Mostanra már meg sem lepődök, hogy a babákból megint máshol van reggelre a boltban. Igaz, tegnap nem voltam boltban és sehol sem, pihentem.
- Miért túrod ki szerencsétlent minduntalan a polcról? - Nézek szemrehányóan Pirosra, aki a baba helyéről néz le rám, elégedett arccal és farokcsóválással.
- Tudod mit? - azzal a pénztár mellé teszem a babát. Pár hete végeztem egy nagy rendrakást, mert a lányok úgy telepakolták mindennel, hogy már csak kasszázni nem ment, így fogtam magam és az egyik hétvégén rászántam egy napot, és lerámoltam mindent, s kaptak új, nagyobb pultot is. Azóta szigorúan levadászok minden, nem odaillő dolgot. A baba is az lesz, egy ideig. Ha onnan is folyton eltűnik, akkor nem tudom, mit teszek. Benji csak morogva szusszan egyet és bemászik a kosarába. Nagyon virgonc volt reggel, kétszer annyi időmbe került az energiáját lemozgatni, s most végre kifáradt.
Megsajnáltam a babát, és nem értem, miért éppen azt piszkálja Piros minduntalan. Lehet, van valami illat rajta, amit nem kedvel? És már elég régóta van nálunk, senki sem veszi meg.
Csendül az ajtó feletti csengő, felpillantok, de már mosoly van az arcomon.
- Szép napot! Miben segíthetek? - a válaszra a mosoly odafagy az arcomra. Amit?
A fekete gyertyákkal kapcsolatos ismeretem addig terjed, hogy fekete. De hogy van annak neve is?
- Máris, egy pillanat – mosolygok rá és esküszöm, Piros csak azért bújt elő, hogy kiröhögjön.
Sofiet kergetem, az előbb még a kristálykönyveknél volt.
- Egy kedves vevő... - legyint rám, miközben leteszi a könyvet, jelezve, hogy hallotta, csak még ezt a kettőt ki akarta tenni a polcra. És el is tűnik. Hagyom rászabadulni, s megkönnyebbülten veszem tudomásul, Sofie még ezt is tudja. Nekem csak egy összeg a katalógusban. Pedig Sofie minduntalan magyarázza, mi mire való, de hát nekem egyiken be, a másikon ki.
Addig feltöltöm az egyik szamovárt. Kettő van, s szeretem, ha mindig rendelkezésre áll friss, forró tea. Piros persze, egyből jön, mert szereti nézni, ahogy itt pakolok, lustán lengeti is a farkát és úgy tesz, mint aki pihen, valójában szereti hallgatni a szamovár hangját.

Thomas & Svetlana

Jamie nagyjából negyed órája ült velem szemben a gyorsétteremben, és olyan mohósággal falta a hamburgert, hogy azt hittem bármelyik harapás végzetes lehet a számára. Közben beszélt. Néha ide-oda repült egy salátadarabka, ami rém gusztustalan volt, de úgy tűnt őt ez cseppet sem zavarja. Engem viszont igen. Mégsem álltam fel és hagytam ott, inkább lehunytam a szemeim, mélyet sóhajtottam, és az előttem heverő szalvéta tartóból kicsippentettem egy papírt, majd átnyújtottam neki. Elvette, maga mellé tette, majd akkurátusan folytatta az előbbi műveletsort. Feladom. Ez a srác menthetetlen. Ha nem egy olyan melóban lenne összekötő, amit nem hagyhattam veszni, valószínű már percekkel korábban sarkon fordultam volna és otthagyom. Ő azonban kulcsfigura volt az egészben, ahogy Despi papa a főnök, meg én, aki elkészíti a hamisítványt, és persze vevőt talál az eredeti, meglovasítani kívánt darabra a piacon. Ha akartam volna sem tudtam volna kiszállni ebből az egészből, bár ha jobban belegondolok nem is akartam. Ebből állt az életem amióta csak az eszemet tudom. Mindig másnak látszani, aki valójában vagyok, és mindig az ékszerek, az ékkövek és a drágakövek bűvöletében élni. Talán csak hiányzott kicsit az ország amit magam mögött hagytam. Hiányzott a mama káposztalevese, apa vasárnap délutáni sziesztája, hiányzott az öcsém...és azt hiszem hiányzott, hogy nem hallom reggelente anyám trilláját a konyhából, ami szinte kánonban zenél a fütyülő szamovárral. Az illata össze sem volt hasonlítható az abban készült teának azzal, amit itt papírba tömködve, vagy teaházakban mindenféle gazzal összekeverve árulnak. Azt hiszem utoljára Queensben találtam egy igazi teafű boltot, ahol hamisítatlan orosz teához árulták a hozzávalókat. Egyébiránt otthonról, netről rendeltem amire szükségem volt és megbízható forrásból. Szamovárra pedig egy zsibvásáron, vagy ahogy itt nevezik garázsvásáron találtam úgy fél évvel ezelőtt. Legalább egy hónapomba telt mire rendbe raktam, de hozzávaló poharakat sajnos még nem sikerült beszerezni. Valószínű ezt is netről szerzek majd.
- Jamie, mielőtt a hamburgeredbe fulladsz, térjünk a lényegre könyörgöm, mert itt fogok gyökeret ereszteni, kivirágozni, és gyümölcsöt hozni.- nem akartam sürgetni, és nem is volt más dolgom, de azt sem akartam, hogy a következő adag elfogyasztását is végignézzem. Valahogy nem találom vonzónak egy másik ember étkezését figyelni. Éppen ezért nem igazán járok éttermekbe sem. Nálam az evés pontosan olyan intim dolog mint a fürdés vagy a szex: nem érdekel a másé, és én sem mutogatom az enyémet.
Nagyjából két harapás és újabb saláta konfetti után megtudtam, hogy megvan a pontos időpont, megvan a széf kombinációja, és az is, hogy mikor és ki fogja nekem elhozni a cuccot. Van negyvennyolc órám, hogy megszabaduljak tőle, és újabb negyvennyolc, hogy perkáljam az érte kapott összeget. Mindennek baromi gyorsnak kell lennie, és lehetőleg egy héten belül az ékszernek már az országban sem kell lennie, mire rájönnek, hogy csupán egy hamisítvány lapul a birtokukban.
- Mit fogsz használni a gyémánt helyett?
- Amit mindenki: szépen megmunkált hegyikristályt.
- És az nem fog feltűnni? Úgy értem egy hegyikristályt még egy hülye is meg tud különböztetni.
- A megmunkáláson múlik minden.
Persze nem fogom az unalmas és hosszas részletekbe beavatni, és persze Jamie nem a barátom, hanem a jelenlegi munkatársam, aki egy héten belül már éppen olyan ismeretlen lesz számomra, mint bármelyik másik járókelő az utcán. Hogy hiányzott e az állandóság, a kötődés máshoz? Néha. Néha jó lett volna, csak egy kis időre eljátszani a gondolattal, hogy éppen olyan átlagos fiatal nő vagyok,mint mondjuk az, aki az előbb kihozta nekünk a kávét, és kedvesen rám mosolygott. Bár azt hiszem lehet neki is megvannak a maga problémái, mint mindenkinek. Néha hiányzott a normális család, a nyugalom, a megbékélés, vagy az, hogy tudjam, mi van a szüleimmel vagy az öcsémmel. A bizonytalanság volt, ami szépen lassan felőrölte a hétköznapjaimat. Sosem leszek jó. Sosem leszek olyan lány, akit haza lehet vinni bemutatni.Ki tudja, hogy itt is meddig maradhatok, ahol most élek. Ki tudja mikor fognak rám találni megint. Nem gyűjtök barátokat, nincsenek szinte állandó emberek az életemben, mert mindig attól rettegek, kire hozok bajt, ki az aki esetleg veszélybe kerül miattam.
Egy cetlin elém csúsztatott egy nevet, meg egy címet. Valami bolt és teázó, vagy kávézó, a macskakaparását nem nagyon tudom kiolvasni, de legalább volt annyi esze, hogy cirill betűkkel írta. Hálás vagyok a figyelmességért, de egy jó ideje már itt élek, és remekül beszélem a nyelvet, még ha kicsit ropogósan is. Az akcentust nem sikerült levetkőzni az évek alatt. Most már nem is próbálkozom vele, mert sokkal szánalmasabb mint ha kihallatszik az angolomból a szlávokra jellemző feszesség. Megígérem Jamienek, hogy még ma elnézek oda, ő meg esküdözik, hogy jobb minőségű kristályt sehol nem fogok kapni, és persze ezen a helyen a diszkrécióra is számíthatok. Nem mintha egy kis csomag hegyikristály vásárlása törvénybe ütköző lenne, vagy olyan ritka, de elfogadom az érvelést. Végül magára hagyom őt a második hamburgerével, hogy belevessem magam a forgalomba. Nem sokat kell mennem, és még parkolót is találok. Fél siker.
Az üzlet, ahova végül belépek emlékeztet Dragoszlav ócskás boltjára a kis görbe utcában, otthon Jekatyerinburgban. Mármint az ócskás ez esetben abszolút pozitív jelző. Mert nála aztán mindent lehetett kapni, és amit mégsem, azt megszerezte pár napon belül a csuda tudja hogy csinálta. Apa szerint így volt ez a hidegháborúban is. Dragoszlav volt a megtestesült városi kulák.
- Hello!- próbálkozom óvatosan, miközben a kezemmel tolom be magam mögött az ajtót, és beljebb merészkedem. Kész labirintus. Mindenhol, a földtől a plafonig holmik vannak, és időnként ki kell kerülnöm más vevőket is. A lábamhoz hozzáér valami, és hirtelen kapom oda a fejemet. Egy fekete macska dörgölőzik a combomhoz elszántan. Érdekes fajta jószág a macska. Mindig annak a szeretete után áhítozik akik nem igazán kedvelik őket. Én sem. Én inkább a kutyákért vagyok oda. Igaz nekem csak az aranyhalam van, aki nem sokat beszél, de őt legalább életben tudom tartani. A macska csak nem tágít, így aztán a sikeres továbbhaladás érdekében lehajolok érte és a hónom alá veszem. Megvakarom a fültövét.
- Úgysem hagysz békén amíg meg nem simogatlak, ugye?- halk doromboló hang a válasz, meg egy sunyin lecsukott szempár. Huncut kis dög. Hónom alatt a cicával sétálok tovább befelé, amikor egy férfit pillantok meg tőlem nem messze, vélhetőleg a pult másik oldalán.
- Bocsánat….van egy talált cicám, nem tudom kihez tartozik, meg néhány kérdésem.- finoman emelem meg az ölemben szorongatott macsekot, akitől már szabadulnék, de fogalmam sincs melyik vevőé lehet, vagy hova tartozik egyáltalán. Itt megszoktam már az Államokban, hogy mindenféle állatot be lehet vinni a legtöbb helyre. Otthon ez tilos volt. Még a lakásban sem lehetett soha.
- Én hegyikristály után érdeklő….- itt akad el a mondandóm, meg a kezem is megáll, amivel szinte oda se figyelve, ösztönösen túrtam át a fekete macska kobakján a szőrt. Meghallottam a hangot, és az illat is megcsapta az orromat. Szinte másodpercek alatt ugrottam a térben és időben. Egy szamovár semmivel össze nem hasonlítható lágy fütyülése. Apa mindig úgy mondta, hogy a “Moszkva parti esték” kezdő taktusát fütyülik a szamovárok, amin legtöbbször csak nevettünk az öcsémmel. A kezem megemeltem, és a levegőbe intettem vele, valahova arra amerről a hangot hallottam.
- Ez egy….egy szamovár hangja?- azt hiszem olyan lehettem, mint a skótok, akik valahol váratlanul meghallják felcsendülni a skót dudát, és szinte azonnal hazatérnek a szívükben.

Az emberek többségétől azt hallom, mennyire unják és utálják a munkájukat. Valószínűleg szerencsés vagyok, hogy más talán valóban agyvérzést kapna a sárga, zöld, piros csomagolószalagok kipakolásától, én meg örülök, hogy legalább nem keverem össze a vécépapírral és nem török össze minden második edényt, mert megrándult a kezem. És hogy egyáltalán van hol dolgoznom. Az első év, rehab után maga volt a második mélyrepülés, s akkor még csak néha segítettem be a húgomnak itt. Vissza akartam kapni régi életemet, amire nem is emlékeztem. Ennek okán még egy színpadi fellépés is körülményes volt, hiszen míg mások dobálóztak ilyen meg olyan idézetekkel meg hasonlatokkal én örültem, ha meg tudtam tanulni a meghallgatásra a szövegemet. Végül a húgom felajánlotta, hogy ha már a nyakán lógok, akkor felvenne rendesben. Ma már nekem is ez a múlt és valahol jó érzés, hogy nekem is van mire emlékeznem.
Benji végre abbahagyta a tökös sütiért a kuncsorgást, olyan nagy szemekkel nézett rám, hogy végül... csak egyet kapott. Elég sok cukrot tartalmaz és a végén versenybe kezd Pirossal a standok és polcok között.
- Jó napot! - a csengőre és a köszöntésre leengedem a kezem, s odafordulva köszöntöm. Éppen én vagyok elöl.
- Nézzen nyugodtan körbe, s ha bármi segítségre lenne szüksége, kérdezzen nyugodtan – mosolygok rá, s mivel nem szokásom tolakodni, így hagyom, s visszafordulok a szalagok felpakolásához.
- Igen? Miben segíthetek? - Felé fordulva, már látom is, mi a bocsánat tárgya. Piros pimasz elégedettséggel heverészik valakinek a kezében. De ez nem baj, még ha az elején tartottunk is attól, hogy a macskaszőrre allergiás vevők nem fognak majd betérni. A kis fekete bestia viszont ért a hízelgéshez.
- A bolthoz tartozik, Piros a neve – mosolyodom el. - S mik lennének azok a kérdések? Nyugodtan adja a kezembe Pirost, vagy le is teheti.
Kiszúrom a földön kerülgetendő dobozokat. A helyiség tágas és szellős, jóval világosabb, mint más ezobolt. Tony ment hátra valószínűleg pakolás közben. Szerintem haza fogom engedni. Édesanyja megint kórházban van és van, hogy hosszúra nyúlik az orvossal a beszélgetés. Van egy olyan érzésem, hogy most jobb, ha az édesanyjával van. Majd kipakolok én a dobozokból.
- Igen? - jóég, hegyikristály! Sofie rendre kiröhög, hogy még a füstkvarcot sem vagyok képes megkülönböztetni a hegyikristálytól. De rendre behúz a csőbe, a múltkor a fekete kristályokkal játszotta el ugyanezt. Honnan tudjam, hogy a fekete turmalin nem ugyanúgy néz ki, mint az ónix? Csodálom a tudásáért, de ez nekem magas.
Látom, hogy megáll a mozdulatban és a mondata közepén és értetlenül, de türelmesen várakozom. Valami baj lenne?
- Igen – bólintok, megértve a legyintést és a félbemaradt mondatot. - Van egy pihenősarkunk, s ott nyugodtan lehet teát fogyasztani, igazi orosz tealevélből, amiből több fajtánk van – nagyon nagy szamovár, kettő van belőle, de míg nyáron mind a kettő kint van, mert azok elektromosak, addig ez az igazi, régi, felfűtéssel működő, amit a boiler részen teszünk meg, ahhoz készítettünk kifejezetten egy állványt, s azt cseréljük, ha a kinti kifogyott.
- Vannak hozzá hagyományos süteményeink is, és a megszokottak. A  helyi cukrászoktól szerezzük be. A hagyományos Valery bácsi üzletéből hozatjuk – igazi orosz, ő mutatta meg, hogyan kell teát készíteni a szamovárral, és persze azonnal ráállt a sütik szálítására is, cserébe szórólapot helyzetünk el, honnan is érkezik a sok finomság. És a lekvár is.
- Ha kívánja, egy csészével, vagy egy kistányérral kéri? - érdeklődöm. - Addig összekészítem a hegyikrisztályokat – Sofieval. Én ahhoz teljesen alulművelt vagyok.

Thomas & Svetlana

Ha nem Jamie-ről lett volna szó, talán csukott szemmel, vakon elhittem volna, hogy ez a bolt valóban olyan, amilyennek ő azt leírta. A megbízhatóságát, és persze azt, hogy minden van, amit csak keresek, ami meg nincs azt kérdés nélkül, pár napon belül beszerzik. Számtalan ilyen hely volt New Yorkban, egyikben vagy másikban már magam is megfordultam. A különlegességét mégsem az adja amit kapni lehet, hanem az ami aztán végül szinte arcul csap, és másodpercek alatt utazom vissza az időben, és emlékeimből idézem fel az otthonom semmihez sem fogható atmoszféráját. A kezemben pihenő cica, aki fekete bundájával tökéletes kontrasztot alkot a hófehér zsenília pulóveremmel már csak külön érdekesség. Tekintve, hogy alapvetően nem vagyok nagy macskabarát, mégis pillanatokon belül itt van egy az ölemben és még csak nem is bánom. Tényleg van ebben a helyben valami megmagyarázhatatlan.
A férfi, akit végül megszólítok, és aki felajánlja a segítségét semmiben sem különbözik bármelyik amerikai átlagos eladótól. Talán csak a hangjának van valami kellemes tónusa, valamiféle dallam, amit megfogalmazni nem tudnék. Illetve csak részben. A Harlemben hallottam hasonlót utoljára, amint lágy rekedtséggel Armstrongot énekelt, és hozzá kissé sután, mégis nagyon lélekből játszott egy félrehangolt zongorán.Kedveltem a zenét. A vodkán kívül talán az egyetlen volt, ami téli estéken valóban fel tudott melegíteni. Meg persze a tea. Az bármikor.
- Egy fekete macska, akinek Piros a neve. Te tényleg különleges kis jószág vagy, hallod e?- vakartam meg még búcsúzóul a hízelgő macska fültövét, mielőtt a férfi kezébe visszaadtam volna. Jobb ez így. Bár Pirossal nem volt alapvetően bajom, nem az elmúlt két percben lettem nagy macskapárti. Viszont eszembe juttatta Mirko-t, a kutyámat, akit nyolc évesen kaptam, mert amióta csak megtanultam beszélni az első szavaim között szerepelt a “szobáka”. Mikor elhagytam Jekatyerinburgot Mirko már nagyon öreg volt, néha csak annyira emelte fel nagy busa, zsemleszín fejét, hogy tudassa a világgal, még életben van. Meg persze azért, hogy a lábfejemre tegye néha, ezzel is melegítve a téli estéken olvasás közben. Nem őrzök róla képet, csak a fejemben, ahogy senkiről sem őrzöm egyébiránt, mert a múlt, amely valóban az enyém volt, kézzel fogható emlékek nélkül maradt a részem. Nem hagyhattam támadási pontot még ebben sem.
Nem tudom, hogy csak bemagyarázom magamnak, vagy a visszakérdező “igen” szócskában volt egy leheletnyi bizonytalanság. De mindez egy pillanat alatt válik feledhetővé, amikor meghallom a szamovár összetéveszthetetlen rekedtes és dallamos füttyét. Legbelül már hallom apám vidám, mély tónusú hangját, mint egy örmény medve, brummogva énekli a Moszkva Parti Estéket. Anyám csak derülten legyint és a fém tálcára rendezi az alumínium kosárkában pihenő hosszú üveg poharakat. Jozsa apámmal énekel, rettentő hamisan, én meg tapsolva adom nekik a ritmust. Anyám elzárja a szamovár alatt a lángot, és a tudtunkra adja, hogy ideje lenne vacsorához teríteni. A szamovár hangja mindig összehozott bennünket. Egy időre még azt is elfelejtettük, hogy milyen a múltunk, hogy a család valójában mivel foglalkozik, ahogy azt is, hogy a jövőnk éppen olyan bizonytalanul tekereg a semmibe, mint a szamovár alatti láng elhaló füstje a konyha kékre mázolt plafonja felé.
- Füzike is?- kérdezek gyorsan vissza a tealevél említésére, bár azt hiszem a választ már a saját mosolyom is elárulhatja. Buta kérdés. Biztos vagyok benne, hogy van.
- Bár mondhatnánk, hogy ostoba a kérdés, hiszen ki az a bolond aki szamovárban bármi mást főzne, mint igazi orosz teát, de elhiheti nekem, hogy volt már ilyesmihez szerencsém. Mintha egy londoni Bobby hagyományos tökfödőjébe valaki krizantémot akarna ültetni. Lehet, hogy dekoratív, csak éppen nem illik hozzá.- néha rémes a humorom,  elismerem, de a fenti állítás oroszul jobban hangzott volna, ám mire erre rádöbentem volna, már nevettem is a saját tréfámon. Ha ő is velem nevetett, vagy legalább kuncogott, azért kimondottan hálás voltam, ha viszont nem azt is megértettem volna.
Elkerekedő szemekkel nézek rá, és a hátam mögé pillantok, mintha éppen ott tornyosulna az említett Valery bácsi mindenféle és fajta igazi orosz finomsága. Aztán persze visszafordulok felé. Ajkaim elismerően biggyednek le, amely jelen helyzetben nem a szomorúság, sokkal inkább a bók jele.
- Ha azt mondja nekem ezek után, hogy van itt egy nagy szekrény, amiből Narniába jutok, a raktár mellett a Nyúl ürege, és valahol egészen hátul Óz Birodalmának kulcsa lóg a falon én azt is készséggel elhiszem magának. Szamovár és igazi orosz teasütemények. Nem is tudom, hogy melyik a csábítóbb. És valójában miért is jöttem?- ráncolom össze tréfásan a homlokom, de persze ez megint egy csapnivalóan száraz mókázás részemről. Amikor említi a hegyikristályt- persze, hogy tudom, hogy azért jöttem, a munka kapcsán sosem felejtek el semmit- akkor mutatóujjammal a nyomaték kedvéért a levegőbe bökök, amolyan “ez az!” jelleggel, és hümmentek is mellé határozottan.
- Pohár és kistányér. Nem tudom, hogy ez a Valery bácsi ismeri esetleg a Medog-ot?- apám kedvence volt, nem hiszem, hogy volt olyan mennyiség, amely mellette biztonságban megmaradt volna. Igazi, hamisítatlan grúz sütemény. Amikor menekülniük kellett az ötvenes évek viharában, az anyja ezt csomagolt nekik az útra. Az íze valahogy mindig arra emlékeztette, hogy a remény soha nem szabad, hogy elfogyjon az életéből.
- De ha az nincs, akkor a sima citromos pite is megteszi.- ez valószínű lesz a kínálatban, mert egyrészt egyszerű, másrészt nem jártam még olyan cukrászatban, vagy pékségben ahol ne lett volna belőle.
- Nyugodtan. Ráér. Nem sietek sehova. És hát...bevallom teázni tudok, csak éppen nem szeretek egyedül. Nekünk oroszoknak ez olyan mint itt Amerikában a...nem is tudom…- gondolkodom erősen, mert bár tizenkét éve itt élek, az igazat megvallva azért még mindig voltak olyan dolgok, amik az újdonság erejével hatottak rám. Ennyi idő alatt sem igazán tudtam megszokni a várost, a világot, amelyben éltem, amely az új otthonom lett. Lélekben sosem szakadtam el otthonról.
- Mit csinálnak itt Amerikában amihez feltétlen társaság kell? Mondjuk pillecukrot sütnek?- kérdés és kijelentés is volt egyszerre amivel a férfira néztem, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve intettem a fejemmel abba az irányba, ahol a pihenősarkat véltem az alapján amit ő mondott korábban.
- Tudja mit? Jöjjön! Ha vannak hozzávalói, én szívesen összekészítek magának egy igazi, hamisítatlan orosz teáscsészét. Mármint ahogy én ittam és iszom a mai napig. Utána majd együtt összeszedjük a kristályokat. Nem mindegy a mérete és a formája.- nem adok bővebb magyarázatot, hogy ez miért fontos, de nem is hiszem, hogy rá fog kérdezni.
- Mit gondol, a főnöke megengedi? Hozhatja Pirost is ha éppen úgy dönt ő-dorombolósága, hogy van hozzá kedve.- biccentek a fejemmel mosolyogva a cica felé. Az igazat megvallva eredetileg teljesen más szándékkal jöttem ide, de a szamovár egy minimális mértékben kizökkentett. Persze továbbra is tudom mit akarok, hogy miért jöttem, és ha találok természetesen veszek is. De miért ne köthetném össze a kellemest a hasznossal?

Piros egy elég önfejű egyén, s bár megszoktam makacssságát és kitartását abban, hiszem, hogy unalmában teszi mindezt. Benji sem elég neki szórakozásra, és nehéz rávenni arra is, hogy kijátsza magát. S érdekes, hogy kikhez vonzódik. Szerintem mindenkihez, aki foglalkozik vele egy kicsit.
- Ez pontosan így is van – mosolyodom el, átvéve Pirost, aki felkapaszkodik felső mancsával a vállamra és úgy dorombol. - Kedveli magát.
Piros nagyon figyeli a betérőt, aztán a baba köti le a figyelmét. Sóhajtok egyet és a pultra teszem. Ennyi idő alatt sem szedte szét a babát, nem fogok aggódni, ha most  odafekszik mellé. Le is kívánkozik, abbahagyva a dagasztást, majd ráfekszik a baba lábár és elkezd nyalakodni. Nem fogom érteni ezen ragaszkodását a babához. Ahhoz meg drága baba, hogy odaadjam neki vánkosnak. Igazából érzek valamit a babával kapcsolatban, amit nem tudok hova tenni.
A szamovár sokaknak felkelti az érdeklődését, én pedig ha voltam is valaha otthonos akcentusokban, ma már nem megy. Ezért sem menne a színészkedés. Sem. Számomra nem jelent mást egy szamovár, mint egy sima vízforraló. A külsejét és a módszert kedvelem, mint ahogy a hideg és kihűlt teákat sosem.
- Igen – bólintok. A javaslatok után én is elkezdtem keresgélni a megfelelő teákat hozzá és angol teában is találtam megfelelőt hozzá, mint ahogy törökben és kínaiban is, így abból is rendeltem a készlethez, csakis családi vállalkozásból. - Megkóstolja?
Elnevetem magam. - Lehet bele tulipánt is ültetni – szeretek nyitott lenni, legfőképpen, mert semmi előzetes emlékeim nincsenek. És mert kíváncsi vagyok. Nem minden felé, de legalább meghallgatom, kóstolom.  Egy török és egy orosz fekete lett a kedvencem, azt előszeretettel iszom, ha már kávét tilos.
Érdeklődő pillantással állok meg a szavaimban egy pillanatra, nem tudom mire vélni a reakcióját, aztán megértem s mosolygok rajta egyet, s folytatom a szavaim.
- Azzal sajnos nem rendelkezünk, csak teával és süteménnyel – türelmes vagyok az iróniával szemben, hiszen mindenki saját szemüvegén látja a világot és az embereket. Én sehogy sem. Vagy mindenhogyan. Úgy érzem magam, mint egy négyéves, akinek minden ember új, s minden dolog új. S így is van. Még mindig nehéz összeraknia a neruopszichológusoknak és más dokiknak, hogyan tudok mégis felnőttként működni. Én sem tudom, csak próbálok létezni, azt hiszem. Fogalmam sincs, ki vagyok és ezzel mostanában kezdtem foglalkozni, eldobva mindent, ami a múltra emlékeztetett. Az a múlt és bár kíváncsi voltam arra, milyen voltam, féltem is tőle, hogy velejéig rossz emberrel fogok majd szembenézni. Aztán már nem érdekelt, mert éreztem valahol, hogy az már egészen biztosan nem én vagyok, lettem volt akárki is.
Hogy nem emlékszik hirtelen, nem fogom fel, hogy tréfálkozna vele. Az emlékezés érdekes téma nálam, s nem veszem magamra, sehogyan sem, ám segítettem volna neki, magamban örülve, hogy a rövid távú memóriám, vagy a közepes, vagy akármelyik is, nem én vagyok a doki, még működik, elég szépen és tudom, hogy  hegyikristályért jött. És nekem még haza kell engednem egyik beosztottunkat. Minél előbb. Még mindig nem jött ki, s ez azt jelenti, hogy komoly gond van.
- Így van – bólintok.
Keresek a nevek között az emlékeimben és még csak nem is rémlik, hogy beszélt volna erről a süteményről Valery bácsi.
- Nem, sajnos ilyen süteményünk nincs – rázom meg fejem. - Citromosban cupcake és tortaszelet van és van sushkie is, ha a hagyományos ízekre vágyik – marlenka párti vagyok, pisztáciás, de azt inkább Valery bácsinál fogyasztom el, addig is kifárasztják a többiek Benjit a szeretetükkel.
A beszélgetés olyan területre tévedt, amelyben nem vagyok otthon. Megtanultam kezelni.
- Teázás – kezdem el sorolni. - kávézás, grillpartik és bármi, amit arra fognak – szedem össze az eddigi tapasztalataimat.
- Köszönöm, megtisztel. Odavezetem a szamovárhoz és önre bízom a készítését – mutatom neki az utat, Piros ásít egy nagyot és tovább szunyókál a babán. Hagyom ott, viszont a betérő vásárlót a szamovárhoz vezetem. - Itt van minden, amit szükségesnek talál. Nekem még van egy kis tennivalóm, s addig nyugodtan válassza ki a megfelelő asztalt.
Haza kell engednem Tonyt, de előbb Sofiet keresem meg, hogy válogassa ki az összes hegyikristályt, mire megint látom az arcán azt a mosolyt, hogy egészen biztos megint tovább leszek képezve kristályokból. Adja az ég, hogy nem! Tonyt az öltözőben találom, ül a telefonját szorongatva. A hírre, hogy hazaengedem, s már hívom is Luke-ot, hogy ugorjon be helyettesíteni, ha tud, felcsillan a szeme. A család fontos, legfőképpen, ha valaki beteg. És ő lélekben most egyáltalán nincs itt. A dobozt is hagyja, majd kipakolom. Addig sem fekszik bele Piros, vagy éppen használja csúszdának, aztán borít mindent a világba.
Kifelé menet Sofie a kezembe nyomja a tálcát, amiben az összes hegyikristály benne van, s megkeresem a vásárlónkat.
- Itt vannak közben a hegyikristályok – tartom magam elé a dobozt.

Thomas & Svetlana

Az apám mindig azt mondta, hogy a nők talán azért vonzódnak olyan nagyon a gyémántokhoz, rubintokhoz, zafírokhoz és egyéb tiszta drágakövekhez, mert nagyon hasonlítanak egymásra. A női lélek pontosan olyan mint egy ékkő. Ha avatatlan kezek nyúlnak hozzá, hogy csiszoljanak rajta, valószínű ketté törik és veszít az értékéből. A születésétől egészen addig a pillanatig amíg a drágakő egy múzeum vitrinjében végzi adott esetben, számtalan vér tapad. Áldozat nélkül sosincs szépség. A csiszolt ékkő pedig mindig más arcát mutatja, másképp ragyog, attól függően, hogy honnan és milyen szögben vetődik rá a fény.
Nekem sosem tette apám kötelezővé, hogy az ékszerekkel foglalkozzak. Nekem ez természetes volt. Ebbe a világba születtem bele, és talán volt olyan álma, hogy egyszer majd ki tudjunk belőle törni Jozsával, talán arra is gondolt, hogy tisztességes életet éljünk, meglehet ez illúzió maradt még az ő fejében is csupán. Megpróbált felkészíteni arra mi fog majd várni rám, ha egyszer menekülnöm kell, de ez olyasmi, amire nem lehet igazán felkészülni. Mikor idejöttem nem volt kérdés, hogy csupán a felszínen fogok más életet élni mint korábban. A látszat élet elrejt engem azok elől, akik már évek óta próbálnak a nyomomra jutni. Egyszer biztos vagyok benne, hogy meg fognak találni, mert örökké nem lehet menekülni, és az ember előbb vagy utóbb hibát fog véteni. Ahogy én is. A ragaszkodás, a barátság, vagy éppen az állandóság olyan opciók voltak az életemben, amik sosem voltak jelen. Nem voltam magányos, inkább csak átmeneti módon társtalan. Hittem azonban, hogy ez nem fog örökké tartani. Hogy eltelik majd az a tizenöt év, és én láthatom megint a családomat. Addig pedig teszem azt amihez értek, még akkor is, ha mindez az itteni törvényekkel szembe megy. Nem csak azért megyek bele ebbe az egész akcióba, mert vonz az izgalom, hanem mert van valami, amit a végén megtarthatok, ami az enyém lehet. Néha eljátszom a gondolattal, hogy talán valami nagyobb dobásba is belevághatnék, de az igazat megvallva még az árnyékban akartam kicsit maradni. A háttér support voltam, nem az első vonalas csatársor egyik tagja.
Ez a bolt, a maga számtalan, sőt beláthatatlanul temérdek nagy kínálatával, azzal a nyugalmat árasztó atmoszférájával ami beléptemkor fogadott talán mégsem különbözött más helyektől, azt az egy apróságot leszámítva, hogy egy szamovár füttye csendült fel benne. Ha ezt nem hallom meg, minden bizonnyal nem fogunk a férfival beszédbe elegyedni, minden bizonnyal csak egyszerűen szelíden odébb hessegetem a fekete macskát, és a beszerezni kívánt áruval a táskámban távoztam volna. Helyette valami egészen más történt, és azt hiszem, hogy ha a nap végén majd visszatekintek, engem fog a legjobban meglepni.
- Engem kedvel?- lepődtem meg őszintén, és ennek jeleként egészen magasra szökött az egyik, majd a másik szemöldököm, és a fejem csóválva váltam meg végül a fekete bolyhostól.
- Mondjuk ebben lehet valami. Alapvetően nem kedvelem a cicákat. Hűtlen jószágoknak tartom őket, szemben a kutyákkal. Mégis valahányszor egy felbukkan a közelemben, mintha érezné ezt, és számtalan módot választ arra, hogy a kegyeimbe férkőzzön. Ki érti ezt?- kuncogtam végül egy aprót vidáman.
A szamovár önmagában csupán egy tárgy. Mint ahogy tárgy egy régi kozák kard apám szobájának a bal oldali falán, a kifakult mohazöld, kopott selyemtapéta háttér előtt. Tárgy egy régi gramofon, talán azokból az időkből származik, amikor a rekvirálások korában az efféle dolgokat értéktelen kacatnak minősítették és odaadták az utcában házaló ócskásnak. Akinek a gyerekei aztán évekkel később a padláson őrizgetett számtalan lomból meggazdagodtak, ahogy az új kor beköszöntött az egykori Szovjetunióban. Vagy egy matjoska baba, benne rejtőzve a sok kicsi baba, ami sokak számára nevetséges, de mi oroszok szeretjük az efféle, sokak által giccsnek titulált holmikat.
“ Ha nem leszel jó, a Gyed Maroz nem hoz neked matjoskát.”
Ingatta apám gyakorta az ujját, amin persze csak nevettünk Jozsával. Addigra ugyanis a szekrényem teteje már roskadásig volt a pufók, vidáman mosolygó babákkal. Kellett a fenének!
De mióta itt élek Amerikában minden tárgynak jelentősége van, mert ezek jelentik számomra az otthont, a világot, amelyből el kellett jönnöm, amely mindig visszavár, én pedig tudom, hogy soha nem mehetek majd haza. Akkor sem ha letelik a tizenöt év. Mégis elképzelem, mégis reménykedem benne.
A férfi itt az üzletben amerikai ugyan, mégis remekül megértjük egymást. Fél szavakból is.
- Ha már így felajánlotta képtelenség rá nemet mondani. A citromos cupcake is tökéletes lesz hozzá. Igazából minden tökéletes lenne, úgyis a tea a lényeg. Persze nem mintha ne lenne ilyenre otthon is lehetőségem, csak hát ha már itt vagyok…- vontam meg a vállam derülten, és a korábbi viccelődésemre kapott tulipános válaszon jóízűen elnevetem magam.
- Hallja, maga aztán nagyon kreatív. Szegény angol bobbyk, elképzelem ahogy sorban leveszik a fejükről a biliket, és miközben sorfalat állnak az angol királynőnek, ott szorongatnak egy fél botanikus kertet.- kacarászok még mindig jóízűen, kifejezetten szórakoztat ahogy ezt elképzelem.
Végül apró diskurzusunkat követően hagyom, hogy a szamovárhoz vezessen, és egy apró bólintással jelzem, hogy amíg ő a hegyikristályok beszerzésével foglalatoskodik, addig én elkészítem a teákat.
- Többféle méretet hozzon, és van amelyik kicsit barackos árnyalatú, olyan is kellene.- szólok még utána miközben visszaindul a bolt részbe, remélem hallotta.
Két poharat veszek ki, és mielőtt megcsapolnám a szamovárt, mindkettőt átöblítem hideg vízzel. Az igazság az, hogy fogalmam sincs ennek van e jelentősége vagy sem, de én anyámtól így láttam. Szép míves fémkosara van az üvegpoharaknak, látszik, hogy mindegyiket szépen rendben tartják és nem csupán dísz, vagy flancos kellék az üzletben, ahogy a szamovár sem az.
Egy olyan asztalt választok, aminél ha a visszatérő férfi velem szembe ül, akkor viszonylag jól ráláthat a boltra is. Igazából egy csészénél többre én sem terveztem maradni. Mondjuk nem mintha sok dolgom lenne, igaz a kristályokkal el fogok egy ideig bíbelődni. Visszatérve egy tálcát is hoz magával, rajta számtalan féle, méretű és formájú hegyikristály darabka. Van közöttük tiszta fehér, víztiszta átlátszó, opálosabb, barackos árnyalatú. Tömör vagy éppen olyan amelyiken látszik, hogy az első mozdulatnál törni fog.
- Ó úgy látom mindenfélét tartanak.- nem mintha szükséges lenne, inkább csak valami gyerekes megszokásból állok lábujjhegyre, hogy még magasabbról szemlélhessem a tálca tartalmát.
- Tegye csak le ide az asztalra a poharak mellé! Igazából csak az alapteát készítettem el. Rumot és tejet nem találtam. Én mondjuk a rumot szoktam preferálni, de az édesanyám csipetnyi kecsketejjel itta a fürtikét. Nem mintha a félvodkás társaságot akarnám erősíteni, és így próbálnám bevinni a napi piaadagot.- halkan, diszkréten mégis szívből jövően nevettem el magam, aztán kíváncsian billentettem oldalra a fejem. Erről eszembe jutott valami.
- Tudja, miért állnak így a kocsma előtt a mínusz tíz fokban az oroszok?- a jobb kezemmel úgy tettem mintha a négy ujjamat egy láthatatlan kabát elejébe rejtettem volna el, de a hüvelyk ujjam kissé elállva mintha kint maradt volna.
- Közben üljünk le ha gondolja…- követtem is a saját javaslatomat, miközben a kezem még mindig ugyanúgy tartottam tovább, amiről magyaráztam neki.
- ...azért, mert így jelzik, ha nincs elég pénzük egy üveg vodkára, de bárkivel bevállalnának felesbe egyet. Szóval így semmiképp se álldogáljon a nagy orosz télben egyetlen kocsma előtt sem, mert azon kapja magát, hogy Vologya társaságában odabent már a Katyusát énekli oroszul.- fene tudja mitől van most ilyen jókedvem. Pedig eredetileg a meló hozott be, és erről eszembe jut, a hegyikristály, amit remélhetőleg eddigre már lerakott az asztalra. Én pedig a kezem végre leengedve kicsit átsimítottam a kövek tetején.
- Elviszem mindet.- jelentettem ki. Nem olyan sok, és persze fel kell készülnöm a hibalehetőségre is. A bevétel bőven kárpótolni fog ezért a kiadásért majd.Felpillantottam rá a kövek mögül, ujjaim még mindig a szépséges darabok felett tartottam.
- Magának amúgy nagyon kellemes az orgánuma. Nem mondták még, hogy járhatna felolvasó estekre? Dosztojevszkij melankóliája kifejezetten jól állna magának. Vagy Csehov drámaisága.- aztán eszembe jutott, hogy ezt talán nem éppen pozitívumként érzékelhette, úgyhogy elkerekedett szemekkel kicsit megrázom a fejem, jelezve, hogy nem szándékoztam sértő lenni.
- Úgy értem….úgy értem, hogy ez a magam részéről dicséret akart lenni, csak valószínű rosszul fejeztem ki magam. Bozse moj!- végül a tálcát kissé odébb toltam és a poharat húztam közelebb.

A macskák állítólag titokzatosak. Mivel nem ismerem mind a sok milliárd macskát, így csak Pirosra tudok hagyatkozni, általánosítás nélkül. S Piros úgy látja a világot, hogy a császár, mi meg a kiszolgáló személyzet. A bolt az ő játszótere, ha hazaviszem, akkor nyaralni megy, minden extrát követelve. De csak Benjit kapja meg és az ő végtelen szeretetét, amely olyan ragaszkodó és heves, hogy általában az első félórában felforgatják az egész lakást, először balhé miatt, utána meg játszanak. Amikor először leművelték, kétségbeesetten hívtam át a szomszédot, miután minden egyes szétválasztás után egyből egymásnak estek.
Ő meg fogta, kibontott egy adag chipset és leültetett a kanapéra, majd mellém vágódott, egy sör és egy pohár víz kíséretében. Dehogy utálták egymást! Dominanciaharcnak sem mondanám, mert hol az egyik, hol a másik akarata érvényesül. Az pedig nem másban végződik, mint játékban.
Pirosnak rejtély vagyok, mert hiába hízeleg, nem tud magához szelidíteni. Én bizony rendre rakom, vagy éppen hagyom kitombolni a fejét. És ezt nem tudja hova tenni, így ha rászólok, akkor azonnal viselkedik. Vagy éppen pont nem.
- Figyelje majd meg a többi kedves vendéggel. Aki tutujgatja, meg kedveskedik neki, finoman szólva... levegőnek nézi.
Szerintem egyszer könyvet fogok írni Pirosról. Mit is gondolhat, mikor vásárlók jönnek, mikor Benji szétnyalja a bundáját, vagy éppen lelöki az asztalról.
- Nos, akkor már érthető, hogy a feketeség miért hízelgett - Simítom meg fejét Pirosnak, aztán hagyom a babával.
Rápillantok. Valahogy amikor a szamovár szóba került, otthonosság költözött rá. Mint aki élt, vagy él benne.
- Vannak, akik kifejezetten a teáért jönnek be. S ők is mesélnek arról, feléjük hogyan fogyasztják a teát. Néha elgondolkodom, hogy érdemes lenne egy közösséget összehozni rá, bizonyára meglenne az igény.
Emlékek. Mindneki emlékkel jön, ami nekem nagyon fájó pont, hiszen nincs. Elveszett, eltűnt, s már nem fog visszajönni. Vajon milyen lehet az? Emlékezni a gyerekkorra. A csínytevésekre, az első vitát a szülőkkel. Az első cigit. Az első éjszakai kilógást. Az első csókot, a félszeg randira hívást. A hírt, hogy felvettek az egyetemre. Az első sikeresen elvégzett munka. Igaz, az nekem is megvan, mégis... nem olyan. Ezeket a kérdéseket már egy ideje elengedtem, és azóta sokkal nagyobb élvezettel is hallgatom a betérőket. Mindig is kívülálló leszek, megfigyelő, ezen semmi sem fog már tudni változtatni. Élvezni viszont lehet.
- Citromos cupcake – bólintok, s a tálcára, a szalvéta ésa tányér kettősére helyezem a fogóval a süteményt, mellé helyezve a villát. - Sokan mondták, hogy a teázás társasági esemény. Egészen más lehet, mint egyedül inni.
- Egyedi látogatás lenne. A királynő úgyis szereti a virágokat – mosolygok.
Uhh, egészen egyéni kívánság, de Sofie érteni fogja és úgy válogatja majd ki. - Rendben – bólintok.
Mióta magamhoz tértem, nem kapkodok. Nem tudom, alapvetően is voltam-e ideges típus, rohanó. De nem látom értelmét. Az életbe annyit érdemes beletenni, amennyivel élvezni lehet. Ha mindig rohanok, akkor sosem ott vagyok, ahol éppen tartózkodom. Mindig előrébb akarok lenni és elveszítem a jelen pillanatát. Márpedig nekem az a legfontosabb. Múltam nincs, s jövőt sem remélek, sem hosszút, sem mást. Így maradok a jelenben és élvezem, amit kapok és adok.
- Van pár – mosolygok, s elé helyezem úgy a dobozt, az asztlra hogy kényelmesen nézegetni is tudja, s teázni is. - Hova gondolta, hova teszem? - kérdezem tőle mosolyogva. - Van tej. Melegen kéri? – nézek rá értetlenül, és elveszem a tejet tartalmazó fémkancsót. Figyelünk arra, hogy mindig friss legyen, így az asztal alatt lévő hűtőből töltök is ki frissen belőle.
- Rummal sajnos nem szolgálhatunk – mosolygok vissza rá, ahogy halkan elneveti magát.
Közben rámutatok a tőle távolabb álló csészére, némán kérdezve, hogy az enyém-e.
Kezembe veszem a csészét és először megnézem a folyadékot benne, majd beleszagolok felette. Aztán egy kis kortyot iszok belőle, ízlelgetem, s helyet foglalok.
- Mmm, ez nagyon finom. Nem, nem tudom – nézek rá érdeklődéssel. Sok mindent nem tudok és soha nem is fogok már annyit tudni, mint a korosztályom. S nem zavartatom magam ezek miatt.
Elnevetem magam.
- Érdekes szokás. És bajtársias, ha belegondolok. Hiszen így társasága is akad. Hiszen, ahogy mondják, ökör iszik magában – erre emlékszem és jó ideig nem értettem a jelentését. Legfőképpen, mert nem ihatok alkoholt. És mert a tömeg nagyon nem nekem való. A társalgások meg általában kifárasztanak.
- Állítólag az alkohol legyőz minden nyelvi akadályt és gátlást – mosolygok továbbra is, majd újfent megízlelem a teát. Nagyon finom. S tudom, nem fogok én oroszhonban énekelni. Repülőre nem ülhetek. Máshogy is lehet menni, de nekem annyira nem szerencsés dolog. Jó itt nekem. Szinte minden kultúra helybe jön.
Meglepődéssel pillantok rá.
- Mindet? Rendben – bólintok, majd megakad egyen a tekintetem. Enyhén színes és nagyon érdekes formája van. Nem értek hozzájuk, szeretek a közelükben lenni, némelyiknek a színében, másnál a formájában nagyon szeretek gyönyörködni. Két kedvencem van, az egyiknek furcsa, gyöngyházszerű színe van, s mindig mást mutat, attól függően, hogyan vetül rá a fény. A nevét természetesen mindig elfelejtem. A másik pedig gyönyörű, királykék kő, benne aranyló vonalakkal, pöttyökkel. Akkor szeretem a legjobban, amikor téglalapra van vágva. Gyönyörű. S itt se kérdezze senki, mi a neve. A többit meg mindig keverem. Ha Sofie nem válogatta volna ki, mert némely vevők hajlamosak nem ugyanoda visszatenni, ahonnan elvették, én bizony mást is beleválogattam volna.
Újfent meglepődéssel tekintek rá, ami érdeklődéssé alakul. Dosztojevszkij... rémlik valami. Melankólia. Pedig hogy igyekszem jókedvű lenni! Ám bárénekekben is inkább a melankólikus dalok mennek jobban hangomhoz.
- Egészen jól eltalálta, már amennyire a báréneklést lehet felolvasó esteknek tekinteni – nevetem el magam halkan. - Dosztojevszkij rémlik. Csehovot egyáltalán nem ismerem. Cseresznyés..kert? Talán? - nézek rá érdeklődéssel, mert nem vagyok biztos a tippemben.
- Annak vettem.... bose moy? Az mit jelent? - kérdezem érdeklődéssel. - Mit szoktak tenni a teába még? - Sokféle képpen ittam már a teákat, attól függően, kikkel ültem le beszélgetni, s kíváncsi vagyok, ő miként issza.