Kiszállok a liftből, és enyhén bicegve végigsétálok a folyosón. Lehúzom a fejemről a műtős sapkát, és a sötétzöld ing zsebébe gyúrom. A földszinten teljes csend honol, bár éjszaka a kórház legtöbb emeletén az van. Itt a bonctermeknél azonban szinte biztosított a háborítatlanság. Nincs zaj, rohanás, nincs üvöltés, nem zavar senki, és egy orvos, rezidens vagy ápoló sem jön le ide, ha nincs elháríthatatlan dolga.
Odasétálok az egyetlen kávéautomatához, ami ezen a szinten található, bedobok egy érmét, majd elemelem a kész kávét. Ma már az ötödik, pedig még csak hajnal fél 2 van, alig 5 és fél órája vagyok bent. Leülök az egyetlen padra, ami a fal mellé van téve, az ajtóktól kicsit arrébb, és magam mellé teszem a poharat. Két kézzel fogom meg a jobb térdem, hogy megnyomkodhassam. Még feszes a pólya, de csupán csak azért, mert az ízületem valószínűleg megdagadt. Csak három hete, hogy utoljára műtötték. Oldalra fordulok, és ahogy felhúzom a lábam, hogy a talpam a padra tehessem, leverem a kávét. - Merde – motyogom idegesen, és egy rövid ideig fáradtan nézem a padlón táguló fekete pocsolyát. Fel kellene törölnöm, mert még a végén valakire a frász jön, mert itt soha senki nem jár. Végül csak ásítok egyet, és óvatosan feltekerem a műtős nadrág szárát a térdem fölé. Látszólag érintetlen a testszínű rugalmas kötés, de érzem, hogy alatta kissé benedvesedett a bőröm, és átáztatta a legalsó réteget.
Én megúsztam egy lábsérüléssel, amíg Charlie, aki el sem akart jönni aznap hegyet mászni, elvesztette a normális élet és fényes karrier lehetőségét. Én, aki ráerőltettem, hogy a kanyonba menjünk a városnézés helyett, most jöttem ki egy háromórás műtétről, és csupán annyi bajom van, hogy kicsit fáj a térdem. Nemcsak a bűntudat gyötör minden nap minden egyes pillanatában, hanem a szégyen is, hogy én azt csinálhatom, amit Charlie-nak kellene, hogy pont én vagyok az a sofőr, aki a balesetet okozta, de megússza egy enyhe agyrázkódással, miközben az ártatlan vezető az életéért küzd, vagy talán már azt sem. Igazságtalannak érzem a kórházban töltött idő minden percét, néha elképzelem, hogy Charlie is ott áll a folyosón, vagy kacérkodik a nővérekkel és fiatalabb rezidensekkel, vagy épp beront a személyzeti szobába egy jókora salátás szendviccsel és egy üveg C-vitaminos löttyel, mert szerinte ma még nem ettem semmit. Nem kárpótol és semmit sem enyhít a fájdalmamon a tudat sem, hogy ő mindezek ellenére boldog, én pedig megérdemelten gondolok az előbbiekre egyfolytában.
Kiakasztom a kötést tartó apró kapcsokat, és ahogy felenged a szorítás, halkan felszisszenek. Most már határozottan meg tudom állapítani, hogy kissé feldagadt, ami tulajdonképpen még enyhe következménye is annak, hogy három órán át álltam a műtőasztal mellett. Kicsivel több mint egy hét telt el azóta, hogy itt vagyok a kórházban, és két napja újra éjszakai ügyeletben. Most először mentem műtőbe asszisztálni, és őszintén szólva jobban ment, mint amire számítottam. Vagyis ez így nem pontos: számítottam arra, hogy gond nélkül fog menni, de azt hittem, nagyobb energiát igényel majd az összpontosítás.
Letekerem a pólyát, leteszem a padra (a kávé helyére), és megtapogatom a térdem, majd a hosszabb heget az alsó lábszáramon pontosan középen. A sípcsonttörés már rég begyógyult, és csak időnként viselkedik úgy, mint a reuma, de a térdemet többször kellett műteni. Néha eszembe jut, hogy mi lesz, amikor már nem fogok bírni órákig állva maradni, ha tényleg nem lesz soha többé száz százalékos a térdem, és ilyenkor megnyugvást érzek. Akkor majd nem leszek kénytelen élni ezzel a kiváltsággal, amit csakis Charlie miatt viselek most is: hogy azt csinálhatom, ami boldoggá tesz.
Megszokhattam volna a halált. Meg kellett volna már szoknom a halált. Tudnom kellene kezelni, az enyém kellene legyen ez a készség... Mégsem remekelek. Mentségemre legyen mondva, és hatalmas áldás, hogy ritkán kell szembenéznem vele, viszont ha a jövőben szeretnék komolyabban belemerülni a neurológiába, félő, hogy komolyabb számokkal kell szembenéznem. Erre gondolok, ahogy lefelé battyogok a lépcsőn. Egy, kettő, három, négy... Valakinek csak eddig tart. Azt mondják, az orvosok többsége istennek képzeli magát, betegségek ellen küzdenek, biorobotokkal egészítenek ki olyasmit, ami hiányosan született, machinálnak a génekkel, mindent gyógyszerekkel próbálnak meg uralni... Az azonban fájó, hogy egyikünk sem isten és ez mind csak próbálkozás. Nem menthetünk meg bármit és mindenkit, nem gyógyíthatunk egyetlen érintéssel és semmiféleképpen sem fordíthatjuk vissza a halált. Ezzel pedig együtt kell élnünk. Amikor a szüleim a szakmájukról meséltek, még nem láttam ezeket a sötét részeket, mindig csak a bizalom, a tudás, a segíteni akarás villogott a szemem előtt, mintha sosem érhetne kudarc. Ez egy olyan készség, amit már az orvosi első évében meg kell ízlelni és az évekkel tenni a magadévá, én mégis sebezhetővé válok tőle. Megnyugtat és zavar az emberek közelsége egyazon időben, ez pedig számomra túlságosan is idegen ambivalencia. Inkább a magányt választom. Éjjel nincs nagy pörgés, az ügyeletes pedig (azaz én) mindig elérhető, de nem kell ugyanazon a széken gubbasztanom és ugyanazokkal az emberekkel beszélgetnem végig, így kihasználom a lehetőséget és teszek egy egészségügyi sétát. Célom nincs, a lábaim maguktól vezérelnek a kórház sötétebb folyosói felé. Szinte egészen kiürül a fejem, amíg az arcomba nem villan a kávéautomata. A mozdulataim továbbra is nyikorgósak, ahogy a zsebembe túrok és érmét dobálok a gépbe, és addig sem nézek körül, amíg kicsorog a sárízű nedű. A tompaságból csak a szőke fürtök zökkentenek ki, hiszen ismerlek, és egyből tudom azt is, hogy nem ide való vagy. Senkinek sem kellene ezen a szinten mászkálnia, ha egy tökéletes világban élnénk, mondhatni a Paradicsomban, örökléttel - legalábbis örök egészséggel. Megakad a pillantásom a sötét tócsán a padlón, mellette az oldalán fekvő barna kis pohár - éppen ilyen van az én ujjaim között is -, és a történeted egyes részei a helyükre pattannak. Azt nem tudom, miért vizslatod a lábad ilyen áthatóan, de kérdés nélkül indulok meg feléd, hogy ezt kiderítsem. Vagy ne. Lehet, hogy neked sincs kedved beszélgetni, akkor pedig kár lenne erőltetni, egyébként sem indult olyan zökkenőmentesen a kapcsolatunk, mint azt megálmodhattam volna. - Parancsolj - nyújtom feléd a három kortynyi megváltást, bár fogalmam sincs, te is feketén iszod-e vagy mindegy, de arra esküdni mernék, hogy a kifolyt kávénál minden jobb. Úgy mérem fel, van még egy falatnyi hely a lábad mellett ezen a padon, ezért ha átveszed a poharat, ha nem, letelepedek ide. Rád nézek, az arcodról próbálok meg leolvasni valamit - fáradtság lehet ez vagy csak a saját kimerültségemet tükrözöd vissza? -, majd a lábszáradra ejtem a pillantásom. Heges. Nem is apró, nem egy gyerekkori sérülés emléke, egészen friss, egészen fájdalmas. Valószínűleg meg kellett heggeszteni odabent ezt-azt - mi történhetett? A térded csúnyább. - Hozok rá egy új fáslit. - Meg jeget. Azt valószínűleg találnék itt. Fel is állok, mint egy igazi keljfeljancsi, talán le sem ért a fenekem igazából. Nincs minden ajtóhoz kulcsom, azonban itt is van egy általános szoba, amihez jár elsősegély doboz - kissé ironikus, hogy ez egy kórházban is előírás, most mégis hasznunkra válik. Ha nem rohansz el a két perces távollétem alatt, a visszatérésemmel le is guggolok eléd, és gyengéden megérintem a duzzadt részt. Arra esély sincs, hogy észrevegyem, ha esetleg dárdára akarnál szúrni a pillantásoddal, így muszáj lesz erélyes szavakkal elzavarnod, ha nem szeretnéd, hogy ellásalak - legalábbis egy friss rögzítést adjak a fáradt ízületnek.
A folyosó másik végéről is hallom a lift csengését, ahogy megérkezik, hiszen az egész szint kong az ürességtől. Azt reméltem, hogy nincs itt senki. Legalábbis ezen az osztályon ilyenkor nem dolgoznak, és kétlem, hogy rajtam kívül bárkinek eszébe jut a hullaházban tölteni a szabad perceit. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valaki itt felejtett valamit még nappal, vagy kifogyott az összes kávéautomata az épületben, vagy valaki követett, vagy… Messziről is felismerlek, ahogy kilépsz a lift ajtaján. Betűről betűre emlékszem az orvosok és rezidensek listájára, akik jelenleg műszakban vannak, a sziluetted pedig nem nehéz azonosítani. De arról elképzelésem sincs, hogy mit keresel itt egyáltalán, nem hogy ilyenkor. Kizárt, hogy ugyanazért jöttél le, mint én, és pontosan ugyanakkor, és kizárt, hogy mindketten ugyanabban tévedtünk – miszerint ez a szint üresebb egy templomnál is. Csak egy rövidke pillanatig nézlek, amíg el nem indulsz a folyosón, és bár tudom, hogy elkerülhetetlen a beszélgetésünk, még reménykedem benne, hogy nem fog sokáig tartani. Óvatosan elkezdem letekerni a nadrágom szárát, mert az utolsó dolog, amire jelenleg szükségem van, az a kérdéseid. De túlontúl lassan sikerül, fájdalmas a duzzanat a fásli szorítása nélkül, tapad hozzá a textil, kissé égeti is a bőröm. Nagyjából a sípcsontom közepéig jutok el, amikor megszólalsz a fejem fölött. Rád nézek, aztán a felém nyújtott kávéra, és mire bármit mondhatnék, már mellettem ülsz. Látom, ahogy a lábamra nézel, amiről rövid időre én is megfeledkeztem a hirtelen megjelenésed miatt. - Köszönöm! – mondom halkan, és látványosan veszem át tőled a poharat, remélve, hogy ez kellőképpen eltereli a figyelmed a hegeimről. Hát nem jött be. – Nem…kell - mire ellenkezhetnék, már itt sem vagy. Egy sóhaj közepette behúnyom a szemem, és az előbbi balesetből tanulva, forrón megiszom azt a három korty kávét. Nem akarom, hogy befáslizd a lábam, nem akarom, hogy hozzám érj, nem akarom, hogy bármit is tegyél értem. Vagy bárki. De hogy menekülhetnék? A rövid ismeretségünk alatt kiderült, hogy nem szállsz le rólam könnyen, ha egyszer összefutunk, kimerült, sánta kutyaként meg még szánalmasabb lenne elindulnom a lift fele. Hogy magyarázzam meg, hogy nincs veled különösebb problémám, de nem is érdekelsz különösebben, és ha egyedül szeretnék lenni, azt úgy is értem? Arra számítottam, hogy mellém ülsz, arra nem, hogy leguggolsz elém, és ettől még kínosabb az egész helyzet. Nagyon, de nagyon meg szeretném mondani, hogy menj el, hagyj egyedül, hagyj békén, és fogalmam sincs, hogy mi tart vissza. Egyáltalán nem jellemző rám, hogy szó nélkül maradok bármilyen helyzetben, ritkán zavarodok össze vagy leszek döntésképtelen. Felszisszenek, ahogy hozzáérsz a bőrömhöz, még ruhán keresztül is, és ez ad löketet arra, hogy megfogjam a csuklód, és elhúzzam a lábamtól. - Megcsinálom. Egyedül – a suttogásom is már-már visszahangzik az üres folyosón, így még egyértelműbb a szavaim határozottsága. Elveszem a kezedből a jeget, majd a szemeimet egy pillanatra lehúnyva, a fogaimat összeszorítva a térdemre helyezem a kis zacskót. Nehezen bírom ki, hogy ne mutassak semmi más reakciót, mert azt érzem, hogy szétszakad a térdem, és bár kár is tagadnom, hogy a lábam most éppen nincs versenyformában, azért még nem kell ennél is szánalmasabb állapotba kerülnöm előtted. - Mit keres itt? – egy röpke pislogás után már érzelemmentes az arcom, és azon gondolkodom, hogy induljak el a lift fele.
Földöntúli ez a kimerültség. Úgy tűnik, mintha napok óta egy percet sem aludtam volna, pedig a testem csöppet sem fáradt, a szellemmotor akadozik és pöfög, jó szerelő után sír, én pedig a maradék jelenlétemmel igyekszem ezt figyelmen kívül hagyni. Ami azt illeti, haragszom magamra. Még nem tudom megfogalmazni az okát - vagy legalább egyet választani a temérdek lehetőség közül - vagy nem is akarom; amikor meglátlak, megfeledkezem a saját gondolataimról és az aktuális feladatra koncentrálok. Kávét adni a kávé vesztett hölgynek. Ellátni a sérült hölgyet. Automatán indul a program, ez pedig később akár gondot is okozhat, de bízom benne, hogy pozitívan látom majd, és megfelelőnek bélyegzem ezt a reakciót. Tényleg nem hallom meg a hangod, csak eltűnök, kutatok, visszatérek, és már le is guggolok, hogy azt tegyem, amihez értek. Szerencse, hogy téged nem fenyeget most az elmúlás veszélye, nem akkora a nyomás - Dr Pierce, hát nem bírja az éles helyzeteket? Ma nem. Ma talán már nem, és ezért tényleg dühös vagyok. Mindig a topon kell lennünk, ez egy ilyen szakma, nincs idő érzelgésre, csak a tettek számítanak. A fájdalmas szisszenésre felkapom a pillantásom, az arcodat kutatom, ahogy ujjaim továbbra is gyengéden futnak végig a lábszáradon. Érdekel, hol sérültél meg, érdekel a történet, részben azért, mert te magad is érdekelsz, de be merem vallani magamnak, hogy egy kis figyelemelterelés is remek lenne. Persze, máris az vagy. Nincs kedvem beszélni, sem faggatózni, és többször is éreztem már úgy, hogy nem szívesen nyílsz meg nekem, ezért nem teszek megjegyzést. Talán látod rajtam az érdeklődést és a jó szándékot. Talán azt hiszed, okoskodni és hőst játszani szeretnék csupán. Mindenesetre, nem ellenkezem, hagyom, hogy elvedd tőlem a hűtést, de továbbra is az arcodat figyelem. Erősnek látlak, ez pedig furcsa módon melegséggel tölt el, és egy fokkal erősebbnek érzem magamat is. - Csak egy kis magányra vágytam. - Lassan állok fel, hogy újra kényelembe helyezzem magam ezen a rozoga ülőalkalmatosságon (mintha valaha is szükség lenne rá, hogy itt civilek várakozzanak), és a falnak döntöm a fejem, úgy fordítom feléd. Már több életet érzek a saját pillantásomban, szinte megmosolyogtat. - Feltételezem, ez önre is igaz, úgyhogy kérem, ne érezze magát.. zavarban, nem kötelező beszélgetnünk. Mintha itt sem lennék. - Megrándul az ajkam, de nem lesz belőle mosoly. Újra a lábára esik a pillantásom. - Jobb kicsit? - Tudom, éppen most mondtam, hogy hallgassunk, majd faggatom, nem vagyok valami következetes, de mit tehetek, ha valóban érdekel a hogyléte. A válasza után előre fordítom a fejem és lehunyom a szemeim, ezzel hátha sikerül megerősítenem a korábbi kijelentésemet. - Szóljon, ha tehetek önért valamit.
Kezdőlap
- Merde – motyogom idegesen, és egy rövid ideig fáradtan nézem a padlón táguló fekete pocsolyát. Fel kellene törölnöm, mert még a végén valakire a frász jön, mert itt soha senki nem jár. Végül csak ásítok egyet, és óvatosan feltekerem a műtős nadrág szárát a térdem fölé. Látszólag érintetlen a testszínű rugalmas kötés, de érzem, hogy alatta kissé benedvesedett a bőröm, és átáztatta a legalsó réteget. 
