Az üres osztályterem falán függő órára néztem, és komótosan kezdtem összeszedni a holmijaimat. Vár egy köteg dolgozat, és hogy ne tegyem a magam számára sem könnyűvé a dolgot, esszét kértem a diákoktól. A karácsony közeledte miatt olyan történelmi események feldolgozását és szubjektív bemutatását kértem tőlük, amelyek ehhez az ünnephez köthetőek. Fáradtan dörzsöltem meg az orrnyergemet, és épp csak belesüllyesztettem a tollaimat is a táskába, amikor halk kopogtatást követően, szinte azonnal megjelent ott egy középkorú latina feje. Mrs Ramirez. - Zavarni maga, Mr Lemmon?- kérdezte óvatosan, én meg csak egyszerűen intettem a kézfejemmel, és hívtam beljebb. - Jöjjön csak nyugodtan. Ahogy kinyílt az ajtó, egy hatalmas, a szivárvány minden színében játszó, krepp papírokkal körberagazgatott pinatat húzott be. Valami unikornis szerűség akart lenni, ezt így hirtelen nem tudtam megállapítani. A szemöldököm riadt kíváncsisággal szaladt a homlokom közepére és első pillanatban meg sem tudtam szólalni a meglepetéstől. - Igazán nem tudom mire vélni….Mrs Ramirez ez mégis mi?- a hangom felfutott egészen magasra, miközben még mindig az óriási léggömböt néztem. - Juana készítette, hála jele maga, hogy segít neki amerikai történelem. Én is hála. Lenni benne sok finomság otthon Mexikóváros. Visz haza. Lenni kis gyerek, aki megesz. Köszöni.- nyomta a kezembe a léggömb végét, és mielőtt kettőt tudtam volna szólni, már gyakorlatilag ott sem volt, csak mosolyogva fordult vissza és még integetett az ajtóból. Juana Ramirez szorgalmas, bár roppant nehezen tanuló kislány volt, akire ráfért a felzárkóztatás. Komoly tervei voltak a jövőre nézve, csak éppen az anyagi helyzetük nem volt rózsás. Szüksége volt az ösztöndíjra, hogy valamelyik kisebb, de ettől függetlenül jó diplomát adó egyetemre bejusson.Az apja második generációs amerikai volt, az anyja pedig itt ragadt illegális, majd a házassága révén legálissá vált mexikói, aki sajnos ennyi idő alatt sem igazán tanulta meg nyelvet. Pedig már húsz éve itt él. Én meg egyszerűen megsajnáltam őket, hogy nem volt pénzük magántanárra, néha még a megélhetés vagy a számlák kifizetése is gondot jelentett nekik. Ez volt az én nagy bajom, hogy sokszor erőm felett is elvállaltam olyasmit, amire mások legyintettek volna: nem éri meg a befektetett energiát. Valószínű vagy kihullik az első évben az egyetemről, vagy diplomás takarítónő lesz belőle.Nehezen adtam mégis fel, nem csupán a munkámban, hanem a magánéletemben is. Ha így lett volna, akkor valószínű nem a világ legcsodálatosabb, és az utóbbi időkben a legszomorúbb nője lenne a feleségem. Lemon. Az én drága Lemonom, akinek csodás a nevetése, amit mostanság egyre kevesebbet van alkalmam látni.Pedig mindent megteszek érte, mégis úgy érzem, hogy hosszú ideje egy olyan fájdalmat dédelget, ami engem is éppen úgy érintett egykor, csak éppen már ideje lenne tovább lépni. A házasságom lassan egy olyan pontra jut, hogy vagy meg tudjuk menteni, együtt, egymásba kapaszkodva túlélni az egészet, vagy végérvényesen lemondhatunk egymásról. Mert a szerelem egy idő után már kevés. Ha nincs meg a kohéziós ereje akkor gyakorlatilag olyan mintha nem is lenne. Hagyni akartam neki teret és időt, éppen ezért pontosan úgy ahogyan ő, én is a munkában kerestem menedéket. Az újabb és újabb plusz órákba, korrepetálásokba, a dolgozatokba, amelyek érdemjegyeit csak akkor írtam be ha azok jól sikerültek. Többször elugrottunk Mike-al a kémia tanárral sörözni és ilyenkor mindig tovább is maradtam ki. Lemon nem kért számon, nem kérdezett semmit, egyszerűen tudomásul vette. Fogalmam sincs, hogy mit gondol, hogy mit érez, hogy mi jár a fejében, mert nem mond semmit. Mintha minden érzelmet elzárt volna előlem. Pedig én igyekszem. Tudom, hogy a karácsony közeledte okozza ezt nála...a tragédiánk, amely pontosan egy éve történt, és amely után sokáig nem tudtunk a másik szemeibe nézni. Én azonban elhatároztam magam, hogy nem várok tovább. Egyszerűen hiányzik a feleségem. Hiányzik az a nő, akinek a nevetése reggelente jókedvűen indította a napomat. Vissza akarom őt kapni, bár fogalmam sincs, hogyan fogom ezt elérni. De próbálkozom. A fárasztó nap után végre hazafelé tartok. Kissé szürreális látványként ott lebeg a hátsó ülésen, a kocsi plafonján hintázva a szivárvány színű unikornis pinata. Behajtok a garázsba, és miközben kiveszem a váratlan léggömb ajándékomat és azzal együtt sétálok be a lakásba, mélyet sóhajtok. Ma beszélnünk kell. Egyszerűen el akarom neki mondani, hogy nem bánom ha nem is lesznek gyerekeink, az sem érdekel ha úgy kell leélni az életünket, hogy a testvére gyerekeire vigyázhatunk majd a sajátjaink helyett….tulajdonképpen nem is számít. Nekem rá van szükségem. Zajt hallok a konyhából. Nem is lep meg, hogy előbb van itthon mint én.Úgy volt, hogy ma megint későn jövök haza, de végül lemondtam a sörözést Mike-al. Még rajtam a kabátom is, jobbomba tartom a színes kis unikornist, vigyorogva himbálózik a mozdulatom nyomán. - Szia Édesem!- szólalok meg halkan, nem akarom megijeszteni, hiszen éppen háttal áll nekem, de amikor megfordul lágyan és szerelemmel csordult szívvel elmosolyodom. Lehet ő akármennyire szomorú, barázdálhatja könny az arcát én akkor is gyönyörűnek látom. - Sajnálom, hogy nem szóltam, hogy mégis korábban jövök haza. Nem volt kedvem Mike-al menni ma sehova. Hoztam haza egy kis munkát….meg ezt az új lakót itt.- emelem meg a kezemben tartott léggömböt és a feleségem felé nyújtom. - Mrs Ramirez hozta, az egyik tanítványom édesanyja.Állítólag tele van mexikói édességekkel. Fogalmam sincs mit kellene vele csinálni.- vonom meg a vállam, és ha elvette tőlem a léggömböt, a közelséget kihasználva,és ha csak el nem húzódik, egy apró, nyakra adott lágy csókkal üdvözlöm. Most csak ennyivel. Félek lerohanni. Nem tudom mennyire akarná….ha csak egy apró jelét mutatná. Vizslatom innen közelről az arcát. Tagadhatatlanul fáradt. Néha túlságosan sokat vállal.Többet kellene pihennie. Lehet el kellene utaznunk valahova. Tervezem is egy ideje, de egyszerűen nem tudom hogyan kezdjek bele. Pedig nem vagyok egy pipogya fráter, sőt kifejezetten határozott embernek ismernek. Mégis Lemon jelenléte elgyengít. Soha nem is volt ez másképpen korábban sem. Ha elvette tőlem a pinatat akkor kibújtam a kabátomból, és visszasétáltam vele az előszobába, hogy felakasszam. Kibújtam a cipőből, és a földszinti fürdő felé indultam, hogy felgyűrve az ingujjam keze mossak. - Milyen napod volt?- tettem fel a kérdést, amikor visszatértem a konyhába és benne volt a karomba az ölelő mozdulat, amit ezúttal nem fogtam vissza. Magamhoz húztam a derekát átkarolva. Belefúrtam a fejem a nyakába és mélyen magamba szívtam az illatát. Pokoli módon tudott hiányozni, pedig az összes parfümjének az aromáját ismertem,és olyankor is éreztem amikor éppen nem volt velem.
Nagyon igyekeztem, hogy fel tudjam dolgozni a mai nap eseményeit, de az eltelt órák ellenére sem voltam képes maximálisan napi rendre térni fölötte. Az, amiket az anyámtól megtudtam, teljes mértékben sokkoltak, ráadásul ott volt a többi esemény is. A kötelező tiszteletkör a menhelyen, az új munka, amit megkaptam, szóval volt bőven, amin gondolkozhattam, ráadásul tőlem szokatlanul hirtelen döntéseket is meghoztam. Miután pár szabad percem akadt a délután folyamán, még a pszichológusomat is felhívtam, hogy tanácsot kérjek tőle. Alaposan megfontoltam a vonal bontása után, amit javasolt. Tényleg muszáj volt összeszedni magam végre, és elvonatkoztatni attól, hogy mi történt egy évvel ezelőtt. Pedig annyira vészesen közelgett már az első évfordulója a tragédiámnak. Tragédiánknak! Hajlamos voltam még mindig kisajátítani magamnak, pedig nem szabadott elfelejtenem, hogy kettőnké volt. Egységként viselt meg minket, nem pedig személyenként. Egy csapat voltunk, és ezt voltam hajlamos elfelejteni. A bűntudat, ami rám tört, annyira erős lett bennem kora estére, hogy valamivel enyhíteni szerettem volna rajta. Beugrottam hát hazafelé menet a boltba, és bevásároltam a vacsorához. Azt terveztem, hogy hiába a kései érkezés a sörözés miatt, akkor is meg fogom lepni Jerryt. Csak bízhattam benne, hogy nem döntenek úgy Mike-kal, hogy bekapnak pár falatot valamelyik útba eső helyen. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy a meglepetésemet hogyan tálaljam neki. Meghoztam egyedül egy olyan döntést, amely mind a kettőnk életét érinteni fogja. Nem sokkal később már a konyhában állva tisztogattam a frissen vásárolt lazacot. Rákot is vettem mellé, azok már egy enyhén fűszeres pácban pihentek a hűtőben, egy tálba halmozva. Nem volt mit ünnepelni egyáltalán, hacsak nem azt, hogy „szülőkké” váltunk, természetesen az egyéni döntésemnek hála. Azért, ha belegondoltam, a gyomrom továbbra is görcsbe rándult és elbizonytalanodtam, hogy talán mégsem volt jó ötlet az egész. Visszaút azonban már nem volt. Szorongásomból az ajtó tompa csukódása zökkentett ki, mire egy pillanatra megálltam a mozdulatsor közben, és az órára sandítottam. Határozottan nem számítottam rá ilyen korán, úgyhogy nyeltem egy nagyot, belekortyoltam a pulton pihenő borospohárba, aztán folytattam a főzést, nyugalmat erőltetve magamnak. Valahogy képtelen voltam elűzni a bennem gyűlő feszültséget, vagy inkább izgalom lett volna? Már magam sem tudtam pontosan megállapítani, és ezt egészen aggasztónak találtam. - Szia! – köszöntem halkan, miközben a vágódeszka oldalának támasztottam a kezemben tartott kést. – Csak később számítottam rád, még… - ahogy megfordultam, azzal a lendülettel bennem is ragadt a szó, elég volt meglátnom a kezében tartott mókás kis állatot. – Hát ez meg mi a csoda? – bukott ki végül a kérdés belőlem, némi értetlen homlokráncolással karöltve. – Nagyon mókásan néz ki, az ember alig tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el rajta… - és ezzel egy időben az én ajkaim is felfelé görbültek. – Komolyan? Édesség van benne? – nézegettem körbe a jószágot, miután átvettem Jerry kezéből, némi tenyér törlést követően. - Azt hiszem, hogy filmekben már láttam ilyesmit. Nem ezt szokták úgy szétpüfölni, hogy aztán hullik belőle a csoki? – elgondolkozva bámultam a vigyorgó arcú, lószerű akármit. Csak alig láthatóan fagytam le egy pillanatra, amikor az üdvözlő csókot megkaptam, de elég gyorsan túl is lendültem ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. Whisky szín íriszeim csakhamar a férjem arcára vándoroltak. – Jól fog jönni vacsora után, mert desszerttel nem készültem. Hacsak nem akarsz fagylaltot enni, bár azt hiszem odakint nincs ma túl jó idő hozzá. – újra rámosolyogtam, hogy még meggyőzőbb legyek, már ami azt illette, hogy minden rendben nálam. Kihasználtam, amíg egyedül maradtam ismét. Sejtettem, hogy nincs túl sok időm, de annyi pontosan elég is lesz, úgy éreztem. Megfogadtam magamban, hogy rendbe hozom a dolgokat, még ha kicsit meg is kell játszanom előtte, ami határozottan nem lesz könnyű feladat. Főleg, hogy a színészi képességeim nem éppen a legjobbak, ő pedig túl jól ismert ahhoz, hogy elhiggye, tényleg olyan könnyed a mosolyom, mint amilyennek láttatni akartam. Mire visszajött, a pinatat a szék háttámlájához kötöztem, és neki is töltöttem egy pohárba. Ma a halhoz fehérbort választottam, így aranylóan megcsillant az ital a lámpa fényében, miközben felé nyújtottam. - Nos, ami azt illeti… - kezdtem bele az utóbbi időhöz képest szokatlan lelkesedéssel, de újra csak belém forrtak a szavak, helyette elvesztem a fájón ismerős ölelésben. Hiányzott nekem is, és még mindig úgy gondoltam, hogy én vagyok a legszerencsésebb nő a világon, amiért egy ilyen férfi része az életemnek. Fogalmam sincs, hogy miért akartam ennek ellenére mégis eltaszítani magamtól, kizárni őt az életemből. – Hé, kiborítod a borod! – suttogtam a fülébe, két kezemben egy-egy poharat tartva, amelyekkel átkaroltam a nyakát. - Ha tudtam volna, hogy előbb jössz, hamarabb kezdek hozzá… - dünnyögtem, az arcához simítva az ajkaimat. – Tessék! – nem bontakoztam ki teljesen, de egy kicsit hátrébb hajoltam, hogy az egyik kezemben tartott poharat kettőnk közé szorítsam. – És hogy hogy nem volt kedved menni? – érdeklődtem kíváncsian, nyerve egy kis időt, habár rá kellett jönnöm, hogy valójában nagyon is szerettem volna elmesélni neki a napomat.
Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ha képes lennék az időutazásra, akkor vajon megváltoztatnék vagy másképp tennék bármit is azon a napon, amikor elindultunk karácsony előtt a kettőnk közös pihenésére? Vajon annak tudatában, hogy mi történt velünk sokkal határozottabb lennék? Olyan egyszerűnek tűnik a válasz, mégis azt hiszem jóval bonyolultabb ennél. Talán jobb lett volna, ha később tudom meg, hogy várandós, talán jobb lett volna ha még ő sem lett volna benne biztos...talán akkor könnyebb lett volna túllendülni az egészen, ahelyett, hogy most egymást kerülgetjük, próbálva fenntartani valamiféle látszatot. Én még mindig szeretem a feleségemet, még mindig kitartóan boldoggá akarom tenni, még mindig mosolyt akarok varázsolni minden nap az arcára, és azt hiszem én lennék a világon a legboldogabb ha ezen az ünnepen úgy csókolhatnám meg a fagyöngy alatt ahogyan régen. Orrát az orromnak érinti, a homlokunk összekoccan. Lemon megérdemli a boldogságot, hiszen ő maga pusztán a létezésével is boldoggá tesz engem. Hazatérve azonban a kocsiban tett számtalan ötlet és elhatározás mintha semmivé foszlana. Pedig annyi tervem és elképzelésem van, mint talán még soha. Nem akarok vele elutazni, jól tudom az most egyikünknek sem tenne jót. Legalábbis az ünnepek előtt biztosan nem. Túl sok emléket hozna a felszínre, amire nem feltétlenül vagyunk még felkészülve. Én sem. Pedig én hamarabb magam mögött hagytam a keserű emlékeket és az egész tragédia feszült voltát, semmint a feleségem. Igaz nem az én szívem alatt fejlődött egy alig pár hetes élet, nem nekem kellett feldolgozni azt, hogy ami egyik nap még reménnyel töltött el, az a következő nap hirtelen megszűnik bennem. Azt szokták mondani, hogy egy meg nem született gyermek elvesztése még nem olyan mint az aki ha csak pár percre is, de az életünk része volt. Én nem osztottam ezt a nézetet. Én már a gondolatot is imádtam, hogy apa legyek. Olyan sokat vártunk rá. Eleinte hibáztattam őt, aztán magamat, aztán mindkettőnket egyszerre. Kellett idő, hogy rádöbbenjek, lehet mindez azért történt, mert ennek egyszerűen így kellett lennie. Éppen ezért ha lehetőségem lenne az időutazásra azt hiszem akkor sem változtatnék meg semmit.Még akkor sem ha most még mindig pokolian fáj. A romokból építkeztem, mindabból amit az egész maga után hagyott, és itt az ideje, egy évvel az egész után mindkettőnknek továbblépni. Az otthon, noha talán mostanság csendesebb mint korábban, nem tölti be annyiszor zene, nem hallom a feleségemet telefonon csacsogni valamelyik barátnőjével, amikor hazatérek, attól még az otthonom maradt. Nem dugja az orrom alá az ötleteit, hogyan kellene átrendezni a nappalit, új színekbe varázsolni a házat. Mindig kikéri a véleményem, amiért imádom, de engem sokkal jobban felvillanyoz a boldogsága. Látni tervezni. Mostanában nem hoz új szövetmintákat, és még az idei karácsonyfa színeivel kapcsolatosan sem volt egy javaslata sem. Mintha mindez már nem is lett volna olyan fontos. Jól tudom még mindig, hogy ennek a közeledő karácsony az oka. Pedig korábban mindennél jobban szerettük ezt az ünnepet. Egyszer még arra is rá tudott venni, hogy a meghívott barátaink kedvéért vegyek fel valami rémes piros pulóvert, az elején egy óriási zöld szarvaspofával, ami szerintem jobban hasonlított Penny Wise-ra semmint egy szarvasra de ez talán mellékes is. Hogy most hazatérve vacsorakészítés közben találom, azt hiszem engem is meglep kissé.Én meg őt, az óriási, ajándékba kapott színes állatkás lufival. - Állítólag az van benne. Bár nem vagyok nagy szakértője a mexikói édességeknek, de feltételezem a csokoládé és cukorka mindenhol egyforma.- vontam meg a vállam mosolyogva, és miközben átadtam neki, bólogattam a megállapításra. - De igen. A gyerekek mindenféle husángokkal esnek neki, és gyakorlatilag darabokra szedik. A mai elterjedése persze azért már kifinomultabb mint az egykori, eredeti mexikói. A bevonuló katolikus papok csillag alakú agyagpinyatakat készítettek és az őslakosokkal verették szét. A csillag ágai jelképezték a főbb bűnöket. Kicsit talán különös, hogy ilyen finoman szólva is pogány rítussal terjesztették a kereszténységet. És nyilván abban még nem volt semmiféle finomság. Bocsánat, elragadott a tanári ösztön.- mosolyodom el, és a levegőbe szimatolok, mielőtt elindulnék kezet mosni. - Meg kell jegyeznem Mrs Lemmon sokkal kellemesebb ilyen illatra hazajönni. Vacsora, fagylalt és desszertnek te is tökéletes leszel.- derülten néztem rá és ő visszamosolygott rám, bár már fordultam ki a konyhából, azért nem hagyott nyugodni, hogy láttam az ajkait megremegni mosolygás közben. Mintha csupán részben lett volna őszinte az a mosoly. Jó sok éve együtt élünk ahhoz, hogy felismerjem minden rezdülésében, abból ahogy a levegőt veszi, ahogy rám néz, hogy nem stimmel valami. Én ezt most talán betudom annak, hogy megpróbált a kedvemre tenni, és főzni nekem, még akkor is, ha úgy volt, hogy Mike meg én csapunk egy görbe estét. Igaz, már nem vagyunk huszonévesek, akik mindenben benne voltak az egyetemi évek alatt, szóval nálunk kimerült abban a duhajkodás, hogy megittunk két korsó sört, és felváltva szórtuk a bókokat Missy-nek a pultoslánynak. Aztán mindketten hazamentünk: ő a családjához, én pedig a feleségemhez. És ez így is volt rendjén. Mire visszatérek, az új kis jövevény a szék támláján vigyorog, és ide-oda himbálózik az apró fuvallatban, amelyet a mozdulataink keltenek. Nem figyelem, hogy Lemon kezében ott a borospohár, de ha figyelném sem nagyon foglalkoznék vele. Egyszerűen magamhoz kell őt ölelnem. Két karja ösztönösen kulcsolódik a nyakamra. - Bor? Bort említettél? Hol?- kapkodom a fejem, aminek hatására persze továbbra is egyensúlyoznia kell a két talpas poharat. Végül csak féloldalasan elvigyorodom, megfogom az agyik karját, és vigyázva, nehogy elejtse a poharat, végigcsókolok a könyökhajlattól egészen a csuklójáig, majd kiemelem belőle a korábban nekem szánt poharat. De közben már ő is nyújtotta felém. - Az utolsó pillanatban mondtam le. Nem tudom. Egyszerűen csak jól esett ma inkább hazajönni. Bár azért be kell vallanom, hogy Mike harcsabajusza igencsak felveszi a versenyt a te gyönyörű mézbarna fürtjeiddel, és nehéz a kisértésnek ellenállni….- magyarázom nagyon komolyan, miközben szabad kezem, amelyben nincs pohár felcsusszantom a vállán, és az ott kunkorodó selymes tincseket eligazgatom a válla mögé, illetve a füle mögé is tűrök belőle. Ujjaim még egyszer átsimítanak rajta, aztán félrebillen a fejem, és komisz vigyor ül meg a képemen. Ám ez a mosoly szépen lassan olvadt le amikor belenéztem a szemeibe. Már a hátrébb húzódása is szokatlan volt. Túl hamar és túl hirtelen bontakozott ki az ölelésemből. Ez meglepett. A csodálatos íriszekben gondokkal vegyes fátyol ült meg. Éreztem az egész lényéből valami furcsa és megmagyarázhatatlan reszketést.Kicsi volt, talán csak egy tizedmásodpercnyi, de mégis. Elengedtem Lemont, de csak addig, hogy a pultra tegyem a poharat. Kivettem az övéből is, hogy az enyém mellé tegyem, aztán megfogtam a két puha kacsóját. Az ajkaimhoz emeltem és mind a két kézfejére egy-egy csókot leheltem. Tekintetem szorgalmasan, és szinte vágyakozó kíváncsisággal fürkészte őt. - Na jól van, Egyetlenem. Azt hiszem a vacsora megvár, ha már eddig várt. És különben is későbbre vártál. Majd kezdjük a desszertel. Gyere!- húztam magammal a nappali felé, nem törődve semmiféle tiltakozással, ha volt egyáltalán. A nappaliban diszkrét félhomály uralkodott, egy apró, zöld színű Tiffany lámpa szórta szét kevés, de jelenleg pontosan elég fényét. A kanapéhoz vezettem a feleségem, és leültettem, majd én is mellé ültem srégan. Újra megfogtam a kezeit, hacsak el nem húzta. - Ismerem még azt is, hogy ha másképp veszed a levegőt ha mérges vagy, ha frusztrált és feszült. Minden porcikádat, minden hangtónusodat ismerem és imádom. Szóval….- vettem egy nagy levegőt. Itt volt az ideje, hogy belekezdjek. Nem később, nem holnap, nem azután. Most. Van amikor egy beszélgetést pontosan akkor kell elkezdeni, amikor nem terveztük. Egyszerűen jött.Mint ez itt most. - Az évforduló bánt? Az egy éves évforduló? Lemon….ezt így nem lehet tovább.- ráztam meg a fejem, és egy pillanatra sem akartam elengedni sem a kezét, sem a tekintetét. Hacsak ő maga meg nem vonta tőlem.
Nagyon keményen próbáltam leküzdeni a bennem uralkodó feszültséget. Végül is, micsoda ostobaság, hogy az ember lánya a férje előtt így érezze magát? Rendben, ha nem olyan lenne köztük a viszony, amilyen, akkor megérteném… de nagyon szerettem Jeremyt még most is, éppen úgy, ahogyan a megismerkedésünk után, amikor magamnak is bevallottam, hogy milyen fontos lett számomra, és mit érzek iránta. Most meg, ennyi év után nem tudok oldott lenni? Olyan ostobaságnak tűnt az egész, ahogyan az is, hogy az ajtó csukódásának hangja nem feltétel nélküli örömöt váltott ki belőlem, hanem ezt a kissé kellemetlen érzést. Már ennek tudatától is rosszul éreztem magam, afféle bűntudat kerített hatalmába. - Először úgy teszel, mint akinek halványlilája sincs arról, hogy mi ez a mókás kis valami, aztán meg kiderül, hogy az eredetével is tisztában vagy. Néha elfelejtem, hogy milyen széles körben vagy tájékozott. – mosolyogtam rá, miután bejött a konyhába, és átadta az ajándékot. Próbáltam túllendülni azokon a háborgó érzéseken, amik a lelkemet uralták. Szégyelltem magam értük. – Már eleve tudtad, vagy azóta néztél utána? – kérdeztem játékosan, tettetett könnyedséggel. Micsoda dolog, hogy megjátszom magam előtte? Hiszen túl jól ismertük már egymást az efféle játékokhoz, én is észrevettem volna, ha vele nem stimmel teljes mértékben valami. - Én? Desszertnek? – kérdeztem vissza kissé meghökkenve. Régebben ez természetesen volt, most talán azért lepett meg, mert az utóbbi időben egyikünkre sem volt jellemző az efféle kacérkodás. Tudtam, hogy főként ennek én vagyok az oka, de attól még, hogy tisztában voltam vele, nem feltétlenül voltam képes tenni is ellene. Bár nem tagadhattam egy percig sem, hogy végre úgy isten igazából igyekeztem. Minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni, mert a mai napon meghoztam egy döntést, és ki akartam tartani mellette. Ki kellett, ha nem akartam egy magzatnál is többet veszíteni, mondjuk a házasságomat. A férfit, aki tökéletes társam volt, aki maximálisan kiegészített. Mire visszajött, igyekeztem teljes mértékben ura lenni önmagamnak. Ettől valószínűleg kissé görcsösnek tűnhettem, de tényleg nagyon próbáltam laza lenni, ahogy átlagos estéke is tenném. Igaz, hogy az elmúlt közel egy évben nagyon kevés ilyen akadt, de még nincs veszve minden, ugye? Reméltem, hogy nincs. Akkor csak nem hozott volna vicces ajándékot, ha az lenne a terve, hogy elváljunk. - Hé! – akaratlanul is kiszökött egy kurta kis nevetés az ajkaim közül, ahogy igyekeztem megfelelően zsonglőrködni a kezeimben tartott poharakkal. – Hm, ez a bocsánatkérés az isteni nedű veszélyeztetése miatt? – dünnyögtem játékosan, mert a fenébe is, nagyon jól estek azok az apró kis csókok. Néha hajlamos voltam elfelejteni, hogy valójában mennyire hiányzott a közelsége, az intimitás kettőnk között. Tagadhatatlanul hatott rám ennyi év után is, alig kellett hozzá tennie valamit. Akkor még csak nem késő nekünk… - Mindig tudtam, hogy csak azért barátkozol Mike-kal, mert bajusz-fétised van. Neki különösen szép darab van az orra alatt. – ezúttal a komolyságot voltam kénytelen tettetni, és be kellett vallanom magamnak, hogy egy kicsit jól esett elengedni magam és viccelődni. Igaz, hogy eleinte magamra kellett erőszakolnom, de ahogy teltek a percek Jerry társaságában, úgy engedtem fel szépen lassan végre. – Lehet jobban járnék, ha én is növesztenék egyet… - mosolyogtam rá, automatikusan billentve a fejemet a hajamat igazgató keze irányába. - De szerettem volna befejezni… - abban a pillanatban, ahogy komolyságot láttam kiülni az arcára, a szívembe jeges tőrként hasított a félelem. Mi van, ha ez csak elterelés volt, és most akarja majd közölni, hogy holnap elköltözik? – Hová viszel? – ráncoltam a homlokom kérdőn, de azért hagytam, hogy átvezessen a nappaliba. Szépen engedelmesen foglaltam helyet a kényelmes kanapén, bár tekintetemben is ott ült most már az aggodalom amiatt, hogy mi fog most történni. - Hát erről van szó?! – amennyire megkönnyebbültem, annyira is jöttem indulatba. Nem akartam, tényleg nem számítottam saját magamtól sem efféle heves reakcióra, ám a hangom sértettebb volt, mint gondoltam volna. Nem is tudatosult bennem az érzés, egészen eddig, amikor is kicsit jobban felcsattantam, mint indokolt lett volna. A téma érzékenységére fogtam inkább, holott igyekeztem egész délután homokba dugni a fejem. Gondoltam majd előbb-utóbb sikerül továbblépni. - Persze, hogy bánt! – vágtam végül rá, higgadtságot erőltetve magamra. – Minden egyes napon azzal küzdök, hogy fel tudjam ezt dolgozni. Lehet, hogy neked könnyebben megy, de nekem nem. Sajnálom! – ingattam a fejem lemondóan, miközben elhúztam a kezemet, és felálltam a kanapéról. Nekem legalább annyira fájt ezt tennem, mint amennyire valószínűleg őt megbántottam vele. – Ettől függetlenül még igyekszem, anélkül is, hogy ezt most felhánytorgattad volna. Tudod, éppen a mai napon döntöttem el, hogy túl fogok ezen lendülni, erre te éppen ezt a pillanatot választod arra, hogy erről beszéljünk. – észre sem vettem, hogy milyen hevességgel lendültem bele a mondandómba. Közben fel-alá kezdtem járkálni, és a kezeimmel is bőszen gesztikuláltam. - Nem igazán szeretnék erről beszélni, és kivételesen a fesztültségem sem ennek szólt, amit valószínűleg érzékeltél. Más miatt aggódom, de igazából már azt sem tudom, hogy el akarom-e mondani… - fújtam egy nagyot, pár pillanatra az orrnyergemre szorítva az ujjaimat. Aztán kissé lelombozottan rogytam vissza a korábbi helyemre, de inkább kerültem a férjem tekintetét. Helyette az asztalon heverő papírokat fixíroztam, amelyre vázlatokat skicceltem előző este.
Meg sem érdemled őt. Ez volt az a mondat, amit a baleset után Lemon bátyja a fejemhez vágott, és amit a legvégsőkig igazságtalannak éreztem magammal szemben. Ha valaki, akkor én igenis megérdemeltem a feleségemet. Mióta csak ismerem, azt keresem hogyan tehetném boldoggá, hogyan okozhatnék neki a legnagyobb örömet az életében. Hogyan tehetném tökéletessé a kettőnk életét, hogyan tehetném szinte letörölhetetlenül örök életűvé a mosolyát. Amelyet az utóbbi hónapokban szinte alig látok. Lemon az egyik legvidámabb és legéletrevalóbb nő volt, aki csak megfordult a környezetemben. Olyan aki a legborúsabb napot is képes vidámmá tenni csupán azzal, hogy belép valahova. A személyisége sugározta ezt, az a végtelen és csodálatos fantázia amivel a sors megáldotta és ami az ujjai alól varázslatos meséket csalogatott elő. A rajzaiban volt valami gyermeki és bűvöletes egyszerre. Szinte ösztönösen ismerete a gyerekekhez vezető utat, amellyel a lelküket meg lehet érinteni nem csupán a szavak, de a rajzok által is. Éppen ezért tartottam az élettől igazságtalannak azt ami velünk történt. Ő egyszerűen arra született, hogy egyszer majd saját gyerekei legyenek. Tökéletes édesanya, akire férfi csak büszke lenne. Én is az akartam lenni, bár jól tudom, hogy ha másképp alakul, ha kiderülne, hogy többé nem lehet közös gyermekünk, akkor sem hagynám el. Mert Lemon egyszerre a jelenem és a jövőm, teljesen mindegy hogy alakul az életünk. Nem tagadom azonban, hogy így egy évvel a baleset után úgy éreztem, hogy talán mindkettőnknek ideje lenne túllendülni ezen az egészen. Új fejezetet nyitni a házasságunkban, új alapokra helyezni a kapcsolatunkat. Meg kell újulni, különben a meg nem született gyermekünk gondolata mindkettőnket szépen lassan felemészt majd. Ám úgy tűnt, ahogy az hónapok olvadtak előlünk, ahogy a nyár is véget ért, már jócskán benne jártunk az őszben és alig ötven nap és itt a karácsony, hogy a feleségem,mintha semmiben nem mutatott volna hajlandóságot a változásra. Mike sokkal erélyesebb tipus mint én, a türelme is kevesebb, s bár alapvetően az a fajta ember akit kenyérre lehet kenni, a nők dolgában meglehetősen maradi nézeteket vall. Hozzám képest legalábbis. Ő azt mondta, hogy ha Lemon ennyi idővel sem tudott túllépni az egészen, akkor már nem is nagyon fog, és talán ideje elgondolkodnom azon, hogy milyen áron tartok még ki mellette. Nem volt kérdés, hogy bármi áron. Noha nem állítom, hogy a kitartásom és a türelmem nem fogyott szépen lassan. Vissza akartam kapni az életvidám feleségemet, és ezért úgy éreztem, hogy az utóbbi időkben mindent megtettem. Igyekeztem nem csupán a kedvében járni, hanem akkor jelen lenni a számára, amikor neki volt szüksége rám. De most már nekem is szükségem lett volna rá. A hitvesi ágyat azóta sem érintettük, és bár együtt aludtunk, de valahogyan soha nem vitt rá a lélek, hogy azon túl bármivel is próbálkozzam nála, minthogy magamhoz vonom, és a haját simogatom amíg el nem alszik. Néha elég volt ez is. Néha azonban szükségem lett volna többre is. Férfi ember vagyok, a pokolba is, másképpen működöm. Nem azt mondom, hogy így terveztem ezt az estét, de néha a spontaneitás, vagy éppen az eddig elfojtott dolgok felszínre engedése juttathat bennünket arra, hogy végre ne kerülgessük tovább a témát. Hiszen lehetne. De mi értelme? Én legalábbis így gondolkodom. Tudom, hogy Lemon lelkivilága sokkal komplikáltabb ennél, és ha már ennyit időt adtam neki, talán pár napon nem múlt volna semmi. Készülhettem volna én vacsorával, felvezethettem volna ezt az egészet másképp, mint ahogyan végül cselekszem. De elismerem férfiasan, hogy nem akartam tovább várni. Nem akartam egy újabb napot ebben a bizonytalanságban tölteni. Minimálisan tiltakozik ugyan az ellen, hogy a kanapéhoz vigyem, jobban mondva szelíd erőszakkal vegyem erre rá, de végül megadja magát. Fél siker. Bár jól tudom inkább a kíváncsiság vezeti. A kezeit fogom miközben beszélek, ujjaim minduntalan átsimítanak minden ujjpercén, idegesen cikázik a tekintetem az elnyúló, és elkomoruló arcvonásain, amelyet a szavaim okoznak nála. A kérdésére csak lehunyom a szemeimet, és lassan, alig érzékelhetően bólintok. Igen, erről van szó. Ahogy erről szól az életünk mióta csak elszenvedtük a balesetet, tulajdonképpen semmi más nem történik velünk, csak megpróbálunk úgy élni mint azelőtt, legalább a látszatát tenni ennek az egésznek, miközben tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy semmi nem lesz ugyanolyan, mi pedig egyre távolabb kerülünk egymástól. Nem tudom mire számítottam. Talán csodára, hogy azt mondja, holnap már másképp fogunk felkelni, holnap már nem fogunk úgy emlékezni arra ami történt, mint ma. Helyette csak a zsigerien bántó, színtiszta valóságot kapom, meg az elhúzott kezeit. Én azonban úgy maradok. Ujjaim kitartóan markolják a levegőt, ahol az előbb még az ő keze volt. Most már csak a gondolata. Helyette a szavak csapódnak nekem, mint egy vádbeszédbe rejtett lassan felébredő lelkiismeretfurdalás. - Felhánytorgattam volna?- ez az a szó amit felkapok végül és elképedve, elkerekedő szemekkel, szinte értetlen ábrázattal bámulok az idegesen járkáló feleségemre. - Egy évvel az egész baleset után szerinted felhánytorgatás megemlíteni, hogy talán ideje lenne túllépni ezen? - nem, egy cseppet sem akarom leplezni a hangomból kiérződő csalódott gúnyt. - Sosem álltam nyíltan eléd, Lemon. Sem egy hónappal, sem fél évvel, sem nyolc hónappal a baleset után.- fordultam felé ültő helyzetembe, és nem álltam fel. Ha én is idegesen kezdek fel-alá járkálni mint a mérgezett egér, akkor csak növelném a kettőnk közé hirtelen feszült ingerültséget. Valahol talán a lelkem mélyén sejtettem, hogy ez lesz belőle. De ha újra és újra visszaseperjük a gondokat a szőnyeg alá, és azzal álltatjuk magunkat, hogy ráérünk még ezzel, azzal csupán időt nyerünk, de a problémát nem oldjuk meg. - Épp ezt a pillanatot….hmm…- hümmögtem egyet, miközben a fejemet a konyha irányába fordítottam, és hátradőltem a kanapén az egyik kezem kinyújtva, kényelmesen ráhelyezve. Fejem kissé oldalra dőlt, úgy figyeltem őt, kíváncsian felvont szemöldökkel. - Mégis melyik pillanat lett volna az ideális? Két nappal ezelőtt? Vagy holnap után kettőkor, netán mikor éppen végzel a fogmosással, és elolvastál még hat oldalt a könyvből ami éppen érdekel? Gondolatolvasónak kellene lennem? Igen, ennyi év után ismerlek….ismertelek….Lemon. De egy ideje tökéletesen elzárkózol előlem. És hogy mikor mire gondolsz pontosan azt csak te tudod. Én egyszerűen csak felismerem ha bánt valami. Ám ha nem beszélsz róla, ha ingerülten nekem támadsz, és vádaskodsz, akkor azzal azt éred el, hogy megint nem fogunk valamiről beszélgetni, amire azt hiszem most mégis nagy szükséged lenne. Mélyen beszívtam a levegőt, megvakartam a tarkómat, majd egy nagy lendületet véve felálltam a kanapéról, és odamentem a feleségemhez. Nem szándékoztam őt bántani, tudom, hogy ő sem. Ugyanakkor azt is tudtam róla, hogy minél inkább frusztrálja valami, annál inkább tüskés lesz és azt szúrja meg, aki a legközelebb áll hozzá. És az történetesen most én vagyok. Odasétáltam hozzá, és ha durcásan el akart húzódni, én akkor is átkaroltam a derekát, szorosan húzva magamhoz. Határozott voltam, mégis gyengéd. Hagytam neki menekülő utat, de egyértelműen a tudtára adtam, hogy önszántamból ezt a közelséget nem fogom megszüntetni kettőnk között. Az álla alá nyúltam és megemeltem a fejét, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Édes kis durcim….ha nem akarnál beszélni róla meg sem említed. Szóval ha nem ez….akkor mi bánt? Idehozzam a bort? Beszélgessünk! Kérlek!- próbáltam az egész helyzetet valami békésebb mederbe visszaterelni, és alapvetően is ilyen voltam. Belementem én a vitákba, de vannak szituációk, amikor ennek nem itt van a helye. Főleg nem Lemonnal szembe. Persze kérdés volt, hogy ő miképpen reagál rám….ebben a szerinte nem megfelelő pillanatban.
Tudom, hogy a világon ez a legostobább dolog, de azzal, hogy én elterveztem, hogy mostantól megpróbálok túllépni, ő pedig éppen most akarta megbeszélni az egész problémát, sértve éreztem magam. Gyerekes, ez igaz, de akkor is ennek maró érzése kerített hatalmába, mintha az, hogy én kitaláltam valamit, és ő keresztülhúzta ezt, a legrosszabb dolog lenne, ami csak történhetett. Pedig várható volt valahol, hogy ennek előbb-utóbb eljön az ideje. Csodálkozom igazából, hogy egészen eddig bírta, mert egyébként annak ellenére, hogy végtelenül türelmes típus, azért szerette kitárgyalni, ha volt valami problémánk. Hálás voltam, hogy elviselt ennyi hónapon át, és kitartott mellettem, de… Nem, magam sem tudtam. Örülnöm kellett volna, hogy nem a válás gondolata foglalkoztatta, amikor beinvitált a nappaliba, most mégis harag ült meg a szívemben. Talán saját magamnak szólt ez, csak igyekeztem rá kivetíteni. Volt egyáltalán jogom ahhoz, hogy boldogtalan házasságban tartsam? Szerettem, jobban az életemnél, de a veszteség érzése betegesen kerített a hatalmába. Most már szerettem volna igyekezni, csak attól tartottam, hogy túl sokat kérnék tőle azzal, ha marasztalom még ezek után is, ennél is több időt kérve. Pedig nem fog menni egyik napról a másikra, ez nyilvánvaló volt. - Igen, az! – vágtam oda dühösen, mint aki se lát, se hall. – Én is tisztában vagyok vele, hogy ideje túllépni, de attól még nem lesz könnyebb megtenni, ha az orrom alá dörgölöd. – nem ezt csinálta, valójában tényleg borzasztóan türelmes volt velem, senki más nem lett volna ilyen. Én is éreztem, hogy igazságtalan mind a kifakadásom, mind a szavaim, de legjobb védekezés a támadás, azt mondják. Rám pedig hiába nem jellemző alapvetően, azért voltak esetek, amikor mégis megesett, és azt bántottam, akit pont nem kellett volna. Ahogyan most is. - Ezt az ironikus gúnyolódást most fejezd be! – fordultam hirtelen felé, még a kezemet is megemeltem, úgy böktem rá a mutatóujjammal. Mintha éppen megvádoltam volna valamivel, de valahol igaz is volt. Fájt az igazság, igen, és nem is akartam számításba venni, hogy tényleg ilyen szörnyű helyzetet teremtettem kettőnk között, pedig így volt. Felismertem én a problémákat, a pszichológusommal is haladtunk szép lassan, de még mindig sokszor könnyebb volt a szőnyeg alá seperni őket, és a homokba dugni a fejem. Úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Mintha nem szenvedtem volna el a veszteséget. Szenvedtük, a francba is! Hatalmas hibám volt, hogy úgy kezeltem ezt az egészet, mintha csak engem érintett volna, pedig nem. Erre már más is rávilágított, csak éppen elfogadni sohasem könnyű. - Nem vagyok biztos benne, hogy szükségem van rá, hogy erről beszélgessek. Tudom, hogy sok idő telt el, de… - csak lemondóan megráztam a fejemet, és amikor ő is felállt, azt hittem az általam mondottak miatt végül mégiscsak magamra hagy. Nem tudtam, hogy mi egyebet mondhatnék, így némán néztem rá, és kedvem lett volna sikítani egy nagyot a világba. Valahol belül egy énem most is kétségbeesetten ordított, csak a külvilág számára maradtam néma. Gondterhelten bele is túrtam a hajamba, úgy álltam ott kicsit begörnyedve a nappali közepén, tenyereim mögé rejtve az arcomat, amíg nem érzékeltem, hogy odajött hozzám. - Ne… - dünnyögtem a sírás határán, mert ha annyira ideges voltam, mint most, és valaki megölelt, akkor hajlamos volt eltörni az a bizonyos mécses. Talán azért, mert az undokságomra kedvességgel reagált, és ez némi bűntudatot keltett bennem. Mindezek ellenére nem húzódtam el, csak próbáltam visszanyelni a kitörni készülő könnyeimet. – Jó… - egyeztem végül bele szipogva. Szemeim szegletében megült a gyülekező könny, ahogy álltam a pillantását. – Szeretném a borom. – bólintottam, és ha kibontakozott az ölelésből, hogy valóban behozza a poharat, akkor én ezt kihasználva előszedtem egy zsebkendőt, és megtörölgettem az arcom, meg kifújtam az orrom. Mire visszaért, már újra a kanapén ültem. Nem tudtam, hogyan lehetne kezelni ezt az egészet. Hogyan kellene nekem személy szerint. - Járok egy pszichológushoz. – böktem ki hirtelen, mintegy régóta őrzött vallomást. Az is volt igazából, pedig én sem tudnám megmondani, hogy miért nem mondtam neki eddig. – Én tényleg próbálok túllépni, Jerry… - sebtében letöröltem egy újabb könnycseppet az arcomról, ami sikeresen utat tört magának. – Nem azért nem mondtam el, mert titok, csak… túl akartam lépni én is, érted? Azt akartam, hogy minden a régi legyen… velünk. – nem néztem rá, fogalmam sem volt, hogy mit fog szólni, mennyire érzi majd árulásnak, hogy valaki máshoz fordultam helyette. De úgy éreztem, hogy szakemberre van szükségem, és egyedül kell megoldani, hogy újra az a feleség lehessek számára, akit megérdemel.
Kezdőlap
