Domenico & Marion

A szüntelen csiripelést a lehetőségekhez képest igyekszem kizárni, és tekintetemmel a környéket pásztázom az ablakon keresztül. Melissa szája be sem áll, folyamatosan csak mondja a magáét, de én az előző mondatát is képtelen lennék visszaidézni. Túl fáradt vagyok ehhez. Normál esetben azért oda szoktam figyelni arra, amit mond, még akkor is, ha nem reagálok rá, de most nem megy. Fáradt vagyok, legszívesebben a takaróm alatt hevernék, sőt, valószínűleg már aludnék is. A számomra már megszokott csacsogás a sofőrünknek kicsit sok lehet. Már nem először néz hátra a negyvenes férfi a visszapillantóban, néha egy-egy célzott pillantásnál többre is futja, de Melissa észre sem veszi. Ő csak mondja, mondja, mondja. Végtelen hosszúnak tűnik az idő, amit az autóban töltünk, de bő fél óra alatt megérkezünk az étteremhez. A már előre kifizetett út után mindketten kiszállunk a fekete járműből, és ahogy az ilyenkor szokás, megindulunk a tömeg felé. Melissa szája továbbra sem áll be, csupán akkor, amikor a bejáratnál egy öltönyös férfi kérdéseket intéz hozzá. A férfi azonnal szól a mellette álló fiatal nőnek, aki mutatja, hogy kövessük. Természetesen Melissa megy előre, én jobbára csak sodródom az árral. A többi emberen átverekedve magunkat végül egy gondosan elrendezett asztalhoz érünk, ami előtt megáll a fiatal nő jelezvén, hogy ez lesz a mienk. Miután helyet foglalunk, ő azonnal el is tűnik arra, amerről érkeztünk.
- Figyelsz egyáltalán? - kérdezi Melissa a kezeit lebegtetve az orrom előtt.
- Persze - válaszolom automatikusan, de fogalmam sincs, miről beszélt.
- Persze… - ismétli ironikusan, a szemeit forgatva. - Szóval, tegnap este hazaér, erre azzal áll elő nekem… - mintha ki sem zökkent volna, úgy folytatja tovább a történetet, de én megint elkalandozom. Ezúttal viszont nem a gondolataimba merülve, a külvilágos kizárva merengek el, hanem valami… pontosabban valaki valóban leköti a figyelmemet. Meglepettségemet egyáltalán nem rejtegetve szúrom ki az irányunkba haladó férfit; habár sok emberrel találkozom a munkám során, elég sokat sikerül is megjegyeznem közülük szerencsére, nagy részüket még név szerint is. Ez teljesen ellentétes azzal, hogy mások általában képtelenek az én nevemet megjegyezni, mert leragadnak annyinál, hogy “valami kimondhatatlan és leírhatatlan francia”. Pedig egyáltalán nem bonyolult, legfeljebb leírni. De a Marion-hoz, lássuk be, nem kell nyelvésznek, sem atomfizikusnak lenni, sem pedig földöntúli intelligencia hányadossal rendelkezni. Valószínűleg sokakat bosszantana, ha sokadjára is képtelenek lennének megjegyezni a nevüket, de én általában csak legyintek egyet. Ha kell, akkor századjára is elismétlem, hála a végtelen türelmemnek, amivel elég régóta rendelkezem. Az asztalunkhoz érkező férfi egy pillanatra el is feledteti velem Melissa jelenlétét, aki megállás nélkül fecseg, miközben ide-oda mutogat a berendezések között. A nálam csupán két évvel idősebb nő próbál mindenkit túlharsogni csilingelő hangjával, de a figyelmemet az ismerős arc tulajdonosa köti le, akit mosolyogva üdvözlök. Melissa csak akkor veszi észre az extra társaságot, amikor az asztal alatt a legnagyobb körültekintéssel, finoman, de határozottan bokán rúgom jelzésképp, hogy talán nem ártana néha a környezetére is odafigyelni. A folyton vigyorgó barna szépség a tőle már általam megszokott hévvel és vehemenciával mutatkozik be és férfiakat megszégyenítően határozottan ráz kezet. Vele ellentétben én valamivel visszafogottabban teszek hasonlóképp, ami külső szemlélőként talán humoros vagy épp bizarr is lehet, hiszen ez jól szemlélteti a kettőnk között lévő különbséget. Ebből jogosan foganhat meg a krédés sokak fejében: két ennyire különböző ember mégis hogy képes közeli barátságot kialakítani? Hát, talán pont azért, mert ennyire különbözünk. Melissa hevessége és temperamentuma tökéletesen kompenzálja az én visszafogottabb, megfontoltabb természetemet. Néha neki kell engem felráznia, néha én fogom őt vissza. Én számára jó hallgatóság vagyok, ő nem bánja, ha én csöndesebb vagyok - ő addig is tudja mondani a magáét. Ő engem bármikor kirángat a csigaházból, én őt könnyedén visszafogom, ha túllép egy határt, amire egyébként hajlamos. Jól kiegészítjük egymást, így tudott rávenni a mai kiruccanásra is, amihez egyébként sok kedvem nem volt eleinte. Élek-halok az olasz konyháért francia létemre, de egészen az indulás pillanatáig kétségeim voltak a ma estével kapcsolatban; szívesebben feküdtem volna be egy hatalmas kád habfürdős vízbe, hallgattam volna zenét, aztán elaludtam volna valami csöpögős filmen. De Melissa addig nyaggatott, amíg be nem adtam a derekamat. A szüleim miatt, amíg otthon éltem rengeteg rendezvényen kellett megjelennem, amiből nagyjából örökre elegem lett. Sokan azt hinnék, meg lehet szokni a folyamatos felhajtást, sőt, még élvezetes is, de mindennek megvan az árnyoldala. Az emberek, akik gyakran egymásra mosolyognak, ahogy hátat fordítanak egymásnak, már azonnal átkozzák a másikat. A mosolyok nagyja hamis, kényszeredett, a csillogás és a fényűzés, ami laikusként szemkápráztató, valójában egy cseppet sem az. Páran talán meg tudják szokni, én nem szeretem muszájból másokkal kedveskedni. Többek között ez volt az egyik oka, hogy mindenképp magam mögött akartam hagyni Franciaországot. Itt tiszta lappal kezdhettem, bár a divatban jártasok sokszor felhozzák anyámat eleinte.
- Nem magától jött - válaszol helyettem is a vörösbe öltözött latina, nekem időt sem hagyva. Csak sóhajtva pillantok rá a szemem sarkából, amiből ő valószínűleg semmit sem vesz észre, mert folytatja. - Úgy kellett elráncigálni?! - háborodik fel szinte, mintha főbűn lenne, hogy pihenni szerettem volna ma este. Immár teljesen felé fordulok, és egyből leesik neki, hogy átlépett egy határt. - Megkeresem Antonio-t - közli a hátteret pásztázva, aztán egyszer csak ott hagy minket. Megkönnyebbülten veszek egy mély levegőt, és szinte érzem, ahogy rátelepszik a nyugalom a két méteres körzetemre. Már ha nyugalomnak lehet egy ilyen forgalmas eseményt nevezni. De Melissa nélkül nyugodtabb.
- Elnézést, Melissa egy kicsit… hiperaktív - pillantok bocsánatkérően a férfira. - Viszont, ami a belteret illeti, az nagyon ízléses. Akárki is válogatta össze a bútorokat és alakította ki a tereket, nagyon jó munkát végzett - válaszolok elismerően, tekintetemet végigvezetve a kifinomult, nem giccses, de mégis figyelemfelkeltő darabokon. - És a szék is kényelmes - jegyzem meg mosolyogva ujjaimmal végigsimítva az ülőfelület szélén.
- Nem, Melissa intézett Ubert. Ragaszkodott hozzá, nem is nagyon volt beleszólásom. De úgy látom, nem volt rossz ötlet - bökök a férfi kezében lévő poharak és az üveg irányába. - Nem ül le? - kérdezem a velem szemben található székre mutatva, mert kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam így. - Ezek szerint Ravenna rendbe jött - állapítom meg mosolyogva, mert a “rosszabb, mint volt” erre enged következtetni. Örülök neki, hogy meggyógyult a gyerkőc, de már szerencsére akkor egyértelmű volt, hogy nagyobb az ijedtség, mint a baj, amikor behozták a csöppséget. - De csak a munkámat végeztem, szóval igazán nincs mit megköszönni ezen. Egyébként társtulajdonos? Akkor biztos tud majd ajánlani valamit az étlapról is, ha a bőség zavarában képtelen leszek választani.

Domenico & Marion

A szüleimmel ellentétben nem vagyok a francia konyha szerelmese. A sztereotípiákkal ellentétben nem minden francia “csigazabáló”, én egyenesen undorodom tőle. A szüleim kifejezetten szeretik, ahogy az összes többi rákos, kagylós fogást. Személy szerint mindig is jobban kedveltem az olasz konyhát. Miért? Mert nem vagyunk egyformák. A szüleim minél jobban próbálták kiskoromban rám erőltetni a saját ízlésüket, annál inkább ellenálltam, de egy idő után ők is rájöttek, hogy felesleges erőlködniük. Amikor megérkeztem Amerikába, Pierre-rel szinte az első utunk egy olasz étterembe vezetett. Nem volt puccos, nem volt drága, nem elegáns pincérek szolgáltak ki minket, de mégis kellemes és hangulatos volt. Talán a társaság miatt is éreztem annyira jól magam. Amiatt a társaság miatt, ami miatt kész voltam felbontani a vőlegényemmel az eljegyzés, lefújni az esküvőt, közölni anyámmal, hogy nem kell befejeznie a ruhát és persze az egész násznépet is informálni erről. Alig bírtam Lucas szemébe nézni, amikor közöltem vele, hogy nem megyek hozzá, aztán kiderült, hogy hiábavaló volt. Pierre… nem az az elköteleződő típus, mint kiderült. Hónapok óta nem is tudok róla semmit. Lényegében két szék között a padlóra estem. Egyébként sem szokásom étterembe járni, amióta a majdnem-kapcsolatunk befuccsolt, azóta pláne nem. Talán ez is volt az egyik indok, amiért inkább maradtam volna otthon. Melissa szerencsére gondoskodik arról, hogy egy pillanatra se halljam a saját gondolataimat, ezzel az emlékektől való félelmeim tudnak utat törni maguknak. Az elegáns étterembe érve a zaj csak fokozódik; Melissa csivitelése kiegészül a többi vendég beszélgetésével. Nem értem, hogy bír ez a nőszemély ennyit beszélni. Már azt hinném, kihűl a gyomra, de nem. Még akkor sem fogja vissza magát, amikor váratlan vendég csatlakozik hozzánk az asztalunknál. Inkább csak csöndben mosolygok, nem fűzök hozzá semmit, mielőtt még táptalajt adnék további megjegyzéseknek.. Nagyon kedvelem a nőt, de érdemes róla tudni, hogy bármikor bármire rá tud még kontrázni és szokása úgy csűrni-csavarni a mondatokat, hogy még a másik fél érezze magát a végén rosszul. Így is elég kínos a helyzet, attól tartok még egy mondat és elbújhatok az asztal alá. Együtt érkeztünk, de most nagyon jó lenne, hirtelen ki kellene mennie a mosdóba, vagy dohányozni támadna kedve, esetleg elvonul telefonálni. Bánom is én, de nagyra értékelném, ha nem közvetlen mellettem múlatná az időt. Imáim mintha nyitott fülekre találnának, Melissa az asztalunkat magunk mögött hagyva verekszi át magát a tömegen Antonio után kutatva. Antonio, azt hiszem az unokatestvére. Az egyik. A sok közül. Már egy párszor felvázolta - legalábbis megpróbálta felvázolni - a családfájukat, de egyke gyerekként, mindössze két unokatestvérrel elég nehéz felfognom ki kinek a kije. De szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Antonio Melissa unokatestvére. Nem találom a megfelelő szavakat a nő viselkedésére, ezért csak általánosságban hiperaktívként írom le röviden, ami azt hiszem, mindent elmond. Hálásan mosolygok, amiért a férfi nem írja az én számlámra barátnőm viselkedését, bár sokan talán már csak emiatt is sarkon fordultak volna.
- Csak Marion. - Habár meglep, hogy helyesen mondta ki a nevemet, zene füleimnek, de most nem a kórházban vagyunk - szerencsére -, azon kívül pedig szeretem a doktor jelzőt nélkülözni. - Nincs fertőtlenítő szag, úgyhogy csak Marion, ha kérhetem.
Felkínálom a velem szemben lévő széket a férfinak, mert ha még sokáig ácsorog, késztetést fogok én is érezni, hogy felálljak és úgy folytassuk a beszélgetést.
- Ennek örülök - bólintok a jó híreket hallva. Szerencsére nem volt súlyos a kis Ravenna sérülése, inkább az ijedtség volt nagy, mindössze pár öltéssel össze kellett varrni a sebet, a szükséges megfigyelés után pedig mehetett is haza. Az említett elintéznivalókra nem kérdezek rá, hiszen nyilvánvalóan jó indokkal nem kötötte az orromra. Apám miatt sokszor voltunk olyan vacsorákon, eseményeken, amikor megtanulhattam, mikor jobb csöndben maradni és nem kérdezősködni. Megtanultam befogni a számat, amikor szükséges, vagy éppen nem meghallani bizonyos részleteket. - Mondanám, hogy adja át üdvözletemet, de egy kórházban töltött éjszakára senki nem emlékszik vissza szívesen - legyintek egyet a levegőbe. Amennyire meg volt ijedve szegény kislány meg az anyukája is, talán jobb is inkább elvetni ezt az ötletet.
- Abba talán még nem - bólintok végül belátva a férfi igazát. Türelmesen figyelem, ahogy kinyitja a palackot, majd tölt mindkét pohárba. A felém nyújtott italt elfogadom, de nem iszom bele, csak figyelem magát az italt és próbálom megfejteni, apám mi mindent mondana róla. - Apámnak van szőlőföldje Sainte-Croix-du-Montban, a borászat a hobbija, mondjuk az utóbbi időben egyre többet foglalkozik vele, szerintem kezdi unni a munkáját. Ő már ránézésre és az illatáról is annyi mindent meg tud mondani egy pohár borról… - gondolkodom hangosan kimondva a szavakat. - Nem értem… Vagy jó, vagy nem jó - csóválom meg a fejem, mert laikusként én csupán annyit tudok eldönteni róla, hogy ízlik-e vagy sem.
- Igen, a fine dininggal tisztában vagyok, szóval… nem számítok kiadós vacsorára. - Éppen ellenkezőleg, már kezdem vizualizálni magam előtt, mi minden van otthon a hűtőben. - Ha nem tudnám, akkor mindenképp valami húst ennék. Talán vadat. De a hal sem rossz ötlet, mostanában nem nagyon ettem halat. A gombákat nem szeretem, úgyhogy az kiesik, de… azt hiszem, valamilyen hal mellett tenném le a voksomat - gondolom végig alaposan elmorfondírozva a lehetőségeken.
- Ó, nem, egyik sem volt tervben - csóválom meg a fejem kuncogva. - A Titanicot gyerekként annyiszor láttam, ami maradandó nyomot hagyott bennem. Egy időben az volt édesanyám kedvenc filmje, ezért kikapcsolódás gyanánt valahogy mindig a Titanic újranézésére voksolt, nekem meg nem volt sok beleszólásom. Most inkább valami vígjátékot terveztem elindítani, amin nem probléma, ha elalszom, vagy folytatni akartam A nagy pénzrablást. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e a sorozat, vagy nem, de most már kifejezetten érdekel - bólogatok elismerően a sorozatot illetően, ami pár részen belül eloszlatta a kezdeti kétségeimet. Érdekes, olykor elgondolkodtató a maga módján, az ember néha inkább a rablóknak drukkol, mintsem a rendőröknek. - De Melissa nagyon erősködött, szóval inkább rábólintottam, mert már kezdett sok lenni - nevetgélek a néha valóban túl erőszakos nőn, aki éppen az egyik sarokban beszélget egy vele egykorú férfival. - Mindenképp el akart jönni, leginkább az unokatestvére miatt, amihez nem értem, miért kellettem én is. Lényegében megmentett attól, hogy egyedül ücsörögve, idő előtt végigkóstoljam az egész étlapot, amiért igen hálás vagyok - fordítom pillantásomat Melissáról a velem szemben ülő felé. Ha nem találkozunk most itt véletlen, Melissa akkor is előbb vagy utóbb Antonio után koslatott volna, én pedig egymagam az evésen kívül mással nagyon nem tudtam volna elfoglalni magam.