Alarick & Svetlana

Nagyjából öt éve élek ebben a lakásban. Nem a sajátom, noha akár a fél tömböt meg tudnám venni, ha nagyon akarnám, igaz az ingatlan adó minden bizonnyal a csőd szélére sodorna. New York amennyire gyönyörű, és befogadó, amennyire könnyen el lehet benne rejtőzni, bizonyos tekintetben éppen annyira drága mulatság is. Tizenkét éve élek az Államokban, és ez idő alatt nem sokszor hagytam el magamtól a várost. Kivéve ha egy megbízás, vagy valami más komolyabb dolog elszólított.Korábban Bronxban életem, közel egy olyan családhoz, akik az érkezésem után nem sokkal segítettek nekem berendezkedni, és megtanultam a lehető legjobban rejtőzködni. Ők úgy tanították, hogy a legjobban úgy lehet elbújni, hogy tulajdonképpen a legnyilvánvalóbb helyeken vagyok. Ami szem előtt van, azt szinte soha nem veszi észre az ember. Nem lettem valódi amerikai, a mai napig képtelen vagyok rejteni, pedig nagyon igyekszem, a ruszin akcentusomat. A ropogós betűket, vagy a dallamos hangsúlyt. Lehet ha kevésbé igyekeznék akkor el is hagyhatnám. Nem magamtól jöttem ide, nem magamtól vagyok itt, és mindig éltet a remény, hogy egyszer majd hazatérhetek. Még három év, és akkor végre megtudhatom mi van otthon papáékkal, megtudhatom hogy él Szerjozsa. Hiányzik nekem, ahogy minden hiányzik a régi életemből, amit magam mögött hagytam. Harminc évesen azt hiszem még mindig kicsit az a gyerek vagyok legbelül akinek hirtelen és minden átmenet nélkül nyújtotta be az élet a számlát és kénytelen voltam tizennyolc évesen egy idegen országban új életet kezdeni. Más ilyenkor él igazán. Nekem meg kellett tanulnom túlélni. Nem mintha erre apa ne készített volna fel. Ahonnan én jövök, amilyen életet éltünk, ott a túlélés záloga volt, hogy lehetőség szerint kibiztosított stukkerrel a párnája alatt alszik az ember. A mai napig van nálam fegyver, ha elindulok otthonról. Minden ruhám úgy lett kialakítva, hogy lehetőleg ne látszódjon a fegyvertáska sem a blézer, vagy éppen a szoknya alatt. Nem állítom, hogy kellemes viselet, viszont praktikus, és életet menthet.
Öt évvel ezelőttig teljesen biztos voltam benne, hogy már nem érhet meglepetés, hogy sikerült megtalálnom a számításaimat, és senki nem fog rám találni, akit én nem akarok. Egy francia pékségben dolgoztam eladóként, éjjelente pedig a megbízásokat teljesítettem, vagy készítettem számításokat, amire éppen felkértek. Napi négy óra alvás azonban csak egy ideig képes az agyat regenerálni. Néha szükségem volt hosszabb távollétekre. Elutazni pár mérfölddel lejjebb az óceánhoz, és egy hétvégén át azt is elfelejteni, hogy létezik világ a sziklákon a parti fövenyen, vagy éppen az aprócska kis falucska egyetlen főterének büntetnivalóan óriási hamburgerén kívül. Marta’s Vinyard elsősorban a tehetősek gyűjtőhelye, így biztos lehettem abban, hogy engem nem nagyon keresnének arrafelé. Nem is ott, hanem Bronxban kerestek, és ha már ott jártak, a biztonság kedvéért megölték az engem felkaroló családot. Itt létem során először került veszélybe a helyzetem, így menekülnöm kellett. Egészen Manhattan-ig futottam. Egy nem éppen nívós, szinte magába olvasztó környéken leltem otthonra. A ház, ahol a lakást béreltem olyan volt mint bármelyik a környéken, és ha nem nőtt volna a bejárat mellett egy óriási kanadai hárs, minek ágai olyanok voltak mint egy ég felé nyúló óriás, lehet össze is kevertem volna  a környékbeli épületekkel.
Az öt év alatt új állásom lett, mármint hivatalos, nappali, és mellette éltem a saját, megszokott éjszakait, amelyben a neten, VPN-es hálózaton keresztül kaptam a megbízásokat. Az életcélom a várakozás volt, és az, hogy az elkövetkező három évet túléljem anélkül, hogy megint költöznöm kellene. Mondhatnám, hogy egy évvel ezelőttig merő unalom, és egyhangú volt az életem. Aztán a szomszédba új lakó költözött. A főbérlőm szerint megvásárolták a lakást, egy egyedülálló fehér férfi. Ennyit tudott csak mondani róla. A gyanúmat azonban nem tudta elaltatni. Nekem mindenki potenciális veszélyforrás volt, aki ismeretlenül bukkant fel a közelemben. Ráadásul ez a pasas maga volt a két lábon járó zajforrás. Egy hónap után azt gondoltam, hogy talán befejezte a felújítást, amikor valami mással újrakezdte. Ciklikus rendszerességgel ismétlődtek a zajos és csendes időszakok, ez pedig lassan kezdett kiborító lenni. Volt amikor azt gondoltam, hogy lassan már nem felújít, hanem szétbont és újrarak, vagy esetleg egy teljesen új épületet húz fel a lakáson belül. Mivel éjjel sokszor melóztam, nappal szerettem volna aludni, olyankor legalábbis amikor nem kellett éppen a hét három napjából az egyiken bemennem a közkönyvtárba is dolgozni. Épp csak elszunyókáltam, amikor felbőgött a fúrógép, nyikorgott az ütvefúró, zokogott a fal a csiszoló hangja alatt. Időnként elővettem a párna alól a töltött fegyvert és a fal felé céloztam vele, egy pár másodpercig komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy egy sorozatot engedek bele, ha nem hagyja abba záros határidőn belül, de erre végül nem került sor. Nem azért mert lehiggadtam, hanem mert nem szerettem feltűnést kelteni. Pont ez volt az oka annak, hogy közel egy évig ha nem is könnyedén, de valahogy elviseltem a szomszédom különös hóbortját.
Úgy két hete csend volt, és már kezdtem megnyugodni, hogy talán végre sikerült mindent a helyére raknia, nem lesz több kőműves-ács-villanyszerelő munka, amikor is tegnap megint kopácsolás hallatszott a szomszédból. Délután kettőtől, mint egy zárlatos fakopáncs legalább három órán keresztül. Nem tudom mit csinált, de úgy éreztem, hogy most jutottam el a tűrőképességem határára.
Viszont annak ellenére, hogy jelen pillanatban a szomszédban lakó férfi volt az első és az egyetlen, akit közellenségnek nyilvánítottam az örökös zajongása miatt, mégis igyekeztem higgadtan és lehetőleg konszolidáltan kezelni a helyzetet. Főztem egy igazi, hamisítatlan orosz káposztalevest, amelyet egy melegen tartó éthordóba tettem. Egy termoszba orosz fekete tea került, méregerősen, cukor, citrom vagy éppen tej nélkül. Elővettem a saját használatra összekészített szerszámos ládámat. Egy egyedül élő nőnek nem csak a villanykörtét kell megtanulnia kicserélni az évek alatt, és a paranoia miatt nem szívesen hívtam szerelőket. Kivéve ha a mosogatógép elromlott, vagy eldugult a lefolyó, ami ebben a régi és kissé azért viharvert házban elég sokszor előfordult. Magamra vettem egy lila melegítőt, egy pár árnyalattal sötétebb egyszínű pólót, a hajam összefogtam lófarokba, és pontosan éjjel tízkor átsétáltam a szomszédba, mintha verőfényes reggel lenne, de legalábbis olyan időszak, amikor a kedves szomszéd dolgozgatni szokott. Határozottan dörömböltem az ajtaján, aztán még jó párszor egymás után megnyomtam a csengő gombját is.Szerencsétlen szerkezet odabent úgy nyekergett, mintha egy kimiskárolt macska lenne. Szemforgatva húztam el a számat. Egy év alatt nem jutott el oda, hogy megcsinálja a csengőjét rendesen, ez azért rekord. Odabent halk neszezést hallottam, majd valamiféle morgolódást, és lépteket az előszoba felé.
- Kinyithatod nyugodtan. A szomszédból vagyok, nem valami baltás gyilkos, sem a szerszámos ládás piroska lilában.- magyaráztam egyelőre csak az ajtónak, és amikor az ajtó lassan kinyílt, megpillantottam mögötte a szomszédomat teljes életnagyságban, álmosan, ágygyűrötten.
- Felébresztettelek? Helyes. Mert én elaludni nem tudok tőled napközben. Cirka egy éve. De ha már így alakult, és lásd békés szándékkal jöttem, hoztam egy kis ellátmányt. Neked is meg a lakásodnak is. Amúgy Szvetlana vagyok, innen a bal oldaladról. Mármint nekem bal, neked jobb.- magyarázom kedélyesen, mintha tényleg nem este tíz óra lenne.
- Szóval? Hajlandó vagy megbeszélni ezt a zajkérdést? Nálad is beszélhetünk, de akár nálam is.- nem szívesen mentem volna be egy idegen lakásába, de egy dolgot sikerült lenyomoznom róla a forrásaimtól: Alarick a neve, és zsaru...hogy milyen, azt nem tudom. Viszont szándékosan nem mondtam ki a nevét, nem akartam, hogy tudja, legalább ezzel tisztában vagyok.

Svetlana and Alarick

„Mindent a maga idejében!” – új otthonának falai között töltött első néhány napban… hétben és talán hónapban is, ezekkel a semmit se jelentő, de mégis, botor és világtalan emberekben fals reményeket ébresztő gondolatokkal igyekezett nem mást tenni, egyszerűen csak túlélni. Áthidalni a nehézségeken, elevickélni a kitűzött célig. Na nem ám a legutolsó, legvégső simításokig, mikor a kedves családi kép is felkerül a falra, ahol papa-mama-gyerekek boldogan mosolyognak, esetleg az otthonosság képét jelentő, gondosan kiválasztott függönyök is a karnisokon tetszelegnek már, hanem a legkönnyebben elérhetőig. Az első lépcsőfokig, ami a haladás útján elindíthatja a zűrzavaros, kacskaringós folyamatosak.
Megállás nélkül mantrázta magában a világtalan, reménykedő szavakat… akkor, amikor télnek idején egész éjjel fagyoskodott a be nem vezetett fűtés miatt, s vaskos, dohos szagú paplanok rejtekében, vacogva igyekezett álomba szenderülni, hogy aztán megfeledkezve az egész lakást borító porról és koszról, mezítlábasan, hajának szénakazalszerű boglyával csattogjon el a fürdőszobáig. Tükör nem volt. Víz is alig, és ami volt, eleinte csak hideg sugárban csordogált fémes, rozsdás ízű kesernyével az ezer éves, vízkő kristályoktól tüskéssé vált csapból. Arról, de még a wc tartályának műanyag oldaláról is olyan cseppkövek nőttek elő, aminek még a barlangászok, ásványkutatók és egyéb tudományág agyasai is a csodájára jártak volna, hogyan képes egy egyszerű lakóházban ilyen kristályokat növeszteni a kedves tulaj, míg a természetben X száz, vagy ezer évre van ehhez szükség? Mintha legalábbis rajta múlt volna.
A padló mindenütt renoválásra szorult. Itt-ott feltört és végig repedt a kő ki tudja, hogy mitől, másutt a parkettát zabálta fel a szú, vagy törték fel az elődök a bútorok folyamatos tologatásával és húzogatásával. Tapéta málladozott a falakról, penészfoltok és telepek egész garmadája terpeszkedett a lábazattól egészen a plafonokig. Az ajtófélfákról csüngtek az ősrégi, kilincs és zár nélküli ajtók, amiket csak és kizárólag a szentlélek tartott a zsindelyeken. Ezernyi, temérdek és milliárdnyi munka volt a lakással, mintha egy szellem járta, lelakott lyukat vett volna magának. Viszont jóformán ingyen volt, noha tudta, hogy a felújításra rá fog menni a gatyája is, hát még az a kevés ideje, amivel rendelkezett munkaidőn kívül. De nem vágyott sokra, nem akart sokat, csupán a legegyszerűbb, legnaturálisabb és sterilebb közeget. Világos, tiszta falakat, sötét padlókat, a férfiasság jegyében. Semmi fodor, semmi cicoma. Azt viszont ő akarta a két kezével megteremteni magának. Olyanná, amilyennek elképzelte, s úgy, hogy közben legyen valami a tarsolyában, amivel ki tud zökkenni a melós mindennapokból, s egyfajta feszültséglevezetésként használhatott töltekezés gyanánt.
Ez viszont áldozatokat követelt a munkájában, a megszokott, jól bejáratott mindennapokban. Számos napot nem az otthonában kezdett – annak élhetetlensége miatt nyilván - hanem az irodájában, ahol álomra is hajtotta a fejét a szükségesnél jóval rövidebb bőrkanapén, minek után a töke is tele volt már az örökös kosszal, porral és hegyekben álló mocsokkal. A doh, vagy pedig a fullasztó festék szagával, ami beleitta magát a hajába, a ruháiba, amiket pedig ténylegesen, végérvényesen átköltöztetett az irodába.
És ugyan így áldozatot jelentett a szomszédok szempontjából is, akiknek viszont el kellett fogadniuk azt, hogy munkálatok folynak a lakásban, aminek pedig nem lesz egy hamar vége. Egy gond volt csupán: ilyen szempontból Alarick rémes szomszéd volt. Olykor – és nagy általánosságban ez volt a jellemző – elfelejtett szólni, ha előkerült a fúró, csiszoló, vagy épp a kalapács. "Úgyis észreveszik" A munkamorálját tekintve pedig, nem volt jól időzített rendszere az örökös kopácsolásnak és barkácsolásnak. Hol az éjszaka közepén állt neki festeni, mázolni és gipszelni, hol pedig nappal gondolt egyet, s már szaggatta is a falakról az idejemúlt, ütött-kopott lambériát... már, ha az ideje engedte, hiszen volt, hogy egy, kettő vagy egy egész hónapig nem történt semmi. Arra persze igyekezett figyelni, hogy éjszaka ne hangoskodjon, az már más kérdés, ha akadtak olyanok, akik inkább éjjelibagolyként remekeltek, és nappal tértek volna nyugovóra.
Hosszú ideje az első olyan napot tudhatta a magáénak, mikor mindenre volt ideje, és csupán egy valamit, a munkát kellett mellőznie. Illetőleg, ha volt valami, amiről meg kellett volna feledkeznie a szabadnapjára való tekintettel, az az asztalán tornyosuló papírhalom volt, melyeket jó néhány napja már, hogy ide-oda tologatott, halogatott. „Majd!” Amit tudott, és amiről tudta, hogy gyorsan lezárható, azt előre vette, s későbbre hagyta azt a stószt, amiről fingja nem volt, hogyan ugorhatna neki, vagy miként piszkálja meg, hátha megunja az a folyamatos nógatást, és úgy dönt, megoldja magát. És voltaképp, számos alkalommal eljátszott magával a gondolattal is, hogy mi lenne, ha beadná a derekát, és megfogadná a "legbölcsebb bölcsek" által emlegetetteket: Az a feladat, amely nem oldódik meg magától harminc nap alatt, nem érdemli meg, hogy foglalkozzanak vele! – bár megtehette volna, hogy vár még néhány napot, hogy kifusson abból a bizonyos harminc napból, s röhögve, hahotázva kocogott volna a felsőbb hatalmak irányába, mondván: evvan hapsikáim, nem oldódott meg. Viszont tartott valamitől: mind a hat ott várakozó ügy olyan lesz, mint amivel egy kollégáját is felkereste a minap. Ha pedig a megérzései nem csalnak, csúnya, kellemetlen, hajmeresztő heteknek néz majd elébe.
Nem véletlen, hogy aznap korábban ágyba bújt… már, ha az elnyűtt, fal felé fordított kanapé ágynak volt nevezhető. Szabadnap ide vagy oda, dolgozott ő megállás nélkül. Robotpilótára kapcsolva barkácsolt, rendezkedett egész álló nap, mígnem a különböző fúró, zúgó, ütlegelő eszközöktől reszkető, fáradt kézzel, „mára kellően elfáradtam, s a művelet ezzel el is érte a célját” végeredménnyel nyugtázta a napot.
Alarick nem szenvedett üldözési mániában. Egyetlen számon tartott ellensége csak az idő volt, az pedig nem szorított még sohasem pisztolyt a fejéhez legszebb, legmélyebb és legnyugodtabb álmaiban. Így hát nem látta értelmét annak védelmében szuszókálni, s a párnája alá rejtve készülve fel a legrosszabb arcú vendégekre, akiket csak számba lehetett venni. Ettől függetlenül, amint meghallotta az idegesítően nyekergő hangot, már élesedtek is az érzékszervei. A tompa hallása, amivel addig csak az örökös rémálmainak visszhangját hallotta, akkor már a külvilágra koncentrált, és a sötétséghez szokott szemei is versenybe szállhattak volna egy-egy éjszakai állattal. Fáradtan, kicsit talán elgyötörten tápászkodott fel, s mászott át a kanapé háttámláján. Roppant termete ellenére a talpa pont olyan nesztelenül érintette a földet, mint egy nagymacskáé, csupán ő nem azok kecsességével bírt és rendelkezett, annál is inkább egy orángután setesuta trampliságával. Hosszú karjai szélmalom módjára csapkodtak a levegőben, mikor ide-oda toporogva belebújtatta mindkét lábfejét a papucsába.
Vontatottan, kintről beszűrődő fénynek hála vadul hunyorogva tájolta be az ismerős, mégis oly’ ritkán látott arcot. Homloka az ajtófélfának billent, s egy „Hmmm?”-szerű hortyogásra futotta csupán, ami a rekedt, mély hangján pont úgy hangzott, mint egy szomorúan bőgő tehén sírása, miután elválasztották tőle a borjúját.
- Tudod – emelte a feje fölé a karját, s azzal támasztotta tovább a fát – megboldogult nagyanyám egyszer azt mondta, mikor egész éjjel ébren voltam és nappal óhajtottam aludni, hogy aki éjjel legény, nappal is legyen az. De amúgy tényleg bocs. Nem áll szándékomban az egész háztömböt magamra haragítani, márpedig a legtöbbek éjjel alszanak, úgyhogy… - nem volt rest pimaszkodni, s annak ellenére is vígkedélyűnek tűnhetett, hogy fáradt karikák terpeszkedtek a szemei alatt, akkor ébredt fel, s hosszúra nőtt, de mindig úgy viselt haja is megközelítőleg úgy festett, mint egy nagy kupacban a fenyőfára szórt angyalhaj. Rémesen.
- Tehát ruszki vagy. Most már ezt is tudom. Ez a lakás tényleg tele van „idegenlégiósokkal”. Alarick – bökte ki a nevét, és talpig pizsiben, ami ez esetben egy régi tréningnadrágot jelentett és egy elnyűtt papucsot, kilépett az ajtó elé – természetesen, állok rendelkezésedre, már amennyiben tényleg nem tűr halasztást, és „édes a bosszú!” felkiáltással, ellehetetlenítesz az alvástól. Amúgy meg a barlangom pont olyan, mint amilyennek eltudod képzelni a kalapálások révén. Egy csatatér, szóval… veszélyes terep, egy tenyérnyi tiszta, vagy valamire használható felület sincs benne. Tehát – torokköszörüléssel túrta át a haját hosszú ujjaival – vagy itt ragadunk a küszöbön, vagy pedig megvárod míg felveszek egy felsőt, és „randi” nálad két perc múlva.

Alarick & Svetlana

Mindent összevetve: a zajos szomszédot, a nem túl bizalomgerjesztő környéket, vagy éppen az időnként pofátlan ajánlatokat tevő főbérlőt, nem szívesen költöztem volna ismét. Az én esetemben az új környezet, annak a feltérképezése, a lehetséges támadási felületek és lehetőségek kiküszöbölése rengeteg energiát és időt emésztett volna fel. Nem beszélve arról, hogy újabb kamu munka után kellett volna néznem. Amíg mások olyan könnyedén és egyszerűen bútoroztak át egyik lakásból a másikba, én ezt nehezen tudtam volna megtenni. Én alapvetően is a földhöz ragadóbb népek szülötte voltam. Számomra nem volt olyan egyértelmű és magától értetődő, hogy ma itt, holnap máshol kelek fel. Noha papa egészen apró koromtól arra készített fel, hogy egy napon majd messzire kell utaznom, és ott egy időre magamra leszek utalva. Egy ideig azt hittem ez is valami tanmese, egy a sok közül, amit elég korán a fejünkbe vert az öcsémmel együtt. És valószínű addig a pillanatig így is véltem, amíg ténylegesen el ne érkezett a búcsú ideje.
Származásomat tekintve csupán egy részem tiszta orosz. A papa oldaláról fafejű, kemény kötésű, az idő próbáját többször is kiállt grúz felmenőkkel rendelkezem. Erről a népcsoportról tudni kell, hogy bár képes lenne az egész életét a jég hátán is leélni, elviselni mindent, ugyanakkor konok, karakán és rettentő módon önfejű, lobbanékony is egyben. Azt hiszem ezen jellemvonások közül a lobbanékonyság állt hozzám a legközelebb, amit a higgadt, és a végletekig türelemmel várakozó orosz mentalitásommal ötvöztem. Időnként roppant nehéz volt összhangba kerülnöm még önmagammal is. Ugyanakkor ez a tizenkét év, amit a családom nélkül voltam kénytelen tölteni, gyakorlatilag gyerekfejjel a nagybetűs életbe dobva, korán megtanított, hogy nem minden esetben kifizetődő, és hovatovább hatásos dolog az első felindultságra hallgatunk. Ha így tettem volna, akkor minden bizonnyal úgy nézett volna ki a szomszéddal közös falam, mint egy kiszuperált tésztaszűrő. Amennyiszer én már gondolatban meg akartam ölni, felért egy kisebb sorozatgyilkossággal: sorozatban ugyanazt a személyt.
Bosszú volt ez a részemről, méghozzá olyan fajta, amilyet alapvetően a higgadtabb, de mégis bosszús amerikaiak követtek volna el a szomszédaik ellen. Terveim között szerepelt, hogy végignézem miképpen folytat küzdelmet a méltán híres köménymagos orosz káposztalevessel, ami minden kanálmozdulatnál citromsavanyságúan húzza össze a száját a tapasztalatlanabbaknak. Kapott volna igazi orosz fekete teát, ami ha jól van elkészítve, üt mint a mákony. Mindezt persze szigorúan olyan időpontra ütemezve, amire teljesen biztos, hogy nincs felkészülve. Normális ember este tízkor már alszik, nekem viszont ilyenkor indul be a valódi élet, ilyenkor kellene teljesítenem olyan megbízásokat, amik koncentrációt igényelnek. Olyan koncentrációt, amire délután vagy délelőtt sikerül aludnom egyet.
- Bölcs asszony volt a nagyanyád. A mondás igaz is. Aki éjjel legény, az nappal is legény, csak éppen olyankor pihenőpályán legénykedik.Nekem azt is tanította az enyém, hogy télen hordjak sapkát, mert kopasz leszek mint egy csuhás szerzetes, meg azt is, hogy ha kiállok az esőre megnövök. Jah és azt is, hogy ha éhes vagyok egyek. Bölcsek voltak ezek az öregek, cííííj.- húzom cöccögősre a végét a mondanivalómnak, és cseppet sem rejtem belőle a szarkazmust, ugyanakkor elnézően csak vállat vonok, mert mégis, a végére valamiféle bocsánatkérést odabiggyesztett.
- Mielőtt még közelebbi kapcsolatot ápoltok az ajtófélfád meg te, úgy….- sikerült egy másodpercre belesnem, és amit  a lakásból láttam, több volt mint ijesztő. Mondanám, hogy egy év alatt sikerült lebontani a teljes ingatlant, de ez esetében inkább kritika lett volna mint bók.
- Ejjha, ennyi idő alatt azt hittem minimum a Szent Szófia székesegyház miniatűr mása, a konyhában meg a Sagrada Família is elkészül. Azért nyugtass meg, hogy nem a teljes nevadai sivatagot hordod majd ide.- a kijelentését hallva a származásomat illetően bólintok. A nevére is, ha már elméletileg most hallom először.
- Ruszki. De van még egyéb más szinonímája, úgy is mint komcsi, vörös patkány, elvtárs és hasonló kedves, majdhogynem szívmelengető kifejezés. Én jobb szeretem azt, hogy orosz. Van egy olyan sejtésem, hogy nem a vagány amcsi szóhasználatom vitt erre a végkövetkeztetésre. Alarick. Te meg úgy látom egy esőn sokat állt, jenki vagy.
Vigyorogva rázom a fejem a kis monológra, miközben végignézek rajta, és egy pillanatra az ajtóm felé pislogok, majd vissza ide a küszöbre, ahol szépen ott ragadtunk.
- Igazán boldogan élvezném még a küszöböd adta kényelmet, vagy bámulnám még a kidolgozott felsőtested, meg a fodrászok rémálmát megtestesítő hajkoronádat, de ha randihelyszínt kell választani, akkor inkább zárt ajtók mögött. Nem szeretném, ha a fél folyosó rólunk pletykálna két hétig. Két perc.- emelem meg a mutató és a középső ujjam V alakban, majd hátat fordítva neki elindultam a saját lakásom felé.
Résnyire nyitva hagytam az ajtót, remélhetőleg a két perc nála valóban két perc. Elvégre nem kell sminket igazítania, és még virágot sem várok el tőle. Illetve de. Elvárnék. Az egy évnyi zajért minimum egy kazal virággal jönne nekem. De nagy duzzogva mogyorós csokoládét is elfogadnék. Idejét nem tudom megmondani mikor ettem hamisítatlan hazait.
Az előszobán át egy apró kis két lépéses folyosó vezetett a nappaliba, azon át nyílt jobb kézre a konyha, bal kézre a hálószoba, és abból egy valamikor gardróbnak szánt helyiség, amit én nemes egyszerűséggel egy vasajtóval lezártam, és ott alakítottam ki a dolgozószobámat. Az ajtó minden esetben zárva volt. Ha bent tartózkodtam azért, ha meg idekint akkor azért. Olyan volt kicsit, mint egy aprócska, manóknak tervezett trezor. A nappalim és alapvetően az egész lakás átlagos volt. Egyetlen apróságot leszámítva: a nappali két olyan falrészét, amin nem voltak ablakok, a földtől a plafonig futó polc borította, és a polcokon megszámlálhatatlan mennyiségű, nagyságú, mimikájú törpe tanyázott. Kicsit olyan volt az egész mint egy gyerekek számára tervezett kínai agyaghadsereg, csak manókból.Az egyetlen hóbortom, amit képtelen voltam abbahagyni. Tizenkét éve, amikor először az Államokba jöttem vásároltam az elsőt a repülőtéren. Aztán a másodikat nem messze a bronxi lakásomtól, egy kis játékbolt kirakatából. Ott állt, és egyszerűen akarta, hogy megvegyem. Onnantól pedig képtelen voltam ellenállni akár egynek is, ha éppen szembejött velem. Csak ott álltak, ültek a polcomon, és ha kicsit szentimentálisabb lennék, ami nem mellesleg elég sokszor vagyok, akkor azt mondanám, hogy az itt eltöltött éveim valamiféle lenyomatai voltak ezek a figurák.
A konyha apró előkészítő pultjára lepakoltam a korábban a szomszédnak szánt holmikat, amelyek nem vesznek kárba, csak a helyszín lesz más az elfogyasztásukra. Visszasétáltam a nappaliba, és éppen Artúrt, a márvány színű aranyhalat etettem meg, amikor a bejárati ajtót hallottam záródni, majd pár lépés után megjelent a szomszédom teljes életnagyságban, pólóban, tűrhető fizimiskával.
- Menjünk a konyhába! Még mindig úgy nézel ki, mint ahogy én érzem magam reggelente, ha nem tudok elaludni. Van igazi, hamisítatlan grúz fekete teám. Ha ettől nem ébredsz fel, akkor semmitől. Na ne nézz rám úgy azokkal a boci szemekkel! Mondtam már, hogy nem vagyok baltás gyilkos és méregkeverő sem. A zajongásod miatt gondolatban nagyjából ezerféleképpen nyírtalak már ki, de alapvetően egy békés….uhm….ruszki vagyok. És ezt a helyzetet szeretném viszonylag békésen megoldani, és megbeszélni. Na jössz?- indultam el a konyha felé, ami nem volt túl nagy, de egy olyan egyedülálló nőnek mint én, tökéletesen megfelelt. Két csészét vettem elő, majd tettem a konyhaasztalra, végül a termosz tetejét lecsavarva, és a teákat kiöntve beszéltem hozzá, néha felpillantva rá, felvéve a szemkontaktust. Aztán az egyik csészét közelebb toltam hozzá.
- Szóval….ha nem hadititok, elárulod nekem, hogy mégis mi a csuda történik közel egy éve a szomszédban, nálad? Mert….bár nem vagyok szakember, de egy felújítás, kivált egy ilyen kisebb méretű lakásé, nem szokott olyan mértékű lenni, mintha most építenének fel egy piramist.- leültem vele szembe az asztalhoz, és közelebb húztam magamhoz a teáscsészét. A szemeim felragyogtak.
- Egy kis rumot nem kérsz bele?

Svetlana and Alarick

Megélt, imádott, körülrajongott és ugyanakkor utált, tisztaszívből gyűlölt, velejéig rothadt világunkban nem kevesebb, háromfajta férfit különböztetünk meg egymástól… jó, meglehet, hogy van az több félefajta is, ha bajuszcincáló és idegtépő apróságokba akarunk belekötni, viszont a mi történetünk szempontjából ez aligha lényeges. Így tehát, első körben - ha már a hímek krémjébe akarunk betekintést nyerni - ott vannak azok, akik egész életükben nagy kanállal habzsolják a nők gyülekezetében dúskáló, ilyen-olyan pernahajder élvezetek oltárán áldozó mézes, Kánaán-szerű életet. Nekik aztán túlzás nélkül, minden ujjukra jut egy-egy bájos, szemrevaló nő, akit boldoggá tehetnek, ha csak ideig-óráig is. Valakinek már ez is elég. Azok a pasik, akiket valamilyen oknál fogva imád és rajong a gyengébbik nem legtöbb képviselője, s talán nem is a Dávidszobrokat megszégyenítő, lehengerlő külcsín miatt. Mert lehet ám mondani, hogy a mai világban „minden a külső”, ám ez nem igaz. Legtöbbször a pénz győz. A vaskos buksza, a jó mély zseb… a piros Ferrari a fejhajtón, tök totál mindegy, hogy mekkora paraszt az, aki vezeti. Másszor viszont – és akkor még ez a jobbik eset - a lehengerlő sárm győz - ami pedig nem jelent egyet a szívdöglesztő külsővel - amivel egykoron példának okáért Dr. House is bírt… mert be kell látni, a flúgos nem volt feltűnően jóképű, sőt mi több! Annak aztán soha nem lehetett nevezni, de valamilyen oknál fogva minden nő bolondult érte, és totálisan belehabarodott a személyébe. Éveken át a csapból is Dr. House és annak kék szemei, na meg a fanyar, narcisztikus, csípkelődős természete folyt.
Másodszor, ott vannak azok, akiknek viszont soha nem jut nő. Mert balfékek. Nem tudnak udvarolni, ha pedig mégis, halványlila fogalmuk sincs arról, hogy miként kell egy nőt megtartani. Édesgetni, szeretgetni. Zöldfülűek, papucsok, vagy szimplán teljes mértékben impotensek a kapcsolatokban, s jobban elvannak az úgynevezett magányos farkas szekcióban mint, hogy különösebb erőfeszítéseket tennének ennek megmásításának érdekében. Nem keresik, vagy nem is akarják azt, csupán fellengzősen, nagyképűen játsszák az eszüket a többi pasas körében, hogy „hány nő volt már meg”. A szemükben viszont mindig ott csillog, hogy „hű baszdmeg, majdnem lebuktam…”. Az első versenyzőnk még mindig szimpatikusabb mi? Legalább őszinte… és sármos, ugyebár. Mint House.
És ott van az a bizonyos legendás harmadik: Alarick, aki külön mintapéldánya a fajtájának. Akinek jutna, de nem akarja, hogy jusson. A „pasi”, aki ért a nők nyelvén, csupán túlontúl idióta és óvatos ahhoz, hogy megakarja tartani bármelyiket is. Az örökös, „csak meg akarlak védeni magamtól” kijelentések mögött kifogásként a mérhetetlen mennyiségű félelem, bizonytalanság és elveszettség bujkál. Lélekben viszont a tökéletes, betölthetetlen űr tátong ott csupán, s képtelen arra, hogy tényleg, szívből szeretni akarjon valakit. „Túl nagy felelősség” – állította évek óta. A „pasi”, aki körül térülnek-fordulnak a nők, s ha nem épp a munkahelyén fut össze egy-két szemrevaló, kedves, bűbájos ügynök nővel, hát az utcán, vagy éppen a ház valamelyik emeletén gáncsolja ki, önti le egy… ha nem éppen az ajtajának küszöbét választják hajótörött szigetként. Az a fajta ő, aki mágnesként vonzza a szebbik nemet – ezért vagy azért - s mindig talál egy-egy gyönyörű teremtést, akin néhány pillanat erejéig megakadhatnak a sokat látott, bölcsességről és elveszettségről árulkodó zöld íriszei. Mert igen ám, a csipáin túl jól látta a csinos, vadmacskaszerű nyúlánk alakot. A kései órák ellenére éberen csillanó, igéző szempárt és a porcelánbabákéra emlékeztető arcot. Még a pimaszkodó, élcelődő természete is imponált volna neki jobb esetben. Amolyan „felhívás keringőre” élvezeteket lobbantott volna lángra benne, de nem… őt akkor még néhány perc erejéig más sem izgatta jobban, mint, hogy mihamarabb lerázza, és ismét álomba szenderüljön a jobb napokat is látott lakásában. Erre a beszélgetésre vissza lehetett térni reggel is, gondolta.
Ahogy ciccegett a szomszéd, úgy ő is hasonlóan tett, mintegy reflektálva rá, majd szabad kezével az álmot dörzsölve a szemeiből, elhúzta a száját.
- Még jó, hogy nem ismertem a nagyanyámat… mindenesetre jó volt elhinni pár másodpercig, hogy akár nekem is mondhatták volna ezt – zöld szemeit vékony réssé szűkítve fürkészte tovább a nő arcát – nagyon vicces kedvedben vagy így, közel – lesett hátra az ezer éves, rogyadozó asztalon hagyott, piros számmal kijelzett órán – fél tizenegy magasságában – arról azért nem tett említést hogy másszor ő is hasonlóan éber és „vidám hangulatú” szokott lenni ilyenkor, főleg ha éjt nappallá téve kínozták a rémálmok. Mikor a bent látottakat érte kritika, ismét hátrafordult, de immáron úgy, hogy a nőnek is jobb rálátása nyíljon a bent uralkodó katasztrófára.
- Hé?! Nem lehet mindenkinek annyi ideje, hogy unalmas óráiban a szomszéd küszöbén toporogjon és számon kérjen rajta ezt meg azt. De tényleg kritikán aluli a lakás – arckifejezése, és a hangjában bujkáló csalódottság is arról árulkodott, hogy nem büszke a „gyorsaságára”, de mentségére szóljon, dolgos, kőkemény munkával teli életet élt ügynökként – viszont nem kerülhet egy éppen aktuális sorozatgyilkos a második helyre, csak mert nekem a lambériát kell levakargatnom a falról – ez pedig tagadhatatlan volt. Akadt, hogy hosszú napokon át az állam másik végében szorgoskodott, ha éppen oda szólította a kötelesség, s jól lehet, akadtak olyan esetek is, mikor Amerika legtávolabbi pontjába kellett utaznia. „Távmunkában” pedig a lakásfelújítás nem végezhető el, mint ahogy a szerszámok se fogják önállósítani magukat.
- Bocs, nem sértésnek szántam, csak… mindegy, ezen nincs mit szépíteni – érezte ő, hogy az a bizonyos „ruszki” megjegyzés nem épp a legkedvesebb és legszerethetőbb megjegyzés volt a részéről, de már nem tudta kijavítani magát. Mindig utólag okos az ember, noha az arcán azért megült némi savanyú és kellemetlen grimasz, amiért a modora csiszolatlan maradt így éjszakába nyúlóan, egy nem várt ébredést követően – sokáig nem indult be nálam normális mértékben a növekedés, szóval anyám elhivatott kertész révén engem is kiültetett a rózsák közé, hátha segít rajtam egy kiadós esőterápia – fapofával, csupán a hangjában rejtező pimaszkás, játékos éllel védte a közel két méteres magasságát. Tény és való, megtermett ember volt. Magasságához kellő mennyiségű „testesség” is társult, többnyire izom formájában. Emiatt is tűnhetett olyan rémesen robusztusnak, noha függetlenül mind ettől, nagyon is „egyben volt”.
- Senki nem mondta, hogy ide kell jönnöd, na! Mit gondolsz, hogy alszok? Csipkerózsika mozdulatlansággal, tökéletesen belőtt séróval, talpig öltönyben meg makkos cipőben? – s mintha csak megcsípték volna a fenekét, vad mozdulatokkal igyekezett az ujjaival elegyengetni a kazalszerűen ide-oda ágaskodó hajtincseit – két perc! – nyomatékosította a szomszédban.  
Alarick és az idő, mint olyan, mindig hadilábon álltak egymással. Az ő esetében pontosságról csak akkor lehetett beszélni, ha munkáról volt szó, de alapjaiban véve soha nem erőltette meg magát azért, hogy mindenhova percre pontosan, időben érjen oda. Ez alkalommal viszont pontos volt, s még az előtt betette maga mögött az ajtót a kedves szomszéd lakásában, mielőtt még az összes álmot kiűzhette volna a szemeiből.
- Ó – bukott ki belőle az akváriumban lubickoló halat látva – remélem lesz kire bízni, ha esetleg elmész itthonról. Nem vagyok az a jófajta szomszéd, aki felügyeletet vállal más portékája meg kiskedvence felett – két dolgot nem lehetett rá bízni: élőlényeket és a főzést. Róla aztán elmondható volt, hogy egy aranyhalat nem volt képes életben tartani, s bár édesanyja kőkeményen serénykedett és el is érte, hogy legyen néhány szobanövénye, aminek gondját viselheti, és az a szoba ékesítéseként szolgálhat, de… ugyan ott tartott, ahol a part szakadt, mert azok elfonnyadva vagy tökéletesen kiszáradva kókadoztak az ablakpárkányon.
- Kérlek…. – horkantott, s ujjait a hajtincsei közé túrva poroszkált Svetlana nyomában – négy napja úgy meg vagyok zavarodva, mint vasorrú bába a mágneses viharban! Azt se tudom mikor vagyok ébren és mikor alszok, erre még te is rám rúgod az ajtót – tagadhatatlanul beszippantotta őt egy „régiúj” ügy, amit előkapirgált a papírkupacok legaljáról. Felemésztette nem csak a mindennapjait, de a józanságát is, és ezért se meglepő, hogy olykor ő se volt tisztában azzal, hogy mikor volt éber, mikor pedig hulla állapotában.
- Jól hangzik. Pintben mérem a koffeint – utalt megütközve a csészék hozzá mérten elenyésző méretére. A kettő együtt elveszett volna a péklapát kezében -… úgyhogy csak remélni tudom, hogy igazad lesz – azokban a percekben úgy érezte, hogy koffein ide vagy oda, állva és ülve is képes lett volna elaludni – nálam békésebb embert nem fogsz találni – nem tudta leplezni a hangjából is csöpögő szarkazmust, ám onnantól kezdve mindent elnyomó némasággal nézte végig, ahogy a nő kiöntötte a teákat, és az egyik csésze elé került. Íriszei kíváncsian, kicsit talán vizslatóan méregették őt, majd egy mély, reszelős sóhajjal huppant le az egyik szabad székre.
- Nincs sok, de főleg nem elegendő időm arra, hogy csak és kizárólag azzal legyek elfoglalva, hogy a lakásomat alakítgatom és ott barkácsolok. Persze, ha kivennék egy-két hét szabit, talán kész lennék a nyolcvan százalékával, de jelen állás szerint nem tudom ezt megtenni. Szóval… akkor kapirgálok, kalapálok meg csiszolok és festegetek, mikor arra lehetőségem van… egy-egy hétvégén, késő délután, vagy késő éjjel. Azokon a szabadnapokon, amiket elő tudok bogarászni magamnak a milliónyi túlórámból. És többnyire nappal, ha már a ház legtöbb lakója akkor éli a szintén aktív életét – belekapaszkodva a porcelánba, néhány kortyot a szervezetébe juttatott, majd az ajkainak teamentesítését követően folytatta – valahol viszont, bár mások számára nyilván idegőrlő és zavaró lehet, de kikapcsolódásnak és feszültség levezetésnek is jó, ha van mit barkácsolni néha. Ide vele – biccentett a felkínált rumra – és veled mi a helyzet? Mivel foglalkozol a kései haletetésen kívül, hogy éjjel jobb dolgod sincs, mint kukorékolni és a szomszédod ajtaján dörömbölni puszta revansként, teát meg ki tudja még mit kínálgatva, nem úgy, mint a „normális átlag emberek”, akik mind ezt, nappal teszik meg? Már ha megteszik?

Alarick & Svetlana

Ha jobban megnézzük a jelenlegi életemet, csak nyomokban tartalmazta azt aki egykor lehettem volna. Mint minden lánynak akkoriban a környezetemben, nekem is megvoltak a magam elképzelései a jövőmet illetően, amely messzebb mutatott ugyan annál, hogy egy ugyanazon városban éljem le az életemet, de semmiképpen sem a családom nélkül. Apa többször tett rá utalást, és megpróbált felkészíteni bennünket Jozsával, de valahogy könnyebb volt valamiféle önámító tagadásban élni, semmint elfogadni, hogy egy napon majd nélkülük kell boldogulnunk.
Amerika, és azon belül New York semmiben sem hasonlított Jekatyerinburgra, ahogy az itteni életem sem arra, amit magam mögött hagytam. Egy dologhoz értettem, de ahhoz nagyon: rejtőzködni, és valaki másnak adni ki magam,mint aki valójában vagyok. Eddig ez tartott életben. Nem volt szokásom barátokat gyűjteni, vagy hosszabb időre társasága lenni bárkinek, hiszen sosem voltam teljesen őszinte. Nem is terveztem az lenni. Ettől még volt igényem emberek jelenlétére az életemben, volt igényem a szórakozásra, beszélgetésekre, vagy éppen arra, hogy valaki ott legyen mellettem reggel ha felébredek, és ez nem feltétlenül a kispárnám a szomszédos ágyféltekén.
A látszatélet megkövetelt valamiféle szociális hozzáállást a szomszédokhoz, vagy éppen a szupermarketben az állandóan szemüvegét igazgató pénztároshoz, a gyógyszertárban az angolt rettentően motyogva beszélő negyvenes évei végén járó nőhöz, vagy éppen a könyvtárban a főnökömhöz. Ő a maga módján időnként megpróbált bekukkantani az életembe, megtudakolni, hogy rendben mennek e a dolgaim, én pedig szemrebbenés nélkül hazudtam bele az arcába: soha jobban. Pedig az életem abból állt, hogy mások értékeit meglovasítom, és kicsempészem az országból, vagy éppen tranzit lerakatot játszok szívességből, meg némi juttatás reményében, ami legalább hússzorosa annak amit egyszerű könyvtárosként keresek.
Mindebből a környezetem, akik csak a könyvtár méla csendjében láthattak belőlem bármit, annyit érzékeltek, hogy ott van az a sötét hajú lány, aki ropogva, de elég szép szókinccsel beszéli az angolt, aki ebédidejében is mindig a könyvek között járkál, akitől kérdezni lehet és ő türelmesen segít, és aki eredetiben olvas Csehovot.
“A bor meg a dohány elmossa az egyéniséget. Egy szivar vagy egy kupica vodka után te már nem te vagy, hanem te plusz még valaki; szétfoszlik az éned, és már úgy viszonyulsz magadhoz, mint harmadik személyhez.”
Bizony nagy igazság. Hiszen elég hozzá egy kupica vodka, vagy éppen egy térkép karcolat valamelyik lexikonban, hogy arra a lányra gondoljak, aki én voltam, és aki otthon maradt Jekatyerinburgban. Én, aki lettem belőle sosem lesz jó, és sosem lesz elég. Csak ehhez, amiben most él, és azt is ki tudja, hogy meddig. Jó lenne tudni arról, hogy mi van apáékkal, hogy jól él vajon Jozsa? Annyiszor megfordult már a fejemben, hogy valamiféle módon információt szerzek róluk, de tudom, hogy az internet csak látszólag biztosít láthatatlanságot, még Tor hálózaton keresztül is. Én pedig nem akartam kockáztatni. Apa utasítása egyértelmű volt az elkövetkezendő tizenöt évre: semmiféle módon nem fogunk kapcsolatba lépni egymással. Ez volt az igazi orosz rulett: van még családom, vagy már nincs?
A magányt időnként oldottam, időnként meg kifejezetten kerestem. Nem nagyon tudtam kikkel élek együtt, mégis apró dolgokat tudtam róluk. Az ajtó alatt kiszűrődő illatok szombatonként a földszinten: a csaj pontban reggel nyolckor jógázott és Nag Champa-t használt illóolajként. Vagy ott volt az elsőn az a köpcös pasas, akinek rémes milyen idegesítő kis vakarék kutyája volt. Mint amit felhúztak, és egy hangon ugat, amíg végre a gazdi nem hajlandó elindulni vele sétálni. Ők mind az életem részei voltak, még akkor is ha nem tudtak róla. Ha nem tudtak rólam. Meg arról sem, hogy a többséget lenyomoztam ilyen vagy olyan módon. Nekem szükségem van erre, mert nem lehetek soha elég óvatos. A pasasról a szomszédban, aki gyakorlatilag élő ébresztőként működött számomra napközben csak annyit tudtam, hogy mi a neve, meg, hogy zsaru. Vagy valami olyasmi. Meg azt, hogy válogatott orosz átkokat szórtam rá, miközben megpróbáltam a fejemre húzott párnával tompítani a zajt. Nem sok sikerrel. A rezgőcsiszoló, vagy az ütvefúró, esetleg a kalapács monoton egyenletes kopogása ellen vajmi keveset ért volna holmi tollpárna.
A szándékom, hogy a szomszédot egy kicsit móresre tanítom terv szintjén tökéletesen működött. Az, hogy felébresztem, be is jött. Arra azonban bevallom töredelmesen nem számítottam, hogy egy kis híjján felrobbantott lakásban él. Amióta felújít, és amennyiszer itt munkálatok folynak legalább egy nívós chateau magasodhatott volna odabent. Helyette mintha csak tegnap költözött volna be. Gyorsan átfutott a fejemen, hogy ha ennyi idő után még mindig csak itt tart, vajon az elkövetkezendő évtizedben mégis mire fog jutni? Persze a véleményemnek hangot is adok, amire természetesen érkezik a replika részéről. Megvonom a vállam, hiszen jó érvelés. Mindennek megvan a maga sorrendje.
- Tény. Ha egy második Ted Bundy-t hagynál kicsúszni a kezeid közül, vagy egy újabb Zodiákust, csak mert akciós volt a tapéta a Mark’s Homemade-ben két utcával lejjebb, hát morcosan ráncolnám a szemöldököm. Tudod mit? Ez esetben még meg is bocsátanék. Jelen pillanatban azonban a morcosságom még nem múlt el, szóval dolgozzunk ezen még egy kicsit, rendben?- emeltem meg a kezem, és a mutató, meg a hüvelykujjam összecsippentve, a szemeimmel hunyorogva mutogattam, hogy tényleg milyen kevés kell ahhoz, hogy megbékéljek, és holnap ne az legyen az első gondolatom, hogy a képmásából csinálok magamnak céltáblát a lőtéren ahova gyakorolni járok.
A ruszkizásra csak legyintettem. Megszoktam már. Tulajdonképpen nem egy akcióban kifejezetten jól jött ez a sértegetés a hitelesség kedvéért, de a magánéletben jobb szerettem ha elmarad.
Őszintén mondom, hogy kedvelem amint felveszi a kesztyűt és rendesen visszavág minden szóbeli piszkálásomra. Nem mintha ez eltántorítana attól, hogy a továbbiakban is alkalmazzam ezt vele szemben.
- Hát tényleg jó nagy dudva lett belőled szó se róla!- gyakorlatilag igyekeztem a hozzá hasonlatos fapofát én is felvenni, de ahogy ő, úgy én sem nagyon akartam leplezni a mögött megbújó pofátlan vigyorgást.
A felháborodására csak összeszorítom az ajkaimat majd hagyom kibukni a röhögést, amit megpróbálok azért némiképp visszafogni. Mégiscsak éjszaka van, és az ébresztőm kizárólag neki szólt, nem a többi lakónak. Ők nem tehetnek semmiről. Rajta kívül napközben a többség csendes. Igaz a többség nem is nagyon szokott itthon lenni, vagy megoldják a felújítást lehetőleg nem annyi idő alatt amennyi alatt a Gízai piramist felépítik legalább kétszer.
- Azért ezt a Csipkerózsikát makkos cipőben és öltönyben megnézném. Vizuális tipus vagyok.- emelem meg a szabad kezem és előre emelve, mutatóujjam a levegőben körözve elnagyolva mutogatok végig rajta. A szemeim azonban nevetnek. A hangom is egy kicsit.
Még távoztomban a vállam felett visszanézve a nyomaték kedvéért V alakot formálva mutatom én is azt a bizonyos kettes számot, amit esetünkben percekben értünk, aztán eltűnök a saját lakásomban.
Nem kell rá sokat várni, és visszatérve azonnal kiszúrja az életem egyetlen állandó személyét, aki úgy érzem a világon semmiféle módon nincs veszélyben mellettem. Gondoskodom róla, cserében remek hallgatóság. Nem beszél hülyeségeket, és imádja a szárított szúnyoglárvát. Nem egy nagy igényű.
- Arthurt rád? Ó te jó ég, eszembe sem jutna! Megzavarodik a vize abban a lármában, és már megbocsáss de ha a saját életed menedzselése ekkora kihívás, akkor egy harmadik élőlényről gondoskodni még inkább az lenne. Szóval megnyugtatlak, van kire bíznom ha véletlen el kellene mennem. De nem kell. Nem vagyok egy utazgatós fajta.- vontam meg a vállaim, és ebben azt hiszem nem is hazudtam olyan sokat. Ha nem volt muszáj nem szívesen tettem ki a lábam New York-ból. Elég lesz akkor, ha megint menekülnöm kell.
- Ó egy Koffein Hobbit! Itt pintben mérik!- utaltam a nagy klasszikusra, az utolsó mondatnál pedig ide-oda ingattam mosolyogva a fejem.
- Egyébként ez valódi orosz tea. Nem olyasmi amit annak árulnak, de még köszönőviszonyban sincs vele. Nem egyszer futottam bele olyanba, hogy megszentségtelenítettek egy szamovárt darjeeling-el. Könyörgöm, ha már azt akar inni, akkor főzze úgy mint az angolok. Egy szamovárba minimum füzike levél kerüljön. Én legalábbis így készítem. Az áztatás nagyon fontos.- felpillantottam és megnéztem magamnak, hogy hova ül, majd mosolyogva tovább ügyködtem a tea elkészítésén. A rumot is elővettem a szekrényből. Szobahőmérsékletű természetesen, elvégre teába lesz. Egy apró kis porcelánba öntöttem, majd a két csészét az asztalhoz vittem, és az egyiket felé közelebb tettem le. Visszaléptem a rumért és a citromért valamit a mézes üvegért.
- Ha ettől nem ébredsz fel, akkor semmitől. A kávé elbújhat mellette. Egészségedre!- vele szemben én is leültem, és magam elé húztam a saját csészémet és végighallgattam a kérdésemre adott mondanivalóját.
- Wáó. És mindezt azért csinálod saját magad mert anyagilag megterhelő lenne, vagy mert egyszerűen úgy gondolod, hogy amit a saját kezeddel csinálsz az a jobb? Meg tudlak érteni, ha az utóbbi, csak a vele járó zajt nehezen.- aztán a kérdésén pár másodpercre elgondolkodom, lehajtom a fejem, majd visszanézek rá. A derültség, amely az arcomon megjelenik inkább azt hivatott leplezni, hogy éppen ezerrel kattog az agyam, hogy mennyi információt és milyen módon osszak meg vele magamról. Talán csak a lényeget.
- Én heti két-három alkalommal dolgozom a manhattani közkönyvtárban. Szóval ha esetleg eltévednél a lexikonok, régi újságcikkek között, vagy szükséged lenne valamire, amit nem találsz, akkor szívesen állok ott a rendelkezésedre. Mellette pedig éjszakánként mellékesként fordításokat végzek különféle megbízások alapján.- nyilvánvalóan a mondandómnak csak az egyik fele volt valóságos, de egyelőre nem is nagyon akartam többet elárulni magamról, így aztán egy huszáros vágással visszatereltem a témát felé.
- Azt mondtad, hogy sorozatgyilkosokat üldözöl. Te valamiféle rendőr vagy, esetleg olyan mint a CSI Helyszínelők valamelyik sármos nyomozója, aki a végén elkapja a gonosz gyilkost?- a hátam mögé pillantottam a pultra, majd vissza Rick-re.
- Egyébként a másik “ki tudja mi” igazi, orosz káposztaleves. Nagyon finom, egyetlen hátulütője, hogy ha kinyitod a tetejét, legalább huszonnégy óráig masszív káposztaszag fog beülni a lakásodba, amit semmiféle kereszthuzat  nem visz ki. Bocs. Ettől humánusabb revans nem jutott momentán eszembe.- vontam meg vigyorogva a vállaim. Azért….eredetileg azt terveztem, hogy majd jól a körmére koppintok a zajért, most meg itt teázunk éjjel tizenegy után a konyhámban. Hát nem tudom, kicsit bizarr, de legalább próbálkozunk.