„Újra felkerestem Abrahamset és Emersont, az előbbit elvesztettük, ha az ajtajából indulok ki, amit az arcomba vágott, utóbbi viszont hajlandó volt újra mesélni az estéről, és megígértettem vele, hogy elgondolkozik a tanúskodásról. Jövő héten újra felhívom”, pötyögöm, az egyik kezemben a telefont tartva, a másikkal Emily Emerson brooklyni társasházának kapuját nyitva. Kiválasztom Cole számát és a küldésre nyomok, mielőtt a kabátom zsebébe csúsztatnám a telefonom, hogy kényelmesebben a hónom alá csaphassam az aktáimat, egyetlen lista kivételével, amibe rögtön belekap a hűvösebb, őszi szellő, amint kilépek a háztömbből. A haladásomat próbálom felmérni a jobb napokat is látott papíron, ahogy a metró felé indulok az utcán – a biztosítóm továbbra sem hajlandó addig fizetni a kocsimat ért károkért, amíg be nem fejeződik a nyomozás. Érthető, és nincs is problémám a sétával, sőt, élvezem mind a mozgás, mind a kipufogófüsttel teli levegő élvezetének lehetőségét (már amikor nem akarok megfulladni tőle), de fel se tűnt, hogy mennyi kacat is fér el egy autóban, amit mindaddig természetesnek vettem, mígnem a cipelésükre kényszerültem. Kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy csak idő kérdése, amíg elvesztek valamit; ha nem a papírjaimat, akkor az irataimat, a tárcámat, a lakáskulcsomat, vagy a fejemet. Esetleg mindet, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nagyon körmönfontnak éreztem magam, amiért előre csináltattam egy tartalék kulcsot a lakáshoz, és a postaládába rejtettem. Úgy tizenöt perc erejéig. Aztán eszembe jutott, hogy a postaládához sem férek hozzá, ha elhagyom a kulcscsomóm. Te megpróbáltad, Loise. (És elbuktál. Mint mindig.) A megállóban várakozva, a számban a metrókártyámat – és néhány hajtincsemet - tartva fordítom meg az agyonhajtogatott, kávéfoltos listámat, kis híján majdnem elejtve az aktáimat. Emerson, Emily pipa, Fischer, Theodora következik. Azaz következne, ha a nevét követő adatok helyén nem egy „elhunyt” felirat fogadna és egy erről szóló dátumozás. Nem emlékszem a névre az első körből, és más esetben ennyiben is hagynám, mert nyilvánvaló zsákutcába futottunk, de egyrészt pontosan annak reményében kezdtük elölről az egészet, hátha észreveszünk valami olyat, amin első körben átsiklottunk, másrészt pedig valami kellemetlen, hideg, nyomó érzés telepszik a tarkómra, ahhoz hasonló, mint amikor óvatosságra int a tudatalattid, mert valaki figyel, vagy valami nem tűnik helyénvalónak. Csak éppen fogalmam sincs, miért. Talán egy figyelmeztetés. Vagy csak a jó öreg paranoia. Esetleg valamiféle együttérzéssel átitatott gyász? Szimpla szomorúság, amit már nem tudok megfogalmazni és megfelelően kezelni Emily Emerson története után? Az érzelmi intelligenciám meglehetősen tompa, ez tagadni se merném, de... nem, nem hinném, hogy ez áll a dolog hátterében. Nem tudom kategorizálni az érzést, és nem szabadulok tőle akkor sem, amikor már a metrószerelvényben ülök, úgyhogy tehetetlenségemben az ölembe húzom az aktáimat és átpörgetem őket, Fischer után keresgélve. D, E, F… Egyetlen F betűs nevem van, az pedig Felton, hiába ellenőrzöm másodjára és harmadjára is. Hol van Fischer aktája? Annyira átugrottunk volna rajta legutóbb, hogy ki se kértük az anyagait? Cole-nál maradt volna? Nem számítok világmegváltó eredményre – vagy úgy különösebben bármi hasznosra -, amikor újra előveszem a telefonom, hogy a 21. század egyik legnagyobb csodájával éljek, és egész egyszerűen rákeressek a névre, New Yorkra és a környező államokra állítva a keresőmotort. Azt semmiképp sem láttam előre, hogy némi görgetés után elernyed majd a kezem a döbbenettől, a telefonom pedig a metrókocsi padlóján csattan. A földről immáron a hajszáltörésekkel teli képernyő mögül pillant vissza rám a Theodora Fischer szélesen mosolygó, bájos arca. Egy arc, amit ismerek. Ne, istenem, ne, csak ezt ne.
Tizenöt eltelt és két átaludt órával, számtalan kávéval és egy a laptopom előtt eltöltött éjszakával később Winifred Fischer brooklyni lakása előtt találom magam. Még mindig alig hiszem el, hogy lehet ilyen kicsi a világ, és éppen ezért Cole-nak is féltem megírni a fejleményeket. Majd ha túléltem a mai napot, megteszem. Valószínűleg. A zavarodott gondolatok olyan sebesen váltogatják egymást a fejemben, hogy azt is képtelen vagyok felidézni, hogy pontosan hogy kötöttem ki itt. Lehet, jobb is, ha az utazás is olyan nyugtalan hangulatban telt, mint ahogy most Winnie ajtaja előtt járok fel-alá. Be kellene kopognom. Nem kellene összejárkálnom a folyosót. Be KELL kopognom. Tényleg, őszintén, komolyan beszélnem kell Winnie-vel. Ugyanakkor, talán vissza kellene jönnöm később. Szombat van, ráadásul reggel, biztos, hogy pont ilyenkor akarom elrontani valaki napját? Hoztam egy kávét a közeli Starbucksból, amolyan "adj egy esélyt" békeajándékként, de az udvariatlan még így sem fejezi ki eléggé, hogy mennyire nem jó ötlet ez az egész. Talán alapból nem is nekem kellene kommunikálnom vele – de nem, alig képzelem el, hogy Cole kínosan-kellemetlenkedve felhozza a témát Winnie-nek, a lánynak, aki rendszeresen hordta két fonatban a haját, és akin egyszer sem láttam egyszínű zoknit a gyakornokságom alatt, és magam előtt látom az elkomorodó tekintetét. Tudom, hogy tartozok neki ennyivel, és messze nem csak neki. Az ügyünknek, magamnak, és valahol talán Theodorának is. Csak ne lenne ez ilyen elmondhatatlanul nehéz. Vagy ne lennék ennyire… gyenge. Annyira kimerítő folyton-folyvást félni és tartózkodni másoktól, a felszakadó sebektől, a fájdalomtól, hogy lassan nem akarok mást, csak beburkolózni a takarómba, összegömbölyödve lefeküdni és örökkön-örökké ott maradni. Csalódáskeltő, hogy sosem jutok egyről a kettőre, ha önmagamról van szó, hiába reménykedek változásban. Ha létezik reinkarnáció, a következő életemben vagy April J. Wilkins szeretnék lenni, vagy kavics, és semmi más a két véglet között. Akkor inkább nem is léteznék. Egy sóhajjal túrok a hajamba – rossz szokás, előbb vagy utóbb még megkopasztom magam -, és még azelőtt kopogásra emelem a kezem, hogy még egyszer esélyem lenne lépésről-lépésre végigvenni a „miért kéne visszavonulót fújni” című mentális listámat. Mintha némi vitát hallanék bentről, de lehet, hogy csak az alváshiányos agyam játszadozik velem, nem tudom, nincs sok időm eltöprengeni a dolgon, mert az ajtó néhány percen belül szélesre tárul, a szívem pedig egy pillanatra megáll, mielőtt megpróbálna kiszakadni a mellkasomból. Ez nagyon rossz ötlet volt. Ha más nem, legalább írnom kellett volna valami nyitóbeszédet. - Szia, Winnie! – intek, meglehetősen sután. Lélegezz! – Először is; ne haragudj a zavarásért! Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, Loise Riegan vagyok, együtt dolgoztunk, amikor az IU-nál töltöttem a gyakornokságom, mielőtt nyomozó lettem volna – foglalom össze meglehetősen sebesen a dolgokat. Nem tartok tőle (annyira), hogy Winnie ne tudna követni, amennyire emlékszek, ő is szeretett hadarni. – Hoztam kávét? – nyújtom felé a két kávéspoharat tartó tálcát. Az egyiken a Winnie név tündököl, a másikon a Luis. Belefér. - És most jön az a rész, ahol megkérlek, hogy hallgass végig, mielőtt elküldenél – teszem hozzá, valamivel lassabban és csendesebben. Komolyabban. – Munkaügyben jöttem. Bemehetek?
Nem nevezném magamat kapcsolatfüggőnek. Nem, dehogy, ez nagyon távol áll tőlem, ami szerencsés, tekintve, hogy Jamie óta nem volt senkim, és ha kapcsolatfüggő lennék, ez nyilván zavarna. Ami nem igaz. Megvannak a magam… Lehetőségei. Kalandjai. (Tényleg kalandos megpróbálni úgy kiszökni egy Aoko nevű DJ szobájából, hogy az apja lent épp meccset néz a nappaliban, és a nyolcvanas évebeli filmekkel ellentétben nem minden ház oldalán van olyan rózsa-futtató akármi. Jó, azért Aoko sem volt ám olyan fiatal, csak… Kicsit szerencsétlen a pénzügyekben.) És egyelőre jól el is vagyok velük. De azért a romantikus filmek iránti vonzódás teljesen érthető, nem? Jó lenne valami olyasmi, egy ilyen mindent elsöprő érzéssel járó megismerkedés, amikor átnézel a szoba túloldalára, és egyszerűen tudod, hogy Ő az Igazi… Egyelőre ez az érzés elkerült, úgyhogy maradtam az álmodozásnál. És a filmnézésnél. – Rachel McAdams olyan gyönyörű – sóhajtok fel a Szerelmünk Lapjai végén, a szemeimet törölgetve, kis híján Stan bundájával. Jó, és nem is egészen a film végén vagyok, mert nekem a film ott ér véget, hogy Allie visszamegy Noah-hoz. Ami engem illet, ezek után boldog véget ér az egész, és sosem tudjuk meg, hogy Duke igazából Noah, azt a szívem nem bírná, köszönöm szépen. Ha jobban belegondolok, a legtöbb női főszereplő az efféle filmekben szőke. Vajon ez jelent valamit? Csak annak jut boldog vég, akinek világos a haja? Tudatosan természetesen tudom, hogy nem így van, de azért az ujjaim közé csippentem a hajam. – Szerintetek jól állna nekem a világos haj? – Stan átmászik rajtam, aztán lelöki az épp a hátán forgolódó Pant a kanapéról. – Hé! – szólok rájuk. – Ez komoly dolog! Szükségem van a meglátásotokra. Mint jó ízléssel bíró, meleg görény-férfiak… Az ember azzal éri be, amije van, én épp nem bővelkedek sassy meleg fiúbarátokban, bár Anton egy kicsit mindig is gyanús volt nekem. Fogom Stant és a fejem tetejére rakom, paróka híjján. – Egy kicsit sápaszt, nem? – Lehet, hogy a fehér nem az én színem. A szívem viszont majdnem kiugrik a helyéről és lerúgom a ki nem pattogott popcorn-magokkal teli tálat az ölemből, mikor hirtelen kopogást hallok az ajtó túloldaláról. – A zsaruk! – hápogom tágra nyílt szemekkel. Ki más juthatott volna be az épületbe hogy aztán itt kopogjon? Lehet, hogy tegnap mégse sikerült olyan jól virágnak álcáznom Pant, pedig raktam rá tölcsér-nyakörvet is, amire én vágtam ki virágszirmokat. Nem tehetek róla, kezd hideg lenni, ő folyton ki akar menni az erkélyre, én meg nem, és… Lehet, hogy lebuktam. Valamelyik szomszéd felnyomott. Nem hagyhatom, hogy elvigyék őket. Ha kell, akkor törvénytelen bűnöző leszek, de a görényeimet nem adom! – Egy pillanat! – szólalok meg hangosan is, és csak reménykedni tudok benne, hogy a lakás akkusztikája elnyomta a remegő élt benne. – Gyerünk, fiúk, ez most nem próbariadó! – Mindkettőt felkapom, de azt hiszem, ők jobban élvezik ezt a popójuk rázkódásából ítélve, míg átszaladtam velük a hálóig, mint azt szeretném. Tipikus férfiak, az adrenalin élteti őket. – Maradjatok csendben, jó? – susogom még oda nekik, mielőtt becsuknám az ajtót. Ahogy a nyuszis mamuszomban futva végigcsoszogok a szobámtól a nappali-konyha-ebédlő között átvezető kis folyosón az ajtóig. Muszáj csoszognom, mert nagy a lábamra, de pont ez adja meg a kellemes puhaság-melegtermelődés hányadost, csak néha kiesik belőle a lábam. Mielőtt még kinyitnám az ajtót, gyorsan felhype-olom magam; megigazgatom a hajam, őrült mód próbálom leszedni a szőrt a pulcsimról, aztán néhány gyors légzőgyakorlatot is végzek. Nincs itt semmi látnivaló, kérem. Csak egy nő a macskájával, akit soha nem látott még senki. Az meg, hogy Lilian hárommal alrébbról mit mond, nem számít, mert amúgy vak, mint egy denevér, egyszer láttam, hogy kidobott gyapjúkabátot kart hazahozni a kutyája helyett a sétáról. Mindenre felkészültem, a házmester, a főbérlőm, a rendőrség, FBI, CIA… De arra nem, hogy egy ismerőst találok ott, aki legalább annyira megilletődöttnek tűnik, mint én. – Loise? – pislogok rá nagyokat. Reflexből vetek egy gyors keresztet. Ő csak nem letartóztatni jött, ugye? – Loise! – A korábbi ijedtség súllya olyan gyorsan esik le a lelkemről, hogy úgy érzem, mindjárt elszállok, úgyhogy muszáj vagyok a földhöz kötözni magam; most épp azzal, hogy kérdés nélkül szorosan magamhoz ölelem. Először az ő parfümjének nagyon halvány és nagyon kellemes illata csap meg, aztán a kávéé. – Ne bolondozz, hogy ne emlékeznék rád! Ne tudd meg, mennyire örülök! – vigyorgok fel rá (nálam elég kevesekre kell lefelé vigyorognom, nagyjából hat éves korig), és azt inkább nem mondom neki, miért is örülök ennyire. Mármint, egyébként tényleg régen nem láttam, és szeretném azt hinni, hogy jóban voltunk. – És kávét is hoztál?!... Várj, ugye nem beszéltünk meg semmit? Ha igen, és elfelejtettem, sajnálom, tegnap elég kemény napom volt, teára ittam köptetőt. Igazából lehet, hogy az illegális… Nem mintha ebben a házban bármiféle illegális dolgok történnének! Még én is hallom, mennyire hamisnak tűnik a nevetésem, de remélem, hogy csak a meglepetés számlájára írom. Azután viszont gyorsan lefagy az arcomról a mosoly. – Mu-mu-mu-munka ügyben? Miféle… Munka… ügyben? Szeretlek, Loise, de ha el akarod venni a görényeimet, a te kávédba is köptetőt rakok. Nagyot nyelve próbálom végiggondolni az opcióimat, de rá kell jöjjek, hogy nincs sok. Sokkal gyanúsabb lenne, ha megkérném, hogy menjen el. – Én… Izé, igen, persze, gyere csak be… Az ajtó csukva van, és az egyetlen jele annak, hogy bármiféle kisállatot tartok, azok a játékok a padlón, meg az alagutak. – Azok a macskáimé. Mert… macskákat tartok. Bent vannak a szobámban, de nem találkozhatsz velük. Nagyon érzékenyek az idegenekre, mint… mint a koalák. Gyenge az idegrendszerük, és lehet, hogy szívrohamot kapnának. – Egyébként a koalák tényleg csinálnak ilyet. Elrúgok az útból egy plüssegeret, és jobb híján az asztalhoz kísérem őt, ami csak egy egészen kicsit szőrös. Eleinte próbáltam műanyagot rakni rá, de megtanultak alá bemászni. – Tessék, ülj csak le! Kihúzom neki az egyik széket, aztán megállok mellette, összefűzöm az ujjaim a hátam mögött, és előre-hátra billegek a lábamon. Aztán rájövök, hogy ez elég gyanús, úgyhogy az ajkamba harapva gyorsan leülök mellé. Szembe ülnék, de az olyan kihallgatás-gyanús. – Szóval… Mi szél hozott ide? Munkaügyben…?
Your mother warned you there'd be days like these | ⚶
Mindenki ismeri azt az érzést, ha máshonnan is, akkor a gyerekkorából biztosan, amikor túl nagyra púpozzuk jégkrémmel a kanalunkat, és akár figyelmetlenségből, akár bátorságból, de nem bajlódunk a fokozatossággal, hanem úgy ahogy van, egybe bekapjuk. A brainfreeze-hez hasonlatos jár át, amikor ahelyett, hogy tartózkodással vegyes gyanúval fogadnának (ahogy általában szoktak), inkább átölelnek. Utólag belegondolva a döbbenet okozta mozdulatlanság jól jön, mert esélyem sincs botladozva Winnie-re borítani az ugyan már nem forró, de még mindig meleg kávékat – és van mire fognom, amiért vissza sem ölelem. Nem Winnie hibájából. Sosem más hibájából. A terapeutám egyszer azt mondta, kétli, hogy ez a reakció ma is ugyanannak szólna, mint kilenc éve. Azt mondta, nem tartja valószínűnek, hogy az érintés okozta ijedelem hat rám sokkolóan, és azzal jött példának, hogy olyanok közelében is megesik ez, akikben teljes szívvel megbízok. April, Ben, néha még a saját szüleim is. Nem, azt feltételezte, hogy a távolságtartásom az évek során átformálta a félelmet, és már csak az érintések iránti kiéhezettség sokkolja a testem. Logikusan hangzott, és kettőnk közül ő ért a dologhoz, de valahogy ez az elképzelés rosszabbul érintett, mintha még mindig a riadtság tartana vissza. Arról nem én tehetek. Évek kellettek hozzá, mire elfogadtam, de nem az én hibám okozta. Az viszont, hogy elvágtam magam mindentől és mindenkitől, csak az én vállamat nyomja. - Igen? – kérdezem bizonytalanul, és nem kicsit csodálkozva. – Mármint, nem mintha én ne örülnék neked! Csak… nem is tudom, nem számítottam ennyire meleg fogadtatásra. Winnie mindig annyira pörgős, olyan mosolygós, és tudom, ez nem mindig jelenti azt, amit feltételezünk, de nehezen képzelem el, hogy nincs ezer és ezer barátja, nem lepődtem volna hát meg, ha alig emlékszik rám. A munkakapcsolatoknál ez gyakori. A mi szakmánkban pedig különösen szokatlan, ha ennyire örülünk egymásnak. Érthető; általában rossz hírekkel érkezünk. Mint most én. - Nem, hívatlanul jöttem. Ne haragudj, szólhattam volna. Nem akartalak meglepni – tűröm kissé zavartan a fülem mögé a hajam. Tényleg, pontosan miért is nem szóltam? Azon kívül, hogy nem tudtam volna mit mondani a ködös „munkaügy” kifogáson kívül, amire Winnie érthető okokból visszakérdezhetett volna, hogy ugyan mi köze van neki ahhoz. Vagy miért az otthonában és szombaton akarom ezzel zaklatni. Nem tudom, hogy a tudat alatti gyávaságom tartott-e vissza, vagy a kialvatlanság okán egész egyszerűen tényleg nem jutott eszembe felemelni a telefonomat, de valamiért ragaszkodtam a váratlan érkezésemhez. Igazán nem kellene meglepődnöm, hogy a munka hírét hallva nem túlságosan lelkes. Ki lenne az a helyében? A kínos mosolytól feszülő szám néhány pillanat erejéig megremeg, mindaddig, amíg nem emlékeztetem magam rá, hogy hiába kezd az első öt percben visszafelé sütni a zseniális tervem (új rekord?), ettől függetlenül céllal érkeztem, és már nem fordulhatok meg. Bármennyire is szeretnék. - Attól tartok – felelek végül a kérdésre, és egy hálás mosoly és biccentés párosával követem Winnie-t a lakásába. Hé, még így is beengedett! Fél siker? (Az pont egy féllel több, mint amennyiben általában részem van.) Ha az én lakásom növényekkel van teli, akkor Winnié… macskajátékokkal, ahogy kiderül. És neki nem a polcai vannak ezekkel teli, hanem a padlója, és ezt egy leheletnyi ítélkezés nélkül mondom. Azelőtt se hajlottam volna ilyesmire – mert attól, hogy nekem nincs magánéletem azokon a szabadnapokon, amikor épp nem otthonról vagy Cole mellett dolgozok valamit, és van időm takarítani, másnak még lehet magánélete -, és amióta Zofia a lakótársammá avanzsált, az én padlómon általában ő van, valahányszor lemászik a kanapéról álmában. - Ó, rendben – pillantok csodálkozva a zárt ajtó felé, amire Winnie rábökött. Remek, kis híján a macskáit is életveszélybe sodortam. – Őszintén sajnálom, nem tudtam a… gyenge idegrendszerű macskáidról. Jól ellesznek ott bent…? Nem akarom őket kiszorítani az otthonukból. Habár, azt se tudom, mi más opciót tudnék felajánlani. Ez nem igazán az a fajta beszélgetést, amire nyilvános helyen sort keríthetnénk, kocsim jelenleg nincs (és az is mennyire kényelmetlen lenne), csak ezért átmenni hozzám pedig még szerintem is időpocsékolás, pedig szeretem úgy megnehezíteni a létezésemet, ahogy csak lehet, úgyhogy ennek jelentenie kell valamit. Átlépegetek néhány kósza macskajátékon (vékony cicák lehetnek, ha beleférnek azokba a kicsi kis alagutakba, lehet, hogy újszülöttek? awww), miközben Winnie az asztalhoz vezet, hogy leülhessünk, noha ő kissé fázis késve teszi ezt. Ez egy jelzés lenne, hogy mielőbb szeretne távozni látni? Esetleg csak nem tud velem mit kezdeni? Vagy csak a paranoia szól belőlem, már megint? - Köszönöm – próbálkozok meg azért egy udvarias mosollyal, miután elfoglaltunk egy-egy széket, és csak remélni merem, hogy az összezavarodottság nem teljesen nyilvánvaló az arcomon. Az egyik kávét elé tolom, és így már abban is reménykedek, hogy szereti a kávéját két cukorral és sok tejjel, mert mindkettőt úgy kértem. Ha eszembe jutna akárcsak egy indok, amivel húzhatnám az időt, egyetlen téma, amivel egy kicsit elodázhatnám az ittlétem valódi okát, ha szégyen, ha nem, vélhetőleg élnék vele. Egy külső szemlélő számára talán különös lehet a reakció, tekintve, hogy vélhetőleg többször hoztam fel ezeket a neveket az elmúlt hetekben, mint az elmúlt tíz évben, azt hihetnék, mostanra már rutinból tudom kezelni az ehhez hasonló ügyeket, és ha más ülne előttem, talán így is lenne. De Winnie más, többnyire azért, mert ismerem, kedvelem, és vélhetőleg soha nem fogom elfelejteni a barátságos mosolyait a kezdő napjaimon, amikor még a létezésemet is megkérdőjeleztem a pályaválasztásom mellett, de nem ezek az egyedüli indokok. Winnie ikertestvére, a lány, akivel az arcán osztozott az élete nagyjában, elhunyt. Elvette a saját életét, és ugyan nem tudhatom biztosra, hogy azért tette-e, amire én gondolok, de a tegnapi megérzésem, ami a Fischer név kapcsán elragadott, ma azt súgja, jó irányba gyanakszok. Még nem kellett James és Benjamin kapcsán olyannal beszélgetnem, aki elvesztett miattuk valakit. Összefonom az ölemben a kezeimet, a hüvelykujjaim malmozok, míg megnyalom a számat és összekapirgálom a bátorságom. Winnie-nek joga van tudni, mit csinálunk Cole-lal, joga van eldönteni, hogy segíteni akar-e, vagy sem. Nem áll jogomban nekem eldöntenem, hogy erről tudnia kellene, vagy sem. - Egy pár hónapja dolgozni kezdtem egy ügyön, ami hivatalosan a narkotikum osztályhoz tartozik ugyan, de bizonyítékok híján az érintettek korábbi ügyeit is elővették, hátha sikerül elég nyomást gyakorolni rájuk egy vádalkuhoz. Több… nem, ez nem foglalja össze a helyzet súlyosságát… Rengeteg nemi erőszak vád van a két fő gyanúsítottunk múltjában, a legtöbb még bíróságig sem jutott el – mély levegőt veszek, és némi pislogással veszem rá magam, hogy ne pillantsak el Winnie-ről. – Ennek hála kerültem én is a képbe; mint SVU-s, de inkább, mint… korábbi áldozat – vallom be egy kesernyés mosollyal, és nem hagyok szünetet, mielőtt folytatnám. – Jelenleg az a feladatom, hogy felkeressem a hozzám hasonló nőket, és megpróbáljam őket tanúskodásra kérni. Így akadtam rá Theodora Fischer nevére is, így tudtam meg, hogy mi történt vele. Behunyom a szemem, csak egy picivel tovább, mint amennyi időt pislogásra szánnék, amíg ismét végigfut az agyamban, hogy mégis mi az istent csinálok, és mi értelme volt azoknak a kommunikációs tréningeknek, ha most hirtelen azt se tudom megállapítani, hogy most kellene-e részvétet nyilvánítanom, vagy később. Ha megteszem, azt akarom, hogy őszintének tűnjön, ne hatásvadásznak. Egyelőre ezt megpróbálom csak a tekintetemmel megüzenni, és egy leheletnyit előre hajolok a székemben. - Winnie, James Wright és Benjamin Rutherford után nyomozunk, és hatalmas segítség lenne bármi, amit el tudsz mondani arról, hogy mi történt.
Nem nevezném magamat túlzottan törvényszegő típusnak. Egy kicsit… Nagyon… Na jó, szóval egyáltalán nem vagyok az, már attól is mindig elpirult a fülem, ha füllentenem kellett arról, tényleg megettem-e a spenótomat, nem pedig ráöntöttem a szomszéd néni begóniáira, mint a múltkor. Tudom, hogy borzasztóan hazudok, de az az igazság, hogy nem is egészen tudom, ebben hogy lehetne jó valaki. Úgy értem, ha nem olyannak született. Nem mintha baj lenne azzal, ha valaki tud hazudni! Csak használja jóra. De ez nem olyan, mint mondjuk az erőnlét, hogy elkezdesz súlyzózni és majd megerősödik a hazugság-bicód, és nem is olyan, mint egy idegen nyelv. Bár talán mégis; a hazugságok pont olyan idegennek érződtek a nyelvem hegyén, mint mikor annak idején a kettesért küzdöttem spanyolból a középiskolában. A nevelőanyám szerint sok jó dologgal megáldottak engem, a magasság és a nyelvérzék pont nem az. Ennek tudatában elképzelhető, mennyire kényelmetlenül éreztem magam Loise-szal. Az utolsó emberek egyike, akiknek hazudni mernék, a mama és Jézus után, persze. – Meleg? Ugyan, ki meleg? – nevetek fel kényszeredetten. – Ja, hogy úgy… Neeem, nincs ebben semmi különös, én mindig pont ilyen fura vagyok. Kérdezd meg a… Nem, inkább ne kérdezz meg senkit. – Szedd össze magad, Winnie! A nagy szád miatt fognak lecsukni, én mondom. Olyan kellemetlenül fészkelődök a pulóveremben, mintha én mentem volna be az ő lakásába, nem frdítva. Pedig alapvetően szeretem a társaságot, ha nem lep meg… Ennyire. Valójában senkit nem igen hívtam fel magamhoz, mióta Stan és Pan nálam van, aminek lassan már három éve. Nem ez volt a cél, én csak macskát akartam, de aztán az egyik csoportba kirakták őket, egy bundafarmról mentették sok-sok rokonukkal együtt, és amelyik nem talált volna gazdát… Szóval lehet sejteni. Miután fél órán át bőgtem ezt elképzelve, eldöntöttem, hogy nem hagyom. Azóta ők a szívem csücskei (még jó hogy kettő van), és a legféltettebb titkaim. Na jó, a legféltettebb titkaim egyike. – Kérsz esetleg valamit? – kapok észbe. – Nem sok mindenem van mondjuk, csak répalé meg víz, és a víz is csapvíz, csak újratöltöttem fele a flakont, szóval mondjuk nem feltétlen ajánlanám. Lehet van benne olyan baktérium, amit én már megszoktam, de téged táppénzre küld. – Vajon az rendőri intézkedéssel szembeni ellenállásnak minősülne? Ahhoz képest, hogy hol dolgozom, elég kevés dolgot tudok, mert… Hát, általában a pult mögött ülök, a pult pedig magasabb nálam, ami olyan szempontból jó, hogy ők se látják, ha tetrisezek közben. Na nem mintha gyakran megesne, természetesen komolyan veszem a munkám, csak épp néha ki kell töltenem az üresjáratokat. – Narkotikum osztály? – pislogok rá megszeppenten. Mi köze a görényeimhez a narkotikum osztályhoz? Lehet, hogy azt hiszik, csempészetre használom őket? Mármint, biztos lehetne, eléggé lopós kis jószágok, de csak a csillogó holmikat szeretik, mint a szarkák. Nem hiszem, hogy a kokain különösebben bejönne nekik. Vagy úgy gondolják, hogy a gyomrukban…? Fujj! Láttam már ilyet kígyókkal, egyszer majdnem elájultam, mert bizonyítékként voltak ott a bírósági tárgyaláshoz preparálva, bőven elég volt. De aztán Loise folytatja, és még jobban összezavar. Két szó viszont élesen kicseng, mielőtt sípolni kezdene a fülem: nemi erőszak. Elkapom róla a tekintetem és az asztal erezetét kezdem bámulni beharapott ajkakkal. A fészkelődésem már teljesen másnak szól. Bárcsak inkább Stan és Pan miatt jött volna! – Én… Én nem tudom, hogyan tudnék segíteni – mormolom. Jogtalannak érzem a dolgot, mármint a részemről; nem Én voltam áldozat, még ha Theodorával elég közel is álltunk egymáshoz. Ő mindig másabb volt, mint én, sokkal másabb, amitől bárki meg tudott különböztetni minket, amint beszélni kezdtünk. A tárgyalásokra készült képek viszont nem beszéltek, hiába néztem őket vissza újra és újra, nem egészen legálisan járva az ügy aktájában. Borzasztóan felkavaró látni; nem csak a testvéred, de a teljesen tökéletes külső másod. Néha elhittem, hogy velem történt, épp olyan rémálmaim voltak, mint neki. Sokszor pont akkor történtek, úgyhogy amint felriadtam, tárcsáztam is a számát. Általában már zokogott, mire felvette. Az asztalra könyöklök és a pulóverem túlméretes ujjával kezdek babrálni. – Minden ott van az aktában – nyelek egy nagyot. Ő is tudja, hogy nem így van. Azt hiszem… Várj, áldozat? Teljesen összekuszálódnak a fejemben a gondolatok, hirtelen el is felejtem, hogy Nekem tett fel kérdést. – Hogy érted azt, hogy áldozat? Mármint, hogy veled is… megtörtént, vagy hogy ők…? Hogy ugyanazok. Hát persze. Sok dolgot megmagyarázna; hogy miért tűnt annyira rutinszerűnek az egész. Talán az is volt, egy újabb strigula; nem tudom, ezzel kapcsolatban hogy érezzek. Annyi különböző érzelem kezd egyszerre tombolni a mellkasomban, hogy kiiktatják egymást, és nem marad más, mint a feszülés. Mint mikor összekevered az összes létező színt, és a végeredményként csak a nagy semmit kapod. – Nagyon sajnálom – mondom kicsit sután. Lehet ilyet mondani? Theonak sosem találtam a szavakat. Ő sem. Nem találta meg azokat, amik segíthettek volna rajta. Csak ekkor veszem észre hogy járni kezdett a lábam idegességemben az asztal alatt, és megremegtetem vele a tetejét, úgyhogy erőszakkal ráveszem magam, hogy hagyjam abba. – Szóval… Voltak többen is? És a rendőrség tudott róla? Miért teszek fel olyan kérdéseket, amiknek a válasza csak további fájdalom lehet? Theodorának már úgyis mindegy. A nevelőanyánk szerint talán ott van a mennyben, de ha hihetek a katolikus tanításoknak, én úgysem juthatok oda, hogy elmondhassam neki. Mégis van oka annak, hogy Lois felkeresett. Nem tudok túl sokat a nyomozásokról, Antonon kívül nem szeretnek nagyon beleavatni, mondván, civil alkalmazott vagyok, de annyit azért igen, hogy tudjam, ennyire nem közvetlen dolgokhoz akkor nyúlnak, ha nagy baj van. Loise pedig tőlem várna segítséget. – Theo mindig nagyon okos volt, tudod? És nagyon szép is. Olyan, mint te – mosolygok rá teljesen őszintén. – Mármint, egypetéjű ikrek voltunk, de… Ez más fajta szépség volt, olyan személyiségből fakadó. Vidám volt, és magabiztos, nagyon sok barátja volt, állandóan kilógott otthonról, én meg el kellett hogy játsszam, hogy ő vagyok, ha valaki észrevette. – Ez a mosoly már inkább az emlékeknek szól. Aztán egészen el is tűnik. – Aztán… szóval azután már nem volt ilyen. Nekem kellett rávennem, hogy egyáltalán elmondja, mi történt, és feljelentést tegyünk, de minden csak sokkal rosszabb lett. Nem tudom, mennyi igaz az egész iker-telepátia dologból, de soha nem éreztem annyi mindent egyszerre, mint akkor. Azt is megéreztem, mikor meghalt. Egy pangás a szívben, nem több, de valahogy tudtam. Csupán képtelen voltam időben odaérni. Megrázom a fejem, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Fókuszálnom kell, a múltbéli fájdalomnak semmi keresnivalója a jelenben, főleg, ha számít is. – Ne haragudj, nem igazán tudom, mit mondhatnék. Vagyis, miről kéne beszélnem?
Your mother warned you there'd be days like these | ⚶
Hát, ha Winnie a barátságosságát furcsaságnak titulálja, akkor én véglegesen elkönyvelhetem magam a rossz fajta furcsának, mert hiába törekszek mindig olyan szívélyesen fogadni mindenkit, akit csak tudok, a dolog többször sül el visszafelé, mint ahányszor nem. Nem mintha ez az információ újdonságként szolgálna, de azért nem segít az általános hangulatomon sem. A kellemetlenkedés helyett ezúttal csak a szégyen önt el, látva, hogy mennyire kényelmetlen helyzetet okoztam Winnie-nek a váratlan felbukkanásommal. Nem hiszem, hogy láttam őt valaha is ennyire feszengeni, és nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire szól a személyemnek és mennyire a helyzetnek. Ha belegondolok, hogy Winnie gyakorlatilag a nyakamba borult, miután ajtót nyitott, logikus következtetés lenne az utóbbi számlájára írni a feszengését, de sosem voltam jó abban, hogy az észérvekre hallgassak, ha az önbizalomhiányomról volt szó. Vagy bármelyik másik démonomról. - Megvagyok, köszönöm – utasítom vissza egy fejrázással a felajánlott vizet. – Azt hiszem, évekig hallgathatnám, ha víznek köszönhetően esnék ki a munkából. De te is tudod, hogy megy ez. Eleinte próbáltam nem egyetérteni Aprillel, miszerint a legtöbb nyomozó legalább egy kicsit… tapló (előfordulhat, hogy ez nem egy szó szerinti idézet), de az évek múlásával kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy viszonylag nagyrészt (úgy 85%-ban) ebben is igaza van. Mint mindig. Újfent megfogadom, hogyha April mond nekem valamit, gondolkodás nélkül hallgatok rá. Eddig működő taktikának bizonyult. Hiába a sok hónapos ismétlés, most mégis más felhozni az ittlétem okát. Amúgy sem könnyű, ez nem az a téma, ami valaha is úgy gördül majd le a számról, hogy nem rándul tőle össze a gyomrom, de ahogy a nyomozások is teljesen más fordulatot vesznek, amint személyessé válnak, erről beszélni is nehezebbnek úgy, amikor tudod, hogy valamilyen formában mindkettőtök életét megkeserítette. Winnie-ét tagadhatatlanul jobban, mint az enyémet. Tudom, hogy sok ez így, egyszerre a nyakába öntve, de kétlem, hogy egyrészt képes lennék finomabban lehúzni a tapaszt, másrészt, hogy érne valamit. - Igen – felelek csendesen a be nem fejezett kérdésére, lassan körbefonva a kávés poharakat az ujjaimmal a rázkódó asztal láttán. Messze nem ez a legszokatlanabb vagy legerősebb reakció, amivel valaha találkoztam. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Winnie nem sírta el magát, bármennyire is önző ilyesfélét kijelenteni. – Ezért lettem nyomozó, ott, ahol nyomozó lettem. Sose esik jól hangosan kimondva az esethez kötni a jelenemet, vagy éppen a karrierválasztásom okát. Kissé olyan benyomást kelt, mintha ők választották volna az utamat, és egy utálatos hang nem győzi a telesuttogni a fejemet az erre vonatkozó kommentárokkal. Nekik köszönheted, hogy itt vagy. Ez tett azzá, aki vagy. Lehet, hogy hálásnak kellene lenned. Amúgy is a te hibád volt. Aztán rájövök, hogy mennyire felháborít a puszta gondolat is. Semmit nem köszönhetek nekik a pszichológiai terhen és a szemem erőszakos felnyitásán kívül; egyik sem érdemel hálát. De minderre csak azután tudom magam emlékeztetni, hogy egyetlen illó pillanatra elhiszem, amiről a hang győzköd. - Valamennyire – biccentek lassan, és valahol ismét elszégyellem magam. Azért is akartam SVU-s lenni, hogy figyelemmel kövessem Jamesék útját, de valahol menet közben elvesztettem a szemem elől a célt. Gyenge voltam, és ennek mások látták kárát, még ha közvetve is. – A legtöbb ügyet nagyon hamar ejtették. Ritkaságszámba ment, ha valaki bíróságig jutott vele. Mint Theo. Vagy én. - És azok sem hoztak igazságos eredményt. Egyetlen egy sem. Mint Theoé. Vagy az enyém. Lélekben már arra készülök, hogy nem elég, hogy elküldenek, de elveszítek valakit, akit barátnak nevezhetek. Nem feltétlenül közelinek, de akkor is barátnak. Valakit, akit látszólag nem zavar, hogy mennyire nem arra találtak ki, hogy emberekkel próbáljak élvezhető kommunikációt folytatni, és az ilyen személyekből sose lehet elég az ember életében. Végül nem az fogad, amire számítok, és nem győzöm csodálkozva felkapni a fejem, hogy meggyőződjek róla, hogy ez a visszaemlékezés nem-e valami sokkal rosszabb előfutára, de nem annak tűnik. Winnie ugyanolyan őszintének, figyelmesnek és barátságosnak tűnik, mint mindig. Ez egy kicsit még jobban kibillent az egyensúlyomból, és nem vagyok képes másra, csak igyekezni összeszedni magam. Nem tudom, miért számítottam a legrosszabbra; egészen eddig nem is tudatosult, hogy a legrosszabb bekövetkeztét vártam, noha fogalmam sincs, mi lehetett volna az. - Biztos vagyok benne, hogy utólag hálás volt neked érte, amiért rávetted a feljelentésre, és támogattad a folyamat közben. Én a mai napig az vagyok az édesanyámnak – vallom be egy félszeg mosollyal, visszább húzva a kezeimet az asztalon. - Amikor a legmélyén vagy az egésznek, nehéz… emlékeztetni rá magad, hogy miért fontos végigmenni az egész folyamaton, bármennyire is nehéz, de sose tudhatod, hány embernek segíthetsz vele. Más kérdés, hogy Jamesék azóta is szabadlábon vannak, és élik tovább a romlott, büntetlen életüket, mintha mi sem történt volna, és nem hagytak volna maguk mögött tucatnyi összetört embert. Remélem, Winnie-nek nem ez lesz az első gondolata, különben nem sok értelme volt ezt indokként felhoznom. - Nagyon sajnálom, amin végig kellett mennetek Theoval – teszem hozzá komorabban. Tudnék mit mondani; hibáztathatnám a rendszert, mások hanyag munkáját, Jamesék születési előjogát, voltaképpen bármit, amit jólesne. Egyik sem hozná vissza Theot, egyik sem enyhítené Winnie fájdalmát vagy a tragédia súlyát. Vannak helyzetek, amikor a szavak az égvilágon semmit nem érnek, a tett viszont, ami megnyugvást hozhatott volna számukra, nem következett be. Még. Minden erőmmel azon leszek, hogy ez mihamarabb megváltozzon. Csak remélem, hogy ez elég lesz. Nem lesz, súgja megint a hang. Igen, én is így sejtem, de akkor is megfogom próbálni. Azért ülök itt. Kortyolok egyet a kávémból, hátha sikerül ha nem is felélénkülnöm, de kissé elűznöm az esőfelhőket a fejem felől. - Őszintén? Akármit. Bármiféle kis részlet, amit Theo neked esetleg elmondott, de a kihallgatáson nem tette, mert nem akarta, vagy nem kérdeztek rá. – Ismerve az ügyek körülményeit, nem tartom teljesen kizártnak, hogy nem tettek bele mindent a rajtuk dolgozók, és csak túl akartak rajta esni. Nem tudhatom. – Nehéz megmondani, mi számíthat a dolgok összességében, és mi nem, így tényleg bármi lehet nyom, amin elindulhatunk.
Gyerekkoromban ha valami miatt panaszkodtam, vagy úgy éreztem, nem kapok meg valamit amit szeretnék, akkor általában azt mondták nekem: bezzeg az éhező gyerekek Afrikában…! Ezért kellett megenni a kenyér csücskét is, és ezért nem kellett a harmadik pár cipő. Bezzeg az éhező gyerekek…! Nem igazán értettem, mivel nem kötöttem össze a cipőmet az éhezéssel. Talán azt akarnák megenni? Kicsit idősebb fejjel már tudom, hogy mire akartak célozni; nem szabad azt nézni, amink nincs, hanem azt, amink van. Nekem pedig jóval több volt mint a legtöbbeknek. Az emberek ha meghallották, hogy még csak örökbe fogadva se vagyok (az anyánk hivatalosan sosem mondott le rólunk, ezért nem tudtak rendesen örökbe fogadni minket) rögtön… nem is tudom. Elszégyellték magukat? Sajnáltak? Azt hitték, hogy biztos borzasztó helyen vagyok. Biztos van olyan, akivel ez sajnos megtörténik, de szerencsések voltunk. Ahogy nőttem viszont nem csak megértettem a problémát, hanem azt is el kezdtem látni, hogy valójában mennyire voltam szerencsés; rengeteg borzalom van a világban, olyanok, amik valószínűleg csakis a szerencse végett kerültek el. Egészen Theo tragédiájáig. Bár az igazat megvallva még akkor is úgy éreztem magam mint aki csak osztozik a fájdalomban, és nem én éltem meg. Velem nem történtek ilyenek, csak tehetetlenül ültem a pálya szélén és néztem mások fájdalmát. Elképzelni viszont el tudtam, vagyis azt gondoltam, és mindig arra jutottam, hogy aki ezeken képes túltenni magát, az igazi hős. Hatalmas lelki erő kell ahhoz, hogy ne hagyjuk magunkat eltemetni a rémálmok által, olyan erő, ami sokkal többet ér a fizikálisnál, és amit Loise-ból valószínűleg nem néznek ki az emberek. Egész nap olyan ügyekkel foglalkozni, amik újra és újra eszedbe juttatják… A gondolattól is sírhatnékom van. Nekem könnyű elfednem az olyan részleteket, amik nem szimpatikusak, és csak az egyszerűbb, unalmasabb dolgokra figyelni, de ő ezt nem teheti meg. – Ez… Hűha. Nem is tudom, mit mondjak… Talán valami hasznosat, lehetőleg, dorgálom meg saját magamat. Loise-nak nem a hüledezésemre van szüksége, okkal jött ide, még ha az az ok egyikünknek sem tetszik. – Néha… Szóval néha eszembe jut, mi lett volna, ha nem veszem rá. Utána is borzasztóan volt, de akkor még olyan volt, mintha ő lenne. Aztán jött az egész rendőrségi procedúra, a sok kórházi vizsgálat, a vallomástételek újra és újra… – Észbe kapok. Olyanhoz beszélek, aki ezt nem csak ismeri, de át is élte már. – Előtte olyan volt, mintha szégyellné magát, mintha az ő hibája lenne. Utána viszont mindenben elvesztette a hitét. Úgy érezte, hogy mindenki ellene van, és nem csodálom, amiket azon a tárgyaláson mondtak… Nem szoktam mérges lenne, de ilyenkor mindig ökölbe szorul a kezem, mintha ugyan bárkinek is be tudnék húzni, vagy bármire mennék vele. Azt mondjuk nem mondom, hogy néhányszor nem képzeltem el, hogy valami nagyon, nagyon csúnyát teszek velük. Amióta elköltöztem otthonról, nem imádkozom és templomba sem járok, de az ilyen gondolatok után mindig kiszálltam az ágyból, mellé térdeltem és a kezeimet összefonva könyörögtem azért, hogy akárki is van fent, megbocsátson nekem. Nem vagyok rossz ember, de Theo sem volt az. Nagy levegőt veszek, lehunyom pár pillanatra a szemem, és úgy folytatom. – Az egyik szórakozóhelyen ismerkedett meg velük – mondom, próbálva visszaidézni mindent amire emlékszem. – Brooklynban. A címre már nem emlékszem, de valami olyasmi volt, hogy… Back Alley? Talán. Azt hiszem, már bezárt, de amíg nyitva volt azt állították, hogy ők menedzselik a helyet. Szerintem csak túloztak, de volt saját VIP szobájuk, szóval fontosak lehettek. Először nem történt semmi, csak fizettek neki néhány italt, aztán pár hét alatt odáig jutott, hogy felhívták magukhoz, másokkal együtt, a loftjukba. El tudod képzelni, legénylakás, saját bárpult bérelt mixerrel, DJ a nagy balkonon… Theo imádta. Benjaminhoz került közelebb, egy darabig jártak, ajándékokat vett neki, azt mondta, hogy anyagilag támogatja, ilyesmi. Aztán egyszer… felhívta magához, mint máskor is. De nem partit tartottak. Nem csak Benjamin volt ott, hanem James is, meg öt-hat másik férfi, öltönyben, kicsit idősebbek. Volt ott még két lány, Benjamin azt mondta, üzleti megbeszélés, de szeretné, ha jól érezné magát, mert ez nem olyan tárgyalóasztalos dolog. Adott neki valamit inni, amikor nem figyelt, valószínűleg valami drogot csempészett az italába, mert ezek után nem emlékezett semmire. Csak… Szóval ott volt az érzés. – Nem szeretném kifejteni, és el is kapom róla a tekintetem. Remélem, ő sem szeretné. – Összeveszett Benjaminnal, aki erre fényképeket mutogatott neki, ahol ő… Kompromittáló helyzetben van másokkal. Azt mondta, hogy ha beszél, ezek kikerülnek a netre. Hazajött, de beletelt másfél hétbe mire rá tudtam venni, hogy mindent elmondjon. Utána mentünk a rendőrségre. Mivel nem friss ügy volt, nem akartak nagyon foglalkozni vele, azt mondták, nem találnak majd bizonyítékot… Az orvosi vizsgálatok megállapították az erőszakot, még látszottak a véraláfutások is a testén, de… Benjaminék védőügyvéde azt állította, hogy azok származhattak mástól is. Úgy állították be Theo-t a bíróságon, mintha ezzel foglalkozna. Hogy pénzért fekszik le férfiakkal. Bemutatták ott Benjamin képeit is, kitakarták a többiek arcát, de úgy tűnt, mintha Theo élvezné a bulit. A bíró végül bizonyítékok hiányában zárta le a tárgyalást ítélet nélkül. Ezt a részét mondjuk biztosan tudta ő is. Kihúzok a pulóverem ujjából egy megbomlott szálat és letépem, aztán az ujjamon kezdem el csavargatni. Nehéz rávenni magam hogy felemeljem a tekintetem az asztallapról, még az se tűnik fel, hogy Stanék a szobában futkosnak, és szerintem ledöntötték néhány könyvemet. – A képek egy része kikerült a netre. Mindenki… csúnyákat mondott Theo-ra. A nevelőanyánkat visszaléptetté a templomi közösségi tanácsi posztjáról. Theo minden nap kapott olyan üzeneteket a neten, amiben ócsárolták és azt mondták, hogy inkább ölje meg magát. Amíg… – Amíg meg nem tette. Elhomályosodik a látásom és néhány könnycsepp gördül le az arcomon, amiket nem veszek észre amíg a kézfejemre nem hullanak. Megtörlöm vele a szemem és szipogok is egyet, magamra kényszerítve egy mosolyt. – Ne haragudj, ez a nyomozás szempontjából biztos nem fontos. Azokhoz nem volt közük Benjaminéknak, ezt tudom. Utánanéztem. Ők csak… gonosz és beteg emberek voltak, akik láttak valamit a neten és elhitték. Ezek után soha nem lett újra elővéve az ügy, mert Theo nélkül már nem tűnt fontosnak, és féltünk, hogy mi fog még történni. A bizonyítékoknak biztos náluk kell lennie. Kivéve… Összeráncolom a szemöldököm és eltűnődve oldalra döntöm a fejem. – Theo a legtöbb ajándékot kidobta amit kapott, vagy eladta, az az ügyvéd is azzal jött, hogy ebből is látszik, hogy nem romantikus jellegű volt a kapcsolatuk, csak Theo kihasználta, hogy Benjamin szép dolgokat vesz neki. De volt egy drágaköves karkötő amit nekem adott, mert neki már volt egy. Nem túl nagy, de soha nem is mertem felhúzni, nehogy elhagyjam. Gondoltam, talán egyszer ha megszorulok… A gyémántokat regisztrálják, nem? Abból lehetne bizonyítani, hogy ő vette. Rajta van a hátoldalán Theo monogrammja.
Your mother warned you there'd be days like these | ⚶
Kezdőlap
felnyomott. Nem hagyhatom, hogy elvigyék őket. Ha kell, akkor törvénytelen bűnöző leszek, de a görényeimet nem adom!