- Tracy, kiugrom ebédelni, legkésőbb kettőre visszaérek.
Egyetlen bólintással nyugtázta, aminek azért örültem, az akadékoskodás most nem jött volna jól, még akkor sem, hogyha igaza van, és elfeledkeztem egy találkozóról, de a hétre mindent lemondtam, egyszerűen képtelen lettem volna koncentrálni, így inkább igyekszem a sebeimet nyalogatni, mint egy kismacska.
Lemonnal találkozni számomra mindig üdítő, és sokszor igyekszünk legalább egy ebédet beiktatni a héten, ha már vacsorázni magunkhoz nem tudom áthívni, tettem rá kísérletet már, de túlságosan ellenséges nálunk a légkör, és nem igazán találtam utólag jó ötletnek. Ő is feszengett meg én is, így többnyire akkor tudunk komolyabb csajos napot tartani, ha nálunk senki más sincs otthon, ami azért meglehetősen ritka. Mióta a férjem szeretőt tart, azért némileg normalizálódott a helyzet, egészen gyakran eljár otthonról, amit én felettébb nagy örömmel fogadtam. Élje csak ki máson a szadista hajlamait, csak tőlem legyen a lehető legtávolabb. Ha majd sikerült elválnom, az új otthonunkban, amit valóban annak nevezhetünk majd, nagyon szívesen fogjuk látni a keresztlányával egyetemben. Régóta ismerjük egymást, az egyik legrégebbi és legbiztosabb barátomnak tartom, így egyértelmű volt, hogy őt kérem meg, legyen Alexa keresztanyukája. Nem véletlenül, azon kevesek közt van, akik tudják, mit éltem át, mert minél régebben ismertem, annál inkább biztos voltam benne, hogy ő érdemes a bizalmamra.
Magamra öltve ballonkabátomat, táskámat vállamra akasztva léptem ki az utcára, és indultam meg az egyik megszokott helyünk felé, ma ez volt a soros, én magam azért is szerettem nagyon, mert magam válogathattam össze, mi legyen az ebédemben, persze akadtak rendelhető fogások is, de jobb szerettem, ha én döntök. Épp elég olyan hely van, ahol a variálási lehetőség csekély.
A magam részéről mindig pontos voltam, most egy kicsit talán hamarabb érkeztem, így megvártam, míg felbukkan az emberek közt az általam jól ismert szempár, nyilván a maszk használata mellett ugyanúgy felismertem. Lemonnál szebb nőt véleményem szerint ritkán lát az ember, én minden egyes alkalommal megcsodáltam nőies báját, finomságát, kisebbségi komplexusaim azonban nem voltak tőle, lévén azért engem sem a bányában dugdosnak rusnyaságom okán. Mikor megláttam végre, akkor egy gyors ölelést megejtettem, annak dacára, hogy nem díjazzák az ilyesmit az emberek manapság, de őszintén, megbolondulnék, ha nem tehetnék így a barátnőm kapcsán, fontos számomra a testi kontaktus, nem szeretnék lélektelen porhüvely lenni, aki elfelejti, milyen fontos a társas érintkezés a világban, s ha ez azzal jár, hogy netán megbetegszem, hát istenem… nem fog érdekelni.
- Sziaaa!
Lelkesedtem be aktuális lelkiállapotom ellenére is, mert vele akármilyen körülmények közt jó volt találkozni, esküszöm, napi két perc valósággal terápiás jelleggel bírt, szerintem megkattantam volna, ha valamiért nem tudjuk összehozni minden héten a kis randinkat.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már majd éhen pusztultam.
Ez nagy szó volt részemről az utóbbi időben, mondhatni, ha ebédelni jöttünk, csipegettem, mint egy kismadár, de most valamiért úgy érzem, hogy fel tudnék falni egy egész tehenet. Az okát nem tudnám megfejteni, de kihasználom a dolgot, hogy végre rendesen megtömjem a hasamat.
Odaálltam a pulthoz, és pár pillanatig nézegettem a rakd össze magad lehetőségeit, aztán seperc alatt elkezdtem mondani, hogy mi az, amit ma enni szeretnék.
- Jó napot! Basmati rizses alapra kérnék szépen, édesburgonyát, brokkolit, roston sült csirkével, avokádós mártogatóssal és kurkumás mandulával, emellé pedig a házi forró csokiból is szeretnék egy pohárral.
Utána jött Lemon, hagytam neki kis időt gondolkodni, mert én nagyrészt már idefelé kitaláltam a mai menümet, és majd meghaltam már érte, úristen, szerintem két perc alatt betúrom majd az egészet, olyan szinten farkas éhesnek érzem most magamat. Amint rendelt a barátnőm, kerestünk magunknak egy szimpatikus helyet, lehetőleg távolabb a már benn étkezőktől, és a kabátomtól megválva helyet foglaltam.
- Mesélj, mi újság veled?
Azért kérdeztem inkább, mert egyelőre nem szerettem volna magamról beszélni, vagyis nem tudom, hogy mennyire akartam megvitatni a minap történéseit, még egy kicsit emésztgetnem kell, mielőtt egyáltalán szóba tudom hozni. Túlságosan mellbevágó hír.

A minden héten egyszer esedékes közös ebédünket mindig nagyon vártam. Nem volt annyira sok közeli barátom, Angie pedig közülük is kiemelkedett, mivel az egyik legrégebbi, és legkedvesebb ismerősömként tartottam őt számon. Amúgy sem kell az ember életébe rengeteg bizalmas, elég belőlük bőven egy vagy kettő is. Ezért sem éreztem rosszul magam amiatt, hogy csak kevés ilyen biztos pont akadt az életemben.
A legutóbbi találkozásunk óta annyi minden történt már, hogy igazából valószínűleg csak órákon múlt, hogy nem én hívtam őt előbb. Sokszor ráérzünk így az egymással kapcsolatos dolgokra, ezt már megfigyeltem régen. Talán ebből is látszik, hogy milyen tiszta és közeli a mi kapcsolatunk. Ilyesmit ezer közül egy barátság mondhat el magáról szerintem, úgyhogy nagyon szerencsésnek éreztem magam. Legalábbis, már ami a társadalmi kapcsolataimat illeti. Volt egy csodás férjem, egy igaz barátnőm, és hála neki, egy csodálatos keresztlányom is.
Mivel saját autó helyett ezúttal taxival érkeztem, ezért volt időm a hátsóülésen ülve elmerengeni az élet nagy dolgain. Jól is esett, valószínűleg vezetés közben annyira elkalandoztam volna, hogy azzal veszélybe sodortam volna a többi úton közlekedőt. Így aztán, miután lefékezett az autó az étterem előtt, egy kicsit több borravalót adtam, mint szoktam. Láttam a visszapillantóban a sofőr arcára kiülő döbbenetet, amivel okozott nekem néhány örömteli percet. Még akkor is mosolyogtam, amikor beléptem az ajtón. Szerettem örömet szerezni másoknak, legyenek azok idegenek, vagy számomra fontos személyek.
Nem volt zsúfolásig tele a hely, de ha úgy lett volna, tekintetem akkor is hamar rátalált volna a barátnőmre. Tekintetem szeretettel telt meg, ahogy felé intettem, és lépteimet az általa birtokolt pultrész felé igazítottam.
- Jó látni, Angie! – viszonoztam én is az ölelést sebtében, fél karomat fonva karcsú teste köré. – Ha vigasztal, én reggel csak egy kávét ittam. Bár nem is éreztem magam annyira éhesnek… - vontam meg a vállaimat könnyedén, miközben elkezdtem kigombolni a kabátomat. – Történt valami? – kérdeztem rá kertelés nélkül, mivel már legutóbb is megjegyeztem, hogy aggaszt az étvágytalansága. – Választottál már? – érdeklődtem, felpillantva a kínálatra.
Türelmesen kivártam a sorom, és közben próbáltam dűlőre jutni saját magammal azt illetően, hogy mit is ennék szívesen. Nem volt könnyű kitalálni, mert Angievel ellentétben annyira nem készültem éhen halni. Sejtettem, hogy ha elkezdek enni ez majd megváltozik, de úgy isten igazából semmit nem kívántam meg annyira.
- Helló! Én pedig kérnék egy adag zöldséges rizstésztát garnélával és tintahallal. Mehet rá egy kis fafülgomba és bambusz is, a tetejére pedig pörkölt mogyoró és szezámmag, enyhén csípős szósszal. Meg egy fél literes limonádé! – tettem még hozzá sietve, hogy aztán kövessem a barátnőmet egy asztal felé. Hozzá hasonlóan én is kibújtam a kabátomból, amit hanyagul a szék támlájára dobtam, a sálat pedig letekertem ugyan, de a nyakamban hagytam lazán.
- Sok minden történt. Igazából, ha nem előzöl meg, valószínűleg én csörögtem volna rád. – vallottam be, ujjaimat összefonva az asztalon. Az volt a jó a kapcsolatunkban, hogy nem éreztem soha, hogy ne lehetnék őszinte, vagy meg kellene játszani magam. Oké, Jerryvel szerencsém volt, hogy sok dolgot meg tudtam vele vitatni, de akkor sem olyan, mint egy másik nő. – Képzeld, lett egy új megbízásom. – kezdtem a leginkább elhanyagolható hírrel. – Egy karácsonyi mesét kell illusztrálnom, ráadásul elég szűk határidőt szabtak, szóval bele kell húznom. – nem szerettem sietni, így akaratlanul is elhúztam a szám. – És, hogy van az én kedvenc Angyalkám? – érdeklődtem Angie hogyléte helyett a keresztlányomról, mert nem kerülte ám el a sas szemeimet, hogy valamiért feszeng, és időt akar nyerni. Hát, én kivárok, ha ezen múlt, ugyanis maximálisan átéreztem. Két feszengő nőszemély, Pazar!

- A reggeli az kimaradt nekem is.
Nem mintha máskor ez probléma lenne, általában nem reggelizem, de ezúttal valahogy másról van szó. Kicsit talán felsejlett a fény az alagút végén, és nem azért mert elcsapni készül egy vonat. Úgyhogy most eszem, amíg van kedvem hozzá, kár volt a reggelit is kihagyni, de most már mindegy, majd falatozom még délután valamit pluszban.
- Nem tudom, elképzelhető, hogy történt.
Ez azonban még számomra is olyannyira ködös, hogy nem merek beszélni róla, még csak tovább gondolni sem igazán a dolgokat, azt majd a jövő hozza, egyszerűen örülök, hogy végre úgy igazán van étvágyam, aminek hiánya már egészen aggasztó méreteket öltött az utóbbi időben.
- Igen, igen, én már kértem, te jössz.
Mosolyodtam el, és megvártam, míg ő is sorra került, illetve kikérte a mai adagját, nekem ez most ilyen mennyei manna, vagy hogy mondjam, tényleg alig várom, hogy sáskaként rácsapjak a kajára. Azt sem tudom, mikor volt ilyen utoljára. Néha akkor esett meg hasonló, amikor Alexával pizzáztunk otthon pizsiben. Annak kellően felszabadító hangulata van ahhoz, hogy meghozza az étvágyamat, meg persze bármiféle letargiából kirángasson.
- Na, sok minden történt? Remélem, beavatsz.
Kacsintottam rá, és reméltem, most foglalkozhatok majd kicsit más esetleges örömeivel, vagy problémáival, mert a sajátjaimmal már tele van a padlás. Igaz, ami igaz, most jobban érzem magam, de amíg nem tisztul le teljesen bennem ez az egész, nem igazán merem elkiabálni a dolgot, még bármi alakulhat rosszul.
- Hú, ez szuper hír.
Már azelőtt beavat, hogy rákérdezhetnék, miféle megbízásról van szó, de nincs ezzel semmi baj, a fölösleges beszédet úgysem szerettem, és kettőnkkel kapcsolatban az is nagyon jól jött, hogy nem kellett mindent harapófogóval kihúznunk egymásból. Egy frissebb barátságnál azért akadályokba ütközhetünk ilyen téren, igaz, jelenleg én még hallgattam, de mivel magam sem tudtam igazán, merhetek-e örülni, ezért féltem még beszélni róla, de ez nem azt jelentette, hogy ne akarnám vele megosztani majd, csak éppen lehet nem most. Ez nem azt jelenti, hogy nem bízom benne, de ez valahogy most túl sok, és szeretném elhinni, hogy lehet eztán tényleg jó, illetve, örülnék, ha előbb találkozna Alexával, és utána meglátjuk, miként dolgozza fel a teljes történetet.
- Akkor gondolom, azt már idén szeretnék megjelentetni. Tényleg össze kell kapnod magad, de gondolom kirázod a kisujjadból.
Tehetségesnek tartottam, nem véletlenül szeretem be – ha ugyan nem kaptam meg előbb tőle – minden kötetet, amihez köze volt. Sokszor olvastam a kislányomnak a szerzeményeit, nem pusztán azért, mert a barátnőmről volt szó, hanem valóban úgy gondoltam, hogy szuper dolgokat alkot, amiket minden gyerkőcnek ismernie kellene.
- Remekül, nagyon jól megy neki a suli. Hihetetlenül büszke vagyok rá. Pont a minap említette, hogy rég látott, és lehet majd átnéz valamikor suli utána. Lehet, már keresett is, de ha nem, hamarosan biztosan fog.
Ha valakihez, hát Lemonhoz gondolkodás nélkül elengedtem bármikor a lányomat, és mivel rajongott érte Alexa, relatíve gyakran szeretett volna keresztanyuzni, ami még jól is jött, amikor kicsit tovább kellett benn maradnom. A héten mondjuk erre nem fog sor kerülni, mert egyszerűen alig tudok a munkámra koncentrálni.
- És Jeremy hogy van?
Nyilván elsődlegesen Lemont tartottam a barátomnak, de kedveltem a férjét, és akárhonnan nézzük, házastársak közt az egyik hangulata nagyon tudja befolyásolni a másikét. Azt meg tudom, hogy nem igazán rendezték még a soraikat a történtek kapcsán, és csak idő kérdése – legalábbis szerintem -, hogy sor kerüljön rá, mert annál azért sokkal mélyebb a kapcsolatuk, hogy egy ilyen fontos kérdés felett csak úgy átlépjenek.

- Mi?! – kérdeztem vissza, miközben a homlokomon megjelentek az értetlenség ráncai. – Ez meg mégis miféle válasz, hogy elképzelhető? – gyanakvóan pislogtam felé, azzal a fajta átható nézéssel, amit a hozzám közel állók már ismerhettek tőlem. – Most vagy történt valami, vagy nem… - közben még a kezemmel is mutogattam, egyik és másik karomat emelve meg, mintha az opciókat vázolnám éppen, vagy valami mérleget akarnék imitálni.
- Rendben! Aztán kifejtheted, hogy ez mégis mit takar nálad. – ugyan a hanglejtésem szigorról árulkodott, az arcomon mégis őszinte aggodalom és szeretet ült. És, mivel a kíváncsiság vezérelt eléggé, ezért le is adtam minél előbb a rendelést. Sejtettem azonban, hogy nem nagyon szeretne még beszélni erről, ezért is dobta át a labdát nekem. Belementem hát egy afféle félmegoldásba, hogy mondok valamennyi semmitmondót magamról, aztán ő jön, és addig meg én nyerhetek időt saját magam számára. Nevetséges, mikor két barátnő kerülgeti egymást ilyen módon, de hát előfordul néha napján még a legjobbakkal is.
- Igen, nekem is az a gyanúm, hogy az ünnepekre már ki is akarják adni, és hát ugye a megjelenés körül sem mindig zökkenőmentes a procedúra… - az ilyesmi azonban engem már nem nagyon érintett, így csak rosszallóan megráztam a fejem. Még jó, hogy ezt mások elintézték helyettem, mert akármilyen türelmes is legyek, ehhez valószínűleg nem lenne elég. Én csak elvégeztem a munkát, amivel megbíztak, de a többire már voltak megfelelőbb szakemberek. – Még át kell olvasnom a történetet, meg ugye el kell képzelnem, de szerintem menni fog. Amúgy is szeretem a karácsonyi meséket. – alig láthatóan nyeltem egy aprót, mert sajnos az utóbbi időben ez az időszak a várakozás helyett inkább rettegéssel töltött el. Pedig annak idején annyira szerettem. Nos, változnak a dolgok, ahogy mondani szokták.
Azon túl, hogy tényleg érdekelt, azért is kérdeztem rá Alexára, mert addig elterelhettem a gondolataimat az éppen rám törő rossz emlékekről. Kár volt felhoznom a karácsonyt, de muszáj lesz dolgoznom és túllépni ezen az egészen. Még az is lehet, hogy pont ez a megbízás fog hozzásegíteni ahhoz, hogy végre tovább tudjak élni a történtek szörnyű tudatával. Másoknak is ment tovább az élete, akkor nekem is mennie kell, csak lehet kicsit nehezebben, mint azt elvárták volna tőlem.
- Mindig nagyon örülök neki, ha láthatom. – mosolyodtam el őszintén, szívből jövően. – Még nem láttam tőle se üzenetet, se hívást, de talán lesz kedve segíteni nekem a rajzoknál, meg sütni egy finom sütit valamelyik délután. – gondolkoztam hangosan a lehetséges közös programokon. Szerettem nagyon a keresztlányom, habár ijesztő volt, hogy milyen gyorsan nőtt és cseperedett lassan kamasszá. Vajon akkor is ennyire szeret majd velem lenni, ha az anyja lesz a legnagyobb ellensége a világon? Bár az is igaz, hogy nem minden gyereknél megy le ez az időszak lázadással, én sem voltam vészes az anyám elmondásai alapján. Bezzeg ő, mindig azzal példálózott, de a közelmúltig nem is gondoltam, hogy mennyi igazság bújt meg a szavai mögött.
- Jerry… megvan. – sóhajtottam kissé gondterhelten, az arcomról is eltűnt a mosoly, a helyét valami szomorkás kifejezés vette át. – A minap volt egy kis összezördülésünk, ami azt illeti. Azt akarja, hogy lépjek tovább, és nincs is ezzel baj, tudom, hogy sok idő telt el, de úgy látszik, hogy nekem nem megy olyan könnyen ez az egész. – zavartan beletúrtam világos tincseimbe. Megvártam, amíg az italainkat lerakták elénk, csak utána folytattam. – Először azt hittem, hogy be akarja adni a válókeresetet, vagy valami ehhez hasonló, de nem. Egyszerűen csak felhozta, hogy nem mehet így tovább, és a többi… a szokásos, tudod. – lemondóan megrántottam a vállaimat.
- Na, mindegy, azt hiszem túl leszünk ezen, csak nem könnyű. – szusszantam végül, és kortyoltam egyet a poharamból. – Az viszont nagyon érdekelne, hogy mi az „elképzelhető, hogy történt” sztorija. – néztem jelentőségteljesen Angie szemeibe.

Pusztán arra futja, hogy sejtelmes mosollyal széttárjam karjaim. Nem állítom, hogy minden a lehető legtökéletesebb az életemben, de már felfedezni vélek némi felfelé ívelő tendenciát, az pedig határozottan sokat számít. Ideje volt, hogy jobban alakuljanak a dolgaim. Legalábbis, meglehetősen untam már, hogy majd minden pillanatom valóságos küzdés a levegőért. Eztán, nagyon remélem, másként lesz, de nem innék előre a medve bőrére, majd meglátjuk, miként alakul a nem túl távoli jövő.
- Nyilván történt, csak még fogalmam sincs a hosszabb távú hatásairól. Rövidtávon határozottan éhes vagyok.
Kétségtelen, hogy valami komolyabb dolognak kellett történnie, hogy visszatérjen a normális étvágyam, évek óta meglehetősen rosszul eszem, de az idén csúcsosodott ki az egész, és már-már kritikus méreteket öltött. Hiába voltam tudatában a dolognak, a változás nem ment, így én magam örülök a legjobban annak, hogy most ebben némi változás tapasztalható.
Bólintottam, noha még mindig nem tudtam igazán, hogy mit mondjak neki erről az egészről, de végtére is a legjobb barátnőm volt, ha rosszul alakulnak végül a dolgok, ő nem fog beledöngölni még jobban a földbe, és legalább tudni fogja, mitől lett a szokásosnál rosszabb a hangulatom. Utólag ezen magyarázkodni talán még nehezebb lenne, mint most a tudtára adni, hogy történt, ami történt, de fenntartásaim és félelmeim azért még akadnak.
- Ki tudja manapság, mi az, ami akadályokba ütközik, vagy jóval több időbe került, mint ami normális volna. Azért szerintem meg fogod tudni oldani időben.
Ilyen téren nem féltettem, más volt, ami miatt aggódtam érte, de ezt biztosan tudta, noha nem feszegettem a témát, de ha éreztem, hogy nagyon letargikus, akkor természetesen mindig előkerült, mert azzal tisztában vagyok, hogy olykor ki kell adnunk magunkból a legmélyebb fájdalmainkat is, mind neki, mind pedig nekem.
- Biztosan csak idő kérdése, és jelentkezni fog, tegnap barátnőzött, úgyhogy nem is találkoztam vele.
Szerencsésen jött ki, nem kellett érte szaladnom délután, és tudtam kicsit több időt tölteni a múltam leglényegesebb szereplőjével. Azt hiszem, Lemon nagyon meg fog majd döbbenni, ha rájön, miről van szó egészen pontosan. Én magam még mindig a hatása alatt állok, és szerintem fogok is még igencsak sokáig.
Vele sóhajtottam, hisz a szava nem tükröztek túl sok pozitív vetületet, bíztam benne, hogy csak rosszul gondolom, de aztán amint folytatja, világossá válik, hogy nem így van sajnos. Ami azt illeti, Lemon helyében sem lettem volna, mi nem terveztünk gyereket Alexanderral, a kislányunk úgy jött, mint a villámcsapás, és nem mondhatni, hogy a legjobbkor, de őszintén, sosem képzeltem el egy pillanatra sem, milyen lenne nélküle, olyan szinten beragyogja az életemet. Éppen ezért nem én vagyok a legjobb példa a barátnőm előtt, hisz nekem mindenféle próbálkozás nélkül lett gyermekem, akit aztán ugyan egyedül kellett felnevelnem. Nagyon sajnáltam, hogy nekik ennyit kell ezért küzdeniük, és bár átéreztem, lévén elég empatikus személyiség voltam, de még így sem lehettem közelében sem annak, amit a barátnőm valójában érezhet és megélhet.
- Ez sajnos nem olyasmi, ami csettintésre működne, ezt csak te érzed legbelül, hogy mikor érzed úgy, hogy már nem szorítja vasmarokkal a torkodat a dolog. Abban viszont egyet kell értenem vele, hogy nem mehet így tovább. Beszélnetek kell róla, mert ha esetleg külön-külön sikerülne is elfogadnotok a megváltoztathatatlant, attól még együtt is fel kell dolgoznotok. Biztosra veszem, hogy segíteni akar, csak hát a férfiak másképp működnek, mint mi.
Ezért eshet meg oly gyakran, hogy a férfiak és a nők egyszerűen elbeszélnek egymás mellett, holott talán nincsenek is távoli nézőponton, csak a tálalás más.
- Szerintem ne félj erről beszélni vele, én még mindig úgy gondolom, hogy sokat segítene rajtad, ha elsősorban neki öntenéd ki a szíved ezzel kapcsolatban, és biztosan nem zavarná az sem, ha közben elhasználsz jó pár zsebkendőt…
Igaz, ezt nem most mondtam utoljára. A férjét éppen ugyanaz a veszteség érte, de ők másként dolgozzák fel a negatív dolgokat, mint mi, és bizonyos szempontból még társadalmi elvárás is, hogy tartsák magukat, ne mutassák ki az érzéseiket és fájdalmukat.
- Szóvak szerintem adhatnál ennek egy esélyt.
Innentől úgyis rajta múlik, hogy végül miként cselekszik, de kár lenne, ha az ő csodás házasságok látná a kárát annak, hogy képtelenek megfelelően lekommunikálni a dolgot.
- Nos… nem fogod elhinni.
Hú, hogyan kellene tálalnom, fogalmam sincs, szóval lehet egyszerűbb lesz, ha belevágok, aztán majd sodródok az árral. Túl nagy feneket ugyan nem akartam keríteni neki, de őszintén, mióta Alexa megszületett, ez a legnagyobb dolog az életemben. Nyilván a cégem megnyitása is hatalmas fordulat volt, de az érzelmileg nem kerített ennyire hatalmába.
- Alexander váratlanul felbukkant a Bee-ben, és meg akarta venni Tracytől a festményünkat Alexával, tudod, ami az egyik pult felett van a Júdásfáról. Így találkoztunk, máskülönben lehet kisétált volna anélkül, hogy tudja, fenn vagyok az emeleten.
Azt tudja, hogy Alexander életem szerelme, és egyben a kislányom édesapja, utóbbi információval nem sokan vannak tisztában, de ő igen, előtte igazából sosem voltak titkaim, így egyértelmű volt mióta tökéletesen megbíztam benne, hogy nem fogom a múltamat sem homályban tartani.

- Igen, erre magamtól is sikerült rájönnöm! – mutattam rá a tényre, hiszen pontosan ezért kérdezősködtem, mert én is arra jutottam, hogy történt valami. – És? Attól még elmesélheted, a rövidtávú igényeidet meg mindjárt kielégítheted. – billentettem oldalra a fejemet. Most már egyre jobban érdekelt, hogy vajon mi a fene állhat a háttérben, amiért ilyen titokzatosan viselkedik, és csak fél információkat oszt meg velem. Persze, hogy sürgetően léptem fel, de ha egyszer fúrta az oldalam…
- Szerintem is, csupán elég időt kell majd szentelnem a munkának, és nem lesz gond. Máskor is dolgoztam már szűkös határidővel. Szerintem én olyan vagyok, hogy minél kevesebb időm van valamire, annál inkább lelkesen vetem bele magam. Jobban oda tudok koncentrálni, vagy hogy mondjam… - próbáltam szavakba önteni. Ez olyan, mint amikor az ember valamilyen dolgozatra készül, és utolsó este már tudja milyen kevés ideje van. Akkor próbál minden maradék tudást felszedni, és sokszor sokkal jobban megy, mint egy héttel korábban sikerült volna. Furcsa az emberi agy.
- Ennyi idősen már itt tartunk?! – elképedve pislogtam Angiere, mert az én kis tündér keresztlányom már ennyire felnőtt volna? Sajnos nem mozogtam otthonosan ezen a terepen, hiába szerettem volna. Nem tudtam pontosan, hogy mi számít normálisnak a korabeli gyerekeknél. A barátnőzés talán az, bár furcsa volt, hogy nem is találkoztak. Mindenesetre vártam, hogy felhívjon majd, vagy megkeressen valamilyen formában. Szerettem a mi kis csajos programjainkat, mert olyankor legalább elterelte a figyelmem. Különösen az elmúlt egy évben éltem meg üdítőként.
- Azt hiszem, hogy soha nem lesz olyan, hogy ne szorítaná, amikor majd eszembe jut. Maximum kevesebb ilyen eset lesz idővel, de már az életem része lesz mindig… - sóhajtottam újra gondterhelten. – Olyan ostoba dolog valami olyan miatt keseregni, ami nem is volt teljesen az életem része még, ugye? – lebiggyesztettem az ajkaimat lemondóan, ahogy az asztalon lévő poharamat fixíroztam. – Tudom, hogy ez nem egyszerűen egy elhanyagolható dolog, de akkor is. Talán jobb így, hogy még alig fogtam fel, és máris elveszítettem, mintha később történt volna meg. – talán most először mondtam ezt így ki. És ki előtt is lett volna alkalmasabb az időpont erre, mint a barátnőm előtt? Szégyelltem magam, amiért ezt gondoltam, ugyanakkor logikusnak is tűnt. Túl tárgyilagosan kellett néznem ahhoz, hogy megpróbáljam ezt a gondolatot komolyan venni.
- Persze, hogy nem zavarná, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá. Pedig olyan régóta vagyunk már társak, mégsem tudom… és nem akarom azt se, hogy nagyon a szívére vegye. Tudod sokszor könnyebb kívülállónak kiönteni a szíved… - ezzel persze nem azt akartam mondani, hogy neki is képtelen lennék. Inkább csak Jerryre utaltam, és ezért sokszor haragudtam is magamra, de hát a tényeken attól még nem változtatott. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért nem vele beszélem ezt meg. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy vele miért nehezebb. Pedig alapvetően nem voltak titkaim előtte.
- Na, de hagyjuk is most ezt! Inkább mesélj te… - próbáltam elterelni a szót inkább a lassan zátony felé tartó házasságomról – reméltem még nem futott rá teljesen -, és azt megtudakolni, hogy nála mi ez a hatalmas változás. – Bökd ki most már, mert nagyon kíváncsi vagyok! – sürgettem ezúttal jobban, mert ez a felvezetés kezdett az idegeimre menni. Nem vagyok ám olyan türelmetlen típus, de sejtettem, hogy nagy dologról lehet szó.
- Hogy… tessék?! – kerekedtek el a szemeim, és ha nem bukkant volna fel éppen a pincér az ételeinkkel, akkor valószínűleg tovább is beszéltem volna. – Köszönjük! – néztem fel szokásomtól eltérően nem túl kedvesen, jelentőségteljesen. Aztán félretoltam magam elől a tányért egy kicsit, és rákönyököltem az asztalra, úgy hajoltam Angie felé. – Ez az az Alexander? A naaaagy Alexander? – kérdeztem, bár ha ilyen hatást váltott ki belőle, akkor elég nyilvánvaló volt, hogy nem véletlen egybeesésről beszélgetünk. – Mindjárt lehidalok! – böktem ki végül, közben hátra dőltem a széken. – Lehet jobb lett volna egy pohár bort kérni, már ha lenne itt egyáltalán. – mert nem volt, ezzel magam is tisztában voltam. – És mi volt? Ezek szerint beszéltetek… milyen volt a találkozás, mi történt? – érdeklődtem most már egyre lelkesebben. Legalább vele is történt végre valami pozitív, legalábbis úgy tűnt, hogy ő akként éli meg, én meg ennek nagyon örültem.