira a korban, kiváltképp, ha azt néztem, hogy már van egy négy éves lányom. Az az igazág, hogy számomra sosem volt kérdés, hogy szeretnék gyereket, bár többet terveztem, viszonylag kis korkülönbséggel a tesók között, de igencsak másként sült el a dolog, és most közel sem gondolom úgy, hogy valaha lesz majd még gyermekem.
- Örvendek, Karin, Emmett Berkley vagyok.
- Szia! Aha! Szeretsz babázni?
Emmie közvetlen kiscsaj volt, igazából nagyjából bárkivel el tudott beszélgetni, kivéve, ha valaki nagyon nem volt szimpatikus neki, viszont így első látásra úgy tűnt, szimpatizál Karinnal. Jó volna, ha sikerülne megállapodnom már egy bébiszitterrel, mert mostanában nagyon nem sikerült eljutnom oda, hogy kicsit kikapcsolódjak, érzem, hogy szükségem lenne rá. Egyre feszültebb vagyok, aminek elég nyomós oka a kitűzött tárgyalás is. Bízom benne, hogy a lehető legsimábba fog menni az ügyem, és a lehető leghamarabb én leszek Emmersyn kizárólagos gyámja, illetőleg, elválasztanak végre attól a nőtől. Épp itt lenne az ideje.
- Mit szólsz a ruhámhoz?
Fordult körbe Emmie, illegette kicsit magát csajosan, és kíváncsian leste Karin reakcióját.
- Szép a hajad!
Hasonló volt Emmiehez, ő is kis szöszke volt, hiába, az anyukája épp úgy szőke, mint ő, s jómagam a sötétszőkémmel nem igazán adtunk más esélyt a kicsinek, minthogy hasonló tincseket produkáljon. Azért elmosolyodtam, hogy milyen aranyos az én kis tündérem, és dobálgatja itt a bókokat, hiába, azért ragadnak rá dolgok tőlem, általában én magam is kedves vagyok az emberekkel, relatíve nehéz előhozni a seggfej oldalamat, mert hát ugyanúgy rendelkezem vele, mint bárki más a világon, csak vannak, akiknél az van előtérben inkább. Nekem nem érdekem, sőt, a hivatásom okán meg sem engedhetném magamnak, hogy így viselkedjek.
Egyelőre hagytam őket, hogy kicsit ismerkedjenek, addig úgyis fölösleges bármit elővezetnem, vagy a feltételekről beszélgetnünk, amíg nem látom, hogy jól kijönnek-e. Egyelőre úgy tűnik, nem lesz gond, de sok múlik azon, miként viszonyul Karin maga a gyerekekhez, mert volt már olyan, hogy a kislányom kedves volt, a bébiszitter jelölt meg valóságos hajcsár, akit nagyjából a másik mondatánál elküldtem volna, ha nem adnám meg mindenkinek a tiszteletet és esélyt az esetleges javításra. Nos, ott kár volt, az egyszer biztos.
- Hogy csinálod a melegszendvicset?
Ez bizony kardinális kérdés volt, hiszen Emmie nagyon sokszor kérte azt reggelire, volt, hogy vacsira is, és az egész napos melegszendvicsfogyasztást ugyanúgy kilőttük már. Nem vagyok az a fajta, aki nagyon szoros keretek közé szorítaná a gyerekét, igyekszem jó példával elől járni, hiszen tudjuk, hogy az ragadós. Egyébként mivel rajong értem, nagyjából mindenben utánoz, éppen ezért ilyen tekintetben egész könnyű dolgom van.

Az apuka nagy kedves, és, ahogy így elsőre meg tudom állapítani, valami hozzám hasonló jelöltre gondolt. Minket annyira a fejvadászok nem szoktak beavatni az elvárásokba, csak a legeslegfontosabbakba, amik alapján el tudjuk dönteni, hogy tudjuk-e vállalni a munkát, így nem tudhatom mik voltak az eredeti elképzelései Mr. Berkleynek. Minden esetre nem érzem, hogy első pillanatra lenne kifogása ellenem. Kicsit talán aggódtam, hogy túl fiatalnak talál, de nem úgy tűnik, hogy ezzel gondja lenne. A kézfogás után Emmersyn is szót kap, és egyből fel is teszi a legfontosabb kérdését. - Nagyon szép neved van - dicsérem meg legelőször, és letérdelek hozzá, hogy jobban egy magasságban legyünk. - Igen, szeretek babázni - válaszolok mosolyogva. - Hogyan szoktak szólítani? Vagy hogyan szeretnéd, ha én szólítanálak? - kérdezem meg tőle, és lehet a két kérdésre teljesen más választ kapok, de mind a kettő fontos.
Tündéri, amikor csajosan körbefordul előttem, és felteszi a következő kérdését. - Nagyon csinos vagy, és az unikornis is nagyon szép. Szereted őket? - dicsérem meg az öltözetét, és elkezdek érdeklődni a kedvencei után. Jó ezeket előre tisztázni, hogy később ne lőjek bakot. Ebben a korban nekik még ezek a fontosak, így ezekre is nagy hangsúlyt kell fektetni. Ha ezeket tudjuk, akkor könnyebben szót tudunk érteni velük. Nem szeretem, ha egy szülő, gondozó, vagy, aki éppen a gyerekre felügyel, felnőttként próbája őket kezelni, és nem tud lemenni az szintjükre, és nem akar tudomást venni az fontossági sorrendjükről, persze csak ésszerű határok között.
- Köszönöm. A tiéd is nagyon szép. Majdnem olyan szőke a tiéd is, mint az enyém. A copfodat egyedül csináltad? - érdeklődök kedvesen. Ügyesen meg lett csinálva, de jó tudnom, hogy ezt esetleg egyedül készítette el, vagy segítettek neki. Nem jó, ha egy új felvigyázó ledegradálja a gyerkőc eddig elért önállósulási szokásait, de a túl nagy elvárások is negatívan hathatnak rá.
A kislány viselkedéséből azt szűröm le, hogy nagyon közvetlen, és én is szimpatikus vagyok neki, ami nagy előnyt jelent. De, ha engedélyt kapok arra, hogy kivigyem esetleg egy közeli parkba, akkor fokozottabban kell majd arra figyelmen, hogy ki áll vele majd szóba. Alapból nagyon figyelek erre, főleg, hogy tudom, hogy minden gyerek elcsalható, de egy kevésbé közvetlen gyereknél annyire nem kell figyelni. Vagy legalább is elegendő csak száztíz százalékban figyelni, és így esetleg van arra lehetőségem, hogy szemmel körbekémleljek a közelben lévők után, vagy elővegyek valamit a táskámból, úgy, hogy bele is tudok nézni. Gyerekfelügyeletnél egy-egy hiba másodperceken múlik, amiket én nem engedek, nem engedhetek meg magamnak. Ezért sem értem a sok „modern” szülőt, akik állandóan a telefonjukat nyomkodják, és nem figyelnek a gyerekükre. Nálam is van telefon, de, ha gyerekre vigyázom, akkor az azért van nálam, hogy baj esetén kéznél legyen, vagy a legeslegfontosabb hívásokat fogadhassam, de azt is röviden.
- Bárhogy el tudom készíteni. Te hogy szereted enni? - kérdezek vissza. Úgy biztosan nem szereti, ahogy saját magamnak készítem, mert én szeretem, ha kicsit csíp. Tehát itt a legfontosabb kérdés, hogy Emmersyn, hogy szereti, hogyan szokta meg.
Amikor megbeszéltük a szendvicskérdést utána visszakanyarodok egy korábbi témához. - Van kedved idehozni a kedvenc babádat? - kérdezem kedvesen, és az apukájára pillantok közben, hogy neki esetleg van-e ellenvetése. Ezzel egy kicsit egyedül is tudok maradni Mr. Berkleyvel, ha olyat akarna a tudtomra adni, ami nem gyerekfülre tartozik, illetve, ha kicsit játszok vele közben, akkor az ittléte alatt sem figyel ránk annyira. Egy gyereket általában untat a felnőttek beszélgetése, de én például szeretem, ha a rám bízott csemete szem előtt van. Lakásban nem figyelem állandóan őket, nem járok a nyakukra, de már bizonyították, hogy pillanatok alatt tudnak életveszélyes dolgot művelni. Mint az otthoni szomszéd kisfiú, aki egy dömperrel akart lemenni az emeleti lépcsőn; az apja alig tudta lekapni róla, aki akkor lépett ki a lépcső melletti ajtón. Én biztos, hogy nem értem volna fel időben, pedig futva indultam felfelé.
Ha a kislány kimegy, akkor rá is kérdezek a dologra. - Esetleg van valami, amit feltétlen tudnom kellene? - kérdezem Mr. Berkleytől. Lehetnek olyan dolgok, amik mik alapból kizárnak, mondjuk, hogy ha mégis olyankor kellene többször itt lennem, amikor nem tudom vállalni. De olyan dolgot is mondhat, amit nem szabad szóba hoznom Emmersyn előtt még véletlenül sem, mert kibillenti a lelki egyensúlyából, már persze a nyilvánvalókon kívül, amit egyetlen kisgyerek előtt sem hozunk szóba.

- Köszi!
Kicsit billeg előre-hátra a lábain, mert bár szereti, hogyha dicsérik, de azért mégiscsak szokása kicsit zavarba jönni tőle, de ettől függetlenül igencsak vigyorog a kis orra alatt, kezdem úgy érezni, hogy ezt a pozitív kezdést nagyon nehéz lenne elrontani, remélhetőleg így marad a későbbiekben is. Kicsit elkedvetlenít, hogy már gyakorlatilag hónapok óta keresek valakit a kicsi mellé alkalmakra, szóval nem igazán szeretnék már tovább kutatni. Egyébként nem vagyok egy minden lében kanál alkat, én lepődtem meg a legjobban, mennyire nem mindegy a számomra, hogy ki foglalkozik a kislányommal. Valahogy nem igazán sikerült zöldágre vergődnöm eddig senkivel. Egyetlen olyan hölgyet ismerek, akiről tudom, hogy biztosan megfelelne erre, de a szakmai oldalát nézve nem lenne jó döntés keverni a dolgokat. Ez mégiscsak a magánéletem, meg Emmie is, és bár hiába imádja az óvónőjét, jobbnak láttam végül nem megkérdezni tőle, hogy vállal-e ilyesmit. Még a végén kikezdenék a csoportban a kislányomat, hogy kivételeznek vele, csak mert máskor is vigyáz rá a kedves Miss Shelton. Így bármennyire voltam biztos benne, hogy Emmie imádná, és számomra ugyancsak szimpatikus volt, ezt az ötletemet elég hamar elvetettem. Karin egyébként hasonló kalibernek tűnt, és ami azt illeti, ez már pozitív volt a szememben, illetve, úgy tűnt, Emmie egészen hamar szimpatikusnak találta, mert azért kell neki pár perc többnyire, míg feloldódik.
- Emmie, de néha apa Em-nek hív, az is jó. Vagy cukinak, kiscsillagnak, mókuskámnak, de neked nem kell úgy.
Rázza meg gyorsan a tincseit, nyilván egy gyermeknek ez annyira nem egyértelmű, hogy csak a hozzánk nagyon közelállókat becézgetjük, de nyilván Karin egyébként sem hívná így, ahhoz szerintem minimum éveknek kellene eltelnie, hogy olyan szinten megszeressék egymást, de mivel nem szándékozom olyan sokszor igénybe venni ezt az opciót, azért ez nem valószínű, hogy bekövetkezzen.
- Aha. Nagyon. ÚÚúúúú, apa, megmutathatom neki az unikornisokat?
- Persze kicsit, mindjárt sort kerítünk arra is.
Ez még egy plusz pont, máris be akarja engedni a kis birodalmába, ez nem igazán fordult még elő egyik jelöltnél sem ilyen hamar, úgyhogy a magam részéről ennek igazán örülök.
- Apa.
Teszi a csípőre a kis kezeit, én meg elvigyorodom, nyilván hagy némi kívánnivalót, ahogy megcsinálom a haját, de nem nagyon mennek nekem ezek a női trükkök, egy-egy fonásba konkrétan szabályosan bele tudok izzadni, annyira reménytelen eset vagyok benne. A copfok csattokkal azért már mennek, abban nincs hiba.
- Nem túl ügyes. Te tudsz fonni?
Felcsillannak a szemei, az biztos, hogyha erre igen a válasz, Emmie esetében bőven lehet majd kamatoztatni ezt a készséget, mert szereti a szebbnél-szebb fonatokat. Mármint képen, mert én a legegyszerűbbnél már problémákba ütközöm, hiába szeretné mindig, hogy megcsináljam neki.
- Sok sajttal.
Vágja rá, nem túl bonyolult egyébként, szinte a legalapabb verzióról van szó, de Emmie még nem igazán eszik cifra dolgokat, a sajt meg a sonka pedig általában alap a melegszendvicsnél, éppen ezért az mindig van a hűtőnkben.
- Oké. De utána megnézed az unikornisokat?
Meg sem várja a választ, már szalad a szobájába, hogy megkeresse a babáját, nem lesz túl hosszas folyamat, bár szép, tágas terekkel rendelkezik a lakásunk, szóval nem kicsi, és a lehető legmesszebb van a nappalitól a gyerekszoba a nyugodt alvás érdekében, de úgysem nagy táv azért.
- A legfontosabb, hogy mikor Emmie fél éves volt, elhagyott minket az anyukája. Még nem tud a dologról, ezért az anyuka kérdést abszolút kerülni kell. Hamarosan majd beszélek vele róla, de addig tabutéma. Igaz, utána se nagyon kell majd emlegetni szerintem, és vélhetőleg nem fogja túl jól érinteni a dolog.
Ez a viselkedésében generálhat némi változást, de természetesen azon leszek, hogy ezt orvosoljam, remélem azért nem fog nagyon kicsúszni a kezeimből az irányítás.
- Ami még fontos, bár ezt jeleztem a közvetítő cég felé is, hogy nem mindennapra és állandó jelleggel keresek segítséget, csak alkalmanként.
Közben visszaérkezik a kislányom, de ez a témát nem igazán akasztja meg, maximum annyiban, hogy Karin kezébe nyom egy nagyon puha, elég nagy méretű plüss unikornist, ami mondjuk egyáltalán nem baba, de attól még ez a kedvence.
- Leginkább a péntek estékről lehet szó, vagy szombati napokon kicsit korábban, hosszabb időtartalmakra. A vasárnap nekünk szent, mindig együtt töltjük, így akkorra sem keresek segítséget. Nem tudom, hogy milyen állásra van szüksége, mennyit tudna és szeretne dolgozni, ha ennél több alkalomra lenne szüksége, akkor talán nem én vagyok az embere.

Úgy tűnik sikerült kicsit zavarba hoznom pedig nem állt szándékomban. Viszont elképesztően cuki, amikor erről próbálja terelni a figyelmet, és elkezd hintázni a talpacskáin. Ha jól emlékszem régen valahogy én is így reagáltam az ilyenekre, vagy legalább is hallottam ilyen történeteket egy-egy családi összejövetel alkalmával.
Gyerekszáj, somolygok kicsit, amikor elkezdi sorolni az apukája hogyan szokta becézni. Nem pont erre gondoltam, de szerencsére azt is megtudtam, hogy melyik a „hivatalos” beceneve, amire hallgat. - Rendben - mosolygok rá - akkor én Emmie-nek foglak hívni, rendben? - kérdezem kedvesen. Az én nevemet nem nagyon lehet becézni, talán ezért is kaptam a barátoktól a „Szöszi” becenevet, amit szerencsére sosem negatívumként használnak. - Te pedig hívj Karinnak - mondom neki jelezve, hogy nem kell a nénit sem használnia. Ezt nem feltétlen kell tisztázni, de szeretem, mert így a szülők is hallják, hogy nem kell a máshol megszokott, hivatalos formát használni, mert én kértem. Illetve ezzel szeretném azt is elkerülni, amit egy másik kislány használt az első néhány alkalommal: Karin Bjorge.
Azt hiszem, megvan az elsőszámú kedvence, mert egyből meg is akarja mutatni nekem. Ellenemre nincsen a dolog, de előtte még azért lenne néhány feltétlen tisztázandó kérdésem az apjával; mint például, hogy egyáltalán alkalmasnak talál-e a feladatra. Ezt viszont egy gyereknek nem kell tudnia, éreznie ebben a korban, viszont örülök, hogy Neki már megnyertem a bizalmát.
Ahhoz képest egészen jó lett. Apu nekem még ennyit sem tudott megcsinálni, amikor kicsi voltam. - Pedig nagyon jó lett - dicsérem meg. - Az én apukám csak megfésülni tudott, amikor kicsi voltam - ismerem el az apuka ügyességét. A férfiaknak ez valahogy nem megy, bár lehet csak azért, mert nekik az esetek túlnyomó többségében, ha mondjuk nem ez a divat, akkor sohasem kell ilyesmivel foglalkozniuk. Többet erről nem is ejtek szót, mert valami kellemetlen dolgot sejtek a háttérben, és félek, ha jobban belemegyek, akkor aknára lépek. - Igen, tudok - válaszolok a kérdésére. Magamnak is gyakran csinálok különböző fonatokat, csak most nem volt hozzá kedvem. A kérdéséből adódóan pedig azt hiszem, rengeteget fogunk fodrászosdit játszani.
- Az nagyon finoman hangzik - mondom elismerően, amikor megosztja velem a kedvenc szendvicse titkát. Bár van egy sejtésem, hogy nem mindig csak sajt van benne, de ezt majd tisztázom az apukájával, ha oda kerülünk. Meg lehet azt is, hogy mi az, amit esetleg még bele kellene venni az étkezési szokásába, bár csodákra én sem vagyok képes.
Amikor kedvesen elküldöm kicsit hallótávolságon kívülre, egyből rohan is, és meg sem várja, hogy azt mondhassam, „hozhatod azt is”.
- Sajnálom - mondom együtt érzőem Mr. Berkleynek. - Sejtettem valamit a háttérben a „hajas” témánál, - avatom be, hogy annyira nem ért váratlanul a bejelentése; - és lakat a számon[/color] - csinálom a kezemmel a záró mozdulatot a számnál. - Ebbe nem is akarok beleszólni - mondom teljesen egyet értve a dologgal. Ez családi dolog, én pedig idegen vagyok, de örülök, hogy ezt nem csak én gondolom így.
Pont időben fejeztük be a legkényesebb dolgot, mert a következő mondatnám már hallom is Emmie lépteit. - Ez a kedvenced? - kérdezem kicsit a kislányt helyezve előtérbe. [color=#eeeeee]- Nagyon szép - dicsérem meg a plüssfigurát, ahogy átveszem tőle és jobban szemügyre veszem. - Ha szeretnéd, és tudsz hozni egy fésűt, akkor máris csinálhatok neked valamilyen fonatot - kötöm feltételhez a dolgot, mert nem tudom, hogy van-e számára elérhető magasságban fésű. De remélem, hogy, ha más nem is, az a nő, aki beengedett tud neki segíteni, vagy az apukája ki tud minket segíteni, bár pont vele lenne megbeszélni valóm. Ha megoldódik a fésűtéma, akkor válaszolni is tudok az előző kérdésre. - Ez lenne nekem is a legideálisabb, mert én hétfőtől csütörtökig a Cornellen vagyok, így nem igazán tudom megoldani, hogy csak úgy átugrok hétköznap este, főleg, ha este nyolcig van órám. De a péntek délután és a hétvége teljesen megoldható, mert akkor többnyire úgy is itt vagyok New Yorkban - nyugtatom meg Mr. Berkleyt, hogy nekem ez teljesen belefér az időmbe. Ha ez így marad, akkor nem kell lemondanom a felszolgálói kisegítőmunkámat az Antonio's Trattoriánál, vagy a kutyasétáltatás, bár az sokkal kötetlenebb, mint ezek. Így a hétvégéket amúgy is valamelyik ide valósi kollégiumi barátomnál, batárnőmnél szoktam tölteni. Örülök, hogy valóban csak a hét végére kell segítség, mert egyébként nem igazán lenne megoldható, hiszen már csak a repülőút is egy óra. Volt olyan, hogy hasonlóan kerestek gyerekfelügyeletet, és a személyes találkozónál derült ki, hogy van, amikor szerda délelőtt, hétfőn délután, és egyéb „pazar” időpontokban is rám akarták bízni a gyereket, meg amikor kitalálják, hogy „na, most egy kicsit mégis lepasszolnák”.

Emmie bólint, jelezve, hogy részéről természetesen megegyeztek a becenevét illetően, nem sok mindent szokott egyébként kikérni magának, de példának okáért a tökfejért nem kifejezetten van oda, azt valahogy mindig sérelmezi, így azt csak akkor használom, ha valami bájosan bugyuta dolgot sikerül összehoznia, azért abból szokott lenni bőven, azt valljuk meg. Szerintem jól ki fog jönni Karinnal, egyelőre legalábbis úgy tűnik, hogy fenntartása nincsen a jelölt kapcsán, de azért még nem árt némi időt együtt tölteniük ahhoz, hogy ez ténylegesen kiderüljön, szóval nem iszom előre a medve bőréremég magamban sem, nehogy kiderüljön valami kellemetlenség. Emmie nem tiszteletlen kislány, közel sem, de még nincs abban a korban, hogy magázódjon, a nénizést/bácsizást többnyire még lefelejti, az oviban használja többnyire, de egyébként annyira nem érdekli. Engem meg nem zavar, majd ha valaki sérelmezi, átváltunk óvatosba, de a legtöbben nem kedvelik a néni-bácsi titulust amúgy sem, szóval ebből nem volt még konfliktusunk.
Abigail közben behoz egy kancsó friss teát, mézet, citromot, cukrot, édesítőt, mindenre felkészülve szokásához híven, és csendesen leteszi az asztalra. Három csésze van, az egyik unikornisos, a másik kettő egyszerű szürke bögre, nehéz kitalálni, kié lehet a sokszínű darab.
- Igyon nyugodtan közben.
Szólok közbe a csajos diskurzusba, részemről ezenfelül hagyom a lányokat kibontakozni, Karin sem néz ki többnek húsznál, szóval még nagyjából helytálló a titulus rá is, bár fogadni mernék, hogy nem tetszene neki a dolog. Mindenesetre eszemben sem volt szemtől szemben lefuttatni ezt a gondolatsort. Inkább megcsinálom először Emmienek a teát, hogy hüljön, ha Karin ide is figyel kicsit közben, akkor láthatja, hogy egy kevés citrom kerül bele, ezen felül egy kiskanál cukor, és két kanálnyi méz. Ő így szereti, de mire mi rájöttünk, hogy az igazi neki… pff, mondhatni éves tapasztalat áll mögötte. Közben a kishercegnő elszalad a szobájába, így jut némi idő a komolyabb témákra, ami alatt magamnak szintúgy elkészítem a teámat, több cukorral és citrommal, méz nélkül, s remélem azért Karin is így tesz, vagy ha nem, legalább egy kis vizet iszik. Az nálunk mindig van kancsóban a nappaliban, máskülönben én biztosan elfelejteném meginni a napi szükséges mennyiséget.
Nem könnyű a feleségemről beszélni, de olykor muszáj, ez olyan pillanat, de szerencsére Karin tapintatos marad, és abszolút nem akarja szétcincálni a témát, szerencsére, mert bizony nem igazán lenne ingerenciám hozzá. Ami fontos, megosztottam vele, kedves tőle, hogy sajnálja, általában mindenki így érez, aki megtudja, de sajnos ettől én nem szenvedek kevésbé, és Emmienek sem lesz anyukája. Bár úgy lenne. Bár Őt már sosem fogadnám vissza, ahhoz túlságosan nagy sebet ejtett a szívemen.
- Perszeee, hozok. Olyan parkettásosat tudsz, ugye? Két oldalra? Az olyan szép.
Lelkesedik be, és csak úgy csillognak a kis szemei, aztán szalad azért a fésűért. Van a szobájában egy kicsi fésülködőasztalka, azon van fésű, hajcsat, hajgumi, minden kutyafüle, amit egy kiscsaj szeme csak megkívánhat, úgyhogy ez a művelet nem fog akadályba ütközni nála.
- Úgy tűnik, hogy esetünkben akkor a kereslet és a kínálat találkozott. Ez így teljesen ideális lehet akkor mindkettőnk számára. Már csak az a lényeg, hogy Emmie jól érezze magát a társaságában, amiben eddig nincsen hiba.
Az anyagi része engem nem érdekel, van pénzem, és azért, hogy néha kikapcsolódjak, tudok áldozni, illetve Emmienek sem árt, ha többet van nőtársaságban, legalább ellesi a női dolgokat, azokat nyilván én képtelen vagyok megadni a számára, egészen komikus lenne, ha teszem azt sminkelni próbálnék a kedvéért. Egyszerűen szó sem lehet róla.
- Amit még így elöljáróban jó volna megbeszélnünk, hogy mennyi is az órabére?
Az egy dolog, hogy alkudozni nem fogok, de hallottam már olyan szemérmetlenül nagy összeget, amire azért nem tudtam volna jó szívvel rábólintani, maximum talán akkor, ha tökéletes lett volna a jelölt.
Emmie közben visszaér, a fésűt Karin kezébe nyomja, aztán felemeli a bögréjét, és az pedig nálam landol.
- Légyszi apuci, fújd meg nekem.
Mi mást tehetne ugyan egy apa, mint fúj. Nehéz nemet mondani azoknak a tündéri lélektükröknek, és Emmie mindig mindent olyan szépen kér, hogy hamar le tud venni a lábamról. Egyszerűen nincs esélyem. Így hát fujkodom egy ideig, addig valószínűleg Karin meg tudja válaszolni a kérdésemet, aztán, ha Emmie ivott egy pár kortyot, jöhet az a fonás.

Tudom magamról, hogy mennyire fontos a megszólítás, mert nekem is van egy második nevem: Janne. Ezzel sincs alapvetően bajom, de sose használom, így hiába kiabálják utánam bárhol, mintha nem is ismernék ilyen embert, és van, hogy eszembe sem jut, hogy az is az én nevem. Vicces volt, amikor még otthon, az általános iskolában kiabálták utánam, és csak akkor esett le, hogy velem próbálnak kapcsolatot teremteni, amikor megálltak előttem. Nem akarok semmilyen félreértést sem, semmilyen oldalról a megszólításnál. A nénizést bizonyos szülők már ebben a korban megkövetelik a gyerektől, de én szinte személyes sértésnek veszem, nem vagyok néni. Ezért is örülök, hogy nem látok erre irányuló kezdeményezést, rosszallást Mr. Berkley felől sem. Mind a ketten nagyon rendesek és kedvesek, így nem hiszem, hogy sok probléma lenne majd a jövőben, feltéve, ha valóban megfelelek az elvárásoknak.
A hölgy, aki beengedett idő közben behoz egy nagy tálcát, amin minden rajta van, ami csak a teázáshoz kellhet. Az unikornisos csészéről egyből tudom, hogy kié lehet. - Köszönöm! - mondom, amikor engem is megkínálnak, de még nem nyúlok a tea irányába. Amikor az apuka elveszi a színes bögrét fél szemmel odafigyelek, hogy majd én is tudjam, hogy hogyan szereti a kishölgy. Hát nem mindennapian, mert lényegében csak édesítő nem kerül bele. Csak akkor húzom magamhoz közelebb a nekem szánt bögrét, amikor Emmie ismét kisiet a szobából. Én a magam részéről egy kis citromlevet öntök, és egy édesítőt pöttyintek bele, amire rátöltöm a teát.
Az anyukatémát nem akarom boncolgatni, csak annyira, amennyire feltétlen elengedhetetlen, főleg, hogy látom, ez még mindig nagyon fájó pont a férfinek. Én el sem tudom képzelni, hogy elveszítsem az anyukámat, vagy az apukámat, így igazából azt sem tudom, hogy mit érezhettek, amikor ez megtörtént.
- Az valóban szép - értek egyet vele. - Akkor olyat csinálok - egyezek bele Emmie ötletébe. Nekem lényegében mindegy, hogy milyet készítek. A lényeg, hogy tudja végigülni, bár elég gyorsan fonok, azért kell idő hozzá, és nem minden gyerkőc tud megülni a fenekén kicsit huzamosabb ideig sem. A lelkesedése viszont talán arról árulkodik, hogy meg fogja tudni várni, amíg végzek.
Amíg Emmie elvonul a kellékekért, addig áttérünk ismét a felnőttesebb témákra. - Próbálok mindent megtenni, hogy a rám bízott gyerek jól érezze magát a társaságomban, úgy, hogy a szülők elvárásainak is megfeleljen. - Van, amikor ezt a kettőt lehetetlen egybehozni, de Emmie még kicsi, még nem jár iskolába, így nem hiszem, hogy túl nagy gondok lennének. A lefektetés az már néha nehézkes, mint a fürdés, de biztosan ki tudok találni valamit, hogy zökkenőmentes legyen. Sok gyerek, ha kikerül a szülői felügyelet alól, úgy érzi, övé a világ, és minden az ő akarata szerint fog történni. A gyereknek is kell a „szabadság”, de azért ésszel.
- Mivel itt nincs túl nagy elvárás, mint a tanulás vagy elvinni minden nap más-más különórára, közben még egyéb házkörüli munkát is elvégezni, így én egy három dolláros órabérre gondoltam, ha önnek is megfelel - mondok egy árat. Ha vinnem kéne ide-oda, akkor már más lenne a helyzet, mert a városon belüli utazási költséget is ki kellene kalkulálnom. Valamint a tanulás általában feláras, mert elég nehézkes általában, mármint egy gyereket rávenni erre a játék helyett, mert remélhetőleg egy kisiskolás tananyaga nem okozna nehézséget. Bár ki tudja, hogy milyen a mai tananyag. Ráadásul itt nincs szó arról sem, hogy házvezetői feladatot kell elvégeznem, mert sok helyen kettő az egyben munkavállalót keresnek. Persze itt nem arról van szó, hogy nem adok enni a gyereknek, vagy nem rakunk magunk után rendet, de komplett vacsorát vagy nagytakarítást nem vállalok naponta.
Emmie idő közben visszatér, és a kezembe adja a fésűt és szerencsére néhány hajgumit is, amiről én teljesen megfelejtkeztem. Mosolyogva figyelem, ahogy a teája hűtését az apukájára bízza, akin látszik, hogy mindent megtenne a kislányáért. Annyira aranyosak együtt. - Gyere, ülj fel ide - kérem kedvesen, és magam mellett megpaskolom a kanapét. Ha kényelmesen elhelyezkedik, kicsit oldalra fordulva óvatosan kiveszem a hajából a most benne lévő gumit, és átfésülöm a szőke tincseket. Ha nem kéri, hogy tovább fésüljem, akkor, elválasztom középen, és először az egyik oldalon kezdem el fonást, tincsenként egyre többet felvéve, hogy kiadja a jellegzetes parketta mintát. Közben pedig tudok figyelni az apukájával folytatott beszélgetésre is.

Arra talán még fogadást is mertem volna kötni, hogy egy ilyen fiatal lány nem fogja cukorral inni a teát. Nem vagyok vak, nyilván nagyon csinos, és vélhetőleg mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így maradjon. Kivéve persze, ha az a kategória, aki nem hízik az istennek sem, de szerintem akkor nem zavartatná magát a cukor miatt. A mai világ egyik nagy rákfenéje az, hogy bele van kódolva a nőkbe ez a kötelező csinosnak, vékonynak lenni dolog, pedig szerintem semmi értelme nincs. A legtöbb ilyen nővel esélytelen egy jót enni, mert kérődzenek a salátájuk fölött, és semmi olyat nem hajlandóak megenni, amiben kettőnél több kalória van. Némi ironikus túlzással élve, természetesen.
Én a magam részéről biztosra veszem, hogy Emmie nyugodtan végig üli majd a hajának készítését, lévén az ilyesmi elég fontos neki, és ha valamit ő maga akar, ahhoz szíves örömest asszisztál. Máshoz nem minden esetben, de azért még szép szóval rávehető a dolgokra.
- Nem az a lényeg, hogy én mit gondolok, számomra az a fontos, hogy Emmie jól érezze magát, és a lehető legkevésbé érezze a hiányomat. Nem árt, ha kellőképpen fel van vértezve az ember figyelemelterelési stratégiákra, és fejből tud jó pár mesét, lévén a legtöbb könyvet már ezerszer végig olvastuk.
Sokszor imprózunk esténként valami mesét, aminek rendszerint vagy nagyon béna vége lesz (a drága kislányom szerint) – ha rám jut a befejezés, vagy mindenhol pónik és szivárványok vannak, nyilván akkor Emmienél érünk a végére.
- Ami… idézem: véééégtelenül fontos, az a rózsaszín fürdővíz. Nem mondom, hogy a híve vagyok ezeknek a vízszínező cuccoknak, de kapni már egész természetes darabokat, szóval igyekszem azokat beszerezni. Imádja a rózsaszínt, ha esetleg ez eddig nem lett volna egyértelmű.
Imádom a kiscsajt, ahhoz kétség sem férhet, és ízig-vérig igazi lány, amihez mondjuk sokszor érzéseim szerint kevés vagyok, de valahogy majdcsak sikerül nővé nevelnem, meglátjuk, miként alakul. Kifejezetten nem görcsölök rá a témára, akkor nagyobb valószínűséggel szúrom el úgy istenesen a dolgokat.
- Nekem megfelel.
Bólintok rá, még azzal együtt is esetleg, ha éjszakára maradok ki. Nem keresek rosszul, plusz tehetős családból származom, van miből szánni ilyesmire, pláne úgy, hogy egyetlen nőre se megy rá a gatyám, mert azért ők – tisztelet a kivételnek – igencsak meg tudják csapolni az ember bankkártyáját.
- Azontúl, hogy le kell ülni vele enni, a legritkább esetben szükséges vacsorát készíteni, a ház körüli dolgokra van a házvezetőnőnk, azért nem árt majd, ha jól kijön vele, de igazság szerint elég békés teremtés, szóval ezzel sem lehet gond érzésem szerint.
Fogalmam sincs, nagy hirtelen, mi az, amit szerettem volna még elmondani, de azt hiszem, mindent végigvettem, ami lényeges, az apróságok úgyis kiderülnek közben, illetve Emmie elég karakán kiscsaj, úgyis megmondja, hogyha valami nem tetszik neki, vagy másként szeretné. Összességében nagyon is kezelhető, néha rájön az agybaj, és akkor semmi sem jó, de szerintem ez olykor minden kisgyerekkel megesik. Ami azt illeti, felnőttekkel is.
Mikor a csemetém visszatér, először kortyol egyet a teából, majd miután nem ítélte megfelelőnek a hűtési ténykedésemet, megy Karin mellé, hogy elkészüljön a fonás. Közben finoman dobol a lábaival a kanapé lábánál, nem túlmozgásos egyébként, úgyhogy most izgatottnak jellemezném inkább, vigyorog, mint a tejbetök. Nyilván, ha ez a fonás jól sikerül, kénytelen leszek megtanulni. Mint Miss Shelton esetében, de persze esélyem sincs labdába rúgni, Emmie mindig mondja, hogy de aaaapaaaa, ez nem ooooolyan. A fülemben cseng az affektálása.
- Azt hiszem, a frizurakészítést bőven gyakorolhatja majd rajta.
Állapítom meg, és ahogy így elnézem őket, biztos vagyok benne, hogy Emmienek nagyon hiányzik ilyen téren a női kéz, energia, finomság, nyilván én ezt nem tudom megadni neki sajnos. Szeretném, de férfi létemre ez azért igencsak lehetetlen kihívás. Teljesen csendben ül végig, a lábdobogást kivéve nyugton is van, amire nem nehéz mosolyognom, lévén azt hiszem, megtaláltuk a megfelelő gyerekfelvigyázót.
- Van esetleg még bármilyen kérdése, kedves Karin? Mert, amennyiben nincs, úgy hiszem, működőképesnek tűnik ez a dolog.
Ismerem a lányom, senkivel nem viselkedett még ilyen együttműködően, szóval biztosan szimpatikus neki Karin, ami kezdetnek tökéletes, s ha esetleg később lennének problémák, azokat majd orvosoljuk, vagy ha nagyon nem megugorható akadály, akkor elköszönünk egymástól. Bár ennek nem örülnék, unom már keresni a tökéletest ezen a téren.

Nem vagyok az a lány, aki mániákusan figyel az alakjára, és csak sovány csirkemellet, halat meg salátát eszik. Simán nekiülök még este is egy nagy adag édességnek, vagy egy normál étkezés után is gond nélkül belémfér egy-két adag desszert, bár ez attól függ, hogy mi az. De azon plusz kalóriákra nincs szükségem, amiket az édes löttyökkel magamhoz veszek, éppen ezért nem iszom most sem cukorral vagy mézzel a teámat. Viszont tudom, hogy ez nem a legegészségesebb, ezért gyereknek sosem adnám, bár szerintem nekik nem is ízlene, mert van egy jellegzetes íze a mesterséges édesítőknek, amit kevesen szeretnek még felnőttek közül is.
Csak elmosolyodok, amikor Mr. Berkley kifejti, hogy nem az Ő elvárásainak kell megfelelnem, hanem a lányáénak. Ezzel valahol egyet is értek, de mégis csak ő a szülő, akinek nem szabad, és nem is akarok a nevelési módszerével ellenkezni. Ha ő ’A’-t mond, akkor nekem is azt kell, és nem mondhatok ’B’-t, mert abból később baj lesz. - Mindent meg fogok tenni azért, hogy jól érezze magát, amíg az apukája nem lehet vele. A figyelemeltereléssel ritkán voltak eddig gondjaim - mondom kicsit elgondolkozva, de mosolyogva. Bár volt, a téma annyira piszkálta a gyerek fantáziáját, hogy később újra elővette, de csak megoldódott az is. - Talán az segít, hogy én kicsit másabb meséken nőttem, így talán azokat nem ismeri - gondolkozok el. Az itteni meséket nem nagyon ismerem, bár a klasszikusakat szintem a világ jó részén ismerik, viszont az északi mondakörhöz kacsolódó mesék ide kevésbé jutnak el. - Majd szólok a bátyámnak, hogy nézzen néhány mesekönyv címet a garázsunkban tárolt gyerekholmik között - mondom mosolyogva. Ritkán vesszük már elő a kicsi kori dolgainkat, de, ha előkerülnek, mindig szívesen időzünk el velük, így nem hiszem, hogy ezzel gondja lenne. Egy-egy nagy kedvencre persze még emlékszek, de nem árt most kicsit jobban felkészülni. Egy könyvre emlékszek, amiben nagyon sok mese volt, ha annak a tartalomjegyzékét átküldi, jó időre elleszünk, mert a neten biztosan fent van, vagy akár a cím is eszembe juttathatja a történetet.
- Igazi kis nőci - mosolyodom el szélesen - Szóval rózsaszín fürdővíz - lepődök meg, és az apa utánzása is csak rátesz egy lapáttal, mert így már van elképzelésem a jelenetről. Nekem is vannak fenntartásaim ezekkel a szerekkel kapcsolatban, főleg, hogy gyerekről van szó. Sok vegyi anyaggal találkozunk állandóan, már csak a levegővétellel is, főleg egy nagyvárosban, így pluszokat hozzátenni egy gyerek esetében meg pláne… kicsit talán aggasztó. Bár elvileg ezek be vannak vizsgálva, és Mr. Berkley is nagyon figyel erre, így talán nem lehet gond. A férfin látszik, hogy mindent megtesz azért, hogy a kislánya ne szenvedjen semmiben hiányt, még a női kezet sem, de ez biztosan nem könnyű egy férfinak.
Örülök, hogy a fizetés-témakör nem okoz gondot, így gyorsan tovább is lendülhetünk ezen. - Köszönöm! - mondom mosolyogva. Nem szoktam kukacos lenni, hogy pár percet is elszámoltatok vagy váratlan helyzetet a hazaérkezésüknél. Ha megérkezik apu (anyu), de a gyerek még marasztal, akkor az már az én dolgom, hogy maradok-e, azért soha sem kérek semmit. Egy baleset miatti dugó is az a kategória, vagy ehhez hasonló dolog, amit lazán kezelek. A fő, hogy épségben hazaérjenek.
- Ezzel, ebben a formában nem lesz gond részemről - rázom meg kicsit a fejemet jelezve, hogy ez valóban nem fog gondot okozni. - A néhából sincs semmi baj - egészítem ki, hogy nem zárkózok el semmitől teljesen, mert bármikor bármi előfordulhat, amit meg kell oldani, de a véletlenek rendszeressége már nem ez a kategória.
Amikor Emmie elhelyezkedik előttem, hozzálátok megcsinálni a haját. - Nem gond, szeretek fodrászodit játszani - mondom szinte nevetve az apa megjegyzésére. Nem igazán tudok olyan fonást elképzelni, amit ne tudnék elkészíteni, talán a holland lenne nehezebb, de csak, amíg rá nem áll a kezem. Én is nagyon gyakran fonom be a hajamat, csak mostanában túl sokat volt összetűzve, befonva, és tegnap már éreztem, hogy nagyon jól esne neki, ha kicsit pihenne. Most kicsit örülök, hogy Emmie szereti, ha befonják a haját, mert így velünk lesz, nem kell külön figyelni rá, és beszélgetni is tudunk az apjával, amibe így akár ő is bekapcsolódhat, főleg, hogy a kényesebb témák már lementek. Nagyon nyugodtan tűri a dolgot, aminek külön örülök. Majd Emminek is tanítok néhány egyszerűbb fonást, amit majd ő is meg fog tudni csinálni. - Te tudsz valamilyen fonást Emmie? - kérdezek rá, amíg a lányát nézi.
- Örülök, hogy így gondolja - csillan fel a szemem. Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan fog menni. - Csak egy. Mikor kellene kezdenem? - érdeklődök mielőtt kimenne a fejemből. Részemről akár az sem jelentene akadályt, ha már most maradnom kellene, de az sem gond, ha később kezdek. Bár addig biztosan maradok, amíg befejezem Emmie haját, de az nem sok idő.