– Ne haragudj – kocogtattam meg egy nálam jóval magasabb srác vállát, habár a tömeg morajlása kétségkívül elnyelhette a szavaimat, tekintve, hogy a következő pillanatban nem túlzottan barátságos tekintet mustrált végig. A lehető meggyőzőbb mosolyt erőltettem magamra, mint akit nem hozott zavarba a szituáció kínossága, majd egy torokköszörülést követően folytattam. – Nem láttad Rillát? – érdeklődtem a tőlem telhető legnagyobb természetességgel, ám a szemöldökráncolás, amelyet válaszul kaptam, hamar ráébresztett a hibámra.
Erősebben szorítottam rá az ásványkarkötőmre, amit azóta szorongathattam, mióta a jelenlegi lakótársam, Rilla egy könnyed „itt várj meg, mindjárt jövök!” mondattal hátrahagyott – rábólintottam, viszont miután eltűnt, némileg tanácstalanul futtattam végig a tekintetem az ismeretlen arcokon. Rajta kívül senkit sem ismertem a társaságból, így kétségbeesetten kapaszkodtam a jelenlétébe, ő azonban az első tíz perc után csúfosan hátrahagyott a csatamezőn – egyedül kellett boldogulnom.
Ugyanakkor nem hagyott nyugodni, hogy a bizonyos mindjárt óta alig telt el félóra, a lakótársamnak viszont nyomát sem leltem.
– Tőlem egy fél fejjel magasabb, vállig érő szőke hajjal – ismertettem vele az elsőként eszembe jutó vonásait, amellyel egyáltalán nem segítettem közelebb a megoldáshoz a másikat, figyelembe véve azt az aprócska, ámde legkevésbé sem elhanyagolható tényt, miszerint szüntelenül úgy hunyorgott rám, mint akinek nincs ki a négy kereke, ebből kifolyólag hirtelen jobbnak láttam a maradék hárommal kereket oldani. – Mindegy, köszi a segítséget – intettem neki.
Gratulálok, Lotte, zseniálisan kezelted, hunytam le a szemeimet egy pillanat erejéig, tovaűzve a bennem ébredező feszengést, amelyet az előző percek váltottak ki bennem, végül egy mély sóhajt követően indultam meg a konyha irányába, végső tippjeim egyikeként. Most nagyon nem szeretlek, Rilla, tudd meg. Soha többé nem mosogatok el helyetted, akkor sem, ha a karma szerint minden rossz kívánság visszaüt.
Egy kevés túlzással ugyan mondhattam volna, hogy a konyhában összecsődült tömeg láttán szinte megtorpantam a küszöbön, ám a mögöttem igencsak harciasan furakodó lánycsapat egyáltalán nem hagyott bámészkodni, valahogy a meginduló emberáramlattal sodródva leltem végül magamnak egy talpalatnyi szabad földet (vagy padlót, ha úgy vesszük) – mire kettőt pislogtam, valaki a kezembe nyomott egy piros poharat egy „igyál” instrukcióval kísérve, az emberek pedig folyamatosan váltakoztak körülöttem.
Rillának azonban nyoma sem akadt, a lelkem egy része feladta abbéli reményeit, hogy az éjszaka leforgása alatt meglelem, majd némi habozást követően lepillantottam a kezemben tartott pohárra, végül összeszorított szemekkel kortyoltam bele, ám a várt savanykás íz helyett édeskés fogadott, így nagyobb bátorsággal hajtottam fel az ital maradékát. A józanabbik felem ugyan figyelmeztetett rá, hogy ez nem volt különösebben bölcs döntés részemről, ahogyan az sem, mikor az előbbi italt sörrel helyettesítettem; a lakótársam eltűnt, aki amolyan biztos pontként funkcionált számomra a káoszban, tehát kénytelen-kelletlen alkohollal váltottam ki a helyét.
Éreztem, hogyan húzódik kortyról kortyra szélesebbre a mosolyom az arcomon, a pulcsimat hamarosan a derekam köré kötöttem, ahogy egyre jobban kimelegedtem – éppen a második üveg sörért nyúltam, mikor a szemem sarkából elcsíptem egy hasonszőrű mozdulatot, viszont az illető nem az alkoholért vívott ádáz harcot, hanem – mint alig pár másodperccel később kiderült – ropiért. Észre sem vettem, mikor kúszott egy széles vigyor az arcomra, ahogyan azt sem tudtam megmagyarázni, miért nem tudtam egyúttal eltüntetni onnan.
Ráadásul úgy tűnt, ez a lánynak is szemet szúrt. – A világért sem vádoltalak volna hasonlóval – csúsztak ki a számon a szavak olyan egyszerűséggel, hogy igazából a jelentésüket sem fogtam fel, csupán akkor, mikor kimondtam azokat. – Ugyanakkor ez közel sem állapítható meg a srácról, akit kicseleztél – hajoltam ki enyhén, jelezve az irányt, amerre az áldozatot láttam legutóbb. Odébb somfordált. – Habár az ő esetében sem a pofátlan kifejezést használnám, inkább a pimaszt – böktem felé a sörösüveget tartó kezem mutatóujjával, enyhén hunyorítva hozzá. – Ami egészen bejön neki, legalábbis az intuícióm ezt súgja – vontam vállat, amint ismét a kicselezett arcát kezdtem el fixírozni. Vártam valamiféle belső hangot, amely tovább duruzsolta volna róla az információkat, de néhány másodperc után feladtam – sokszor tarotvetésnél is elveszve éreztem magamat, nem egyszer az ügyfeleim kétségét kivívva magamnak.
És legalább kétszer cseréltem telefonszámot, mikor egy félresikerült jóslás után fenyegetőzve hívtak fel, mégis mire számítsak a közeljövőben. Vagy találjam ki, az univerzum úgyis megsúgja.
– Oh – futott át rajtam a meglepetés a felkínált ropi láttán, hamar túl is lendülve rajta. – Zsákmányosztozás? – ajánlottam fel a sörömet. – Örvendek, Cece. Francesca, de hívj csak nyugodtan Lotténak – mutatkoztam be mosolyogva, majd a felkínált nasiból kilopva két szálat dugtam úgy a számba, mintha épp cigarettáznék. Nem mintha valaha is elszívtam volna egy fél szálnál többet, amely pont annyira volt elég, hogy egy életre elvegye tőle a kedvemet.
Végül az ujjaim közé fogtam a ropikat, úgy kezdtem el majszolni. – Kérdezhetném, hogy mi szél hozott erre, de mivel az előbb említetted, hogy nagyon éhes vagy, mit szólnál, ha felfedném előtted a házigazda titkos rejtekhelyét, ahova a többit dugta? – vontam fel a szemöldökeimet érdeklődően, ámbár közel sem voltam biztos abban, hogy az elmúlt tíz-húsz… mennyi idő alatt? jól láttam, amit láttam, vesztenivalónk azonban nem volt. – Nem lesz hálás érte, de majd kibékítem a pozitív csível. Vagy valami ilyesmi. Bár nem mondanám, hogy ismerem, legfeljebb hátrahagyok neki egy cetlit egy "ne haragudj" üzenettel. – gondolkodtam el a cselekedeteim helyességén, ám szükség törvényt bont. – Egyetemista vagy?

803 szó, sok szeretettel    | ⚶