Dorothy korán elveszítette a szüleit egy csúnya baleset következtében, és ezután édesanyja húgához került New Yorkba. Jenna nem állt készen az anyaságra, mégsem szerette volna, ha unokahúga a rendszer áldozata lesz. Saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen felnőni úgy, hogy nem a biológiai szülőkkel nevelkedik, emiatt átlépve a bizonytalanságokon belevágott ebbe a korántsem egyszerű feladatba. Bábaként nem keresett sokat, de annál nagyobb rajongással képviseltetett a munkája iránt. Megoldani egy gyermek elhelyezését, és fenntartani kettőjüket napi szintű küzdelembe ment át, de végül egy életerős, és szerény lányt adott készen a világnak.
Dottie eredetileg barna hajszínt örökölt az édesanyjától, de az évek alatt elkezdte kiszőkíteni, de még így is a természetességre törekedett. Barna íriszeit viszont az apai ágról szerezte meg, sokszor mondják neki a rokonok, hogy tiszta édesapja, mégsem tud azonosulni a múlt árnyaival. Korai emlékei elvesztek, képekről informálódott, közös videók frissítették fel a gyér ismeretét arról a két személyről, akiknek a legfontosabbaknak kellett volna lenniük az életében.
Szerény és illedelmes, bárhova betér, elsőként köszön, még akkor is, ha az etikett nem ezt követeli meg. Mindig az a késztetés van benne, hogy bocsánatot kell kérnie, még akkor is, ha tulajdonképpen nem csinált semmit. Hazudni képtelen, azonnal dadogni kezd, és félrebeszél, ha mégis megpróbálnak vele elmondtatni egy füllentést, akkor belevörösödik, és jó eséllyel sírva is fakad. Igencsak érzékeny lelkivilággal bír, nem szereti, ha gyermekeket, vagy állatokat bántalmaznak egy-egy film kapcsán. Messziről elkerüli az agresszió bármilyen formáját, és azt sem viseli jól, ha valaki a közvetlen környezetében felemeli a hangját, vagy verekedést kezdeményez. Mások társaságában megfontoltan kommunikál, folyton a mozdulatait lesi, hogy ne hozzon senkit sem kellemetlen szituációba, olykor arról is megfeledkezik, hogy neki milyen igényei vannak. Jószívű, ezért is választotta hivatásának az óvónői pályát, mert ott még a formálandó emberi lényekkel kell foglalkoznia, nincs bennük semmi rossz szándék. Rendszerető akár a munkahelyén van, akár az otthonában. Menten nekilát visszatolni a kihúzott székeket, lemossa az asztalokat. Idegen helyen is képes takarításba kezdeni, hogy ilyen formában csökkentse a stresszel járó feszültséget. Izgulós fajta, a vizsgák előtt pár nappal már orvoshoz jár, nyugtatókon él, illetve rosszabb esetben a toalett állandó vendége.
Barátságos és könnyed jellem, általában elsőre megtalálja a szülőkkel is a közös hullámhosszt, de szerepelni már nem óhajt, csak, ha nagyon muszáj. A kicsikkel komfortosabban érzi magát, meg sem lehetne mondani, hogy ilyen, ha nem a gyermekek közvetlen környezetében látják meg. Művészi vénákkal is rendelkezik, kislánykorában zongorázott, és furulyázott is, aztán abbahagyta. Kreatív ötletekkel szórakoztatja a kicsiket, mindig van a tarsolyában egy újabb ötlet, mivel is üssék el az időt az alvási időszakig. Újabban origamizik, és másodállásban kisebb túrákat szervez a városon belül az idetévedt utazóknak.
+ Nagy álma meg tanulni vezetni, de félelme a közlekedéssel szemben meggátolta abban, hogy jelentkezzen a jogosítvány megszerzéséért.
+ Diszlexiás, emiatt nehezen végezte el az egyetemet, és a mindennapokban is küzd a betegsége ellen, fejleszti önmagát, szóval rengeteg alkalommal jár könyvtárba.
+ New York imádó, nem tud betelni a várossal, és már megszállottan kutatja azokat a nevezetességeket, melyek egyik útikalauzban sem szerepelnek.

- Dorothy már megint miket vettél ebbe a házba? Lassan nem férünk el annyi mindent hazahozol. — nem merek megszólalni, bűntudatom van a harmadik tökös lámpa miatt, de kihagyhatatlan ajánlat volt a sarki boltban, és nem volt szívem otthagyni. Nem kifejezetten ünnepfüggő vagyok, de szeretem, ha a környezetem úgy van feldíszítve, ahogyan azt a természet megköveteli. Ősz révén még New York is egy másik arcát mutatja az itt élőknek, de legfőképpen a turistáknak, melyekből nem sok fordult meg a városban az elmúlt hónapokban. Mindenkire egy általános depresszió, és pánik szülte lepel terítődött, melytől nem megszabadulni kívánunk, hanem egyre csak fokozzuk.
- Tudod, hogy nem szeretem Jenna, ha kopár az előszoba, és neked amúgy is menned kellene, mert tudtommal ma előadást fogsz tartani. – édes mosollyal az arcomon készítem össze neki a termoszba öntött feketét. – Ne akadj ki, de csempésztem bele egy kis tökös szirupot is. – A nagynéném nem szereti a Halloweent, nem sok jó emléke fűződik ehhez az időszakhoz, azonban én minden évben emlékeztetem rá, hogy lehet másképpen is tekinteni a gyermekkori traumákra. Kislánykorom óta évente meghallgatom a panaszáradatát arról, hogy mennyire ráijesztettek a fiúk, amikor elcsalták egy elhagyatott épületbe. Nem is értem, hogy minek ment el oda, de ez sosem derült ki a történetből, csak az, hogy három akkori osztálytársa (Ryan, Malcolm, és Richie) megtréfálta, és elhitette vele, hogy szellemet láttak a nappaliban. Mondanom se kell, hogy ebben a sztoriban én nem láttam akkora problémát, de ha én lettem volna a helyében, akkor alapvetően nem megyek be a házba, főleg nem egyedül a semmire várva. – Igazán leszokhatnál arról, hogy mindenben a jót látod, nem veszed észre, hogy ez az ünnep nem arról szól, hogy csokit osztogatunk a gyerekeknek? Az igazi tartalma ennél sokkal mélyebb. Gondolom, erre már nem tanítod meg a gyerekeket. – forgatja meg a szemét, de még a búcsú előtt kapok egy puszit is az arcomra, a termoszt meg úgy kell odaadnom neki, hogy ne felejtse itthon. – Sok szerencsét mára. – kiáltok még utána az ajtóból állva a narancsos színű pulcsimban és a koptatott farmeromban. Az ünnephez méltóan fogok dolgozni menni, a gyerekek amúgy is imádják, ha ez a nap róluk szól, akkor miért ölném meg a kedvüket azzal, hogy mások nem szeretik ezt az ünnepet? Mindenkinek lehetne olyan napja, mint nekem, csak egy kicsit lenne kellemesebb a létezés fogalma, ha nem minden a valóságról szólna.

Az iskola a gyerekektől hangos, éppen szünet van, és az udvaron játszunk. Melanie a másik kolléganőm, aki velem együtt vigyáz a csoportra. Mindkettőnknek feltűnik, hogy a szokottnál is elevenebbek a gyerekek, de nem értjük, hogy miért. Fura szemmel méregetem a lányokat, akik az egyik mászóka mellett állnak körben, és sugdolóznak. – Nem tudod, hogy min törik a fejüket? – érdeklődöm szimpla kíváncsisággal a másik felnőttől, de addigra Mel figyelmét Scott McRoy egyenes zuhanása köti le. – Nem megmondtam, hogy ne másszatok fel. – rohan oda hozzájuk, így az én figyelmem visszavándorolhat a kis rosszcsontokra. Emmie, Leyla és Lottie elválaszthatatlan barátok szinte az első naptól kezdve, csak éppen az a baj, hogy képesek is a legrosszabbat kihozni a másikból. Múlt héten például összekötötték egymás cipőfűzőjét, én meg nagy nehezen tudtam csak szétszedni őket, miután összeborultak és sírás lett a vége. A legnagyobb lókötőnek innen nézve Emmie néz ki, nagyon mustrálja a fiúkat, de fogalmam sincs, hogy mi járhat a kis fejében, ezért észrevétlen sétálok oda a közelükbe, és hallgatózni kezdek. – Én azt hallottam, hogy ma este lenne ideális szellemet idézni, de estig ugye nem várhatunk, szóval én azt mondom, hogy szökjünk ki az alvás ideje alatt, és a mosdóban próbáljuk ki. – még nem jöttem rá, hogy mi lenne az a nagy dolog, ami ennyire izgatja a három kislány fantáziáját, de dudorászva megyek oda hármukhoz. – Mi a helyzet lányok? Milyen játékon töritek a fejeteket? – érdeklődöm semleges hangon, de a tekintetem már a kabát mögé rejtett kezükön jár. – Emmie mi van nálad? – szúrom ki az összeszorított kis kezét, de szinte azon nyomban elkapja és Leyla kezébe akarná áttuszkolni a kis szerzeményüket, de én sem most jöttem le a falvédőről, ezért közbeavatkozom, és a levegőben még az átadás előtt csenem el a titkukat rejtő tárgyat. Érdeklődve forgatom meg az ujjaim között, mire leesik, hogy mi akar ez lenni? – Hiszen még olvasni sem tudtok, akkor ez mire jó, és honnan szereztétek? – faggatom tovább őket, de egyikük sem felel, és jön a néma hadviselés. – Ebben az esetben, ha nem vagytok hajlandóak megszólalni, akkor úgy veszem, hogy meg is tarthatom, senkinek nem fog hiányozni… - a zsebembe süllyeszteném, mire Leyla felkiált. – Egy szellemidéző tábla része. – megdöbbenni sem tudok a hallottak alapján. – Miért akartok ti szellemet idézni? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet? – Hát…mert Emmie apukája valami ilyesmi könyvet olvasott, vagy ezt hallotta a tv-ben, és nagyon menőnek tűnt. A fiúk biztosan felnéztek volna ránk. – hirtelen nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak, de inkább megpróbálok higgadt maradni. – Jól van, gyertek ide. – terelem össze a bandát, és leguggolok közéjük. – Szellemek nem léteznek, csak a filmekben találják ki őket. Előfordulhat, hogy Emmie apukája olvasott róla, hiszen könyveket írtak, de ettől még nem kell hinni ebben. Tudjátok, hogy mitől lennétek menőek? Ha mi négyen csinálnánk egy szuper töklámpást… - vetem fel az ajánlatomat, de időközben a tárgyat már el is tüntetem a zsebemben. – A fiúk irigykedni fognak, ha a tiétek lesz a legszebb. – mosolyodom el, aztán befelé terelem őket, de még mindig aggaszt a rémtörténet, hogy ennyi idősen máris a szellemekkel foglalkoznak. Meg kellene említenem az édesapjának?