Ha az ember a sürgősségin dolgozik annyit, mint én, akkor bizonyára látni fog dolgokat. Kis dolgokat, nagy dolgokat, olyanokat, amikre utólag visszaemlékezve se tudja elhinni, hogy igazak, meg olyat, amit bárcsak elfelejtene. Az, hogy sok fura dolgot láttunk már, kétségtelen, és bár bizonyos értelemben egészen jó sztorikat adnak, azért nem feltétlenül akarod közös családi vacsora alatt elregélni a hős történetét, aki úgy gondolta, a szorulásán segíthet egy vécékefe, csak nem tudta kihúzni, és egy pacsmaggal a seggéből kilógva jajgatott az ágyon. Szóval ha azt kérdezik, hogy „és a te napod milyen volt?”, akkor általában nem sztorizol, hacsak nem fejezte be már mindenki az utolsó szelet meggyespitéjét is.
Egy idő után kicsit bele is fásulsz; nem azt jelenti, hogy ne törődnél utána az emberekkel, csak eljutsz arra a szintre, amikor tényleg úgy gondolod, hogy téged már semmi se lep meg, és pislogás nélkül kéred meg a törött péniszű latexruhás fickót, hogy ne kiabáljon folyamatosan a nővérek után, mert épp most hoztak be valakit, akinek úgy összetört a koponyája, hogy látni lehet az agyát, mint Frankenstein szörnyéét. Egy olyan nagyvárosban pedig, mint New York, már az sokat elmond, hogy annak is várni kell egy-két órát néha, aki levágta az ujját, mert vannak súlyosabb esetek.
Szerencsére vagy sem, az emberi hülyeség tárháza kifogyhatatlan, és mindig meg tudnak lepni. Egy fickó például azzal jött be, hogy a barátnője beleharapott a péniszébe, mert épp palacsintát sütött neki a konyhában, amiért a nő nagyon hálás lett, de véletlen a homlokára ejtette a forró palacsintát, úgyhogy… Reflex. Aggodalomra semmi ok, egyben maradt. (Nagyjából.) De az olyan napokon, mint a mai, szinte már kezdem hiányolni azt, hogy meglepjenek.
Nem azt mondom, hogy „nyugalom volt”; ezt sosem szabad kimondani, sem azt, hogy mennyire csendes ma a sürgősségi, mert abban a pillanatban hoznak be hatvannégy embert egy buszos tömegkarambolból. Szóval nem volt nyugodtság, mert majdnem minden ágyon volt valaki. Csak azért majdnem, mert volt, ahol ketten is. Már nem fekve.
Mióta elvégeztem az ageyetemi nővértovábbképzést és adminisztrációra szakosodtam, jellemzően mindezt rám is hárították, főleg azért, mert mindenki más valahogy csigalassan gépelt, úgyhogy én tudtam a leggyorsabban felvinni az adatokat a rendszerbe. A nővérpult takarásában pedig tulajdonképpen nem volt olyan rossz, még ha a szemem lassan jojózni is kezdett, amint próbáltam megfejteni Dr. Oakley kézírását.
– Jól haladsz? – Raj, az egyik rezidens nyakában a sztetoszkóppal csattintja elém az újabb kitöltött beteglapot. Meg kell tudni, mennyit fedez a biztosítása.
– Mindig jól haladok – jelentem ki magabiztosan. – Miért? Kell még egy kéz az árokban?
– Mindig kell még egy kéz. Vagy kettő. Bár lehet, hogy lassan három… A rozsomák mennyire halálos?
Fel sem nézek a gépelésből. – A szuperhős vagy az igazi?
– Miért, a szuperhős mennyire az?
– Fogalmam sincs, de hagynám, hogy Hugh Jackman megharapjon.
For science.
Raj erre morog valamit az orra alatt, aztán magához veszi a következő ambulánslapot. Ez meg itt vajon i vagy j? – Hát, ez a szerencsétlen hagyta egy igazinak is megharapni magát… Barátkozni akart vele, vagy ilyesmi.
Természetesen professzionális keretek között soha nem gondolnánk, hogy bármelyik beteg is „megérdemli”, amit kapott, mert hülyeséget csinált, de azért nevetni még szabad. És ezt most meg is teszem. Már nem érzem szükségét rákérdezni, hogy hány éves, mert ha kisgyerekről lenne szó, nyilván nem ilyen hangnemben közölte volna velem.
– Szerintem egy kicsit spektrumos a fazon.
– Tudod, hogy ilyet nem szabad mondani – jegyzem meg, újabb papírdossziét dobva egyik kupacról a másikra, növelve a készek számát.
– Tudom. Hé, rákeresnél, hogy állja-e a biztosítása a tetanuszt?
– Persze, mi a neve?
Elém csúsztatja a betegfelvételi lapot, amit valaki láthatóan a nem domináns kezével, elég remegős írással töltött ki. – Ez itt mind.
A remegő vonalak ellenére is el tudom olvasni, és olyan hirtelen lököm el magam a gurulós székben az asztaltól, hogy az épp kinyitott mappát nekilököm a kávés bögrémnek (rajta a „Cute but psycho (but cute)” felirattal, amit Oli nagyon viccesnek talált), nem sokon múlik, hogy kifröccsenjen. Nem tudom melyiket sajnálnám jobban, a mappákat vagy a kávémat.
Nem sokat kell győzködnöm Rajot, hogy ezt most bízza rám, én pedig olyan szuper sebességgel szelem át a folyosót (a gumi surranómban – rusnya, de olyan, mintha felhőpamacsokon járnék), hogy ha rajzfilmben lennék, hagytam volna magam mögött egy porfelhőt, a talpaim alatt pedig szikrákat szórna a padló.
Mielőtt fogtam volna a saját sztetoszkópom, a csiptetős mappát meg minden lelki erőm, a kikapcsolt számítógép monitor tükröződésében vizsgáltam gyorsan meg a hajamat… Ok nélkül. Mintha számítana, hogy két tincsem erre vagy arra áll, ha amúgy olyan ronda bordó színű scrubban vagyok, amitől úgy festek, mint egy járkáló mini-padlizsán.
A Raj által mondott vizsgáló lengőajtaját csípővel lököm be, és nem hagyok időt a tíz éves lenyalt tejfölszőke Malfoy-hajú kisgyerek hasonló habitusú anyjának, hogy megszólítson (hetente jön ide valamivel, mert hipochonder, múltkor egy szálka miatt hozta be a kölyköt, mert hogy szerinte elfertőződött, mi meg nem küldhetjük el, mert a végén beperel), rögtön a sarokban lévő ágyhoz lépek, és bebújok az elhúzott függöny mögé. Mondanám, hogy reméltem, hogy tévedés (és közben mégse), de hat teljes nevet elég nehéz véletlenül elírni, úgyhogy szembesülök az ágyon ülő Ambrose-zal és a rozsomákharapásával.
– Tényleg te vagy az – állapítom meg kicsit bután, a mellkasomhoz szorítva a mappát. Aztán elvigyorodom. – Ugye tudod, hogy ha beszélni akarsz velem, annak ennél jóval egyszerűbb módja is van?
Igazából nem hiszem hogy tudta, itt dolgozom. Mármint, mondtam, de hajlamos elfelejteni a dolgokat; bizonyos témákban. Azt biztos pontosan meg tudná mondani, hány majomfaj él Borneóban, de az egész sztorimból csak annyi maradhatott meg neki, hogy nővérként dolgozom egy kórházban. És nem haragszom miatta.
– Mondanám, hogy jó látni téged, Ames, de… Tényleg egy rozsomák harapott meg, vagy a rezidens túlzott? – A kezén már van valami gyorskötés, de nem tudom, vajon azt ő rakta-e fel saját magának, esetleg valaki más egy elsősegély dobozból, de már kezdenek átütni a felső fáslirétegen is a foltok. Az biztos, hogy valami megharapta, ráadásul pont a domináns kezét. – Egy kicsit nem figyelek rád és máris összeszedsz egy kiadós veszettséget…
Jó, a „kicsit” az talán túlzás, mióta összefutottunk a parkban, még nem sikerült újra találkoznunk, bár írtam neki néhányszor, ő meg válaszolt, ha épp nem felejtette el, vagy bocsánatot kért, ha igen. (Majd nem válaszolt a kérdésre amit feltettem.)

Said to my friend, baby, nothin' else mattered

Igazán nem kéne meglepődnöm azon, hogy most épp itt találozunk újra. Az alapján, amilyen volt, meg amiket mesélt arról, amikor a világ másik felén járt, nem lett sokkal kevésbé rendszeres látogatója az efféle helyeknek. Veszélyes biznisz ez az állatorvoslás. Nem mintha különösebben bánnám. Természetesen eszemben sincs azt mondani, hogy szeretem, ha magam körül megsérülnek az emberek, bár nem tagadom, hogy szeretek gondoskodni róluk, csak… Szóval megvan a maga előnye, hogy most nem tud elszökni, és kutyák sincsenek körülöttünk, akik zavarnának. Nem mondom, én is hívhattam volna, vagy elmehettem volna hozzá a menhelyre, esetleg, hogy beszéljek vele. Szeretném arra fogni, azért nem tettem, mert így is én beszéltem a legtöbbet amikor üzentem neki, és nem akartam elijeszteni, de… Talán inkább én ijedtem meg. Ki tudja, nem-e csak udvariasságból mondta, hogy menjek bármikor?
– Működik – bólintok mosolyogva. Azt nem teszem hozzá, hogy az én részemről is, mert szó szerint kötelező itt maradnia, míg a biztosítási lapját alá nem írja. Felnevetek, amikor védelmébe veszi a rozsomákot. – Szóval ezt értsem úgy, hogy nem tervezed beperelni Louie-t súlyos testi sértés vádjával? – kérdezem, csak félig viccelve. Ennél kevésbé komoly alapon is születtek már súlyos vádak ezekben a kivizsgálókban.
Gyorsan átfutom a papírt, amit ki kellett töltenie, főleg inkább a gyógyszerallergiás részt illetően. Az nem olyasmi volt, amire emlékeznék régebbről. Félúton aztán beszélni kezd, úgyhogy felpillantok rá, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem érdekel, amit mond. Nagyon érdekel, csak mondjuk előbb jó lenne megelőzni a sebe elfertőződését. – Raj a neve. Jó srác, egyébként. Bár azt hitte, Aspergeres vagy. Szerintem a rozsomák zavarta meg egy kicsit. A kórházról alkotott véleményed pedig nagyon kedves, de elég téves. Mondjuk hol is voltál legutoljára kórházban, Afrikában? Annál mondjuk tényleg jobban felszereltek vagyunk – mosolygok magamban, bár természetesen csak azért, mert tudom, hogy senki más nem hall minket. A városi kórházak közül ez igazából még az egyik legjobb, mióta a Weill Corner átvett minket. A sürgősségi persze így is, úgyis elég pocsék, mindenki kapkod, teszi, amit adott pillanatban lehet, és legtöbbször a jópofizás nem fér bele az időkeretbe, nem beszélve a túltelítődésről.
Ha bárki más kérdezné, a kórházunk a legmodernebb elvárásoknak megfelelően teljeskörűen felszerelt, a dolgozóink szaktudása kiemelkedő, és bármikor számíthatnak ránk.
A csiptetős mappát leteszem Ames mellé az ágyra, aztán a mellette lévő pulthoz lépe, hogy az ott lévő dobozból kiszedjek két fertőtlenített kesztyűt. – Szomb…? Oh. Tényleg szombatot írtam. Közben egy kicsit átvariálódott a beosztásom, de csak este jövök majd ügyeletbe, úgyhogy a napom szabad lesz. Azt hiszem úgyis jobb, ha valaki olyan segít majd a kötésednél, aki ért is hozzá. Nem tudom, ezt ki rakta fel, de el kéne küldened egy gyorstalpalóra – mutatok a kötésnek csúfolt szerencsecsomagra amit épp a kezével együtt dédelgetett. Persze a semminél éppenséggel jobb volt. – Szívesen átmegyek attól még hozzád, ha gondolod. Már ha Louie nem veled lakik éppen. Mert őt nem szívesen etetném.
Tulajdonképpen még örülnék is annak, ha etethetek valakit. Már tényleg nem Louie-t, de Oliver újabban kevesebbszer jön át, én pedig megszoktam, hogy több emberre főzök, úgyhogy mióta újra erőt gyűjtöttem hozzá, rendszeresen túl sokat csinálok, aztán a hűtőmben marad, és napokig azt eszem, míg a végére egészen meg nem utálom.
– Hogy vagyok? Ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem? – fordulok felé, immár kesztyűs kézzel, hogy aztán odahúzzam az ágyhoz a kis kocsit, rajta a gyors ellátáshoz szükséges kellékekkel. Először is meg kéne tisztítanom a sebét, hogy lássam, mi a helyzet, úgyhogy leülök mellé, és kérem is az említett végtagját. Próbálom minél óvatosabban lehámozni róla a mostanra már lassan átázó kötést. – Jól vagyok. Nemrég volt egy megbeszélésünk Neallel, ügyvédekkel meg minden. Lehet, hogy mégis belemennek a peren kívüli egyességbe. Az határozottan sokat segítene, mert elég magas az óradíjuk ezeknek a jogtudóknak, hogy rohadnának meg… Ezt ne mondd el apának. – Bár technikailag ő bíró volt, nem ügyvéd, szóval… – Egytől tízes skálán mennyire fáj most? – kérdezem, mikor már teljesen szabad levegőre kerül a harapása. A vér viszonylag lassan, de még mindig szivárog a sebből. Tényleg nem olyan csúnya, mint lehetne, már amennyire tisztítás nélkül látom, úgy tűnik, csak megkapta, de nem tépte meg. Az határozottan jó hír mindkettejük számára.
Közben a fal felé biccentek a fejemmel, ahol az említett skálát egyébként emojikkal ábrázolták, a mosolygótól a nagyon síróig. Általában mondjuk inkább az angolul nem beszélők esetében használjuk.
– Megtisztítom aztán meglátjuk, de szerintem nem kell majd összevarrni, elég kis sebnek tűnik… A kézben nagyon sok az apró ér, azért vérzel ennyire – magyarázom neki, bár lehet, hogy ennek egy részét úgyis tudja, mert hát… gondolom tanult anatómiát. Bár lehet, hogy nem emberit, hanem… nem tudom. Majmokat? Nem hiszem, hogy túl nagy a különbség. – Azt hiszem, láttam… Nem tudom, megmondom őszintén, mostanában nem használtam túl gyakran. Nincs nagyon miről posztolnom. De azért a tieidet láttam. Vagyis, a kutyákét. És? Hogy tetszik a modern kor?
Miután a vért leszedtem, végigfertőtlenítem a két kör alakú seb mentén a bőrt, ahol látszik még néhány kisebb kaparás-nyom, gondolom karmoktól. Alighanem lehet számítani erre, ha valaki rozsomákkal barátkozik. – Nem varrjuk össze, mert magas a fertőzésveszélye, úgyhogy jobb, ha nyitva marad. Talán így nem fog elfertőződni. Nem olyan régi az utolsó tetanusz oltásod, de a helyedben én kérnék egyet, biztos ami biztos. Ha jól néztem, állja a biztosításod… Gyakran harapnak meg, mi? – mosolygok fel rá, miközben óvatosan végigtapogatom a kezét. Nem tűnik úgy, mintha bedagadt volna, és sokkal pirosabbnak se tűnik, mint ami indokolt. Úgyse ússza meg, hogy naponta rákérdezzek nála. Igaza van abban, hogy most jó darabig nem fog tudni úgy dolgozni, mint szeretné.
– Felírok majd szájon át bevehető antibiotikumot, amit muszáj lesz szedned, első körben öt napig, aztán meglátjuk, hogy lesz-e hosszabban tartó panaszod. Vagy szóljak inkább Ayának, hogy figyeljen oda?

Said to my friend, baby, nothin' else mattered

A pénz kérdése mindig olyan… kényes. Nekem legalábbis biztosan, mert mindig összekapcsolódik a fránya etikai-morális kérdésekkel, no meg a büszkeséggel, bár tudom, hogy vannak olyanok, akiket a legkevésbé sem érdekelnek az ilyesmik. Sosem szerettem tartozni, a diákhiteles törlesztőim is damoklészi kardént lebegtem a fejem felett, folyton csak azt éreztem, hogy leterhelnek, mint valami láncok. Pedig apa ajánlotta, hogy segít fizetni őket; sőt, mikor még együtt voltunk, Neal is. Egyiket se fogadtam el, és minél jobban bizonygatták, hogy nem kérik  vissza, annál ellenszenvesebb lett a gondolat. Tartozni egy dolog, de ráadásul olyannak tartozni aki közel áll hozzád… Az egészen másféle súly. Nem, köszönöm, én megpróbálok csak a legvégsőbb esetben kölcsönhöz folyamodni.
Ami persze kezdett egészen közel lenni így, a válás anyagi költségeivel a vállaimon. Az én hibám is volt, belemehettem volna a hazugságba, de erősködtem. Úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világom, az egész életem, amit építettem, hogy semmi, de semmi nem biztos, még a talaj se a lábam alatt – dacból ragaszkodtam a házasságtörés megjelöléséhez, mint ok, és bár Neal ezt el is ismerte és aláírta a papírokat, nem volt hajlandó ennél többet adni nekem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire el tud mérgesedni a viszonyunk, ehhez pedig kellett az ügyvédi segítség. Egyszerűen buta voltam a jogi szövegekhez.
A gondolat viszont, hogy Amestől kérjek kölcsön… egyszerűen szürreális volt. – Nagyon kedves vagy, drága, de tisztelettel vissza kell utasítanom az ajánlatod. Nem hiszem, hogy felvet a pénz, úgyhogy nyugodtan gyűjts csak tovább, az állatoknak. Vagy egy elsősegély tanfolyamra, ahogy gondolod. – Ha a helyében lennék, utóbbit választanám. Amúgy nem feltétele az efféle menhelyes dolgoknak az ilyen képesített szakember? Nem tudom, mert sosem próbáltam, csak nekem logikus lenne. Még egy általános iskolás focimeccset se lehet kijelölt egészségügyi tanfolyamot végzett ember jelenléte nélkül lefolytatni.
– Nem baj az, ha valaki nehezen bírja a fájdalmat. Néha nagyon nehéz azokkal, akik szenvednek, de akkor se mondanának semmit, csak amikor már nagy a baj. Egyszer volt egy pasas, aki belelőtt egy szöget a tüdejébe, de nem akart senki terhére lenni, ezért megpróbálta otthon kiszedni… Hadd ne mondjam, nem sokon múlt – magyarázom, miközben ellátom. Persze az ellentétjére is van bőven példa; számtalan „visszatérő látogatónk” van, akik egy, a gyerek arcára rászáradt nutellafoltra is azt hiszik, hogy valami rákos kinövés.
Az ilyen vadállatharapások talán sokszor nem tűnnek nagy dolognak, de könnyen… nos, jobb szó híján: elharapódzhatnak. Sokakat például a macskájuk karmol meg, amit nem tartanak nagy dolognak mindaddig, míg be nem gyullad, aztán rosszabb esetben el is kezdhet halni a szövet. Aztán hirtelen már gond lesz.
– Általánosan láz, hidegrázás, fáradtság, megduzzadt nyirokcsomók, fejfájás, hányinger vagy hányás… A seben egyértelműen látni fogod. Némi pirosság természetes, de ha dagadni kezd vagy forrónak érződik a terület, vagy erősen váladékozik, akkor érdemes visszajönnöd. Vagyis, nem kell, mert én megyek majd hozzád, de ha esetleg a kettő közti időben valami akut, hirtelen fellépő panaszod lenne, akkor mindenképp hívj, az a legbiztosabb. – Az ilyenekre mindig nehéz válaszolni, mert a legtöbb panasz általános, és bármi más is okozhatja, de ilyen, potencieálisan fertőzést okozó eseteknél az óvatosság a legjobb megoldás. Bár komolyan gondoltam, hogy Ames most még kevésbé fog tudni szabadulni tőlem mint amúgy tudna.
Mondjuk azt nem mondom, hogy nem szívmelengetően aranyos arra gondolni hogy az eszébe jutok. Biztos megesett az elmúlt évek alatt is, nekem is számtalanszor eszembe jutott, csak… Meg is állt a dolog gondolati szinten. Pocsék dolog a felnőttkét, mi?
– Amíg nem vagy rosszabbul, addig nem tudlak bent tartani. Nagyon tele vagyunk – sóhajtok. Nem ő az első, akit egyébként jobb esetben bent tartanánk, de most egyszerűen telítettek vagyunk. – Azért ne akarj rögtön elrohanni, jó? Mindjárt keresek amoxicillint amit most kéne bevenned, és ibuprofent a fájdalomra. Mivel képes vagy ezeket szájon át bevenni, tablettát kapsz, de ha gondolod, bármikor szívesen felkötlek az infúzióra, ha az a szíved vágya – mosolygok rá a kelleténél kicsit talán lelkesebben. Nem gondolom komolyan persze, az állapota (egyelőre, és reméljük, ez így is marad) nem indokolja. Hobbiból meg nem csinál ilyet az ember.  – Aztán még le kell csekkolnunk a biztosítási papírjaidat is. Végülis kéred akkor a tetanuszt vagy sem? Lehet, hogy jobban járnál egy veszettség ellenivel is, mindegy, milyen papírjai vannak az állatkának. De azt hiszem, az már feláras lenne, szóval neked kell eldöntened.
Így kerül bele egy macskaharapás 26 ezer dollárba.
Tudom, hogy a munkahelyen vagyunk, és ez nem a személyes kapcsolatok helyszíne. De amíg közben a munkámat is végzem, nem találok kivetnivalót abban, hogy egy egészen kicsit több figyelmet fordítsak Ames-re mint egyébként tenném. Tényleg nem sokkal többet, másokkal is próbálok beszélgetni, főleg, ha látszik, hogy elrettenti őket a kórházi környezet. Nem tudok viszont hazudni, az ajánlat nagyon jól hangzik; egyébként is gondolkoztam rajta, hogy ha végzek, elmegyek enni valamit. Jobb móka, ha nem egyedül kell; általában valamelyik kollégámmal eszek együtt, de most mindenki vagy sokkal korábban, vagy sokkal később végez mint én.
– Hű, hát ez jó sok ajánlat egyszerre – nevetek fel, miután a kesztyűt a kukába dobtam. Azután a szekrényben kezdek keresgélni; az olyan alapvető dolgokból mint ezek a szájon át adható fájdalomcsillapítók vagy gyulladáscsökkentők mindig tartunk néhányat a vizsgálókban, hogy ne kelljen a gyógyszertárba rohangálni  a szint másik felén. – Nagyon szívesen megnézném a menhelyet, kész vagy sem. És a dobozokat is átnézem veled. De miért kell flakonos vizet vinned? Nincs folyóvized? Mondd, hogy azért az van – ráncolom össze a szemöldököm, bár megértem, hogy mondjuk inni nem azt akarná. De el tudom képzelni Amesről, hogy teljesen spártai körülmények között él, mondván, nincs szüksége többre. És közben még nekem ajánlgatja, hogy kölcsönad.
Mikor visszafordulok, már a kezemben van az egyik pici műanyagpohár, benne a két pirulával. – Mit szólnál akkor, ha elmennénk a menhelyre, aztán rendelnénk pizzát és közben átnézzük a dobozokat, hm? Nem mintha nem bíznék az ízlésedben, természetesen. – Bíznék benne, ha lenne neki. – Én két óra múlva végzek, neked még úgyis kell legalább egy óra… Szóval ha gondolod, megvárhatsz, de haza is mehetsz előtte, eldugni a titkos barátnőd holmijait – vigyorgok rá. Nem gondolom komolyan, de azért egy egészen kicsit, valami érthetetlen okból, mégis rosszul esne, ha találnák ott például olyan hajgumit, ami biztosan nem az övé.
– Tessék, ezeket kéne bevenned. Kérsz hozzá vizet vagy mazochista vagy és jó lesz így?

Said to my friend, baby, nothin' else mattered