Újra együtt?

Lily születésnapi ajándéka

3 napos kényszerszabadság. Ezt nem kéred, ezt adják. Köteleznek rá. Csütörtök este az irodámban ülve még aggodalmas tekintettel hallgattam az igazgató egyet nem értését a folytonos túlóráimmal és a másoktól átvett munka feladatokkal kapcsolatosan, mit ezúttal olyan fontosnak ítélt meg, hogy személyesen akart róla beszélni.
- Nézze, Haytham. Én örülök neki, hogy ennyire lelki ismeretes, hogy precíz és hibátlan munkát végez, s tudom, mind ezt még csak nem is a pénz miatt, de... - szemei a mondat befejezetlensége végett oldalra pillantanak. Keresi a szavakat, nem tudja kifejezni magát. Nem úgy, ahogy szeretné. Nem akar őszinte lenni, nehogy megbántson. Pedig azon már réges rég túl vagyunk. A kellemetlen, szorító érzés már akkor megfogant mellkasomban, mikor átnyújtotta az aláírásomra váró lapot, melyen köteleznek a szabadságra. De hiába töri meg minden alkalommal az irodám csendjének békéjét mondandójával, az én figyelmem már egészen máshol jár, gondolataim más vizeken evez. Mielőtt belépett volna az ajtón, éppen befejeztem az egyik beteg tesztjeinek elemzését. Igen ám, de volt még hátra kettő. Két vaskos mappa, érintetlenül az asztal azon sarkában egy kupacban, ami általában este 8 fele már üres. Most is annak kéne lennie, de félbeszakított és ez, illetve a kellemetlen hír okozza most frusztráltságom. Tekintetem gyakran téved a mappákra, az asztal alatt idegesen remeg a lábam, mert úgy érzem felesleges időpazarlás, amit tesz, hogy ezzel feltart a munkámban. Alig egy órám maradt, ha nem akarok túlórázni. Ha belenyúlik, ismét én leszek a hibás. Szeretném mielőbb le tudni ezt az egyoldalú beszélgetést. És az elméletben elérhetetlennek tűnő mappák is erre ösztönöznek.
- Távozna, kérem? - böktem ki végül rá szegezve tekintetem, de határozottan, s inkább utasítva, semmint kérve. Nem a hálátlanság hajt, még csak nem is az udvariatlanság nyomán ejtem ki szigorúan a szavakat. De a mappák nem készülnek el maguktól, az időt nem tudom visszatekerni, s ami a legrosszabb, holnaptól három napig végig ezeken fogok agyalni. A nálam jóval idősebb kolléga szemei elkerekedtek, megszeppenve szorította össze cserepes ajkait, majd, mint egy önmegadó alkat, egyszerűen lepillantott maga elé, felkelt a súlyától kissé nyikorgó karfátlan székből és kiment. Egy pillanatra eltöprengtem, hibásnak kéne-e éreznem magam, vagy volna-e okom rosszul érezni magam, de úgy gondoltam nincs, így nemes egyszerűséggel magamhoz vettem a legfelső mappát és nekiláttam. Természetesen aláírtam és munkám végeztével leadtam a kényszerszabadságról szóló nyomtatványt.

Másnap...
Mindig legalább egy félórával korábban indulok el otthonról, noha Greta és Lily nem laknak annyira messze. De nem is emiatt teszem. Számolnom kell a dugókkal, a piros lámpákkal, a feltorlódásokkal és a zavarodott kamaszokkal, akik úgy vélik mókás dolog átkelni az úton egy nem arra szánt, forgalmas részen. Ha úgy veszem ki út közben akár egy piros lámpánál is, hogy elkéshetek, inkább másik utat választok, lerövidítem. Ha pedig valami véletlen elszámolás során előbb érnék oda, kerülök egyet a közelben vagy időtől függően leparkolok egy félreeső helyen. Illetlenség korábban érkezni, ha találkozóról van szó. A gyereknevelésben pedig nem véthetünk hibát. Egy fejlődő élet példaképévé kell válni. Még ha már nem is töltök vele annyi időt, mind amennyit kellene. Kellett volna.
Nem váltunk el erőszakosan, nem fenyegettük meg egymást, így nincs okunk megtagadni Lilytől, hogy mindenkivel annyi időt tölthessen, mint amennyit szeretne. Persze most sem teljesen tölthetjük együtt a napot, hiszen péntek van. Lily pedig még tanul. Így jobbára, csupán beköszönök, átveszem a holmijait és beültetve az autóba az iskola felé véve az utat beszélgetünk. Leginkább a tévében látott mesékről, az osztálytársai új holmijairól és igen, szó esik a szülinapjáról. Emlékeztet. Pedig sosem hagytam figyelmen kívül ezeket a fontos eseményeket. Kényesen ügyelek a naptárban szereplő minden fontos alkalomra. Igen, még a házassági évfordulókra is, amiket titkon már csak egymagam ünneplem otthon vagy azokban az éttermekben, ahová Gretaval jártunk. Nehezen engedek a megszokottól és vannak dolgok, melyekhez kifejezetten ragaszkodom. Például a jegygyűrűhöz. Többször megjegyezték már mások, hogy őrültség a hordása, elrettentem a "lehetőségeket", hogy az ezzel járó változással nincs mit tenni, el kell fogadni. Erre csupán azt válaszolom, hogy nem tehetem, nyoma marad az ujjamon, furcsán nézne ki, még ha egy nap el is tűnne teljesen. De nem akarom, hogy eltűnjön. Hogy az együtt töltött időt, mint az ablakon túli kinti világot a kopogó, őszi eső, egyszerűen elmossa. Képtelen vagyok elfogadni, hogy egyik napról a másikra megszűnt ez a szép és tiszta illatú világ, amiben éltünk. Nem tagadom, az elhangzottak miszerint Greta már próbál tovább lépni "ismerősökkel való találkozás" címén, jobban leköti figyelmem, mint a pónik a tévéből. Rossz érzés fog el ezzel kapcsolatban, pedig tudom, hogy a negatív érzelmek itt most nem állják meg helyüket, nincs okom neheztelni rá vagy... szomorúnak lennem. Mégis szégyellem ilyenkor, hogy ujjamon még ott pihen a fájó egykori kötelék, s hogy bár gyakorta mosok kezet, mocskosnak érzem magam, akárhányszor veszem a bátorságot és belenézek a szemébe. Nem akkor, mikor mondandóm van, vagy válaszolok, hanem mikor szeretnék elidőzni bennük, csak úgy, indokok nélkül.
Az ajtóig kísérem kislányom, ott búcsúzok el tőle egy arcra puszi és egy ölelés formájában. Emlékszem nem olyan rég még ketten integettünk neki és aggódtunk, hogy a nagy igyekezetében el ne hasaljon a lépcsőkön. Most azonban egyedül állok ott és gondolkodom ennek miértjein, miközben Lily eltűnik a szemeim elől. El sem érem az autót teljesen, mikor megszólal a telefonom, sőt érzem, ahogy a szövet kabát belső zsebében rezegni kezd. Szeretek biztosra menni. Megtorpanva nyúlok érte és nem kis meglepetéssel veszem tudomásul a kijelzőn szereplő nevet és képet. Greta az. Rögtön felmerül bennem ezernyi kérdés és aggodalom. Valamit ott hagytam volna? Talán elfelejtett reggelizni Lily? Mondanom sem kell, semmi pozitív dolog nem jutott az eszembe, pedig fordult már elő, hogy telefonon beszélgettünk. Felvéve aztán aggodalmasan siettem az autóhoz, hogyha netán tényleg az uzsonnáról lenne szó, már indulhassak is. De nem így volt. Beszélni akart velem. Személyesen. Ezen események azonban ritkábbak voltak. Főleg, hogy Lily születésnapjáról volt szó. Így azonban borultak a mai elvégzendő feladatok. Most valahogy mégsem kavart fel, talán a mérhetetlen kíváncsiság végett. Mert eddig nem merültek fel az ilyen dolgokkal kapcsolatosan problémák.
Autóba ültem és visszamentem hozzá. Nem tudom, talán valami remény csillant fel bennem, egy jel, ami miatt most teljesen elterelte a figyelmem arról, hogy elhozzam a ruhatisztítóból a ruhákat.
Leparkolva a házuk elé, aztán kiszálltam és mint, aki már most elkésett volna, sietősen az ajtóhoz léptem, majd egy rövid csengetést követően be is kopogtam. Rossz szokásom - ami szokatlansága ellenére mégis nyújt némi megnyugvást -, hogy feszültebb pillanataimban, tudat alatt nyúlok a gyűrűhöz és forgatom, már amennyire tudom.

Újra együtt?

Lily születésnapi ajándéka

- Greta, szia! - kaptam fel megszeppenőre sikeredett tekintetem rá, noha hallottam a bentről kiszűrődő, közeledő cipő kopogást. Mikor pedig észreveszem merre kalandoznak mogyoró barna szemei, zavart ijedséggel kapom hátra kezeim, mintha most árultam volna el magam. És ez valójában ígyis volt, azt hiszem... - U-ugyan... - tettem hozzá még az előzőekhez, de már a "megszokott" frusztráltság okozta félénk dadogással, ami az orvosok megállapításaival ellentétben nem múlt el a válást követően. Mitől is múlt volna el, hiszem a stresszt nem életem legfontosabb pontja okozta.
Bárcsak elmondhatnám neki, mennyire hiányzik. Ő és Lily is. Az együtt töltött pillanatok, azok az apró, mégis felbecsülhetetlen idők, mikor együtt főztünk vagy nevettünk a műsorokon. De nem merem megtenni, mert tudom jól, csak kínt okoznék vele... mindenki számára, hiszem mi változna tőle? Semmi. Azért döntöttünk úgy, ahogy, mert így véltük helyesnek. A hiba, ami számomra még most is rejtély miértjeit tekintve, hatalmas szakadékként van jelen köztünk, mely nem enged át hozzájuk.
- Köszönöm. - léptem beljebb, persze előtte gondosan megtörölve a cipőm a lábtörlőbe, noha eddigis megkíméltem azt a sártól, s csak a biztosra menés után sétáltam be, oda ahova egykor hazajöttem, s bár szinte mit sem változott, és az ismerős illatok Gretaéval keveredve apró mosolyra késztető, kellemes emlékeket idéz bennem, tudom, hogy már semmi sem ugyanaz.
A kinti időhöz képest bent egészen kellemes volt a hőmérséklet, ami enyhített a kezdődő frusztráltságomon - a dadogáson legalábbis -, ekképp pedig eszembe jutatta, hogy nem látogatóba jöttem, hanem egy fontos megbeszélni való végett. Legalábbis ezt gondolom. De ahogy tovább forognak kissé paranoiás agytekervényeim, egy pillanat erejéig az is megfordul a fejemben, hogy talán azért hívott ide, mert volna valaki, egy "ismerős", akit inkább most mutatna be, semmint Lily előtt, noha nem olyannak ismerjük egymást, akik ebből kellemetlenséget csinálnának, akár a lányuk előtt. Egy röpke másodperc erejéig mégis megijeszt a gondolat, Lily akaratlan megjegyzése, amivel bogarat ültetett a fülembe, hogy akadhat valaki, aki a helyembe lép. Borzalmasan hangzik, s tudom, eme kijelentés a legkisebb mértékben sem fedi a valóságot, mégis megrémít a tudat, hogy ezzel szembesüljek, akár a mai nap. Már majdnem odáig süllyed paranoiám, hogy ösztönösen próbálom kiszűrni a hangokat, hogy akad e más a házban rajtunk kívül, de Greta eltereli erről figyelmem. A kézmosás kifejezés, mint valami hipnotikus szó, mindig is eltudta vonni figyelmem a fejembe kucorodó tévképzetekről, amit bizonyosan csak ostoba módon és félelemből generálok magamnak. Apró bólintással rá nézve és egy szinte láthatatlan mosoly kíséretében fordulok a fürdőszoba irányába, majd tűnök el az ajtaja mögött. Ami először feltűnik, az az, hogy semmi sem változott. Még csak a csap körül sem, ahol mindennek meg van a helye. Éppen csak apa borotva habja és csecsebecséji nincsenek ott, ahogy Lily mondaná. De nem szomorodom el, mert elvonja figyelmem, hogy az alapos kézmosás után, szépen címkéjükkel előre fordítsam a fogkrémet és a folyékony szappan adagolót. És mielőtt még ténylegesen magam mögött hagynám a helyiséget, gyorsan letörlöm a tükröt is, ahol itt-ott apró, odaszáradt vízcseppek piszkoltak össze. Számomra ezen apróságok épp olyan fellélegeztetőek, mint másnak az első szippantás a friss levegőn, miután végzett a munkahelyén. Egyszerűen elégedettséggel tölt el.
Miután biztosra vettem, hogy a fürdő tiszta, kiléptem, hogy aztán egyenesen a konyha felé vegyem az irányt, ami a megbeszélésünk színteréül fog szolgálni. Mostmár igazán kíváncsivá tett ez az egész dolog, de az is megfordult a fejemben, hogy talán csak én gondolom túl. Ahogy azt a különös érzést is, mi mióta beléptem a házba arra ösztönöz, hogy Greta közelében maradjak. Talán még annál is jobban hiányzik, mint azt gondolom, pedig azt se igazán tudnám szavakba önteni. Mégis... ahogy belépek a helyiségbe, félénken mosolyogva, csupán egy röpke pillantást merek rá vetni, s el is kapom tekintetem, mint aki azt is bűnnek tartja, hogy rá nézzen arra, akit eltaszított magától. Nos, ebben azért van valami... Nem érdemlem meg őt, ezt támasztja alá a válásunkat igazoló papír is, mindegy én mit akarok. A távolság, melyet nem kívánnék magunk közé, mégis ott van láthatatlanul. Nem teljesen mellette álltam meg, de valamiért féltem közelebb menni. Kellett az a pár lépésnyi távolság. Nem tudom miért, mert cseppet sem volt vígasztaló, ellenben, ha közelebbről érezhetném az illatát, ami egy pillanat erejéig, abba a tévhitbe ringatna, hogy nincsen semmi baj. Greta jelenléte és a körülötte forgó gondolataim lefoglaltak annyira, hogy ne kezdjek el nézelődni, mit lehetne még letörölgetni vagy elmosni. Pedig más esetben nagyon csábítóan hatna rám a kezében lévő rongy vagy az eltörölgetni való edények katonás sora az edényszárítóban.
Gondoskodására azonban megszeppenve pillantok fel rá. Nem azért mert ez olyannyira távol állna tőle. Pontosan azért, mert mindig is ilyen volt. Emlékek hada lepi el ismét az elmém. Amikor később értem haza - mert bizony elég sokszor túlóráztam -, és hazavárt, mindig gondoskodott róla, hogy ilyesmikkel sose kelljen fáradoznom. És én sosem tudtam ezeket eléggé meghálálni. Megölelném, mint akkor, csókot lehelnék ajkára és egyszerűen csak hagynám, hogy illatával és meleg ölelésével elfeledtesse velem az aznapi stresszt, és szörnyűségeket, amiket egy mentős csak láthat. Mert bizony olykor embert próbáló dolgokkal találkozunk. És most... most még annyira sem futja, hogy kezem az övére simítsam, arra, amelyik éppen most is a pulton pihen. Mert nem szabad. Pedig ujjaim egy pillanatra meg is rándulnak, ösztönözve engem is erre, de nem tartanám helyesnek, hiába vágyom rá. - Köszönöm. - bököm ki némi fázis késéssel, amiért gondolatban kissé elidőztem az előzőkön. Szűkszavúságom most nem a kényelmetlenség vagy stressz okozza, mint inkább az elnyelt gondolatok, amiket egyszerűen tilosnak találok megosztani vele. Pedig most aztán be nem állna a szám.
Követtem tekintetét a pultig, majd a kihúzott fiókra, végül odalépve a rajzra néztem. A döbbenet és meghatottság egyvelege keveredett bennem a rajz egyes részein elidőzve. Nem csupán az emlékek végett, de ez az egész annyira váratlan volt. Egyszerre éreztem örömöt és szomorúságot. Lily kicsi még, nem értheti a felnőttes dolgokat, hogy mit jelent a válás, ugyanakkor a kívánságok pontosan arról szólnak, hogy valami olyasmit kérjünk, amire lelkünk mélyén nagyon is vágyunk, és más esetben elérhetetlen volna. De nem csak Lilyről van szó. Greta. Hogy mindezt ismét hárman éljük át. Nem is tudom, hogy ezt hogyan is kéne megélnünk, hiszen... normális volna, ha örömteli pillanatként maradna meg bennünk, annak tudatában is, hogy már nem vagyunk együtt? Vagy a válás miatt ott is tartsunk távolságot, ezzel nem kis kényelmetlenséget okozva? Mi volna a helyes? Persze kár is volna tagadni, de szívem nagyon is ide húz. De attól még nem biztos, hogy ez a helyes.
Szemeim sarkából észreveszem, hogy Greta pozíciót vált, karbateszi a kezeit. Ez persze lehet puszta véletlen, vagy szokás, de Dr.Tropowsky szerint a testbeszéd is fontos, ha tudni akarjuk, mit gondolhat éppen a másik. Szerinte a karbatett kezek az elzárkózás jele, vagy a mi esetünkben az ötlet nem tetszésének csendes kifejezése. Ám arcára pillantva azt látom, hogy tőle sem állna távol a gondolat, hogy teljesítsük a lányunk kívánságát. De hogy ne lássa mennyire próbálkozom kitalálni vajon ő mit gondolhat erről, megszólalok. Nem mondom, hogy magabiztosan - lévén, hogy rettegek attól, hogy rossz választ adok -, de elég gyorsan rávágom, hogy aztán félve, de kíváncsian várjam a reakcióját.
- Rendben. N-nincs ellene kifogásom.

Újra együtt?

Lily születésnapi ajándéka

Sajnálom. Hangzik el oly őszintén és megbocsájthatatlan indokkal mögötte búsan. Olykor egészen halkan, máskor ki sem ejtve a szót, csupán elmémben visszhangzik, akár barlang faláról az apró vízcseppek ezrei, melyek lassan dallammá válnak a sötétben. A fojtogató érzés mégis mindig jelen van, minden apróságban, mindenhol. Az ágyban, mely bár friss ágynemű huzatal és pille könnyű, mégis meleg, antiallergén takaróval csábítgat, magányos, hűvös odúként ölel magához minden este, melyben nincs ott Greta illata, s ő, hogy a nehezebb napokon is hozzábújva vígasztalodjak. A konyha máskor nevetéstől zajos légköre, melyben ott vegyül a jókedv és azaz ínycsiklandó fahéjas sült alma illat, Lily kedvenc csemegéje, s talán az egyetlen édes dolog, amire még én is azt mondanám, hogy egészséges. De a hiányuk ugyanúgy vissza köszön kintről is, az udvarról, ahol bár rendezetten sorakoznak fel a formára nyírt bokrok, kisebb fák, és a padok gondosan letakarva, védve az időjárás viszontagságaitól, azt hiszem mindezt elcserélném azokért a pillanatokért, amikor az őszi időben lényegében az egész egy nagy sár tenger volt. Egy igen csak rendetlen homokozóval a közepén, de nem számított, mert Lily nem a koszt és kupit látta benne, hanem az űrt vagy épp a dinók földjét, amikbe lelkesen avatott be minket is. Mikor pedig lefeküdt, olykor-olykor felmentünk Gretaval a padlásra, amit még rendezetten is rendezetlennek véltem, s a por, mintha minden alkalommal rácáfolt volna a törölgetésre, leültünk egy elem lámpa és a dobozok társaságában és a régi fotókat, emlékeket, száz éves szerelmes leveleket nézegettük. Nem azért, mert féltünk, hogy elfelejtük őket, sokkalta inkább azért, mert újra át élhettük őket. Egy alkalommal még ott is éjszakáztunk, és nem zavart, hogy a földön, takaró nélkül egymáshoz bújva aludtunk el. A rengeteg sok szép elmék most szenvedéssel és fájdalommal teli, hiszen tudom, hogy ezek hiányát semmivel sem pótolhatom, s hogy, amit elvesztettem, már nem kapom vissza. "Sokszor akkor döbbenünk rá mennyire is fontosak számunkra dolgok, mikor már túl késő..." mondta az egyik kollégám anno, de nem nekem szánva vígaszképp, viszont hasonló okokból. Sokszor érzem, hogy a tiszta és rendezettnek tűnő életem, mely legbelül már jó ideje rothadt, felemészt és egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni ellene. Most még sikerül megkapaszkodnom a hamis hitekbe, elhesegetnem azokat a gondolatokat, melyek egyre gyakrabban ködösítik el a tisztán látásom, de tudom, hogy egy nap kifogyok a reményből, az emlékekből való sóvárgásból, és azok a gondolatok... azok a sötét, mocskos gondolatok már nem fognak tova szállni, és olyasmire szánom magam, aminek gondolatától is rosszul vagyok, hisz nincsen undorítóbb dolog annál, mint, amikor az ember gyáván a halálba menekül. S akkor hiába a sok vegyszer és rendszerezés, soha le nem mosható mocsok kerül a kezeimre, az életem pergamentjére, amit a vég sem moshat le. Nem akarok segítséget kérni, nem vágyom az üres szavakra, s a gyűlölt érzésre a mellkasomban, mikor a helyzet elfogadásáról beszélnek. Nem tudom elfogadni, talán soha nem is fogom, mert örökké remélni akarom, hogy egy reggel arra ébredek majd, hogy ez az egész csak egy álom, egy rossz rémálom, amit az előző esti gyors étel okozott. Pedig tudom jól, hogy messze elkerülöm az effajta ételeket.
Talán egy orvos se ajánlotta volna, hogy ilyen helyzetbe keveredjek, noha én sem tudhattam pontosan mi okán jövök vissza. Számít is ez... Ha egy teljesen elhanyagolható dologról lett volna szó is úgy siettem volna ide, mintha csupán lányunk születéséről volna szó. Ők voltak a mindeneim. Most is azok. Erről pedig nem mondok el. S noha határozottságom és ragaszkodásom irányukba még most is megingathatatlan, mégis olyan bizonytalanul lépek be a jól ismert házba, mint egy új otthonra lelt eb, aki jobbára nem tudja, mit várjon a helyzettől. De a kézmosás és a fürdőbeli rövid kis pakolászás némi nyugalmat nyújt, noha csupán kis időre, hisz tudom, ha kilépek, ismét elfog a szorongás és egyfajta kellemes izgalom, amiért itt lehetek. Amiért ismét vele lehetek. Tudom, hogy egy percig sem kellene beleélnem magam, mégcsak fel sem kéne, hogy merüljön, de lelkem mélyén - talán Greta közelsége végett - úgy érzem, van remény. Remény az újra kezdéshez, a jóvá tételhez. Pedig én magam sem tudom, miként is tehetném mindezt jóvá. Olyasvalamiről lemondani, ami nem is az enyém, nem akartam, egyszerűen van és képtelen vagyok megszabadulni tőle. Mint egy kellemetlen ősz hajszál, mely ott világít az ében sötét hajkoronában. Befesthetjük, de lefog kopni, nőni, és az attól még egy ősz hajszál. Az öregedés egyik lefájóbb jele.
Nem csupán azért feszengek kissé, mert kettesben vagyunk, hanem az ok végett, amiért így kellett talákoznunk. Lily szülinapja még a válást követően sem okozott problémát egyikünknek sem. Megtartottuk, csak épp külön-külön. Mindig megtudtuk beszélni ki mikor és hol akarja tartani, vagy, hogy mit kap majd, nehogy két egyforma dologgal lepjük meg. De a mostani alkalom más lesz, teljesen más. Pedig előtte szó sem lehetett róla, hogy bárki is kimaradjon az ünnepségből, most mégis képtelen vagyok természetesnek vélni, hogy ez idáig is így volt. Nem azért mert ellenem lenne, hanem mert rettegek. Nem is feltétlen attól, hogy egy szándékosan ülésre ragasztott rágógumiba ülök - ha bár mi tagadás, kiborítana - vagy, hogy Lily véletlenül le eszi csokoládéfagyival a hófehér ruhácskáját, mint inkább attól, hogy egyszerűen nem tudom miként kéne kezeljem, vagy most miként viszonyuljak a tudathoz, hogy ez megtörténik. Nem tudnám gyűlölni a gondolatát, de félek szeretni.
A válaszom meglepi, vagy inkább az, ahogyan válaszolok. Ez, mintha csupán füllentésen kapna, kissé megrémít, zavarba hoz. Akarom, ó, nagyon is akarom, de félek bevallani, őszintén még magamnak sem mondanám ki hangosan. Ősztönösen - és zavaromba sűrüket pislogva - pillantok a rajzon lévő ujjára, majd vissza fel rá, mint egy leteremtett kisgyerek. Még én is szégyellem a viselkedésem, nem is szokásom a megalázkodás, de az iránta érzett szerelmem még égeti annyira a lelkem, hogy így, a válásunk után egyáltalán merjek vele szembeszállni, mégha csupán egy lényegében teljesen ártalmatlan beszélgetésről is van szó. Nem vagyok kényszer alatt, senki sem fog pisztolyt a halántékomhoz, mégis úgy ejtem ki a szavakat, s úgy is érzem magam. Éppen ezért jó ideig egy szót sem tudok szólni, mert tudom, hangomban ott lapulna a hamis kétely, az ellenkezés, pedig szó sincs erről. De most kit is akarok meggyőzni?
Kétségbeejtő volt nézni, ahogy csalódik, ahogy elfordul és győzködik, pedig a szívem hangosan kiáltaná, mire vágyik, lábaim odavinnének hozzá, hogy karjaimba tudjam, hogy biztosítsam róla, hogy sose hagynám őket magukra, nem tennék olyasmit, amivel fájdalmat okoznék. Tudom jól, hogy a válás erre, mind rá cáfol, de az, ami miatt történt, én egy szörnyetegként, egy család tolvajként tekintek. De nem lépek oda, és nem ölelem meg, mert attól tartok nem tehetem. Attól tartok nem viszonozná, sőt éppenséggel eltolna, hiszen ez volna most a "természetes".
Szavai fájtak, mintha a harag választott volna el minket akkor, mintha az összeférhetetlenség lényegében a gyűlölködés miatt történt volna. Pedig nem. S tudom, hogy mindez nem is afelé irányul, tudom mit szeretne, tudom mit szeretnék. Apró bólogatással válaszolok, még mindig némileg bűnbánó szemekkel, hiszen, amit félre kellene tennem, soha nem is létezett. Sovány reakció ez tőlem, én is tudom, de abban a pillanatban szívem még nem tudott kilépni az elmém szigorú fogságából. Ám mikor elindult felém, a közeledtével, a szemkontaktusával egyszerűen elterelődött minden figyelmem, gondolataim elnémultak, csupán szívem heves dobogását hallottam. Hirtelen elöntött a forróság, ajkaim mintha kiszáradtak volna. Mint, mikor először találkoztunk. Az első csók. Abban a pillanatban majdnem azt is elfelejtettem, hogy miről is beszéltünk vagy hogy nekem miről is kéne beszélnem. Amikor pedig megállt, szavait formáló ajkaira tévedt tekintetem, de csupán egy pillanatra. Még én is zavarba jöttem a viselkedésemtől, s csak reméltem, hogy csupán elefántot csinálok a bolhából, s valójában nem is látszik mennyire sóvárgok utána, egyetlen egy érintésére is akár. Most nem a félelem fojtotta belém a szót, hanem a közelsége, az, amit a közelsége okozott. A jól ismert gombócot a torkomban. Most csak egyet akartam. Megcsókolni.
Az ajkaim valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elnyíltak egymástól, hogy szóra nyithassam. Mondani akartami valamit. Egy szót, ami úgy érzem mindent megváltoztatna, de legalábbis könnyítene a lelkemen. Egy szót, amit már rég nem mondtam, de azelőtt is csak neki.
 - É-én... sze... - oly nehéz volt, pedig nem ütköztem akadályba. Senki sem tiltotta meg most, hogy ki mondjam. Nem tudná más, csak mi ketten. A mi titkunk maradna.
 - Szeret... - miért olyan nehéz? Mi gátol meg mégis? Beharapom ajkaim, s igyekszem összeszedni magam. Igen, érzem, hogy most jött el az ideje.
 - Szeretnék elmenni veletek. Szeretném együtt tölteni veled és Lilyvel a születésnapját. - válaszolom őszintén, némi félénkséggel csillogó szemekkel, de nagyon is vágyakozva. Mégis csalódom magamban legbelül. Fontos volt ezt közölnöm, de nem ez volt az, amit tudatni akartam most vele. Lelkei szemeim előtt látom, ahogy felpillantok a plafonra és mély sóhajt kíséretébe csak annyit mondok: Én hülye...