karin&madelaine

- Tehát lényegében, főleg az iskolák többségében - bár lehet, hogy a munkahelyeken is, de onnan még nincs igazi tapasztalatom - van jó néhány potenciális időzített bomba, aki bármikor robbanhat a benne összegyűjtött sérelmek miatt - húzom el aggódva a számat. Én sosem bántok senkit, vagy legalábbis próbálom kerülni, amennyire csak lehet, de sokan nem így vannak ezzel, és „falkába verődve” szívesen bántják a tőlük gyengébbeket. Ezek a sérült gyerekek pedig egyszer ki fognak fakadni, aminek nagyon csúnya vége lehet. És lehet, egyszer én is eljutok erre a szinte, bár talán mégsem, mert nekem azért mindig ott lesz a családom és a bátyám.
Ez egy nagyon szép gondolat, amit most megosztott velem, így nem is igazán tudok erre mit válaszolni, csak kedvesen elmosolyodok. - Én is remélem - mondom végül mégis, hiszen erre mindenkinek nagy szüksége lehet.
- Igen. Az egyszerűség néha gyönyörködtet - nevetem el magamat. Annyira rossz tud lenni, amikor megveszek egy csupa csoki, csupa hab, csupa cukormáz szelet sütit, ami hiába nagyon finom, és lényegében egy félnapi kalória bevitelt jelent, fél óra múlva egy boltban vagyok, hogy csokit vegyek, ami lehetőleg egyszerű tejcsoki. Abban van valami plusz, amit semmi sem tud helyettesíteni.
- Ízesítettet próbáltál már? - kérdezem hirtelen. - A citromosnak például majdnem olyan, mint egy üdítő, és nincs meg az a jellegzetes kesernyés utóíze sem - adok neki egy tippet. A sörpongnál én nem tudok olyan szabályról, hogy csak normál sörrel lehetne játszani. Annak az a lényege, hogy alkohol legyen benne. - Én egyébként még a bodzásat és a meggyeset is szeretem - adok neki még néhány tippet, amit kipróbálhat. Ezek egyébként is inkább „női” sörök, de, ha jól tudom az alkohol tartalmuk közel azonos, mint a normálaké. - Akkor próbáld ki - kacsintok rá cinkosan, bíztatva őt, hogy ezt nem lenne szabad kihagynia. Jó társaság, kikapcsolódás, és egy kis visszavágás.
- Igen. Ez azt hiszem még a családban lévő gyerekfelügyeletből származik. Otthon gyakran vigyázok a kicsikre, akik nagyon szeretnek velem lenni - gondolkozok el a dolgon. - Meg, valahol ezt a legkönnyebb összeegyeztetni a tanulással - jön egy józanabb indok. - Akad ilyen is olyan is, de sokszor a szülőkben látom az igazi hibát - húzom el a számat. - Mellettem valahogy a kisördögök is kezelhetőek - gondolkodok el egy kicsit, bár én gyakran fel tudom venni velük a versenyt, és fejben is előttük járok, bár az is igaz, hogy nekem olyankor általában nincs más dolgom, mint rájuk figyelni. - Sok szülő nem tud mit kezdeni a gyerek hisztijével, vagy a gyerek saját akaratával. Sokszor hallom a „hisztis a gyerekem” mondatot, amire én sokszor csak megrázom a fejemet, hogy nem hisztis, csak van saját akarata. Meg ott vannak azok, akik a babysitternek meg a „házitanítónak” szülik a gyerekeiket, mert ők a munkájuk miatt sosem tudnak foglalkozni velük - mondom egy kis indulattal a hangomban. Az én szüleim a saját, mostanra elég nagy cégüket vezetik, de mindig szakítottak ránk időt a bátyámmal. Sosem érezhettük magunkat elhanyagolva, mert voltak közös hétvégék, nyaralások, utazások, túrázások, síelések. Valahogy nekik sikerült megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között. Az iskolai rendezvényeinken is mindig ott voltak. Ezért sem értem, hogy sok szülő miért nem tudja a szülői szeretetet megadni a gyerekeinek, mert annál nincs fontosabb. Ezért is szeretem a mostani helyet, ahol felügyelek. Ott nem arról van szó, hogy az apuka nem akar foglalkozni a kislányával, csak mivel egyedül neveli, kell neki a segítség, és, mint felnőtt férfi, néha neki is szüksége van egy olyan „világra” amiben kicsit ki tud szabadulni a rózsaszín unikornisok, a hajfonás, és a mesebeli hercegnők világából. Az egyébről pedig már ne is beszéljünk.
Kicsit összehúzom a szememet, mert ezt a mondatát nem igazán értem. - Ezek szerint van, amit már megbántál, hogy nem próbáltad ki? - kérdezem kicsit elgondolkodva. - Csak néha az jut eszembe, hogy nem estem-e át a ló túlsó oldalára, hogy a buli helyett inkább a tanulást kellett volna választanom - osztom meg vele az aggályomat. - Vizsga előtt sosem érzem úgy, hogy eleget tanultam - húzom el a számat. - Bár eddig még elég volt - kopogom le gyorsan. Nem vagyok babonás, de ezt az egyet használom, amolyan, ártani úgy sem árt alapon.
- Ha gondolod, egyszer velem jöhetsz - ajánlom fel. Nem vagyok mindig olyan impulzív, mint a múltkor, hogy az indulás előtti nap döntöttem el, hogy megyek. - Ha kell, még vásárolni is segítek, hogy mire van/lesz feltétlen szükséged - ajánlom fel neki a dolgot. - Sátor nem kell - vetem gyorsan előre, mert az enyémbe ketten is elférünk.
Figyelmesen hallgatom a rövidke listát, ami a szabadidejére vonatkozik. - Jaj, de gyönyörű - csillan fel a szemem, és szinte elolvadok Jesse-től. Az utolsó mondatára viszont egy kis aggodalom gyűlik össze a homlokomon. - Pedig az nem igazán jó. Bármennyire is családcentrikusak is a huskyk, ha teret kapnak, tudnak veszélyesek és zsarnokok is lenni - osztom meg vele aggályaimat. A gazdinak kell világos határokat húznia.
Szélesen elmosolyodok, amikor megosztja velem a rövidke színésznői pályafutásának történetét. - Szerintem a színészetre születni kell - gondolom végig a dolgot. - Lehet, ezt több embernek kellene így gondolnia - vigyorodok el, majd elnevetem magam. - Nagyon rossz, hogy sokan úgy gondolják, hogy egy jó bulihoz elengedhetetlen az alkohol, a nagyon sok alkohol. - Fiatal vagyok, és elvileg én itt nem is ihatnék, mert még nem töltöttem be a huszonegyet, de simán tudok pia nélkül is jót bulizni, csak jó társaság kell hozzá. - Egyébként, habár nem jó az állandó sofőr szerep, de legalább nem ittasan ültek autóba - nézem a dolgot a reális oldalról. Igaz kihasználják azt, aki nem iszik, de így mindenkinek biztonságosabb, és, ha mindien igaz, akkor ő is jól érezhette magát, és ki is mozdult. - De azért nyugtass meg, hogy azért Te is jól érezted magad ezeken a bulikon - nézek rá szinte kérlelően, de azért remélem, hogy tagadni nem fog csak az én kedvemért.

karin&madelaine

Én életvitel szerűen csak két országban éltem, Norvégiában és itt, az USA-ban. Viszont ez a két hely számomra nagyon eltérő egymástól. Otthon az emberek sokkal nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak, és nincsenek meg azok a széthúzások és társadalmi ellentétek, mint itt. Otthon elképzelhetetlen egy olyan jelenet egy középsuliban, mint itt, hogy valaki annyira bekattanjon, hogy fegyverrel akarjon megtorlást véghez vinni a társain és/vagy a tanárain. Azt persze nem állítom, hogy otthon néha nem esnek egymásnak a diákok, de az „sima” verekedés, és nem életre-halálra megy, és általában „csak” hirtelen felindulásból történik, amit a tanárok könnyedén kezelni tudnak. Azok a történetek, amiket itt mesélnek az iskolatársaim számomra ismeretlenek, én nem tapasztaltam őket soha odahaza. Ezért is örülök, hogy én már valamivel „fejlettebb” emberek között vagyok, akik már vannak azon az értelmi szinten, hogy a gondjaikat ne fegyverrel akarják megoldani. Valamint a főiskolai szakok automatikusan biztosítják azt, hogy az odajáróknak közös az érdeklődési körük, és valamilyen szinten így a gondolkodásuk is, így ebből már alapvetően nem lehet nézeteltérés. Egyszer elkísértem az egyik barátnőmet, aki a testvéréért ment a középiskolába, és egyáltalán nem értettem, hogy miért van fémdetektor a bejáratnál. Ez számomra teljesen érthetetlen volt, hiszen én ilyet csak a reptereken láttam. Utána elmesélték, hogy miért is van ott, és én annyira megdöbbentem, hogy percekig szinte magamhoz sem tértem, hogy „ilyen mégis hogy fordulhat elő”. Ezt hallani és látni élőben, az két nagyon más dolog, és engem szinte sokkolt, mert bár filmeken láttam ilyet, de azt hittem, hogy ez csak „filmes túlkapás”. Talán ezért is látom itt ennyire sötéten a gyerekek testi-lelki terrorját, hogy úgy jellemeztem őket, mint két lábon járó időzített bombákat.
Figyelmesen hallgatom a doktornő véleményét, és alaposan el is gondolkozok a hallottakon. - Értem, és köszönöm - mondom még mindig az elhangzottakon gondolkozva, de mosolyogva. - A szavak legalább akkora kárt tudnak tenni az emberekben, mint a fegyverek, ezért is lenne jó, ha erre mindenki odafigyelne - mondom egyet értve Madelaine-nel. - Nálunk, otthon valahogy kiegyensúlyozottabbak az emberek, de szükség esetén tudnak szakemberhez fordulni, amiért nálunk nem jellemző, hogy valakit kinéznének. Itt ez mennyire jellemző? Egy olyan zárt közösségben, mint egy munkahely vagy iskola, ebből mennyire származik az illetőnek hátránya? Mert egyeseknél azt vettem észre, hogy nem feltétlen elég a baráti, családi segítség, de sokszor nem mernek az emberek szakemberhez fordulni, mert félnek, hogy ezzel még több támadásnak lesznek kitéve - kérem ki az Ő tapasztalatait meglátásait, mert lehet, hogy én csak elszigetelt esetekkel találkozok.
- Szerintem nem hasonlít - erősítem meg az előbbi szavaimat, de peresze erősködni sem akarok. Az, hogy a többi főiskoláshoz hasonlóan én sem vetem meg a piát, még akkor sem, ha egyébként én nem is ihatok legálisan itt, az nem azt jelenti, hogy másokat is magammal akarok rántani.
A beszélgetésünk közben szépen áttérünk a diákmunkáimra, köztük a „gyerek-megőrzésre”. - Próbálok enyhíteni a nyomáson, a problémákon, és csak örülni tudok, ha a szülők is tudják ezt értékelni - mosolygok vissza Maddie-re.
Egy kedves mosollyal hallgatom, ahogy arról beszél, hogy nem bánta meg, hogy a saját elveit követte, de a végére mintha elismerné, hogy azért van néhány dolog, amit a mai eszével már kicsit másabbul csinálna. - Ezek szerint nem lehet eldönteni egyértelműen, hogy mi az, amin lehet lazítani, és mi az, amiben nem érdemes - próbálom összegezni a hallottakat. Ez valahol meg is nyugtat és el is keserít. Madelaine-nek több a tapasztalata és a rálátása a dolgokra, mint nekem, már csak a munkájából adódóan is, és mégsem tudja egyértelműen megmondani, hogy miben lett volna érdemes lazítania, tehát akkor még nekem sem kell e miatt lekeserednem, hogy nem látom. Viszont akkor erre nincs jó receptje, amit esetleg meg tudnék fogadni.
- Köszönöm! - mondom hálásan. - Én is és a szüleim is ebben bíznak - nevetek egy picit. Én eredetileg azért jöttem ide, hogy tanuljak, és a szüleim azért engedtek ennyire messze, mert abban bíznak, hogy már van elég agyam, hogy belássam, mi a helyes és mi nem az. Ezt viszont jó hallani mástól is, mert ez számomra azt jelenti, hogy nem én vagyok beképzelt, és anyuék sem elfogultak velem szemben.
- Megbeszéltük - lelkesedek azért, hogy végre talán lesz egy társam a túrák alatt, és, hogy talán Neki is tudok egy plusz kikapcsolódási pontot mutatni. Szeretek egyedül is túrázni, de az más, mint amikor van társaság. - Én feltétlen szólok, hogy nekem mikor van szabad hétvégém - biztosítom a felől, hogy én mindent megteszek, hogy ne rajtam múljon a dolog, persze örülnék, ha a tanárok is hozzásegítenének ehhez.
Jesse egy tündérnek hat még így képről is, és én elhiszem Maddie-nek, hogy valóban jó kutya. - Akkor ezek szerint Te egy nagyon jó gazdi vagy - mondom mosolyogva. - Ha gondolod, és úgy alakul, akkor elhozhatod bármikor magaddal őt is - ajánlom fel, hogy engem egyáltalán nem zavarna a jelenléte még órán sem.
- Mint nálam a vállalatvezetési tanulmányok - forgatom meg a szememet, de azért mosolygok, amikor a kudarcaink kerülnek szóba. Így utólag belegondolva nem is értem, hogy miből gondoltam, hogy nekem a gazdaságtan menni fog. Persze, ha anyuéket néztem, akkor annyira egyszerűnek tűnt, de magamtól a suliban már nagyon nem volt az.
Figyelmesen hallgatom az alkoholmámoros bulikról benne megfogalmazódott kérdések körét, és azt hiszem, hogy most nem jó oldalról nézi a dolgot. Szabadkozására viszont csak megértően elmosolyodok. - Én sem látok mindent csak feketén és fehéren - nyugtatom meg, hogy ez számomra is ismerős „látásmód”. - Viszont én úgy látom, hogy ezt Te személyes indoknak látod, de nem hiszem, hogy a Te társaságoddal lenne a baj. Szerintem ez inkább a mindennapi nyomásnak szól. Az meg, hogy egy szülinapi bulin öntenek fel a garatra, az meg inkább csak annyiról szól, hogy melletted, hogy előtted fel merik vállalni ezt. Hogy előtted nem ciki. Előtted nem érzik magukat feszélyezve, ha kicsit feloldódnak a gátlásaik, amiket mondjuk, a munkahelyükön magukban kell tartaniuk. A főiskolai bulijaink is mindig olyan helyen vannak, ahol távol lehetünk azoktól a tanároktól, akiktől tartunk, vagy akiknek számít a rólunk alkotott véleménye, mert tudjuk róluk, hogy el tudnak, akarnak minket kaszálni - vonok egy kicsi párhuzamot a mi bulijainkkal. - Szóval szerintem Te csak egy olyan lehetőséget biztosítasz nekik, ami már amúgy is érett bennük, csak lehet, hogy nekik nem volt arra idejük, hogy egy laza péntek estét megszervezzenek a barátokkal - nyugtatom meg, hogy az én meglátásom egyáltalán nem olyan sötét, vagy elkeserítő, mint az övé. Az pedig, hogy az Ő társaságával lenne baj, azt valahogy még elképzelni sem tudom. Ha én nem akarok találkozni valakivel egy buliban vagy kerülöm, vagy el sem megyek, esetleg, ha kötelező lenen a megjelenésem, bár erre még nem volt példa, akkor olyan hamar távoznék, ahogy csak lehet, főleg, ha az az illető lenne a szervező.
Amikor megosztja velem, hogy a piások hazaszállítása egy idő után már a küldetésévé vált, elnevetem magam, persze nem bántóan. - Minden társaságba kellene egy ilyen jótevő mentőangyal - nézek rá kedvesen. Az egyik csoporttáram rokona rendőr, és sokszor halljuk még mi is, hogy mennyi részeg sofőr okoz balesetet.
-Egy teljesen más oldalát mutatják olyankor az emberek, és egyesek szerint az a valós - emlékszek én is egy olyan alkalomra, amikor én voltam talán az egyetlen, aki nem ivott. Persze én sem iszom mindig, mert nekem sem kell feltétlen a szórakozáshoz, de azok más jellegű bulik, összejövetelek, és ott, akkor senki sem iszik. Az meg, hogy az ittas ember mennyire mutatja a valódi arcát már más kérdés, hiszen ismerek olyat, aki olyankor mindig sötétebben látja a világot, mint egyébként, vagy legalább is külső szemlélőként úgy tűnik, hogy így van. - De az azért jó, hogy találtál elfoglaltságot - bár azért ez nem feltétlen ideális, hiszen elvileg oda azért megy az ember, hogy az elfoglaltság megtalálásával ne kelljen foglalkoznia, hiszen az a „házigazda” feladata lenne, hogy mindenki jól érezze magát. Ezt persze már nem teszem hozzá hangosan is.

Még mindig egy kicsit a gondolataimba vagyok veszve, mert az agyamat még nem igazán sikerült visszairányítani az előző gondolatmenetből, amit most Maddie szavai is kiegészítettek, és így már a kettő egymást kiegészítve kavarog a fejemben, hogy minden a megfelelő helyre kerüljön. Ettől függetlenül azért már érzékelem a külvilágot, és reagálok is a körülöttem történő dogokra, amik közül elsődleges a doktornő által adott válaszreakció a szavaimra. Ebből látom, hogy őt örömmel tölti el, hogy tudott nekem segíteni ebben is. Bár talán az is látszik rajta, hogy azért ezt a témát még ő is bőven tudná fejtegetni, de most erre nem szívesen akar részletesebben kitérni, amit megértek, mert sok esetben ezek nem azok a dolgok, témák, amiket nagy lelki nyugalommal lehetne részletesen, hosszú ideig boncolgatni.
Örömmel hallom, hogy azért már itt is egyre elfogadóbbak az emberek azzal szemben, aki ilyen dolgok miatt segítséget kér, akár szakembertől is. Ez az online változat viszont nekem újdonság, bár így belegondolva valahol megvan a logika benne, de valahol viszont valami zavar is ebben a megoldásban, így kicsit félre nézek elgondolkodva, és csak ezt követően szólalok meg. - De ez az online változat van olyan hatásos, mint a személyes? - kérdezem elgondolkodva. - Persze tudom, hogy néha nincs más megoldás, de van olyan, aki kizárólag így vesz ilyet igénybe? - egészítem ki a kérdésemet. Az online tér hasznos, hiszen én se látnám a családomat és az otthoni barátaimat másképpen, de az még sem olyan, mint a személyes találkozás. Egy pszichológiai foglalkozásnál pedig lehet, hogy nagyon fontos információk maradnak el a kamera kicsi látószöge miatt. De az is lehet, hogy csak túlkombinálom.
Valahol elszomorít, hogy erre a „mi a helyes és mi nem, miből származik előnyünk és miből nem” témára nincs egy pontos recept, de valahol vígasztal is, amit hallok. - Akkor, ha jól értem, ha a megérzéseinkre, ösztöneinkre hallgatunk, akkor nagyon nincs mit megbánnunk, persze, ha ez azért kiegészül egy kis gondolkozással is - próbálom összefoglalni a hallottakat, de azért egy kis megerősítésre vagy cáfolásra szükségem van, hogy biztosan jól értem-e az elhangzottakat. Ha igen, akkor nem hiszem, hogy nagyon aggódnom kellene, mert eddig e szerint próbáltam élni, cselekedni. Én nem feltétlen az életem értelmét próbálom most megtalálni, mert nekem valahogy az a gondolatmenet jött be eddig a legjobban, amit Stephen Hawking mondott egy ismeretterjesztő sorozatának egyik részében, amit volt szerencsém megnézni egy olyan pillanatomban, amikor nem igazán volt nagyon más tennivalóm, és kevés dolog kötött le abban a pillanatban. „Az élet értelme az, amit mi magunk adunk neki”, és ez szépen fizikai számításokkal, egyenletekkel alátámasztva. Ebből a szempontból örülök, hogy ezek a mérnöki tárgyak közel állnak hozzám, bár fura lenne, ha nem, főleg, hogy a tanulmányaim is erre épülnek leginkább. Bár ezzel a beszélgetéssel csak azt akartam tudni, hogy lehet elkerülni „az egyértelmű lejtőre kerülést” az életben, persze a nagyon nyilvánvaló dolgokon kívül, mint pl. a drogok.
- E miatt ne aggódj, mert ez számomra már a képről egyértelmű volt, bár szerencsém, hogy valamennyire azért tudok távolságot tartani, hogy ők is úgy gondolják, hogy én vagyok a falkavezér, és nem fordítva - osztom meg vele mosolyogva, hogy e miatt nem kell aggódnia. Biztos, hogy el fog varázsolni, de ettől függetlenül tudom magam tartani a kutyáknál lévő kötelező érvényű szabályokhoz, hogy ne én legyek a falka legutolsó tagja, aki felett uralkodhat.
- Szerintem eddig ez a legvisszafogottabb megfogalmazás, amit hallottam vagy mondtam erről a tárgyról - szélesedik ki a mosolyom. - Néha úgy éreztem, hogy még nem is egy nyelven beszélek a tanárral, pedig figyeltem, hogy ne a norvég legyen nálam előtérben - toldom még hozzá mosolyogva. Bár ez a verzió inkább akkor igényel figyelmet, ha válaszolok, mert még nem volt olyan, hogy az lett volna a megértés akadálya a részemről, hogy angolul beszéltek hozzám.
Az alkoholmámoros társasággal kapcsolatban úgy tűnik, hogy én vagyok az, aki más megvilágításba tudja tenni a dolgokat számára. - Igen, valahogy így gondolom - mondom neki kedvesen. - Szerintem Te is oldottabb vagy egy baráti, családi társaságban, ahol nem kell attól tartanod, hogy egy rossz mondatból, gesztusból, mozdulatból, bármiből, később komoly negatív következmény lehet számodra a végeredmény. Az alkohol pedig pontosan azokat a gátlásokat oldja, amik ehhez vezetnek, és néha előfordul, hogy már egy fél pohár sörtől is előjönnek ezek - fejtem ki egy kicsit bővebben, hogy szerintem, nem kellene azon izgulnia, ha mellette részegednek le az emberek, akkor az a személyisége ellen szól. Ha például egy tanár vagy egy vezető a beosztottjai előtt (fél)részegen tántorog, akkor az másnap, a következő héten, hogy tudja megkövetelni a tiszteletet? Szerintem egy ilyen eset után azért sok mindenki szemében veszít a tiszteletéből, de persze ez csak az én meglátásom. Tudom, hogy mindenki emberből van, de akkor is.
Örülök, hogy bejött neki az a megnevezés, amit használtam rá, és amikor elkezdi fejtegetni, hogy lehet ez lett volna a hivatása, és mit tervezett volna/mit tervezne a kocsijába a delikvensek jobb közérzete érdekében, én is elnevetem magam, bár nekem meg is jelenik egy ilyen jelenet a lelki szemeim előtt, így el is fintorodok egy kicsit. - Vödör és nailonzsák - mondom ki, ami legelőször az eszembe jut. Nem feltétlen - komolyodok meg és gondolkozok el a dolgon. - Szerintem lenne rá kereslet, és lehet még a rendőrök és mentősök is hálásak lennének Neked - osztom meg vele nézeteimet. Bár azért ennek is meglennének a maga veszélyei, hiszen sok ember agresszív is lehet az alkohol hatására, bár erre is vannak trükkök, ahogy elnéztem már itt egy-egy taxit.
- Igen, ami bizonyos helyeken, helyzetekben veszélyes is lehet - utalok vissza arra, hogy ez is közrejátszhat abban, hogy az általa szervezett bulikon, szabadon isznak a vendégek, mert mellette „biztonságban” érzik magukat.
- Szegény - mondom sajnálkozva, de azért mosolyogva. - Akkor ne várasd meg - egyezek bele az indulásba. - Nem, ne aggódj, és lehet, hogy nem is oda megyek most egyből, hanem a Plázába - gondolom végig a dolgot. Izzie is valahol errefelé lehet most, így talán összejöhetünk egy közös bolt-túrára. A kávézói számla már rendezve van, így már csak a doktornő idejét kell kiegyenlítenem a megbeszélt összeggel, amit készpénzben szándékozok megtenni, ami előre el van készítve egy külön borítékban, amit most át is nyújtok a részére. - Köszönöm az órát! - mondom kedvesen, de addig nem állok fel, amíg nem ellenőrzi, hogy pontosan adtam-e át az összeget.

A doktornő az online pszichológiai kezelések egy olyan oldalát mutatja be, ami nekem eddig meg sem fordult a fejemben. Eddig nekem csak az az oldal volt meg, hogy valaki nem akarja igazán venni a fáradságot, hogy elmenjen a „beszélgetésre”, vagy esetleg egy rövid időszakban akadályoztatás miatt így tudja megoldani a következőt. De az, hogy vannak, lehetnek olyan segítségre szorulók, akik annyira sérültek, hogy a saját lakásukból sem mernek esetleg még a segítség miatt sem kilépni, eddig meg sem fordult a fejemben. Erre viszont kicsit el is szomorodok, hogy léteznek ennyire sérült személyek. - Nekem ez meg sem fordult eddig a fejemben - osztom meg Maddie-vel a gondolataimat szomorúan. Nekem nincs ilyen az ismeretségi körömben, sőt, az ismerőseim ismerősei között sincsenek. Ilyenről legfeljebb egy filmben láttam, ahol ez nem racionalizálódott bennem, vagy az ilyen irányú könyvekben, mint az egyes mentális betegségek leírása között, de valahogy ezt nem sikerült összehozni agyban az online foglalkozásokkal. Ennek fényében viszont már én is másabbul látom a helyzetet.
Az, hogy nincs pontos recept a „boldogságra és sikerre”, de sikeresen megértettem a lényeget, valahol tényleg megnyugtat, főleg miután a doktornő is megerősít ebben. Ha követem az eddigi szokásaimat, hogy egy-egy új dologban, ahol esetleg gondolkodás nélkül mondtam igent, de utána visszatáncolok, mert rossz érzésem támad, akkor nem lehet nagy bajom a jövőben. Bár ez volt már fordítva is, vagy emlékszem egy olyan esetre, ahol snowboardozni mentünk volna, de rossz érzésem támadt, így maradtam én is és a többiek is, és mint kiderült, ez volt a legjobb döntés, mert nagy vihar alakult ki, és sokan meg is sérültek, de szerencsére halálos áldozat nem lett. Racionálisan nem tudom megmagyarázni miért nem akartam akkor kimenni, de határozottan nem akartam, és szerencsére hallgattak a többiek is rám. De biztos volt már olyan is, ahol az átgondolás miatt hoztam meg a jó döntést, és nem csak megérzésekre alapozva, de most, ebben a pillanatban, ilyen nem jut az eszembe.
Jasse „rosszalkodásától” én nem tartok, mert megtanultam ezeket kezelni, és tudom, hogy mi az a még elfogadható viselkedés, amit lehet tolerálni és mi az, ami már nem. Ez persze élőben premier plánban látni másabb, hiszen sokan azt hiszik, hogy értenek a kutyákhoz, és tudják kezelni őket, holott ez sokszor nem igaz. A doktornő „ezt még lehet, megbánod” mosolyából pedig azt szűröm le, hogy ebbe a kategóriába sorol engem is, amit csak egy széles mosollyal nyugtázok, mint egy párbeszéd részeként, hogy „állok elébe” célzásnak szánva nézek vissza rá.
- Sosem értettem, hogy egyes tanárok ebben mit élveznek, mert van, aki szándékosan csinálja - húzom el tűnődve a számat. - Bár az én esetemben biztosan nem erről volt szó - mondom kicsit nevetve. Felsőoktatásban nem az az elvárás sem a tanártól, sem a diáktól, hogy óvodás szintű oktatások legyenek, mert valamilyen alappal elvileg rendelkeznie kell a jelentkezőnek. Vállalatvezetésből én nem rendelkeztem túl sokkal, és ez be is tette a kulcsot nálam. Most viszont, habár van olyan tárgy, ahol egy-egy anyag „kínai”, de egy kis kutatás után sikeresen átlátom a dolgot, és belátom az új anyagot.
- Ebbe általában senki sem mer, akar belegondolni - mondom vigyorogva - talán ezért szeretünk olyan ivócimborát választani, akiben feltétel nélkül megbízunk - nézek rá komolyan. Tudom, hogy itt nem arról van szó, hogy ettől valaki hazug lenne, csak arról, hogy bizonyos dolgok nem tartoznak mindenkire, és titkolni akarjuk az elhallgatott dolgot más elől. A titoktartásról pedig mindig egy vicc jut eszembe: „Titoktartás: az a szilárd halmazállapotú dolog, ami alkoholban oldódik”. Ráadásul Maddie orvos, és nagyon nem lenne jó, ha olyasmit mondana el valakinek, ami már a beteg jogait sérti. Bár az egyik csoporttársam bátyja orvosira jár, és mindig azt hallom, hogy „tőlük jobban senki sem tud inni”, amiben van ráció, hiszen ki tudná jobban egy orvosnál, vagy jövendőbeli orvosnál, hogyan hat az alkohol a legjobban, amit tudatosan fel is tudnak erősíteni, ha arra éreznek késztetést.
Figyelmeztetésére akaratlanul is elnevetem magam. - Rendben - mondom neki szórakozottan. Nem szeretném eltéríteni attól, amire évekig nagyon kemény tanulással készült, és most nagyon elismert helyet foglal el a szakmájában. Ha nagyon el akarnám téríteni, és szüksége is lenne másik útra, akkor én a tanári pályát mondanám neki, mert több ilyen tanárra lenne szükség, mint ő.
- Rendben, várom a részleteket. Akkor ott a helyszínen - bólintok a szavaimat is megerősítendő. Máris nagyon várom az előadást. Hasznos volt a mai óra, mert rengeteg dolgot tanultam, és az anyagtól függetlenül is sok minden helyére kerül, és új megvilágítást kapott. És nagyon kíváncsi leszek az előadásra is.