Mindig is inkább te figyeltél rám és foglalkoztál velem, semmint fordítva. Rajtad kívül még például senkinek sem sikerült engem elrángatnia egyetlen buliba sem, te hoztál össze az első barátnőmmel is – bár csak később derült ki számomra, hogy a barátnőm volt, miután elmagyaráztad nekem -, és csak miattad van minimális kapcsolatom a családunk többi tagjával. Akárhol is voltam éppen, te mindig megtaláltál. Igaz, ilyenkor általában kellett is valami tőlem, de mások emiatt se próbálkoztak, szóval hálás voltam érte, ha sokat bosszankodtam is miattad. Ennek a forrása nem a rosszindulat, csak amennyiben a különbségeket ily módon bélyegezzük meg. Ugyanis, nagyon mások vagyunk. Habár, azt mondogatod, hogy te se szereted az embereket, sokkal jobban kijössz velük, mint én. Van valamiféle veled született képességed, hogy megérezd mit gondolnak, mit akarnak hallani. Természetes vagy velük ha meg is játszod magad, nekem fel se tűnik, olyan jól csinálod. Mindig is szeretted a társaságot, a figyelem középpontját, népszerű voltál, akárhova is mentél. Soha nem kellett tervezz, elég volt csak fejest ugranod és garantáltan jól jöttél belőle ki.
Te vagy a híd a bátyánk és köztem, ami igen jól jön, ha éppen békíteni kellett minket – és ez elég gyakori -, de sose szeretted ezt a szereped, mégis valahol azt hiszem elégedettséggel tölt el téged az, hogy nélküled alighanem két percig sem bírnánk meglenni egymás társaságában. Gyerekkorunkban én nem igazán foglalkoztam másokkal, a bátyánk pedig leginkább mindenki mással. A nagyszüleinkkel is csak én voltam igazán jóban, így te egyedül maradtál, de mindig feltaláltad magad. Mikor a nagybátyánkhoz kerültünk, a te helyzeted is javult ugyan, de ekkora már tudtad, hogyan vetesd magad észre másokkal.
Te vagy az egyetlen a családban, aki, ha nem is ért meg teljes mértékben, de elfogad olyannak, amilyen vagyok. Te hívsz fel először a születésnapomon, vagy érkezel meg bejelentés nélkül, hogy aztán egész nap olyan dolgokra próbálj rávenni, amit biztosan nem tennék meg magamtól. Őszintén szólva, fogalmam sincsen, hogy éppen mit csinálsz, mikor találkozunk, de sokszor még csak azt sem tudom, hogy hol laksz. Énekelsz, színészkedsz, (kéretlen pénzügyi, életviteli, divat, stb.) tanácsokat adsz, írsz, utazol és valamit mindig éppen tanulsz.
Legalábbis eddig így volt, de hozzám hasonlóan kihúzhattad a gyufát valamivel a családnál, mert elzárták a pénzcsapot, te pedig itt ragadtál New Yorkban. Pontosabban, az albérletemben. A bátyánkat már bekebelezték, engem száműztek, most te vagy a terítéken.
//Túl sok mindent nem akarok kőbe vésni, a lényeg, hogy Aya egy amolyan életművész, akinek eddig sosem kellett a pénzkereséssel foglalkoznia, sem felelősséget vállalni, élt napról napra, miközben azt csinálta, amit akart. Most viszont a saját lábán kell megállnia, ami minden előzetes tapasztalat nélkül nem megy neki könnyen, ráadásul az ideiglenes együttélés se egyszerű neki Ames-szel. Ha érdekelne, itt, vagy Bailey-n elérsz   //

Nem tudom, hogy mi az, ami miatt mi ketten sosem tudtuk áttörni azt a bizonyos falat. Nem voltunk rosszabb testvérek az átlagnál. Megvédtél azoktól, akik bántani akartak, nem szórakoztál sosem a káromra. Ennek ellenére valahogy mégis tartózkodtunk egymástól. Te mindig is a kedvenc voltál. A sikeres fiú, míg én a fura. A húgunk pedig, mint egyedüli lány, már önmagában is különleges volt. Sosem zavart az árnyékod, nem vágytam arra, amire te, de nem esett jól, hogy folyton veled mértek össze, neked pedig, hogy helyettem is ébernek kell lenned. Kettőnk összehasonlításában sosem nyerhettem, és bármennyire is mondom, hogy ez sosem érdekelt… ilyenkor mindig az ellenkezője az igaz. Nem bántottál miatta, de sosem értettél meg, és ezt gyakran szóvá is tetted. Mindig is kicsit úgy éreztem, mintha púp lennék a hátadon, de a magad módján próbáltál segíteni. Szereztél volna állást, adtál volna pénzt.
Csak ritkán beszélünk, akkor is általában te keresel engem. Főleg békíteni próbálnál a családunkkal a magad módján, amiből sosem kérek. Te hálátlannak nevezel, én pedig öntelt fráternek. A húgunk pedig csak röhög a markába. Talán az zavar, hogy neked esélyed sem volt olyannak lenni, mint én. Te mindig is nagyobb tekintettel voltál másokra. Segítettél, anélkül, hogy szóltak volna érte, én ezt ritkán ismertem fel, és általában nem is igazán érdekelt. Sokszor neveztél már önzőnek, amit mindig kikérek magamnak, de valójában igazad van. Sokkal inkább felelősségteljes vagy, mint én valaha is leszek.
Voltak évek, amikor nem beszéltünk, de biztos vagyok benne, hogy olyankor a húgunk mindent elmesélt, amit épp megtudott rólam. Ahogy abban is majdnem biztos vagyok, hogy te voltál az, aki miatt ilyen sokáig finanszírozták a felelősségteljesnek nem éppen, de költségesnek annál inkább nevezhető életét.
Bár népszerűnek számítottál mindig is, sosem szállt igazán a fejedbe. Nem éltél csapodárabb életet az átlagnál. Annál is inkább, hogy készülsz elvenni egy gyönyörű, intelligens nőt, miközben mindent megteszel, hogy bizonyítsd, nemcsak a családunk segítségével vagy képes megállni a lábadon, hanem a saját jogodon is sikeres lehetsz. Talán ez az elhatározás volt az, ami miatt ismét közeledni próbálsz felém, és amiért nem érzem túl fairnek azt, hogy ellenkezzek, pedig szívesen tenném, már csak megszokásból is.
//Ahogy az előzőnél, úgy itt is nyitott vagyok arra, hogy eltérjünk a fentiektől, ötleteljünk. Igazából csak ezt a kétarcú kapcsolatukat szeretném mindenképp megtartani. Itt, vagy Bailey-n elérsz, ha esetleg megtetszene   //