- Kár, ez így igaz. Viszont neki szenvedés.
Egy röpke vállvonás keretében adtam hangot annak, mennyire nem érdekel a pokoli élete a hamarosan ex-férjemnek. Nem tudtam sajnálni soha egyetlen percig sem. Már akkor követelőzött, amikor először találkoztunk. Sorolta, mi mindent kell majd nekem megtennem érte, mi tartozik a jó feleség szerepkörébe, és különben meg, legyek hálás, amiért megmenti a becsületemet, és nem leányanyaként kell megszülnöm a fattyamat. Az első pillanattól szívből gyűlöltem, pedig nem vagyok egy utálkozós típus. Sokáig azt hittem, azért, mert kivetítem rá az Alexander elvesztése miatt érzett fájdalmamat, de idővel rájöttem, hogy önszorgalomból akkora seggfej, hogy nem bírom elviselni sem. Toleráns és empatikus embernek vallottam magamat, de benne még akkor sem találtam szeretnivalót, ha mikroszkóppal kerestem. Istenemre legyen mondva, próbálkoztam, mert mégiscsak jó lett volna kellemesebb körülmények közt léteznünk, már csak Alexa miatt is, de nem leltem semmit. Sőt, az első ütésével már a próbálkozásaimat is elfojtotta, onnantól meghalt számomra, mint férfi, mint ember. Leszerepelt. Amikor elkezdett inni és kártyázni, csak még rosszabb lett a helyzet, de pont az előbbi miatt voltak olyan túlkapásai szép számmal, amiért most lépéselőnyben vagyok, és kénytelen aláírni a válási papírokat, különben börtönbe kerül. Érdekes, hogy a vagyona – ami lassan semmivé foszlik – közel sem érdekli annyira, mint amennyire retteg a rabruhától. Nekem ellenben fontosabb a szabadságom, minthogy bosszút álljak. Aligha tudnék egyhamar elválni tőle, ha börtönben végezné. Éppen ezért maradt a zsarolás, amire nem vagyok büszke, de teszem, amit kell, hogy végre nyugodtan, békében élhessünk.
- Igen, biztosan túl nagyot kockáztatnál, szóval kérlek, ne tedd.
Vagy ha mégis ilyenre szánja rá magát, hát tegye úgy, hogy ne legyen nyoma, és persze… ne ő húzza meg a ravaszt. Ezt azonban nem mondtam ki hangosan. Bár, gyarló lélek vagyok én magam is, sokszor kívántam már a halálát. Tudom, nagyon ronda dolog, de annyiszor bántott, hogy részemről semmi mást nem érdemel, de jobban belegondolva egy ilyen féregnek a halál nem egyéb, mint megváltás, jót meg ugyan miért akarnék neki.
Az ígéretére elmosolyodom, én az előzőnél is hittem neki. Most is hiszek, még akkor is, ha túl bátor kijelentésnek gondolom. Noha arra már jobban figyelek jó ideje, hogy a közelembe senki ne kerüljön, hogy fizikailag ne essék bántódásom. Sokkal kényesebb vagyok az intimszférámra, és hacsak nem ismerek valakit nagyon jól, nem engedem, hogy példának okáért megöleljen vagy egyszerűen csak átkaroljon. Félek… Nem tudom, hogy ezt valaha képes leszek-e levetkőzni, de egyelőre ez nem mozgat, mert vannak, akikben bízom, az nekem elég, ha velük vagyok kontaktusban. Elég ölelgetős, közvetlen személyiség voltam régen, mára ez már rengeteget szelídült, igaz, kényszer hatására. Mindezek ellenére jól esik, amit mond, és valahogy azt sugallja, hogy nem megy majd túl messzire, hisz anélkül miként védhetne meg, hogy a közelben legyen. Ami azért valljuk be, sokkal inkább feldob, mint bármi egyéb. Istenem, hányszor menekültem olyan fantáziákba, hogy reggelente mellette ébredek, vagy éppen vele fekszem le aludni, hogy hozzábújhatok, érezhetem az illatát, bőrének melegét. A gondolat sóhajt szül ajkaimra, talán kissé ábrándossá is válik a tekintetem, nem nehéz kitalálni, hogy elmerengtem, ami nálam azért nem olyan meglepő dolog.
Őszintén, soha nem reméltem, hogy önmegtartóztatásba vonul majd, és egy nőhöz sem ér hozzá. Én sem direkt csináltam, ki tudja, ha a férjem nem erőszakol meg és bántalmaz sokáig, talán találtam volna valakit, akit megkedvelek annyira, hogy legalább az ágyamba beengedjem, ha már a szívemben nincs helye másnak. Ez azonban sosem fog kiderülni, nem így történt. Abban viszont biztos voltam, hogy Alexander bőven válogathatna a nőkben. Szemtelenül jóképű volt, alkatát tekintve szintúgy nagyon rendbe volt, és stílusa is akadt, nem beszélve arról, hogy volt mit a tejbe aprítania. A „hölgyek” szemében igencsak ellenállhatatlan kombináció. Én pedig hideg és távolságtartó voltam. Nem túl meglepő, hogy nem akadt olyan férfi, aki ellenállhatatlan vágyat érzett volna a meghódításomra, de őszintén, erre soha nem vágytam.
- Ez a lényeg.
Némi pír kúszik a vonásaimra, nem számít, hogy a testét ki uralta épp, mennyire volt legyőzhetetlen az ösztön benne, a vágy, vagy épp csábító egy mosoly. Engem csupán az érdekel, hogy a szíve mindig nálam volt. A többi egyszerűen mellékes. Kár vele foglalkozni.
- De azért ezen a ponton közbe szúrnám, hogy a jövőben a testedre is kizárólagos igényt tartanék.
Harapom be alsóajkamat, és megjelennek a kis gödröcskéim az arcomon, ahogy elvigyorodom közbe, és nézek rá ártatlanul, csillogó kék lélektükrökkel, mint réges-rég, nagyjából olyankor mindig, amikor készültem merényletet elkövetni az érzékei ellen. Most nyilván erre nincs módom, de azért nem baj, ha eszébe jut róla ez-az. Nem félek attól, hogy túl messzire mennék a kijelentésemmel, egészen nyilvánvaló, hogy még mindig ugyanúgy imádjuk egymást, és bár kicsit tartok a testi örömszerzéstől, de abban biztos vagyok, hogy Alexander sosem tenne olyat, ami ellenemre van, és mivel tudja az igazságot, vigyázni fog, ha egyszer ilyen terepre jutunk a jelenben.
- Azt hiszem, kicsit átragadhatott rá a megkérdőjelezhetetlen rajongásom.
Kuncogtam el magam, biztos vagyok benne, hogy bárki számára, akinek beszéltem Alexanderről, egyértelmű, hogy a mai napig odavagyok érte, még ha nem is érthető igazán, miért nem voltam képes túltenni magam rajta ennyi év után sem. Nem igazán nagy titok. Ha valaki nem akar valamit, az nem fog megtörténni. Én nem jutottam el odáig, hogy elengedjem azt, ami köztünk volt, és most, ebben a pillanatban csak azt tudom mondani, hogy hála istennek… Azért duplán, amiért Alexander is így van vele. Az ő szájából a csoda szót hallani a lányunkra és a szerelmünkre olyannyira édes, hogy egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Az egész helyzettel lehetetlenség. Egyszerűen ennyi idő után a vonásait fürkészni olyan szinten lélekemelő, hogy csoda, nem sugárzok még annyira, mint Csernobil azokon a vészterhes napokon. Szerintem az elkövetkezendő napokban, mit napokban, inkább hetekben olyan leszek, mint akivel madarat lehetne fogadni. Hihetetlen számomra ez az egész, és már-már várom, hogy felébredjek, és szomorúan konstatáljam, hogy csodaszép, de aljas álom rabja lettem. Ébredés azonban még mindig nem érkezett, és kezdem valóban elhinni, hogy ez tényleg megtörténik most velünk.
- Marina… Ő volt az utolsó mentsváram. Az egyetlen, aki még szeretett abban a házban. – Nyilvánvalóan Alexán kívül, de most inkább azokra gondolok, akiket Alexander is ismert még akkoriban. - Sajnos már nem él. Elvitte egy szívroham.
Mondanám, hogy de a fügés torta receptje megvan, meg igazából az összes, amivel Marina ügyködött, nem volt gyermeke, rám hagyta a becses kincseit, és őszintén, többet értek számomra, mint bármi, amit a szüleimtől valaha kaptam, pedig csak egy rakás papír írással. Ám épp annyi emlék is fűződik hozzájuk.
Úgy tűnik, közben Alexander nagyon elmélyedt a szervezkedésben, én csupán csendesen, élvezettel hallgatom, jól esik még a szája mozgását is figyelni. Reménytelen vagyok, de tényleg, viszont évek óta most először nem bánom a múlhatatlan érzéseket a szívemben, hisz most nem fájnak végre.
- Remek ötlet. Szívesen segítünk.
Ugyan közbe szólnék, hogy nem szükséges kifizetnie, de már a levegővételnél megállít, így ezt a dolgot annyiban hagyom. Azt hiszem, számára ez most egészen más jelentőséggel bír, mint a legtöbb, egyszerűen hiú férfi esetében. Hiszen ő régen ezt nem tehette volna meg, most viszont valószínűleg szinte bármit megvehet, amit csak akar. Ráhagyom, megvehetném, ha szeretném, és az is biztos, hogy a nagy bevásárlás közben Alexával keresnünk kell neki valami szép és személyes ajándékot, de majd kitaláljuk. Szerencsére mindketten elég kreatívak vagyunk.
- Azért arra készülj fel, hogy valószínűleg végtelenül giccses lesz. A karácsony Alexának nem vicc, minden világít. Komolyan… még az ünnepi asztal is, szóval nem aprózza el a dolgot. Eleinte próbáltam a szolid, kellemesen hangulatos irányba terelni, de ráhagytam. Nagyon élvezi, és az a lényeg.
Büszke voltam a kislányunkra, ez sütött minden szavamból, és az sem számított, hogy jobbára epilepsziás rohamot kaptam minden karácsonykor. A lelkesedése miatt megérte. Nem tudom egyébként, kitől ragadt rá ez a karácsony imádat, én persze igyekeztem minden évben kicsit különlegessé tenni neki, de miután Alexander elment, nem szerettem már annyira azt az ünnepet. Ha fagyöngyöt láttam, majdnem mindig elsírtam magam, mert mindig az jutott eszembe, hogy direkt a fagyöngy alatt ácsorogtam és vártam, vagy ő termett úgy előttem, hogy a kezében volt, és kettőnk fölé tartotta. Valahogy megkopott, mint ahogy én magam is, de talán ez a karácsony más lesz.
- Jól van, de akkor a desszert a mi reszortunk lesz.
Ha már abban nem jeleskedik a bejárónője, nekem meg megvan a nagy desszertbibliám a világ legédesebb szakácsnőjétől örökül. Abban bizonyára senki sem talál majd hibát.
- Igen. Megígértem neki, hogy egyszer valahogy megoldom, hogy találkozzon veled. Ezt az esélyt nem hagyhattam ki.
Tárom szét a kezeimet, világ életemben elég logikus gondolkodású, és praktikus nő voltam, szerettem használni a fejem, és gyakorta meg is tettem. Van, amit nem lehet szívből megoldani, és ez olyan helyzetnek tűnt, amit nem hagyhatok ki, mert akkor még nem voltam benne biztos, hogy lesz több esélyem. Most már másként látom, de mindig jobb szerettem biztosra menni.
- Nem baj, ha nem fog ízleni az étel, annál finomabb lesz a desszert.
Újabb nevetés szakadt fel belőlem, mi tagadás, mostanra egészen megkönnyebbültem, és szerettem ezt az érzést. Szerettem magam Alexander közelében. Sokkal inkább éltem, mint az utóbbi években bármikor.
- Reméljük, hogy jó sokat láthatsz még mosolyogni.
Rajtam nem fog múlni a dolog, az teljesen biztos, de igaza volt, mostanra majd éhen haltam, úgyhogy ideje volt nekikezdeni, mielőtt valóban ehetetlenre hűl.
- Jó étvágyat!
Jóízűen elkezdtem falatozni, és eszembe sem jutott, vajon mennyi idő telhetett el, mióta itt vagyunk, és mennyi ideje lehet még rám Alexandernek, egyszerűen élveztem ezeket a perceket, s immár az ételt is, ami azért bőven rámfért. Hihetetlen volt számomra, hogy ilyen jóízűen eszem bármit…
- Borzasztó volt az étvágyam már jó ideje. Szóval… azt hiszem, neked köszönhetem, hogy nem fogok elfogyni hamarosan.
Tudom, hogy nem vagyok jelenleg a legjobb formámban, de igazából sosem érdekelt. Eddig. Most, így Alexander mellett igencsak elkezdett zavarni a dolog, bár ezt nem terveztem bevallani neki, remélhetőleg, hogyha elkezdek rendesen enni, akkor még visszafordítható ez a helyzet.

- Még egy pohárral, Mr Aubry?
- Még egy tányér meggyes pitét, Mr Aubry?
- Melyik doboz szivart óhajtja, Mr Aubry?
- Éjjel háromra állítottam a karácsonyi fények kikapcsolását, Mr Aubry.
- Jó éjszakát önnek, Mr Aubry.
Ezek a mondatok voltak a legjellemzőbbek karácsonykor, vagy éppen szilveszter éjszakáján a házamban, amik elsősorban Albert szájából hangzottak el. Gyakran tréfálkoztam vele, hogy úgy ünnepelünk mint egy transzi showból kiszuperált két meleg díva. Visszavonultan és csendesen, majdhogynem csak minimalizálva a találkozások számát. Karácsonykor sosem mentem sehova. Apával és Alberttel ünnepeltünk meghitten, és nem is igen hiányzott semmiféle rendezvény, vagy meghívás, amit rendre visszautasítottam. Szilveszterkor előfordult, hogy valami magán party-n részt vettem, de nem volt jellemző. Inni akkor is mértékkel ittam, ahogy alapvetően sem volt rám jellemző a csaprészegség. Megvolt ez az időszakom is, mint minden fiatal fiúnak, de azt hiszem az idő múlásával az ember megtanul uralkodni az ilyen dolgokon is.
Azt hiszem két vagy három éve éreztem először úgy istenigazából életem során, hogy nincsenek így jól az ünnepek. Hogy hiányzik az, hogy más legyen. Anyám hiánya mindig jelen volt. Életem első hét évének összes karácsonya eleven és örökké előszökő emlékként bukott gyakorta felszínre karácsony estéjén. De pár éve nem csak anyám hiányzott úgy, hogy szinte fizikailag fájt. Angie is. Jobban mint bármikor. Akkor, azt hiszem talán azon a bizonyos három évvel ezelőtti karácsonyon, a maró szivarfüstbe burkolózva a teraszon, a távolban az óceánt figyelve, amint Baton Rouge partjait közrefogva méltósággal feketéllik a horizonttal összeérve, először éreztem arra késztetést, hogy felkeressem. Azon az estén valahogy a szokottnál is jobban éreztem azt a hiányt, azt a soha meg nem szűnő fizikai fájdalmat, amit az okozott, hogy egykor el kellett tőle válnom. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon mi történhetett azon a pár évvel ezelőtti ünnepen? Vajon megéreztem valamit, ami megtörtént? Másnapra persze már nem akartam felkutatni, vagy az életébe avatkozni. Úgy szállt messze, mint az éjjeli köd a városról, messze az óceán felé, ahonnan érkezett.
Ostoba voltam. Meg kellett volna tennem, nem elhessegetni a gondolatot. Akkor talán, ha előbb érkezem, akkor számos fájdalomtól még megkímélhettem volna őket, még ha mindentől nem is tudtam. Változtatni már nem tudok rajta, mégis bánt a lelkiismeretem, hogy nem tettem meg.
- Ne aggódj! - csak ennyit mondok neki valamiféle lágy, biztató hangsúllyal, amikor arra kér, hogy ne tegyek olyasmit amit megbánnék. Nem tudom neki megígérni, hogy ezt annyiban fogom hagyni. Azt sem, hogy nem fog el még legalább ezerszer az elkövetkezendőkben az indulat, ha csak az eszembe jut mit tehetett vele, gyakorlatilag büntetlenül az a féreg. És belegondolni sem nagyon akarok, vagy merek abba mi lett volna a vége, ha Angie nem szerez ellene bizonyítékot, amivel sakkban tarthatja, és amivel gyakorlatilag lehetőséget biztosít magának és Alexának arra, hogy végre elhagyják őt. Nem fogom megölni. Az túl jó cselekedet lenne vele szemben, de abban biztos vagyok, hogy a hátralévő életében egy pillanatnyi öröme nem lesz a továbbiakban. Erről gondoskodni fogok. A múltam magam mögött hagytam, ahogy a régi tartozásaimat is megfizettem, tiszta lappal vagyok benne a rendszerben, de benne vagyok. Mert néha jól jön abban a világban, ahol elevenen falják fel a leggyengébbet. Én pedig sem az üzleti életben sem a magánéletben nem leszek többé a leggyengébb.
Nem akarok neki beszélni arról, hogy más nők is voltak rajta kívül az életemben. Nem fogok később sem. Nem azért mert bármi kivetnivaló lenne benne, hiszen ezek olyan idők voltak amelyekben az embernek fizikai szükségletei is vannak. Én pedig nem születtem aszkétának. Nyilvánvaló tény, tudom, érzem abból ahogy rám néz. A kacér megjegyzésére rándul egyet a szám, és lassú, sokat sejtető mosolyba kúsznak az ajkaim, a szemeim összeszűkülnek, és elgondolkodva, ragyogó, pengevékony szemekkel figyelem őt tovább.Mit is mondhatnék? Hogy erre a mondatra vártam évek óta? Hogy tőle akartam ezt hallani? Ahogy régen? Ahogy mindig? Kellett mint egy korty a tiszta levegőből. Ahogy beharapja az alsó ajkát, az én szám elnyílik, és szinte másodpercekre tartom benn a levegőt. Lehunyva a szemeimet végül lassan kiengedem, majd közvetlenül utána beszívom mélyen és ismét kiengedem. Meg kell hagyni, hogy Angie-nek még mindig megvan az a bosszantóan imádott szokása, hogy egyetlen apró kis kacér mozdulattal az egekig szökteti a pulzusszámomat.
Finoman előrehajoltam az asztallap felett, és szinte csak tátogva, artikulálva, neki, egyenesen a szemeibe mondva, nagyon halkan jegyeztem meg.
- Jól vigyázz mit kívánsz! A végén nem marad egy szabad bőrfelület sem rajtad amiket ne borítanék be a csókjaimmal! Szóval csak óvatosan azokkal az ajakharapdálásokkal, mert a végén itthagyok mindent és viszlek magammal. P-o-k-o-l-i-a-n  h-i-á-n-y-o-z-t-á-l!- tagolom neki jól érthetően, hogy érezze, nem csupán a lelkemnek tett most jót ez a találkozó. De nyilván úriember erről több szót nem említ étteremben. Nekem azonban ezt most kellett. Ettől még nem kérem, hogy ne csinálja, mert az izgalom, éppen úgy szükséges, mint az önuralom gyakorlása az ellenében. Bármennyire is hiányzott, jól tudja, hogy sosem tennék olyat amit ő nem akar. Bár azt hiszem nem kell ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, ha egy szoba rejtene bennünket akkor valószínű csak másodpercek választanának el attól, hogy fullasztóvá csókoljam a levegőt magunk között, amint az ajkaira tapadnék.
Végül másról kezdünk beszélgetni,és ez az én alaposan elszaladt gondolataimat és fantáziámat is némileg helyrekapja. Marina mosolygós alakja a múltból felrémlik, és bár reménykedtem benne, hogy él még, szomorúan veszem tudomásul, hogy már soha nem fogom megkóstolni a mennyei fügés csokoládés karácsonyi tortáját. Ahogy számos más olyan édességet sem, amelyet hamisítatlanul mesésre és könnyedre csak ő tudott készíteni.
- Marina a csupaszív….milyen ironikus az élettől, hogy éppen egy szívroham viszi el.- fintorodtam el keserűen, és szomorúan, a hangom mély volt, és érezhető volt benne, hogy bár valahol mégis sejtettem, hogy már nem él, de reménykedtem abban, hogy talán vannak még csodák. Ő az volt. És mint ilyen sajnos bármikor is ment volna el, mély űrt hagyott volna maga után. Ahogy hagyott is.
- Ha elmondanád hol van eltemetve, kivinném a sírjához apát. Biztos ki akarna menni. Sosem vallotta be, de talán Marina volt az egyetlen asszony, aki megdobogtatta, örökké anyámat sirató szívét.
Bármilyen beteg az öreg biztos kimenne. Azon csak most kezdek el gondolkodni, hogy az egész előtt majd el kell neki még mondanom,hogy kivel is fogjuk tölteni az ünnepeket és hol. Azt hiszem hosszú idő óta ez lesz az első igazi önfeledt karácsonya. Már előre boldoggá tesz az arca amint ott ül a székben, és gyönyörködik az unokájában, és bennünk. Mindig azt akarta, hogy révbe érjek, és bár látta, hogy az üzleti életben megállíthatatlan vagyok, tudta, pontosan látta, hogy a magánéletben meg boldogtalan.
Alexa karácsonyi fényáradatáról hallva jóízűen felnevettem. A fejem ráztam és hitetlenkedve tovább nevetgéltem.
- Már látom is a pletyka lapok szalagcímeit: “Giccsparádé az Aubry Házban karácsonykor”- emeltem meg jobbomat, srégan karcolva át a levegőt a kezemmel, mintha valóban egy szalagot lengetnék el a szemeim előtt.
- Igyekszem elfogadni és elviselni ezt a mániát. Ne aggódj! Alberttel ebben megfelelő cinkostársat fog találni. Odáig van az efféle ünnepi díszítésekért, de mióta nálam van nem nagyon volt rá lehetősége, hogy kiélje az efféle hóbortját. Azt hiszem Alexa igazi kihívás lesz ezek szerint a számára.
A desszert említésére bólintottam határozottan, hogy elfogadom. Aztán felemeltem a kezem, jelezve, hogy van még valami, amit én szeretnék erre az alkalomra kiválasztani.
- Angie! Engedd meg, hogy küldessek neked valamit! Szeretném ha viselnéd a karácsonyi vacsorán. Nem kötelező, és ha úgy érzed nem akarod, akkor….hiszen ismersz. Nem kényszerítenék rád semmit. De ha a ruhát vissza is utasítod, kérlek a másikkal ne tedd! Bármi is legyen az, nagyon kérlek azt mindenképp vedd fel!- egyelőre nem árulok el neki róla többet, legyen ez egy meglepetés arra az alkalomra. Tulajdonképpen ezer éve őrizgetem, és csak azért nem váltam meg tőle, mert kicsit olyan lett volna, mintha feladnám a reményt arra, hogy valaha még lesz lehetőségem rajta látni.
- Én is remélem, hogy még sokszor látlak mosolyogni. Ha rajtam múlik, mindenképp.
Ez volt az utolsó, meg egy “Köszönöm” mielőtt nekikezdtem vele együtt az ételnek. Nem hűlt ki szerencsére, de még az éppen élvezhetően langyos kategória volt.Néha felpillantottam a villám mögül és figyeltem milyen jóízűen falatozik Angie. Ebben a lágy fényben látszik leginkább mennyire össze van törve, és mennyire keveset eszik. Az biztos, hogy a boldogtalanság alaposan helybenhagyta, de még így is gyönyörűen, szinte angyalinak láttam őt. Én végeztem hamarabb. Nem meglepő, valahogy nem tudtam még levetkőzni azt a rossz szokásomat, hogy sietve fogyasztottam el az ételt. Szinte szokatlan volt ez a - majdnem - ráérős nyugalom.
- Mindenképpen teszünk róla, hogy ne fogyj el nekem! Még szükségem van rád, elvégre még csak most találtalak meg újra! Szóval a jövőben….- a telefonom lágy dallama szakította félbe a beszélgetést. A kezemet megemeltem, ujjam a levegőbe bökött, és elnézést kérően billent oldalra a fejem, jelezve neki, hogy ezt most fel kell vennem. Előrébb toltam az üres tényért, és fogadtam a hívást. Albert volt az.
- Mr Aubry. Kérte, hogy szóljak önnek amikor már ideje lenne indulnia, hogy ne késse el a tárgyalást. A többit mindent lemondtam, ahogy kérte, de a Brexton-Larrabee cég felvásárlása miatti szerződés aláíráson feltétlenül jelen akart lenni. Küldjem esetleg a Harmon and Harmon valamelyik ügyvédjét?
- Nem szükséges Albert. Nemsokára indulok. Fél órán belül úton leszek. Addig kérem, hogy készítsen össze minden papírt. Majd Howard elhozza magától a tárgyalásra. Köszönöm, hogy szólt.
Bontottam a vonalat és Angie-re néztem. Sóhajtottam egyet és látható volt, hogy nem szívesen indulnék, de szükséges.
- Bocsáss meg, de a desszertre már nem marad időm. Erről most nem késhetek el. Hidd el semmi mást nem szeretnék jobban, mint itt maradni veled, vagy úgy tulajdonképpen bárhol, ahol még beszélgethetünk, de….ez olyasmi, amit nem mondhatok le. Nem akarok lemondani.- tettem még hozzá, de szerintem így is tudta, hiszen elmondtam neki.
Amikor a pincér felénk nézett, intettem neki, hogy rendezni szeretném a számlát, majd visszafordultam Angie felé, és az asztalon odébb rendezve a tányérokat átnyúltam, és felfelé tartott nyitott tenyerem nyújtottam felé.
- Fogalmad sincs róla, hogy ez alatt a pár óra alatt mi mindent adtál te most nekem. - elhallgattam és elmosolyodtam, aztán úgy folytattam.
- És még valami: a fagyöngyöt el ne felejtsd hozni. Nem múlhat el közös karácsony, hogy ne csókoljalak meg alatta.

Nem szerettem a karácsonyt. Azóta nem. Csak Alexa kedvéért csináltam. A legrosszabb talán három éve volt. Akkor testileg és lelkileg is olyan mélyponton voltam, hogy képtelen voltam abban hinni, valaha lesz jobb. Emlékszem, ahogy tanácstalanul, dühösen ordítottam a szegény jódásfával, nyilván semmiről sem tehetett, de az valóban olyan sötét időszak volt, hogy majdnem teljesen elvesztettem önmagamat. Minden éjszaka sírva aludtam el, nem volt olyan nap, hogy itt-ott ne akadt volna rajtam bántalmazás nyoma. Csupán az mentette meg az ünnepünket, hogy Alexa két hétig minden egyes éjszaka bebújt mellém az ágyba, és átölelt, hogy tudjam szavak nélkül is, ő itt van nekem. Mindig. Akkor nagyon haragudtam Alexanderra. Azt hiszem, az volt az egyetlen olyan időszak, amikor a gyűlölet haragos sziklái felcsaptak a lelkemben az irányába. Annál nagyobb segélykiáltásom biztosan nem volt az elválásunk óta. S valahol bíztam benne, hogy felbukkan majd, mert megérzi, hogy baj van, mint előtte oly sokszor. De nem jött. Sosem jött, és engem szépen lassan elkezdett elemészteni a szomorúság, ami mostanra már fizikai formát öltött. Talán két hónapja volt, amikor jöttem ki a fürdőből, és Alexa meglátott törülközőben, addig vigyáztam, hogy ne vegyen észre belőle semmit, de akkor nem voltam elég óvatos. Elsírta magát, és nagyon sokáig tartott meggyőznöm arról, hogy nem vagyok beteg. Legalábbis a testem nem az. Onnantól kezdve, amikor csak eszébe jutott, el kellett mennünk sütizni, gyorskaját enni, meg hetente kétszer pizzát akart vacsorázni, és addig nem nyugodott, amíg nem látott enni. Viszont nyilván egész nap nem tudott mellettem lenne, és a nap többi részében ugyanúgy nem kívántam semmit. Tudtam, hogy rossz ez az út, és most már lett volna okom enni, de mégsem ment. Mostanáig valahogy nem éreztem úgy, hogy bármikor úgy igazán megkívánnék valamiféle ételt. Kellett volna még némi idő, és azt hiszem, lélekben szükséges lett volna elengednem Alexandert, hogy valósan elkezdhessek gyógyulni, ellenben most már biztosan képtelen leszek megtenni. Egyszerűen esélytelen. Alig várom, hogy elmondjam Alexának a hírt, talán mégis inkább elmegyek érte, és nem hagyom, hogy a barátnőjénél aludjon. Akkor legalább csapunk egy csajos estét.
Ne aggódjak? A gondolat is megmosolyogtató, na ha valami, az biztosan nem változott, hogy én állandóan aggódom valamiért. Legyen szó nagyon pici dologról, vagy épp olyan horderejűről, hogy tudom, legszívesebben élve elásná a férjemet. Mindenesetre bízom abban, hogy nem fog kicsúszni a kezéből az irányítás, és bármit is tesz, annak nem lesznek olyan következményei, ami alááshatná a jövőbeli boldogságunkat.
Kissé könnyít a téma komolyságán némi kacérkodás, mi tagadás, a reakcióját látva érdemes ilyen megjegyzéseket tenni, én meg szerettem régebben is olyan helyzetekben elsütni valami hasonlót, amikor bizony az önfegyelem igencsak szükséges volt. Tisztában voltam vele, hogy az elmúlt súlyos percek ellenére sem kerülne komolyabb erőfeszítésembe, hogy magunkra maradva ne akarjon a józanész talaján maradni, de tudom, hogy ez a délután most nem erről szól. Ha a sors úgy óhajtja, úgyis lesz még rá lehetőségünk, hogy az őrületbe kergessük egymást. A halk szavaira minden érzékszervemmel figyeltem, még a pilláimat is lehunytam, hogy jobban halljam, ajkaim szegletében pedig huncut mosoly játszadozott, ahogy elképzeltem a felvázoltakat. Finom leheletem talán cirógatta kissé Alexander vonásait, minek keretében felszabadult belőlem a röpke sóhaj. Nem biztos, hogy túl sokáig bírnék magammal, hogyha nem terelődik el hamarosan a téma.
- Életemben nem hallottam még ennyire kecsegtető fenyegetést.
Suttogtam vissza, s ha már lúd, legyen kövér alapon ismét megdobtam egy ajakharapdálással, bár, szívesebben haraptam volna rá finoman az övére is, mi sem volt annál beszédesebb, minthogy nem igazán sikerült leemelnem tekintetemet a szája vonaláról.
- Szerintem bizonyos értelemben még most is.
Kacsintok rá, de nyilván a folytatása ezen pillanatoknak egy másik lapra tartozik, nyilván tizenkét év után nem ezeken a napokon, heteken fog múlni bármi is. Bizonyosan kibírjuk. Jobb, hogy a téma más irányt vet, a szeretett szakácsnőnkre gondolni azért nem épp felemelő, jobban mondva, rá gondolni az, a halálára azonban közel sem. Jó volna, ha még közöttünk lehetne, de sajnos nem így alakult.
- Az élet már csak ilyen ironikus sajnos.
Nem szeretek rossz hír hozója lenni, de sajnos ez az igazság. A kedves Marina már nincsen közöttünk, de mi alkalmanként megemlékezünk róla, kiváltképp olyankor, ha a varázslatos receptes füzetéből alkotunk valamit. Így legalább egy kicsit velünk maradt, biztos vagyok benne, hogy még az unokáink is fogják forgatni azt a füzetkét, olyan bombabiztos és fantasztikus receptek voltak benne.
- Persze, hogy elmondom. Én szerveztem a temetést.
Sokkal kedvesebb volt velem mindig, mint az édesanyám, és magától értetődő volt, hogy nem hagyom, hogy a kórházból intézzék a temetését, elhamvasztva, vagy bedobva valami tömegsírba, hisz gyermeke nem volt, élő rokona sem már. Eltemettük szépen Alexával, és a többi alkalmazottunk is ott volt, anyámék természetesen nem. Őszintén meglepett volna, ha bármiféle érzelmi reakciót tapasztalhatok tőlük.
- Belétek Aubrykba bele lehet kódolva ez az egy nőt szerettek életetek végéig dolog…
Lágy, kedves hangsúllyal mondtam, és bár kamaszlányként nem értettem, hogy lehet, hogy Alexander apukája sosem keresett maga mellé másik nőt, hisz biztos voltam benne, hogy a mi kapcsolatunk sem lesz örökéletű. Nem is volt, viszont a szerelem a szívünkben nem fakult, akkor sem, ha talán volt idő, hogy mindketten ezt szerettük volna.
- Ohh, biztosan levonják majd a maguk kis következtetését.
Mi tagadás, most éppenséggel igazuk lesz, mert abban a dologban bizonyosan nő lesz, kettő is, ami azt illeti. Bár minden évben van egy pont, amikor én kiszállok, és nem vagyok hajlandó több égőt feltenni, onnantól kezdve lelke rajta Alexának, miként oldja meg a dolgokat. Ezek szerint azonban most nem lesz egyedül, Albert majd cinkosa lesz a fényszennyezési terrorban.
- Most nem nagyon lesz esélyed megakadályozni, biztosan összefognak majd ellened.
Előbb-utóbb majdcsak megszokja, hogy nem igazán van más lehetősége, mint behódolni. Egyébként meg, biztosra veszem, hogy nem a közeljövőben lesz az a pillanat, amikor ő majd bármire nemet mond Alexának. Az egyetlen szerencséje, hogy a lányunk nem az a típus, aki bárki jóindulatával visszaélne, így ebből azért probléma biztosan nem lesz. Nyilván lehetetlen kérései sosem voltak.
Arra azért felvonom a szemöldököm, hogy ő küldetni szeretne nekem valamit, nem hiszem, hogy szükségem lenne rá, van épp elég csinos ruhám azért, de nem szeretném lelombozni a lelkesedését, maximum, hogyha nem tetszik, akkor tényleg nem veszem fel. Áhh… magamat ismerve akkor is felvenném, csak hogy örömet okozzak neki.
- Elég… rejtélyes vagy.
Azért a bármire azt mondani, hogy viselni fogom, egészen kockázatos volt, de azért abban biztos voltam, hogy Alexander sosem bántana, így igazából nem volt okom félni a dologtól.
- Csak ne kerüljön egy vagyonba. Sem a ruha, sem pedig az a bármi.
Mosolyodtam el, nekem nem volt szükségem ilyen dolgokra, és tényleg nem szerettem volna, hogyha miattam költségekbe veri magát, bár el tudom képzelni, hogy most az ilyesmi abszolút nem mozgatja, örül, hogy megteheti, hisz van miből, nem úgy, mint azelőtt. Pedig a hónapokig préselt virágokból és falevelekből préselt remekmű sokkal csodálatosabb és kedvesebb a szívemnek, mint bármilyen drága darab lehet valaha is.
Mosolygok most is, azt hiszem, ebben azért nem lesz hiba a közeljövőben, hosszabb távon pedig majd meglátjuk, miként alakulnak a dolgaink, mert azért akármennyire van egy közös lányunk, az nem két perc alatt derül ki, ha meglapulnak olyan kellemetlenségek, mostoha érzések, amiknek most nem vagyunk tudatában, de idővel felszínre bukhatnak. Én tudom, hogy van bennem tüske, és abban is biztos vagyok, hogy benne is, hiába volt meg mindkettőnknek az oka arra, amit tettünk. S nem vagyok benne biztos, hogy nem tudnék olyan mérges lenni, hogy a fejéhez vágjak bármit, ő pedig eleve vehemensebb típus nálam. Kívánom, hogy ne így legyen, hisz az is egyértelmű, hogy eszünkben sincs bántani egymást, remélhetőleg sikerülni is fog.
A szavaira reagálni már nem tudok, mert megcsörren a telefonja, és ahogy az órámra pillantok, elég valószínű, hogy a teendői hamarosan elszakítják tőlem, de szólt előre, úgyhogy ez nem lep meg, bár nem tagadom, szívesen időznék még a társaságában, de megértem, hogy ez az ügy kiemelten fontos a számára, és ami azt illeti, eszemben sem lenne megakadályozni, hogy tönkretegye az apámat.
- Ne szabadkozz, szóltál előre, és hidd el, eszemben sincs aláásni ezt az üzletedet. Lehet, hogy bármilyen más esetben bepróbálkoznék, de most… menj, és tedd, amit tenned kell. A desszert megvár.
Engedtem meg magamnak egy kacér kis vigyort, ellenben, amikor a pincér odajött, még rendeltem tőle némi desszertet elvitelre, jó lesz estére Alexának és nekem. Van miről beszélnünk, és a sírós, lelkizős estékhez biztosan kell egy kis édesség. Persze, most inkább örömkönnyekről lesz szó, de ahhoz is dukál.
- Azt hiszem, valamelyest azért mégis van. Elvégre, nekem is épp annyit adott.
Nyilván tudom, hogy Alexát ugyancsak ideérti, de az ő személyével pontosan tisztában vagyok, és tudom, mennyit jelent az embernek a gyermeke, így tökéletesen egyértelmű számomra, mennyit jelenthet neki.
- Most miért kell elrontani a meglepetést? Hihetetlen, hogy mikre emlékszel…
Az egy dolog, hogy én megjegyzek mindent, de a férfiak azért ritkábban figyelnek ennyire a részletekre, vagy jegyzik meg az apróbbnak tűnő dolgokat. Mindenesetre az biztos, hogy lesz fagyöngy, csak győzzön csókolni.
Kisvártatva én már a desszertekkel felszerelve álltam az üzletem előtt, mivel nyilván ott parkolt a környéken, és a szabad kezemmel azért még magamhoz húztam egy nem túl röpke csókra, enélkül nem voltam hajlandó elengedni. Abban biztos lehet, hogy ilyenekre minden adódó alkalmat meg fogok ragadni, lévén rettentő sokáig kellett nélkülöznöm, és bőven van mit behozni. Közel lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy ne törekednék rá.
- Kapd csak el…
Mosolyodtam rá, talán egy egészséges családban nagyon furcsa lenne, hogy az apám ellen buzdítom, de a mi esetünkben apám mondhatni maga volt az antikrisztus, jót nem tudtam volna mondani róla, megvédeni ezáltal aligha terveztem.
- Szeretlek, Alexander.
Eresztettem el, és a lelkembe egészen jóleső, bizsergető melegség költözött, olyasmi, amit már nagyon rég éreztem. Másfajta szeretetteljes kötődés volt bennem természetesen, de ez az ismerős, biztonságos érzést egészen elfeledtem, csodálatos visszakapni.