Lola számomra olyan, mint egy kincs. A húgomként tekintek rá, és éppen ezért, ha reggel ötkor felébreszt, és a hangjából érződik, hogy baj van, akkor az sem számít, hogy hajnali háromkor értem haza, és alig látok kettőig. Majdnem átesek a macskán, amikor a fülemhez tartom a mobilomat, és a kis vékonyka hangját hallgatom, meg a belőle kitörő sírást. - Maszatka nem értem, amit mondasz…nem lehetne lassabban? Igen, nemrég keltem fel, és tejem sincs itthon Mrs. Norris macskájának. – ásítva tárom ki a hűtőnek az ajtaját, és a megpenészedett sajtot lesem a háttérben, ami nem csoda, mert lassan egy hete nem voltam itthon. Egy bevetésen ütöttem el az időt, de végül elkaptuk a gaztevőt, és most már a hűvösön csücsül a tárgyalásig. Néha még lecsukódnak a szemhéjaim, és csak bólogatok a nagy bolondságra, amit a telefonban regél el nekem. Bólogatok, és néha berakok egy-egy okét, és ahát, de a végére az áll össze, hogy a sorozataiban se mindig lesz happy end, és a készítők olyan megoldással lepik meg a nézőket, amik nem tetszenek nekik. - Figyelj most nem értelek…a múltkor José még azzal a szobalánnyal volt. Jaj, keverem a két sorozatot, bocsáss meg nekem. – vakarom meg a tarkómat, és most aztán végképp elvesztettem a fonalat, mert nem értem, hogy ki az, akit megöltek, és miért sajnálja ennyire, hogy ilyen véget ért. - Tudod mennyi az idő? Reggel fél hat. Nem szeretném azt feltételezni, hogy fent voltál egész éjszaka, de ha jól sejtem a hadarásodból, akkor ez következett be. Életem nincsen ezzel semmi baj, csak tudod…ó. – elhallgatok, a mesékkel még jobban csőbe tud húzni, és az a legpraktikusabb, ha most nem avatkozok közbe. A falon lógó órára tekintek, és fél szemmel mérem be a nagymutató helyét, mire rájövök, hogy lassan húsz perce beszélünk telefonon, de nem értem a másik felet. - Maszatka adj nekem egy kis időt, és átmegyek hozzád, rendben? – a hümmögés már felér egy igennel is, ezért bontanám a vonalat, de Lola nem az a lány, akivel ezt megtehetem. Fél kézzel kapkodom magamra a még tisztának mondható ruháimat, és csak ezután kelek útra. A kocsimmal a leggyorsabb a New York-i forgalomban, most nem kísérlek meg taxit fogni. Az úton azt ecseteli nekem, hogy a rózsaszínnek is több árnyalata van, de a kéket jobban szereti mostanában. Az apukáját nem említi, így félek, hogy vele kapcsolatban léptek fel gondok, de erre majd személyesen rákérdezek, de mielőtt elérnék hozzá, még megállok a kedvenc pékségünknél. A túlélés érdekében felvásárolom az összes fánkot, meg egy kakaós csigát is, a boldogsága záloga pedig nem más, mint a csokis tej. Én maradok a kávé mellett, de ez a lötty nem nevezhető annak. Máris beugrom a kocsiba, a szerzeményeimet az anyós ülésre teszem, és néhány mellékutcán át el is jutok oda, ahol a legjobb barátom lakik. A túlélő csomaggal együtt szállok ki, ellenőrzöm, hogy mindent bezártam-e, mert hajlamos vagyok sajnos itt felejteni valamit. A hajnal hűvösre sikeredett, de nem baj. Alig állok a lábamon, most veszem észre, hogy felemás zokni van rajtam, de megnyomom a csengőt, és abban a pillanatban kinyílik az ajtó, és meghallom a kutyaugatást is. - Megjöttem. – tartom fel mindkét kezemet megadva. Nem szeretem, ha sírni látom, de biztosan nagy a baj, ha egész éjszaka fent volt. Lehet ihlethiánya van, és nem tud írni? - Mi a baj Maszatka? – nézek le a pinduri kislányra.
Lesújtva érzem magamat, ahogyan a film végén lévő felirat feltűnik a képernyőn, én pedig úgy török össze, mintha szilánkokból lennék. A párnámat szorítom magamhoz, és azon tűnődök, hogy minden jó dolognak miért kell így vége lennie? Eldőlök a kanapén, és hiányérzetem támad. Olyan, mintha valami nem lenne helyén az életemben, és ez idegesít. Olyannyira, hogy muszáj ezt valahogyan megoldanom, elűznöm, ezért nekiiramodok a konyhának, pontosabban szétpakolok mindent egy hajnali sütéshez, minek közepén tartva alsó szomszédom ismét teljesen kifordulva magából kopogtat az ajtómon, és arra kér, hogy legyek egy kicsit tekintettel rá, habár hozzáteszi, hogy egyszerűen nem bír elviselni. Az érzés kölcsönös, ezért miután befejezte a mondandóját, minden egyéb megjegyzés nélkül csukom be az ajtót, és ülök le vissza a kanapéra. Mostanában eléggé korlátozottak a gondolataim, és csak két személyre tudok igazán gondolni. Ezért is van szükségem olykor ilyesmi figyelemelterelésekre, melynek végén még ramatyabbul érzem magamat, mint ahogyan elkezdtem. Apa még mindig nem akar az étterem közelébe engedni, és őszintén a beszélgetést sem erőltetjük. Időt kért, és én adtam. Mégis szükségem van rá, a jótanácsaira, melyekből már egy jó ideje nem kaptam semmit sem. Jócskán benne vagyunk a hajnalban, én pedig vigasztalhatatlan vagyok.
Nickre van szükségem, ezért a telefonom után tartott kutatómunkát végül az ő számának tárcsázásával zárom le. Vajon alszik már? Mindenki alszik ilyen időben, csak én nem. Én vagyok az egyetlen, aki képes ébren maradni, és tönkretenni az idegeit mindennel kapcsolatban, csak ne kelljen az alvásra koncentrálni, ami amúgy sem jön össze mostanában. Annyi kávét ittam, hogy fogalmam sincsen mikor aludtam mostanában, és valószínű a szervezetem sem igényli. Mégis szükségem lesz rá, mert most már nem csak önmagamért felelek, - ami eddig is eléggé botrányos volt, - hanem a kicsiért is. Miképp mondjam el ezt Nicknek? Úgy érzem egy mókuskerékben ragadtam, és nem tudok kijönni belőle. Néha megakadok arra a pillanatra, amíg valakinek elmondom az igazságot, majd folytatom tovább. Erről jut eszembe, szükségem lenne valami chipsféleségre, mert a film közben felfalt keksz nem éppen enyhítette az étvágyamat, ami még nagyobb lett, ha az egyáltalán lehetséges. A kómásan ismerős hangra nem kell sokat várnom, amely most arra késztet, hogy mindenről egyszerre számoljak be neki, kivéve arról az egy dologról, amiről valójában beszélni akarok vele. - Olyan kegyetlenek voltak…pedig ők csak boldogok akartak lenni. Miért nem hagyják őket békén, Nick? – akadok ki neki telefonon keresztül, de itt még nincs vége. - Az nem az Nick…az egy másik, amit múltkor néztem, de hasonló ahhoz, amire te céloztál. Figyelsz te rám? – folytatom tovább, miközben legalább az ötödik tiszteletkörömet teszem a lakásban, és közben igyekszem nem elesni a kutyusban, akit az étteremben találtunk, és Nick megengedte, hogy nálam legyen. Igazából a nevével kapcsolatban még mindig döntésképtelenek vagyunk, de jelenlegi állás szerint Ropinak hívják. Ropi pedig hihetetlen aranyos, és hűségesen járkál utánam, hiába kérem, hogy álljon le, mert szegény meg fog szédülni, mégsem teszi. Ezért kénytelen vagyok én megtenni ezt a drasztikus lépést. Az időre kérdez rá, én pedig szövegelésem közben az órára pillantok. Hunyorogva, de végül sikerül rájönnöm mennyi is az idő pontosan, majd bocsánatkérő szavakat motyogok a telefonba, és még azért is elnézést kérek, hogy nem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni az éjszaka folyamán, ami kifejezetten az én hibám. Sóhajtok egyet, és most értetlenségemet fejezem ki azzal kapcsolatban, hogy Hamupipőke pasija miért magyarázta azt, hogy Hamupipő az élete nője, közben mindenkivel felpróbáltatta azt a nyomorult cipőt, mert nem emlékezett rá? Hosszasan vágok bele abba a témába, hogy ez mennyire igazságtalan, és emiatt csak fél füllel hallom, hogy éppenséggel azt tervezi, hogy meglátogat. Halk okét mondok, de utána tovább folytatom, és most a hercegnő ruhájáról eszembe jut a színek iránti megbolondulásom, mert nem tudom megmagyarázni milyen indíttatásból, de mostanában azok sem igazán nyerik el a tetszésemet vagy nem úgy, ahogyan eddig. Észre sem veszem, hogy mennyire elcsacsogtam neki az időt, egészen addig, amíg a csengő meg nem szólal, én pedig a szemeimet törölgetem, hogy emberi kinézetbe varázsoljam magamat, de mikor meglátom Nicket, újabb könnyekbe török ki, és szorosan belecsimpaszkodok a derekába. - Olyan jó, hogy itt vagy. – nyöszörgöm a felsőjébe, miközben lopva pillantok le a karján csüngő szatyorra, ahonnan ismerős, és kellemes illatok szállnak fel. - Fánkot hoztál…komolyan? – húzom be magammal becsukva gyorsan az ajtót, és miután előkerül a doboz, egyből egyet el is csenek. - Mhm, ez isteni. – nyalom meg az ajkamat, és most teljesen elvonja a figyelmemet a finomság, így még a kérdésére sem tudok választ adni egyelőre. Mutatom neki, hogy üljön le a kanapéra, de mivel ott van a süti, így a fotelra mutatok inkább, majd mégis a kanapéra, csak a másik oldalára. Én viszont képtelen vagyok leülni. - Emlékszel, mikor múltkor véletlenül csomagot dobtak be hozzám? – érdeklődök tőle, majd végül én is leülök. Annyira szeretem a fánkot, és Nicket is ezért. Meg másért is, de most ezért főleg.
Kettőkor még jelentéseket írtam, most meg azt se tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. A lényegen nem változtat, mert magasnak születtem, és bajban van a legjobb barátom. Miből lehet tudni, hogy Lola nincs jól? Amennyiben már azon is kiakad, ami happy enddel végződik. Minek hozza fel Hamupipőkét, amikor rajong azért a meséért? Nem értem a női logikát, de isten bocsássa meg, ha nem vagyok toppon két óra alvás után, és az sem megy, hogy egy normális zoknit vegyek fel. A szüleimnél se jártam a húgom születésnapja óta, talán ebben az időtájban láttam utoljára Lolitát is, aki keservesen panaszkodik a telefonba, én meg igyekszek lépést tartani vele. Nagyon nehéz az észjárása, a színeknél már elakadok, és nem is merek vitába szállni vele, mert akkor a végén rám csapja az ajtót, és feleslegesen teszem meg az utat a házához. A kis lakása egy igazi energiabomba. A rosszkedv ellen tökéletes, imádnivaló csajszi, és remélem mások is meglátják benne azt, amit én már régóta. Őrületes kavalkád, néha elgondolkodom azon, hogy írok mellé egy használati útmutatót is, de egyelőre az a lényeg, hogy elérjek a küszöbéig, és ne felejtsek el édességet vinni. Az első menszesze alkalmával elmentünk az egyik palacsintabárba. Mások irtóznak ettől a témától, de engem nem akasztott ki, amíg nem kellett betétért, vagy tamponért mennem. Felnőttünk, de a szívünk mélyén még gyerekek vagyunk. Az egyedül lakás nehéz, a tiszta ruha nálam kiváltság a munkámból kifolyólag is, de próbálok egyensúlyt teremteni. Russell Morgan „rokona” egy isten csapása, néha azt érzem, hogy egy szellemmel vetekszik. A kiscsaj egy rémálom, ha arról van szó, hogy az éjszaka közepén betörjön hozzám, és elsorolja a hűtőmben lévő lejárt élelmiszereket. Úristen, hogy merre kalandoznak el a gondolataim, mire sikerül egy parkolóhelyet találnom a pékség előtt, és betérhetek. Felvásárolom az ottani fánkkészletet, a csokis tej sem maradhat el, és egy kakaós csoda is belefér ebbe, aztán fogom magam, és amilyen gyorsan tudok fizetek, mert Lola a végét járja, és már akadozik a mondandója is. - Ugye nem álltál neki sütni…mondd, hogy nem verted fel a szomszédodat Maszatka? – érdeklődök, hogy azért tudja még vonalban vagyok, ami pont elegendő ahhoz, hogy elérjek az épület sarkához, és leállítsam a motort. Egy-két perc, és már bent is vagyok, aztán szaladok fel, ahogyan a lábaim bírják, és becsengetek hozzá. - Nem megyek sehova, látod ez már háromdimenziós. – tárom ki a karomat, és máris belém csimpaszkodik. A kis kacsóival átfogja a derekamat, és a szívem legalább megnyugszik, hogy nem törtek be hozzá, és nem esett semmi baja. A síráson kívül, de előbb-utóbb annak is a végére járunk, ha már elérem, hogy beszéljen a problémákról, addig meg maradnak a sorozatok, és a kaják. - Mi mást? – vigyorodom el, és van olyan szemfüles, hogy berántson, és elvegye tőlem a szatyrot. Egy isten átka, ha ételről van szó, mert képes lenne megmászni a Himaláját is, ha édesség várja a tetején, vagy ha bemagyarázzák neki, hogy a felhők vattacukorból vannak a hegytetőn. - Akkor örülök. – a helyfoglalás nem megy elsőre, mert mindenhol használt dobozok, sütik, és mi egymás van szétterítve, de végül a fotelt választom egy kis elpakolással, és lehuppanok oda. Még ez is kicsi nekem, de az egyik lábamat keresztezem a másikon, és a karfára helyezem kényelmesen a karjaimat…bárcsak ne lógnának le a végén. - Rémlik valami, de ez most hogy jön ide? – döntöm hátra a fejemet, és a tv-re siklik a tekintetem. Ez aztán nem semmi…maraton szappanopera adó. - Mikor fizettél elő? Jesszusom, akkor ezért nem láttalak hetek óta. Ne sírj, mert nem fogsz nagyobbra nőni. Mesélj, mi váltotta ki ezt a menstruációs ciklust nálad, de őszintén? – meredek rá, és megpaskolom a karfát, hogy üljön rá.
Gondolt már valaki arra mennyire nehéz a szoba egyik végéből átjutni a másikba, amikor csak egy dologra tudsz egyszerre koncentrálni, és arra sem igazán? Mert én nem gondolok rá, én tudom. Jelenlegi tapasztalataim alapján az, hogy kikerüljem a fotelt, és épségben eljussak vissza a szoba másik pontjába anélkül, hogy ne sérüljek meg, nem igazán fog menni. Az egész olyan, mint egy labirintus, és hiába látom át a dolgokat, valahogy mégis amellett döntök, hogy egy helyben toporgok. Nick hangja a telefonban angyali, olyan, mintha bevettem volna egy-két nyugtatót, kívülről azonban semmi mást nem lehet látni, csak a hisztérikus kiakadásomat, mellyel már egy jó pár perce szórakoztatom égimeszelő barátomat. Aggódik értem, ez kicseng a hangjából, és most én is elkezdtem aggódni érte, hogy ennyi alvással ilyen későn vagy reggel eljön hozzám csak azért, mert elhullajtok pár krokodilkönnyet? Ugyan már! Megtanultam úszni már egészen kicsiként, szóval ha arra kerül sor, felkapom Ropit, és elhagyjuk a fedélzetet. Kissé félve sandítok a konyha felé, hiszen szegénykém abban reménykedik, hogy nem álltam neki a sütésnek, és nem bántottam ezzel egyik szerethetőnek nem mondható szomszédom lelkivilágát sem. - Mmhm.. azt nem igazán tehetem. – húzom el a mondandómat, végül tovább folytatom. - Ha úgy vesszük, valójában nem sütöttem, mert odáig nem jutottam el, és a szomszédomat pedig nem veszem emberszámba, így nem történt semmi probléma. Totálisan ártatlan vagyok. – magyarázom ki magamat, majd kikerülöm a fotelemet, és lehuppanok a kanapéra, mert bár az üléstől kikészülök, a járkálás meg kifáraszt teljesen.
Lehet feküdnöm kellene? Olyan kényelmes az a párna..csak egy kicsit ledőlök.. de nem tehetem! Nick hamarosan megjelenik, és beszélnem kell, mert ha nem beszélek, akkor nem tudja meg, amit meg kell tudnia, és amiről nem akarok beszélni, de mégis. Ki ért engem? Mert én totálisan elvesztem. Nem kell sokat várnom, hogy betoppanjon, én pedig úgy szabadítom ki kezeinek fogságából a fánkkal töltött szatyrot, mintha erre lenne szükségem a túléléshez. És részben most így is érzem magamat, mert ahogyan az édességgel körbeölelt finomságot meglátom, totálisan süketté válok a külvilág számára, és amíg el nem majszolok belőle egy falatot, senki sem tud kiszakítani ebből az állapotból. Ezért is furcsállom, mikor úgy néz rám, mint amikor kérdez valamit, és én nem hallok semmit belőle, és van egy olyan gyanúm, hogy most is ez történt. Megnyalom az ajkamat a porcukor eltüntetése érdekében, és úgy helyezkedek el az általa kínált helyen, hogy kényelmessé váljon számomra is a helyzet. A kanapén lévő sütit az asztalra helyezem, Ropi pedig egyből kap az alkalmon és felugrik a doboz helyére. - Kiderült, hogy az a csomag valójában az enyém.. – kezdek bele, de aztán rákérdez legnagyobb szórakozásomra, én pedig egyből témát váltok ebbe az irányba. - Nem emlékszem rá. Az is lehet, hogy Ropi volt. – nézek a kutyára, akinek sejtelme sincs, hogy életem egyik legnagyobb baklövését éppen ráfogtam. Vagy legnagyobb szerencséjét, nem igazán tudom eldönteni ebben a kótyagos állapotban. - Most, hogy jobban megnézlek, hasonlítasz Mr. Spencere. A hajad…neki is ilyen szép, fényes haja van. Ugye te nem kavarsz a szobalánnyal? – kapom a szám elé a kezemet, mintha hatalmas felfedezést tettem volna, és most lelkesen elkapok egy fánkot ismét, majd harapok egyet belőle, hogy befogjam végre a számat az értelmetlen szövegelésről. Ekkor jut eszembe, hogy vár valamire, mégpedig a válaszomra a csomaggal kapcsolatban, ezért feltartom a mutatóujjamat, és miután összeszedem az ételtől széthullott érzéseimet, újra nekilátok a beszédnek. - Igen, a csomag az enyém volt, egy gofrisütő, amit korábban rendeltem. Visszaküldeni viszont lehetne, de az az igazság, hogy nem akarom, mert igazán kedvelem a gyártóját. – gondolkozok el. - Azonban nem tudom őszintén, hogy készen állok-e arra, hogy éveken keresztül minden reggel gofrit egyek majd. Mármint ez egy hatalmas, és fontos döntés nem? Mert ha már megrendeltem, használnom kell, és nem rakhatom csak úgy félre porosodni, mintha nem is létezne. – folytatom tovább, majd elveszek még egy fánkot, és úgy nézek rá, mintha tőle várnék választ arra, amit valójában nem is igazán fog érteni, hogy miért hoztam fel. - Egyél te is velem, mert ha ezt mindet felfalom, akkor nagyon sokat fogok neked beszélni. – unszolom őt a dobozt felé nyújtva, és még ártatlanul pislogok is mellé most, hogy már nem itatom az egereket.
A szomszédra tett említésre már nem is reagálok, mert sejtem, hogy mennyire lehetett csendben a kisasszony, ha nekiindult a sütésnek. Lola egészen különleges, de olykor szétszórt, és fogalma sincs, hogyan kellene viselkednie. Nem bántom érte, mert pelenkás korunk óta ismerem, és nagyon szeretem is, de másoknak sok lehet az, amit ő képvisel. A telefonban megpróbálom feltartani, és sikerül is, nekem meg szerencsém van, hogy a pékségben nem fogytak el a sütemények, mert akkor végem lett volna. Egy síró nőhöz beállítani édesség nélkül olyan öngyilkosság, amire kevesen vállalkoznak, és én nem vagyok közöttük. A belépő sem sikeredik kevésbé lélekemelőre, ha abból indulok ki, hogy fontosabb neki a fánk, mint szerény személyem, de nem okolom érte, egyszerűen betessékelem magam a káosz közepére. Nekem aztán megfelel a fotel is, nem ragozom túl a rendetlenséget, a háttérben szóló tv-t, és az asztal alatt gubbasztó néhány hónapos németjuhászt, mert ez volt a legjobb barátom rezidenciája, ahol már számtalan más sztori esett meg, nem a mai hajnali lesz az első. - A tiéd volt a csomag? Az igen…egyébként meg ne akarj mindent a kutyára a fogni Maszatka, mert nem áll jól. Szereljek fel kamerát a lakásodba, hogy elkerüljük ezeket a csalafintaságokat? – érdeklődöm tőle, előrehajolva, és a szemeit fürkészve, de még mindig ott csillognak benne a könnycseppek, és aggaszt, hogy mi állhat a háttérben. Szokott bőgni, de ez most más, és érzem belül, hogy történt vele valami, amíg nem találkoztunk. - Már megint kire hasonlítok? – szalad fel az egyik szemöldököm, és nem kapok szikrát ettől az azonosítástól. - Szerintem le kellene állnod egy időre a szappanoperákról. Segítsek sütni? Nem vagyok egy észlény, de talán azokat a hozzátevőket én is össze tudom dobni. Nem tűnik nagy kunsztnak. – mosolyodok el biztatóan, hátha ez oldja a bennem lévő kis feszültséggombolyagot. - Beszereztél egy gofrisütőt? Miért nem ezzel kezdted? – húzom fel az ingem alját, és összecsapom lelkesen a két tenyeremet. Az egyik gyengém ez az édesség, és ha már a fánkok felét elpusztította, akkor most már gondolhatok akár magamra is. - Nem hagyjuk porosodni, mert ha már iderángattál, akkor készítünk egy keveset. A recept a te fejedben van, és nem az enyémben, illetve nagyon szeretlek, de egy kávé nélkül meg fogok halni. Ez a két óra nagyon kevés volt. – ásítok egyet, és megpróbálom kiropogtatni a csontjaimat. - Nekem ez nem kell szívem. – rázom meg a fejemet, mert elég fánkot zabálok munkaidőben, ha valakit meg kell figyelnünk, most annyira nem vágyom rá. - Hoztam neked csokis tejet is, ha eddig még nem vetted volna észre. – átnyúlok a kis kacsói felett, és előveszem a zacskóból, hogy az is az asztalra kerüljön. Már nem számít, hogy hajnal van, mert ezek a pillanatok mindent megérnek. Amennyiben egy kicsit már jobb a színe, akkor simán felállok, és elindulok a konyha felé, hogy valami rendszert alakítsak ki. A mosogatóba teszem a két mélytányért, meg a kavarólapátját, vagy mijét, és az egyik félkész valamit mutatom oda neki. - Ez mi akar lenni édesem? Át tudod alakítani gofri alapra? Ja, és mindent hallani akarok az elmúlt heteidről, mert nem szoktál sírva felhívni…mármint ennyire elkeseredetten. – nézek rá most már komolyabban, és a fülem mögé tűröm az egyik hajtincsemet, miközben arra várok, hogy csatlakozzon a konyhába egy jó reggeli elkészítésére.
Sosem volt az erősségem, hogy bevalljak dolgokat, vagyis helyesbítek: normálisan bevalljak dolgokat. Ösztönszerűen hoztam kínos szitukba magamat, vagy mondtam olyan szavakat, melyeket inkább jó mélyre el kellett volna ásnom magamban. Tudom, hogy bízhatok Nickben. Nem egyszer, nem kétszer bebizonyította, hogy így van, mégsem tudom egyenesen a tudtára hozni az állapotomat, ezért körülírom. Vagyis próbálom. Magamhoz híven egyből az étel jut eszembe, pontosabban a gofrisütő, de mielőtt belevágnék ebbe a már-már kínos őrültségbe, elkerekednek a szemeim a kamera hallatán. - Nem..nem kell. Gondolj bele, ha azok a felvételek kikerülnek, biztos helyem lesz valami agybutító műsorba. Te tényleg azt szeretnéd, hogyha üresfejű celebcica lennék? – biccentem oldalra a fejemet kissé érdeklődően pislogva fel legjobb barátomra, majd sóhajtok egy nagyot, amitől barna tincseim megemelkednek homlokomon. - Mr. Spence..de te nem vagy olyan. Mármint a hajad olyan, de te, mint személyiségileg biztos nem. Az a csávó elviselhetetlen, és kikezdett Rosieval, miközben ott van neki a felesége, és a gyereke. Mármint a felesége megcsalta, és Rosie tudta, de a kicsi..a kicsi ott van, és olyan tündéri meg csendes. És ha Spence otthagyja a feleségét? Az a nő nem is törődik a kicsivel. Egyébként Tucker a neve, de nekem valamiért nem jön be ez a név. – kapom a szám elé a kezemet, mert már így is túl sokat csevegek a lényeget elkerülve, ezért összeszedem a maradék erőmet, beleharapok még egy fánkba, és a teljes kifordítottságát alkalmazva a szavaimnak vallom be, hogy nem csak úgy átlagosan hatnak meg a kicsik, meg a sorsuk. Természetesen ez nem ilyen könnyű, mert Nick nem veszi a lapot, és mihelyst felhozza a gofri evést, az én gondolatom is másodpercek alatt kalandozik el az ételek csodás világa felé. Igen, eszek gofrit és teli hassal elmondok mindent, most már lényegre törően. A segítségére sietek, és ha már annyit emlegettem, belekezdek a gofrihoz szükséges hozzávalók előkészítésébe. - Ez nem jó.. – pakolom el az előbbi művemet, ha már nevezhetjük a negyedéig sem elkészült édességet a művészet egyik pontjának, majd csípőmmel egy kicsit arrébb lököm Nicket, és még szokásosan felmosolygok is mellé. - Megoldom a gofrit Nick, de felbontanád a csokis tejet? – a nyakamat nyújtogatom, hogy jobban rálássak a szatyorra, és még egy kicsit meg is nyalom az ajkaimat az ital gondolatára. Mindig tudta mire van szükségem, és most annyi mindent kell felhalmoznom, hogy értelmesen tudjak beszélni, mint még soha. Nem mellesleg az étvágyam kezelhetetlen lett, de próbálom visszafogni amennyire csak emberileg azt lehetséges. Nyújtózkodva sikerül csak elérnem a sütőt, és úgy hátrálok vele, hogy nehogy elessek valamiben, de szerencsére sikeresen hajtom végre a küldetést. Amikor viszont arra kér, hogy meséljem el a kihagyott közös napjainkat, és a velem történteket, akaratlanul is nagyot nyelek, és megállok a kezdeti tevékenységemben. - Ó, velem tudod a szokásos történik. Az étterem, a blogom.. – kezdek bele, majd hümmögök egyet mintha gondolkoznom kellene a történteken, jóllehet egyfolytában csak azok járnak a fejemben körbe, és körbe meg körbe. Olyan, mint egy végeláthatatlan mókuskerék, amiben egyszer csak elszédülök. - A sok érdekes kérés, a kaják, amiket imádok, a pletykás vendégek a magánéletükkel, akikhez ha leülnék, biztosan értékelni tudnák a sztorimat arról miképp ismerkedtem meg egy helyes pasival, és lettem terhes tőle. Szóval igen, csak a hétköznapi dolgok Nick, amelyek csak velem eshetnek meg. – folytatom tovább a gofri készítését, hogy elejét vegyem az elkalandozó gondolataim sokaságának. Mellesleg nagyon félek miképp fog reagálni, így még felnézni sem merek a közöttünk beállt csend közben.
Furcsálltam Lola viselkedését, aki felhív hajnalok hajnalán, ez a része megszokott, az is, ha kiborul egy sorozat miatt, vagy az egyik bejegyzése nem úgy sikerül, ahogyan szeretné, de az össze-vissza beszélés mellé az értetlenség már nekem is fejtörést okozott. Kedvelem nagyon, és bármit megtennék érte, de azt hozzáteszem, hogy sok esetben nem kiismerhető, és tud meglepetéseket okozni. A rendetlenségre nem szólok semmit, örülök, ha eszik egy keveset, a fánktól és a csokis tejtől úgyis megnyugszik, nekem meg lesz időm kiszedni belőle, hogy miért is fakadt sírva, de a téma egyelőre várat magára, mert lassan indul be az emésztése, vagy csak a tények közlése nem megy könnyen neki, mert megint vakvágányon vagyunk. A gofrisütés ötlete nekem is tetszik, sőt majd én előkerítem az újdonságot, hogy megcsináljuk. Lola remekül főz, és süt…érzéke van hozzá, és bízom benne, ha egyszer leteszi az írást, akkor éttermet nyit, mint az édesapja, vagy egy kis büfét. A szeleburdi nőszemélynek sikere van már most, de akkor ezrek állnának mögötte, hogy megvalósítsa az álmát. - Soha nem leszel egy üresfejű celebcica. Senki nem feltételezné rólad…előbb lennél őrült fruska. – nyomatékosítom az utolsó szavakat, remélem nem kapja fel a vizet, mert az ugratás a célom, és nem az újabb zokogás. A kaja mindig segít, és el se hiszem, hogy valóban bevált a titkos receptem ellene. - Mióta izgat engem, hogy kinek, milyen a személyisége egy sorozatban? Nem hasonlíthatok rá, és bárhogyan is csillog a pasasnak a haja, légy szíves ne kombinálj. Lola…színészek, hahó, kitalált történet alapján. – lengetem meg a kezemet előtte, hogy vegye a lapot, aztán körülnézek a konyhában, és ráakadok egy félig kész tésztára, de azonnal lehurrogja a fejemet, persze játékosan, és erős túlzással a részemről, de végre megvillantja a kicsi lényét, és a kezébe veszi az irányítást, hogy ne rontsam el a reggelinket, és a szeánszot. - Örömmel állok a rendelkezésedre. – vigyorogva hagyom el az ő területét, és a zacskóból előhalászom a kis dobozos italt, és az oldaláról leszakítva a szívószálat dugom bele a tetejébe, hogy fogyasztható legyen a kisasszony számára, de most már érdekelne, hogy mi történt vele az elmúlt hetekben. Sajnálom, hogy nem látogattam meg, de a munka lekötött, és a sorozatgyilkos után is nyomoznom kell. Nyilván nem fogom beavatni őt, mert akkor a jelvényemet is leadhatnám ezzel az erővel. - Az apukáddal is minden rendben? – talán már megkérdeztem ma reggel tőle, de az agyam nem fog túlságosan jól. A pult másik oldalán állok meg, és a kis pöttöm lánykát fürkészem, de aztán olyasmit mond, amitől lefagyok. Két percig csak pislogok, az agyam megpróbálja feldolgozni a hallottakat. - Ez szerinted hétköznapi? Lola… - meredek rá, hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. Az első megoldás az lesz, hogy kimegyek a fürdőbe, és megmosom az arcomat. A friss víz segít összeszedni a szétkuszált gondolataimat, és hiába nézek bele a tükörbe a tények nem változnak. Veszek két mély levegőt, és úgy megyek vissza hozzá. - Terhes? Te? Lola…ez ugye egy vicc? Hogy lehettél ennyire felelőtlen? – kérdezek rá minden humort mellőzve, és nagyon remélem ő sem fogja ezt is elheccelni, mert akkor ma valóban sírás lesz a vége a találkozásunknak is.
Elmondhatatlanul örülök Nick jelenlétének azok után, hogy nem sok lehetősége volt aludni még, mégis megjelent mihelyst észrevette, hogy nincs velem minden rendben. Őszintén szólva nem könnyű velem. Vannak nem hétköznapi dolgaim, és sokszor több méterrel a föld felett járok agyilag, csakhogy ne szembesüljek a valóságos problémákkal. Általában véve sokkal inkább vagyok naiv és gyerekes, mintsem felnőtt és komoly. A mostani helyzetemben viszont az utóbbit kell gyakorolnom. Felelősséggel tartozom, és nem csak magamért, ez pedig sokkal inkább megrémiszt, mint boldogít. Össze vagyok zavarodva, félek és egyszerűen másra sem tudok gondolni, mint erre amibe csöppentem. Nick olyan számomra, mintha a testvérem lenne, és soha nem volt egyetlen olyan dolog sem, amit eltitkoltunk egymás előtt. Na jó, a munkájáról nem faggatom, mert tudom, hogy az nem olyan kategória, amibe bele kellene menni, de minden másban nyílt könyvnek számítottunk egymás előtt. Ezért olyan nehéz az, hogy könnyedén beszámoljak az elmúlt napokról, amíg távol voltunk egymástól. Az édesség segít, ahogyan a hamarosan a kezembe kapott csokis tej is, amit megköszönve kóstolok meg. Ugyan a gofrisütés csak metaforája volt annak, amit valójában elszerettem volna mondani, ennek ellenére nem tiltakozom, hogy vágjunk bele ilyen reggelibe. Át is veszem az irányítást a konyhám felett, majd így szentelem minden figyelmemet a finomság elkészítésének, és Nicknek. - Nem hasonlítalak többet hozzá. – ígérem meg neki a megjegyzéseim után. Mostanában belemerültem az ilyen drámai szappanopera sorozatokba, amiből mindent jelnek és szinte már komolynak veszek. Nick igyekszik a földön tartani engem ilyen szempontból, de néha egyszerűen elveszek. Most pedig még inkább befolyásolható lett a maradék józan eszem. Neki is állok a gofri elkészítésének, közben igyekszem aktuális információkkal szórakoztatni társaságomat. Tudom, hogy a végén nem lesz annyira mulatságos az egész, és mikor kibököm a velem történtek sűrűjében az igazságot, azt amiért ennyire letört és kétségbeesett vagyok, tudom, hogy még csak a vihar ezután jön. Legszívesebben visszaszívnám az egész mondandómat, de már nem tehetem. Ha sokáig titkolom, nagyobb problémákba is ütközhetünk, Nick pedig túlságosan fontos számomra ahhoz, hogy elveszítsem. Csendben várok az ítéletre, arra hogy mondjon valamit, de csak bemegy a mosdóba. Érzem, hogy megint elszorítja a torkomat a manapság már jól ismert gombóc, amely állandóan sírásra késztet, és ez most sincs másképp. Veszek egy mély levegőt, de nem hagyom abba amit elkezdtem. Muszáj valamit csinálnom, mert különben elveszek. Hamarosan vissza is tér, és mikor visszakérdez, a fejemet rázom. Most először állok meg, hogy felnézzek arra a srácra, akit mindenkinél jobban imádok már egészen kiskorom óta. Mindig is tolerálta a hülyeségeimet, a nem szokványos humoromat, elképzeléseimet a világról és az emberekről. Azonban érzem, hogy az a határ, amelyhez sose jutottam el most jócskán a túloldalán járok, és ez nem olyan dolog lesz, amit könnyen elfogad vagy megbocsájt. - Nem tudom Nick.. – teszek le most mindent a kezemből, hogy egy lépést hátráljak az elkészülendő gofri elől. Egyik kezemmel végigszántok barna tincseimen, végül a tekintetem a legjobb barátom felé vándorol. Haragszik rám. A nézése is erről árulkodik, ezeket a pillanatokat pedig mindig rosszul élem meg. Nyelek egy nagyot, kezeimet összekulcsolom, miközben úgy érzem magamat, mint egy kislány, akinek a rossz tetteiért kell felelnie. - Jól éreztem magamat, kikapcsoltam egy kicsit. Igazából még magam sem fogom fel, hogy az vagyok. – folytatom tovább, de nem mozdulok arról a helyről, ami jelenleg biztos pontként szolgál számomra. - Nagyon félek, Nick. Hisz ismersz jól. Távol áll tőlem, hogy anya legyek. Fogalmam sincsen miképp csináljam. – teszem még hozzá, de érzem, hogy az ismét előtörni készülő könnyeimet egyre nehezebb visszatartanom. Nem várhatom el tőle, hogy megoldással szolgáljon a megannyi kérdésre, mely megfogalmazódott bennem az eltelt idő alatt, egyszerűen csak nem szeretném elveszíteni őt.
Rohantam, mert soha nem tudhatom, hogy mi áll a legjobb barátom sírásának hátterében. Megbántották, összeveszett a családjával, újabb ihlethiánya van? Lolának számtalan lehetősége lett volna az egerek itatására, de a szentem sokkal pozitívabb személyiség volt ennél, így méltán ijedtem meg, hogy most komolyabb lehet a probléma, mint előtte bármikor. Az első szavára ugrottam, és már mentem is a város másik felére, hogy felvidítsam, és a karjaimba zárjam. Mások szerint fura párost alkottunk, ha megjelentünk az utcán, vagy valamilyen hivatalos eseményen, sőt egy időben a szüleim úgy tartották, hogy el fogom venni feleségül. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy úgy nézzek rá, az sértés lenne a többéves barátságunkkal szemben. Imádtam őt, de mint nő…nem volt az ideálom. Nagyon csinos volt, és bohókás, de az ellentétemre vágytam volna, akiben van komolyság is, aztán ki tudja, még a végén én leszek a báró úr, ha összeakadok valakivel. Már régen nem éltem társas viszonyban, a munkám nem is engedte, az is csodaszámba ment, hogy a családomra, és a barátaimra maradt időm. Fáradtan estem be az ajtaján, és nyomtam a kezébe a túlélő csomagját, és vettem fel a hallgatószerepét, amíg úgy nem döntött, hogy megosztja velem a titkát. A gofri már nem is érdekelt, csak pislogtam, mint borjú az új kapura. Terhes? Mikor történt ez, és miért éppen most mondta el? Felhúztam magam az első pillanatban, és a fürdőszobába menekültem előle. Soha nem fordult elő velem, hogy nem jutottam volna szóhoz, de ez most nem az a szituáció volt, ahol ordibálhattam volna, pedig szívem szerint azt tenném. Összezavarodtam, és egy kis vízzel frissítettem fel az arcomat. Háromig el kellett számolnom, hogy visszatérjek hozzá, és ne üvöltsek. A hangom még ennek ellenére is megemelkedett, és láttam a szemein, hogy megijedt a kiborulásomtól. Felelőtlen, és egyéb jelzők is átcikáztak a fejemen, de nem mondtam ki végül. Nem akartam megbántani még jobban, mint ahogyan az előbb tettem. - Kikapcsolsz…abba beletartozik egy jó ital, egy kis tánc, meg a szex…de hogy az első férfival, akivel szerinted „jól érzed magad” – direkt macskaköröm közé tettem az utolsó megjegyzést, és idegesen túrtam a hajamba. - Még összehozol egy gyereket is. Az egy dolog, ha lekésed a találkozónkat…de ez, hihetetlen vagy. Csalódtam benned Daniela. – direkt használtam a középső nevét, mert most még feldolgozás alatt volt az információ. Lola terhes, és valaki apuka lesz ebben a kibaszott metropoliszban. - Én…nem értelek. Mióta tudod? – nyeltem egy nagyot, és most eljutottam arra a szintre, hogy leüljek a kanapé szélére, és az arcomat a két kezem közé temessem. - Ki az…és tudja már? Lola istenem… - megtörten pillantottam fel, és lehúztam a fél bőrömet, így megnyúlt az arcszerkezetem, és kétségbeesetten kerestem egy kiutat, egy kamerát, hogy ez csak egy átverés, vagy valami jó hecc. - Az apád mit fog szólni? Gondoltál már arra, hogy… - most éreztem azt, hogy meg kell állnom, mert törékeny, és sebezhető. A szemében csillogtak az el nem sírt könnyek, én meg jobban kifakadtam előtte, mint terveztem. - Gyere ide… - nyújtottam a karomat felé, hogy odasétáljon, és ha megtette, akkor a térdemre ültettem rá, és úgy öleltem át a picike testét. - Megoldjuk…kitalálom, ha kell bármi, tudod, hogy itt vagyok Maszatka. – sóhajtottam egy mélyet, és szorosan zártam a karjaimba.
Kezdőlap
█ 