The Interpreter

Lupita Valens, az én apai nagymamám minden porcikájában igazi venezuelai nő volt: a haja, bár már több volt benne az ezüst tincs, és hallani sem akart arról, hogy befesse, még mindig csodás bogárfekete volt. Mintha az idő nem tudott volna fogást találni rajta. Beszédében harsány, vidám, és alapvetően a végletekig szókimondó. Öltözködésében olyan volt, ahogyan a mama egyszer fogalmazott, mintha ráborult volna egy komplett, tarka virágüzlet. Sem formákban sem színekben nem illett soha össze, ahogyan néha az évszakot is eltévesztette, de ez őt egy cseppet sem érdekelte. Mindig ment a saját feje után. Gyerekkoromban emlékszem, hogy ha ő szomorú volt, én is mindig vele sírtam, mert képtelen voltam feldolgozni, ha nem mosolyogni látom. Számomra ő mindig vidám volt, mindig voltak valamiféle tréfás megjegyzései, és szerettem amikor spanyolul mesét olvasott nekem, mert csudamód tudta utánozni a szereplők különféle orgánumát. Mindemellett ő készítette a világ legédesebb és legfinomabb kakaóját, aminek még huszonöt évesen sem lehetett reggelente ellenállni. A nagymamám egyetlen apró hibája az volt, hogy az évek alatt, amióta a mama a családba került sem volt képes egyetlen szót sem megtanulni angolul. Mindig azt mondogatta, hogy öreg csont ő már ehhez, és ha valaki őt meg akarja érteni, akkor beszéljen hozzá spanyolul. Neki Venezuela, azon belül is Caracas volt a világ közepe és Jorge Valens, a nagyapám a valaha volt legjóképűbb fickó. Még mindig annak gondolja, akkor is, ha a haja kihullott, és olyan kopasz lett mint egy McDonalds embléma, és a prosztata problémái miatt olyan éjjelente mint egy törpe vízműtelep. A nagyi szerint egyetlen mai férfi sem érhet a nyomába, kivéve a fiait, akik természetesen szakasztott az apjuk vonásait örökölték. Tény, hogy a papa után valóban bolondulnak a nők.
A nagyi és a nagyapa úgy egy hete érkeztek Caracasból, hogy részt vegyenek egy rangos díjátadón, amin a mama kap majd elismerést egy két évvel ezelőtti könyvéért. Azért szerette volna ha az anyósa mindenképpen részt vesz ezen mert a mesekönyve egy csodanyagyiról szólt, aki olyan levest tudott főzni, amiből ha a gyerekek ettek, akkor egy szivárvány színű mesebirodalomba repültek. Ott meg aztán mindenféle izgalmas kalandban volt részük. A nagymamát az anyósáról mintázta, éppen ezért volt számára különösen fontos, hogy Valens nagyi jelen legyen az eseményen. Tulajdonképpen még az sem számított, hogy semmiből nem értett egy szót sem, kivéve a mama beszédéből, amiben háláját és köszönetét a világ legtökéletesebb anyósának, spanyolul mondta el. Ezen aztán Valens nagyi úgy meghatódott, hogy patakokban folyt a könnye és én folyamatosan adogattam neki az asztal közepéről a dobozból a papírzsepiket. Tökéletes este volt, és egy tökéletes befejezéssel koronáztuk meg: elmentünk abba az étterembe, ahol a mama bejelentette apának, hogy várandós velem. Ezen meg én hatódtam meg.Úgy feküdtem le valamikor hajnal egy magasságában, hogy a szívemben a legboldogabb és a legszerencsésebb embernek éreztem magam a családom tagjai miatt, és nem tudom, hogy létezik e Isten, vagy Buddha, vagy bárminek is nevezzük, de én most hálát adtam neki érte. Nem tudom, hogy köze van e hozzá, de valakinek köszönetet akartam mondani mindenért amim van. Csodás álmom volt….csitt nem beszélek róla, maradjunk abban, hogy nem szívesen ébredtem volna fel belőle, mégis már pirkadt odakint, amikor halk neszezésre, fájdalmas nyöszörgésre ébredtem, meg arra, hogy anya és apa sutyorogva beszélgetnek. Hallottam anyát, hogy a slusszkulcsot keresi, és mire egyáltalán magamhoz tértem a fél család már az ajtóban állt, a nagyi pedig meggyötört arccal üldögélt az egyik fotelben, a lábát felpolcolva támasztotta az egyik puffon.
Anya azt mondta ne aggódjak, beviszik a nagyit a kórházba, mert az egyik viszér kifakadt a combján, én feküdjek vissza nyugodtan. Elkerekedő szemekkel, hevesen tiltakoztam, hogy én bizony nem fogok visszaaludni, nem is tudnék, megyek velük. Nem nyitok vitát róla.  Anya próbált még valamit mondani nekem, de egyszerűen csak a fejem ráztam, és megállás nélkül, hol spanyolul, hogy a nagyi is értse, hol angolul adtam hangot annak, hogy nem fogok itthon maradni, ne is álmodjanak róla, induljunk. Az indigókék kabátot a karomra dobtam, és bár még mindig nagyon mondani akartak nekem valamit, annyiban hagyták a dolgot, miután teljesen kitartóan akaratoskodtam, hogy márpedig megyek.
Hogy egy Jégvarázsos, Olafos pizsamában indultam el otthonról, meg egy bolyhos, mályva színű plüss papucsban, akkor realizáltam, amikor a sebészeti osztályon a nővér arcán leplezetlen derültséggel, és vissza nem fogott kuncogással mért végig. Cikiiiiii! A karomon pihenő farmerkabát azt hiszem nem fog a dolog idétlenségén tompítani, szóval valószínű elkönyveltek a család hülyegyerekének. Van ilyen. Mellé még a hajam is kiengedve, tényleg úgy néztem ki, mint aki éppen az előző pillanatokban esett ki az ágyból. Anya persze megpróbálta a tudtomra adni, ahogyan a többiek is, és én minden alkalommal beléjük fojtottam a szót, úgyhogy inkább feladták.
Lassan egy órája ücsörögtünk a hozzátartozóknak fenntartott váróban. A kanapék kényelmesek is lehettek volna, ha az ember aludni akart volna rajtuk, és a tompa fényért kifejezetten hálás voltam, amit elsősorban a helyiségben árválkodó kávéautomatának köszönhettünk. Én már megittam belőle vagy kettőt, amióta várakoztunk, és apa is egy papírpoharat morzsolgatott a kezei között. Reméltük, hogy a sajtó minél később fogja megtudni, hogy mi történt….remélhetőleg reggel kilencnél előbb nem bukkan fel egyikük sem. Apa megpróbált minél kisebbnek és láthatatlanabbnak tűnni, úgyhogy még az automata fénye elől is menekült.
Akkor kaptuk fel a fejünket, amikor egy fiatal, huszas évei közepén járó nővérke megjelent.
- Bocsánat, Dr Grandi azt kéri, hogy ha valamelyik hozzátartozó lenne olyan kedves bejönni, mert a beteg nem hajlandó megszólalni angolul. Csak spanyolul, és fordítani kellene.
- Nem nem hajlandó, hanem egy szót sem beszél angolul- álltam fel a kanapéról, és a fiatal növér felé indultam. Megrökönyödve mért végig, mire mentegetőzve legyintettem.
- Igen tudom. Rémes ennyi idősen még Olafos pizsiben aludni….
- Nem azért, csak nagyon cuki. Nekem is kéne egy ilyen…
Vigyorogva kacsintottunk össze, azt hiszem ő volt az első nővér aki nem nézett teljesen hülyének, mióta itt voltunk.
- Ha gondolja….gondolod- zavaromban nem is tudtam, hogy tegezzem vagy magázzam, végül a tegezésnél maradtam
- Szóval én szívesen fordítok.- pillantottam hátra anyára, aki csak bólintott. Apa továbbra is észrevétlen maradt, Valens papa meg egy szót sem értett a diskurzusból, szóval csendben csak üldögélt tovább a széken.
Nagyjából öt perc lassú, a folyosók között tekergő séta után értük el a kórtermet, ahol a nagyi már kórházi, hátul kötős hálóingben üldögélt az ágyon. Leplezetlen rajongással mustrálta az ágya mellett ácsorgó, bogárfekete hajú orvost, aki serényen jegyzetelt valamit a kórlapjára….vagy azt hiszem az volt az. Nem tudom.
- Olivia!- rikkantotta el magát Valens nagyi, majd spanyolul folytatta, és időnként az ágya mellett álló orvosra nézett, majd rám kacsintott, és láthatóan az állapota ellenére remekül érezte magát.
- Most mondd meg milyen jó kezekbe kerültem! Ha ez a doki fele olyan jó orvos mint amilyen jóképű, még vagy két viszeret elpattintok, hogy benn tartson. Mintha egy kórházi sorozatból lépett volna ki. Krisztus szent nevére mondom, ha sok évtizeddel fiatalabb lennék, vinném haza szuvenírnek!- miközben a nagyi magyarázott, az arcomon úgy terült szét a vidámság, és a mosoly töretlen volt ahogy befelé haladtam.
Amikor a korábban Dr Grandiként említett orvos felemelte a fejét, kis híjján hátraszédültem. Életemben nem láttam még ilyen kontrasztban kék szemeket és fekete hajat. Ő fáradtan, és valószínű sok órás műszakkal a háta mögött is úgy nézett ki, mint aki most lépett elő egy magazin címlapjáról. Én meg….én meg hát itt voltam a bolyhos papucsomban, meg a hóemberes pizsamámban.
- Üdv! Én….Olivia Valens vagyok, a beteg unokája. És….fordítani jöttem. A nagyi nem nem akar angolul megszólalni, hanem nem tud. Caracasból jött, és csak spanyolul beszél. Az imént pedig azt mondta, hogy maga nagyon jó orvosnak tűnik.- nem, azért szó szerint nem fogok mindenfélét visszafordítani neki. Egyrészt mert rém kellemetlenül hangzana az én számból, másrészt pedig azért vagyunk itt, hogy ellássák a nagyit, és nem azért, hogy bókoljon az orvosának.
- Nagy a baj? Természetesen minden költséget áll a család, mert csak turista biztosítása volt a nagyinak, szóval….- vontam vállat és közelebb lépve megálltam az ágy másik oldalán, szemben a dokival. Lenéztem a nagyira, aki még mindig bazsajgott, bár azért láttam a vonásain, hogy csak a kapott fájdalomcsillapítók miatt érzi tompábban a lábában a fájdalmat.

Hidd el, hogy egyszer lesz valaki, aki úgy lát tökéletesnek, ahogy vagy. Aki senkire sem cserélne el, mert tudja, gyémánt van a kezében. De ahhoz először neked kell felfedezned, hogy mennyire értékes vagy. Hogy mennyire jó, hogy annak születtél, akinek - és hogy még véletlenül sem kell beérned kevesebbel, mert a kevesebb megalkuvás. Az, aki pedig szereti magát, nem alkuszik meg. Hisz abban, hogy megérdemli, hogy szeressék.

Olivia and Fabrizio

Nonnot baleset érte. Az öreg – jó olasz levén - nem tudott megülni a fenekén, és felmászott a padlásra, hogy lehozzon valami ősrégi dobozt, milliónyi kacattal. Hogy kinek és miért, már nem fogtam fel, amikor Enniotól meghallottam. Azonnal felhívtam a kórházat, hogy szabadságot kérjek. Már majdnem lefoglaltam a repülőjegyet Rómába, amikor a HR-en szóltak, hogy felejtsem el. A szerződésemben egyetlen alaklom van, amikor hazautazhatok, és az január második hetében lesz majd. Karácsonykor ügyelet, szilveszterkor ügyelet, mindig és mindenkor ügyelet. De még ha arra hivatkoznék is, hogy családi esemény van, mivel a nagyapám nem halt meg, ellenben egy érsebészünk beteget jelentett, kettőt pedig felfüggesztettek, maradnom kellett, hogy segítsem a gyakornokokat, a szakorvosokból azt a kettőt, akik még aktívan részt tudtak venni a kórház életében. Persze finoman jelezték, hogy megtagadhatom a műszakfelvételt. Megtagadhatom...
Mintha megtagadnám egy beteg ellátását, csak mert nincs kedvem hozzá épp. Mintha puszta szeszélyből kértem volna szabadságot, éltem volna fel minden tartalékomat, hogy hazamenjek és segítsek, ahol és ahogyan csak tudok.
Minden esetre az ügy vége a lett, hogy természetesen maradtam New Yorkban és az öcsémre bíztam Nonno ápolását, istápolását és szelíd dorgálását amiért nem várt legalább addig, míg egyikünk haza nem megy, vagy nem szól valamelyik havernak, hogy ugorjon fel segíteni.
A családdal is beszéltem, mindenki megértette, és mindenki helyeselt is, hogy nem rúgom fel a rezidensi ösztöndíjas helyemet, mikor szerencsére nem történt nagy baj. Mosolyogtam, míg beszéltem videotelefonon keresztül anyával, megbeszéltem apával az orvosi részét a felépülésének, és végre mesélhettem is neki arról, milyen az itteni rezidensi munka. Alapvetően békésen elintéztük a dolgainkat. Egyedül Ennionak árultam el, mennyire nyomorultul rohadt árulónak érzem magam, amiért a nagyapámat magára hagyom egy ilyen helyzetben. Magára hagyni pedig annyit jelent, hogy úgy napi tíz-húsz fő érdeklődik, látogatja, szórakoztatja a drága Nonnot, míg el nem unja és ki nem surran a házból inkább pecázni, vagy szerelni nem kezd valamit a garázsban, csak hogy meneküljön az abajgatás elől.
Dr. Padhi felügyelete alatt nemrég egy gyakornokkal elvégeztünk egy kicsit rizikósabb műtétet. Nem  volt sem kellemes, sem szép a dolog, széttrancsírozott alkarban kellett elég hosszadalmas munkát végezni. A srác, akinek próbáltuk az orto-s szakorvossal megmenteni a karját, jó esetben még kanalat tud majd fogni, de biztos nem fognak már rábízni Fabergé-tojás díszítést.
Bárcsak tehettem volna ennél többet. De vannak ilyen esetek, amikor hiába minden igyekezet, az orvostudomány nem mehet tovább, mint ahol tart. Nem minden történet csodás felépülés, sikersztori, címlapfotó. Nem mindegyik esetében borul a nyakunkba a páciens családja, hálálkodva szorongatva a kezünket.
Nekem borítottak már forró kávét az arcomba mert nem mondtam azt, hogy minden tökéletesen ment. Fenyegettek, ordibáltak velem, megannyi sértést és bántást kellett elviselnem, mert alkalmatlannak tartottak a hivatásom elvégzésére. Ám ez nem szeghette sem a kedvem, sem a törekvéseim, hogy a legjobb lehessek, akit csak ki tudok magamból hozni.
Mikor végre eljutottam hajnaltájban a pihenőbe, kimerülve a tarkóm alá húztam a kezeimet. Aludnom kellett volna. A szemeim alatt sötét karikák hirdették a fáradtságot, a bőröm fakóvá vált és élettelen lett az elmúlt hetek túlzott nyomásának hatására. Hulla fáradt voltam, mégsem tudtam azonnal elaludni. Folyton az járt a fejemben, hogy miért vagyok itt. Miért nem mentem el akkor Ennioval. Mégis, mi a fene történhetett volna? Kirúgnak a programból. Elveszítem az ösztöndíjamat, és hazamegyek. Ennyi történt volna. De legalább ott lehettem volna Nonno mellett, aki apám helyett apám volt. Hirtelen ötlettől vezérelve emeltem fel a telefonomat, s a hívott szám kapcsolása után a két kicsengés zaja ritmusosan vert visszhangot a pihenő falai között. Videohívás lévén gyorsan felültem az ágyon és kipislogtam a szememből a fáradtságot.
- Zio, drága kisunokám! Hogy vagy? Hogy érzed magad? - öröm-ujjongott a telefonba Nonno amit felvette, és én elnevettem magam a füle nagyító alatti látványán.
- Jól vagyok, Nonno, de a füled még mindig nem olyan jóképű, mint te magad....ez videohívás, Nonno! Nézz a kamerába! Úgy. Nem úgy, most a padlót látom. Fordítsd meg a készüléket, hogy te is láss engem!
- Lelkecském, galambocskám! Eszel te rendesen, csillagom? - vette át a telefont végül Nonna, majd elindult vele a konyha irányába – Ennio, most nézd meg! Elmentek, és mind a ketten úgy néztek ki, mint akibe hálni jár a lélek! Édes Krisztusom, hát mentem agyvérzést kapok! Meg akarnak ezek ölni, én mondom, ez a két gyerek...egyik soványabb, satnyább, betegebb mint a másik! Ennio, ne ingasd itt a fejed nekem, mert kapsz egy fülest! Egyél szépen, míg szépen mondom, mert ha a repülőn nem viheted el a hazai kosztot, hát akkor a hasadban fogod! Nézd meg a bátyádat! Így akarsz te visszamenni? Így? - mutatta az asztalnál ücsörgő és unottan majszolgató öcsém elé a képemet a telefonon keresztül, s így nekem is az övét. Ennio felpillantott drága nagyanyánkra, és csak úgy olaszosan integetni kezdett felé.
- Minden szentekre mondom, Nonna, ha még egy falat raviolit, canollit, pastat vagy akármit megpróbálok lenyelni, lesz okod pityeregni! Nem éhezünk, esküszöm az égre! Minden napra más rokon vagy szomszéd jut, aki enni hoz, ha én magam olyan tökéletlen tökkelütött lennék, hogy nem jutnék élelemhez. Emiatt mondtam, hogy nem kell aggódni! Stella a torkom is elharapná, ha azt látná, hogy nem étkezem rendesen.
- Mondd ki gyorsan, hogy tökéletesen tökéletlen! - suttogtam nevetve a telefonba Ennionak, aki azonnal versenyre kelt velem, elfeledve azt, hogy Nonna épp vérig sértetten legalább tíz másodpercig felháborodva fog körözni körülöttünk. A játék végeztével újra Niohoz beszéltem, lévén, hogy Nonna elrabolt a nagyapámtól.
- Hogy van az öreg? - kérdeztem aggódva, és látván az öcsém elnyúzott arcát már értettem, mitől van úgy kiborulva a nagyanyánk. Megvakartam a tarkómat míg az öcsém beszélt.
- Átküldtem a leleteit, látod te is. Amúgy jól. Eszik, iszik – csak alkoholmenteset ezúttal, veszi a gyógyszereket. Mindent elintéztem neki, még ahhoz az ortopédushoz is elvittem akit mondtál. Még pár hétig azért maradok, mert vinni kell kontrollra, aztán ismerem már, hogy rajtad meg rajtam kívül Istenre sem hallgatna – hajolt el az utolsó szavai kimondása után egy felé repülő konyharuhától, amit Nonna vágott hozzá s a perlekedés elől kimenekült a teraszra.
- És te? Hogy vagy? Nyúzottnak tűnsz.
Nio megvonta a vállát. A háttérben táncot járt az udvaron álló fa ágain a levél. Szinte éreztem az olajfák illatát, a szívembe mart az otthon hiánya.
- Nyúzott is vagyok.
- Nonno miatt aggódsz?
- Többek között. Meg a munka. Dario nagyon jó, tényleg az életemet rá bíznám, de azért tudom, hogy ha nem vagyok ott, nem megy minden úgy, mint szeretném.
- Matteo és Luciano?
- Ők jól vannak.
Elhallgatott. Elhallgattam. Mindketten tudtuk, hogy volt még az a bizonyos beszélgetés, amit megejtettünk amikor magához akart költöztetni. Nem beszélt, hát én kérdeztem rá.
- A lány? Akiről meséltél? Az amerikai?
- Az. Is.
- Van másik lány is?
- Másik? - pillantott kissé felháborodva a kamerába, még szokásához híven a vállait is felhúzta, aztán egy fújtatással le is nyugodott. Megvonta a vállát. - Nincs másik. Csak ő.
Elhallgattam. Ő is. Mereven bámult maga elé néhány pillanatig. Ismertem már ezt a tétovázást. Gyötrődött. Segíteni azonban nem tudtam neki, bárhogy szerettem volna. Sóhajtottam, mert ismertem az érzést. A tépelődést, a bizonytalanságot.
- Ne lógasd az orrod, öcskös. Tudod, ha az a sorsotok...
Nem kellett a mondatot befejeznem. Tudta így is, mit akarok mondani.  
Még jó negyed órán keresztül beszélgettünk mindenféléről. A hívásba aztán csak becsatlakozott a nagyanyám, aki a tudtomra adta, hogy beszél Stellával, Nonna New Yorki helytartóinak egyikével, és a lelkére köti, hogy átköltöztet az öcsémhez, hogy biztos legyen benne, hogy nem automatás szendvicsekkel próbálom túlélni az amerikai életet. Nonnoval is sikerült azért komolyabban elbeszélgetnem, és megkértem, írjon egy listát januárra, mikor haza tudok utazni. Megbeszéltem Ennioval, hogy ha tudunk, egyszerre utazunk haza arra a pár napra, és segítünk mindent helyre rakni. Tudtam, hogy az öcsém is intézkedett, az utcabeliek ugrani fognak, ha a nagyapánk nem bír a vérével. Azonban megszólalt a csipogóm.
- Mennem kell, hívnak a sürgősségire! - szóltam mosolyogva a telefonba, pedig anyám épp akkor lépett be a képbe.
- Mamma! Mi manci molto! - kiáltottam, akár gyerekkoromban, mikor megláttam hazafelé sétálni a domb alján, a kezében cipelve a két bevásárló szatyrot. Futottam felé, mintha az életem múlt volna rajta. Most ugyanezt éreztem. Szerettem volna futni feléje. Anya mindig nagyon közel állt hozzám, jobb anyukát elképzelni sem tudtam volna magunknak.
- Kisfiam! Nagyon hiányzol! Eszel rendesen? Mikor jöhetsz haza egy kicsit? - tépte ki a méltatlankodó Ennio kezéből a telefont, de nem tudtam vele sokat beszélgetni.
- Drága édesanyám, jól vagyok, csak hosszúak a műszakok. De jól vagyok, ne aggódjatok miattam – léptem ki az ajtón és már sietős léptekkel haladtam is a folyosón előre a lifthez – Beteghez hívtak, most muszáj letennem. De holnap, vagy holnapután beszélünk, rendben?
- Látogasd meg Chicco bácsit, már reklamált, hogy a Grandik bevették Amerikát de hozzá még egyik sem tette be a lábát egy limoncellora.
Bólogattam egyetértően, aztán millió csókot dobtam az immár összetömörült Grandi familgliának, mosolyogtam szívből, hiányérzettől meghatódva és bontottam a vonalat. A liftben engedtem, hogy egy teljes könnycsepp megüljön a szemem sarkában, s óvatosan legördüljön. Hiányzott a családom. Mikor otthon voltam Ennio hiányzott piszkosul. Most mindenki. Utáltam ezt az érzést. Haza akartam menni. De nem tehettem, mert valaki rám várt és a segítségem kérte. Az otthoniak jól voltak. Bele kellett nyugodnom.
S bár sok mindenre felkészültem, de arra, hogy a világ legédesebb venezuelai hölgyet kapom meg, arra nem. A nővérrel gyorsan egyeztettem, vérnyomást mértünk, lázat, de egyértelmű volt, hogy pontosabb képre volt szükségem ahhoz, hogy diagnosztizáljam. S bár beszéltem ugyan spanyolul, hisz rokonnyelv az olasszal és az egyetemen is volt három szemeszterem, de túl fáradt voltam és túl kopott volt a tudásom, hogy ezzel húzzam az időt.
- Nővér, van itt a beteggel családtag?
- Igen, doktor. Többen is.
- Kérem hívjon be valakit, aki tud fordítani a betegnek.
- Máris, Dr. Grandi – bólintott, és elsuhant. Kettesben maradtam a beteggel, aki édesen sasolt mindvégig, míg vizsgáltam, adatokat ellenőriztem. Nem tetszettek az eredmények, de nem akartam addig a beteghez nyúlni míg valóban nem értette, mi történik vele.
Egy mellőlem érkező lelkes kiáltás és egy név volt, ami felhívta a figyelmem, hogy megérkezett a segítség, de egyelőre nem néztem még oda. Igyekeztem elfojtani a röhögést egy sanda félmosoly mögé azt, hogy pontosan értettem, hogy a beteg mit is mondott a lánynak. Ám ha arra számítottam, hogy egy idősebb személy érkezik majd erre a feladatra, tévedtem. Nem is kicsit. Amikor ugyanis felpillantottam, majdnem kiesett a kezemből a kórlap. Gyönyörű, bájos vonások között két csokoládészín szempár pislogott felém megszeppenten...akaratlanul tekintettem végig rajta, mert az öltözete... bolyhos papucs? Jégvarázsos pizsi? A tekintetem azonban nem gúnyról vagy lenézésről árulkodott, hanem inkább elismerésről és derűről. Üdítő volt látni, ahogy mosolygott a betegre és hogy nem zavartatta magát. A lány pofátlanul fiatalnak tűnt, és irritálóan frissnek, legalábbis hozzám képest. De hogy gyönyörű volt, az kétségtelen.
A tekintetünk összeakadt, és hogy-hogy nem, valahogy úgy is maradtam, őt figyelve. A meglepettsége, az aggódása vagy a hajnali idő tette, nem tudom, de még a sápasztó neonfényben is csodálatosan szépnek láttam. Zavarba-ejtően szépnek.
Mindent tudó mosollyal, csendesen viseltem el az oltári nagy kamut, miszerint a kedves beteg csak az orvosi képességeimet dicsérte.
- Valóban ezt mondta volna? - kérdeztem azért, mert hát a Jégvarázsos pizsi bolyhos papucs kombó után egészen felélénkültem. Aztán bólintottam – Üdvözlöm, Olivia Valens. Dr. Grandi vagyok. Néhány információra lenne szükségem, és hogy pontosan fordítsa azt, amit mondok – mondtam neki majd közelebb léptem a beteghez és egyenesen az idős hölgy még mindig mosolygó tekintetére függesztettem jégkék szemeimet, s hozzá intéztem a szavaimat – Most meg fogom vizsgálni a lábát, kedvesem. Nem kell félni, kapott fájdalomcsillapítót, igyekszem nem kellemetlenséget okozni, de muszáj alaposan megnéznem. Míg megvizsgálom a vérkeringést, a nyirokrendszert mesélje el kérem, mikor érezte először az éles fájdalmat, milyen gyógyszereket szed és hogy milyen megelőző tüneteket tapasztalt. Volt már kezelve otthon? - kérdeztem, aztán Oliviára pillantottam, hogy fordíthasson, s míg beszélt, végig őt néztem. Volt benne valami megfoghatatlan, amit nem tudtam hová tenni, de csak magamban morfondíroztam ezen, hisz itt most orvos voltam, nem lehettem más. Nem akartam sokáig húzni a dolgot, szinte száz százalék, hogy egy visszér pattant el a combjában, de alapos vizsgálat nélkül nem voltam hajlandó a műtőbe vinni. Pedig már most tudtam, hogy az lesz belőle. Kíváncsian vártam, milyen válaszokat kapok, s közben azon járt az eszem, honnan lehetett olyan ismerős ez a név. Olivia Valens. Örvendek a szerencsétlenségnek.

megjegyzés, satöbbi | ⚶

The Interpreter

Mérhetetlenül büszkék voltunk anyára a díj miatt. Nem ez volt az első, és remélhetőleg az utolsó sem, mégis azt hiszem apa arca volt a legbeszédesebb, amikor a felesége a színpadra lépett és a tőle megszokott szerénységgel kezdett beszélni. Anya mindig a megfelelő időben volt bohém, a megfelelő időben volt jókedvű és a megfelelő időben volt visszafogott és szerény. A kritikát mindig jobban viselte, mint a dicséretet vagy éppen a rajongást. Azt mondta, hogy ő csak azt írja le ami a fantázia világában megszületik, sosem kellett ezért igazán küzdenie, és roppant szerencsés embernek tartja magát miatta.
Valens nagyi soha nem tagadta, hogy eleinte kétkedve, hovatovább kicsit talán vonakodva fogadták a jenki lányt, amikor apa bejelentette, hogy szeretne bemutatni nekik valakit, és kiderült, hogy még csak hírből sincs köze Venezuelához. Sokkal inkább Amerikához, annak is azon részéhez, ahol a nagy tavak egymásba érnek, ahol harapni lehet a levegőt, és a világ fenyőillatban úszik. Ahol télen az ember reggelente látja a saját lélegzetét, ősszel pedig olyan, mintha színes avar illatú konfettiben gázolna bokáig az erdőben. Carson City a hegyek alatt bújik meg, és néha olyan érzése van az embernek mintha az időben visszarepülne jó pár évet, talán két évtizedet is, kicsit az internet világa előtt. Gyerekkoromban számtalan hetet töltöttem itt,ahogy a nyüzsgő Caracasban is, és megszoktam, hogy mindig két kultúra, két világ között egyensúlyozom. Számomra sosem okozott gondot az alkalmazkodás, vagy éppen az elfogadás és a megértés. A Valens família azonban más volt. Nekik kellettek és kellenek mai napig a hagyományok, a színes és tarka világ, a ragaszkodás, az összetartás, a család szentsége. Valeria nagyi, anya családjával egyetemben mindig is sokkal szabadelvűbb, nyitottabb volt, számukra nem okozott gondot elfogadni Scotto Valens-t, függetlenül attól, hogy mennyire volt ünnepelt  a saját hazájában. Valeria mama mindig azt mondta, hogy ha egy kis senkiházi kukoricapörkölő venezuelai kölyök lett volna, akkor is elfogadja. Hiszen Woodstockban, amikor megismerte a nagyapát, nekik sem volt más, csak egy állandóan leengedő matrac, egy lyukas hálózsák, egy rozoga sátor és két üveg búza sör. Némi túlzással persze, de valóban a semmiből kezdték. Sosem bánta meg. Ahogy azt sem, hogy Woodstock után nem vetette el a virággyereket, ahogy azt sokan mások tették. Mert így megszületett a mamám, és persze én is. Talán csak azt nehezményezte ő is és a Valens család is, hogy nem született testvérem. Nekem valahogy így volt természetes, és sosem hiányzott. Megvoltak a magam barátai, ahogy megvannak a mai napig is, és nem érzem, nem éreztem magam egy percig sem egyedül sosem.Szeretem az életet, szeretek élni, szeretek létezni, levegőt venni, szeretek mosolyogni, és szeretem néha megélni a keserűbb pillanataimat is. Szeretem feldolgozni a csalódásaimat, vagy éppen azt ha a végzet egyszerűen csak fricskát mutat nekem, és hiába hiszem, hogy valami vagy éppen valaki fontos….látomásként úszik el a lehetőség, mielőtt még megszületett volna. Túl vagyok számtalan csalódáson, számtalan olyan szívfájdalmon, amin az ember harminc éves koráig egyszerűen át kell, hogy essen, hogy később becsülni tudja azt aki igazán fontossá válik majd. Mert hiszem, hogy létezik, hiszem, hogy valahol talán éppen rám vár, csak nem tudja, hogy én vagyok én….ugye érthető?
Mindent összevetve egy olyan család tagja lehetek, akik bár alapjaiban különböznek, mégis a bajban összetartóak, és elszakíthatatlanok. Az ünnepeken, vagy éppen a jeles eseményeken is mindig megvannak a súrlódások, de egy emberként állunk ki egymás mellett, ha arról van szó. Apa népszerűsége, vagy anya ismertsége időnként megnehezíti az életünket, ahogyan az enyémet is, főleg gyerekkoromban, de azt hiszem az évekkel az ember ezt megtanulja kezelni. Mert meg kell. Mert ebbe született bele. Ugyanakkor sosem tudom meghazudtolni azt az énemet, amelyik még időnként hajlamos a gyerekes butaságokra, aki Olafos pizsamában alszik, és képes Aspenben a hóban fetrengeni, ahelyett, hogy síleckéket venne. Aki Caracasban reggel hatkor már botrányos hangon énekel mosogatás közben, a szomszédság legnagyobb bánatára, és aki felveszi a csíkos blúzt a metálszürke, fekete pettyes nadrággal. Aki a hajába sárga szalagot köt, meg pirosat, meg kéket. Egyszerre ha éppen úgy tartja kedve. Aki szeret főzni, csak éppen nem tud, és aki bármikor és bármilyen körülmények között megy, ha érzi, hogy éppen akkor rá van szükség. Akkor is ha nem éppen az alkalomhoz van öltözve.
Valens nagyit a kórházban akkor lehet elviselni a legjobban, ha az ember egy szót sem ért abból amit mond. A pergő spanyolja, ahogyan nagy vidáman fecserészik, bárki számára egyértelmű lenne, hogy valószínű valami kedves történetet mesél, miközben megállás nélkül panaszkodik arra ami éppen nem jó. Mert legyen bármilyen édes és kedves Lupita Valens, a legtöbb venezuelai asszonyhoz hasonlóan, ha alkalma adódik rá, ki sem fogy a panaszáradatból. Ez valami népszokás arrafelé, ha négy öt asszonyság egy helyre verődik. Bármire és bármennyi ideig képesek panaszkodni. Most azonban, amikor belépek a kórterembe hozzá, mintha elvarázsolódott volna. Tökéletesen átszellemült arccal nézi a dokit, miközben megállás nélkül mosolyog, és magyaráz nekem arról, természetesen spanyolul, hogy mennyire jóképű Dr Grandi. Akiből egyelőre, mivel éppen a kórlapot nézi csak a bogárfekete hajának tetejét, és az állának határozott élét látom. Áldom az eget, hogy nem beszél spanyolul - különben mi a csudának kellenék én?- és nem ért belőle egy szót sem. Nem vagyok jó hazudozó, sosem ment nekem a ferdítés, bár nem állítom, hogy egyszer vagy másszor ne került volna rá sor, ha a helyzet úgy hozta. De nem szeretem. Pokoli lelkiismeret furdalást tud okozni a legkisebb füllentés is, így aztán elég nehezemre esik egy kevésbé pikírt, sokkal inkább elfogadható köntösbe burkolni a nagyi rajongó szavait. Persze ennek csak egy részét okozza ez a fajta fejtörés. A másik a doki felemelkedő feje, meg azok a kék szemek, amelyekkel mosolyogva, egyenesen rám néz. Egy pillanatra azért el is halkulok, mintha attól félnék, hogy ezek az óceánkék szemek a vesémbe látnak, és rajtakapnak a nyilvánvaló hazugságon. Még rá is kérdez. Én meg először csak elakadok, az ajkaim félig nyitva maradnak, végül ha nehezen is, de bólogatok. A gombóc a gyomromban dagadni kezd.
- Valami ilyesmit. De a lényege ez volt. - féligazság, de azt hiszem jelen pillanatban megteszi. Inkább, mint beismerjem, hogy a hetvenen felüli nagymamám pikáns, hovatovább rajongó megjegyzéseket tett a kezelőorvosára. Azt hiszem két perc után realizálom, hogy pofátlanul bámulom a doktort, és Valens nagyi kezének szorítása ránt vissza a valóságba, és egy időre inkább az ágy feletti falat bámulom. Akkor fordulok végül vissza amikor a doki beszélni kezd. Először nem is értem mit mond. Mintha nagyon távolról jönnének a szavai, én meg csak ott fuldoklom a kék hullámokban az íriszeiben. Kezd egyre kínosabb lenni a dolog, így veszek egy mély lélegzetet, és rendre intem elkalandozó gondolataimat. A nagyi édesen vigyorog, amikor Dr Grandi megint beszélni kezd, és mintha értené mit mond, csak folyamatosan, változatlanul bazsalyogva bólogat.
- Nagyi, most meg fog vizsgálni….
- Azt csinál velem amit csak akar. Eonok óta nem ért hozzám ilyen fess fiatalember.
- Nagyi….kérlek! Por favor…- próbáltam pisszegni, és egy másodpercre a dokira néztem, bocsánatkérően harapva be az alsó ajkam, és elmosolyodva, mintha csak jelezném, hogy semmi probléma, haladok a fordítással. Azt hiszem ekkor tudatosult bennem, hogy egy ideje nem a nagyit figyeli hanem engem. Jesszus! A pizsama. Azt hiszem sikerült még egy ember begyűjtenem aki totálisan infantilisnek néz. Na sebaj, ez ma egy ilyen éjszaka! De nem….ez más tekintet, ez…”Okés, Olívia, szedd össze magad! Ez csak a kialvatlanság mellékhatása!”
- Meg fogja vizsgálni a vérkeringésed...mondjuk azt nem tudom hogyan de azt fogja...meg ezt a nyirokizét….nyirokrendszer...van ilyen? És próbál nem kellemetlenséget okozni.
- Kellemetlenséget? Ha meggyógyít boldoggá avattatom. Ott volt az caracasi orvos, a szegények orvosa. José Gregorio Hernandez. Tessék, őt is nemsokára boldoggá avatják.- magyarázott, miközben egyik kezét felemelve a doktorra mutogatott, aztán felém hadonászott. Egyik kezemet finoman simítottam az övére, próbálva elérni, hogy minél kevesebbet mozgassa.
- Otthon kaptál valami kezelést nagyi? Voltak valamilyen tünetek erre az egészre?
- Sosem volt nekem bajom a lábammal. Olyan combjaim voltak, hogy a fél negyed odáig volt értem, ha felvettem a narancssárga selyemszoknyámat a nyárközepi fiestán. Nekem volt  a környéken a legszebb lábam, csillagom. Úgy bizony. Ha ez a doki ismert volna akkor, ma ott praktizálna Caracasban, és most őt avatnák boldoggá.
Sajnos nem lettem ezzel sem okosabb, mert nagyi belemerült a múlt ecsetelésébe, én pedig egy hatalmas sóhajt követően próbáltam használható módon összefoglalni Dr Grandinak a lényeget.
- Szóval nem volt korábban semmi panasza. Ma este amúgy fájlalta a lábát, amikor a díjátadón voltunk. Az anyukám….mesekönyv író és egy díjat vett át, azon jelent meg az egész család. És ott volt a nagyi is. Kérni kellett neki egy másik széket, valamikor az este közepén, hogy arra fel tudja tenni a lábát, mert fájlalta. De ezen kívül nem volt semmi. Csak hajnalban az a rosszullét, aztán itt kötöttünk ki. A család többi tagja kint vár.- emeltem meg a kezem, és mutattam az ajtó felé, miközben Dr Grandit néztem, és egy másodpercre megint elakadt a szavam. Fogalmam sincs hogy csinálja. Fáradt, ez látszik rajta, látszik a köpenyén a számtalan gyűrődésből, hogy abban aludhatott, valószínű csak nagyon keveset. Látni a homlokán is. A szeme alatti karikákról nem is beszélve. Szerintem négyes alapozó kellene, és egy leheletnyi barack púder, hogy el lehessen tüntetni. Ettől függetlenül, még így is elvarázsolta a nagyit….és nem csak őt.
- Amúgy….ha egy csipetnyi levendulás-mentolos szemránckrémet használna, akkor kicsit felrissülne a szemkörnyéki bőr, kevésbé érezné nehéznek a szemeit. Én legalábbis ezt szoktam használni azoknál a művészeknél, akik kevés alvással érkeznek a sminkbe. Mondjuk ők nem feltétlen a munka miatt alszanak keveset. Mármint...ne vegye tolakodásnak vagy ilyesmi, csak gondoltam…- igazából nem tudom mit gondoltam, vagy miért magyarázok ennyire nagy lendülettel. Azt sem, hogy miért jegyeztem meg neki, azt meg végképp, hogy mindezek után miért néztem még mindig töretlenül és kitartóan őt.
Dr Fabrizio Grandi. Én is örülök a szerencsétlenségnek.

Hidd el, hogy egyszer lesz valaki, aki úgy lát tökéletesnek, ahogy vagy. Aki senkire sem cserélne el, mert tudja, gyémánt van a kezében. De ahhoz először neked kell felfedezned, hogy mennyire értékes vagy. Hogy mennyire jó, hogy annak születtél, akinek - és hogy még véletlenül sem kell beérned kevesebbel, mert a kevesebb megalkuvás. Az, aki pedig szereti magát, nem alkuszik meg. Hisz abban, hogy megérdemli, hogy szeressék.

Olivia and Fabrizio

Sabrina Galluzzo sosem tartozott azok közé a lányok közé, akiket észrevettem fiatal suhancként. Vézna volt, fiús alkatú, szeplős. A szeme zöldes-arany színben ragyogott, és a fogai kicsit előre álltak, nem is tudta rendesen becsukni a száját. Vörösesbarna, hullámos haja folyton kócos volt, a legkisebb széltől is úgy nézett ki, mint egy oroszlán. Az olasz gyerekek, pláne lent délen alkalmazkodtak a hosszú, nyári napokhoz, az erős szélhez, de neki állandóan le volt égve a válla, vagy hámlott, mert megégett. Strandra is csak úgy járhatott velünk - mert a catanzaroi gyerekek csapatostól jártak fürdeni, hol egyikünk, hol másikunk rokonainak felügyelete alatt - ha óránként bekenték vastagon naptejjel, amitől állandóan úgy nézett ki, mint egy gésa- Ráadásul fogónál vagy versenynél csúszott a bőre, mint egy halnak, nem lehetett elkapni és csak úgy cipelni, hogy vízbe hajítsuk, csak ha erőteljesebben szorítottunk rá a kezére-lábára, amitől aztán meg lila foltjai lettek. Persze kaptunk a fejünkre utána, hogy miért bántjuk a lányokat, miért nem tudunk más játékot kitalálni.
Sabrina Galluzzo inkább irritáló volt, semmint szép. Sokszor duzzogott, ha békának csúfolták, egyszer-kétszer sírva is fakadt, aztán meg dühösen küldött el mindenkit válogatás nélkül melegebb éghajlatra. Aztán egy - másfél évre Rómába költöztek az apukája munkája miatt. Mikor visszatért, más lett kicsit, de különösebben nem foglalkoztatott, folytattuk az életet onnan, ahonnan abbahagytuk. Nekem ott volt a foci, a suli, a családom, a haverok, neki meg...amit ő csinált. Néha összefutottunk, játszottunk, találkoztunk a suliban, elmentünk strandra. De ennyi.
Hogy történt, már nem tudom, de egyszer egy strandolós napon mégis egymás mellé ültünk le a pokrócra egy kimerítő úszásverseny után. Anyám távolabb homokozott a kishúgommal, az öcsém pedig Isten tudja merre csapta a szelet Angelica Dellisantinak, aki messze az egyik legszebb lány volt az évfolyamában, de két hete állandóan együtt lógtak, annak ellenére is, hogy az öcsém duci volt és mindig a szemébe lógott a haja, mert nem engedte, hogy Nonna levágja. Sabrina szégyenlősen húzta maga elé a lábait, amik hosszúak voltak és vékonyak, mint egy botsáskának. A fürdőruháján a kis hableány vörös haja díszelgett és akkortájt kezdett a korunkbeli lányoknál a két részes fürdőruha divatba jönni. Szégyellte magán talán, hogy a lányok közül egyedül neki volt még ilyen gyerekes úszódressze.
Anyám a távolban felállt, hogy kinyújtoztassa a lábait. Sabrina perceken át némán nézte, míg én a haverokat néztem, ahogy egymást dobálják a tengerbe.
- Anyukád nagyon szép - jelentette ki csendesen Sabrina, és a kijelentése olyan váratlanul ért, hogy muszáj volt felé fordulnom. Most először merültem el hosszabban az aranyló pillák közé ékelt zöldes szemekben. Két térdem felhúzva támaszkodtam meg rajtuk, egyik kezemmel átfogtam a csuklómat, de nem szóltam semmit. Ő folytatta.
- Az egyik legszebb nő, akit valaha láttam. Még az anyukámnál is szebb. Igaz, ezt ő is tudja, sokszor szokta apának mondani, ha szóba kerültök, hogy jobb, ha apa nem is néz anyukádra, mert még meg talál vakulni a szépségétől. Nem tudom, ez hogy lehetséges, de anya biztos jobban tudja. Szerintem nem lehet megvakulni attól, ha valami szépre nézünk. Csak ha angyalokra. Mert ők nagyon ragyognak.
Megvontam a vállam.
- Meglehet.
Sabrina rám mosolygott. Most vettem észre először, hogy a fogai egészen rendezettek lettek tavalyhoz képest.
- Te nem vagy az a szószátyár típus, mint az öcséd, nemde? - kérdezte épp, mikor Ennio valami oltári vicces dolgot csinálhatott, mert Angelica a hasát fogva fetrengett a röhögéstől a homokban nem messze tőlünk. Elnevettem magam kissé elpirulva.
- Hát...azt hiszem nem.
Nevettünk és Sabrinán is láttam, hogy kicsit zavarban volt. Most először, igazán együtt nevettünk valamin. Sosem gondoltam volna, hogy tetszettem neki, addig a napig.
Órákkal később a vízben futkosva használtuk ki még a hátralévő időnket a játékra. Delfinként úsztunk a hullámok között, fogóztunk, kergettük egymást. Mi, fiúk vérre menő küzdelmet folytattunk a lányokkal, hogy kit dobjunk be a vízbe, kit lehetetlen elkapni, ki az, aki a védelmünk alatt áll.
Épp el akartam indulni, hogy elkapjam Raimondot, amikor váratlanul valaki megfogta a csuklómat. Hátra fordultam. Sabrina volt az.
- Gyere velem - suttogta és elkezdett a tengerből kiálló sziklák felé húzni. Legtöbbször onnan ugráltunk be a vízbe, most azonban távolabb voltak a többiek is, magányosan emelkedett ki a szikla a kéklő hullámok közül. Nem kérdeztem mit akar, mentem utána gondolkodás nélkül, bár nem tudtam, pontosan hová is akart vezetni. Csak sejtettem, és a sejtésem nyomán a szívem elkezdett kicsit félrekalapálni. De nem szóltam semmit.
A szikla mögé érve Sabrina még egyszer ellenőrizte, észrevettek-e minket a többiek. Aztán elbújt velem.
- No, mi az? - kérdeztem végre tőle és homlokomba hulló vizes hajamba túrtam az ujjaimat, mint aki türelmetlenkedik. Ő szendén pislogott fel rám és vállig elmerült a vízben, közben a kezével a sziklába kapaszkodott.
- Livia azt mondta, már három fiúval is csókolózott. Csúfolt, mert azt hitte, én még nem csókolóztam. Mondtam neki, hogy Rómában igenis csókolóztam. Igaz, csak egy valakivel, de akkor is csókolóztam. Te megcsókoltál már valakit?
A kérdése váratlanul ért, kicsit meghökkenten néztem rá, de kihúztam magam.
- Persze! - vágtam fülig vörösödve, azonban eszembe jutott nagyanyám figyelmeztetése, hogy a hazugság bűn. Ezért kisebbre húztam össze magam és én is vállig elmerültem a vízben. Szégyenkezve sütöttem le a szemem egy pillanatra.
- Igazából...még nem.
Sabrina kuncogott egyet.
- Nem baj. Igazából én sem.
- Hazudtál Livianak? Ha ezt Giuseppe atya megtudja...
- De nem fogja. Az atyának sem kell mindent tudnia, az Isten dolga, nem az övé. Istennel pedig már megbeszéltem.
Kissé kétkedve fogadtam a dolgot, de megvontam a vállam.
- Te tudod.
Sabrina viszont egy lépéssel közelebb jött hozzám, amitől libabőrös lett a karom és megremegett a szám széle. Főleg, mivel tudtam jól, hogy erre a helyre előszeretettel jártak a fiúk-lányok smárolni. Mi pedig épp itt voltunk. Előttem Sabrina, körülöttünk a nyílt tenger, a háttérben az öböl sziklái és a lemenőfélben lévő Nap.
- Fabrizio, valamit el kell mondanom. Szerintem neked van a legszebb szemed az egész városban és te vagy a legjobb focista is. Ez egyértelmű. A nagymamám Rómában azt mondta nekem, érezni fogom, mikor jött el az ideje annak, hogy megcsókoljak majd egy fiút. Látni fogom a szemében. És szerintem én látom. Ma láttam meg. És mivel még se te nem csókolóztál, sem én...
Megvonta a vállát, én pedig pattanásig feszülten meredtem rá.
- Igen? - sürgettem, noha sejtettem, mire akar kilyukadni. Sabrina lassan elém lépett én pedig nem távolodtam el.
- Fabrizio Grandi. Én úgy döntöttem, neked szeretném adni az első csókomat. Te szeretnéd nekem adni az első csókodat? Itt és most?
Sabrina Galluzzo tehát sosem tartozott azok közé a lányok közé, akikre felfigyeltem volna. Gyerekes, Arieles úszódresszben jött a strandra, és bár eltűnt egy évre, még csak meg sem említettem közben, vajon mi lehet vele. Gyerekek voltunk. De akkor, azon a naplementében úszó délutánon nem érdekelt, mennyire gondolták a többiek gyerekesnek, csak mert nem volt nagylányos bikinije, vagy mert még nem kezdett olyan ütemben nőni a melle. A szavaiban megéreztem az erőt, a félelmet, a vágyakozást és a bátorságot, ami felülkerekedett benne, amikor magával húzott a sziklák mögé. S én válasz helyett csak bólintottam, hogy aztán esetlenül viszonozzam az ártatlan csókot, s aztán még hármat-négyet, mert akkor és ott úgy éreztem, hajnalig tudnám Sabrina száját csókolni, nem számít ki mit gondol az Arieles fürdőruhájáról.

Hogy ez a lány, aki tolmácsként érkezett a nagymamájához miért ezt juttatta eszembe, nem tudom. Talán mert azt gondolom, felnőttként is lehetnek gyermeteg dolgaink. Kell is, hogy legyen, különben besavanyodott, munkamániás sznobokká válunk akik nem tudnak értékelni apró örömöket az életben. Én lassan harminc leszek, de még mindig az x-boxom és a foci jelenti a kikapcsolódást. Más férfiak ilyenkor már gyereket visznek óvodába, engem meg a hideg kiráz a gondolattól is, annak ellenére, hogy imádom a gyerekeket és majd én is szeretnék legalább egy focicsapatnyi kölyköt. De még nem most.
Ez a bájosan ártatlan fiatal nő viszont az Olafos pizsiben és a bolyhos papucsban mégis annyira...vérfrissítő látványt nyújtott így hajnalban, hogy muszáj voltam felfigyelni rá. Szép vonásai is voltak, nem tagadtam. De a megjelenése, és ahogy mindezt a tőle telhető legnagyobb természetességgel és eleganciával viselte - ez az, ami különösen érdekessé tette számomra. Igyekeztem nem ítélkezni azok felett, akik nem konzervatívan álltak a dolgokhoz, mert olykor az, hogy valaki hány éves, nem több egy számnál. A fiatalabbak is lehetnek nagyon is komolyak és céltudatosak, ahogy az idősebbek is gyerekesek és szeleburdik. Nem egyenes arányú a változás az ember korával, csak több tapasztalata lesz.
Elnézően mosolyogtam a sejthetően elferdített igazságra, és orvosként azt is tudom, hogy nem volt most lehetőségem azt firtatni, ami nem lényeges. Fontosabb volt, hogy a betegem a lehető legszakszerűbb ellátást kapja. Mégis, míg a kérésemre a lány pergő spanyollal de szemernyi türelmetlenséget sem mutatva fordította le a szavaimat, őt néztem. Volt benne valami, amit nem tudtam hová tenni. Felettébb érdekes volt. Idegen, mégis ismerős.
Amikor a beteg elkezdett rá és rám mutogatni, kicsit zavarba jöttem, mert nagyanyámból kiindulva tudom, hogy hajlamosak a bolhából is elefántot csinálni, ha úgy adódik. Az ember csak elkottyintja magát, hogy megismert egy lányt, és ők már esküvőre kezdenek készülni meg családokat összeismertető közös vacsorákat szerveznek a szülőknek, felmenőknek. Nálunk ez így szokás, ez a hosszú és boldog házasság egyik legnagyobb titka, legalábbis Nonno szerint.
Ám nem szóltam semmit, a jegyzeteimbe temetkeztem míg a lány lefordította amit kértem, és csak akkor mozdultam ismét, amikor hozzám beszélt. Míg hallgattam, közelebb léptem a beteghez az ágyon és szelíden mosolyogva feljebb húztam a lábán a hálóinget, persze csak addig, míg a vizsgálat indokolttá tette.
- Dopplert kérnék - utasítottam csendesen a nővért, s míg a lány beszámolóját hallgattam, a bekapcsolt gépet először a bokájához nyomtam, majd a térde alatt, aztán a combjánál.
- Értem. Köszönöm - bólintottam a fordításra, s némán értékeltem ki a gép által kiadott eredményeket. Aztán kézzel is megtapogattam a nyirokrendszert, az artériát s szemrevételeztem a jól kivehető visszér-hálózatot, amely erőteljesen dudorodott ki a bőr felszínéből. Pontosan tudtam, mi zajlik le odabent, a doppler megerősítette a diagnózisomat. A beteg átható tekintetével összeakadt az enyém. Megnyugtatóan mosolyogtam egyet, hogy ne érezze a rám nehezedő nyomást veszélynek, ne rémüljön meg a komoly ábrázatomtól, attól, hogy bármennyire is igyekeztem titkolni, az arcomra volt írva, hogy nagyon fáradt vagyok. Ám az orvoslás ezzel jár, tudtam már akkor, mikor még csak a labdát kergettem, apám példájából. Mindenünk megvolt, de apát keveset láttuk, mert ideje nagy részét a kórházban töltötte, és sokszor akkor is dolgozott, mikor otthon volt. Sok mindent köszönhetek neki, a példamutatása nélkül nem lehetnék most ígéretes orvos, ez biztos.
Ám mielőtt felvilágosíthattam volna arról, mi fog történni, a lány újra szóra nyitotta a száját, ezzel nem kicsit meglepve. Illedelmesen visszahajtottam a takarót a betegre, aki ráncos kezét szelíden az ölébe ejtette. Nem értettem sokat abból, amit beszélgettek, de szimpatikusnak tartottam a cserfes, mosolygós idős hölgyet. A hozzá hasonló betegekkel mindig kitüntető figyelemmel bántam, mert a nagyanyámra emlékeztettek, aki különösen kedves volt a szívemnek, persze anyám mellett. A szemránckrém hallatán talán egyesek megsértődtek volna, de én...egy pillanat erejéig kihasználtam a közénk feszülő csendet, s ámulva figyeltem a lány zavarát. Kozmetikus talán? Aztán kibökte, hogy művészekkel dolgozik, és kezdett összeállni a kép. Valószínűleg stábtag valamelyik színháznál. Sminkes. Nem vagyok jártas az ilyesmiben, de érdekesnek találtam a felismerést. Ebben a kórházban amúgy is kezdtem megszokni, hogy ezerféle népséggel futottam össze már, kezdve a részegen összeverekedett hentesektől az operába igyekvő autóbalesetes milliárdosokig vagy a nőnek öltözött férfiakig. Amerika nem a visszafogottságáról volt híres.
- Szóval Ön szerint öregnek látszom és ráncosnak? - kérdeztem felvont szemöldökkel picit szigorúságot mímelve, és bevallom, rémesen mulattatott az, hogy akárhányszor ránéztem, elpirult vagy azt sem tudta, hova nézzen. Sosem használtam ki a külsőmmel járó előnyöket, sőt, inkább hátrányát éreztem a munkám során, de ez most bájosan ártalmatlan volt azt hiszem. Ám nem akartam, hogy tényleg rosszul érezze magát, ezért kutató tekintetemmel megkerestem a fátyolos tekintetét, és kissé lehajtva a fejem mosolyogva pillantottam rá.
- Nyugalom, csak vicceltem - villantottam ki a fogaimat mosoly közben - Bocsásson meg, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, csak úgy láttam nagyon feszélyezve érzi magát. Köszönöm a tolmácsolást, nagyon sokat segített a diagnózis felállításában, a mentolos szemránckrémet pedig amint lehetséges, beszerzem. Köszönöm a tanácsot - mondtam, majd egy másik nővértől átvettem a gyors vérvizsgálati eredményeket, néhány rövidebb utasítást adtam, hogy miként kérem a műtőt előkészíteni, aztán a lányhoz és a nagymamájához fordultam.
- Signora Valenset fél órán belül megoperáljuk, nagyon úgy tűnik, hogy ez egy trombózis, egy elzáródás. Azért érezte nehéznek a lábát este, mert már megkezdődött az érelzáródás, és mivel aztán lefekvéskor megpihent a láb, a gravitációnak és a csökkent aktivitásnak hála nem tudott tovább résnyire nyitva maradni az ér, teljesen bezárt. Ezért volt a rosszullét, a fájdalom. Megérkezett a véreredmény is, ami alátámasztotta ezt a diagnózist. Ám mivel Signora Valens ilyen fitt és fiatal - kacsintottam az idős betegre - az thrombechtomia az atherosclerosis, vagyis az érelmeszesedés következtében meglehet, hogy nem végrehajtható. De majd csak odabent tudjuk meg, hogy pontosan mit fogunk tenni, ha látjuk, hogy pontosan mi a helyzet. Sajnos jelen esetben úgy látom, hogy mivel a visszereket nem kezelték, muszáj a műtét mellett dönteni. Természetesen mindenről tájékoztatjuk majd Önöket. A nővér hamarosan jön, és előkészíti a beteget, addig önt kérem, hogy fáradjon velem a váróterembe. Előtte természetesen fordíthat a nagymamájának, hiszen szükséges lesz majd a beleegyezése. Megvárom odakint.
Diszkréten félrevonultam, míg megbeszélték a dolgaikat, felírtam a kórlapra a diagnózist, a várható beavatkozásokat, a becsült műtéti időt, aztán intettem a betegnek egyet mosolyogva, majd a nővérpulthoz mentem. Fáradt voltam, de felélénkültem a műtét lehetőségétől. Nem tehettem róla, imádtam a munkámat, és most úgy éreztem, végre van értelme annak, hogy itt maradtam és nem mentem haza Catanzaroba.
Ám mielőtt még egyetlen szót is szólhattam volna a beteg unokájához, a folyosó felől hangoskodást hallottam. Azonnal gyors léptekkel a váróterem felé vettem az irányt, ahol döbbenetes látvány fogadott. Akár egy utcai tüntetés kicsiben. Riporterek, kamerák, fényképezőgépek voltak mindenütt. A láthatóan kimerült, aggódó és sokkos család pedig hiába menekült a váróterem legtávolabbi sarkába, az a maroknyi ember könnyűszerrel gyűrte maga alá Valenséket. Még mindig nem tudtam, honnan volt ismerős ez a név, de ebben a percben nem is érdekelt. Amint felfedeztek, akár a sáskák, úgy támadtak rám. Az orrom alá dugtak mikrofont, a képembe kamerát, lámpát és mindenhonnan kérdések hada özönlött felém. Oliviát - ha a közelemben volt - ösztönösen védelmeztem a saját testemmel, elé lépve, hogy a legtöbbet takarjak belőle, s aztán szigorú arccal kiabáltam túl a sajtósokat. Mérhetetlenül felháborodtam azon, amit láttam.
- Eppure, che diavolo sta succedendo qui? - kiáltottam zsigerből az anyanyelvem dallamos, de feszes szavaival, mire a nagy többségük elhalkult. Kutató tekintetek kereszttüzében álltam és a mellkasomat majd szétvetette a tehetetlen düh. Villámló tekintetem akár a jeges sarki szél, úgy siklott végig a riportereken - Mi ez itt? Cirkusz? Azonnal hagyják el a kórházat, vagy hívom a biztonságiakat! Mit képzelnek magukról? Itt beteg emberek és aggódó hozzátartozók vannak! Minek nézik ezt az osztályt, holmi...hogy is nevezik? Utcai bazárnak? Felszólítom Önöket, hogy azonnal távozzanak, hacsak nem kaptak az igazgatótól engedélyt az itt tartózkodásra. És nem nyilatkozom - löktem el a kezemmel egy felém lökött mikrofont, majd Oliviát a védelmembe vonva intettem a család többi tagjának - Jöjjenek kérem, máris átkísérem önöket egy zárt váróterembe, ahol biztosítom, hogy senki nem fogja háborgatni önöket. Erre tessék - mutattam magam elé, és míg elindultam Valens úr mellett kérdés nélkül irányítva az eseményeket a másik váróterem felé, felháborodva fújtattam egyet.
- Elnézést kérek, ha túlságosan beleavatkoztam a dolgokba, de úgy láttam szükségük volt egy kis segítségre. Remélem megbocsájtják nekem, hogy önkényesen döntöttem, de talán szívesebben beszélték volna meg a kezelés további lépésit a sajtósok nélkül. Hamarosan a műtőbe visszük Sinora Valenst, de amint a váróba érünk, mindent elmondok és végig tájékoztatni fogjuk önöket. A műtét előtt egyeztetek az ügyeletes szakorvossal - nyugtattam meg őket amennyire tőlem telt, hogy aztán valóban a gyógyításra tudjak koncentrálni.

megjegyzés, satöbbi | ⚶

The Interpreter

- Nem akarod felhívni Matteot?
Apa kérdése szíven ütött úgy fél órával korábban, miközben várakoztunk, hogy megtudjuk mi a helyzet a nagyival. Először meg sem tudtam szólalni, csak kétségbeesetten néztem anyára, ő meg apára, és persze egymásra. Mindenki a másiktól várt valami magyarázatot. Apa tőlem, én anyától, hogy miért nem mondta el apának, anya meg apától, hogy ezt most egyáltalán miért kellett megkérdezni. Nem mintha apa tudta volna, hogy mi is történt…..jobban mondva mi nem történt. Összekulcsoltam a kezeimet, és leroskadtam a közeli székre, lehajtva a fejemet, hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon. Hallottam, ahogy apa anyának sutyorog.
- Most meg mi rosszat kérdeztem?
- Scotto...kérlek…
Anya csendesen, szinte alig hallhatóan próbált valamiféle némaságot csempészni közénk. Egyébként sem velem kellene foglalkozni, elvégre a nagyi miatt vagyunk itt, és legszívesebben felnéztem volna, és ezt apának is elmondtam volna, de igazságtalannak éreztem. Nem ő tehet róla, hogy az élet másképp akart valamit, amiben olyan veszettül hittem az utolsó pillanatig.
Volt egyszer egy nyár. Egy nyár amikor nem voltak elvárásaim, csak egyszerűen jól akartam érezni magam Danával. Készültem a szakításra Rick-el, akkor már tudtam, hogy el fogom hagyni, csak még azt nem, hogy mikor. Ha nem találkozom Matteoval, akkor is megtörtént volna. Végigdolgozott napok, és fáradt de annál lelkesebb, pezsgőbb esték, amelyek szinte simogató könnyedséggel borítottak be. Dana nevetése, a tenger felől a fekete éjszakában vészjóslón csobbanó hullámok, a tücsök ciripelése, a közelben megannyi tábortűz roppanó hangja. Gitár hangja egy rozzant, kiszuperált ladikból, összeboruló párok az árnyékban. Barbecue illatú hús, pukkanó pezsgő, habzó bor, guruló cseresznye a járdán, egybe simuló tenyér, és a zene csábító hangja a bulihajóról. Az élményeket úgy szívtam magamba mint a kis szivacs, megunhatatlanul nevetve, és végre elengedve minden feszültséget. Akkor láttam meg. Egy pillanat volt. Egy másodperc, ami rabul ejtett és majd egy évig nem eresztett. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy egyszer újra kell látnom. A véletlen nem lehet olyan kegyetlen, hogy felsejlik előttem, aztán hirtelen véget is ér. De a csodákra az ember reménytelenül szokott várni, majd egy idő után elengedi. Én azonban nem. Dacoltam mindenkivel, az egész világgal, akik azt mondták ostoba vagyok, az ilyesmi szép emlék csupán egy bolond nyári éjszakáról, semmi több. De ez más volt. Más lehetett volna. Talán. Ám hiába történt meg ismét a csoda, valami mégis összetörte. Talán túlságosan távolról szemléltem a dolgokat, talán túlságosan nagy elvárásokat támasztottam magammal vagy magunkkal szemben. Talán túl hamar volt….talán nem is volt ott soha semmi, csak annak a barcelonai nyárnak az emléke, amely csodálatos és felejthetetlen volt. És amihez mindig ragaszkodni fogok. Ahogy Matteo-hoz is. Mindahhoz amit jelenthetett volna, amit jelentett is kis időre, ami ígéret volt, de álmodozni róla, bolondul képzelődni, nevetve gondolni arra, hogy mi minden várhat még ránk, mégis jó volt. Nehéz volt kimondani, mégis én voltam aki megtette, bár minden szó úgy fájt, úgy égetett, ahogy semmi azelőtt. Nem tudtam hogyan fogom viselni a saját döntésem, csak azt tudtam, hogy darabjaira hullottam. Fel kell belőle állni, ezt mondogattam magamnak, meg azt, hogy nem sikerülhet minden az életben úgy ahogy azt elképzelem, és azt is, hogy talán mindez azért történt így, hogy egy másik útra lépjek. Egy olyan útra ami jó irányba visz.
Anyának mondtam el egyedül, de neki is csak azért mert azt hiszem az arcomra volt írva. Aztán Danának, aki azonnal át akart jönni. Hozni magával a három jóbarátot: Jack-et Johnny-t és Jim-et, valamint olyan mennyiségű tejkaramellát, ami után a hasunkat fogjuk annyira fog fájni reggel. Meg habcukrot. Büntetnivaló mennyiségben. Banánosat. Egyszer ki fog nyírni ez a nő, mert az édességeinek nem lehet ellenállni. Azt hiszem a legjobb döntés volt végül az ötödik napon beleegyezni, hogy átjöjjön. Megnéztük a “Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt”….kötelező érvényű klasszikust, ami lehet, hogy ebben a helyzetben önkínzás volt, de azt hiszem szükséges. Dana szerint legalábbis.
- Idefigyelj kisanyám! Én megmondtam neked már akkor is, amikor ebbe az egészbe beleélted magad, hogy totál kattant vagy. Egy szép szempár...menj már! Tudod, az a te bajod, hogy menthetetlen álmodozó vagy. Persze ez jó is egyben, mert én is az vagyok...na azt hiszem ez most öngól volt mi? Na mindegy! Szóval neked igazi hús vér pasi kell! Olyan akinek nem csak a szemeit látod, hanem ott van előtted. Érzed az illatát….fúúúú kisanyám a tesztoszteron pofán basz! Meg tudod gyúrni az egész testét mint egy finom frutti cukrot. Szóval aki úgy teljes egészében hatással van rád. Tudom….értem én kisanyám, hogy most magad alatt vagy, mert szerelmes voltál mint anyám anno di Caprioba amikor megnézte a Titanicot, de a helyzet az, hogy ezt most el kell engedni. Az élet megy szépen tovább, ahogy a közhelykatalógus mai lapszámában írják, és bizony össze kell magunkat vakarni, mert egy depressziós luvnya nem kell senkinek, de nem ám!- viccesen tudta mozgatni ide-oda a mutatóujját mint valami vérbeli gettós mamaszita. Dana volt a legjobb barátnőm, és a lélekállatom, ahogy egyszer fogalmazott. Illetve mi voltunk azok egymásnak.
Ahogy ott ültem a kórházi széken ez jutott eszembe, ahogy Dana az ujját mozgatja, ezen meg elvigyorodtam, és lassan felemeltem a fejem, apára, majd anyára néztem, végül vissza apára.
- Már nem fogom felhívni Matteo-t, apa. Mi...azt hiszem nem ugyanazt kerestük egymásban. Szóval…- vontam meg a vállaim, és bár továbbra is mosolyogtam, mert hát mégiscsak az én nyomorom nekem kell megoldani, de a szemem sarkában egy apró kis könnycsepp terebélyesedett, majd szépen lassan legördült. Az az egy.
Azt hiszem az volt az én búcsúkönnyem.
Az utolsó amit Matteoért ejtettem.


Amikor Dana arról beszélt, hogy nem elég csupán egy szempár, hanem valami több is kell, azt hiszem alaposan tévedett. Szerintem igenis létezik olyan, hogy valakinek a tekintetében elveszünk, és fuldokolva csak annyit kérdezünk, hogy hol voltál te eddig, és tulajdonképpen mi most hol is vagyunk? És a valóság visszaránt, a kórházi szobába, a nagyi pergő spanyoljához és az áradozásához, amit nem merek szó szerint visszafordítani angolra, mert még én pirulnék bele. A mostaninál is jobban. Próbálom felfogni amit a doki mond, de még angolul is nehéz, nemhogy visszafordítsam a nagyinak spanyolra. Így aztán marad az, hogy csak mosolyogva bólogatok, és próbálom csitítani a nagyit, aki mindegyre csak azt kérdezi, Dr Grandi minden második mondata után, hogy.
- Mit mondott? Olivia drágám, fordítsd mit mond…
Persze nem olyan egyszerű, hiszen nem nagyok szinkrontolmács, szóval jobb híjján, csak egynémely mondatot kapom el és a lényeget próbálom megragadni, és fordítani belőle a nagyinak.
Nem tudom miért csúszik ki a számon az a krém ajánlat. Valami bolond kuruzslónak gondol, vagy egy zakkant tyúknak, aki Olafos pizsamában, nyuszimamuszban mindenféle kencét ajánlgat a szemei alatti táskák eltüntetésére. A kérdése hallatán rémült arcot vágok, riadtan kapom a szám elé a kezem és tiltakozva rázom a fejem.
- Igen…- szinte másodpercek alatt jut el a tudatomig mekkora hülyeséget beszélek, és a kimondott szó tökéletes ellentéte annak amit a gesztusaim kifejeznek.
- Illetve nem….én csak…- aztán elneveti magát, és kell egy pár másodperc, hogy ezt az én agyam is feldolgozza, és vele együtt ha lassan is, de elmosolyodom, majd elnevetem magam.
- Nem hozott kellemetlen helyzetbe….illetve….ehh kit akarok becsapni?- vontam meg a vállaim vigyorogva, majd a nyakam behúzva oldalra billenő fejjel bocsánatkérő bociszemekkel néztem rá.
- De az volt….cikinek mondanám. Vércikinek. És hát igen, kicsit feszélyezve érzem magam, mert úgy nézek ki, mint aki most esett be az infantilis házibuliba. Mentségemre legyen mondva, hogy lelkesen és sietve csörtettem ki a lakásból, és senkire nem figyeltem, aki megpróbálta elmondani, hogy talán nem a hálószettben kellene bejönnöm a kórházba.
Magyaráztam még mindig, aztán elhallgattam, mert éreztem, hogy ez a helyzet itt és most nagyon nem rólam szól.
- Ha gondolja akkor én tudok magának beszerezni….úgy értem...ide küldök a kórházba és kipróbálhatja. Ilyen kis mintát tudja, hátha allergiás rá vagy ilyesmi…- jesszus….mikor már azt hiszem kifele mászok ebből a krémes hablatyból, akkor esem bele még inkább és süllyedek bele mélyebbre. Mindehhez hozzátartozik, hogy Dr Grandi kék szemei gyakorlatilag átszakítják a pizsama felsőmet valahol Olaf répaorra környékén és a bőrömet égetik. Vidám és cinkos tekintete van, és hiába jön Dana azzal, hogy nem a szemet kell nézni, én képtelen vagyok jelenleg máshova figyelni. Pedig ez még mindig és továbbra sem rólam szól.
Dr Grandi….Fabrizio….igen azt hiszem maradjunk ennél az utóbbinál. Dallamos, kedves olyan, mintha az ember ott állna egy sziklaszirten és a hullámok nekicsapódnának a tenger pedig ezt suttogná. Újra beszélni kezd én meg azon kapom magam, hogy egy ideig csak a száját nézem. Pedig nem arról olvasok. Vagy mégis?
- Azt mondja fitt vagy és fiatal …- kapok ki egy részletet a beszédből és nagyi felé fordulok, lefordítva amit mondott, és ami mellé kacsintott is. A nagyit totálisan elvarázsolta. Mondjuk nem lep meg, úgy tűnik a dokinak elég komoly hatása van. Meglepődöm? Ugyan!
- Milyen kedves! Ha fiatalabb és fittebb lennék, akkor most nem egy kórházban beszélgetnénk, hanem valahol egész máshol.
- És a nagypapa?
- Ha fiatalabb és fittebb lennék, akkor még nem lenne ő sem.
Elnevettem magam, de amikor visszatekintettem a doktorra igyekeztem komolyan figyelni arra amit mond, és amikor befejezte nagyihoz fordultam.
- Figyelj rám! Trombózis van a lábadban, elzáródott egy ér. Meg fognak operálni. Ne aggódj, itt vagyunk és itt leszünk, el sem mozdulunk. De ha valaha még táncolni akarsz Dr Grandival, akkor erre mindenképp szükség van.- mosolyodtam el, és amikor az orvos nevét említettem egy fél pillantásra felé néztem, cinkosan kacsintva rá, aztán nagyi felé vissza és finoman simogattam meg a kézfejét.
- Nemsokára jön egy nővér, hogy előkészítsen.- nagymama beleegyezően bólogatott és többször egymás után mondogatta, hogy “Si….si”.
Mikor elhagytuk a kórtermet még visszafordultam és biztatón a nagymamámra mosolyogtam. Rutin műtét, de ettől én még aggódom. Érte….bárkiért akit szeretek és aki fontos nekem. Dr Grandi mellett haladtam a várótermek felé, szerintem simán eltévedtem volna, ha nem jön velem. Épp mondani akartam neki valamit, esélyesen valami blődséget ismételten, amikor morajlásra lettem figyelmes. Furcsa, statikus zajnak tűnt, és ahogy közelebb értünk szinte azonnal lerohantak bennünket az újságírók. Folyamatosan és megállás nélkül fényképeztek és pedig próbáltam megbújni Dr Grandi mögött. Védelmezőn húzott magához, én pedig lehajtottam a fejem, és hozzábújva csak arra tudtam gondolni, hogy már hozzászokhattam volna ehhez, várható volt, tudtuk, hogy ha megérzik a vérszagot, akkor mindegyik itt lesz majd, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar. Nem mertem felnézni egy ideig, csak láttam a szüleim és nagyapa lábait, amint sietve közelebb jönnek és némán követtük Fabriziot amerre vitt bennünket. Már csak akkor pillantottam fel, amikor az ölelése némiképp lazult, jelezve, hogy most már semmi baj, biztonságban vagyunk. Észre sem vettem, hogy bár felemeltem a fejem, bár az ölelése lazult, mégsem távolodtam még el tőle. Ott maradtam.
Apa lépett előbbre és a kezét nyújtotta a doktor felé.
- Nagyon hálás vagyok önnek doktor úr. Ezek itt kint…- intett a fejével a csapóajtón túl még mindig lézengő fotósok, riporterek és újságírók felé.
-....belőlük élek. A közönségemből. Kíváncsiak ránk. Ezt meg is értem. Csak azt nem, hogy miért nem várnak egy kicsit? Miért nem hagynak időt. Mikor Olivia született, kis híjján elözönlötték a szülészetet. Mindenki képet akart a lányomról. Most az anyámmal akarják ugyanezt. Én rendezem őket, maga csak gyógyítsa meg az édesanyámat. És még egyszer hálásan köszönjük. Mindent, Dr Grandi.- rázott még mindig kezet vele, én meg azt hiszem most fogtam fel, hogy milyen nyelven szólalt meg odakint, amikor az újságírókra kiáltott. A felismerés megszorította a mellkasomat és szinte hitetlenkedve néztem rá fel innen egész közelről.
- Amikor az előbb az újságírókra kiabált….odakint….maga….maga olaszul szólt. Maga olasz, Dr Grandi?
Mennyi az esélye annak, hogy az élet képtelen elszakítani attól a kontinenstől amiről korábban nem tudtam semmit, ami mégis valahogy lépten nyomon valamilyen formában felbukkan az életemben? Talán megvan már az utam...talán egy nagy csizmához tartozik….talán ez sem véletlen. Csak egy kicsit komplikáltabb. Sőt nagyon komplikáltabb.

Hidd el, hogy egyszer lesz valaki, aki úgy lát tökéletesnek, ahogy vagy. Aki senkire sem cserélne el, mert tudja, gyémánt van a kezében. De ahhoz először neked kell felfedezned, hogy mennyire értékes vagy. Hogy mennyire jó, hogy annak születtél, akinek - és hogy még véletlenül sem kell beérned kevesebbel, mert a kevesebb megalkuvás. Az, aki pedig szereti magát, nem alkuszik meg. Hisz abban, hogy megérdemli, hogy szeressék.

Olivia and Fabrizio

Az edények csörömpölése halk muzsikává vált Nonna keze nyomán. Az otthon, a meghittség, a megszokott dolgok zenéjévé. Valami mégis hiányzott. A kirakós egy aprócska darabja nem stimmelt.
Délután volt, a nap lassan haladt a horizont felé. Nonna órák óta a konyhát takarította. Nem szólt senkihez semmit, egyetlen szót sem reggel óta. Még a rádiót sem kapcsolta be, sem a dúdolása nem hallattszott a házban, ahogy tevékenykedés közben általában szokta. Csendben volt, s csak időnkénti sóhajtása, aggódó fintorgása, legyintései jelezték a házban lézengőknek, hogy bizony hiába van csendben, a gondolatai nagyon is élénkek.
Ennio hangos léptekkel surrant ki a konyhába, majd meglátva nagyanyját, aki fel sem fogta, hogy már nincs egyedül, egy percig teljes figyelmével tüntette ki. Nonna épp egy nagy műanyagtálat törölgetett el és közben időnként a levegőbe mutogatott, csapott a konyharuhával, mintha egy szellemmel vívna épp haragos csatát. De hangja az nem volt.
- Minden rendben, drága Nonnám? Olyan csendes vagy ma egész nap - lépett be végül Ennio a konyhába és megállt a szekrény előtt, lazán nekidöntve a hátát a szekrényajtónak, s okos, barna szemei aggódva figyelték nagyanyját. Az idős asszony csendesen, mélyet sóhajtva erőltetett magára egy mosolyt, noha érezte ő is, hogy ez inkább szomorkásra sikerült, semmint boldogra.
- Éhes vagy, mia cara? - kérdezte kisebbik unokájától, ám az tagadólag rázta meg a fejét.
- Csak Nonnonak viszek limonádét, hogy be tudja venni a gyógyszereit.
Nonna arcára rá volt írva minden gondolata. Ennio ösztönösen lépett oda hozzá és vonta széles mellkasára az asszony ráncos arcát, s hajára lágyan csókot hintett.
- Ejj, te gyerek, egyszer még...- suttogta, s mélyen beszívta illatát. Visszaemlékezett azokra az időkre, mikor ezek mind a lába körül rohangáltak szünidőben, s hol édességet követeltek, hol a labdát keresték, hol a kedvenc mezüket, hogy focizni menjenek, hol ő veszekedett velük, hogy a büdös, halszagú ruháikban jöttek vissza a horgászatból és mindet a fürdőszoba padlóján hagyták. A ház tele volt élettel. Most...most lassan már csak az öreg és ő vannak itthon, a lányáék dolgoznak szinte egész nap, Marinda sincs soha itthon, ez a két lókötő meg...
Elengedte Enniot, aki fáradt mosollyal pillantott le rá, aztán csak állt tovább, s nézta, ahogy limonádét csinál a nagyapjának és harsogva figyelmezteti, hogy máris indul és aztán jól elveri kártyában. Ismét egyedül maradt.
Órákkal később, mikor már az egész konyha ragyogott, minden a helyére került, kiment az udvarra. A lánya épp a levágott füvet szedegette össze, amit Ennio lenyírt. Marisela gyönyörű volt a korosztályában, de Nonna még mindig azt a csöppnyi kislányt látta benne, mint akit egykor kézen fogva vezetett a piacra a sárga pettyes fodros szoknyájában. Leült egy farönkre a kerítés mellett. Marisela szelíden rá mosolygott, de nem szólt semmit, csak énekelt tovább. Mindig ezt csinálta, hogy a munka jobban menjen. Odabentről Ennio harsány nevetését hozta a szél feléjük.
- Aggódom a fiúkért - törte meg végül a csendet, s Marisela kérdő pillantására gyorsan hozzátette - Ennioért és Fabriért. Aggódom, lányom.
Marisela a ház felé pillantott, ahol kisebbik fia belekezdett egy operaáriába. A hangját még a hatodik szomszédban is hallani lehetett. Ő mégis aggódva pislogott arrafelé, hátha a falon kereszül megláthatja mi lehet a baj.
- Miért aggódsz, mamma? Mit látsz?
- Hát...Ennio olyan feszült, mióta itt van...- kezdett bele de lánya összeráncolta a szemöldökét.
- Tán rosszat mondott neked? Megbántott? Isten az atyám, ha csúnyán beszélt veled, akár ő, akár a bátyja én a térdemre fektetem és elnáspángolom, legyen akármekkora - harciaskodott és sötét hajából erőszakosan kiszedve a hajumit újra összekötötte a derekáig érő sűrű, sötét haját. Nonna erre haragosan csapott a térdére.
- Mindjárt én fektetlek a térdemre Marisela Bonetti, ha még ilyen sületlenségeket mondasz! Ők, megbántani? Engem? Hát ilyennek nevelted te őket? Tudod jól, hogy sosem bántanának akarattal, ne is merj ilyet feltételezni erről a két széltolóról! Nem erről van szó! Nem emiatt mondtam, amit mondtam, na, de hát jár a szád ész nélkül, ahelyett, hogy végighallgatnál. Pedig tudhatnád, hogy ebben a korban már ezerszer gyorsabban elfelejti az ember mit akart eredetileg mondani. Megengeded, hogy befejezzem?
Marisela csendesen mosolygott egyet még mindig tüzes, harcias édesanyján, és engedelmesen bólintott miközben alkarjával megtámaszkodott a gereblyén. Figyelt. Nonna pedig egy nagyobb lélegzetvétel után határozottan bólintott, mintha magát is meg akarná győzni.
- Na. Elmegyek. Úgy döntöttem, elmegyek. Amerikába.
- Hogy...te. Elmész. Amerikába. Amerikába? Mamma...
Nonna, hallva Marisela kétkedését csak még jobban felhúzta magát.
- Hát süket vagy te lányom, vagy csak ki kéne mosni a füledet? Ha azt mondtam, elmegyek Amerikába, elmegyek. Pont. Vége, nincs tovább. Látnom kell, hogy ez a két büdös kölök mit csinál odaát. Megbízom Stellában, szó se róla. De öreg vagyok már, lányom. Mondtam imát Szent Margithoz, a Mi Urunkhoz, Máriához, az összes szentekhez, hogy adjanak megnyugvást a lelkemnek. Minden erőmmel szerettem volna meggyőzni magam, hogy jól vannak. Dolgoznak, tanulnak, élik az életüket. De láttad te tegnap Ziot, aranyom? Az a gyerek...Jézus szentségére mondom, mint akit egy munkatáborból menekítettek. A szeme alatt olyan sötét karikák voltak, mint Ennionak, mikor második lett azon a versenyen és utána egy hétig vigasztalhatatlan volt, se enni, se aludni, de még énekelni se akart.
- Énekelt ő, mamma. Csak olyan szomorú dalokat, hogy a szívem szakadt bele, pedig rémesen büszkék voltunk rá.
- Tudom én, lányom. De itt most nem is erről van szó. Látom, hogy valami nincs rendben náluk. Nagyon nincs, és addig nem nyugszik meg a szívem, míg nem látom saját szememmel. Míg rendbe nem hozom a dolgokat. Látod, Nio is milyen? Míg velünk van, nevetgél, viccelődik, mint azelőtt mindig. De látom rajta, hogy gyötri magát. Alig eszik, még a zeppolát is ott hagyta a tányéron. Érintetlenül. Aztán meg van, hogy órákon át csak ül és mered maga elé. A minap is ült kint a fonott székben a teraszon, és ha nem magam látom, el sem hiszem. Magában nevetgélt, aztán meg idegesen markolászta a haját, aztán megint röhögött. Mint aki teljesen megbolondult.
- Nem bolondult az meg, mamma. Csak töpreng.
- Ha te töprengésnek nevezed, ám a te dolgot. De emészti magát. Éjjelente forgolódik, mint a malac a nyárson Marcuséknál a kerti partin, van, hogy ötször-hatszor is kijárkál a friss levegőre. Nappal alig eszik, folyvást idegeskedik és mindig az üzletre fogja, meg hogy Nonno miatt aggódik. Ezt meg is értem, de nem vagyok olyan ostoba vénasszony, hogy ne vegyem észre a nyilvánvalót. Ismered apádat, akár a szikla, olyan erős. Nem lesz annak baja, főleg, hogy hála az Úrnak a lehető legjobb ellátást kapja Tomasso felügyelete alatt. Ennio meg aztán szigorúan betartat vele mindent, nekem ezzel foglalkoznom sem kellene. De akkor sem hunyhatok szemet afelett, amit látok, és nem hajlandó beszélni róla.
Marisela aggódva sóhajtott, ajkait fogai közé csípte. Gondolkodott. Akárcsak Amelia, aki arcát a szélbe tartva figyelt a ház felé, noha látszott rajta, hogy a gondolatai egészen máshol jártak. Marisela érezte, hogy az anyjának igaza van. Tudta ő is, látta ő is. Abban a percben tudta, amikor meglátta a fiát a repülőtéren, s aztán elindultak haza a Lameziától. Érdeklődött Nonnoról, mindenkiről, de magáról...semmi. Nem mondott semmit. Innen tudta, ismerte a fiát, ha valami lefoglalja, akkor bezárkózik. Pont, mint ahogy a bátyja, akinek meg ez a hirtelen jött ötlete volt aggasztó, hogy egyszercsak összepakolt, és csapot-papot maga mögött hagyva az öccse után ment.
Pár percig ültek így csendben, ki-ki a maga gondolatai közt, s csak amikor Tomasso autója megjelent a kapu előtt, tértek magukhoz. Marisela felocsúdott, letámasztotta a gereblyét a kerítés mellé, hogy a férje elé siessen. Pár lépés után fordult vissza az anyjához.
- Rendben, mamma. Legyen így. De kérek szabadságot, és ha tudok, elmegyek veled. A papa úgyis azt mondta, meg akarja látogatni még karácsony előtt Marcusékat. Tomasso úgyis konferencián lesz, Marinda meg nagylány már, legfeljebb valamelyik barátnőjénél lesz addig, hogy ne unatkozzon egyedül - mondta, majd egy lépés után újra visszafordult - Ne szólj róla senkinek, különösen a gyerekeknek ne. Meglepjük őket - mosolygott vissza rá, aztán elsietett a férje elé. Nonna lassan, kimérten átt fel a rönkről és dacosan húzta össze a száját.
- Cöh...legyen így. Mintha amúgy az engedélyed kértem volna - morgott magában, aztán lassan elindult a ház felé, szívében rég nem érzett izgatottsággal, milliónyi tervvel és furfangos gondolattal, miként is tudja majd kideríteni, hogyan tudja rendbe tenni a két gyereket. Mert hogy rendbe kellett valakinek, abban annyira biztos volt, mint hogy Stellának megtanítja majd a sültjének a titkos receptjét.

Egyetlen másodperc alatt megváltozhat az életed.
Sétálsz az utcán és a fejedre zuhan egy zongora. Halott vagy. Ülsz a kocsidban, csatornát váltasz és eléd ugrik egy gyerek. Gyilkos vagy. Reggel magadhoz térsz és egy kádban találod magad egy kád jégben, vese nélkül. Áldozat vagy. A bárban összeakad a tekinteted egy csillogó szempárral, s következő amire emlékszel, hogy rángatjátok le egymásról a ruhát a mosdóban, miközben a feleséged/férjed odahaza vár. Csaló vagy.
Egyetlen másodperc alatt megváltozhat az életed. És legtöbbször...fogalmad sincs arról, mely döntésed lesz az, amely végül elindít azon az úton.
Figyelvén Ms. Valens-et, ahogy fordít a nagymamájának, ezt juttatja az eszembe azok után, hogy kicsit ellentmondásos volt az, ahogy az aggódó, felnőttes archoz egy jégvarázsos pizsamaszett társult. Fogalmunk sincs, melyik lesz majd az a pillanat, ami valamit elindít bennünk.
Őszintén szólva a fáradtság ellenére is egészen felpezsdültem a bájos hölgy és az unokája közelében. Olivia fordított, amikor kértem, és én igyekeztem a legjobb tudásom szerint diagnosztizálni a fennálló problémát. Első a beteg.
A percek összefolytak a vizsgálóban. A kórház megszokott hangjai egyetlen morajjá nőtték ki magukat, és mire észbe kaptam, már csak azt az enyémhez oly hasonlatos, mégis teljesen más nyelvet hallgattam a lány kedves, szelíd hangján tolmácsolva. Akaratlanul is figyeltem a testbeszédét. Teljesen beletette magát. A keze az idős asszonyén pihent, óvatosan simogatta, egész testében látszott a szeretet és az aggódás, s hogy ezt igyekezett a lehető legjobban titkolni.
Idebent ezerféle emberrel találkozunk, és épp ennyi hozzátartozóval. Némelyek ridegnek tűnnek, elzárják az érzéseiket. Némelyek kétségbeesnek, a kezüket tördelik, egyesek agresszívvé válnak. Sok mindentől függ, mit hoz ki egy ilyen helyzet az emberekből. Amit itt láttam, az bensőséges kapcsolatról beszélt nekem, szeretetről és megértésről, noha azt ki tudtam sikalbizálni nagyjából, hogy a hölgyemény nagyon is nagydumás. Mintha Amelia nagyit látnám magam előtt kevésbé konzervatív formában. Tanultam spanyolt az egyetemen, nem kell ezen meglepődni, azért egy kicsit értem azt, mit beszélnek egymás között.
Elnevettem magam amikor sikerül megijesztenem egy kicsit, és így már legalább láttam, hogy képes levegőt is venni. Néha egy kis viccelődés kifejezetten tudja oldani a hozzátartozók aggodalmát. Nem azért, mert valóban viccesnek találják azt, amit mondunk. Inkább arról van szó, hogy ha az orvos mer kicsit lazítani, akkor nagy eséllyel nem akkora a baj, hogy teljesen kétségbe kelljen esni. A gyerekosztályon állandóan bohóckodnak a kicsikkel, noha tőlem az a részleg eléggé messze áll.
Felvontam a szemöldökeim úgy figyeltem a reakcióját, mert a szája igent mondott, de közben nemlegesen rázta a fejét. Most akkor nem, vagy igen? Nem tudotam eldönteni, hogy tényleg tőlem jött ennyire zavarba, vagy egyszerűen csak túl sok volt az aggódás és az információ így hajnaltájban. Édes volt.
- Á, ne is törődjön vele, láttam már ennél jóval cifrábbat is. Egyszer egy pasas meg a felesége a sürgősségin kötöttek ki az éjszaka közepén. A vicces az volt, hogy a nő férfinak volt öltözve, a férfi meg hatalmas báli ruhában, kisminkelve érkezett. Egy másik alkalommal volt egy nő, aki egy szál...minek is mondják...öhm...az a kis csipkés selyem hálóizé...na, érti, abban jött be, a hajban hajcsavarókkal, mezítláb. Olykor a pánik felülírja azt, hogy tudatában legyünk annak, mit is viselünk. Ne aggódjon emiatt. Nem mellesleg ha nem ebben a szerelésben aludnék, én nagy valószínűséggel focimezben vagy félmeztelenül kapnám magamra a fehér köpenyt. Biztos megnyugtatná a pácienseket, ha így jönnék konzultációra, nem? - mosolyogtam, s közben persze végeztem a saját munkámat is. De a krém ötletét nem vetettem el, mert még akár jól is jöhet majd egy napon. A rezidensi munka amúgy is elégg stresszes, de így, hogy két hónapja vagyok csak itt, még inkább úgy érzem, hogy kezdek a munka megszállottjává válni. Heti több, mint száz órát töltök bent, sokszor napokig nem is megyek haza, csak amikor már teljesen kifogytam itt a tiszta ruhákból, akkor. Ennio is megjegyezte, mielőtt hazautazott, hogy alig lehet velem találkozni. Igazság szerint engem is zavar, hogy sosem találkozunk, de a kórház is messze van, még tömegközlekedéssel is, Ennio még távolabb van az otthonomnak nevezett lakástól mint a kórház. Egyszerűen sosem érünk rá egy időben. Talán meg kéne látogatnom a stúdióban. A felajánlásra nem azonnal válaszolok, mivel elmerülök épp a vizsgálati eredményekben, csak pár pillanat múlva bólogatok.
- Nagyon kedves Öntől, de igazán nem szükséges ezzel fáradnia - mosolyogtam rá szelíden - Most sokkal fontosabb a nagymamája egészsége, én meg túlélem, ha vén, ráncos öregembernek látszom - vigyorodtam el, remélve, hogy értette a burkolt célzást. Nagyon kitartóan tudok hasonló dolgokba belekapaszkodni, a testvéreimnek még évekkel később is képes vagyok előrántani egy-egy hülye beszólását vagy hibás döntését. Mondhatni mestere vagyok ennek. Bár, ha belegondolok, ez az egész családomra jellemző.
A vizsgálati eredményeket kézhez kapva azonban kénytelen voltam felgyorsítani az eseményeket, és még ha nem is akartam megrémíteni őket, tudtam, hogy azonnal műtőt kell foglaltatnom, amennyiben ez lehetséges. Sajnos csak a filmekben működnek úgy a dolgok, hogy az orvos elkiáltja magát, hogy műtőt, és már készen is áll a csapat, rohanhatnak bemosakodni, minden készen áll az életmentésre. Ez a valóságban sokkal bonyolultabb. Nem minden nővér műtősnővér, nem minden műtéthez kellenek ugyanazok az eszközök, és legtöbbször ebből sem áll korlátlan mennyiség a rendelkezésre. Ezért tudtam, hogy idő, míg felvihetjük, ráadásul beszélnem kellett az osztály jelenleg egyetlen szakorvosával is. Dr. Padhi maradt egyedül érsebészként, meglehetősen le volt terhelve. Reggel állítólag jön majd a helyére valaki, aki leváltja, mert sajnos ennél többet jelenleg nem tehetünk. Az osztály nem maradhat szakorvos nélkül.
Az információkat át is adtam Oliviának, hogy fordítsa le, és azt hiszem nem akarta megrémíteni a nagymamáját, de azért eldöntöttem, hogy szólok majd Dr. Padhinak, hogy még egyszer mindent beszéljen át a beteggel, hogy egészen biztosak legyünk benne, hogy tudja, mit fogunk vele csinálni. Ez a törvény, a betegnek joga van nemet mondani egy javasolt beavatkozásra. Mégis, amire felkaptam a fejem az a csilingelő nevetése volt. Ez a nevetés...még a szám is felfelé görbült azon, ahogy a hangja gurgulázva hagyta el a torkát, s a nagymamája vele mosolygott huncutul. A kép és a hang azt hiszem örökre az agyamba vésődött. Annyira bájos volt, őszinte és hirtelen jött. Nem volt benne semmi erőltetettség. Igen, ez az a nevetés amiről Nonno annyit beszélt nekem gyerek koromban. Ha egy ilyen nevetést tudsz valahogy elővarázsolni egy nőből, az a főnyeremény. Kicsit megakadtam a gondolkodásban, míg őt néztem, és újból elraktároztam magamban, hogy nagyon szép lány. Fiatal, talán ha húsz éves lehetett a kinézete alapján, de nagyon szép. Azonban ha tetszett, ha nem, a dolgoknak menniük kellett tovább a maguk útján. Hisz míg ebben a pár percben mi beszélgettünk és vártunk, a szövetek odabent lassan elhaltak, a láb érrendszere károsodott és egyre nőtt a különböző komplikációk veszélye.
Ez az elhatározásom addig a pillanatig teljesen helytálló is volt - szerintem - míg aztán fordítás közben ki nem mondta a nevem és rám nem kacsintott. Megvannak azok a jelenetek a filmekben, mikor a nő lazán a válla fölött hátra dobja a haját és a legelbűvölőbb begyakorolt mosolyával meg a tökéletesre beállított pillantásával veszi le a pasit a lábáról? Na, épp most éltem át. Ebben a percben. A lány felém fordult, rám mosolygott és rám kacsintott. Én meg épp a mappán akartam hajtani egyet, de úgy meglepődtem, hogy kiesett a kezemből, a sarkával egyenesen a lábujjamra.
Csak a büszkeségem tartott vissza attól, hogy egy hosszas, olasz káromkodást meg ne engedjek magamnak, így fülig vörösödve inkább lehajoltam és felkaptam a mappát majd kínosan elmosolyogtam magam és tájékoztattam Oliviát, hogy kint fogom várni a pultnál míg megbeszélik a fontos dolgokat. Míg kifelé tartottam pedig azon agyaltam, hogy valahogy úgy tűnik mostanában állandóan valami baleset ér és ez valahogy mindig csinos lányoknak köszönhető. Corinne esetében többszörösen rám borította a kantin étlapját, aztán beszolrultunk egy liftbe, így indult a kapcsolatunk. Igaz, volt némi ígéret arra, hogy talán lehet belőle több is, de végül megbeszéltük, hogy neki nem erre van szüksége, így maradtunk barátok. De igazán jó barátok, mert naponta többször üzenünk egymásnak, beszélünk is, és épp tegnap mesélte, hogy sikerült elküldenie melegebb éghajlatra egy tapló egyetemistát aki ismét csak ki akarta használni. Most már legalább tudja, hogy többet ér annál, mint amit ő megengedett az eddigi fiúinak. Nagyon tetszett, igazán megkedveltem, de az ő élete és az enyém egyszerűen nem volt összeegyeztethető.
A folyosón vártam be Oliviát, hogy aztán a szülők felé menetelve felfedezzem azt a kavalkádot, amitől kicsit elvesztettem a fejem. A megjelent újságírókra haragosan szóltam rá és parancsolatam őket ki innen, s közben Oliviát védtem a felénk nyújtogatott mikrofonoktól, a kameráktól és mindattól, amivel épp ránk támadtak. A családot elirányítottam egy másik helyre, ahová nem követhettek bennünket, mert nem tudták hová megyünk, így gyorsan viszonylagos nyugalomre lelhettek, noha én továbbra is fortyogtam. Nem szoktam egykönnyen elveszíteni a fejemet, de ez most kiakasztott. Nem vagyok ehhez hozzászokva, és óriási tiszteletlenségnek tartottam az efféle viselkedést. Catanzaroban is előfordult párszor, főleg, ha valaki híresség kerlt a kórházba, vagy apám kapott valami elismerést. Elismert traumasebész, a mai napig varázslat amit képes csinálni olykor és nagyon jó vezető. Előfordult hát, hogy interjút készítettek vele és ha megtudták, hogy én is ott dolgozom, megkerestek. De sosem szerettem az efféle felhajtást. Nem az én világom volt és azt hiszem nem is lesz.
Amikor Mr. Valens megrázta a kezem köszönetképpen csak bólintottam, és aztán lassan, de sikerült is felfognom mit mondott. Belőlük él. Valens. Valens. Honnan ennyire ismerős ez a név? Mit is mondott a lány? Honnan származik a nagymamája? Az agyam igyekeztem erőltetni az emlékekre, amelyek csak nemrégiek voltak, én azonban nagyon-nagyon fáradt.
Bumm.
A felismerés úgy vágott tarkón, akár egy vérmes csatártól a döntő meccsen egy sunyin ívlet focilabda. Valens. Tudtam már honnan volt ismerős. Amelia nagyanyám totálisan oda volt érte, gyerekkoromban nem egyszer kellett megnéznem egy-egy izgalmasabb jelenetet a kedvenc sorozataiból, és a velem épp kezet rázó férfi arca köszönt vissza a képernyőről. A színész, a venezuelai szappanoperák koronázatlan királya volt kölyökkoromban. Csak sokára fogtam fel mit is mondott nekem, ezért meg kellett ráznom a fejem, hogy helyre rakjam az agyam, miért is vagyok épp itt.
- Öhm...nos...megértem, uram, de ez itt akkor is egy kórház, ahol betegek és hozzátartozók vannak, arról nem is beszélve, hogy akadályozhatják a betegellátást. Remélem sikerül majd megfelelően kezelnie a helyzetet, és elnézést kérek még egyszer, ha esetleg ebből kellemetlensége származik a későbbiekben. Természetesen mindenért vállalom a felelősséget. Most ha megengedi...hamarosan érkezik a doktor úr, hogy megbeszéljék a pontos kezelést. Addig is minden jót - szorítottam meg a kezét és elmerültem a sötét szemekben, majd finoman rámosolyogtam a feleségére és az aggódó nagypapának is a vállára helyeztem a kezemet. Szegény nagyon elveszettnek tűnt.
- Mi mindent meg fogunk tenni, hogy minden rendben menjen. Pihenjenek egy kicsit - mondom és elindulok kifelé, de ekkor belebotlok Oliviába. A lány eddig csendben volt, a kérdése pedig váratlanul ért, de bólintottam.
- Nos...igen. Olaszul beszéltem - vágtam egy kisebb fintort és megvakartam a tarkómat zavaromban - Csak két hónapja érkeztem a városba, és nem szoktam meg még, hogy itt állandóan angolul kell beszélni. Ösztönösen jött az anyanyelvem a számra - szégyelltem el kicsit magam, mert valóban illetlenség ilyen közegben nem azon a nyelven beszélni, amit mindenki ért is. De nem tehettem róla. Olasz vagyok. Soha életemben nem hagytam el az országot egészen addig, míg el nem utaztam az államokba. Világ életemben Catanzaro volt az életem középpontja, a tengerpart, az olajbogyófák, a nyári száradó fű és a sós tengerparton sülő halszeletek illata, a lírai szerelemnyelv, amelyen még a legdurvább szidás is romantikusnak hangzott egy külföldinek és egy-egy északi lányt úgy el lehetett bolondítani azzal is, ha az időjárásról beszéltünk, vagy az olajcseréről, hogy azt sem tudta merre forog a Föld.
Azonban nem maradhattam, mert mennem kellett. Így bár szívesen kifejtettem volna bővebben miért is vagyok itt, a kötelesség és a műtéti bemosakodás lehetősége elszólított. Csak a gondolataim közt maradt meg Scotto Valens immár valóssággá váló alakja, a tény, hogy óriási nemzetközi botrány kerekedhet abból, ha nem a legjobb ellátást biztosítjuk az édesanyjának, akit amúgy még mindig imádni tudtam és aggódni érte...és a lány. Olivia. A csodaszép, csillogó szemű Olivia, akinek olyan édes kacagása van, hogy az ember szíve beleremegett a boldogságba. És azok a felfelé görbülő ajkak, a zavart pirospozsgás arca és azok a gödröcskék...
Meglehetősen nehezen szedtem össze magam, mikor Dr. Padhi elé álltam a lehetséges műtéttel kapcsolatban és megvitattunk néhány fontos dolgot s előálltunk egy kezelési tervvel, de aztán egy kisebb leszúrás után végül belement, hogy én asszisztáljak a műtétnél. Órákkal később pedig Dr. Padhi mellett léptem be újra a váróterembe, ahol Valensék legutóbb tartózkodtak.
- Mr. Valens, a műtét remekül sikerült. Az elzáródást megszüntettük, és a beteg már a lábadozóban van. Hamarosan bemehetnek hozzá. Dr. Grandi majd elmondja a részleteket és a további teendőket, sajnos nekem azonnal vissza kell mennem a műtőbe. Minden jót - zárta rövidre az orvos a tájékoztatást, és egyszerűen otthagyott velük. Én pedig eléjük léptem és nagyon-nagyon fáradtnak éreztem magam, de türelmesen sóhajtottam egyet.
- Van kérdésük? - kérdeztem, hogy elébe menjek annak, hogy összezavarjam őket, amikor a tekintetem újra felfedezte azt, amitől egy kicsit megugrott a pulzusom. Az a meleg barna szempár, a sűrű pillák és a tekintet, amelytől férfi legyen a talpán, aki képes uralni a gondolatait.

megjegyzés, satöbbi | ⚶

The Interpreter

Scotto Valens mindig is féltve őrizte egyetlen lányát a nyilvánosságtól. A születésétől kezdve óvták a fotósoktól, vagy éppen a kíváncsi tekintetek elől. Nem volt Olivia Valensben semmi különleges, azt leszámítva, hogy két híres ember gyermekeként született. A figyelem azonban szépen lassan, az idő múlásával visszairányult az édesapjára, aki ezt nem is bánta. Mégis előfordultak nem egyszer olyan incidensek, hogy vadidegen nők nyomták a kezébe az apjának szánt ajándékaikat, amik részben arcpirítóak voltak egy alig tíz éves kislánynak, részben pedig köze sem volt hozzájuk. Számtalan alkalommal várták meg az iskola előtt, vagy éppen a zongoraóráin, a tánciskola előtt később, de még olyan is előfordult, hogy tizenhat évesen egy randevúját zavarták meg egy moziban. Olivia mindig igyekezett az apjától tanult higgadtsággal, egyszerűséggel és kedvességgel kezelni ezeket a helyzeteket, de amikor végre a négy fal között volt, rendre kiborult. Nehezen viselte el a rá nehezedő nyomást, így született aztán az a döntés, hogy Anne-Mary az édesanyja, és ő visszaköltöznek New Yorkba. Pedig Olivia szerette Caracast. Imádta a nyüzsgést, a vidám és színes otthonukat, ahol a szék világoskék volt, az asztal malachitzöld, a padló bordó, rajta rikító, mustársárga mintás szőnyeg. Az ablakokban színes virágok, vagy a gangon a csilingelő szivárványos szélharangok. Mindenekelőtt pedig imádta Lupita mama állandó nyüzsgését, az örökös jókedvét, a dudorászását, vagy azt ahogy a ruhákat teregeti nyaranta az udvaron a kötélre. Reppent az anyag, finom öblítő illata szállt, és Olivia boldogan, gyermeki önfeledtséggel futkorászott az éppen csak száradó ruhák között, azt képzelve, hogy egy mesebirodalom csodás kis hercegnője ő. Más, híres szülők gyermekeihez hasonló módon ő is távol akart maradni a reflektorfénytől, így is kapott belőle kéretlenül is eleget. New Yorkban észrevétlen maradhatott. Itt nem ismerte senki, vagy ha mégis, akkor csak diszkréten rámosolyogtak, de nem akarták lerohanni vagy éppen az apjához eljutni rajta keresztül. Mondhatni majdnem normális volt az élete tizenegy éves kora után. Gyakran megfordultak Carson City-ben az anyai nagyinál, ahol az erdő, vagy éppen a tavak örök szerelembe ejtették az alapvetően délies, finom meleg időhöz szokott lánykát. Így lett egyszerre a hósipkás hegyek, a befagyott tavak, vagy éppen az őszi avar, a frissen hullott ropogós, fenyvesekre tapadt hó imádója, meg egyszerre a latin életérzés, a simogató meleg, a tenger éjjeli fekete csillogása, a tánc, a tűz, a forróság, a vidámság odaadó rajongója. Olivia mindig is kétlaki életet élt, vagy jobban mondva háromlakit, de mindig, minden helyen otthon érezte magát. Minden hely, amit az otthonának nevezhetett, legyen az Caracas, Carson City vagy éppen New York hordozott magában valamit, ami miatt szüntelen vissza akart térni oda. Nem volt szokatlan számára, hogy máshol ébredjen, más évszakban is akár. Mindegyik otthonnak más és más illata volt és Olivia ezt hihetetlenül tudta szeretni. Soha nem helyhez, hanem emberekhez ragaszkodott. Azokhoz az érzésekhez, amiket a közelükben érzett, ami miatt fontosak voltak a számára. Számtalan barátja közül Dana volt az aki a szívéhez a legközelebb állt. A szókimondó Dana, aki sosem rejtette véka alá a véleményét, és nyers őszinteségével gyakran kiakasztotta ugyan Oliviát, de nem tudta volna elképzelni sem az életét Dana állandó szövegelése, és nyíltsága nélkül. A két lány akkor ismerkedett meg, amikor Olivia az Államokba költözött, és a barátságuk gyakorlatilag azóta töretlen.
De Olivia bármelyik otthonban is volt éppen, mindig a másik kettő hiányzott. Caracas, ahol született, mindig is a legmeghatározóbb volt a számára, noha ez okozta mindig a legtöbb nehézséget is egyben. Ma már egyre kevesebben ismerik meg, tulajdonképpen ha nem az édesapjával van, majdhogynem senki még csak észre sem veszi, hacsak a bájos, és alapvetően vidáman csillogó szemei nem hívják fel magukra a figyelmet. Ami gyakran előfordul. Mindemellett Olivia roppantul barátságos és közvetlen, hamar megtalálja a hangot az emberekkel, bár ugyanolyan könnyen zavarba is hozható.
A mai napig azonban nehezen viseli, ha a nyilvánosság figyelméből bármi is rá összpontosul. És mostanában, mióta az édesapja legújabb sorozata ismét diadal utat járt be a világon, megint előfordul. Ahogy most is….ebben a szerencsétlen esetben…
Bár attól függ honnan nézzük, mert ha bárki Oliviát megkérdezné mondjuk egy hét múlva, hogy mire emlékszik ebből az estéből, akkor azt mondaná, hogy arra mennyire aggódott a nagymamájáért, meg arra a lehetetlenül kék szempárra ami olyan veszedelmes módon zavarba hozta, hogy szinte el is felejtett angolul….de még spanyolul is. Pedig mindkettő az anyanyelve.


Dr Grandi, mindamellett, hogy számomra tökéletesen érthetetlenül elmondja, hogy mi a baja  a nagyinak, és amit még véletlenül sem tudok visszafordítani, lévén angolul sem igazán értem miről beszélt pontosan, még arra is marad energiája, hogy tréfálkozzon velem. Nem tudom megállni, hogy nevessek azon a történeten, amit a felcserélt ruhákban érkező párról mondd - el sem akarom képzelni mi történhetett a négy fal között velük -  meg a hajcsavarós, neglizsében szaladgáló nő esetén. Jóízűen kacagom el magam újra és újra, nagyi pedig értetlenül néz hol rám, hol a dokira, aztán a pizsama ujját ráncigálja meg finoman, a figyelmemet immáron magára irányítva.
- Látom ám hogy kuncogtok ti ketten, avass be engem is drágám, hogy mi volt a jókedv tárgya.
Csak a fejem rázom, és egy másodpercre megint összenézek Dr Grandival, és kibukik belőlem a nevetés, ám immáron spanyolra váltva fordulok vissza a nagymamámhoz.
- Semmi tényleg. Csak azt mondta ne aggódjak a kinézetem miatt látott ő már cifrábbat is.
A nagyi végignézett rajtam és azt hiszem ő maga annyira el volt eddig foglalva a dokival, hogy fel sem tűnt neki, hogy én milyen külsővel ücsörgöm éppen az ágya szélén.
Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, és azt hiszem össze is rezzenek annak említésére, hogy ő hogyan is alszik...nem, nem a focimez az amit elképzeltem. Igen, a másik. Hess!
Elpirulok, amikor Dr Grandi visszautasítja a krém felajánlást, mert tényleg elég hülyén jött ki, mintha az alkalmat keresném arra, hogy visszajöjjek ide pedig nem….azt hiszem nem….nem?
Aztán persze az utolsó gondolatára hirtelen próbálok tiltakozni, nagy levegőt veszek a kezemmel ide-oda hadonászok, és kapkodva a levegőt igyekszem magyarázkodni.
- Én nem úgy gondoltam, hogy maga….öreg meg vén, meg ilyenek…..de….uhm….igaza van.- bólintok, és azt hiszem ez az a pillanat, amikor a józan ész csendre int, mert  ha tovább folytatom, akkor valószínű még lehetetlenebb mondatok hagyják el a számat, amit nem fogok tudni kimagyarázni.
Az események akkor kezdenek felgyorsulni amikor elhagyjuk a nagyi kórtermét. Számíthattunk volna arra, hogy előbb utóbb valahonnan kimegy az információ arról, hogy apa itt van. Számítottunk is rá. Csak talán nem ilyen hamar. Azt gondolta mindenki, apa meg főleg, hogy mire megjelennek itt az újságírók, már felkészülten tudja őket várni, vagy legalább némiképp rendezni tudja a gondolatait. Én változatlanul nem szeretem az arcomba nyomott mikrofonokat, az erős vakut, a telefonok villanó kameráit, a kérdezők állandó nyüzsgését, az egymás szavába vágó emberek tömegét. Fabrizo mögé menekülök, és egészen addig fel sem nézek, amíg el nem csendesedik körülöttünk a morajlás, amíg nem realizálom, hogy egy olyan helyen vagyunk jelenleg, ahova nem jöhetnek egyszerűen csak utánunk.
- Nem okozott kellemetlenséget signore Grandi. Sőt. Én kérek elnézést, hogy a jelenlétem ilyen kellemetlen helyzetbe hozta önt és a kórházat. Meg fogom oldani.- ölelte magához anyát is, aki nem is elsősorban az újságírók miatt volt feszült, ő is hozzászokott már ehhez, sokkal inkább engem féltett.
Az olasz szavak csak most, miután biztonságban érzem magam jutnak el a tudatomig. Hogy miért vágok olyan elesett, kicsit talán különös arcot, a szüleim értették. Úgy tűnik ez az ország kísért engem. Az olasz csizma, mint valami álomból valósággá vált látomás örökké itt van körülöttem. Matteo….és most Fabrizio. Vajon valóban sorszerű, hogy ez az ország valamilyen módon nem csupán kapcsolatba került velem, de velem is marad? Egy nagyvárosban ez talán nem is lenne különös….rengeteg náció olvasztótégelye a nagy alma. Azonban ilyen rövid időn belül….és újra olasz szavakat hallani, azt hiszem kicsit sorszerűnek hat a számomra. Kicsit.
Láttam, hogy zavarba jön ahogy megvakarja a tarkóját és mentegetőzik. Már nyitottam a szám, hogy megmagyarázzam neki miért csodálkoztam erre rá annyira, de nem volt már rá lehetőségem. Most fontosabb dolga akadt, és csak reménykedtem abban, hogy lesz még arra módom, hogy megmagyarázzam neki, hogy nem megbántani akartam, vagy nem kellemetlen helyzetbe hozni a kérdésemmel, sokkal inkább valami más vezérelt.
Két dologra gondoltam, amíg vártuk, hogy befejeződjön a műtét. Egyrészt, hogy a nagyival minden rendben lesz.Hogy pár hét múlva megint úgy fog körülöttünk nyüzsögni, folyton beszélni, megállás nélkül, és talán táncra is perdül a nagyapával a konyha terrakotta kövén, ha meghall egy lágyabb ritmusú latin dallamot a rádióban….mert a nagymama a mai napig imádott táncolni, élni, mosolyogni. Olyan volt mint egy két lábon járó ráncos nagy mosolyhalom.
A másik amire gondoltam, hogy: ugye Dr Grandi még visszajön ide? Fabrizio….A keresztnevére fordít az agyam szinte állandóan, pedig még csak alkalmat vagy lehetőséget sem adott arra, hogy így szólítsam. Idegesen járkáltam, a papucsom csoszogott a kórházi köveken, néha megállva az ablaknál a fekete new york-i éjszakába bámultam, az összeolvadt fények között próbáltam kitalálni, hogy vajon merre lakhat Dr Grandi? Fabrizio….Azt mondta nemrég él itt. De vajon hol, merre? És vajon ez miért foglalkoztat engem ennyire? Apa hangja odakintről nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, ahogy az újságírók, és a kíváncsi siserehad kérdéseire próbált válaszolni, valamint megkérte őket, hogy ha lehet tartsák tiszteletben nem csupán az édesanyja egészségi állapotát, hanem a többi beteg nyugalmát is. Ígéretet tett arra, hogy ebben az esetben másnap egy nyílt sajtótájékoztatót fog tartani, a helyszínről pedig a közösségi médiákban is fenn lesz az információ. Hosszú éjszakánk, és hosszú nappalunk lesz, az már előre látszik. Mindig is mások voltunk mint egy átlagos család, és az ilyen alkalmakon ez hatványozottan igaz. Apa népszerűsége egyszerre volt számunkra megélt csoda, büszkeség és egyszerre egy nehéz teher, amivel szinte mindig meg kellett küzdeni.
Sok idő telik el azóta, hogy Fabrizio magunkra hagyott bennnünket egészen addig, hogy ismét nyílik a kis várószoba ajtaja és Dr Padhi lép be rajta, mögötte Fabrizio. Mindkettejük arcán a fáradtság rajzolt barázdákat, de bizakodást láttam a tompán és kimerülten csillogó tekintetükben. Éreztem, hogy minden rendben volt, hogy a nagyi jól van, és remélhetőleg nem lépett fel semmi komplikáció. Ahogy az orvos kimért nyugalommal, és összeszedetten beszélt, úgy kezdett a szívemen ülő bizonytalanság szülte félelem is lassan felengedni.
Apa szerette volna megköszönni Dr Padhinak, talán még kezet is akart rázni vele, de az orvos sietve távozott, hiszen várt rá még más beteg is, mi pedig ott maradtunk Dr Grandival. Én csak álltam apáék mögött, kezemet magam előtt összefűzve, észre sem vettem, hogy még mindig tördelem azt egymáson át, és kicsit talán a homlokom is ráncoltam a zavarodottságtól. Nem is tudom mit mondjak. Vajon illendő nekem is odalépni, és megköszönni, ha már Dr Padhinak nem volt alkalmunk?
Apa már szóra nyitotta a száját, amikor Dr Grandi feltette a kérdést, várta az érdeklődésünket ha esetleg volt, én azonban megelőztem, és valami olyasmi hagyta el a számat, ami egyszerre szegezte rám anya és apa de még nagyapa tekintetét is, és egyszerre döbbentette le őket. Pedig csak egy ártatlan kérdés volt, mégis félreérthető.
- Volna kedve megenni velem egy sütit, Fabrizio?
- Olivia!
Apa nem kicsit meglepetten, elkerekedő szemekkel nézett rám, a hangjában pedig tökéletesen lehetett érezni a nem kevés rosszallást. Le sem vettem a pillantásom a doktorról, ám a nevem hallatán azonnal apára kaptam a tekintetem, és másodpercek alatt jutott el a tudatomig mit is mondtam.
- Úgy értem, volna kedve megenni velem egy sütit, Dr Grandi?- reméltem, hogy ez a finomabb forma már apa tetszését is elnyeri, de most meg anya hangja csendült fel számonkérően és nem kevés meglepett éllel.
- Olivia!
Értetlenül pislogtam rájuk, aztán a dokira, majd a háttérben a remekül szórakozó, magában kuncogó nagyapára.
-  Most miért? Lent a földszinten van egy süti automata. Láttam benne mindenféle finomságot. Szerintem nem mondtam semmi rosszat. Annyira fáradt az arca, és szerintem igazán ráférne egy süti. Az mindenkire ráférne. A cukor boldogsághormont szabadít fel. Nem így van, Dr Grandi? Maga az orvos, maga biztos tudja mi annak a kis hormon izének a neve, amitől az édességet majszolók sokkal vidámabbak lesznek. A nagyi jól van….és mert szerintem elég hosszú éjjelnek és napnak nézünk elébe igazán megengedhetjük ezt magunknak….feltéve ha doktor Grandinak nincs sürgős és halaszthatatlan tennivalója.- vontam meg a vállam, és először apára, majd anyára néztem, végül Fabrizio-n állapodott meg a tekintetem, kíváncsian és érdeklődőn. Közben apa elnevette magát és fejcsóválva lépett oda a doktorhoz.
- Bocsásson meg kérem, signore Grandi….Olivia kicsit….szóval ő Olivia.- nevette el magát, aztán persze feltette a kérdést, amit eredetileg szeretett volna, amíg közbe nem kotyogtam.
- Szóval azt akartam megkérdezni, hogy mik azok a bizonyos további teendők az édesanyámmal kapcsolatosan? Illetve a sütizés után bemennénk hozzá. Mert lehet maga megússza a dolgot….de ha egyszer Livi valamit a fejébe vesz….ebben a szerelésben pedig azt hiszem inkább nem mondok neki ellent.- nézett rám lágyan, és én tudtam, hogy legyen bármilyen nehéz, legyünk mi bármennyire is nem átlagos család, rajongjanak Scotto Valens-ért millióan is akár, nekem van a legfantasztikusabb apukám az egész világon.

Hidd el, hogy egyszer lesz valaki, aki úgy lát tökéletesnek, ahogy vagy. Aki senkire sem cserélne el, mert tudja, gyémánt van a kezében. De ahhoz először neked kell felfedezned, hogy mennyire értékes vagy. Hogy mennyire jó, hogy annak születtél, akinek - és hogy még véletlenül sem kell beérned kevesebbel, mert a kevesebb megalkuvás. Az, aki pedig szereti magát, nem alkuszik meg. Hisz abban, hogy megérdemli, hogy szeressék.

Olivia and Fabrizio

A Grandi család minden egyes tagjának megvolt a maga kulcsszerepe a hierarchiában. Nonno volt a motorja, a leghangosabb mindünk közül, s a bölcs tanácsai által lettünk igazán férfinek nevelve Ennioval. Ő tanított minket arra, hogyan kell bánni egy nővel, hogyan tartsuk meg, s hogyan emeljük fel. Ha úgy látta, nem megfelelően állunk ezen feladat elé, ő volt aki helyretett minket, noha erre nem sokszor került sor életem során, mivel alapvetően nem ezt láttam otthon, s az első leckék közt amelyet a lelkem könyvébe vésetett Nonno az volt, hogy úgy bánjak a lányokkal, mint ahogy elvárnám ezt egy fiútól a saját húgom vagy meg nem született lányom esetében.
Anya volt a szüleim közül a csendesebb, megfontoltabb, aki mindenek felett igyekezett a családi békét megőrizni, de az is aki a legtovább volt képes aztán haragudni, ha úgy alakult a sorsunk, hogy sikerült megbántanunk valamivel. Sok nővel ellentétben ő karriert is akart a családján kívül ezért tanult tovább és akkor sem adta fel a munkáját, amikor beleszakadt, hogy mindenütt teljesíteni tudjon.
Apánktól sok jót kaptunk életünk során, de ő volt mindig a szigorúbb, a makacsabb. Anyánk nem egyszer fortyogott magában: "Egyszer még a saját sztetoszkópjával fogom megfojtani ezt a makacs szicíliai öszvért!" Aztán persze megbékélt és vagy elfogadta a megmásíthatalant, vagy saját ötletein keresztül, fondorlattal támadta hátulról mellbe apát, hogy aztán úgy tűnjön, előző kijelentését saját akaratából, egy sokkal jobb megoldást találva másította meg. Apától mégis leginkább a kitartást és az elhivatottságot lestük el mindannyian. Nem adjuk fel egykönnyen azt, amit akarunk, és ez ugyanúgy érvényes rám, Enniora vagy akár Marindára is. Küzdünk a céljainkért, és ha valamit a fejünkbe veszünk sok esetben nem lehet onnan kiverni.
Voltak még nagybácsik, nagynénik, közeli és távoli rokonok a családunkban. Andrea néniékhez nyaralni jártunk Portomaggiore mellé, ők a borászatra tanítottak minket. Marcus bácsikámék Nápolyban kávéültetvényeken kalauzoltak el, és folytathatnám a sort Palermon át egészen Észak-Olaszország hűvösebb vidékeiig. A Grandik mindig összetartóak, mint a legtöbb olasz család, s mint ilyen, hozzánk tartoznak a barátok, a szomszédok, az utcabeiliek. A nagy olasz összetartozás szerte a világon ugyanazt jelenti: Egy család vagyunk.
Mégis, a szíve-lelke a családnak mindenek felett Amelia nagyi volt mindig is. Az ő főztje gyűjtötte az asztal köré a kicsiket és a nagyokat nyáron, az ő levesei gyógyítottak minket mikor télen esztelenül fürödtünk a legnagyobb szélben is a Spiaggián, aztán napokon át vörös orral, taknyosan, köhögve nyomtuk az ágyat, hogy még azt is megfontoltuk, pisálni kimásszunk-e a paplan alól, nemhogy futkározni vagy strandolni. Ő volt az, aki a leginkább ráérzett a gyerekei, unokái gondolataira. Marindát úgy féltette, akár egy ritka drágakövet, Enniot és engem pedig hasonló szellemben nevelt, mintha csak a saját gyerekei lettünk volna, noha tiszteletben tartotta anyánk és apánk olykor megkérdőjelezhető nevelési elveit vagy döntéseit a sorsunk felett. Ám mindig, mindenkor számíthattunk rá, s tudtuk, mindhármunknak azt adja, amire épp szüksége van.
Kedvenc helye a konyha volt és a terasz, ahonnan belátta Catanzaro környékbeli házait, a kertben ringó fa lombját, ahol Ennio énekelt neki ha ők ketten voltak kint, Marindával pedig órákon át beszélgettek mindenről ami a húgomat érdekelte. Mikor kicsi volt babákról, jövőbeli tervekről, divatról, mikor már nagyobb lett fiúkról, a tőlünk való elszakadástól, arról, hogyan tudná levakarni magáról a két bátyja árgus tekintetét, amitől a környék összes fiújának inába száll a bátorsága, ha bizonyos pontnál tovább akarnának merészkedni nála.
Velem...nos, mi általában csendben ültünk egymás mellett, ha épp úgy hozta a sors. Csendben, míg borsót fejtett. Csendben, míg beszegte a függöny alját. Míg megfoltozta a kapuba a hálót, amit Ennio bivaly rúgása szétszakított - Pietro Grigioni bal kezének kisujjával egyetemben. Akkor is, mikor ötödjére futottam neki az olasz irodalom nagyúgyúinak egy-egy művét bebiflázni, vagy megtanulni a szervrendszer működését. Sosem mondott többet annál, mint amennyit szükséges volt ahhoz, hogy megnyugodjon, válaszra leljen vagy elégedett legyen a lelkem, noha vérbeli olasz asszonyként nagyon is sokat tudott beszélni. Mi másként voltunk egymással. Sokat beszélgettünk. De ő volt talán az egyetlen a családomból, aki kiskoromtól kezdve tudta jól, mi rejlik a hallgatásom mögött, amegy időnként úgy telepedett rám, akár egy súlyos, nehéz lepel. Tudta, hogy abba rejtettem az izgatottságomat az első csókom után. A konok ellenállásomat apám szidalmazását követően. A harcias sértettségem, ha Ennioval valamin csúnyán összekaptunk és egyikünk sem akarta beismerni, hogy hibás volt. Ugyanígy ültem mellette amikor rádöbbentem, hogy vagy én adom oda a foci iránti rajongásomat Ennioért, vagy elveszítem nem csak az öcsémet, de saját magamat is. Amelia mama mindig tudta mikor kell beszélnie, és mikor hallgatnia csupán a lélegzetemet, hogy átsegítsen a boldog vagy nehéz időkön. Mindig emlékeztetett arra, hogy bármi is jön, bárhogy döntök, a következményeket nekem kell viselnem, senki másnak. Az enyém a felelősség, a bukás szégyene, de a győzelem diadala is, és a lelkemmel nem csak magammal de Istennel is el kell számolnom.
Azt nem tudtam, hogy Lupita Vanels és az unokája, Olivia között volt-e ilyen a viszony, vagy ők épp mint Nonna és Marinda közt állandóan csacsogtak. Mások voltak, ebben biztos voltam, hiszen Amelia nagyiból egy volt, és csakis egyetlen egy. De látni őket együtt eszembe juttatott nagyon sok mindent, amit hátrahagytam azért, hogy érvényesülni tudjak a szakmámon belül.
Eszembe juttatta azokat, akikért könnyet ejtettem a liftben. Akik a mindennapjaim részesei voltak akkor is, ha egy óceán választott el minket. Mert a bőrőm alatt éltek, a zsigereim legmélyéig átitatott az irántuk érzett tisztelet, a szeretetük. A támogatás, a bíztatás, az iránymutatás, amit nekem adtak, s ami által az az ember lettem akivé mára váltam. Olyan emberré, aki igyekezett a legjobb tudása szerint ellátni egy idős, Venezuelából ide érkezett asszonyt, aki eltekintett attól, hogy ő Scotto Valens édesanyja. Aki a kint várakozó emberekben nem a vaskos bankszámlát vagy a lehetőséget látta, hogy címlapra kerülhessen egy percnyi hírnévért, hanem egy aggódó családot. Egy családot, aminek a tagjai azért jöttek ide, hogy segítséget kérjenek, mert volt valami, amiben nem volt elegendő tudásuk és lehetőségük, hogy segíteni tudjanak a szerettüknek. Bizalmat fektettek belénk, ebbe a kórházba, az itt dolgozó emberekbe.
Épp ezért állok ki értük akkor is, ha ez esetleg a későbbiekben majd rosszul sül el. Ezért védelmezem a fotósok elől Oliviát gondolkodás nélkül, ezért kísérem őket egy másik helyiségbe és ezért viselem el a letolást Dr. Padhi részéről, hogy aztán bemosakodhassak és egy újabb eset által legyek jobb orvos. A lehető legjobb ellátást akarom biztosítani a bájos, idős betegnek. Visszatérve a váróba pedig hiába vagyok iszonyatosan kimerült már, ugyanúgy tiszteletben tartom azt, hogy aggódnak és válaszokra várnak. Arra emlékeztetem magam, hogy ez is a munkám része, és hogy mikor Nonno leesett a padlásról én is tiszta ideg voltam és a világot körbetelefonáltam, hogy megtudjam mi történt és hogy van a nagyapám. Mert ezt tesszük, ha aggódunk egy szerettünkért. Ezt tesszük, amikor úgy érezzük, kicsúszik a lábunk alól a talaj és nem találjuk a megoldást, másra vagyunk utalva. Kapaszkodunk mindenbe ami megnyugvást hozhat.
Megállva Dr. Padhi mellett tehát a hátam mögött összekulcsolt kézzel állok és csendben hallgatom azt, amit a családnak mond. Ő szakorvos, jelenleg az egyetlen az osztályon. A család minden tagja őt nézi. Nekem viszont megakad valaki máson, és aztán nem is tudok tőle elszakadni.
Olivia.
Furcsa kimondani így a nevét, nem szokásunk alapvetően megjegyzeni sem a családtagok nevét, lévén, hogy néha túl sokan vannak, vagy épp felejthetőek. De Ő valamiért különleges. A műtőben amikor épp nem volt különösebb dolgom akaratlanul jutott eszembe az a csengő kacagás és a cinkos kacsintása. A mozdulat, ahogy a nagymamája kezét simogatta lágyan, szeretettel, ahogy elpirult azon, amit az idősebb Valens mondott rólam, mintha nem akarná észrevenni. Talán mások nem vették volna jó néven, de Amelia nagyi megtanította, hogy a gondolataiért senkit nem szabad elítélni, legyen az romantikus, elítélő vagy mocskos, legyen férfié vagy nőé. Mert Istennek van joga egyedül ítélkezni felettünk és erre való a lelkiismeret, ami úgyis megsúgja, ha valami olyat tennénk amit nem illik. A jó és a rossz nem nézőpont kérdése, kőbe vésett parancsolat. Csak sokan szeretik szürkének látni azt, ami fekete és fehér.
Most őt nézem, és azt, ahogy ő néz engem. Pislogni sem pislog. Mintha attól tartana, ha behunyja a szemét, a következő pillanatban már nem leszek ott. Míg a szakovos beszél, azon gondolkozom, mit meg nem adnék, ha most beleláthatnék a fejébe. Ha megtudhatnám mi volt az a furcsa pillantás, amikor elmeséltem neki, hogy Olaszországból jöttem tanulni ide. Volt valami abban, ahogy a testtartása, az arcvonásai megváltoztak, amikor olaszul szólaltam meg. Talán csak én képzeltem volna oda?
Dr. Padhi hátra hagy minket és én lépek előtérbe. A kérdésemmel segíteni akarom őket, nem tudom pontosan van-e igényük arra, hogy elmondjam mire számítsanak, vagy inkább bíznak a szakorvosban. Vannak emberek akik nem nagyon ismerik el egy rezidens tudását, ami valahol érthető, hiszen a rezidens még tanuló, valahol pedig sértő, mert mire erre a szintre eljutunk éveken át képeznek minket, folyamatosan vizsgáztatnak, ezért is bíznak ránk már egyre nehezebb eseteket.
Kint esni kezd az eső, hangtalanul lepi el az utcákat a víz. Az érsebészet kettes várójában pedig egy pillanat erejéig mintha az Antarktisz költözne a falak közé, aztán pedig rögtön egy lávafolyam eredne útjára.
Olivia kérdése egyszerű, világos és kristálytiszta. Egy sütemény. Velem. Most. Mégis, eltart néhány másodpercig míg mindenki tudatáig eljusson. Az enyémig is. A szemem kissé kitágul, és már majdnem válaszolok, de az édesapja és ahogy kiejti a nevét, megállít. Őt nézem. A szemem sem rebben, míg fogva tartom a tekintetét, és ő ugyanígy néz vissza rám. A külvilág mintha megszűnne létezni, s amikor megismétli, ugyanígy nem mozdulok, csupán a vállaim enyhe emelkedése és süllyedése mutatja, hogy lélegzem még és itt vagyok. A nagypapa nevetésének hallatán majdnem én is elröhögöm magam, mert az egész szituációban, a szavakban, a szülők felháborodásában van valami egészen elképesztően abszurd. Azt hiszem a kórház falai már sokat láttak, de ehhez foghatót...
Nem pislogok. Egy másik dimenzióba lépek, ahol nincs kórház, nincs aggódás, nincs semmi félelmetes, nincs kuncogó nagypapa sem kissé talán megbotránkozott, összezavarodott szülők. Nincs más, csak én, műtősruhában, focilabdás műtőssapkában és Olivia velem szemben Jégvarázsos pizsiben és bolyhos papucsban. Bűnt kéne éreznem és teljes ellenállást. De semmire nem vágyom jobban, mint az automatás süteményre és arra, hogy néhány perc erejéig megfeledkezhessek arról mennyire hiányzik a családom, mennyire rég nem láttam az öcsémet, a húgomat, mennyire aggódom Nonnoért, és azért küzdhessek, hogy Oliviát még egyszer nevetni halljam.
Azonban mielőtt válaszolhatnék, az édesapja az, aki észhez térít. Elszakítom a tekintetem a lányétól, és a rideg valóság rám zúdul, akár a lavina. Mélyet sóhajtok és bólintok.
- Semmi probléma, Uram - hárítom a bocsánatkérést, majd összeszedem a gondolataimat és folytatom - Dr. Padhi kiváló munkát végzett, szerencsére eddig úgy néz ki, minden a lehető legnagyobb rendben ment a műtét során. Huszonnégy órára azért bent tartjuk megfigyelésre, hogy kizárjunk minden esetleges komplikációt, de utána hazavihetik Signora Valenst. Ami az utókezelést illeti, írunk fel neki fájdalomcsillapítót és véralvadásgátló injectiot, és majd javasolt kompressziós harisnya hordása is, de minden egyéb információ le lesz írva a zárójelentésben. Amint bemehetnek hozzá, a nővér értesíteni fogja Önöket. A süteménnyel kapcsolatban pedig - fordulok ezen a ponton újra Olivia felé és egy röpke pillanat erejéig kiélvezem az arca azon megnyilvánulását, ahogy most látom Őt. Meglepettség? Aggódás? Nem tudnám pontosan megítélni, de hogy színtiszta, az biztos. Aztán folytatom - A kantin már nyitva van, javaslom inkább onnan vegyenek valamit. A gyümölcskockájuk egészen elképesztően finom. Megkockáztatom, jobb, mint amit a nagyanyám süt otthon, és ezt úgy mondom, hogy ha megtudná, hogy ilyet mondtam, minden bizonnyal kitagadna a konyhájából. A válaszom pedig...nem. - billentem félre a fejem, és kivárom a hatásszünetet, utána folytatom tovább - Chiedo scusa. Sajnos nem mehetek süteményt enni, még ha az a bizonyos endorfin nagyon is jól jönne, de Önök nyugodtan menjenek, még legalább háromnegyed órán át biztos a megfigyelőben lesz, csak azután visszük fel a szobájába. Mint említettem, a nővér majd felkíséri Önöket. Addig is minden jót. Viszont látásra.
Elszakítom a tekintetem az Övétől és végigfuttatom a családon és egy kedves, bátorító mosollyal kísérve, aztán elbúcsúzom és elindulok vissza az osztályra. Csak az ajtóból fordulok vissza egyetlen pillanat erejéig, hátha még elkapom azt a kedves, barna szempárt, a gödröcskés mosolyt és azt az átható pillantást, amit nem tudok hová tenni. Ami még akkor is az elmémet tartja ébren, amikor összeszedem a cuccaimat és Dr. Padhi rugdosásának hála elhagytam a kórházat, hogy hazamenjek pihenni.

*Később*

Hogy hogy jutott ez az ötlet eszembe, már magam sem tudtam volna megmondani. Csak azt tudtam, hogy elhagytam a kórházat, aztán nem volt maradásom. Elmentem sétálni a városba, pedig hulla fáradt voltam, de a testem átlendült a kritikus ponton és már nem volt képes leállni. Csinálnom kellett valamit. Gondolkozni akartam, kiverni a fejemből a késztetést, ami hatalmába kerített. Beszélni akartam Corinne-nal, Ennioval, de persze egyik se ért rá. Végül anya helyett mégis Nonnát tárcsáztam. A beszélgetés hosszú volt és a végén csak kinyögtem, hogy min húztam fel magam.
- De nem tehetem, Nonna, értsd meg. Ez etikátlan. Ő a betegem...
- Hozzátartozója, Tesoro! Csak a hozzátartozója. És nem is közvetlen, jogi értelemben legalábbis - vágott a szavamba Nonna, mire csak türelmetlenül sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Végtére is én hívtam fel és meséltem el neki, hogy megkérdezzem ő mit tenne a helyemben. Ő folytatta - Rendben, megértem azt, hogy nem szabadott volna elmenned vele sütizni, és értékelem, hogy nem akarod a bajt hozni a fejedre. De amúgy elmentél volna? Szerettél volna elmenni? A lánnyal?
Hosszasan hallgattam amiből mosolygós választ sikerült előhoznom belőle ismét anélkül, hogy megszólaltam volna.
- Szóval igen. Na akkor ide hallgass kisfiam. Etikátlan a betegeddel közelebbi kapcsolatba kerülni. Sí, értem én. De...előbb-utóbb kiengedik a nagyanyját, nem? Ha már megvan a zárójelentés, többé nem a betegetek. Onnantól kezdve pedig a lány sem egy hozzátartozó.
- Nonna, ez mégsem helyénvaló. Nem azért jöttem, hogy...
- Eyyyy, te meg az öcséd is egy kaptafa vagytok. Nem ezért jöttem! Ő ugyanezt mondta, mikor kiment Amerikába. De kérdem én, szerintetek akkor mikor van ideje a szerelemnek, he? Beszéltek zöldségeket. Nem azért jöttem. Még ilyet. De. Azért mentél. Hogy tanulj. Képezd magad. És boldog legyél. Ha a munkának csak a felét végzed el, feleslegesen hagytál hátra mindent. Ne szalaszd el, kisfiam. Ki tudja, lesz-e még holnap is lehetőséged elhívni. Inkább derüljön ki, aminek ki kell, mint egész életedben azon siránkozni, mi lett volna, ha akkor léptél volna.
- De Nonna, ez azért erős költői túlzás, nem gondolod? Nem láthatsz te is minden lányban feleséget nekünk, ő csak egy...
- Na, amore, figyelmeztetlek, ha most befejezed ezt a mondatot, én leraktam ezt a telefont, még ha az utcára is kell kihajítanom - háborodik fel és hallom, hogy valamivel az asztalra csap, a hangja még a telefonon keresztül és olyan éles, hogy sérti a fülemet - Még, hogy csak egy. Nem, nem csak egy. Mindenki csak egy. Addig a percig míg valakinek az egyetlenné nem válik. Nézz végig az utcán. Száz ember jöhet szembe veled, semmit nem fog jelenteni. Sem a postás, sem a taxisofőr, sem a zebrán eléd vágó siető munkásember. Senkik. De ők is lehetnek valakinek az egyetlen. Az igazi. Lehet, hogy csak egy percig, lehet, hogy hat évig, lehet egy életen át. Szóval ő sem csak egy...akárki. Akit csak úgy elfelejt az ember. Te amúgy sem vagy az a fiú, aki minden jött-ment lány miatt csak úgy tanácsot kér, szóval hidd el nekem, hogy szeretnéd őt elhívni. Várd meg a zárójelentést. És hívd el. Aztán ha nemet mond, legalább nem lesz benned a tüske, hogy nem tettél semmit.
Szokásomhoz híven csendben maradtam és úgy döntöttem, inkább elterelem a beszélgetést Lucia néniékre meg arra, hogy az hallottam, Nataniele unokabátyám valami balhéba keveredett és letartóztatták. Hiába na, a mi családunk sem makulátlan.

*sokkal-sokkal később*

Órákig vártam, hogy értesítsenek róla, hogy kiengedték Lupita Valenset a kórházból. Szabadnapos vagyok, pihennem kéne. De a lakás üres, hideg és egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből Oliviát. Ezért elindultam a kórházba, hogy megkérdezzem, meghívhatom-e én arra a sütire valamikor.
Idefelé jövet a busz lerobbant, úgyhogy hat utcányit kellett futnom a zuhogó esőben, hogy időben ideérjek. New York kaotikus közlekedése rettentően kimerítő tud időnként lenni. Mégis, hiába értem ide a kórházhoz, amint megláttam az épület bejáratát, inamba szállt a bátorságom. Corinne esetében egyszerűbb volt, mert nem személyesen hívtam el. Nekem ez sosem ment valami jól. Melitina esetében gyakorlatilag ő szedett fel engem, Corinne pedig futárral kapott egy csomagot. De most...semmi nincs nálam. Egy dzsekiben vagyok, egy átázott pólóban, a farmerem a vádlimig csupa víz és a sportcipőmből csavarni lehetne a vizet. Úgy nézek ki, mint akit üldöztek, a gondosan beállított hajam a homlokomra tapadt, és kicsit reszketek, mert elég hideg van.
Meggondolom magam és elindulok a buszmegálló felé épp akkor, amikor a szemem sarkából meglátom a Valens családot. Még lenne lehetőségem elmenekülni, de nem teszem. Igaza van Nonnának, ha most nem lépek, talán soha nem lesz már alkalmam. A torkomban dobogó szívvel átszelem a köztünk lévő távolságot és épp mikor Signore Valens megcsúszik a vizes kövön és ezzel egy időben elakad a tolószék amivel az idős asszonyt a kocsihoz akarják vinni, elkapom a kafáját, ezzel megakadályozva, hogy felboruljon.
- Oh, vigyázzanak, itt eléggé csúszós a térkő - segítek felállni és állom a meglepett pillantásokat. Zavartan elmosolyodom és Lupitára pillantok elsőként.
- ¿Cómo estás, Lupita? ¿Te sientes mejor ya? - kérdezem tőle, s válaszul széles mosolyt, csillogó szemeket és lelkes bólogatást kapok. Csak miután meggyőződtem, hogy nem borul már fel, engedem el a kocsit, és egyenesedek fel.
- Én...- kezdek bele, de Scotto Valens valós alakja most eléggé meglep két lépés távolságból. Azt akartam mondani, hogy elhívnám Oliviát egy süteményre, ha már legutóbb nem mondhattam igent, de helyette valami elképesztő módon...
- Öhm...én nem akarom feltartani Önöket. Elnézést - lépek oldalra, és úgy érzem teljes tíz másodpercen át úgy szugerálom Olivia barna szemeit, mintha odaforrasztottak volna. Aztán mégis visszalépek.
- Elnézést...én - kezdek újra bele zavartan és a vizes hajamba túrok, az amúgy is szakadó esőben semmi tartás nincs a hajamban de legalább már mindenem csurom víz. Miért nem mentem be? Vagy jöttem taxival?
- Segíthetünk, doktor úr? - kérdezi Olivia édesapja újra, mire összevakarom magam.
- Ami azt illeti...igen. Lesz egy...jótékonysági bál. Decemberben. Még nincs pontos dátum, de december első vagy második hetében lenne, itt New Yorkban. Kellemes zene, finom ételek és adománygyűjtés. Nem nagy, olyan kis családiasra tervezik, de...szeretném Önöket meghívni. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, vállalná-e a díszvendégünk szerepét. Természetesen mindenkit szívesen látunk, és ha nem bánja, én...- pillantok ezen a ponton Oliviára, ha ő is rám néz - Szeretném meghívni Oliviát. Mármint...én. Szeretnék a kísérője lenni, ha beleegyezik, uram. Bepótolhatnánk a süteményt, ha már etikai okokból sajnos nem mondhattam igent korábban. Természetesen, ha lenne kedve hozzá. Lenne kedve eljönni velem, Ms. Valens? - kérdezem tőle kissé nyíltabban, és őszintén szólva ebben a percben megfeledkezem arról, hogy bőrig áztam, hogy a halántékomon csorog le az eső az államon át a nyakamra, hogy a ruhám rám tapadt és valószínűleg teljesen hülyének néznek. A hideg ellenére is úgy érzem, spontán szárítom fel a környéket, olyan ideges vagyok. De bátortalanul elmosolyodom és várom a kivégzést vagy a megváltást.
Az, hogy a kedves kávézóból és egy kis sütiből hogy kerekedett egy bál, fogalmam sincs. Ahogy azt sem, ezt majd hogy fogom összehozni. De már kimondtam. Talán az öcsém vállalja az éneklést meg a zenét, Lucia néniék a sütit, és csak van valami rokon aki ad egy kis árengedményt a kajarendelésből. Basszus, most tényleg intéztem magamnak egy bál teljes rendezvényszervezését? Tudja valaki hol kell ezt elkezdeni? Tényleg bevállaltam ezt egy lányért? Olivia csokoládé szemébe nézek, ha rám pillant, és a választ máris tudom. Bevállaltam. És esküszöm, az az érzésem, ha még egyszer hallhatom azt a csengő kacagást, totálisan megéri.

megjegyzés, satöbbi | ⚶

The Interpreter

A süti visszautasítás után tíz órával…

Dana mindig jön ha hívom. Teljesen mindegy miről van szó, néha elég ha csak meghallja a köszönésem, és már tudja, hogy ha éppen ideje engedi, feltétlenül át kell ugrania. Dana az a fajta barátnő, aki nem csak fél szavakból, hanem már abból ahogyan a levegőt veszem az első mondatom előtt a telefonban, tudja, hogy valami hihetetlen nagy gáz van. Vagy kisebb, teljesen mindegy, de jönnie kell. Ahogy most is. Pedig nem történt túl nagy baj…..tulajdonképpen, vagy hát nézőpont kérdése. Már maga a tény, hogy a nagyit kórházba kellett az éjszaka vinni, és gyakorlatilag hajnalig ott voltunk, majd szinte menekülni kellett az újságírók elől, nem mindennapi esemény azt hiszem az átlagos new yorki emberek életében. Ahogy az sem, hogy én alapvetően hülyét csinálok magamból sok fronton is. Mindezt pedig még tetézni is tudtam azzal az ostoba süti ötlettel, amit utólag belátom már gyerekes és nagyon hülye ötlet volt felvetnem. Pedig én azt hittem, vagy legalábbis azt gondoltam, hogy láttam valamit azokban a végtelenül kék szemekben….azokban a kék szemekben….olyan volt mint a nyári tó tükre Carson City mellett. Olyan mint amin a következő pillanatban majd megtörik a nap fénye, ahogy elmosolyodik. Úgy látszik ez az életem sorstragédiája, hogy másodpercek alatt bele tudok merülni, bele tudok feledkezni egy szempárba, aztán meg persze ott állok csalódottan és a kezeimet tördelve, hogy félreértettem, vagy éppen nem úgy gondoltam, nem úgy ítélte meg a sors vagy éppen a végzet, csuda tudja minek is nevezhetjük. A semmiből érkező ragyogó szempárok, amint összefűződnek az enyémmel, szinte nevetségesen ismételt séma az élettől, mintha éppen csak gúnyolódni akarna velem.
Dana szinte kivirulva érkezett, és hozott magával valami langyos, szinte tavaszias meleget, ami szokatlan volt ebben az évszakban. Hozott magával egy zacskó fahéjas fánkot - hogy én mennyire imádom! - ezer miatyánkot is megérő mennyiségű barna cukorral megszórva, és némi koffeint. Sok tejjel. Még mindig kialvatlan voltam, és ezen az sem segített, hogy megpróbáltam alapozóval rendbehozni az arcomat. Az orvos a legrosszabb beteg, a fodrász haja mindig csapnivaló, és a sminkes sem különbözik annak tekintetében, hogy önmaga külsejét valahogy soha nem képes tökéletesen eltalálni, ahogy én sem tudtam.
- Jézusisten, Kisanyám! Ha nem ismernélek azt kérdezném tőled, hogy melyik cirkuszban fogsz fellépni? De nem! Még bohócnak is csapnivaló a sminked. Mondd, hogy csak árnyalatokat gyakoroltál! Még inkább mondd, hogy nem így álltál az újságírók elé! Igen, tudok róla! Szerintem nem létezik ember, aki a spanyol nyelvű újságokat is olvassa ne tudna arról, hogy Lupita Valens-et az éjjel kórházba szállították és megműtötték! De már a net is tele van az apukáddal. Még mindig irtó jó pasi Mr Valens! Na de térjünk a lényegre! Szarul nézel ki. A sminkedet már nem is szidalmazom tovább, mert azt hinnéd, hogy utállak! Mi történt? Hogy pasi van a dologban abban biztos vagyok. Ahogy a nevemet ki tudod ejteni ilyenkor a telefonban. Mint egy visszafojtott, színlelt orgazmus! A nagyid miatt nem hívtál volna, főleg, hogy a műtét sikerült.- miközben folyamatosan, megállás nélkül beszélt, kényelembe helyezte magát az óriási babzsák fotelemben, és az ölébe vette a saját papírpoharát, benne a tejeskávéval. Ami szerintem már karamell, legalábbis úgy ahogy ő issza, de ezen a dolgon már évekkel ezelőtt megtanultunk napirendre térni. Legalábbis látszólagosan. Én vele szemben csak a szőnyegre ejtettem le a súlyom, és egy hatalmas sóhajt követően némiképp dramatizált testtartással bólintottam egyet beleegyezően. Dana elnevette magát.
- Na csak ne nevetgélj! Nem úgy pasi!
- Miért, hogy lehet még úgy pasi? Egy nappal ezelőtt még azon hullattál krokodil könnyeket, hogy mennyire rohadtul hiányzik Matteo! Előtte két nappal arról regéltél igen erőteljesen, és nagyon határozottan, hogy jobb ez így, nem illettetek össze, és különben is, hogy gondolhattad, hogy egy földrész, egy kultúra meg mittudomén mi választ el benneteket egymástól...és te túlságosan gyerek vagy hozzá….szóval az érzelmi ingadozásaid, megbocsáss, de gyakorlatilag követhetetlenek nekem! Most pedig itt van ez a nem úgy pasi!- emelte meg a fél kezét, és azzal macskakörmözött a levegőben, megforgatva a szemeit. Azt hiszem nehéz lesz neki elmagyaráznom, hogy tulajdonképpen úgy történt valami az éjjel, ott  a kórházban, miközben spanyolról angolra és vissza próbáltam fordítani egy olasz orvosnak - már maga a helyzet finoman szólva is abszurd -, hogy tulajdonképpen nem is történt semmi. Vagy hát nem is tudom. Lehet csak én képzeltem oda. Lehet elragadott a fantáziám, vagy a fáradtság okozta, esetleg Valens nagyi lelkesedése Dr Grandi iránt, rám is átragadt….esetleg tényleg igaza van Danának, és érzelmileg elég ingadozó vagyok jelenleg. Szóval ez lehetett az oka, hogy jöttem azzal a sütis ötlettel, amit persze visszautasított. Én meg csak álltam ott leforrázva, megsemmisülve, és őszintén szólva fogalmam sem volt róla hogyan mentsem ki magam. Mit mondjak? Hogy igazából nem is gondoltam komolyan, csak udvarias akartam lenni? Van benne valami, de nem ez motivált. Még azt sem tudom mi motivált. De tudom. A szemei. Megpróbáltam ezt Danának összefoglalni, megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi történt az éjjel, azt is, hogy a nagyi mellett állva azon morfondíroztam, hogy vajon milyen lehet egy reggel úgy ébredni, hogy mellettem gyakorlatilag valakinek a tekintetében látom viszont az imádott táj kék égboltjának nevetését? Milyen lehet valakit csak figyelni csendben, egyetlen szó nélkül ahogy dolgozik, ahogyan átnézi a lázlapot, ahogyan gondolkodik, a homlokát ráncolja….nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Egyszerűen elvesztem az apróságokban, és azon kaptam magam, hogy vészesen gyorsan és szinte irracionálisan kezdek fantáziálni valaki olyanról, aki éppen a nagymamámat készül megmenteni.
- Értesz engem, Dana? Érted, hogy mi történt velem? Mert az igazság az, hogy én sem értem. Azt sem, hogy egyáltalán miért nem tudtam csak kedvesen és hálásan mosolyogni arra az olasz orvosra….
- Ááááálllj! Azt mondtad olasz?- vágott közbe Dana, miközben vészesen gyorsan kiegyenesedett a babzsák fotelben.
- Igen azt. Egy párszor mondtam, hogy olasz és Dr Grandi a neve.
- Szóval ő is olasz….
- Ahogyan New Yorkban elég sok olasz él….
- És te megint egybe belebotlottál.
Összenéztünk, majd néhány másodperc után elnevettük magunkat. Na igen. Van abban valami végzetesen nevetséges, hogy a szívem, a gondolataim, vagy éppen a vonzalmam, mint egy érzelmi iránytű örökkön egy helyre mutat. Nem küzdök ellene, minek tenném?
- Az igazság az Kisanyám, hogy túlgondolod az egészet. Ahogy akkor is túlgondoltad. Ő szimplán kedves volt veled. Ahogyan az olaszok általában. Ők akkor is ölelkeznek amikor arra semmi magyarázatuk nincs. Ők ilyen népcsoport. Szeretnek élni, és szeretnek szeretni. Ettől még a te kékszemű dokid nem lesz egy modern Valentino, és te meg a Jégvarázsos szettedben aligha lehettél komolyan vehető, potencális Rambova.
- Rambova leszbikus volt….állítólag.- vetettem közbe, nem mintha lényeges információ lett volna, csak ha már hasonlatokkal dobálózunk legyünk következetesek. Dana azonban csak legyintett egyet, mint valami fáradt és pihenésre vágyó díva, és visszadölt a babzsákban, ami felvette az alakját.
- Ne akadj fenn a részleteken, Kisanyám! Dr Grandi egy kedves olasz orvos, aki mint minden kedves olasz orvos, aki nem otthon van, hanem egy idegen országban megpróbál kedves lenni azokkal, akik szintén nem annak az országnak a szülöttei. Te meg ott voltál közöttünk mint egy tolmács, aki megpróbál hidat építeni közéjük.
Minél inkább és minél tovább hallgattam Danát,annál inkább meggyőzött a józansága, az a fajta racionális életszemlélet ami belőlem időnként hiányzott. Megrögzött álmodozó voltam, néha roppant infantilis, kényszeres optimizmussal és lebeszélhetetlen életszeretettel. Kellett valaki aki néha visszarángat a valóságba, a földre, mint valami gyerek kezéből kiszabadult bolond héliumos lufit. Dana szeretett élni, néha ijesztő hedonizmussal kezelte a dolgokat, de mindig valahogyan sikerült megőriznie azt a fajta tiszta logikát, és átláthatóságot, ami az én bolond, kaotikusan keszekusza gondolataimból hiányzott.
Úgy váltunk el aznap, hogy begyűrtük az összes fahéjas fánkot, és megegyeztünk abban, hogy bár Dr Grandi olyan pasas, akiért érdemes lenne kifosztani egy komplett cukrászüzemet is akár, hogy megtaláljam mi lehet a kedvence, de én többet gondoltam az egész mögé, mint ami valójában történt. Igyekeztem túllépni rajta, és mire a nagyit kiengedték két nap múlva, elmondható volt, hogy ez hellyel-közzel sikerült is. Álmaimban azonban még mindig és kérlelhetetlenül megjelentek azok a mélykék szemek….

A süti visszautasítás után 2 nappal….

Az újságíróknak már nem volt tovább szenzáció a nagyi betegsége, amiért kifejezetten hálásak voltunk, így csupán néhány fotós lézengett a közelben, tisztes távolságra, amikor ezen az esős és borongós délutánon elmentünk érte apával a kórházhoz. Anya pedig vezetett. A kis járgány, Poppy nem lett volna alkalmas, hogy kényelmesen elférjen benne a nagyi, így a kényelmesebb furgonnal jöttünk, amiben ki tudja majd a nagyi nyújtani a lábát. Az igazat megvallva amíg a papírokra vártunk, vagy amíg összeszedtünk Valens nagyi cuccait, az járt a fejemben, hogy mennyire jó lenne csak egyszerűen és véletlenül összefutni Dr Grandival….aztán meg az, hogy mennyire nem lenne jó, mert rémesen kellemetlenül érezném magam. Az egész helyzet miatt, azért mert egyáltalán az a baromság az eszembe jutott. Persze elmagyarázhatnám neki, amire akkor nem volt lehetőségem, hogy sajnálom. Hogy a büfében utána tényleg nagyon finomakat ettünk, és most is érzem a számban annak az ananászos habosnak az ízét….de lehet nem is lényeges dolgok ezek, csak én locsognék megint feleslegesen és össze-vissza….de ha lesz ideje, ami persze tudom nem sok van, de ha mégis, akkor azt az ananászost feltétlen kóstolja meg. Meg a málnás-rizses kockát, meg a gesztenyés csodát, a vaníliás habrolót, és azt a barackos veszedelmet, aminek nem lehet ellenállni, annyi tejszínhab van a tetején, hogy azért jobb helyeken ölni tudnának.
De nem találkoztunk. Talán tudja, hogy most engedik ki a nagyit és direkt nem jön….vagy dolga van. Inkább dolga van. Ez a magyarázat kevésbé esne rosszul.
Mire kiérünk már megint csak csepeg az eső, holott mikor megérkeztünk mintha dézsából öntötték volna. Nem mintha a hónak nem tudtam volna örülni így télen. Apa tolja nagyit a kerekesszékben, hogy majd besegíti a széles hátsó ülések egyikére….aztán az események valami különös, és számomra hosszú percekre bénaságot okozó fordulatot vesznek.
A semmiből jelenik meg Dr Grandi, és kapja el apa kabátját, amikor majdnem megcsúszik az utolsó métereken a kocsinál. A döbbenettől csak elkerekedett szemekkel nézem a jelenetet, és meg sem tudok mozdulni.
- Que me vea a mí mismo es mucho mejor. - pillant fel a nagyim a kezelőorvosára és a széles mosolya, meg a kislányos bazsajgása elárulja, hogy változatlanul nagy hatással van rá még így is, hogy tulajdonképpen civilben van….
Civilben van, Te jó ég de még hogy! Valahogyan most közelibbnek hat. Nincs rajta a távolságot tartó orvosi köpeny, nem érzem a kórházi fertőtlenítők és kibontott orvosságos üvegek szagát. Mintha olyan lenne mint bármelyikünk….noha valóban olyan mint bármelyikünk.
Apa láthatóan nem érti az egész jelenetet, azt még inkább nem, hogy mit keres itt civilben Dr Grandi, aki bár megtette a kötelességét, már igazán nem lenne velünk semmi dolga.
Apa elakad, és érdeklődőn néz Fabriziora. Magyarázatot várna erre az egészre, és őszintén szólva én is. Úgy tűnik mintha a fél várost átrohanta volna, csak azért, hogy most itt legyen. Vagy rosszul gondolom, hogy ezért rohant? Lehet máshova siet, csak most véletlenül összefutott velünk. De úgy tűnik nem. Közelebb lépek, és a tekintetem kíváncsian, érdeklődőn fürkészi őt. Rám néz. Van valami a pillantásában, amit nem tudok megmagyarázni.Zavartsággal vegyes bűnbánat.
Dermedten állok ott, a szavai apránként, majdhogynem egyesével, visszhangozva jutnak el hozzám. Mintha egy mély gödörben ülnék, vagy egy kút mélyén, és onnan hallanám őt beszélni. Egy ideig apát nézi, noha én egészen onnantól, hogy megszólalt képtelen vagyok másra figyelni. Szinte hiszem is, meg nem is amit hallok. Tekintetem égeti a bőrét, és a beszéd egy részénél végre rám néz. Zuhanok. Bele, a mélységébe az íriszeinek, bele az egész univerzumba, ami jelenleg esőillatú, és benzingőztől vegyes, én mégsem érzek mást csak a csapzott, ázott hajának nyers, pézsma illatát.
Apa összeráncolja a szemöldökét, és egy másodpercre bekukucskál a kocsiba, ahol anya az anyósülés támláján pihentetve a karját, lehúzott ablaknál figyeli éppen a jelenetet. A szája sarkában sokat sejtető mosollyal, és azt hiszem a szüleimnek már ennyi elég, hogy tudják, mire is gondol a másik. Az édesapám végül visszapillant Fabrizio-ra, és eddig inkább csak érdeklődő vonásai között megjelenik valamiféle mosolykezdemény.
- Dr Grandi. Azt akarja velem elhitetni, hogy maga meghív engem mint díszvendéget egy jótékonysági eseményre? Ezért ázott bőrig, és ezért rohant hozzánk lélekszakadva?
Nekem meg csak egy szó üti meg a fülemet és ad értelmet az egésznek ami történt: etikai okok. Hát ezért utasított vissza, nem azért mert….óóóóó én ostoba bolond! Gyakorlatilag semmi mást nem csináltam az utóbbi napokban, csak lebeszéltem magam róla, és közben kiderült, hogy nem le akart rázni, szimplán morális kérdést csinált az egészből. Lehajtom a fejem és onnan pislogok vissza Fabriziora, sokat sejtetően mosolyogva, majdhogynem megadva a választ a kérdésére, de tudom, hogy apa még nem fejezte be a mondanivalóját, így hagyom, hogy megtegye.
- Tudja….signore Grandi, mint férfi a férfinak mondom, hogy jó a szimatom annak tekintetében, hogy megérezzem mi az ami egy ilyen mondanivalóban mellékes és mi a lényeg. Maga egyszerűen csak meg akarja hívni a lányomat erre a jótékonysági eseményre. De mivel úgy tűnik jólnevelt, ezért mégsem tartaná illendőnek iderohanni, és egyszerűen őt magát megkérdezni, az én beleegyezésem nélkül. Nem vagyok despota, vagy olyan vaskalapos, aki bezárva tartja a lányát. Olivia önállóan dönt, ahogyan mindig is. A bizalmam megvan felé. Mint mindenki felé, amivel egyszer lehet visszaélni. Csak egyszer.- emelte meg a nyomaték kedvéért a kezét és a mutatóujja az ég felé bökött.
- Szóval a válaszom az, hogy szívesen leszek a díszvendég, amennyiben az időpont nem ütközik más elfoglaltásgomba. Ami pedig a lányomat illeti…- fordult most felém, és én ekkor vezettem el a tekintetem Fabriziorol az édesapámra. Összemosolyogtunk. A ragyogó tekintetem, a kipirult arcom, vagy az egész boldogság, ami bájgödröt rajzolt mosolyom nyomán az arcomra, tökéletesen árulkodott arról, hogy legszívesebben világgá kiáltanám, hogy “Igen Fabrizio, ezerszer is igen….igen és megint igen, és mindig igen!”
-.....ezt majd megválaszolja ő magának. Nem mellesleg amennyiben ezúttal nem csinál belőle etikai problémát, szívesen fogadjuk önt az otthonunkban egy teára és némi szárítkozásra. Mindkettő magára férne. A részleteket pedig ott megbeszélhetjük.- biccentett végül, mielőtt a nagyihoz lépett volna, hogy segítsen neki beszállni, erre az időre pedig ott maradtunk egymásnak. Fabrizio meg én.
- Én azt hittem…..hogy a sütis meghívással elijesztettem.- vallottam be, miközben közelebb léptem hozzá, és magam előtt összevesztem a két kezemet.
- Be kell vallanom magának valamit.- álltam lábujjhegyre és így hajoltam hozzá kicsit közelebb bizalmaskodva.
- Ha apa nem engedett volna, én akkor is elszöktem volna magával arra a bálra.- kuncogtam el magam a saját tréfámon. Ha elfogadta apa meghívását akkor hagytam, hogy előbb szálljon be a kocsiba és én mellé huppantam be a hátsó ülések egyikére szembe nagyival. Apa pedig előre ült anya mellé.Egyszerre voltam őrült zavarban és egyszerre olyan boldog, hogy világgá tudtam volna kiáltani ezt a mérhetetlen örömöt ami bennem tombolt. A szívem pedig veszettül vágtatott ahogyan összepréselődve ültünk a kocsi hátsó ülésén. Különös nem? Alig negyvennyolc órája azt hittem, hogy hülyének néz, most meg összeérnek a combjaink az autóban. Fent és lent. Az élet örök és állandó körforgása.

Hidd el, hogy egyszer lesz valaki, aki úgy lát tökéletesnek, ahogy vagy. Aki senkire sem cserélne el, mert tudja, gyémánt van a kezében. De ahhoz először neked kell felfedezned, hogy mennyire értékes vagy. Hogy mennyire jó, hogy annak születtél, akinek - és hogy még véletlenül sem kell beérned kevesebbel, mert a kevesebb megalkuvás. Az, aki pedig szereti magát, nem alkuszik meg. Hisz abban, hogy megérdemli, hogy szeressék.

Olivia and Fabrizio

Az emberek néha őrültségeket tudnak csinálni, kalamajkába keverednek, buta döntéseket hoznak aztán nem győznek a maguk által kiásott gödörből kimászni.
Nos, én ritkán voltam ilyen helyzetben. Forró fejű vagyok időnként, ezt egy percig sem tagadom. De míg a Grandi testvérek közül Ennio és Marinda inkább a hirtelen, én a jóval megfontoltabbak táborát erősítem. Mindent okkal teszek, nem szaladok fejjel a falnak, mert tudom, hogy utána fájni fog a fejemen a pukli. Nem mondom, hogy időnként hirtelen felindulásból nem estem neki ész nélkül ököllel egy-egy nagyobb szájú kölyöknek, főleg, ha a testvéreimet kellett megvédenem, vagy a szüleimet, netán a kedvenc focicsapatomat vették illetlenül a szájukra, mert akkor nekem is elég gyorsan eljárt a kezem. De mégis mindig igyekeztem türelmesen állni a világhoz, az emberekhez. Nonno gyakran intett fegyelemre és türelemre.
- A türelem éppen olyan félelmetes fegyver, mint a harag. Sőt, félelmetesebb, mert kevesebb ember rendelkezik vele. - idézte nekem gyakran Abercrombie szavait, főleg, ha véletlenül kicsit jobban elkaptam egy-két havert a grabancánál fogva, aztán a tajtékzó szülők a kapunkat verték, hogy egy-két maflást kisorozzanak részemre is, ha már a beszari csemetéjük aztán bepanaszolt odahaza.
Amúgy sem vagyok az a kapkodós, türelmetlen fajta, mindig igyekszem visszafogni az indulataimat, meggondolni minden lépésemet, előre gondolkozni. Melivel a szakítást is hónapokig elhúztam, mire le mertem adni a jelentkezésem a rezidens programba, letelt a határidő is. Nem lehet rám azt fogni, hogy elkapkodnám a dolgokat vagy ész nélkül rohannék a vesztembe.
Az esőben állva azonban elkap az az érzés, amikor segítségére sietek a Valens családnak, hogy talán ezt a lépésemet mégsem gondoltam át annyira alaposan. A családfő és a lánya közt cikázva tekintetemmel inamba is száll a híres Grandi bátorság, amiért minden valószínűséggel az öcsém Catanzaroig rugdalná a seggemet, hogy emberséget tanuljak a nagyapámtól. De mit tegyek? Nekem ez sosem ment olyan jól. A randira hívás régen csak játék volt, és küzdenem...hát, fogalmazzunk úgy, sosem kellett túl sokat, igazán. Egy-két futó kalandon kívül nem igazán volt barátnőm Meli előtt, gyakorlottnak semmiképp nem mondanám magam.
Már majdnem megfutamodok, de látva ismét Oliviát és elindulva, hogy hátra hagyjam elfog az az érzés, hogy ha most nem lépek, talán Nonnámnak igaza lesz. Talán életem végéig azon fogok rágódni, vajon mi lett volna, ha mégis megpróbálom? Mert az, hogy nem tudom kiverni a fejemből a nevetését az egyszerűen képtelenség, hogy ne jelentsen semmit.
Így megemberelem magam, és bár irtózatosan be vagyok rezelve, nem tagadom, azért csak előkapom huszonnyolc évem minden férfias határozottságát, hogy elhívjam Oliviát arra a süteményre, először az apjától, aztán már egyenesen tőle. Hogy hogy jutott az eszembe az egész köré egy komplett bált megszervezni...említettem már a híres Grandi bátorság mellett a még híresebb Grandi spontaenitást? Nem? Illett volna...
Olivia tekintetébe süllyedni az apja jelenléte ellenére is olyan, mint egy meleg ölelés. A pillái alól pislog fel rám, és mosolyog. Egy részem az igent akarja látni ebben a mosolyban, de a bizonytalanabb énem (és hát bevallom, ő az erősebb) inkább attól tart, ez valamiféle visszautasítást megelőző kacagás előszele. Talán épp hülyét csináltam magamból előtte? Mégis, az apja kérdésére kihúzom magam, és még csak nem is tagadom a vádakat.
- Sí, signore. Ez volt a pontos szándékom. Igaz, a rohanást nem terveztem bele, a kinézetem mentségére is csupán azt tudom felhozni, hogy még mindig nehezen ismerem ki magam a városi közlekedésben és lerobbant alattam a busz. Remélem nem sértettem meg vele Önöket - emeltem fel az állam, a férfit meglehetősen meglepve, és megint bebizonyosodott, hogy Valens nem véletlenül napjaink egyik legjobb színésze. Abszolút nem árult el nekem semmit a mimikája, ahogy rám nézett, amitől persze a szívritmusom erősen közelített a legfelső határhoz.
Ám mi Grandik híresen önfejűek tudunk időnként lenni, így hát mire Olivia édesapja elmondta a véleményét a gyereknevelésről és a szabad választás jogáról, én már inkább néztem a lány szépséges, ragyogó szemeit, semmit az ő szigorú vonásait. Egyedül akkor bólintottam felé pár határozott nyakfeszítéssel, amikor elmondta, hogy elfogadja a meghívást és aztán, hogy meghív magukhoz.
- Köszönöm, hogy eljön, Signore, és köszönettel elfogadom a meghívást. Az a tea valóban jól hangzik, persze, csak ha valóban nem zavarom Önöket, és megbocsájtanak majd nekem néhány percet míg elküldök pár fontos üzenetet. Igazán nem szeretnék illetlen lenni, de ezt muszáj megtennem.
Valens Úr csak elegánsan intett a kezével, hogy jelezze, tegyek amit jónak látok, Ő aztán nem fogja utamat állni, és már tudtam is kinek fog menni az első üzenet. Azonban még itt álltunk kint, volt ennél fontosabb dolgom. Mert ha Olivia történetesen kiröhögött volna és közli, hogy csak hülyéskedett azzal a meghívással és a háta közepére sem kíván, nem hogy találkozni velem, menten szívinfarktust kaptam volna. Feszülten vártam hát, hogy kiderüljön, tényleg azért mosolygott, mert örült annak, hogy lát, vagy ellenkezőleg, most akart lerázni. Az első mondatát hallva azonban kezdem megnyugodni, és megráztam a fejem.
- Dehogy, nem, erről szó sincs. Nem ijesztett el, csak...- vakartam meg a tarkómat és próbáltam ésszerűen összefoglalni - Nem voltam biztos benne, hogy szabadna-e ezt elfogadnom akkor. Amúgy is még ügyeletben voltam és hát mégiscsak egy kicsit fura helyet lett volna. De nem akartam megbántani, remélem ezt tudja. Meg hát...eszméletlenül kedves ötlet volt, bevallom őszintén, kicsit le is sokkolt - vallottam be mosolyogva, és kissé zavartan pislogtam ki a szememből a belecsorgó esővizet. Egy pillanatra kirázott a hideg, mert a hátamon a kabát alatt lesurrant egy hideg vízcsepp és amúgy sem voltam hozzászokva ehhez az időjáráshoz. Sosem tudtam, hogyan is kell itt felöltözni, mert vagy melegem volt, vagy - és ez volt a gyakoribb - fáztam. Most azonban a mosolyom halványodott el arra, ahogy Olivia közelebb lépett hozzám. A kocsiből árgus szemek figyelték a kettősünk sutyorgását, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy hirtelen a világ elnémült, az eső megszűnt és nem volt más, csak a lány kecses, kivillanó vállgödre, a nyakának íve alatt lüktető hátsó nyaki vénája és az a vanília és virág illat keveréke, ami annyira édesnek hatott, mintha az otthoni karácsony kúszott volna el idáig Nonnám konyhájából. Mélyebben vettem a levegőt, hátha csak halucináltam, és lejjebb hajottam a fejem, hogy elég közel hajolhasson a vallomásával a fülemhez. Nem ért hozzám, én sem értem hozzá, mégis úgy éreztem, ezt az illatot sosem fogom tudni elfelejteni. Családi vonás volt a vadászkutyákat megirigylő szaglás - most kicsit átkoztam és egyszerre áldottam is érte a felmenőimet.
Meghallva azonban a vallomását akaratlanul is, de felnevettem, és ráncokkal övezett kékjeimet elmerítettem az ő olvadt csokoládé lélektükreiben. Hogy lehetett valaki ennyire bájos?
- El ne árulja az édesapjának, mert a végén még meggondolja magát és bezárja valami toronyba. Én meg sodorhatok kötelet meg vehetek részt kommandós kiképzésen, hogy legyőzzem az őrzősére felbérelt sárkányt. Nem mintha nem tenném meg ezt szívesen, ha szüksége lenne rá - húztam ki magam, hogy aztán kicsit mosolyogva és felengedve a szorongásból végül csak a kocsiban kössünk ki Lupitával szemben.
A szívem őrülten dobogott és így összeérni a lánnyal egészen zavarba hozott. Az esőtől menekülve kissé tétován, de elővettem a telefonomat, hogy tényleg elintézzem azt a pár üzenetet, amit muszáj. Igaz, ez nem vett el többet az útból néhány percnél, azért igyekeztem néha fel is kukkantani a készülékből, ahonnan nagyjából most az életem megmentésének ígéretét vártam az öcsémtől. Az autóban hamar meleg lett, hála a fűtésnek, és pár perc elteltével hálásan sóhajtottam ki magamból az iménti átfagyottságot.
Scotto Valens tűéles tekintete a visszapillantó tükörből vizsgált időről-időre, mintha azon keresztül akarna hazugságon kapni. De én nem rá figyeltem, noha azért nem kerülte el a figyelmem a dolog. Ahogy elküldtem az üzeneteket, Olivia felé fordultam.
- Nos, sikerült néhány dolgot pontosítanom, hálásan köszönöm a türelmet - sóhajtottam ujjaimmal hátra fésülve a homlokomra tapadt tincseket és leraktam a kezem az ülésre. Akaratlanul ért hozzá a kezem az övéhez és cseppet sem akaródzott elvenni a sajátomat, hogy ezt az alig-pillanatot megszakítsam. Helyette inkább beszélgetést kezdeményeztem, miközben a tenyerem éle alig érintve de a bőrét súrolta. Micsoda finomság egy leheletnyi bőrfelületen!
- Remélem nem hozom Önt kellemetlen helyzetbe azzal, hogy elfogadtam a meghívást? - néztem rá kérdőn, hogy aztán kisvártatva folytassam - Az öcsém Manhattanben lakik, ott is van a vállalkozása, én pedig Queensben, de bevallom, a kórházon kívül talán még hozzá sem találnék el GPS nélkül.
- Hogy mondja, Dr. Grandi? Vagy nem bánja, ha tegezem? Ez már kezd kissé túl merev lenni nekem - hajtotta a fejét hátra Olivia apja, aki láthatóan igen kíváncsi volt a mondandómra, ezért hangosabban kezdtem kissé beszélni.
- Csak nyugodtan, Uram - bólintottam - aztán mosolyogva fordultam vissza Oliviához - Épp azt akartam elmesélni a lányának, hogy az öcsém Manhattanban él már néhány éve, én pedig Queensben úgy két hónapja, de még mindig nem tudtam megszokni az itteni közlekedést az otthonihoz képest. Pedig kívülálló szemével Catanzaro, ahonnan én jövök nem egy két utcás kis falu - vontam meg a vállam, noha tudtam jól, hogy összehasonítani ezt a metropoliszt az otthoni közeggel nem épp ésszerű. Lupita kíváncsian pislogott rám, és most kicsit szégyelltem, hogy a spanyol tudásom messze nem elegendő, hogy valódi beszélgetést folytassak a családdal.
Valens úr vezetésének hála biztonságban megérkeztünk az otthonukhoz is, ahol természetesen segítettem kiszállni Oliviának a kezem nyújtva, aztán Lupitát sem engedtem, hogy egyedül segítse ki Signore Valens. Végül visszaléptem Olivia mellé, ha s ha csak magamra nem hagyott, a karom nyújtottam neki, hogy a házhoz menet belém kapaszkodhasson, ha akar.
- Nagyon szép házatok van itt. Te sok időt töltesz New Yorkban, vagy a nagymamáddal mentek vissza mindannyian Venezuelába? - érdeklődtem, remélve, hogy nem sieti el a távozást karácsony után sem, s felvezettem a ház ránk leskelődő ablakaira a tekintetem. Vajon melyik lehet Olivia szobája? Meg kell tudnom, hogy ha valaha szerenádot akarnék adni neki az éjszaka közepén, nehogy valaki más ablakát dobáljam meg kaviccsal. Remélem azért a teázás után lesz lehetőségem pár szót váltani négyszemközt Oliviával is.

megjegyzés, satöbbi | ⚶