Gapstow Bridge, 16:00 PM

Vendég · Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Drága Casey!

Mindenek előtt ne haragudj, hogy a válaszom ennyit késik. Őszintén vallom meg neked, hogy hosszú idő óta az első nő voltál, aki nem csak berobbant az életembe, hanem alaposan fel is kavarta azt. Nem tudom mitől ijedtem meg jobban: attól, hogy mi mindenre késztettél, milyen őrültségekre vettél rá, vagy attól, hogy ez nekem mennyire természetes volt. Mindig is az a fajta ember voltam és vagyok a mai napig, aki imádja az életet, aki soha nem tagadja meg magától az élet örömeit, noha azért ismerem a mértéket és a tisztességet, mert így neveltek. Megtanítottak arra, hogy egy nőt nem azért kell tisztelni mert nőnek született, hanem mert benne és vele folytatódik az élet. Hosszú idő telt el azóta az éjjel óta, és nincs nap, hogy a piros színt látva ne te jutnál az eszembe. Bár a motoromon nem voltam hajlandó semmiféle módosítást eszközölni, szeretem a fekete színt, de a bukómat lecseréltem vörösre. Kicsit talán szentimentálisan nevetséges, hogy a lassan őszbe hajló időben, a lehulló rozsdavörös levelek között téblábolva a Harlem barna téglás sorházai között is te jutsz az eszembe. Keresni akartalak miután visszatértem New York-ba, hiszen megígértem neked, hogy behajtom még azt a kávét. Ám egy sürgős utazás elszólított, és bár gondoltam rád, mégsem tudtam lehetőséget adni arra, hogy keresselek. Talán azt hitted, hogy már nem is foglak, de megígértem neked akkor, hogy ilyen könnyen nem engedlek. Nem szokásom minden nőnek virágba borítani a hotelszobáját, vagy az első este berobbanni a taxijába, hogy még egy apró csókot ellophassak tőle, holott megígértem, hogy úriember leszek. Vannak dolgok amelyek nem véletlenül történnek, és én ebben hiszek is. Remélem jól vagy, és a bambino is. Ha úgy érzed, hogy még ennyi idő után is van arra alkalom, hogy lássalak, akkor kérlek gyere el jövő hét pénteken délután 4-re a Gapstow Bridge-re. Öltözz melegen, mert már igencsak hűvös az idő ilyenkor, de ez a része a Central Parknak ebben az évszakban kihagyhatatlan. Számomra fontos ez a hely, talán lesz alkalmam elmondani neked, hogy miért.
Öleléssel, a rég nem látott és rég nem jelentkezett Ennio

Egy hete, hogy elküldtem ezt a levelet, és már kissé talán meg is bántam, hogy az elküldés gombra nyomtam. Az emailnek az a hátránya a papír alapú levelekkel szemben, hogy még az utolsó pillanatban a papírt el lehet tépni, ha a küldés gombra nyomtunk, onnan már nincs visszaút. Majdnem egy hónapja annak, hogy nem jelentkeztem. A nyarat messze fújta az óceán felől feltámadó szél, az ősz a küszöböt rágta. Első nyomaként a friss zöld leveleket fonnyadva ébredeztek reggelente, vagy engedték el magukat, és hullottak alá, hogy egybefüggő szőnyeget varázsoljanak az ember lába alá. Előkerült a kabát, és mediterrán ember lévén, nem igazán voltam rajongója ennek a csípős időnek. Megvolt mégis a maga szépsége, amit az amerikaiak annyira szerettek, és nem tagadom, engem is el tudtak varázsolni. Mondjuk a tökből készült ételeiket továbbra sem állhattam, de a színvilág kicsit az otthoni házak cserepeire emlékeztetett. Nyár végén haza kellett utaznom, miután Nonno leesett a padlásról és kórházba került. Bár esküdözött az egész família, hogy semmi baja, és ne borítsam fel miatta a terveimet, másnap már az első gépen ültem, amivel haza tudtam jutni Catanzaroba. Addig pedig nem is jöttem haza, amíg teljesen biztos nem voltam abban, hogy Nonno megint a régi. Szereztem neki valami mankófélét is amit még jó sok ideig használnia kell, de ettől legalább tényleg úgy nézett ki, mint egy sokat megélt szicíliai….erre jött aztán a replika, hogy egy calabriai-t ne nevezzek holmi nagyszájú, öblös beszédű szicíliainak. Na ha már Nonno humora a régi, akkor ott nincs semmi hiba. Az üzlet zavartalan működéséről meg voltam győződve, hiszen Dario mindent kézben tartott, egy percig nem kételkedtem abban, hogy lelkiismeretesen fogja tovább vinni a dolgaimat, amelyek az utazás miatt félbemaradtak. Csak Casey…..ő maradt, akinek a nekem küldött levelét egy nap ezerszer is elolvastam, és bár esténként rengeteg alkalommal írtam neki ezer meg egy levelet a hetek leforgása alatt, valahogy mindegyik a virtuális kukában végezte. Képtelen lettem volna elmondani, vagy egyáltalán szavakba önteni, hogy mit is akarok én tőle valójában. Az nem volt kérdéses, hogy még látni akarom. Láttam is...minden vörös színben, ami csak az utamba került. Kell, hogy legyen folytatás, mert egy ilyen találkozás, egy ilyen éjszaka, amelyben hosszú idő óta először lehettem egy nő mellett az aki valójában vagyok, az nem lehet csupán egy alkalom.Persze nem azt mondom, hogy fejben nem játszottam le ezerszer egy visszavonulót, hiszen Casey válófélben van, egy apróságot hord a szíve alatt, egyszerűen nincs jogom ahhoz, hogy az én csélcsap szívemmel odapofátlankodjak. Nem feltétlenül éreztem magam érettnek ahhoz, hogy egy ilyen komoly kapcsolatba belemenjek…..de a francba is, én ezt a nőt akartam! A vidámságát, azt ahogyan el tud rugaszkodni a valóságtól, ahogy élvezni tudja minden pillanatát az éjszakának, tudván, hogy egyszer véget ér. Egy ilyen nőt az ember nem enged el csak úgy. Meg kellett tudnom, hogy ez csupán arra az egy alkalomra szólt, vagy értelme van folytatni.
Két nappal azután, hogy hazatértem Catanzaroból, éppen csak kipihenve az utazás fáradalmait írtam meg a levelem Caseynek. Nem vagyok valami híres levélíró. Szemtől szemben jobban szeretem elmondani a gondolataimat. Belenézve a másik szemébe, látva, hogy a szavaim, vagy éppen mindaz amit teszek, egy érintés, mit váltanak ki a másikból. Látnom kellett őt. Már akkor látni akartam, amikor felültem a gépre és hazautaztam. Már akkor amikor az első hetek után éreztem az égető hiányát….tulajdonképpen mindig látni akartam. Megfordult a fejemben, hogy kiderítem azt is, hogy hol dolgozik, hogy virágot küldetek oda is neki, meg csokoládét, vagy elmegyek ahhoz a lakáshoz, a húga lakásához, és teleszórom rózsaszirmokkal a lépcsőjét minden reggel….de először tudnom kell, hogy van e értelme folytatni. A levele alapján van. De vajon az idő nem ölte ki belőle ezt a másnapi fellángolást?
Délután négykor már szürkésarany köd ereszkedett a városra. A lapos napsugár a levelek között bújkált, aztán elsimult a B Pond felszínén. Egy barna vékony szövetkabátot vettem magamra, a zsebemben egy apró kis tárgy lapult, lassan már két hete őrizgettem, mikor megvettem otthon. Sosem jártam Nara ajándékboltjában a parton, hiszen egy született catanzaroi ugyan minek járna a helyi szuvenír boltba?Most mégis bementem, mikor a kirakatában megláttam valamit, és azonnal meg kellett vennem Casey-nek. Kezemben egy csokor virágot szorongattam, és csak álltam a híd közepén. Néha zsebre dugtam a szabad kezem, néha egyszerűen csak fel-alá sétálgattam, és vártam.
Nem is néztem meg, hogy mit válaszolt. Hogy eljön, hogy dolga van, hogy igazából haragszik rám, mert nem jelentkeztem olyan hosszú ideig. A remény hajtott, meg az, hogy talán mégis….hogy nem véletlenül küldte el nekem a hűtőmágnest akkor reggel, hogy nem véletlenül írta meg utána a levelet. Hogy nem csak a hirtelen lelkesedés hajtotta, vagy még az éjszakából itt maradt csipetnyi varázslat.Hanem én.

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

A világ legszomorúbb dalaiból saját lejátszási listám van. Időnként jó kicsit ábrándosan tékozolni az időnket az elmúlt, fájdalmas emlékeken merengve egy esős, borongós napon s esetleg örülni annak, hogy már vége. Vagy tobzódni a kínban, mert hát mit ér az élet fájdalom nélkül? Igazából mindkettő egészen érthető és megérthető állapot. De amit én leműveltem az egy héttel ezelőtti napig...
Nos, kezdődött azzal, hogy hazaértem. A húgom és a bátyám istápolásának köszönhetően egészen tűrhetővé varázsoltam a lelkivilágomat annak ellenére is, hogy az állást amiért mentem, nem kaptam meg végül. Igaz, sokat tett hozzá az az olasz negyedbeli este is (valójában a nagy része ezért volt). A bátyám kicsit furán nézett, mikor ezer és ezer virágot kezdtek behordani a futárok, de nem nagyon érdekelt az igen tetemes összegre rúgó szállítási költség, mert egyszerűen nem bírtam otthagyni csak úgy azokat a csodás virágokat. Nem volt elég mindegyikből egy szál. Az összes kellett.
Aztán a kézzel írt levelemet végül valami hülye ötlettől vezényelve két napra rá, hogy hazaértem, mégiscsak postára adtam. Mivel sajnos konkrét címet nem tudtam róla, ezért jobb híján akár egy nyomozó, felkutattam az összes étterem és vendéglő és pékség címét és telefonszámát az olasz negyedben, és végül találtam egyet, amelyik ismerte is Ennio Grandi nevét (biztos több is volt, csak ők nem beszéltek angolul) s aztán a megadott címre elpostáztam, mert megígérték, hogy eljuttatják hozzá. Direkt nem kértem, hogy megadják az otthoni címét, mert ismervén magam, simán elmentem volna a házához és vártam volna rá késő estig egy doboznyi béna Twinkies-zel.
Aztán persze megbántam, hogy postára adtam, de már késő volt. Két napig vergődtem rajta, hogy biztos teljesen hülyének fog nézni. Aztán megkérdeztem a bátyámat, hogy ha kapna valakitől egy ilyen levelet mire gondolna egy találkozás után és azt mondta, sikítva menekülne, mert kétségbeesés szaga van, és nagyjából a levélből azt szűrné le, hogy fejben már az esküvőt szervezi a csaj. Szóval ő nagy valószínűséggel kedvesen lezárná a kapcsolatot. Nos, a bátyámnak fogalma sem volt róla, hogy én ebbe a példában magamról beszéltem.
Ennio pedig még mindig nem keresett, tehát arra gondoltam, talán a bátyámnak igaza van és most azt hiheti, hogy rá akarok akaszkodni a gyerekemmel együtt. Ettől kicsit depis lettem, és mivel nem jelentkezett, felváltva dolgoztam, sírtam és ettem. Volt, hogy nem felváltva, hanem mindezt egyidőben, egyszerre. Mert hát az ember lánya nem csak úgy legyint egy ilyen után, hogy ott egye a fene. Aztán persze dühös lettem magamra, mert valakit csak hibáztatnom kellett. Egy ilyen dühösebb pillanatban Ryan épp keresett, és úgy kifakadtam neki és magyaráztam el, hogy mit tehet meg és mit nem, hogy még a lakásomat is visszakaptam, nem kellett már a tesóimmal laknom. Hivatalosan. De még ott laktam, mert tovább gyötörve magam elkezdtem felújítani a lakásomat. Végtére is hetek kérdése és megszületik a kisbabám, nekem meg még egy kiságyam sem volt, nemhogy gyerekszobám. Szóval projektbe kezdtem. Caleb leszedte az összes polcot, elszállíttatta néhány nem praktikus bútoromat és ajándékba hozatott nekem egy hatalmas, gyönyörű ágyat és bele a legkényelmesebb matracot amit csak talált, hogy a baba és én egy ágyban tudjunk aludni, ha szükséges.
És még mindig sírtam és ettem aztán megint sírtam.
Újabb és újabb leveleket írtam Ennionak. Kérdeztem jól van-e? Rendben mennek-e a dolgai? Meséltem az enyémekről. Meséltem, hogy kimondták a válást. Meséltem azt is, hogy Ryan milyen mocskos módon manipulálta a bírónőt, és csak az ügyvédem lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy egyedüli felügyeleti jogot kaptam a kisbabámhoz, Ryan nem szólhat bele a nevelésébe, hogy hová íratom óvodába vagy hová költözöm vele. Még a nevét sem kell megkapnia. Lehet Larson, mint én. Meséltem, hogy anya meglátogatott, és hogy hazahívott minket karácsonyra. És midegyik vége ugyanez volt: "Ne haragudj, ha a múltkori levelemmel megijesztettelek. Nem akarom rád sózni magam, semmire nem kötelezlek! Sajnálom, ha megbántottalak...Ugye jól vagy? "
És egyiket sem adtam fel.
A világ legszomorúbb dalainak válogatását önkínzó célzattal hallgattam rongyossá. De a hiánya nem és nem akart szűnni hiába teltek a napok, aztán a hetek. Aggódtam érte. Nem hittem, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Calebnek lehet igaza. Hogy ő is egy volt azok közül, akik csak játszadoznak mások érzéseivel. Mert Caleb nem volt ott aznap este. Nem látta, amit én. Nem érezte, amit én. Egy olyan férfi aki csak játszadozik, nem...nem csinál olyanokat, amilyeneket ő megtett. S valahányszor az agyam próbálta meggyőzni a bolond szívem, hogy engedjem már el végre ezt a szűnni nem akaró hitet egy vadidegenben, annál erősebben kapaszkodtam bele.
"Jelentkezni fog! Megígérte! Ennio Giacomo Grandi pedig mindig betartja amit ígér!"
Ezerszer és újra ezerszer elmondtam magamnak ezt. Mert könnyebb és szebb volt hinni abban, amit akkor láttam, akkor tapasztaltam mint a megszokott, berögzült szkepticizmusomnak. Nem büntethettem őt előre minden régi bántalomért amit másoktól szenvedtem el. A szívem mélyén vágytam arra, hogy hinni tudjak benne, mert azt éreztem, hogy ő minden tekintetben más mint bárki, akit eddig ismertem. Az életszeretetén túl az, ahogy viszonyult másokhoz. Adott és adott és nem kért cserébe semmit. Bárki azt hihette volna, találkozott a világ legboldogabb, leggondtalanabb emberével. De ahogy az otthonáról mesélt, ott mutatta meg egyedül, hogy több lakozik benne a felszínes mosolynál, a töretlen jókedvnél és a képességnél, hogy bárhol képes legyen szerenádot adni. Akár egy hűvös kerti tóban ácsorogva is. Az agyam hát hiába ösztökélt arra, hogy végre engedjem, hogy csalódjak benne. Nem ment. A szívem, a lelkem egyszerűen nem engedte, hogy véget érjen az, ami akkor és ott megtörtént.
A szomorúság azonban kegyetlen lélekgyilkos tud lenni. A napok egyre magányosabbá váltak, s azon kaptam magam, hogy már nem érzem az illatát. Az arcának vonásai elhalványultak az emlékeimben, csak foszlányokban tudtam felidézni a mosolyát, a gesztusait.
Csak a hangja...az maradt meg olyan kitörölhetetlenül, hogy ezer közül is fel tudtam volna idézni. Az agy csodálatos, varázslatos szerkezet, bonyolult útvesztő az emlékek központja. S nekem egyedül ez maradt meg olyan erősen, mintha csak egy nap telt volna el azóta az este óta. A képek elmosódtak, az ízek, az illatok összefolytak a mindennapokkal. De a hangját mindehol magamban hordoztam. S vártam, eltökélten, fájdalmasan kapaszkodva az ígéretbe vártam, hogy majd egyszer újra hallhatom. Napról napra törtek le minden este a szívem üvegszirmai, mikor lezártam a napot azzal, hogy "Ma sem jelentkezett." - s bontott szirmot másnap újra a törékeny remény, hogy "Ma talán már ráér!"
Egy hete pedig tényleg eljött ez a nap. Írt. De még milyen levelet!!! Azóta táncolni vágytam minden lépésemnél és a szívem a torkomban dobogott a boldogságtól. Ezer és egyszer elolvastam. Kinyomtattam millió betűtípussal, melyikkel mutat a legjobban, színesben, fekete-fehérben. Mert azt írta, gondolt rám. És nem csak úgy. Hanem én jutottam eszébe. Mindenről, ami piros. Ez pedig azt jelentette, hogy nem csak én éreztem azt, hogy akkor este valami különleges dolog volt köztünk. Bejelöltem hát nagy, piros betűkkel a konyha falára felakasztott naptárba péntekhez, hogy G.B.4PM!!!!! És addig karikáztam be, hogy úgy tűnt, mintha az az egy program az előző és a következő hétre is vonatkozna.
S most, közeledve a megadott időponton a megadott helyszínhez, a lépteim visszhangja mintha a szívem kalapálását akarták volna demonstrálni. A lassan ereszkedő köd misztikussá varázsolta a Central Parkot, New York zaja tompán szűrődött át a vékony ezüst párarétegen, s erről a felhőpamacs kalács jutott eszembe, s ezen mosolyognom kellett. Szürke, szövetkabátom alatt vastag, kötött fehér-szürke csíkos pulóvert viseltem, fekete farmerom lábszárát pedig rövid szárú csizmám melegítette. Hallgatva Ennio intelmére még egy óriási kendőféleséget is magamra terítettem, mert a pulóverem bár meleg volt, a kisbabám úgy döntött, hirtelen ugrásszerűen megnő, ezért a kabátot, így a nyolcadik hónap elején már nem nagyon tudtam összegombolni. Mit tagadjam, látszott már, hogy nemsokára itt az idő és kettéválunk a kislányommal.
Kiengedett tincseimet hátradobva közelítettem meg a hidat s már messziről kiszúrtam Ennio alakját. Késésben voltam, sajnos a várandósság utolsó hetei lelassítottak, így reménykedtem benne, hogy nem hagyja el a helyszínt ha nem érek oda két percen belül. A szívem hatalmasat dobbant amikor megláttam, mert épp háttal állt nekem, és arra gondoltam, ennél romantikusabb látványban aligha lehetett életem során részem. Egy férfi, aki rám vár a hídon, a háttérben az őszi fák kontrasztban a lehetetlenül sötét hajával. Lassú léptekkel közelítettem meg és mikor a háta mögé léptem, ujjaim végével óvatosan befogtam a szemeit, hogy ne tudjon lesni.
- Találd ki, ki vagyok! - mondtam és igyekeztem lábujjhegyen egyensúlyozva tartani magam. Nem volt nehéz dolga kitalálni, végtére is ő hívott ide, és ha végre kitalálta, engedtem, hogy megforduljon. S immár szemtől-szemben állva rájöttem, hogy vannak emberek, akikre az ember egy örökkévalóságon át is tudna várni. Kipirulva, picit kapkodva a levegőért simítottam hátra a fülem mögé a hajam.
- Elnézést kérek a késésért, kicsit lassabban megy a közlekedés már, és nem találtam a sálamat. Elbújt a huncut. Valamiért a húgom zoknis fiókját ítélte meg a legjobb helynek ahol a nyári álmát aludhatta - fújtattam egyet - De, itt vagyok, épen, egészségesen, mint látod. És mivel akkora vagyok mint egy Boeing, nem is nehéz észrevenni - tártam szét a karomat és egyszerűen csak nem bírtam abbahagyni a mosolygást.
- Nagyon örülök, hogy végül jelentkeztél. Aggódtam már érted. Mármint, félre ne érts, abszolút nem számonkérés tekintetében mondom, hanem mert így volt. - billentettem félre a fejem, és látványosan eluralkodó zavaromban tovább csacsogtam - Hogy érzed magad? - kérdeztem tőle, és az arcára nézve az jutott eszembe, hogy talán beteg lehet. Az aggodalom valahol a mosolyomban rejtőzött el, de mélyen belül magamban hozzávágtam a bátyámhoz egy paradicsomot "Haha! Nem megmondtam?" felkiáltással. Enniot pedig végre hagytam szóhoz is jutni, már ha nem kezdett el egyből az ellenkező irányba rohanni. Mondjuk rohannia sem kéne, mert ezekkel a folyton összeakadó lábakkal amiket nem látok a pocakomtól nem is lenne nehéz simán faképnél hagynia, az első villanyoszlopnál a mentőkért könyörögnék. A kislányomtól pedig elviseltem néhány jól irányzott karaterúgást. Azt hiszem köszöntötte a régi cimbijét. [/i]

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

A Central Park bármelyik része, bármelyik évszakban gyönyörű.Sokan azt gondolják, hogy a természetnek köszönhető ez a páratlan szépség, azonban gondos tervezés eredménye az egész. Amíg csak könyvekből látja az ember, vagy csupán filmekből, elképzelése sincs arról milyen valójában itt lenni. Itt lenni, és egy csokor virággal várni egy nőre, akiről azt sem tudja, hogy vajon gondol még rá? A remény hajtott engem is, meg talán egy csipetnyi bizalom, hogy nem elveszett valami akkor este és csupán egy alkalomra szóló esszenciaként zárta magában Casey, hanem valami olyasmi, amit örökké akar magának. Nekem. Nekünk.
Nekem nem volt kérdés, hogy látni akarom még. Az élet azonban egy időre másképp rendelkezett és alaposan keresztbe tett. Nem sokkal a hazaérkezésem után egy olyan megbízást kaptam, amit nem lehetett elutasítani. Karácsonyi reklámok egy jó nevű parfümgyártó cégnek. Szabad kezet kaptunk mindenben, ami azt jelentette, hogy nem fognak a nyakamba varrni valami kóklert aki nem ért semmihez, a szakmához pláne nem, botfüle van, de előszeretettel üti bele az orrát mindenbe.Aztán ott volt Zio megjelenése, amire végképp nem számítottam, és egy időre minden másról elvonta a figyelmemet. Igaz, nem állítom, hogy éjszaka, amikor csend volt körülöttem és a plafont bámulva feküdtem, nem libbent az árnyékokból elő valami vörös látomás, nem hallottam a vidám nevetést, amit istenemre szerettem volna még annyiszor hallani amennyiszer csak lehetett. Csacsogott. Állandóan, és én akartam, hogy ezt csinálja. Akartam, hogy felforgassa az életemet, akartam, hogy ott legyen velem, akartam látni a kislányát, aki valószínű hamarosan meg fog születni. Akartam tudni, hogy halad az élete, és akartam még neki annyi örömet okozni amennyit nem szégyellek. Miközben távol voltam nem csak New Yorktól, de tőle is, arra jöttem rá, hogy valaki hiányát nem az évek érlelik meg, hanem az érzések, amelyeket kiváltottak belőlünk, és nem egy pillanatra szóltak.
Catanzaroban tele voltam tervekkel, hogy mit fogok majd tenni ha hazajövök, de végül csak egy levél volt, amit megírtam, és utólag belegondolva az sem volt éppen a legjobb. Nem tudtam kifejezni benne mindazt, ami bennem kavargott, de abban sem voltam biztos, hogy szemtől szemben majd az leszek rá. Nem akartam várni, mégis adtam neki egy hetet, hogy esetleg átgondolja, esetleg az utolsó pillanatban meggondolja magát. Ideges voltam, bár ezt próbáltam azzal leplezni, hogy a kezemben lévő virágcsokrot időnként, ritmikusan a lábamhoz ütögettem, és magamban valami régi dalt dúdoltam. Aztán elhallgattam, megálltam a híd közepén, és csak meredtem bele a semmibe, a távoli színes fák végtelen és egzotikusan gyönyörű őszi rengetegébe. A tó felett hullámzott a meleggel átitatott pára, lehajoltam, felvettem valami apró kavicsot, eldobtam a víz felé, és figyeltem, ahogy egyre nagyobb, majd lassan elnyugvó hullámokat vet a vízfelszín. Volt pillanat, amikor meg akartam fordulni, bemagyarázva, hogy úgysem fog eljönni, de valami mégis visszatartott tőle. Nem tudom, talán az az ostoba remény volt, ami ide is hozott.
Ez most nehezebb volt, mint akkor ott Washingtonban. Az spontán volt, egyszerű. A hibáit jótékonyan fedte el a múló idő, az utcai forgatag, és a selymesen ránk boruló este sötétje.Nem volt tétje, hiszen semmi másra nem vágyott egyikünk sem, csak egy gondtalan, mégis feledhetetlen estére. Casey gyönyörű volt, lehengerlő, és szépen lassan nyílt ki, mint egy sebzett lelkű, mégis az élet csodája után áhítozó virág. Észre sem vettem, és szinte óráról órára belehabarodtam ebbe a nőbe, és tudom, hogy őrülten hangzik, de nem bánom. Nem érzem, hogy hibát követek el, nem érzem, hogy ostobaság, hogy ellent mondok mindannak amit megfogadtam egykor.
Újabb fordulóra indulok a hídon, de csupán pár lépésig jutok, amikor a levegő hirtelen megkavarodik körülöttem. Lépteket ugyan nem hallottam, de az apró, a jelenlegitől is hűvösebb fuvallatot érzékeltem. Hátrafordulni azonban már nem maradt érkezésem, mert két hűvösen is melengető kacsó simult az arcomra, és ujjak fedték el a szemeimet. A hangot hallva akkorát lódult a szívem, hogy a Parkot kétszer körbedobogta volna egy lélegzetvételnyi idő alatt. A hangja csiklandozta a bőröm. Megemeltem a szabad kezem, és rásimítottam az övére, majd amikor lassan csúsztak le az ujjak az arcomon, még utána nyúltam, hogy egy apró kézcsókkal köszöntsem fordultamban. Mosolyogva néztem végig rajta. Hatalmas volt a pocakja, mégis elragadóbb volt mint amilyenre emlékeztem.
- Találgatni sem hagytál időt. Mondtam volna, hogy Afrodité személyesen, amint kiemelkedik a kagylóhéjon a habokból. Bár meg kell valljam a legkevésbé sem vagyok alkalmas a kormos képű Hépaisztosz szerepére, maradjunk inkább Árésznál, még akkor is, ha a szerepét tekintve nem éppen a legkedveltebb istenség.- miközben magyaráztam, csak megfogtam újra a kacsóját, és óvatosan, ha hagyta megemeltem azt, hogy lassan körbeforgassam egyszer a tengelye körül.
- Minden oldalról látnom kell azt a Boinget….Mamma Mia! Tu sei più bella come ricordavo!- valóban ilyennek láttam. Ragyogott. Nem volt erre jobb szó, és legszívesebben a karjaimba kaptam volna, és meg sem álltam volna vele hazáig.Még inkább előhozta belőlem a gondoskodást. Végül a másik kezem is felemeltem, hogy átadjam a virágot neki.
- Ez csak afféle miniatűr változata annak, amit még küldeni akartam neked számtalan alkalommal, de végül nem jött össze. A vörös rózsa számomra te vagy: benne van az élet, a csoda, minden amire egy férfi csak vágyik.- nyújtottam felé végül a csokrot, és ha elvette, akkor sóhajtottam egy nagyot, és óvatosan, nehogy kárt tegyek benne megöleltem. Spontán ember vagyok és olasz, mi nem szoktunk engedélyt kérni, ha valakit meg akarunk ölelni. Egyszerűen megtesszük és kész. Csodálkozni inkább azon szoktunk, ha valaki visszautasítja. Az embernek, legalábbis okos emberek szerint, minimum tizennyolc ölelésre van szüksége egy nap. Ha rajtam múlik, Casey egy nap alatt megkapná az egy éves ölelésadagot, vagy még többet is. Arcom a kabátjába fúrtam és mélyen magamba szívtam az illatát. Elhúzódva tőle kezem két oldalt az arcára simult, és úgy néztem bele mélyen a szemeibe. Éreztem rajta valamiféle zavarodottságot és ezt szerettem volna feloldani.
- Nem vettem annak. Ha nem lett volna a leveled, valószínű nehezen vészeltem volna át az elmúlt időket. Inkább én röstellem de nagyon, hogy nem jelentkeztem hamarabb. Szerettem volna, de ahogy a levelemben írtam, az élet közbeszólt. Gyere, sétáljunk kicsit a tó körül.- szinte magától értetődő módon fűztem egymásba szabad kezeinket, és vezettem óvatosan, lassan felvéve az ő lépteinek ritmusát az apró kis ösvény felé.
- Ennyire látszik rajtam hogy érzem magam?- nem tagadom, hogy amikor belenézek a tükörbe valahogy nyúzottabbnak látom én is a saját arcom, de mentségemre legyen mondva, hogy az utóbbi hetek valóban nem voltak egyszerűek.
- Ne aggódj! Csalánba nem üt a ménykű, és ahogyan drága Nonna mondaná: Kicsit felpofozzuk mint a nyárban aszalódott dunnyhát és jó lesz még valamire.- nevettem el magam őszintén, és oldalról őt figyeltem, majd folytattam ha már kérdezte, bár engem jobban érdekelt, hogy vele mi van.
- Otthon jártam Catanzaroban, volt egy kis családi dolog...nemrég jöttem csak vissza, és mire kiástam magam az üzleti ügyekből....- megtorpantam, és közelebb húztam magamhoz megint. Egyszerűen képtelen voltam kibírni, hogy ne érezzem az illatát, a közelségét folyamatosan.
- Hagyjunk engem! Folyamatosan azon aggódtam, hogy mi van veled….veletek.- simítottam óvatosan a kezem ha engedte a pocakjára, majd vissza a vállára.
- Őszintén….azért féltem, hogy nem fogsz eljönni. Annyi idő után nem jelentkeztem, majd hirtelen mégis. De tényleg betemetett az élet. Te viszont….tudod mit? Afrodité elbújhat melletted, és ha kell bevállalom Hépaisztoszt is, ha cserébe minden nap velem lehetsz. Hányoztál, Casey. Már akkor hiányoztál, amikor másnap hazautaztam Washingtonból.- vallottam be végül és egy szavamat sem szégyelltem. Férfi vagyok és érző ember. Nincs mit megbánnom.

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Drága Ennio!

Hat órája és huszonkilenc perce történt, de még mindig érzem a számon a szádat. Ezernyi virág közt ültem, de a te illatodat éreztem. S most, mikor a vonatom elindult New York felé, nem tudok mást tenni, mint mosolyogni.
Sosem szoktam levelet írni, valószínűleg ezt sem fogom feladni soha. Mégis megteszem, hogy írok, mert nem találok más módot arra, hogy a gondolataimat rendezni tudjam.
Megcsókoltál. És virágot küldtél. Hogy találtál meg egyáltalán? Főleg ilyen gyorsan? Hogyan? Hisz végig veled voltam, a telefonodra rá sem néztél, én pedig tisztán emlékszem, hogy semmit nem mondtam arról, hol szálltam meg.
Megcsókoltál. És virágot küldtél. Most pedig itt ülök a vonaton, és a szívem a torkomban dobog. Úgy érzem magam, mint egy bolond tizenéves fruska. Nem tudom mi ez. Nem tudom mi történik. Én sosem szoktam...de te jöttél és táncolni hívtál és még mindig úgy érzem, mintha a tánc nem állt volna meg. Még mindig pörgök és pörgök és a fák, a házak elmosódnak, nem látok senkit és semmit, mert a világ felgyorsult, lelassult, és úgy érzem ki fogok repülni az űrbe!
Zagyvaságokat írok, én is tudom, biztos csak fáradt vagyok és kimerült. De azt akartam mondani, hogy örülök, hogy megtaláltál. Örülök a gyönyörű virágjaimnak. Örülök, hogy táncolni hívtál és köszönöm azt az estét, amit nekem ajándékoztál!
És tudom, hogy egyáltalán nem ezt kéne mondanom. Tudom, hogy végtelenül meg kéne ijednem attól hogy megtaláltál mert ez elég ijesztő, ha belegondolsz. Mégis...kérlek, hogy most már ne tűnj el! Megkerestél. És én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy látni szeretnélek még! Nem tudom mi ez, mi volt ez, talán csak egy látomás. De meg kell tudnom, miért nem tudlak kiverni a fejemből. Miért szeretnék még órákig beszélgetni veled az otthonodról, az olasz szokásokról, a gyerekkorodról, és miért mutatnék fényképalbumokat az enyémről, miért mutatnám meg az őszi fákat Salt Lake hegyeiben. De úgy érzem, meg kellene tudnunk, miért sodort minket egymás mellé a sorsunk!
Köszönöm, hogy nekem adtad az estéd. Tartozom neked egy kávéval! Kérlek, most már ne okozz csalódást! Ölellek: Casey - A piros ruhás lány a szökőkútból

Naponta milliószor gondoltam azt, hogy épp ezzel a levéllel hibáztam el mindent. Túl őszinte volt, túl nyílt. Kimondtam benne a félelmemet. A legnagyobbat, aminek valószínűségéről azon az estén is állandóan meg akartam győzni magam. Hogy ne bízzak benne, ne higgyem el amiket mond, mert csak játék az egész. Hiába a szép szavak, ahogy az este mámora tovaszáll, ő is elfelejt. Mert miért ne tenné? Harmincon túl vagyok, várandós, válófélben - vagyis legalább már annak vége - egyszerűen nincs semmi, amit adhatnék neki. Látván azt, hogy bárhová lépett, barátokba, ismerősökbe botlott, abban is biztos voltam, hogy Ennionak kiterjedt szociális kapcsolatai vannak. Mit akarhatna tőlem?
De már azzal boldog lettem volna, ha csak néha beszélgethetünk. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe szívdobogva az a csók, vagy az ölelése, amiben elbújtatott a vihar elől s amiben kicsit úgy érezhettem, biztonságban vagyok. De tudtam azt, hogy mik az én paramétereim, és hogy mi az, amit nem szabad elkapkodnom még ábrándozás szintjén sem. Hiába a varázslatos éjszaka, a bolondozás, azok a pillanatok, amelyekben elakadt a lélegzet valahol két szívdobbanás között. A másnap reggeli csókkal az az este lezárult, és bár nem bántam meg egyetlen percét sem, az új nap már a józanságot ébresztette fel.
De nem tudtam lemondani róla. Az agyam azt sugallta, hogy tegyem meg. Ryan csúnyán megvezetett, és féltettem önmagamat. Bántott, hogy kihasználta az érzéseimet, tanulnom kellett volna a hibáimból. S ugyan ki mondhatná, hogy egyetlen éjjel alatt kiismerte a másikat? Mégis, mikor az egyre csalódottabbá váló várakozás magába szippantotta volna a reményt, én újra és újra lezártam Pandora szelencéjét. "Megígérte!" Csak ez járt a fejemben. Megígérte, hogy vigyázni fog rám aznap este, és mindent megtett azért, hogy biztonságban legyek, jól érezzem magam. Mindent megengedett, és nem csak a cselekedeteimben, de minden másban is. Éreztem, hogy volt valami, ami hozzá vonzott. Valami különleges, amilyet eddig még sosem tapasztaltam. Nem vártam túl sokat. Nem kívántam tőle olyat, amit nem tudott volna megadni. Nem akartam, hogy belém szeressen, hogy már a közös jövőről ábrándozzon, hisz közel sem voltam olyan szabad, mint ilyen ismeretségek esetén ez lenni szokott. Gyereket vártam, és emelett a válásom semmiségnek tűnt. A válás bürkoratikus szerződését épp felbontani készültem. De a baba, az egy életre szóló elköteleződés volt részemről. Sosem hagytam volna el a gyerekemet senkiért és semmiért. De nem várhattam el ugyanezt egy olyan embertől aki csupán egy estét töltött velem. Azért ehhez több idő kellett és Ennio életéről ehhez azt hiszem én is túl keveset tudtam.
Mégis bíztam benne. Megannyi rossz tapasztalat, figyelmeztetés ellenére sem tudtam elhinni, hogy valóban képes lenne ennyire megbántani, hogy egyetlen szó nélkül eltűnik. Azok után nem, hogy virágba borította másnap reggelre a hotelszobámat, és amilyen üzeneteket tűzött a liliomok és rózsák közé.
S lám, Caleb akaratlan figyelmeztetése hiábavaló volt. Mert visszajött. És tudom, hogy igazat írt. Nem köntörfalazott, tudtam, hogy igaz volt minden szava. Gondolt rám. S nekem épp elég volt ennyi, hogy reggel kimászva az ágyból énekelni kezdjek tusolás közben, órákig válogassak a ruháim között és szemrebbenés nélkül menjek be két órával korábban a laborba, hogy vizsgálatra hivatkozva leléphessek már fél háromkor.
Meglátni Őt, a hídon állva pedig felért egy diadallal. Olyan boldogsághullám söpört végig rajtam, hogy tényleg újra itt vagyunk, pár lépésre a viszontlátástól, hogy örömömben képtelen voltam eltüntetni az arcom két oldaláról a gödröcskéimet.
Mögé lopakodva a szemére tettem a kezeimet, már amennyire ez a hatalmasra nőtt pocakomtól lehetséges volt. Kuncogni kezdtem halkan a kézcsókra, és az Aphrodité hasonlatra, mert bár a bájaim - ha lehet ezt mondani - elérték az Istennő szintjét, azért a kissé feldagadt pofim és ez a méretes pocak nem épp Őt idézték.
- Azt hiszem Aphrodité esetében nem volt szériatartozék a hörcsögpofi és az elől hordott halloween tök méretű pocak. S bár a bókot köszönöm, rólad nem tudom elképzelni, hogy Árész legyél. Nem vagyok nagyon jártas a görög mitológiában, szégyen, de ő nem az értelmetlen vérrontás Istene? - ingattam nevetve a fejem és természetesen megfordultam, hogy alaposan szemügyre vehessen.
Az olasz szavaira ismét ficánkolni kezdett a szívem a mellkasomban. Nos, ezek szerint tényleg nem csak képzelődtem. Több igen tetsző tulajdonsága közül az egyik, amivel le tudott venni a lábamról az az volt, amikor olaszul beszélt. Nem tudom miért, de így volt. És persze a szemei, azok a sötétbarna, gyönyörű szemei, a mosolya....
A virág láttán teljesen ellágyulva fogtam a kezembe és lehunyt szemmel fúrtam a nózimat a szirmok közé apró mosolygástól kísérve, aztán felpillantottam a barna szemekbe kissé sandán.
- Szóval vörös rózsa? A bókot köszönöm, de azért vigyázz, mert a rózsának tüskéi is vannak - figyelmeztettem játékosan, bár egyáltalán nem volt szándékomban valóban bántani. A váratlan ölelésre nevetve emeltem meg a fejem, hogy a vállára hajtsam az államat.
- Hát szia újra, Ennio Grandi - suttogtam míg szabad kezemmel megsimogattam a hátát fel-le néhányszor. Nem barátilag tettem, hogy tudassam, ez itt és most a barátzóna egyértelmű jelölése, hanem hogy érezze, mennyire örülök neki. Talán kicsit szorosabban is öleltem magamhoz, mint illett volna, de nem nagyon zavart a dolog. Ha nem tetszett volna neki, úgyis szóvá tette volna. Mélyen beszívtam az illatát, és a szívemnek próbáltam határt szabni, de azt hiszem emellett a férfi mellett állandó magas vérnyomással kell majd megküzdenem. Hagytam, hogy az arcomra simítsa a tenyerét, és csak pislogtam fel azokba a csodaszép szemeibe, mintha sosem akarnám, hogy elfelejtsem újra. Sikerült megállapítanom, hogy az olasz Jack Sparrow kapitányom sokkal jóképűbb, mint amire emlékeztem. Mindig konzervatív emberek között éltem, belőle pedig a kedvességen túl valamiféle bájos vadság áradt. Talán a sötét haja és a mély pillantása tették ezt, de nagyon bejött. Kicsit rosszfiús volt, pedig tudtam jól, hogy ha valaki, hát ő a legmelegszívűbb ember akit a hátán hordott a Föld.
A levelem említésére szégyenlősen sütöttem le a szemem, s aztán újra szelíden pislogtam fel rá. Hát nem ijesztettem el magamtól? Épp ellenkezőleg? A bátyám által belém ültetett kétségek kissé alább hagytak. Ám eltávolodva tőle észevettem valamit, ami még akkor sem volt látható, mikor egy egész éjszakán át bolondoztunk és bőrig áztunk Washingtonban. Fáradtnak tűnt, nyúzottnak, kimerültnek. A szemei alatt sötét karikák ékelenkedtek, és bár a pillantása épp olyan melegséget és szeretetet árasztott, mint akkor este, de mégis valamiféle bús szomorúság költözött bele. Nyoma sem volt a gondtalan csillogásnak. Aggodalmam hát nem volt alaptalan.
A sétába szó nélkül egyeztem bele, s míg a talpunk alatt rozsda és aranyszínű levelek simultak puha takaróként szét, az ujjaimat az övéi közé fúrtam. Furcsa volt így sétálni. Nem emlékszem rá, hogy mikor fogták utoljára a kezem így. Azt hiszem évek óta nem. De az érzés amit kiváltott, boldogsággal töltött el.
A kérdésére csak felhúztam a szemöldököm, mintha azt kérdezném: Ezt most komolyan kérdezed? Még kissé meg is billantettem a fejem. Aztán bólogattam hozzá.
Igen, látszott. Vagyis, én láttam. Talán az anyai ösztönök erősödtek fel bennem, de ahogy megláttam, az jutott eszembe, ott egye a fene az egész beszélgetést, hazaviszem, ágyba dugom és olvasok neki, míg elkialussza magát és megjön az étteremből rendelt húsleves és bármi, amit szívesen megenne. Főztem volna én neki, de már nem tudtam annyit állni, mint szerettem volna. Az aggodalmam nem csökkent akkor sem, amikor némileg magyarázatot adott rá, miért is tűnik olyan elgyötörtnek.
- Örülök, hogy a levelem végül nem elijesztett, hanem segített a nehéz pillanatokban. Biztosan nagyon kimerültél és elfáradtál. Többet kéne aludnod talán most, hogy ezek szerint rendeződtek nagyjából a dolgok - szedtem végül össze magam, hogy válaszolni is tudjak, míg a park járdáján tovább andalogtunk kézenfogva. Nem gondolkodtam azon, mit mondhatok és mit nem. De az intelmére, miszerint nem kéne miatta álmatlan éjszakákat a plafon bámulásával töltenem, legyintettem a kezemben a virágcsokorral.
- Ne aggódjak? - forgattam elnézően a szemeimet - Pfff...mintha a hurrikánnak mondanád, hogy nyugodjon meg szépen - húztam el a számat szelíd feddéssel, mert hát egy nőnek ebben az állapotban ilyet mondani olaj a tűzre. Bár tudom, hogy nem azért mondta, mert valóban ezt is várta volna el, végtére is akkor is azt mondta, minden érzést szabad érezni. És én aggódtam. Érte is aggódtam. Most is azt tettem. Mindig azt teszem.
Aztán újra magához húzott. Hirtelen rám tört egy érzés. Hetekig tartó borzalmas gondolatok, küzdelmek a saját világommal, az emlékekkel és a reményekkel ösztökéltek arra, hogy amikor megtorpant és magához vont, olyan erővel szorítottam magamhoz, mintha soha nem akartam volna elengedni. Ebben az ölelésben kétségbeesés volt, bocsánatkérés és könyörgés. A lelkem az övébe kapaszkodott.
- Soha többé ne merészelj ilyen hosszú időre elhagyni szó nélkül, rendben? Csináld a dolgod, utazz, dolgozz, tegyél bármit. De legyél bárhol a világban, nem tűnhetsz el szó nélkül. Még egyszer nem, mert...azt nem élném túl - suttogtam szigorú szeretettel a nyaka hajlatába, s szégyenlősen fúrtam a hideg orrom a nyakának bőréhez. Nem azt akartam, hogy kérje meg a kezem, hogy valljon szerelmet. Megértettem akkor is, most is, hogy ez a dolog köztünk varázslatos volt, de képlékeny. De mint ember, mint barát...kellett nekem. Ha engem nem akart, az rendben volt, érthető, de nem hagyhatott el. Most már nem. Azonban az is érdekelt, hogy az, amiért távol maradt tőlem, végül rendbe jött-e. Hisz ismervén Enniot csak az, hogy nyaralni ment, nem tántorította volna el legalább egy sms küldésétől, hogy majd keres. Nyomósabb indoka lehetett annál is, hogy azon filózott, mit is akarhat tőlem. Ami számomra még mindig nem volt világos, de nem bántam, mert csak annak örültem, hogy ebben a percben mellettem volt és én mellette lehettem. Az ember megtanulja értékelni egy idő után az apró dolgokat az életében, s én ezen szellemben tekintettem most erre a találkozóra is.
- De azért minden rendben van? Megoldódott a családi dolog? Vagy segíthetek valamiben? Tényleg, milyen volt újra otthon lenni? - kérdeztem őszintén azért még, bár azt sem tudtam miről volt szó, ami sürgősen hazaszólította. Annyit sejtettem, hogy nem a postáját kellett átvennie, mert az embert nem szokták csak úgy kontinensek között rángatni. Ám nem firtattam, hogy mi lehetett az a fontos dolog, lévén, hogy ha akarja, majd úgyis elmondja.
A pocakomra simuló kezére én is rásimítottam az enyémet és a kislányom abban a percben, ahogy Ennio rátette a kezét a hasamra, a tenyeréhez akkorákat kezdett boxolni, mintha csak le akarna pacsizni vele. Vagy az a lába volt? Elnevettem magam egy fintor kíséretében.
- Nos, mint látod, mi jól vagyunk. A pocaklakóval múlt héten voltam vizsgálaton. Nagyjából két kiló a hercegnő, és minden a legnagyobb rendben vele, eltekintve attól, hogy bármit képes lenne megetetni velem - érzékenyültem el kissé, és egyáltalán nem zavart, hogy miféle kommunikációt folytat le odabentről az apró csemete.
A vallomására elérzékenyülve pislantottam a fák felé, de a szemembe szökő apró könnycseppet nem tudtam eltitkolni teljesen, és csak akkor esett le, hogy mi történt, amikor azt mondta, nem hitte biztosan, hogy eljövök. A szám elé kaptam a kezem.
- Ó, te jó ég! Nem válaszoltam? - csaptam végül homlokon magam és összeszűkült szemmel megráztam a loboncomat.
- Ne haragudj, esküszöm úgy emlékeztem, hogy küldtem üzenetet neked, hogy itt leszek! Istenem, látod, milyen feledékeny vagyok? Ha a fejem nem lenne a nyakamon, azt is elhagynám. Persze, hogy eljöttem, hogyne jöttem volna! Nem is jöttem, gyakorlatilag repültem, már amennyire a pingvinjárásom lehetővé tette – nevettem el magam, mert hát már tényleg nem tudok mást tenni, mint röhögni azon, hogy mekkora pufi vagyok - Inkább én aggódtam amiatt, hogy a levél esetleg elijeszt téged és nem akarsz majd látni. Pedig te is borzasztóan hiányoztál nekem, nagyon sokszor jutottál eszembe - vallottam be, és nagyon boldoggá tett azzal, hogy hiányoztam neki. Tovább andalogva a hűvös őszi délutánban végül most én léptem elé.
- Tudom, hogy így soha nem jutunk A pontból B pontba de valamit el kell mesélnem szemtől-szemben. Felkészültél? - kérdeztem tőle, és ha igent jelzett bármi módon, némi hatásszünet után mondtam csak ki.
- Kimondták. Vége. Teljesen és totálisan, New York Állam törvénye nevében is...elváltam. Ezt mindenképp személyesen akartam elmondani neked.
Nem tudom miért tartottam ezt olyan fontosnak, hiszen ez az öröm egyben gyász is volt, de már messze nem ugyanaz, mint mielőtt Washingtonba mentem volna. De látni akartam a reakcióját, hogy mit szól ehhez a dologhoz. Pedig talán nincs is jelentősége az egésznek. De nem akartam titkokat közöttünk.

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

- Árész a háború istene volt. Mellette mocsokmód jóvágású, fene a pofáját, szóval nem meglepő talán, hogy Afrodité odáig volt érte. Miközben a fél világ meg Afroditét akarta. Mondjuk vannak a görög mitológiának egyéb beteges részletei is, de én szeretem a magam képére formálni a sztorikat.- hatalmas pocak ide vagy oda, Casey azt hiszem különösen szép volt ebben az őszi, délutáni fényben. Esőfelhők érkeztek az óceán felől, a toronyházak között a köd úgy gomolygott, mintha menekülni akarna az érkező vihar elől. Én még ezt a takony időt is szépnek láttam, amikor megforgattam őt, és gyönyörködtem a látványában.
A virágra csak játékosan ingattam a fejem, és a tüskék említésére hátravetettem azt, cöccögve fejeztem ki egy kissé az egyet nem értésem. Aztán kezemmel a hajához nyúltam. Érezni akartam az ujjaimon a tincsét, és finoman feltekertem rá. Puha volt, kellemes tapintású. Mindig is szerettem ha egy nőnek hosszú haja volt, és bár kevés elvárásom volt, és nem is igazán volt fixaideálom, a hosszú haj ezek közé tartozott. Közelebb vontam magam hozzá, hogy titkot osszak meg vele. Nem is titok volt ez sokkal inkább tény, amiben hittem mindig is. Suttogásom forró lehelete a bőrén szánkázott végig.
- A rózsák tüskéket növesztenek, igen. De csak a bolond fél tőlük. Az okos megpróbálja szépen, komótosan letördelni őket, hogy aztán kézbe vehesse a virágot, amelyért megharcolt. Szóval egy percet se aggódj! A tüskék engem nem tántorítanak el, sokkal inkább inspirálnak.
Az ölelés végtelennek tűnt. Azt akartam, hogy annak tűnjön. Az illatát mélyen szívtam magamba. Milliószor eljátszottam a gondolattal, amíg otthon voltam Catanzaroban, hogy ha végre találkozom vele megint,istenbizony egy órán keresztül csak ölelem magamhoz, és nem fogom elengedni. Egy ilyen pillanatban kapott el Amelia mama, és nekem szegezte a kérdést, hogy vajon hová merült el szemem világa, és ki az akit ennyire kutatok az emlékeim között. Színt kellett vallanom, mert ha nem teszem, akkor valószínű egy pillanat nyugtom nem lett volna….meg aztán nyitott könyv vagyok a számára. Előbb vagy utóbb úgyis rájön, hogy nő van a dologban. Ez esetemben azért meglepő, mert Amerikában, az első alkalom óta, mióta Kimberly meg én szakítottunk, nem igazán keltették fel a nők annál jobban az érdeklődésem, hogy gyönyörködtem bennük alkalomadtán. Casey hosszú idő után az első volt, aki egyetlen este alatt csavarta el úgy a fejem, hogy még mindig szédültem tőle. A hiánya ott volt a mindennapokban. Amíg vártunk Nonno műtétére, amíg, segítettem a kerti munkákban ha már otthon voltam és helyettesítettem őt, amíg kilátogattam a külvárosba, egy régi cimborámhoz,akit ezer éve nem láttam. A halászladikján kihajóztunk, és hajnalban, amikor még csak ébredt a világ kidobtuk a hálókat és vártunk. Keveset beszéltünk, mégis, amikor visszatértünk úgy éreztem, hogy ebben a csendes hallgatásban kiöntöttem neki a szívem. A férfiak szeretik elrejteni az érzéseiket, szeretik úgy megőrölni magukban a problémákat, mint egy kiszuperált kávédaráló….én azonban nem ez a fajta voltam. Én meg akartam élni, én beszélni akartam róla….csak éppen azt nem tudtam, hogy kinek.
Nonna volt az akinek ezt végül megtettem, és azt hiszem nem is kaphattam volna jobb tanácsot tőle, mint azt, hogy ha ez a lány olyan fontos a számomra, akkor nem elég két kézzel kapni utána, még a szívemet és a lelkemet is bele kell adni az egészbe. Persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Casey mit gondol. Vajon beleférek a túlkomplikált életébe?
Érzem abból ahogy hozzám simul, ahogy szinte belebújik az ölelésembe, hogy ha nem mondana többet annál az egy mondatnál, ha nem ejtené ki olyan lágyan, semmihez sem foghatóan gyönyörűen a nevem, akkor is minden aggodalmamat eloszlatta. Biztos vagyok benne, hogy ugyanazok a kérdések benne is felmerültek, csak éppen egy más perspektívából. Biztos vagyok benne, hogy ő is fél, hiszen fiatalabb vagyok nála, valójában még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mennyire vagyok alkalmas jelen lenni nem csupán egy csodás nő, hanem a kislánya életében. Azt sem tudom hogy viszonyuljak még hozzájuk….azt sem tudom, hogy miképpen lesz helyem, vagy hol lesz a helyem az életükbe….és leginkább abban nem vagyok biztos, hogy megérdemlem őt. Egy dologban voltam csak biztos: most, hogy újra látom, hogy ujjaim az ujjai közé fűzve sétálok bele vele az central parki őszbe, már nem akarom nélküle tovább. Ha csak néha engedi, hogy lássam, ha csak ilyen séták, ilyen beszélgetések, ilyen lopott pillanatok jutnak, ha csak a küszöbig enged minden alkalommal, nekem az is kell. Minden kell, amit magától ad, és minden, ahol ott van ő és a mosolya. Az az ellenállhatatlanul bájos, amellyel tavaszt hoz ebbe a ködös szeptemberbe. Ő a hóesésben is olyan lenne, mint egy üde, virágzó tavaszfa.
Bár nagyobbakat tudnék lépni, kifejezetten figyelek arra, hogy ne siessek, teljesen az ő sétálására hangolódom rá. Időnként oldalra pillantok, mosolyogva futtatom végig a pirospozsgás arcon az íriszeim, és amikor a kialvatlanságomról beszél, bűnbánóan hajtom le a fejem, és nézek el másfelé.
- Hai rivelato. Lebuktam.- sóhajtottam egyet, majd visszafordultam felé, és a kezemben pihenő kezét felvontam magamhoz, hogy az apró kis bütykök közepére, valahova a gyűrűsujj környékére egy apró csókot leheljek.
- Igen, a hurrikánnak mondom, hogy nyugodjon meg szépen! Casey, a mindent elsöprő vörös hurrikán csak ne aggódjon! Igen, többet kellene aludnom, és tervezem is. Csak mindig közbe jön valami, ami mellett az alvás, mint olyan szinte elérhetetlen luxusnak számít. De a te kedvedért Rubino, beiktatok egy alvós napot. Mondjuk nem tudom, hogy a házvezetőnőm, Stella mennyire lesz boldog ha közlöm vele, hogy porszívó off, csörömpölés off….látom lelki szemeim előtt, ahogy kárál, rám zúdítva a teljes olasz káromkodásarzenált, hogy akkor ő mégis hogyan varázsoljon rendet ebben a disznóólban? - a végére már elnevettem magam, mert természetesen, mint minden olasz, én is szeretek túlzásokba esni. Stella valószínű tényleg puffogni fog, de azt is tudom, hogy az alvás miatti leszidást már tőle is megkaptam. Igaz szerinte úgy nézik ki, a szemeim alatti karikákkal, mint aki ott hordja az egy heti bevásárláshoz elegendő táskát csokorban, szóval nem ártana többet pihenni.
A kifakadása meglep. Nem is annyira amit mond, hanem ahogy mondja. És a meglepetés esetemben abszolút pozitív, vagy...nem is tudom. Nem csupán a lelkemet, hanem az egész életemet, a mindennapjaimat, engem úgy ahogy voltam, ami én voltam, azt borította be a ragaszkodása. Nem volt sok, nem éreztem kényszernek, sokkal inkább valami olyasminek, amit nagyon akartam még érezni. Hogy valaki, egy nő, aki számomra a világot jelentheti, így aggódik értem. Jól esett a törődés, és úgy kellett a lelkemnek, mint egy sóhajtás a fuldoklónak, amint a víz felszínére ér. Csak öleltem őt, a leheletének forrósága a nyakamnál csapódott le, és éreztem, hogy a nagykabáton keresztül is szinte perzsel az egész lénye. Casey még így is elképesztő hatással volt rám, és ez egyszerre volt ijesztő és csodálatos is.
Picit eltoltam magamtól és az egyik kezemmel elengedtem, hogy azt a levegőbe tudjam lendíteni,V alakot formálva két ujjammal, és esküdjek, mint a tanúk szoktam a bíróságon.
- Esküszöm az egy élő Istenre, a Szent Ritára, Szent Margitra, meg az összes szent nőre, de legfőképpen Montefalcoi Szent Klárára, akit Nonna különösen tisztel, és ha őrá hivatkozom az nagy szó….szóval mindenre esküszöm, hogy szó nélkül többé nem tűnök el. És nem is tűnnék….egy ilyen tünemény nélkül csak a ködöt vonszolnám magammal mindenhova.- böktem az ég felé a fejemmel, és még mindig ott tanyázott a képemen a letörölhetetlen csibész vigyor. A szavaimat ettől függetlenül komolyan gondoltam.
Lassan közeledtünk a Pondhoz, és közben őt hallgattam. A pocaklakó kis hercegnőről, meg arról, hogy minden rendben van a vizsgálatoknál is. Megnyugodtam. Némileg. Bólintottam, hogy az otthoni dolgaim megoldódtak, de még nem mondtam róla többet. El fogom mesélni neki, de először az érdekelt, hogy vele mi van. Mikor elém lépett meglepődve torpantam meg, a szemöldököm kíváncsian szaladt magasba, azt hiszem még egy érdeklődő hümmögés is elhagyta a torkom, és bizonytalanul de továbbra is kíváncsian bólintottam, hogy felkészültem….aztán amit hallottam….
Először majdnem lefagytam. Nem tudom miért….egyszerűen csak úgy éreztem, hogy bármi amit innentől teszek, vagy mondok, azzal már senkinek nem kell elszámolni. Nem mintha eddig kellett volna, csak ez egyszerűen….nem tudom. Casey hivatalosan még férjnél volt akkor, amikor megismertem, mert a válást még nem mondták ki. Nagyjából egy perc lehetett ebben a mozdulatlanságban, aztán az arcomon a mosoly szélesedett, majd nagy vigyorgásba futott, végül mellette a két kezem elhúzva mindkettőt a magasba lendítettem, mintha egy csodás Juve gólnak örülnék, és egymás után többször a levegőbe boxoltam. Szemeimet lehunyva az ég felé emeltem az arcom, és torkom szakadtából üvöltöttem.
- SIIIIIIII SIIIIII ! IGEEEEEEEN! NON C'É UOMO PIÚ FELICE AL MONDO DI ME! TI AMO….TI AMO….MIO RUBINO!
Átöleltem, és teljesen megfeledkezve magamról, vagy mert egyszerűen így éreztem tökéletesnek, ehhez az egészhez, közelebb vontam magamhoz, amennyire a pocak engedte, vagy ha kellett akkor kissé oldalra mozdultam, hogy közelebb legyek az arcához.
- Azt hiszem ezért jelen pillanatban most már senki sem szólhat egy rossz szót sem.
Nem voltam olyan bizonytalan és óvatos mint legutóbb. Most tudtam mit akarok, ahogy azt is, hogy ez csupán a kezdete lesz valaminek...ajkam lehetetlen sebességgel szorítottam az ajkára. Másodpercek alatt mélyítettem el a csókot, szinte ráolvadtam az ajkaira. Kortyoltam róla mindent: az életet, a levegőt, a világot, a boldogságot, őt magát. Kezemmel a lehetetlenül selymes hajába túrtam a tarkójánál, és úgy éreztem a világ legszerencsésebb embere vagyok jelen pillanatban.

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Ismét elkápráztatott azzal a sokrétű tudással amivel rendelkezik. A görög mitológia érdekelt amikor tanultuk, de azt hiszem az európai viszonylathoz képest nem mélyült el annyira a tudásom, mint neki, akinek a hazája tulajdonképpen "szomszédja" Görögországnak. Az általában mellette érzett csodálat mellett mégis csak az a gondolat járt a fejemben, ami idefelé is. Az, hogy mennyire hiányzott. Nem tudtam volna pontosan behatárolni miért. De összességében a lénye, a férfias, mégis olykor kisfiús megnyilvánulásai, a gesztusai. A széles mosolya, és a szemei, ami mindig ragyognak, bár most ahogy megfordult azért észrevettem amit észre kell, bár szóvá egyelőre nem tettem.
Én is változtam. Szerettem volna ma hasonlóan gyönyörű lenni, mint az első találkozásunkkor voltam, de az arcom kissé feldagadt már, a lábaim nehezek lettek, és a derekam folyton fájt már a kicsikém súlyát cipelve. Tudtam, hogy nem vagyok olyan gyönyörű, mint amilyennek leírt, de úgy kellettek ezek a szavak a lelkemnek, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Hiányoztak a bókjai is, önző, alantas és cseppet sem elegáns módon, de tényleg így volt. Hiányzott az a rajongás, amit éreztetett velem. A lelkemnek szüksége volt erre, hogy ezekben az utosó, kétségbeejtően magányos és félelemmel teli napokban a szülés előtt még azt érezzem, ember vagyok.
Bolondság azt hinni, hogy amúgy nem vettek emberszámba, mert ez nem igaz. A húgommal jó volt a viszonyom, baráti. A bátyám hazaköltözött a frontról, és a tenyerén hordozott. Ágyat vett nekem ajándékba, segített összeszerelni is, vigyázott rám. Apukám napjában többször is felhívott, ha tehette. Szeretve voltam. De ők...Ennioból egy van. Kaphattam ezer bókot is, valahogy tőle még egy egyszerű "csinos vagy ma" is egészen másként hangzott. Azt hiszem ezt akarta érezni minden nő, ha egy férfi közelébe került. Mindig. Örökké. Azt, hogy meglehet, az adott pasas nem lehetett potenciális partnerjelölt, vagy épp semmi jövőképük nem lehetett együtt. Ezer és egy okot lehetett volna felsorolni a miértekre. De ott, abban a pillanatban az a férfi mintha megvakult volna a világra. Csak azt az egy nőt látta, csak annak az egynek itta a látványát, jöhetett akárki, a szeme sem rebbent. Én pedig ezt éreztem Ennio mellett, holott tudtam a józanabbik felemmel, hogy az egész rajongásom csak önámítás.
Mégis felnevettem a magyarázatára és a pörgés után elpirulva pislogtam és bólogattam.
- Ez esetben akkor teljesen helytálló Árész vagy, meg kell hagyni - egyeztem bele, mert hát ezzel hogy szállhatnék vitába? Aphrodité bájaihoz és szépségéhez képest én inkább voltam...hmm, hát hogy fogalmazzak? Nem épp istenséghez méltó, de a rajongásom 'Árész' irányába épp megfelelt Aphroditénak. Engem ugyan nem akart a fél világnak még az egy ezrede sem, de ez cseppet sem hiányzott az életemből, úgyhogy emiatt igazán nem bánkódtam.
Hiába volt köd és kissé fázós hideg a New York házai között a fák alatt, hiába gomolygott tejfehér pára a tó felett, mégis boldog voltam, hogy itt lehettem vele.
A kijelentésére pedig felvontam a szemöldökömet és elmosolyodtam.
- Úgy látom, te aztán tényleg nem hátrálsz meg semmitől - nevettem fel, és elcsodálkozva ingattam meg a fejem, míg lassan eltűnt a lábunk alól a híd. Bármit is mondtam eddig, találtam ki, ez a pasas egyszerűen mindent elintézett annyival, hogy jól van. Bőgtem, mint egy kisgyerek, és arra is azt mondta, rendben van. Aztán kikacagtam, és arra is azt, hogy rendben van. Elfutottam, hát utánam szaladt. Megpihentem egy ház kertjében, és ahelyett, hogy kirángatott volna, inkább ő is mellém telepedett, mit sem törődve azzal, hogy törvényt szegtünk. Táncolt velem, és Isten tudja csak hogyan, de felkutatott egy Washington méretű városban mindösszesen négy óra leforgása alatt és mindeközben elintézte a virágot is, amit elszállítottak nekem. Így azt hiszem a felvetésem teljesen jogos volt. Nem hátrált meg semmitől.
Talán ez, talán a viszontlátás öröme, talán egy igazán el sem csókolt csók kósza emléke ami mégis vad hajszára ösztökélte a szívemet, mikor magához ölelt újra. Borzalmas volt arra gondolnom, hogy talán többé nem akar majd látni. A napok múlásával egyre jobban magával ragadott a téboly, a saját emlékeim, a kétségeim sötétlő örvénye, így mikor magához vont, nem vágytam másra, mint érezni a karjait, a biztonságot, mint mikor esőtől ázottan magához vont hajnalban a kapualjban. Az illatát akartam érezni újra és kimondani a nevét, mert nekem így maradt meg. Ennio Grandiként. És ezt a nevet annyiféle módon tudtam kiejteni a számon, hogy talán már jobban ment, mint a sajátom. Hisz mondtam ezt kétségbeesetten. "Ennio Grandi, írj már! Miért nem írsz?" És dühösen. "Ennio Grandi, elegem van, ezt nem csinálhatod velem! Egyszerűen nincs jogod!" És pityeregve, csokit és savanyú uborkát tömve a számba. "Ennio Glandi, te cúnya, lossz, lémesz Ennio Glandi!"
Most megkönnyebbülve, boldogan, megrészegülve mondtam ki ismét a nevét. Hisz itt volt. Eljött. És azt írta gondolt rám. Sokat. Ahogy én is rá. Mégsem hallucináltam. Kiáltani szerettem volna, hogy a világ is hallja, hogy végre újra itt van, de csak suttogás jött ki a számon. Olyan szorosnak öleltem, hogy ha az emberi test nem lenne elég rugalmas, félek, kettétörtem volna. Talán a hormonok tettek túl érzelgőssé, talán mert túl sokáig tartotta távol magát tőlem, hogy úgy éreztem, muszáj vagyok kiengedni a gondolatáradatot, amit magamban tartottam.
Kicsit talán számítottam valamiféle neheztelésre, de cserébe mégsem ezt kaptam. Az esküjére megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem.
- Nonna bölcs asszonynak tűnik nekem, és bár nem vagyok járatos a szentekben sem, ...öö...Szent Klárával, akárhonnan is jött, nem packáznék. Meg velem sem, mert még egy ilyen, és se köd, se a Kínai Nagy Fal nem ment meg attól, hogy megharapjam a füledet, ha újfent a szívbajt hozod rám. Szóval így legyen - fenyegettem meg játékosan még a nyomaték kedvéért és még a szemem is összehúztam, hogy éreztessem vele, szigorú, szúrós tekintetem a bizonyíték, hogy ha még egyszer felszívódik, a maga után vonszolt köd nem átok lesz, hanem az egyetlen menedéke előlem. Mégis tudtam, hogy nézhettem én akármilyen szigorúan, esélyem nem volt arra, hogy valóban fenyegetőnek tűnjek. Nem is akartam igazán, hogy tartson tőlem. Hisz ha nem akart velem lenni, akkor jobb is lett volna, ha nem látom többé. Senkit, soha nem akartam akarata ellenére magamhoz láncolni. Ryant is elengedtem, bár kettőnk közül ő valójában még ragaszkodott volna hozzám. A vigyorára azonban elég hamar én is hasoló széles mosollyal válaszoltam. Hogy lehet emellett az ember mellett komolynak maradni egyetlen percig is?
A kérdésére mégis bőbeszédűen feleltem. Hiszen ő láthatóan nem akart a sajátjáról beszélni. Hát beszéltem én az egyetlen témáról, amiről reggeltől estig tudtam volna beszélni. A születendő kicsi hercegnőmről. Az igaz, hogy magától a szüléstől nagyon féltem, mert anyám nem igazán segített az orvosi eseteivel, meg a húgom sem, aki épp tegnap jelentette ki, hogy vagy bent lesz velem, vagy nem, attól függ épp be lesz-e osztva ügyeletben. Érthető módon a bátyámat szerettem volna kihagyni a szülőszobai horrorból, szóval úgy nézett ki, hogy egyedül kell majd végigcsinálnom a szülést.
Azonban volt egy hírem, amit semmiképp nem akartam csak úgy pár sorban leírni neki. Azt hiszem ez valamiért túl fontos lett nekem, hogy személyesen adhassam át. Ezért elé penderültem, és bár láttam, hogy kissé meglepte a mozdulatom, de izgatottan adtam elő, hogy kimondták a válást a bíróságon. A hideg rázott az egésztől, de az, hogy már papíron sem tartoztam Ryanhez, felszabadító volt.
Vártam. A hangom elhalt a Central Park ködében, körülöttünk turisták, itt lakók fotózkodtak, sétálgattak, beszélgettek. De Ennio...nem reagált. Csak nézett rám azokkal a fáradt, csodálatosan szép barna szemeivel és...hallgatott.
~Biztosan most fog elrohanni. Azt hiszi, miatta akartam elválni, rá akarok akaszkodni, vele akarom majd felnevelni a gyerekemet...~ kezdtem kissé kétségbeesni attól, hogy nem reagált semmit.
- Öhm...jól vagy? - kérdeztem - Vagy...épp stroke-ot kapsz? Tudsz mosolyogni? - kérdeztem, mivel orvosként megtanultam felismerni a jeleit, és ez a teljes lemerevedés...hát akár az is lehetett volna. Ám megnyugodhattam, mert alig néhány másodperc után szélesen elvigyorodott és úgy felkiáltott, hogy a kacsák a tó felszínéről a négy égtáj felé rebbentek az égnek.
- Huh, jesszuskám - sikkantottam fel kicsit nevetgélve és a szívemre szorítva a kezem. Megint olaszul kiabált, de már csak nevetni tudtam vele együtt, mert megkönnyebbültem attól, hogy úgy láttam, örül a hírnek. Bár azt nem tudtam, miért is örült ennek annyira, de talán pont azért, amiért én is. Végre szabad voltam. Csak reméltem hogy időközben nem lett foglalt ő is...
Nevetve engedtem, hogy újra magához vonjon. A járókelők értetlenül bámultak minket, de nem érdekelt. Pont, mint akkor éjjel sem érdekelt semmi. Most sem számított, ki mit gondolt.
Hagytam, hogy magához vonjon, és amikor kimondta, már tudtam, hogy meg fog csókolni, ettől pedig nagyon izgatott lettem. A taxiban az a finom kis érintés mámorítóan romantikus volt, de valójában tudni akartam, hogy valóban az volt-e, aminek éreztem, vagy csak a buli utái hajnali fáradtság tette olyan varázslatossá és valójában semmi különös nem volt abban a csókban. De ahogy az ajka az enyémhez ért, már éreztem, hogy nem képzelődtem. Most szembesültem egy egészen új oldalával. Ebben nem volt semmi visszafogottság, semmi szemérmes szűziesség. Ennio bizony épp úgy lopott csókot, ahogy egy karib-tengeri kalózhoz illett. Szenvedélyesen, forrón, gyönyörrel telítve meg a levegőt, elszívva az éltető oxigént, mégis annyi érzéssel, hogy a szívem jóformán felrobbant a mellkasomban.
A karjaiba aléltam a gyönyörűségtől. A nyelve játéka, az ölelése nem volt közönséges, de elgyengítették a lábaimat azt hiszem. Minden érintésbe beleremegett a szívem, mert éreztem, hogy ez őszinte. Vajon míg azon agyalt, hogy találkozzon-e még velem, vagy sem, ilyennek képzelt el engem? Féltem, hogy csalódást okoztam neki, mikor végre képes voltam gondolkozni és a csókot lassan felváltották apróbb csókocskák, majd puszik. Az egyik tenyerem az arcán pihent, a másikkal a kabátjába kapaszkodtam, mivel jóval magasabb volt nálam.
- Huh, te aztán tudsz... - sóhajtottam, míg a homloka az enyémhez ért, és lehunytam a szemem - Hát, mikor elterveztem, hogy mondom majd el, bevallom, ilyen reakcióra nem számítottam - ingattam meg a fejem, majd kicsit kacéran rámosolyogtam - De bevallom, ez jobban tetszett, mint az az alternatíva, amiben kezet fogtál velem és gratuláltál - nevettem el magam,kicsit beengedve őt az őrült fejem őrült képzelgései közé. Aztán nem hagytam menekülni, mert bár nem értettem mit mondott, túl gyorsan beszélt, de ha neki lehetett, nekem is. Újra megcsókoltam, s -hacsak el nem menekült előlem - csak azután engedtem el, hogy így, ezzel az öleléssel és csókkal kifejezhettem, hogy én épp annyira örülök neki, mint ő. Aztán elengedtem és engedtem, hogy tovább sétálgassunk a fák lehulló levelei között.
- Amúgy rájöttem míg távol voltunk egymástól, hogy eléggé zárkózott voltam mikor először találkoztunk. Te sokat meséltél magadról, de én eléggé keveset. Így ha szeretnéd, szívesen mesélek többet magamról, ha érdekel valami. De csak azután, hogy elmondod, miért olyan fontos neked a Central Park. - pillantottam fel rá kíváncsian - Azt írtad, elmeséled, ha eljövök. Hát itt vagyok. Kérlek, meséld el, miért épp a Gapstow Bridge, miért épp a Central Park - fontam meg a kezét, és csak remélni mertem, hogy nem azt meséli el, hogy itt kérte meg élete szerelmének a kezét a hídon állva, mert akkor én is mentem volna a kacsák után.

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

Nonno mindig úgy tartotta, hogy egy férfit nem arról lehet lemérni milyen ember a nőkhöz fűződő kapcsolataiban, hogy hogyan bánik a partnerével, hanem abból, hogy egy nő hogyan bánik vele. Úgy tartotta, hogy egy nő akkor tudja igazán megnyitni a szívét, és kitárni a lelkét, ha egy férfi azt megfelelően gondozza, ápolja. Ha egy nő boldog és szerelmes, akkor mindent jól csinál.
“Soha ne a tenyereden hordozz egyetlen asszonynépet se, fiam, hanem a szívedben, ott legbelül. Mert minden nőben megvan a szépség, még akkor is ha nem tudnak róla, vagy nem látják annak magukat.”
Bár az életem során nem volt végtelen mennyiségű kapcsolatom, a különféle szóbeszédek ellenére sem, de az tagadhatatlan, hogy mindig is szerettem tenni a szépet, megdicsérni azt akiről úgy éreztem, hogy adott helyzetben szüksége van rá. Casey esetében is így indult. Egy várandós nő - márpedig a mi famíliánkban, mindenféle családi összejövetelen akadt belőlük legalább egy vagy kettő, szóval tudtam hogyan kell bánni a nőkkel akkor amikor új élet nevelkedik a szívük alatt- sokkal inkább szomjazza a törődést vagy éppen a figyelmet, sokkal inkább szüksége van arra, hogy éreztessék vele, hogy éppen olyan vonzó és csodálatos, sőt ha lehet még inkább az, mint akkor amikor még nem volt akkora pocakja, és nem érezte mázsásnak a lábait, vagy egyáltalán önmagát hordozni. Casey, a piros ruhájában, a lehetetlenül édes mosolyával azonban elég hamar nyilvánvalóvá tette a számomra, hogy a tervek azért vannak, hogy legyen miket kidobni a fenébe. Persze még mindig mondhattam volna utána, hogy elzárom az egészet a szép emlékek közé, ahogy normál esetben tettem volna, de persze ez megint olyan dolog amit nem feltétlenül én befolyásolok. Az érzelmek ravasz és kiszámíthatatlan dolgok.
Az életem alapvetően egy merő rohanás, mégis annak az estének meghatározó szerepe volt benne. Még akkor is ha után hosszú ideig nem igazán adtam életjelet magamról, pedig szerettem volna. Most már tudom, hogy hiba volt azok után, hogy gyakorlatilag vörös virágok halmába fullasztottam másnap reggel Washingtonban, egyszerűen kámforrá válni a számára. Holott kötött egy ígéret, és én soha de soha nem szoktam megszegni a szavamat. Nem csak azért mert egy Grandi mindig szavatartó ember, hanem azért sem, mert Casey nem érdemelte volna meg. Még akkor is ha keveset beszélt magáról, még akkor is ha csupán fél információkat osztott meg a kaotikus és hovatovább bizonytalan alapokon álló életéről, a jövőjéről, amiben nem csupán magáról, hanem egy apró életről is gondoskodnia kell...ő egyszerűen az a fajta nő volt, aki tökéletes odaadást és őszinteséget érdemelt. És én éreztem, abból ahogyan akkor este a búcsúnál a taxiban hozzám simult, hogy szomjazza az ölelést, szomjazza a törődést. Reszketett. Nem feltétlenül a csóktól, hanem a hiánytól amit az a felszínre hozott benne. Akkor vált számomra egyértelművé, hogy végérvényesen boldogtalan a jelenlegi életében. Ettől függetlenül azon az estén szinte csak mosolyogni láttam, egyetlen másodpercre sem billent ki abból a derültségből, amelyet én kezdtem magunk köré fonni. Ezzel együtt számomra is feledhetetlenül vidám és boldog estét szerzett.
Most pedig ide hívtam őt, és eljött. Ez a hely, amely meghatározó volt a számomra amióta idejöttem. A hely, ahol először fel akartam adni. Mindig így jellemeztem, aztán úgy, hogy a hely, ahol eldöntöttem, hogy nem fogom feladni. Soha nem fogok úgy visszatérni Catanzaroba, hogy valamit nem sikerült megvalósítanom.Bizonyítani akartam. Nem csak magamnak. Apámnak is, hogy méltó vagyok a nevére.
- Nem értem ti nők mit élveztek annyira a fül harapdálásban.- emeltem egy pillanatra a kezem a fülemhez, aztán elnevettem magam.
- Ha én a szentekre esküszöm józanul is, akkor hidd el, hogy komolyan gondolom. Egyszer Nonna büntetésből, mert nem végeztem el a rám bízott feladatot, hanem kiszöktem a bátyámmal rúgni a bőrt a grundra, leíratta velem egy csíkos füzetbe háromszázszor a legfontosabb olasz szent asszonyok neveit. Imádom a nőket, de akkor mindegyiket a pokol legsötétebb bugyrába kívántam. Mentségemre legyen mondva, hogy tíz éves voltam és a petting nálam akkoriban kimerült abban, hogy meghúztam a lányok lokniját.- nevettem vidáman, bár tagadhatatlanul volt valami fáradt reszelősség a hangomban. Nagyon keveset aludtam az utóbbi napokban, aminek a fő oka elsősorban a szűkre szabott határidő és a karácsony előtti nagy hajtása kezdete volt. Ilyenkor mindenkinek minden és azonnal kellett.
- Egyébként mernék én egy ilyen szigorú tekintetű édes kis hőscincérrel ujjat húzni, mint te?- mosolyogva simítottam végig az orra hegyén pár másodperccel a játékos szigorral kiadott fenyegetését hallva.
Nem tudom, hogy mi lett volna a normális reakció arra, amit a válásáról mondott nekem. Illetve nem vagyok benne biztos, hogy az enyém nem volt normális reakció. Mikor megismertem hivatalosan még férjnél volt. Jó, persze technikailag a válási folyamat már elindult, de akkor is más emberhez tartozott, nekem pedig megvoltak a magam elvei. Az egyik ilyen, hogy olyan nővel szemben minden esetben tartom a három lépés távolságot, aki máshoz tartozik. Ez elvi kérdés. Persze ez még nem jelenti azt, ahogy Casey esetében sem jelentette, hogy képes leszek a végtelenségig visszafogni magam.
Már akkor meg akartam csókolni, amikor a kezét lefejtettem az arcomról. Illetve akkor először akartam ezt megtenni. Másodszor akkor, amikor átadtam a virágot, és az arcát a szirmok közé fúrva rám nézett. Ott volt a tekintetében az engedély, talán még egy apró kis biztatás is, de végül mégsem tettem meg. Nem feltétlenül azért, mert ennek az egésznek, amit most elmondott még nem voltam a birtokában. Egyszerűen azért, mert vártam a megfelelő pillanatra.
Ráhozom a frászt azzal ahogy végül az egész végigfut rajtam, és kell egy kis idő mire feldolgozom amit mondott. Ha vártam eddig a tökéletes pillanatra, akkor ez most az. Legszívesebben most azonnal a frissen ázott avarba dönteném, az igazság az, hogy nem érdekelne ki mit szól hozzá, hempergőznék vele, ölelve őt magamhoz mint két kiszabadult hülyegyerek, de persze nem tehetem. Elsősorban az állapota miatt.
De nem akartam várni. Már így is számtalan hetet veszítettünk azzal, hogy én elutaztam, ő meg várt arra, hogy talán jelentkezem. Ezt az elpocsékolt időt nem tudom visszahozni, de a csókban, amellyel végül az ajkaira tapadtam, a tudtára adtam a hiányát. És a boldogságot, amit az váltott ki belőlem, hogy immáron papírok sem kötnek, hivatalos eskü sem….semmi ami akadály lenne a világ szemében is annak, hogy ezt a nőt úgy csókoljam meg ahogyan azt megérdemli: szenvedéllyel, szerelemmel és odaadással.
Hűvös homloka valahogy mégis süt a forróságtól mikor az enyémnek koccantja, és innen közelről önfeledten mosolygok rá az ajkaira, finom ködgomolyagként engedve rá a leheletem. Lassan simogatva még utolszor megérintem.Kezem még mindig a tarkójánál, játékosan bíbelődöm a tincseivel. Imádom a hajának azt a különös selymét amit az ujjaim között érzek.Az illata teljesen elveszi a maradék józan eszemet is. Elnevetem magam és picit lehajtva a fejem valahova a nyakgödörben támasztom meg a homlokom. Másik kezemmel pedig ölelem őt, amennyire csak tudom.
- A kézfogós gratulációt a csók utánra tartogattam. Tudod én ilyen régimódi fickó vagyok. L'uomo innamorato è imprevedibile.- duruzsolom még vidáman és felemelve a fejem a tekintetem találkozik az övével. Ragyog. Mint egy szépen őrizgetett drágakő, ami akkor a legcsillogóbb ha olyan kezébe kerül aki büszke rá, aki figyel a szépségére, óvja és védelmezi. Ezt tenném én is vele az örökkévalóságig.
Az újabb csókba engedem magam belefeledkezni, és két tenyerem közé fogom az arcát, úgy tartom minél hosszabban közel magamhoz. Végül a tenyerem lesiklik az arcáról, hogy megfogjam a kezét és tovább sétáljunk, kicsit távolodva csak a hídtól.
- Való igaz, kevés dolgot osztottál meg magadról, de nem foglak érte hibáztatni. Csak egy hibbant olasz voltam az utcabálról aki megtáncoltatott, és boldogságot csempészett az arcodra….de….nem akarok ünneprontó lenni, de már akkor is láttam az arcodon valami megmagyarázhatatlan szomorúságot. Tévedés ne essék, most sem faggatózni akarok. - tettem szabad kezem a mellkasomra, aztán a kezét a karomba fűztem, amúgy lovagias egyszerűséggel, és a kézfején pihentettem meg a sajátomat.
- Annyit mesélsz el, amennyit jónak látsz. Csak tudd, hogy engem minden érdekel. Hiszen Ennio Grandi nem csak szavatartó ember de egy igazi lelkisegélyszolgálat nullahuszonnégyben, és kizárólag Casey Morgan Larson,frissen elvált, immáron kisasszony részére fenntartott privát vonalon üzemelve. Szolgálatára!- álltam meg egy másodpercre, csaptam össze katonásan a bokáimat, fejemet felszegtem és még szalutáltam is. Rémesen komoly képet is vágtam hozzá a hatás fokozása érdekében, aztán persze elnevettem magam.
- A lényeg, hogy mesélj! És hogy nekem miért fontos a híd?- néztem vissza a Gapstow-ra egy pillanatra a vállam felett, mielőtt tovább indultunk a járdán, végig a színes és szinte világító fák között.
- Amikor New Yorkba jöttem...hát hogy is mondjam, egy vállalkozás beindításához igen csekély anyagi tőkével rendelkeztem, noha nem lehet azt mondani, hogy otthonról lukas gatyával engedtek volna el. Bennem több volt az ambíció mint amennyi zsetonom volt az álmaim megvalósításához. Itt voltam két hete, rokonok, jó barátok segítettek….többek között Ivo és családja, tudod, onnan Washingtonból. Itt volt Matteo barátom nénikéje New Yorkban, és még sokan mások is….mégis rosszul éreztem magam, hogy mások jóindulatára és segítségére vagyok ráutalva. Két választásom volt: vagy kölcsönt veszek fel és belevágok, vagy három hónap után feladom az álmaimat és hazamegyek. Ősz volt akkor is, én pedig a nagy gondolkodásban….hát fogalmazzunk szépen detoxra ittam magam. Reggel itt ébredtem a hídon a hidegben, cipő nélkül, egy szál ingben és nadrágban. Még a zoknimat is lelopták.- nevettem el magam a nagy mesélés közepette, és többször oldalra pillantottam Casey-ra, a sétálást pedig úgy igazítottam, hogy ha éreztem, hogy lassabban megy neki, akkor én is lassabbra váltottam.
- Akkor azt mondtam magamnak: Ennio Giacomo Grandi, nehogymár olyan balfasz legyél, hogy még a zoknidat is hagyd ellopni! Szedd össze magad és kezdj végre valamit az életeddel, ha már mindent hátrahagytál azért, hogy itt lehess! Szóval….és most ez rettentően nyálasan fog hangzani, de nem foglalkozom vele….ez a híd nekem a remény. Az újrakezdés, és a lehetőségek helye. Hogy sosem szabad feladni. Ahogy azt sem akartam feladni, hogy újra találkozzam veled.- most már őt néztem, csak és kizárólag őt innen oldalról
- Mit gondolsz, ezúttal szerencsét hoz nekem a Gapstow Bridge?

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Washingtonban a véletlen sodort minket egymás mellé. Váratlan találkozás volt, először azt hittem, csak én vettem észre Őt. Láthatatlan akartam maradni. Legalábbis ismeretlennek. Idegennek. Megannyi ember közt csak a látványt élvezni, a szabadság édes mámorát magaménak tudni, ahogy már nagyon hosszú ideje nem tettem. Mert nem tehettem.
Aztán jött és egy perc leforgása alatt felrúgott minden szabályt, kiforgatta az életemet a négy sarkából, engem visszarántott önmagamhoz, és valami varázslatos módon úgy lopta be magát a szívembe, hogy még csak sóhajtani sem volt időm. S aztán csak az járt a fejemben, hogy nem tudom honnan érkezett ez a fiú, nem tudom mit csinál a mindennapjaiban, nem ismerem a családját, a szokásait, a barátait, őt magát sem. De kell még a nevetéséből, abból a kifogyhatatlan energiából, amit ő maga jelentett. Kell még, hogy halljam a hangját, ahogy beszél, ahogy nevet, ahogy megél ezer és egy érzést, és ahogy énekel....mert amikor énekel...valami mágikus dolog történik velem. Megszűnik a világ, és bár ezer ember lehet körülöttem, ezer ember hallhatja azt a hangot, mégis úgy érzem, mintha csak nekem énekelne.
Ezekkel az érzésekkel, a mardosó hiánnyal, a félelemmel, hogy az egész meg sem történt, csak az agyam kreált valami csodát oda, ahol semmi nem volt, ezzel érkeztem a hídhoz.
Nem tudtam, pontosan mire számítsak. Csak a levelének a milliószor is elolvasott szavai voltak nekem, és a remény, hogy nem vagyok már egy ostoba kis tinédzser lány, akit rá lehet szedni. A remény, hogy nem tűnik el az a varázslat, amit azóta érzek, hogy először összeakadt a tekintetünk. Szomjaztam rá, a figyelmére, arra, hogy nevessen és nevessek vele én is. Hallani akartam még a történeteit a múltjáról, a jelenéről, vagy a terveiről. Igazából mindegy volt nekem, miről beszélt, csak hozzám beszéljen!
A kezdeti rajongás pedig cseppet sem csökkent azidő alatt, míg távol voltunk egymástól. Igazából meglepően még jobban tetszett nekem ahogy megláttam a hídon ácsorogni. Egyszerűen volt elegáns, semmi hivalkodás, de festőien festett az őszi levelek kontrasztjában. És hát megint megdobbant a szívem, mert ő nekem kalóz kapitány marad amíg csak forog a Föld. Az olasz Jack Sparrow.
Nevettem, játszottam, de bevallottan kimutattam, hogy hiányzott nekem.
- Hé! Nem kell tőlem félteni a füledet, nem fogom lerágni! - háborodtam fel játékosan - Legfeljebb megcsócsálom egy kicsit - vontam meg azért a vállamat, nehogy azt higgye, hogy amúgy nem vagyok hajlamos hasonló dolgokra, már ha kapok ilyesmire teret. Én ilyennek szeretek lenni. Játékosnak, csacskának, szerfelett bolondosnak. Olykor kiborítóan gyerekesnek. Mint azon az estén. Egy szökőkútban pancsoltam, futottam meztelen talppal a sötétben, fűben hemperegtem, kerti tóban táncoltam. És így akarom leélni az életemet, hogy amikor csak lehet, szabad lehessek. A gyerekemet boldognak akarom nevelni, életörömre, jóságra, a szépség megtalálására tanítani, nem arra, hogy a pénz és a siker mindent megér.
De egyelőre a pici biztonságban volt a pocakomban, én pedig hallgathattam, ahogy ez a látványosan kimerült fiatalember mesél és beszél, s ittam minden szavát.
Csak hallgattam azt, hogy miként is fogadkozik a szentekre, aztán felhúztam a szemöldökömet és felkacagtam, mikor hscincérnek nevezett. Az orrom is összeráncoltam vigyorgás közben ahogy végighúzta rajta az ujját. De tetszett az egész. Megtudtam, hogy szeretett focizni a tesójával, rajongója a női nemnek és nem utolsó sorban, hogy Nonnával jobb nem rosszban lenni.
- Ahhaaaaa, szóval elég alkohol elfogyasztása után hajlamos vagy bibliai nevek emlegetésére. Hol is van az a lista? - kérdeztem, és gyorsan úgy teszek, mintha a zsebemben kutatnék. Még a nyelvem is kidugom kicsit, miközben az eget kémlelem játékból, mint aki nagyon koncentrál. Aztán ahogy annak idején ő is tette a láthatatlan listájával, én épp úgy firkálni kezdek a nem létező tollammal.
- Szóval szentek emlegetése pityókásan - pozitív avagy negatív értelemben? - kérdezem, aztán mielőtt válaszolna, legyintek - Lényegében ez mondjuk lényegtelen. Na, szóval szentek emlegetése. Van ízlése virágok terén. Hmm...ez abszolút jó pont mondjuk. Öhm....mi is van még? Ó, igen! Lehúzok két pontot, mert nem vigyáz magára eléggé - írom tovább, aztán elnevetem magam. Véget ért az ellenőrzés, én is letettem a kezem és belé karolva inkább a sétára koncentráltam. Igazság szerint fáradtság, nehéz lábak ide vagy oda, de imádtam vele ezt az évődést. Egy hónapig kínoztam magam, éheztettem, gyötörtem. Most nem hagyhattam elillanni semmit, egyetlen percet sem, mert már megtanultam, hogy minden ilyen emlék kincset ér. Óvni kell, védeni, mint egy szál virágot a vad viharok közepette.
Azonban tényleg aggódtam érte. Nem tudtam elűzni a gondolatot a fejemből, hogy el kéne engednem, hogy pihenhessen. Hisz ha velem volt, azt jelentette, hogy szabadideje akadt. Ritka pillanat lehet az ő életében. Mégis rám szánta, nekem akarta adni, amit értékeltem. Nagyon. Mérhetetlenül. De a bennem éledő anyai ösztönök arra sarkalltak, hogy óvni, védelmezni akarjam. Segíteni. Hiszen érdekelt, és mivel érdekelt, figyeltem is. Láttam rajta mennyire fáradt. Legszívesebben kézen fogtam volna, hogy azonnal elvigyem magamhoz. No, nem azért, hogy egy röpke pásztorórára csábítsam, hanem hogy ágyba dugjam és megvárjam, míg kicsit kipiheni magát, így garantálva, hogy tényleg pihen. Mert számított.
Helyette mégis inkább csendesen tovább libbentem azon a kérdésen, hogy ő nem akart mesélni és válaszoltam arra, ami érdekelte. Volt néhány kollégám aki apatikusan érdeklődött ugyan a csemetém iránt, de igazán nem várta a választ. Az ilyeneket gyorsan kiszűrtem, és szabadultam, ahogy csak lehetett. De nála éreztem, hogy érdekli. Talán azért, mert úgy láttam rajta, eléggé családcentrikus, hisz mindenre van egy története a családjáról. Talán mert mindig azt hajtogatta, őszinte lesz velem, és én nagyon hinni akartam benne, hogy az lesz. Talán mert valahol a szívem mélyén tudtam, hogy minden egyszerűbb lenne, ha nem egy másik emberrel osztoznék a testemen. Teljesen szabad lennék, minden tekintetben. Mivel azonban az életemben eddig a családomon kívül két meghatározó ember volt, és csupán az egyiktől akartam végleg megszabadulni, ezért szívből meséltem neki arról, hogy is vagyunk épp nem sokkal a szülés előtt. Aztán elé penderültem, és azt is elmeséltem, ami viszont nem hogy békés boldogsággal töltött el, hanem szétfeszítette a szívemet. Elváltam. Gyorsan jelentettem be, gondolkodás nélkül, pedig ezerszer is elpróbáltam mit hogyan akartam elmondani. A tükörnek. Ruhapróba közben a gardróbnak. A laborban a petri csészékben szaporodó baktériumoknak. A liftnek. A lépcsőkorlátnak. A jegyszedő kisasszonynak. A virágoknak, amiket tőle kaptam, s amik most kiszárítva várják, hogy megtalálják méltó helyüket az otthonomban.
Aztán nem szólt semmit, és mikor már azt hittem, itt van az i-re a pont, amiről a bátyám beszélt nekem, egyszercsak elkiáltotta magát, és pillanatokon belül a karjai közt voltam.
Egy csók.
Nem olyan volt, mint az első. Az utánozhatatlan volt. Váratlan, titkon remélt, bájosan ártatlan. Egy véletlen találkozás és egy csodás, átnevetett és áttáncolt éjjel nászának szerelem gyermeke.
Ez a csók...más volt. Ezért titkon, a szívem mélyén remegtem. Akartam. Nem vallottam volna be, hisz nem tudtam a szándékokat, a határokat, semmit. Ő sem rólam. Féltettem magam tőle, és magamtól őt. Mások voltunk. De nagyon, nagyon reméltem, hogy megteszi. Én sosem mertem volna kezdeményezni, így elsőre különösen nem. De ő Férfi volt, méghozzá nagy betűvel. A csókja sem arról árulkodott, hogy kisgyerek. Nem volt benne semmi esetlenség, pontosan tudta mit és hogyan csináljon ahhoz, hogy megállítsa az idő kerekét, és elolvadjak a karjaiban. Pontosan illett a szám a szájára, azt hiszem varázslatos íze van a karib-tenger legkedvesebb szívű kalózának. Puha, édes, kellőképpen határozott, de gyengéd, és nagyon-nagyon forró...
Egy perc sem kellett, hogy a szívem a torkomban dobogjon, pillangók szülessenek meg a gyomromban egy ködös őszi délutánon a Central Park forgatagában. Mégsem láttam mást, mint őt, aztán a csillagokat, majd újra őt, ahogy a szemeimbe nevetett kisfiús pajkossággal. Az arcom éreztem, hogy ég, szóval tisztában volt vele, hogy mit képes kihozni a nőkből. Elszégyelltem volna magam, ha nem tudtam volna, hogy valójában ez a világ legtermészetesebb dolga. Tetszett nekem. Nagyon is tetszett. Szexi volt és édes, s bár szinte mérget mertem volna venni rá, hogy fiatalabb, mint én, de még ez sem igazán izgatott. Tetszett, ahogy az ujjai elvesztek a hajamban, ahogy a lehellete csiklandozta az orromat. Megőrültem az illatáért, mert nem tudtam beazonosítani, de eszméletlenül bejött. Ahogy az is, amikor újra olaszul kezdett beszélni. Hátrahajtottam a fejem lehunyt szemmel és szelíden elmosolyodtam.
- Egyszer felolvastatok veled egy könyvet, és felveszem a hangodat. Olaszul. Aztán rommá fogom hallgatni - mondtam halkan, mert már feleslegesen próbáltam volna titkolni, hogy egészen egyszerűen megbolondultam azért, ahogy az anyanyelvén beszélt. De nem akartam zavarba hozni, így kinyitottam a szemem és rá mosolyogtam.
- Nem tudom megint mit mondtál, de figyelmeztetlek, hogy vettem még Washingtonban egy angol-olasz szótárt, amiben mondatok vannak leírva. Úgyhogy már nem sokáig élvezheted, hogy csak te érted mit mondasz! Már profin rendelek pizzát, mondom el az orvosnak, hogy lázas vagyok és hogy merre találom a vasútállomást! - bólogattam nagyon komolyan, aztán ismét csak nevettem rá - A kézfogást meg szerintem engedjük el. Úriemberként viselkedtél eddig is, nem kell újfent bizonyítanod.
Tovább sétálok vele, miután újabb csókot követelek, ha már ennyi kínnak tett ki a távollétével. Nem érdekel ki lát, ki nem. Lehet, hogy Ryan utánam küldött valakit, ez mindig benne lehetett a pakliban, de már nem tartoztam elszámolással, így nem érdekelt. A kezébe csúsztattam a kicsi kacsómat, úgy lépkedtem tovább vele az avaron. Már senkinek nem voltunk érdekesek, elcsendesedtek a vizslató szemek. Szembe jöttek lányok, alaposan megnézték Enniot, de a pillanatra felvillanó elismerő pillantások után hagytak minket magunkra.
Elnevettem magam, amikor megállt és összecsapta a bokáját. Örültem neki, hogy így áll a dolgokhoz, mert nem tudtam, mit és mennyit mesélhetek el neki. Szerettem volna mindent, de azt hiszem nem álltam még készen mindenre. A látszat ellenére zárkózottabb voltam, és kicsit meg is törték a bizalmamat. De akartam mesélni neki magamról.
- Mindenképp ki fogom használni a nullahuszonnégy órás szolgálataidat - bólogattam hevesen, aztán leesett, hogy ez kissé kétértelműre sikerült, így elvörösödve tettem a kézfejére én is az enyémet - Mármint, úgy értem...érted....a lelki-segély szolgálat - hoztam saját magamat is teljesen zavarba, aztán legyintettem - Ah, már mindegy, ebből úgysem jövök már ki. Szóval köszönöm, mindenképp mesélni fogok - zártam le végül, hogy meghallgassam a történetét arról, miként is akarta feladni. Mosolyogtam az elején, aztán már kacagtam, majd megijedtem, hogy baja esett. Sosem hallgattam szívesen, ha mások arról meséltek, miféle fájdalmakon kellett keresztülmenniük.
- Detoxra? Akkor megint a szenteket emlegetted? - kérdeztem vigyorogva, visszautalva a korábban elhangzottakra, és közben sandán oldalról pillantottam fel rá. Nem vártam feltétlen választ, de ha ezt nem szúrhattam volna oda, biztos fájt volna a nyelvem, ahogy leharapom. De aztán csak hallgattam figyelmesen mit mesélt, maximálisan koncentrálva arra, hogy minden szavát meg is jegyezzem. A lépteink lassultak, mert nem bírtam már úgy rohanni. Akkora voltam, mint egy bálna, hamarabb elfáradtam már.
Az utolsó kérdésére teljesen zavarba jöttem. Azt is elfelejtettem egy pillanatra, hogy nem újra élem a tinédzser korszakomat, már felnőtt, felelősségteljes nő voltam, rövid időn belül friss anyuka. Felé pillantottam, kutató tekintetében vesztem el. Ha nem látta a szememben mit éreztem jelen pillanatban, akkor vagy nagyon rosszul kommunikáltam, vagy csak én éreztem azt, hogy a globális felmelegedés tulajdonképpen nem az emberiség, hanem kizárólag egy washingtoni utcabál, egy piros ruha és a vérpezsdítő zene hibájából fakadt, mert miattam olvadtak a jéghegyek.
A fülem mögé tűrtem egy kósza barna tincsemet.
- Itt vagyok. Veled. Itt, ebben a pillanatban is itt állok melletted. Felkutattam a lehetőséget, hogy eljuttassak hozzád egy levelet és ennyi idő elteltével...itt vagyok és fogom a kezed. - mondtam halkan, szívdobogva és egy pillanatra megálltam - Te hogy érzed? Szerencsét hozott? - simítottam a tenyeremet az arcára és az ujjaimmal végigsimítottam a gondosan ápolt arcszőrzetén, amitől tényleg úgy nézett ki mint egy gyönyörű kalóz. Aztán elengedtem és elnevettem magam, tovább indultam vele a nép között.
- Büszke vagyok rád, hogy nem adtad fel, és bevallom, hálás is vagyok. Mert ha feladtad volna, mi most biztos nem beszélgetnénk, mert nem hinném, hogy valaha eszembe jutott volna, hogy Catanzaroba utazzak. És igen, bevallom, az az este elég érdekes volt Washingtonban, ha már rajtam a sor, hogy meséljek. Munkaügyben utaztam oda, állásinterjúra hívtak - kezdtem bele, aztán rájöttem, hogy valójában azt sem tudja mivel foglalkozom, így kissé félszegen pillantottam rá - Mikrobiológus és virológus orvos vagyok, egy kutatólaborban dolgozom. Ezzel kapcsolatban hívtak Washingtonba. Az interjún a vezető orvos ölébe borítottam a kávéját és egy kancsónyi vizet, aztán vörösre bőgtem a szemeimet a női mosdóban - nevettem el magam zavartan, mert hát ez elég ciki volt így felnőtt fejjel, majd folytattam - Aznap csak szerettem volna kicsit elengedni magam, lazítani. Beszálltam egy taxiba a kikötőnél és azt kértem a taxistól, hogy ajánljon egy helyet, ahol vehetek egy szép ruhát, egy cipőt ehetek valami finomat és biztonságban lehetek anélkül, hogy erőltetnem kéne bármit is. Gi...Gio....Gei....mindegy, azóta sem tudom kimondani a nevét. Szóval Morandi pedig az utcabálba vitt. Azt mondta, ott biztonságban leszek, ha nem akarom, hogy észrevegyenek, láthatatlan maradhatok. Aztán táncoltam a szökőkútban, és....a többit tudod. - nevettem fel rá, hisz azt az estét ő tette varázslatossá - De valóban szomorú voltam. Épp, mielőtt rám találtál - mert hittem benne, hogy így volt - döntöttem el, hogy nem akarom többé, hogy Ryan tönkretegyen engem vagy az életemet. Élvezni akartam, amennyire csak lehetséges. Újra táncolni akartam, énekelni még ha ez mindenki számára felért egy kínzással is, szívből, és nevetni, vagy sírni, vagy egyszerre mindkettőt. Hosszú volt a kapcsolat, és sok-sok tekintetben kötöttem alkut. Bántott, hogy kudarcot vallottam. Mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem, sokat tanultam mellette, és csak remélni merem, hogy én is taníthattam neki valamit, amitől több és jobb lett. De véget ért. Már rég véget ért, csak nem vettem észre. A mindennapjaim részévé vált, hogy boldogtalan voltam, ezért nem vettem észre. A pici azonban mindent megváltoztatott. A fogantatásának a körülményei, aztán amikor elmondtam a volt férjemnek...
Észre sem vettem, hogy milyen erővel szorítottam rá az emlékek hatására Ennio kezére, egyre erőteljesebben, miközben a lépteim közben az avarba temettem a tekintetem. Lelki szemeim előtt felelevenedett a régi otthonunk konyhája. A luxus, a tökéletesség színtere. Felidéztem az érzést, ahogy az ökle az arcomba csapott. Szinte hallottam, ahogy felhasadt a bőröm, ahogy elpattantak az apró erek az arcomban. Akaratlanul simítottam az ujjaimat az orcámra. Most csak zavart pír volt ott, ahol akkor vér és duzzanat.
Aztán felfedeztem, mit is műveltem, és megtorpantam.
- Oh...sajnálom, én...nem akartalak elszomorítani. Nehéz időszak volt rádöbbenni, hogy nem ezt az életet akarom élni, nem akarok ilyen ember mellett maradni, felnevelni a gyerekemet. Öhm...leülhetünk egy kicsit? - kérdeztem, és egy nem messze lévő padra mutattam, ami még szabad volt. Nem tudtam, mennyit mesélhettem el még, nem akartam egyből rázúdítani mindent. A karjába kapaszkodva mosolyogtam fel rá és ahogy a szemeibe néztem, elöntött a végtelen hála érzése.
- De már vége, és igyekszem nem is gondolni rá. Elmúlt. Te pedig itt vagy, és el kell mondanom valamit. Imádom, ahogy nézni tudsz azokkal a szomorú, sötét szemeiddel, még ha úgy is nézel ki, mint aki mentem el fog aludni - néztem rá, és bár elfáradtam, de sajnos felfedeztem valamit, ami még a padnál is érdekesebbnek bizonyult. Távolabb egy hatalmas fa tövében egy csapatnyi gyerek épp hatalmas levélkupacot hordott össze. Összehordták, aztán belerohantak, hogy a levelek ezerfelé robbanjanak szét. Megrángattam Ennio karját.
- Úúúú, levélkupac! Menjüüüünk! Légysziiii! Csináljunk levélangyalkát és dobáljuk meg a lurkókat, mintha hógolyóznánk - kérleltem, és reméltem, hogy nem akart óvatosságra inteni, mert bizsergett minden porcikám, hogy beleüljek abba a hatalmas kupac sárga-vörös őszi levélbe és a fejem fölé dobáljam őket. Nem is én lennék, ha hagynám, hogy egy régi rossz emlék elrontsa azt a találkozót, amire ilyen régóta vártam! Nem, nem. Ennio Grandi nem egy szomorkodó, pityergő Casey-t érdemelt. Ennio Grandi levélcsatát érdemelt, és kacagást, és mindent, amitől úgy érezhette, nem volt hiábavaló, hogy elküldte azt a levelet.

When I'm with my baby

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

Igazából sosem szerettem az őszt. Úgy értem gyerekkoromban. Büdös, füstszagú, rothadt levél szagú, nyálkás, taknyos és leginkább kiszámíthatatlan. Hol hideg van, de olyan nagyon, hogy az emberben a gondolatok is megfagynak reggelente, hol pedig még a nyár utolsó rúgásaival megpróbál kapaszkodni, itt maradni, és a nap sugarai úgy tesznek, mintha ehhez tökéletes háttércsapatot biztosítanának. Alapból is fázósabb vagyok a nagy átlagnál, és már szinte öt fokban is olyan vörös lesz az orrom mint egy leszázalékolt nyugdíjas cirkuszi bohócnak, aminek csak az egyik oka, hogy mediterrán tipus vagyok. A másik oka, hogy a kedvem is jobb az olyan időkben amikor még este tízkor is világos van, és a tengerben állva akár kilométerekre el lehet látni távol a horizonton. Az ősz hozza magával a melankólius szürkületet, akár egy középkategóriás angol horror háttérdíszletét. Persze a tél más. Feltéve ha esik a hó. Ha nem esik, akkor semmivel sem áll közelebb a szívemhez mint a kisöccse, az ősz. Az évszakok amúgy is összekeveredtek mostanság. De a sárguló, vagy vörösben pompázó, barna, vagy burgundi, esetleg aranynarancs levelek itt a parkban mindig emlékeztetnek arra, hogy a világ kifordulhat a sarkaiból is, az ősz New Yorkban mindig ugyanolyan színpompás. Két évvel ezelőtt is ugyanilyennek láttam, csak akkor sokkal több volt bennem a szorongás és a kétség a jövőt illetően, vagy azzal kapcsolatban, hogy vajon megérte nekem mindent és mindenkit otthagyni, tökéletes fehér lapot előhúzni az élet nevű bűvész cilinderéből, és azt gondolni, hogy az majd más lesz mint ami otthon várt volna rám? Mindig is az a fajta kölyök voltam aki bár betartott bizonyos alapvető szabályokat és elvárásokat, de ettől függetlenül kereste a saját lehetőségeit, valahol máshol mint várták volna tőle. Sosem tudtam megülni nyugton a hátsómon, állandóan terveket és ötleteket gyártottam, és persze hozzá azt is, hogy ezeket miképpen fogom elérni, kivitelezni.
A zene kitöltötte az egész életemet. Már akkor is, amikor Nonnát a sírba kergettem, hogy megállás nélkül püfölöm a ház melletti vashordók tetejét, arra gondolva, hogy én lennék Charlie Watts ifjabb kiadásban. Inkább mint Jagger. Aztán persze óvodában én voltam az örökös dalos pacsirta, aki mindig énekelt a lányoknak, az óvónéniknek, tulajdonképpen indok sem kellett hozzá, csak egy szó, és máris rántottam elő valami slágert, amivel szórakoztathattam a társaimat vagy a nevelőket. Ugyanez jellemezte az általános iskolát. Egy ideig, amíg a hangom el nem kezdett mutálni. Sosem felejtem el, hogy azt mondtam Nonno-nak, a hangom éppen most hal meg. Ami hülyeség persze, tizenhárom évesen mit értettem én ebből az egészből. Csak annyit, hogy képtelen vagyok egyetlen mondatot úgy kimondani, hogy ne tűnnék krónikus, utolsó fázisos tüdőbetegnek. Aztán rájöttem, hogy én tulajdonképpen erre születtem, ez az ami igazán boldoggá tesz. Indokolatlanul gyakran, mégis mások örömére egyre többször és egyre élvezhetőbben fakadtam dalra. Ha eleget ittam, akkor tulajdonképpen abba sem hagytam. Apám eleinte jót mosolygott rajta, valahol úgy könyvelte el, hogy mindkét fiának van valami egészen emberi hobbija, de Zio és én is majd az orvoslás mellett fogunk lehorgonyozni. Végül csak Zio adta be a derekát. Én sosem. Illetve félig. A diplomát megszereztem, de nem orvostudományból és tudom, hogy bár apám büszke arra amit elértem, talán sosem bízott bennem annyira, mint Nonno. Mégsem vetem a szemére. Csökönyös szicíliai. Akárcsak én.
Amerika a lehetőségek földje volt a szememben. Mit tudtam én annál többet hülye kis olasz gyerekként, hogy azért itt sincs kolbászból a kerítés és a filmekből nem kell minden marhaságot elhinni. Hatalmasat kockáztattam, és bár mindenki óvva intett senki nem volt aki elém állt volna, és azt mondja: “Ennio ne menj, nem éri meg!” Valószínű azért, mert tudták, hogy úgysem lennének képesek arra, hogy megállítsanak. Ha egyszer a fejembe vettem valamit, akkor amellett kitartottam, és nagyon hosszú idő kellett, hogy belássam a tévedésem. Tudtam bocsánatot kérni, de néha iszonyú sok idő kellett hozzá.
Casey biztosan nem lehet tévedés. Casey az a nő, akire szükségem van, aki lehet, hogy mástól vár gyereket, lehet, hogy számtalan kegyetlen és elviselhetetlen tulajdonsága van de nekem akkor is kell. Akarom. Hiányzott, amikor távol voltam nem csupán tőle, hanem magától a földrésztől is, ahol ő élt. Miközben haza vágyódtam Catanzaroba, egy részem állandóan visszafelé tekingetett Amerikára. Tipikusan az a helyzet, hogy melyik ujjamba harapjak, hogy kevésbé fájjon. Előbb kellett volna írnom neki, de azt hiszem talán mégis jobb ez így. A várakozás, vagy éppen a bizonytalanság, hogy gondol még ránk, esetleg már csak múló emlék maradtunk egymás számára mégis fenntartotta a reményt is egyben. Sosem adtam fel, hogy egyszer majd megkeressem, talán csak elodáztam kicsit. És hát akarva akaratlan mégis bennem volt, hogy papíron még másnak a felesége. Engem úgy neveltek, hogy még az ilyen kapcsolatokat is tiszteletben kell tartani, hagyni kell időt a másiknak, hogy a múltjának egy fejezetét mindenféle módon lezárhassa. Ez pedig csak akkor lehetséges ha nem csupán elköltözik attól akit korábban a férjének nevezett, hanem papíron is elválik tőle. Én csak innentől éreztem lélekben jogot bármiféle módon arra, hogy valóban kimutassam Casey felé mindazt amit ez a két hónap felszínre hozott bennem.
Washington megteremtette kettőnknek a csodát, New York fogja megérlelni.
- Na azt ugyan nem! Semmi csócsálgatás!- kaptam a fülemhez, és a hangom hirtelen éteri magasságokba rohant. Persze tudom, hogy csak szórakozik….bááááár nem tagadom, hogy egy röpke időre sikeresen beindította a mélyen rejlő ösztönszintű fantáziámat, hogy milyen lehet a karcoló forró leheletét reggel vagy éppen éjjel érezni a…..na okés! Állj!
- Igazából bármikor és bármilyen állapotban képes vagyok bibliai nevek emlegetésére, minekutána hét éves koromtól tizenhét éves koromig heti három napot jártam hittan oktatásra a félig sánta, félig meg állandó Joker vigyort villantó Clemente atyához. Vasárnaponként ministráltam is. Katolikus vagy? Mindegy!- legyintettem, és inkább elmagyaráztam, mielőtt még esetleg másra asszociálna
- A ministráns fiú….húúúú hogy is magyarázzam el, hogy ne tűnjön úgy mint egy miniatűr rabszolga a pap mellett? Szóval amolyan kisegítő. Lóbálja a füstölőt, segít levenni a pap talárját, vagy a fejfedőjét. Áldozásnál tartja a kis tálcát….ilyenek. Ne kérdezd a jelentőségét. Akkor rém menőnek számított, most már inkább szörnyülködök az akkori fotókon, ami ilyen göncben ábrázol.- magyaráztam miközben ő valami láthatatlan füzetbe jegyzetelt. Megfogtam a kezét, és magam felé fordítottam és belementem a játékba, a láthatatlan jegyzetbe belepillogva, a valóságban valójában a tenyerébe.
- Miket irkálsz te itt rólam? Na jól van akkor adj még hozzá egy pontot a kifogástalan tánctudásomért, azért mert olyan elbűvölően tudok olaszul udvarolni….láááátom hölgyem, hogy olvadozik. Ti porterei anche le stelle dal cielo, ma belle! Úgyhogy azt a lehúzott két pontot el is felejtheted. - adtam egy apró csókot a kezére, mielőtt elengedtem volna.
De ez akkor még csak a kezére adott csók volt. Aztán, amikor bejelentette, hogy immáron papíron is elvált egyszerűen képtelen voltam mindazt leplezni ami bennem munkálkodott, tulajdonképpen azóta, hogy ott vártam rá a hídon. Nehezen engedem el a csókból. Kicsit olyan ez mint valami megunhatatlan édesség, ami sosem fogy ki, és minél többet ízlelünk, annál többet akarunk belőle. Casey puha és finom ajkai pontosan ezt a hatást váltották ki. Ősz illata volt, de volt benne mégis valami kacér tavasz, valami virágos, valami zamatos, valami gyümölcsös. Bele akartam harapni.
- Óóóóó hát mernék én versenyre kelni egy olasz-angol szótárral? Holmi pizzarendeléssel vagy éppen lázbejelentéssel?- játékosan mímeltem a meglepettséget, de nem volt ám semmi gúny a hangomban, sokkal inkább játékos voltam és nagyon vidám.Casey bármit is tett, bármit is mondott, egyszerűen magával ragadott, képtelen voltam betelni az érzelmi változásaival. Szeretem ha egy nő sokféle, ha zizeg, ha nyüzsög, ha mindig meglep. Ő pedig folyamatosan ezt csinálta.
- De tudod mit? Dobd ki azt a szótárat. Itt vagyok én. A nullahuszonnégybe ez is belefér.- belezavarodik a mondat kétértelműségébe, ami miatt nem nevetem ki, helyette közelebb vonom magamhoz és egész közel hajolok a füléhez. Oda súgom bele a válaszom a mondanivalójára.
- Nem is kell kijönnöd belőle, tökéletesen értettem. Kellően ahhoz, hogy az úriember énem most mocsokmódon szégyellje magát azért, amilyen gondolatok megfordultak a fejemben.- húzódtam el tőle és rákacsintottam.
Lassan sétáltunk tovább, és kicsit többet engedtünk megmutatni egymásnak magunkból. Miközben ő beszélt nem vágtam közbe, csak néha oldalról sandítottam rá, a kezemmel cirógattam a kézfejét, néha bólogattam, és amikor egy kissé keserűbb részhez ért a homlokom ráncoltam.Persze nem mondom, hogy nem lep meg a munkája. Sok dolgot el tudtam volna képzelni, de hogy kutatóorvos, azt nem. Hogy a férje mit tett amikor megtudta, hogy gyereket vár, nem árulta el. Lehet jobb, mert a feltételezéstől, hogy esetleg szavakkal vagy bárhogy bántotta őt az indulat eléggé elöntött. Talán nem is kéne firtatnom, talán nem véletlen osztott meg velem csak ennyit.
- Dehogy szomorítottál el kis csacsi!- simítom meg nyugtatásul az arcát, aztán bólintok, és a pad felé pillantok, amit kinézett magának.
- Persze. Ha szeretnéd. De minden okés? Nem vagy rosszul vagy ilyesmi.- azért aggódom na! Elvégre nem lehet már sok hátra a szülésig és minden pillanat, vagy egy rosszul megválasztott helyzet okozhat problémát. Ha megnyugtatott, hogy nincs gond, akkor leültünk a padra, de azért folyamatosan fürkésztem az arcát, legalábbis addig amíg meg nem nyugodtam affelől, hogy semmi baj nem lesz.
A szemeim említésére végre aztán elnevetem magam és megcsóválom a fejem.
- Huszonöt év kemény munkája van abban, hogy így tudjak nézni, szóval örülök, hogy valaki értékeli ezt a különleges képességemet. Valami ilyesmire gondoltál?- hajolok egészen közel az arcához, és földbarna lélektükreim úgy mélyesztem az övébe, mintha a lelkéig akarnék látni, ott megkapaszkodni, és beleégetni a szívébe a nevemet. Nem akarom, hogy ezt a nőt bárki úgy lássa ahogy én látom. Casey egyedi, eredeti és gyönyörű.
Megrángatja a karomat, és én is az említett irányba nézek. A gyerekek nevetve hordják össze a levélkupacot, majd ugrálnak benne.
- Komolyan ezt akarod? Levélgolyózni?- ugrott vidáman a magasba a szemöldököm, és hol a gyerekek felé néztem, hol Casey-re. Aztán egy nagy sóhajt követően felálltam a padról, és a kezem nyújtottam neki.
Mint két nagyra nőtt óvódás, vetettük be magunkat a vidáman játszó gyerekek közé. Ők eleinte csak furcsán néztek bennünket, némelyikük még engem is megdobált levélkupaccal - a kis bestia! - de visszakaptam, és együtt nevetgéltünk.
- És most mindenki nagy kupacot, dobjuk a magasba és álljunk alá! Wáááááá színes eső!- a gyerekek ujjongva és vidáman dobálták apró mancsaikkal a leveleket. Némelyik nem lehetett több nyolc évesnél, de a legnagyobb is épp csak tizenkettőnek tűnt. Én meg úgy ugráltam közöttük mint egy bolond félcédulás. Azt hiszem nevezhetjük ezt joggal Casey-hatásnak. A levelek roppanó hangja végül egy ritmussá állt össze, amely egy dalt juttatott eszembe. Hiszen számomra az egész világ muzsika volt. Mindenről ez ugrott be. Először tapsolni kezdtem az ütemet, aztán elkezdtem énekelni. Hol a gyerekeknek, eléjük állva, hol pedig Casey-nek. Bohóckodva, vidáman, nevetgélve.
Mert egy olyan lány mint Casey….na olyan lány kell nekem.

Girls Like You

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & & Ennio

I don't wanna run away
Just wanna make your day
When you feel the world is on your shoulders

Mindig furának gondoltam magam. Talán ezzel nem voltam egyedül, hisz valamilyen szinten minden ember különlegesnek érzi magát. Sokan valóban azok is, de a nagy többségünk semmiben nem különbözik másoktól. Ugyanúgy éhesek leszünk, szomjasak, elálmosodunk. Nyűgösek vagyok ébredés után, szeretünk dolgokat kapni, és adni. Hiszek az emberi jóságban, és hogy az emberek nagy többsége alapvetően szeret helyesen cselekedni.
Hogy miben gondoltam magam mégis furának, ha egyszer mégis ennyire nem tartottam magam különlegesnek? Jó kérdés. Talán másokhoz viszonyítva magam én hajlamosabb voltam kevésbé felnőttnek lenni időnként. Tinédzserként gyakran megszóltak Salt Lake-ben a barátaim, mert én ősszel képes voltam gumisizmát húzni és pocsolyákban ugrálni, vagy ha elmentünk síelni, hóangyalkát csinálni. Nem érdekelt, ki nézett bolondak, szerettem követni a szívem szavát, és azt, ami boldoggá tett. Aztán jött Ryan és mindent megváltoztatott. Figyelnem kellett a szavaimra, a viselkedésemre, és mivel szerettem, ez alapvetően nem esett nehezemre. De mégis frusztrált, hogy legbelül éreztem, hogy lassan elhervadok mellette. Nem ragyogtatott, mellette megkopott a fényem.
Ennio mellett akkor este Washingtonban úgy éreztem - különösen a nagyon is értékes szavai után - hogy tényleg bármit megélhetek, semmit nem kell eltitkolnom, semmi miatt nem kell kellemetlenül éreznem magam. Hisz Ennio - mint egy jó kalóz - kihajóztatott a lelkem tengerére és a legszebb, legbolondosabb részeitől sem rettent meg. Csak kitartóan támogatott, ha sírtam, ha nevettem. Mellette a furaságomat is inkább...nem mondom, hogy előnyként, inkább úgy fogalmaznék, hogy természetesnek éltem meg. Mert nem tudom mi oknál fogva, de nagyon elfogadó volt kezdettől, és nekem titkon nagyon is imponált.
Most sem hagytam hát, hogy ne azt mondjam, ami először az eszembe jutott. Mert hiányzott, mert aggódtam, mert féltem és mert most, hogy itt álltunk egymás mellett úgy éreztem, a világ végre a helyére került. Nevettem, mikor eltakarta a fülét, és azért viccből vicsorogva kétszer is összecsattintottam az államat, harapást imitálva. De nem támadtam most le, inkább meglepetten húztam fel a szemöldököm a templomi szereplését hallgatva.
- Öhm...én igazából...- válaszoltam volna a feltett kérdésre, hogy katolikusnak kereszteltek-e vagy sem, de nem hagyott szóhoz jutni, én meg csak mosolyogva hallgattam inkább tovább, ahogy mesélt és mesélt. Órákon át tudtam volna hallgatni. Imádom, ahogy a hangja megváltozik, mikor az emlékeit idézi fel. Láthatóan felélénkült kicsit ahhoz képest, hogy mennyire lehetett fáradt, és értékeltem, hogy most is itt van ahelyett, hogy az ágyában aludna édes álmokat kergetve. Ám elismertem a kitartását, mert tíz év hittan, heti háromszor azért eléggé be tudja táblázni az ember mindennapjait, ráadásul egy idő után tinédzserkorban ciki is lesz. Kivéve, ha olyan közösségben él az ember. Én már csak tudom milyen, mikor vallási fanatikusokkal él együtt az ember egy közösségben.
S ha azt hinné az ember, hogy Ennio Grandi mellett lehet egy percig nyugodtnak maradni, hát téved. Amint előálltam a jegyzeteléssel, ő azonnal kíváncsiskodni kezdett.
- Hé, nem ér lesni! - nyafogtam játékosan és megpróbáltam a tenyeremet el is rejteni előle - persze hasztalan. Mert ha ő akar valamit, hát bizony megszerzi, most sem volt ez másként. De nem tudtam rá haragudni, nem ment, mert irtóra édes és játékos, amit kifejezetten vonzónak találtam benne. Mintha ez a találkozás is egy végtelen színdarab lenne, mégis a legőszintébb, leginkább szívből jövőbb alakításokkal, amit csak adni tudtunk egymásnak. Az igazság az, hogy Ennioval a legegyszerűbb dolgok is varázslatosak voltak. Washingtonban minden perc, és nagyon úgy tűnt nekem, hogy ez ezekben a percekben sem változott. Mert ő képes volt varázslatossá tenni a legapróbb dolgokat is.
A pontozását összehúzott szemekkel, de nevetve listáztam. Az olasz szavak hallatán ismét csak sóhaj hagyta el a mellkasomat, mert nagyon úgy tűnik, nyitott könyv vagyok számára. Nem is tudtam titkolni, hogy levesz a lábamról valahányszor az anyanyelvén beszél. Eszméletlenül szexi.
- Oké, elismerem, jár a pont a tánctudásért - írtam a tenyerembe, aztán láthatatlan tollammal felé intettem - De az olasz udvarlásért pontokat kéne levonnom, mert folyton zavarba hozol vele - néztem rá, majd megcsóváltam a fejem, mert ahogy nézni tud...az felért egy kínzással - De nem tudok ilyen szőrös szívű lenni. Ha fülig pirulok is valahányszor ezt csinálod, nem tagadom, hogy odavagyok érte. Ki ne lenne? Szóval elismerem, irtóra jól csinálod, jár a plusz két pont.
Aztán tovább andalogva végül csak nem bírom magamban tartani a titkomat, azonnal el akarom mondani neki, így a kézcsókja után beavatom, hogy immár hivatalosan is, minden tekintetben egyedülálló személy vagyok. Elváltam. Ryan megkeserítette az életem, megpróbált tönkre tenni, de nem inogtam meg. Vége lett.
Az erre adott reakciója azonban elsőre megijesztett, utána viszont úgy felgyorsította a szívverésemet, hogy kishíján szívrohamot okozott. De a csók....
Ha nem is értettem pontosan, mit akart mondani olaszul, de a testbeszéde, a mosolya, és ahogy megcsókolt, mindent világossá tett. Akartam belőle még, hosszan élvezni ki az ízét, de sajnos hiába ragadott magával az időn túli síkba, megfeledkezve róla, hogy hol vagyunk épp, a valóság visszaráncigált a földre. Kacéran játszottunk hát tovább, s a flörtölés egy magasabb iskolájának padjába ültetett mire észbe kaptam. Én kezdtem a játékot, és bár bevallom, nem vagyok épp túl rideg vérmérsékletű, de amit ő művelt, az messze egyetemi szintű volt. Zavartan pirultam el a 'szolgálatait' latolgatva, és bár bevallom, nagy pocakkal és megannyi zűrrel a hátam mögött minden eszembe juthatott volna, csak épp a testiség nem, de Ő azonnal zavarbaejtő módon húzott maga után.
Nem volt illetlen. Cseppet sem mondanám annak. Sőt! Borzasztóan körmönfontan csavarta úgy a szavakat, hogy mire feleszméltem, a zavarom teljes káosszá nőtte ki magát bennem, aromon pedig lángvörös rózsaként égett a szemérmetlen kíváncsiság és a leplezni kívánt fellobbanó vágy. Mert tagadhatnám, de minek, hogy odavoltam a pasiért. Bár nem akartam nyilván semmit erőltetni, főleg nem...nem is tudom, nem tartottam volna illendőnek, meg hát őszintén, nagyon kívánatosnak sem tartottam magam dagadó bokákkal és hatalmas pocakkal, de az emberi test furcsa egy szerkezet, és hát most is, mint nálam mindig, a lehető legrosszabbkor tört rám a vágyakozás.
Ajkaimmal Ó-t formálva zavartan hunytam le a pilláimat, ahogy a fülemhez hajolt és még megtoldotta, hogy a zavarom ezer százalékossá nője ki magát. Szemlesütve álltam előtte, szólni nem tudtam, s ha próbáltam is titkolni, mi játszódott le a fejemben, abban a percben tudtam, hogy esélytelen küzdelem volt, amikor felpillantottam rá és rám kacsintott. Elnevettem magam kínomban, de csak mert amennyire szívem szerint rávetettem volna magam, hogy addig csókoljam míg meg nem fulladok, azért, amiért ezt ő látványosan élvezte, fel tudtam volna képelni. Már, ha valaha is képes lettem volna bárkit megütni. De így csak zavartan mosolyogtam.
- Az úriember éned...- suttogtam, és a számon volt, hogy egyszer szeretném megnézni milyen, amikor az úriember énjét szabadságra küldi néhány órára, de úgy éreztem, ez nem lett volna helyénvaló. Végtére is én épp elváltam, a viszonyunk pedig...nem is tudom, hová volt sorolható. Imádtam, azt hiszem ez amolyan kicsit szerelem lett első tánclépésre, de mégsem tudtam, hányadán is állunk egymással. Leginkább, mert egy hónapon belül a testem bérlakója kiköltözni kívánt, és ez eléggé meg tudja bonyolítani az ember kapcsolatait, még ha láthatóan Ennio olyan természetesen érdeklődött is a hogylétünk felől, mintha a kezdetektől a részese lett volna az eseményeknek. Bár így lett volna...
A meséjére viszont kíváncsi voltam, és érdeklődve meg is hallgattam, miért épp a Gapstow Bridge-re invitált ezen a hűvös őszi estén. S mivel ő is mesélt, hát én sem maradtam adósa, úgy éreztem, el kell mesélnem magamról...valamit. Például a munkámat, hogy mi vitt Washingtonba, vagy mi az, ami miatt végül elváltam Ryantől. Az emlékek azonban még túl élénkek voltak - néha rémálmok is kínoznak miatta - épp ezért nem is tudtam teljesen érzelemmentesen beavatni, és azt sem száz százalékig. Feleslegesen húznám fel, úgy éreztem, és nem is biztos, hogy kíváncsi az életem ezen részére. Én pedig jobb szeretném elfelejteni.
Megnyugodtam attól, ahogy megcirógatta az arcomat. Valahol megkönnyebbülés, hogy kicsit beavathattam, és megintcsak azt láttam rajta, hogy nem ismertem félre. Megingathatatlanul haladt velem tovább a parkban, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ilyesmiről beszéltünk.
- Édes vagy, ugye tudod? Ahogy aggódsz! De nincs semmi baj. Nyugodj meg, csak gyorsabban elfáradok mostanság - nyugtattam meg, és ezért az aggódásért újabb ezer pontot ajándékoztam neki. Meg láttam rajta, hogy őszintén aggódott, érdeklődött, és a saját családomon kívül ezt nem igazán tették meg mások a környezetemben. Jól esett.
Ahogy az is, ahogy képes volt egy perc alatt elterelni a figyelmem a kellemetlenségekről. Vallomásomat ugyanis egy veséig hatoló pillantással jutalmazta, és csak akkor nyeltem egy nagyobbat, amikor megértettem, hogy a huszonöt évnyi gyakorlás minden bizonnyal nagyjából az életkorát jelentheti.
- Huszonöt év...- nyögtem fel és belesajdult a szívem, hogy mikor ő megszületett én már előkészítős voltam. Bő öt-hat évvel lehet fiatalabb. Mégis, ahelyett, hogy fennakadtam volna ezen, inkább elkuncogtam magam attól, ahogy nézni tud és kacéran viszonoztam a pillantását, miközben az arcára simítottam a tenyerem.
- Csak aztán vigyázz a huszonöt évig tökéletesített nézéseddel, mert pár év előnyöm van veled szemben - húztam össze résnyire a szemem, mert valójában az életkor csak egy szám, és ha fiatalabb is volt nálam, amennyiben őt nem zavarta, engem nem zavart. Azt hiszem abban egyetérthettünk, hogy volt a kapcsolatunkban ezer fontosabb tényező, ami miatt aggódhattunk, kezdve, hogy két másik kultúrához tartoztunk, én elváltam és gyereket vártam, ő pedig zombivá dolgozta magát nap mint nap. Az életkorunk ehhez képest fittyfene volt.
A padra ülve viszont alig pihentünk pár percet, máris izegni-mozogni kezdtem, ahogy megláttam, hogy a gyerekek mit játszanak. Salt Lake gyönyörű volt ősszel, főleg a hegyekben, és én imádtam levélcsatázni meg az őszi levelekkel játszani gyerekkoromtól fogva. Az otthonomat juttatta eszembe. Ezért kértem is Enniot, hogy menjünk játszani. Bólogattam, mikor kérdezte, biztos vagyok-e benne, és reménykedve-kérlelve imára simítottam össze a tenyereimet. Aztán örömömben vigyorogva visítottam halkan, mikor megfogta a kezem és felhúzott. Magamtól kissé már nehézkesen ment a mozgás, de azért kivettem a részem a gyerekekkel a játékból. Dobáltam őket, a nagyobb kupacok tetejéről szedtem leveleket, pörögtem, mikor feldobálták és nevettem velük, mert láthatóan nagyon tetszett nekik, amit csináltunk. Csodáltam őket, hogy még ennyire tudtak örülni a természet apró csodáinak.
Aztán Ennio nem hazudtolta meg magát, a magasba dobta a leveleket és nevetve álltam alá az őszi színes víztelen esőnek. Pörögtem, mint akkor a szökőkútban és magamban ezerszer is hálát adtam, amiért nem felejtett el. Rajongással pillantottam rá, néhány lépésnyire egymástól mégis úgy éreztem, a nevetésünk és a pillantásunk sokkal közelebb hozott egymáshoz minket. Mindig ezt akartam érezni. Ezt a boldogságot, a ragaszkodást, ezt a megmagyarázhatatlan, szűnni nem akaró odaadó szeretetet és féltett - önmagam előtt is titkolt szerelmet. Elmerülni a kalózkapitányom sötét tekintetében és a ragyogó mosolyában. És hallani, ahogy dalra fakad.
Mert megint ezt tette. És hallva a hangját, ahogy tapsolni kezdett, majd kristálytiszta, erőteljes hangon énekelni kezdte a slágert végtelen hálát éreztem. A picúrom pedig odabent lelkes rúgkapálással jutalmazta a minikoncertet, amibe aztán bekapcsolódott a népes gyereksereg, mindenki tapsolt a ritmusra és énekelt, ki kissé hamiskásan, ki nagyon is ügyesen. Én pedig ellágyulva néztem ezt a magas, délceg olasz herceget, aki egyszerre volt érett férfi, aggódó kedves és egy nagyra nőtt gyerek, de nem lehetett nem imádni minden tettéért.
A dal végeztével lelkesen tapsoltam meg az előadást, ahogy még nagyon sok néző is a parkban, majd közelebb lépve hozzá egészen közel álltam, és kihúztam egy falevelet a tincsei közül. Arcunk előtt gomolygott a forró lehelletünk a hideg, őszi késő délutánon, lassan ránk esteledett.
- Kapitányom, valahányszor énekelni hallak, csak az jár a fejemben, hogy olyan elképesztő tehetség lakozik benned, hogy az emberiség elleni vétek, hogy nem osztod meg a nagyérdeművel - mosolyogtam fel rá - Aztán meg az, hogy önző módon azt szeretném, hogy soha ne énekelj másnak, csak nekem. Most mondd meg, hogy maradjak így relatíve normális, ha ilyen érzéseket váltasz ki belőlem? - kérdeztem játékos dilemmát imitálva, noha nagyon is jól tudtam, hogy soha eszembe sem jutna korlátozni őt, sőt! Tényleg hiszek benne, hogy lemezeket kéne kiadnia és koncerteznie, hogy az emberek megismerhessék, micsoda tehetség lakozik benne és még inkább, hogy milyen átéléssel tud zenélni bárhol, bármikor. Ez a pasas ugyanis testében, lelkében, szívében maga volt a zene! Arról nem is beszélve, hogy az említett dilemmákon kívül még milyen érzéseket keltett bennem.
A gyerekek körülöttünk pedig szemtelenül "Csókot!Csókot!" felkiáltásokkal újabb levélesőt zúdítottak ránk kacagva. Elnevettem magam és kissé elpirulva nevettem fel a kapitányomra. Azt hiszem itt volt az ideje továbbállnunk.
S ha partner volt benne, sétálhattunk is tovább, hiszen lassan lenyugodott a nap, egyre hűvösebb lett az idő, a gyerekeket is szólongatni kezdték a szüleik. Fázósan húzódtam közelebb hozzá, ha nem bánta, mivel a hőmérséklet drasztikusan csökkent le hirtelen, ahogy eltűnt a nap.
- Tudod, az őszi levelek is Salt Lake Cityre emlékeztetnek. Csoda volt ott az ősz. Mindig az. A hegyekben ezerszínűek a fák, aztán mikor leesik az a harminc-negyven centi hó...oltári jókat lehet síelni. Anyám sosem jött velünk, mert általában a kórházban dolgozott vagy inkább otthon volt és pihent, ritkán lehetett rávenni arra, hogy kitegye a lábát a házból, ha nem volt muszáj és nem tartozott valahogy a sebészethez. De a bátyám mikor nagyobbak voltunk rendszeresen vitt fel másokkal, hogy síeljünk, snowboardozzunk, szánkózzunk. Imádtam, nagyon jó buli volt. Egyszer egy Billy Maverick nevű gyerek kettétörte a szánkómat mert belecsapódott egy fába, eltört a keze is. Még jó, hogy én nem ülte rajta. Tényleg, te tudsz síelni? - kérdeztem, s tekintetem egy pillanatra megragadta a nem messze felvillanó impozáns lámpa fénye. Olasz lévén nem tudom mennyire szereti a téli sportokat. Úgy tudom ott a foci a nemzeti sport.

szavak száma || [url=linkecske]outfit[/url] || ☽

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

Ahogy Washingtonban azon a langyos nyári estén legszívesebben egészen hajnalig táncoltam volna Casey-vel, megunhatatlanul pörögni, megmutatni neki a felkelő nap szépségét, azt ahogy a reggel ébred. Úgy most egyszerűen fognám, bebugyolálnám, és hazavinném. Bekapcsolnám a kandallót és egész este hallgatnám a nevetését, a jókedvét, a tréfáit, az évődését, hallgatnám a történeteit a gyerekkoráról, azokról a dolgokról amik fontosak voltak neki, amik igazán boldoggá tették. Még kakaót is készítenék, amiben egyébként rémesen rossz vagyok. Nonna kakaója utánozhatatlan, fogalmam sincs hogy csinálja. Én vagy túlcukrozom, vagy túl sok kakaót teszek bele. A vége persze az, hogy néhány pöttyintés rum is kerül bele, kizárólag az elviselhetősége végett. Meg mert a férfiember itala húsz százalékban mindig alkohol legyen. Ezt Gino bácsikám hangoztatta mindig, aki egy évben kétszer jött haza Catanzaroba látogatóba, de akkor tőle volt hangos a ház. Megjárta a fél világot és még azon is túl. Karácsonykor teleszórta a nappalit mindenféle ajándékkal, és közben csak nevetett megállás nélkül. Persze a nevetéshez köze volt már annak a két üveg szicíliai rettenetesnek, amit benyakalt, és amitől az egész feje rákvörös volt. Persze gyerekként én ebből csak annyit érzékeltem, hogy Gino bácsikámmal rengeteget lehet nevetni, gyakorlatilag bármin. És azért sem szól ha belenyomjuk Zio-val az orrunkat a puncsos tálba.
“Férfit nevelünk ezekből a kölykök-ből Thomaso, olyanokat akiknek helyén az eszük meg a tökük!”
Csapkodta meg nagy vidáman apám vállát, aki bár kedvelte Gino-t, ezt a nagyhangú szicíliai mamlaszt, de ugyanakkor a szabadelvű életét, vagy azt, hogy úgy visekedik, mint aki soha nem akar felnőni, azt már kevésbé. Én felnéztem rá.Nem csak azért mert azt tehetett amit akar, hanem az életet arról a végéről fogta meg mindig ahol a legtöbb vidámság volt.
“Majd zokog a rokonság ha meghaltam, én ugyan nem fogok amíg élek!” volt mindig a mottója többek között. Bár neki rengeteg ilyen szólása volt, amiket a mai napig fel tudok idézni. Apám azt hiszem látta rajtam, hogy Gino nagy hatással van rám, és ennek cseppet sem örült, de nem sok mindent tudott tenni ellene. A családhoz tartozott, és nálunk a család szent és sérthetetlen. Amikor ideköltöztem, alig egy hónap után felbukkant New Yorkban, és egy héten keresztül cipelt mindenhova, amolyan gyorstalpalót tartva a városból. Mert ez a város insomniás, mondta mindig, bár ha elég sokat ivott, akkor a taxi hátsó üléséről úgy kellett kivakarni, mert elaludt és nem lehetett felébreszteni. Mégis abban az egy hétben rengeteg dolgot tanultam tőle. Azon túl persze, hogy a másnaposság legjobb ellenszere a csokoládés gabonapehely meg a kóla. Arra az időre elhittem magamról, hogy bármit el tudok érni, amit csak elterveztem. Ő volt az, aki arra biztatott, hogy az első pofonok után is keljek fel, és mossak be kétszer akkorát az életnek, mert egy Grandi a pokolban is letolt gatyával közlekedik. Amit úgy nagyon nem akartam elképzelni, de hittem neki. Azt is mondta, hogy jól tettem, hogy Bellit nem hoztam magammal ide, mert csak visszatartott volna a céljaim elérésétől, és teljesen biztos benne, hogy az ő szavaival éljek:
“Jön majd egy tüzes amerikai spiné aki úgy az ujja köré teker apukám, hogy azt sem tudod hány óra van délben.”
Nos, mondhatjuk, hogy Gino bácsikámnak igaza lett. Casey alapjaiban változtatott meg mindent, és a múló idővel, a hetekkel amik távol vittek tőle, ez a gondolat egyre inkább erősödött. Hogy megbolondított ahhoz kétség sem férhet. Jelen pillanatban az alvás, vagy a pihenés, mint fontossági opció valahol hátul kullog a megcsókolni Casey-t és megölelni Casey-t és mosolyogni látni Casey-t gondolatok mögött. Rettenetesen fáradt és kimerült vagyok, mégis itt vagyok vele, mégis mosolygom, figyelem az édes vonásokat, a hidegben egyre pozsgásabb arcot és képtelen vagyok elhinni, hogy ez az édes nő éppen annyit gondolt rám mint én rá.
Alapvetően sem vagyok egy szűkszavú ember. Nem csak azért mert olasz vagyok, és olaszként beszélni annyit jelent mint levegőt venni. Nem csak azért, mert már gyerekkoromban sem tudtam volna letagadni, hogy nagyanyám unokája vagyok, aki időnként azt hiszem elfelejtett levegőt is venni és egy szusszra képes volt bennünket lehordani Zioval, ha megdézsmáltuk a frissen elkészült olivás stanglit, amit azért rakott a gangra, hogy hűljön, és nem azért, hogy
“Két lapátfülű kis digó belekontárkodjon.” jött aztán a fültövön hessegetés, de megérte. Az a stangli még egy pofont is megért volna. Hanem azért is sokat beszélek, mert tudom, hogy ezzel lehet a leginkább hatni a nőkre. Nincs nő aki ne szeretné az udvarlást, a kedves szavakat. És mert megérdemlik azt, hogy egy férfi a tenyerén hordozza őket.
- Igen, az úriember énem.- jegyzem meg mosolyogva, miközben finoman és óvatosan közelebb vonom magamhoz séta közben, hideg arcára forró leheletem suttogja a szavakat. A haja csiklandozza az orromat. Odáig vagyok a hajbalzsam illatáért, ami keveredik ezzel a párás new york-i ősszel.
- Az az úriember énem, amelyik jelen pillanatban brillírozik. De ha ő éppen nincs képben, ha elszakad az a bizonyos cérna...mert lássuk be férfiból vagyok, te pedig egy csodás, kívánatos nő vagy Casey.- szívtam magamba mélyen és egy másodpercnyi csendet kortyolva az illatát, még a szemeimet is lehunyva. Hogy aztán a halántékára adjak egy apró csókot és kissé távolabb húzódjak.
-...szóval ha elküldöm a büdös fenébe az úriember énem, akkor azt hiszem fulladásig tudnálak csókolni. Kezdésnek. Jelen pillanatban eszméletlen hálás vagyok annak a kis pocaklakónak, aki ezt az úriember énemet a felszínen tartja.- való igaz, hogy bár nem terveztem azonnal ágyba dönteni őt, de nem tagadom, hogy nem csupán a szívemre van ez a nő hatással. Az érzelmeket,éppen úgy mint a vágyakat is felfokozva élem meg, és a hiánya nem csak lélekben volt veszettül fájdalmas, hanem máshogy is.
A padra leülve azonban az aggodalom, amely bennem ébredt fel amiatt, hogy meg akart állni és kicsit leülni, nem nagyon szűnik meg.
- Édes vagyok mint az amaretto két kanál nádcukorral ahogy a húgom issza. Mamma mia, azt hiszem nem létezik ember a földön aki még a csokoládét is gumicukorral eszi csakúgy mint Marinda. De hogyne aggódnék! Tudom, hogy már nem sok lehet neked hátra a szülésig, és ha a levegőt is másképp veszed, akkor nem tudom, hogy én vagyok az oka, vagy a kisasszony akarja éppen megnézni most már a világot. Azért megjegyzem erős lesz a konkurencia, mert még meg sem született de már most imádom. El fogom őt kényeztetni, ugye tudod?- tényként mondom mindezt, mintha alapvetően bármi közöm lenne ehhez a gyerekhez. Nem tudom honnan veszem ehhez a bátorságot, azt sem, hogy miért. Talán az a nyári éjszaka formál rá jogot nekem, amikor abban az égővörös ruhában megpillantottam, és az egésznek még meg sem születve ez az édes csöppség is a részese volt.
- Rubina. Mindenképp meg kell kapnia ezt a nevet is. Könyörgöm! Bármilyen nevet is szántál a lányodnak, fogadd ajándékba azt, hogy ezt a nevet is megkapja. Tőlem. Ajándékba.Mint azt a feliratot a ruhádra. Megvan még ugye?- hülye kérdés tudom, hiszen ahogy én a hűtőmágnest gyakorlatilag szem elé pakoltam, valószínű ő is megőrzizte a ruhát. Meglepne ha nem.
Huszonöt év. Tudom, hogy idősebb nálam. Valahogy érzem, sejtem. De nem érdekel. Már akkor sem érdekelt, amikor megláttam őt. Sem később, sem most. És soha nem is fog érdekelni. Casey úgy tökéletes ahogy van. A két tenyeremet az arcára simítom, és finoman fordítom magam felé. Homlokom a homlokának döntöm, a szám az ajkait súrolja minden egyes kimondott szónál.
- Ide figyelj! Egyszer fogom elmondani, és szeretném ha megértenéd! Egy gyönyörű, különleges és minden szempontból tökéletes nő vagy Casey! Olyan akiről a legtöbben csak álmodoznak, de még esélyük sincs rá, hogy találkozzanak vele. Olyan, akit ha megtalál az ember akkor rejtegeti, nehogy elvegyék tőle. Belőled egy van és megismételhetetlen. És kurvára szerencsés vagyok, hogy most itt vagy velem, és másodperceken belül meg foglak csókolni, de nem azért mert….mindegy is miért. Egyszerűen azért, hogy elhidd és felfogd végre, abszolút nem érdekel hány éves vagy. Az érdekel AKI vagy.- közelebb húztam magamhoz, hogy egy rövid, de annál szeretettel, szerelemmel, törődéssel telt csókot leheljek az átfagyottan is kívánatos meggyvörös ajkakra. Nem volt most benne szenvedély, vagy tűz, sokkal inkább vallomás, szerelem, törődés, aggodalom, és rettegés, hogy talán pont azért nem kellek majd neki, mert fiatalabb vagyok. Mert az élet még előttem, mert megbabonáz minden lehetőség, mert élni akarok, mert mindent átélni, és mindent amit lehet megosztani vele. Vissza akarom rántani ezekbe az évekbe magammal.
Eleget teszek a hívásnak, és vele megyek a gyerekek közé az avarba, a színes levelek közé, miközben éppen úgy ahogyan mindenki körülöttem csak nevetek. Sosem volt még ilyen önfeledt az ősz nekem ebben a városban. A dal már nem tudom honnan jön. Talán túl sokszor játszották a rádiók az utóbbi hónapokban és a fejemben ragadt. Casey közelebb lép, én pedig derülten, kipirult arccal, egy csomó levéllel a kabátomon és a hajamban vonom őt közelebb magamhoz. A gyerekek nevetése közepette figyelem és a korábbi vigyorom egyre szélesedik a szavai hallatán.
- Hát pedig jó lenne ha eldöntenéd, hogy csak neked énekeljek, vagy mindenki másnak. Igaz ha mindenki másnak énekelek, én akkor is csak neked énekelek...szóval érted. Casey...te itt vagy minden dallamban.- fogom meg a kezét és vezetem a szívemre, a kabáton keresztül is éreznie kell azt a különleges, semmihez sem hasonlítható ritmust, amit a ketyegőmből ő vált ki.
- És ne akarj normális lenni. Ilyen szertelen bolondnak imádlak, amilyen vagy. Aki még arra is rávesz, hogy mindenféle büdösnek vélt avarban gázoljak tökig, miközben Maroon5-ot énekelek, a franc tudja, hogy miért….na, hallod? Hallod?- utalok a gyerekek egyként felhangzó kórusára, aminek hatására finoman, alig érintve, mégis gyerekbarát csókot lehelek éppen csak érintve az ajkait. A körülöttünk lévő apróságok már ennek is sikongatnak és nevetnek. Végül a legtöbbjét hívogatni kezdték a szülei. Nem meglepő. Észrevétlen lopakodott közénk a derengő narancs este, amely az ősz miatt egyre korábban érkezett. Ujjaim az ujjai közé fontam és magamhoz ölelve, sétáltam vele tovább. Ideje lenne azt hiszem indulni valahova, mert órákon át nem sétálhatunk itt. Nem akarom, hogy megfázzon.
- Én sosem szerettem az őszt. A telet sem nagyon. Mediterrán tipus vagyok. Jobban kedvelem a napfényt, a meleget. Hogy én sielni? Hát hó nélkül, fűtött szobában azt hiszem elég penge vagyok benne. Sok barátom járt annak idején át az Alpokba, Svájcba sielni, vagy Ausztriába. Én nem voltam oda érte. Lehet puha pöcs vagyok, de nem voltam annyira oda soha a télért. Igaz tavaly télen Dario cimborám elcsalt Aspenbe. Két síórát vettem, de azt hiszem nem erőltetem túl a dolgot. Viszont a korcsolya tetszik. Egy óra után penge voltam belőle. - elvontam róla a figyelmem és körbetekingettem a parkon. Láthatóan csökkent a korábbi tömeg, a felhőkarcolók alá csúszott a nap narancs korongja, az este szokatlanul gyorsan és egyre hidegebbet vonszolva magával közeledett.
- Figyelj! Kezd egyre hidegebb lenni. Mi lenne, ha elmennénk hozzám? Ne….félre ne érts! Csak...ihatnánk valami forrót, és bekapcsolnám a kanadallót.Feltéve ha éppen nincs más programod.Úriember leszek továbbra is, ígérem. Hallod, Rubino? Te vagy erre a garancia- hajoltam kicsit lejjebb és a pocaklakóhoz intéztem a szavaimat, majd felegyenesedtem és Casey arcára simítottam a kezem. Az enyém sem volt valami meleg, de az ő arca egészen átfagyott.
- Na jól van! Nincs vita! Megyünk! Teljesen átfagytál. Itt parkolok nem messze, még egy tíz perc séta. Az menni fog? Ha nem akkor ölbe kaplak és viszlek. Esküszöm megcsinálom. Ne aggódj, nem gond.- magyaráztam és komolyan is gondoltam. Ha túl fáradt elviszem. Nem csak a kocsiig, hanem a világ végére is. Csak velem legyen. Csak ne kelljen még elengednem. Hiszen végre láthatom, és pár óra belőle ennyi idő után kevés.Mindig is kevés lesz.

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & & Ennio

I don't wanna run away
Just wanna make your day
When you feel the world is on your shoulders

Ha lehet ezt mondani, a családomból mindig is kilógtam abból a szempontból, hogy sokkal impulzívabb voltam a testvéreimnél. Mindannyian szeretetre méltó emberek vagyunk, mérhetetlenül büszke vagyok a testvéreimre, ahogy apukámra, anyukámra úgyszintén. De ha a döntéseinket nézem, ők inkább voltak ügyesebbek abban, hogy célirányosan haladjanak, mint én. Részemről inkább a "követem a szívem" volt jobban megfigyelhető, és ezért képes voltam harcba is szállni, nem érdekelve, hogy mik lesznek a hosszútávú következmények.
Hogy miért lettem ilyen? Talán épp annak hatására, amit egyszer anyám mondott nekem. Megkérdeztem tőle, megbánta-e, hogy megszült minket. De ő nem felelte azt, hogy nem bánta meg. Azt válaszolta: Mit számít már! Most már az anyukátok vagyok...
Ezen a ponton éreztem azt, hogy hozzon bármit az élet, a céljaim sosem bírálhatják felül az érzelmeimet és sosem fogom azt éreztetni a szeretteimmel, hogy bármiben is hátráltattak a karrieremben. Még akkor sem, ha emiatt el kellett hagynom a férjemet, és a semmiből új életet kellett kezdenem, hogy a gyerekem majd ne ebben a mérgező környezetben nőjön fel. A szívem egészen az utolsó pillanatig azt súgta, adjak esélyt a házasságomnak, próbáljam meg helyrehozni, megtalálni benne a boldogságot. Ma már tudom, hogy hiba volt talán eddig várnom, talán sok mindent elvesztegettem. De ismerem magam. Ha nem tettem volna meg mindent, most nem állhatnék tisztán, nyitott szívvel a Central Parkban egy régóta várt találkozás közepén. Mert a szívem bánkódna amiatt, hogy nem tettem meg mindent, ami tőlem telt, hogy megpróbáljam. Nem tudtam volna túllépni a bűntudaton, és mindent tönkretettem volna. Washingtonban éreztem először, hogy képes leszek tényleg elengedni végleg, pedig akkor már be volt adva a válóper.
Enniot talán épp emiatt az impulzivitás miatt nem tudtam volna elengedni soha. Mindig bennem maradt volna a kérdőjel, ha nem jelentkezett volna. Bár, magamból kiindulva egy idő után úgy felhúztam volna magam, hogy Washingtonig, de talán Catanzaroig is elutaztam volna, hogy előkerítsem a Föld alól is. Alapvetően szelíd, csendes, kedves ember próbálok lenni, de a habitusom olykor bizony engem is magával ragad, és akkor aztán kő kövön nem marad. Makacs tudok lenni néha, akár az öszvér, és olykor ha a fejembe veszek valamit, addig megyek, míg el nem érem, kerüljön bármibe.
Most azonban nincs efféle késztetésről szó, ha csak azt nem veszem alapul, hogy nagyon aggódtam Ennio miatt. Tisztán látszott, hogy ki van merülve. Hiába minden mosoly, a csacsogás, láttam rajta, hogy valami nem egészen kerek. Egyelőre azonban a viszontlátás öröme és az intenzív beszélgetés meg a helyszín változtatás mindent felülírt.
Hogy mennyire hiányzott, azt elmondani sem tudom. Talán abból látszik, hogy az is fizikai fájdalmat okozott az első pillanatban, hogy nem tudtam futni feléje, akárhogy volt bennem a késztetés, mikor megláttam a hídon várni. Csak az emlékek vannak meg arról, mennyire fájt, hogy nem keresett. Hányszor sírtam el magam olyan keservesen, mintha a szívem tépték volna ki a helyéről. Hányszor gurultam dühbe, aztán estem kétségbe, majd zokogtam, végül meggyőztem magam, hogy Ennio amit ígér, azt betartja. Ha azt mondta, keres majd, keresni fog. Ha másért nem, hát azért, hogy utoljára búcsút vegyen. Annyira hiányzott, hogy még a leglehetetlenebb variációkban is jobban akartam hinni, mint abban, hogy többé nem láthatom. Nem tudom miért őriztem ilyen makacsul az emlékét annak az egyetlen éjszakának. Talán mert a szívem mélyén éreztem, hogy az az este alapjaiban rengette meg a világom falait. Ennio az a fajta férfi volt, akit nem lehetett csak úgy elfelejteni. Különleges volt, minden ízében egyedülálló. A világszemlélete, ahogy mesélni tudott bármiről, az a gyönyörű, pajkos mosolya, a kiállása, a zenéhez való viszonya, az emberekhez fűződő kapcsolata, mégis, ahogy képes volt azon az estén senki másra, csak rám figyelni. Hisz akkor mindent félredobott, hogy egy estére a kísérőmmé váljon. Barátot, családot, kötelezettséget, fáradtságot.
Pont, mint ahogy most is tette. S emiatt voltam képes rá egyedül, hogy picit elnyomjam magamban az aggódást, és ne zavarjam azon nyomban haza pihenni, ahogy megláttam rajta a kimerültség egyértelmű jeleit. Helyette inkább próbáltam ébren tartani, kicsit felrázni, hogy ne érezze úgy, hogy hiábavaló nyűglődés volt velem találkozni. Azonban arra nem számítottam, hogy a figyelmetlenségem nála egy pillanat alatt válhat fegyverré, mert ahogy egy kicsit félrebotlott a nyelvem, ő máris célba vett és sportot űzött abból, hogy pipacsvörösre színezze az amúgy is kipirosodott orcáimat. Arcátlanul volt képes zavarba hozni, és szemérmetlenül még csak nem is próbálta titkolni, hogy nagyon is kedvére való volt, hogy hebegtem-habogtam, jószerével az árnyékomban is képes lettem volna felbukni.
Közelebb húzott magához és én szégyenlősen bújtam oda, akár egy gyámoltalan kislány, noha jócskán túl voltam már a bakfis korszakomon. Bevallom, így még soha, senki nem ért hozzám, ahogy ő tudott. Tisztelettel, szeretettel, rajongással, mégis féltőn, óvón, mintha csak törékeny porcelánbaba lennék. Csupán a tekintetében táncoló forróság volt ami elárulta, hogy szavai mögött komoly ígéret lapult, mikor azt mondta, fulladásig tudna csókolni. Az egyetlen szó, amin a fantáziám azonnal túlrepített bizonyos pontokon az a "Kezdésnek" megjegyzése volt, amin kissé le is sütöttem a pillantásomat, és engedtem, hogy egy nagyobb sóhaj szakadjon fel belőlem. Kezdésnek. Hálásan és a szívem mélyén nem tagadom, kissé duzzogva pillantottam le a kerekedő pocakomra. "Te aztán tudsz időzíteni, kislányom!" mormoltam némán magamban, és képzeletben az a "Kezdésnek" immár pocak nélküli mivoltomban ért utol minket, valahol a távoli jövőben egy baldachinos ágyon...Hogy miért épp baldachinos? Nos, ezt majd megkérdezem a bátyámtól, aki még mindig úgy tekintett rám, mint a királyságának idősebb hercegnőjére, ergo mikor ajándékba ágyat és vadonatúj matracot vett nekem a visszaszerzett lakásomba, utólag kiderült, hogy az ágyhoz keret is járt és új ágynemű, és...baldachin. Mert egy hercegnőnek baldachinos ágy dukált. Igaz, hogy a festék mállik a falról, nem voltak függönyeim, és a konyhabútoromnak valahogy lába kélt, de legalább baldachinos ágyam már volt. Fényfüzérrel, sejtelmes függönyökkel, mindennel, amit kéthetente lecibálhattam majd az ágyról, hogy kimossam majd pakolhattam vissza.
Most mégsem ez foglalkoztatott, hanem a tény, hogy a pasas úgy fel tudott villanyozni egy-két sejtelmesebb szavával, egy halántékomra adott ártatlan puszival, hogy abban sem voltam biztos, hogy ugyanabban a naprendszerben időzöm épp, nemhogy a Central Parkban. Az utolsó szavainál felpillantottam r, ahogy eltávolodott és akaratlanul haraptam be kissé az alsó ajkam mosolyogva. Zavarba hozott, nem tagadhattam, de kifejezetten tetszett, ahogy megemelkedett a pulzusom tőle. Valahogy volt ebben a kis évődésben egy kis előre beborítékolt várakozás. Mint mikor az ember nagyon várja a karácsonyt, mert tudja, hogy valami különlegeset fog kapni. Még nem tudja pontosan mit, de izgatott miatta, és alig várja a huszonötödike reggelét. Pláne, ha már ő maga is ajándékozni tudott. Vajon azt adom majd, amire vágyott a másik? Ehhez hasonló izgatottság volt arra gondolni, hogy talán...egyszer...
Talán kicsit túl is mentem azon a ponton, amire illendő volt gondolnom, de két hónapig gyötörtem magam azon, hogy talán többé nem látom, most megengedtem magamnak ezt a luxust. Mert hát tagadhatatlanul oda voltam a pasiért, volt benne valami veszélyesen vonzó. Egyszerre volt zavarba ejtően szexi, tündérien cuki, és annyira férfias, amitől az ember azt kívánta, a száját pillanatragasztózzák az övéhez.
- Ennio, most már aztán elég legyen, mert ha tovább pirulok beállítanak közlekedési lámpának - nevettem el magam jókedvűen, és megsimogattam a pocakomat, ahol a drága kincsem békésen szunyókált egyelőre. Aztán csak leültem vele a padra, hogy egy picit pihenjek. Már nem ment úgy az ácsorgás, és mivel a kocsim még mindig a Ryannel egykor közös otthonnak elkönyvelt ház garázsában parkolt, tömegközlekedéssel jöttem ideáig. Ugyan maga az utazás nem volt annyira kimerítő, de a napok óta fennálló izgatottság miatt nem tudtam úgy aludni sem, a laborban is igyekeztem teljesíteni, hogy ne bánják meg, hogy elengedtek egy órával előbb, és átcaplatni a Central Parkon sem volt épp sétagalopp ekkora elefánt testtel. Ám őt hiába próbáltam megnyugtatni, sehogy nem sikerült. Míg beszélt, figyeltem a szája mozgását, ahogy beszélt hozzám. Megállapítottam, hogy nála édesebben senki nem tudja kimondani a R betűt és a K-t. Az akcentusa elenyésző volt, mégis érezhető volt benne a Washingtonban sűrűn hallott nyelv eredete, de irtóra szexi volt. Jól esett hallani azt is, hogy ő bizony nem kicsit, de nagyon is hosszútávra tervez velem. Akarva-akaratlanul valahogy ráérzett mi járt a fejemben, és ezek a szavak jobban kellettek, mint a sivatagi utazónak az utolsó korty víz. Félrebillentett fejjel hallgattam és nevetve ráztam meg a fejem, majd közelebb hajoltam.
- Egyrészről, Marinda jól csinálja. Máris kedvelem a húgodat. Semmi nem lehet elég édes. Én még az alapvetően édes lattémat is megcukrozom, amit mostanság nem igazán ihatok, de azt is extra cukorral iszom. Amúgy ebben kimerül a kávétudásom. Tudom mi a különbség az espresso, a capuccino és a latte között. Az amaretto már egyetemi szintű tudás, nekem csak orvosim van. Nem mellesleg - és ez talán lényegesebb - szóval így állunk? El fogod kényeztetni? Meg konkurencia? - kérdeztem és játékosan megráztam a fejem - Én a helyedben megfontolnám minden szavam, mert bármit megadnék a kicsi tündérnek, de bevallom, téged nem szívesen engednélek át senkinek, de még neki sem - kacsintottam rá egy nagyobbat sóhajtva és közelebb hajoltam hozzá. A szám majdnem súrolta az övét, mikor immár egészen halkan szólaltam meg - És hidd el, ha mondom, hogy ha elakad a lélegzetem...az bizony senki másnak nem köszönhető, csak neked - halkítottam el a hangomat a végére, és mikor már eleget néztem a szája ívét és azt hihette volna, hogy ebből majd egy csók fog elcsattanni, váratlanul kacéran elhúztam a fejem. Ajkaimon ott játszott a pimasz, sejtelmes félmosoly, hogy nagyon is pontosan tudtam, miként próbáltam hatni az érzékeire, de egy kicsit jól esett szemtelennek lenni.
A kérdésére nevetve bólintottam.
- Hogy is fogalmaztam akkor? Mosógépet, ecetes ollót ne lásson? Megígértem, hogy megtartom emlékbe, és amúgy sem adtam volna semmi pénzért. Alkalomadtán majd meglátod, ha kész vagyok vele, mennyire nagyon meg van még a ruha - biztosítottam a nyugalmát, mert való igaz volt, hogy a ruhát nem mostam ki azóta sem, ellenben készül valami belőle, amit remélem majd ő is értékelni fog. De ezt egyelőre nem árulom el mi az - Amúgy nem igazán gondolkoztam még neveken. Vagyis persze, némileg igen, de sokáig azt mondták, kisfiú lesz, aztán épp Washington előtt derült ki, hogy mégis kislány. Szóval A Rubina nekem tetszik, lehet második név. Vagy első. Vagy egyetlen. Könyörögnöd sem kell. A többit majd megálmodjuk. Mit szólsz hozzá Rubina? Tetszik a neved? - kérdeztem lehajtva a fejem a pocakomnak szegezve a kérdést, ám ő békésen aludt tovább. Nem felelt, de ezt igennek vettem.
Az, hogy kiszakadt a mellkasomból, hogy mennyivel fiatalabb nálam, akaratlan reakció volt. Nem riasztott el, csupán...talán egy picit mégis. Hiszen én szülés előtt álltam, előtte meg volt még egy élet. Az ő életében kimaradtak azok a lépések, amelyek az apasághoz vezettek, most mégis úgy tűnt, mintha mindenben ezer százalékig akarta volna kivenni a részét. Az, hogy picit bizonytalan voltam talán érthető volt. Hiszen eltűnt. Tudtam már az indokait, sejtettem, hogy több is volt, mint hogy gondolkoznia kellett rajtam, azokon a dolgokon, amiken én ugyanúgy törtem magam oda-vissza, de ez a tényeken nem változtatott. A homlokomat csendesen hajtottam az övéhez és nagyon próbáltam koncentrálni arra, amit mondott. A kezem a kezére szorítottam, ahogy az arcomra simította azokat. Hagytam, hogy a vallomása, akár egy forró ígéret, átmelengessen. Szenvedélyes pasi, ezt már az első pillanattól láttam rajta. Most azonban elapasztja a szavaimat. Nem tudok felelni semmit, de ahogy felpillantok rá azelőtt, hogy a szája az enyémhez érne, mindent elmesél. "Most már ne tűnj el! Ne okozz csalódást, mert még egyszer nem biztos, hogy túlélném! Felelős vagy azért, akit megszelídítettél!"
Hogy érdekelt-e, hány éves? Nem. Aggódtam-e miatta? Igen. De nem amiatt, hogy azt gondoltam, hebrencs lenne és felelőtlen. Inkább magamtól féltettem. Hogy épp az ígérete miatt valami olyanba kényszeríti majd magát, amit nem biztos, hogy akarna. Vagy akarná, de ártana neki. Amire nem biztos, hogy felkészült. Hisz be kellett látnom, még én sem tudtam biztosan, felkészültem-e lelkileg arra, hogy anya legyek. Ő hogy készülhetett volna fel egy ilyen szituációra? Mégsem kételkedtem a szavaiban. Hittem neki, hogy komolyan gondolta a dolgot. És magamban, mélyen elraktároztam magamban azt, amit mondott. Míg megcsókolt puhán, érzéssel és lassan az járt a fejemben, hogy ezt örökké csinálhatnánk, akkor sem lenne elég. Másrészről mélyen bennem a sérült és jól elrejtett, összetört önbizalmam újra éledni kezdett. Mert ő értékelt. Engem. Olyannak, amilyen vagyok.
A gyerekekkel való játék vitt végül vissza minket az amúgy egészen jól bevált mivoltunkhoz. Sosem szűntem meg gyereknek lenni és ha őszinte akartam lenni, nem is akartam teljesen soha felnőni. Anyám mindig komoly volt velünk, céltudatosan egyengette a karrierünket. Szeretett minket, most is szeret. De én más ember akartam lenni. Játékosabb, kevésbé erőltetett. Társa akartam lenni a gyerekemnek, nem a parancsolója, nem az, aki kierőszakolta, hogy azon az úton haladjon, amit megálmodtam neki. Azt akartam, hogy bármit választ majd, boldog legyen, és hogy tudja, rám mindig számíthat majd, akkor is, ha felnő majd és önállósodni akar.
Nevetnem kellett azokon, amiket mondott nekem, miközben a gyerekek újabb levélbombákkal támadtak ránk. Nem zavart, édesek voltak a sikongató lurkók. A kezem a mellkasára simult és éreztem - hogyne éreztem volna, hogy a szíve ugyanazt dobogja, mint az enyém. Ugyanaz a ritmus volt, ugyanaz a történet két testbe rejtve.
- Értem én - mondtam csendesen mosolyogva, aztán felkacagtam, de olyan hangosan, hogy talán még anyám Salt Lake Cityben is hallotta amikor a gyerekek kórusban csókot kezdtek követelni ő meg arról kezdett beszélni, hogy tökig gázolt az ázott sárga avarban.
- Most merd azt mondani, hogy nem élvezted a vizes, hideg leveleket a feneked környékén. Nemrég még kerti tavakat rontottál meg hasonló módon. Valamiért mi mindig valahogy nyakig vizesek leszünk. Lehet, hogy legközelebb egyszerűbb, ha valami medencés helyre szervezzük a találkozást, legalább részben ússza meg szárazon a ruhánk - nevettem a szájára és hagytam, hogy egy apró, édes kis puszit adjon nekem. A kölykök sikongatva ünnepeltek minket, bár nem tudom ez melyik kis ördögfiókának volt az ötlete, de gyanítom, hogy vele a szülőknek le kéne ülniük egy kicsit beszélgetni.
Távozóban megigazítottam egy hozzám szaladó kislány sapiját a fülén, aztán integettem a csemetéknek és hagytuk, hogy ki-ki visszataláljon a saját mamájához vagy papájához. Sötétedett már, nem messze felkapcsolódtak a járdák melletti lámpák és a hideg csípni kezdte az arcomat is. Kimelegedtem a tapsolásban, a hajlongásban, most pedig már éreztem az orromban is a betóduló hideg levegőt. Séta közben meséltem neki, aztán elnevettem magam a történetén.
- Tényleg? A szobában penge síelő vagy? Te jó ég, ezt mos magam elé képzeltem- támaszkodtam meg a térdemen kacagva, és el is tudtam volna képzelni róla, ahogy fekszik a kanapén teljes sífelszerelésben, homlokán szemüveggel, lábán sílécekkel és egy játék keretein belül vadul imitálja a síbot használatát fekvő helyzetben. Az ujjaimmal szorosan fogtam a kezét míg sétáltunk, aztán megráztam a fejem - Szerintem emiatt ne érezd kellemetlenül. Én jól tudok síelni, szeretem is a téli sportokat, mivel nálunk ősztől késő tavaszig lehetett síelő helyeket találni a környező hegyekben. Nálunk ez mindennapos program volt, sokszor az iskola keretein belül is akár. De például a tengerben biztos, hogy elsüllyednék, mint egy nyeletlen fejsze, mert tudok úszni...de csak állóvízben, medencében. Sosem úsztam tengerben, így ebben biztos, hogy leköröznél - vontam meg a vállam, és bevallom hősiesen, hiába éltem New Yorkban jó ideje, sosem merészkedtem a tengerbe. Washingtonban is csak bokáig mentem a vízbe mikor a parton voltam. Eléggé félek a nyílt víztől.
A kérdése kissé váratlanul ért, de egyáltalán nem gondoltam a szándékait rossznak, vagy sértőnek. Mivel azonban nem akartam a terhére lenni, már a számon volt, hogy inkább hagyom, hogy menjen nyugodtan pihenni, és majd egy másik - lehetőleg nem két hónappal későbbi - időpontban folytatjuk az amúgy nagyon is élvezetes találkozót. De mielőtt kiejthettem volna bármit a számon, a tenyere a kihűlt arcomra simult és ezzel alá is írtam a beleegyező nyilatkozatomat.
- Nem lett volna ma egyéb programom, és hát úgy látom ellenvetést sem fogadsz el, szóval mehetünk - egyeztem bele és engedelmesen elindultam a megadott irányba - De megnyugtatlak, azért cipelned még nem kell. Futni nem futok, de elég volt az a pár perces pihenő, most már kibírom addig, míg elérjük az autódat. Valami meleg ital tényleg jól esne amúgy. Tea, forró csoki, gyakorlatilag nekem bármi megteszi. De csak akkor, ha megígéred, hogy alszol is egy kicsit, miután átmelegedtünk. Nagyon kimerültnek látszol, és ha nem pihensz, furdalni fog a lelkiismeret, hogy miattam nem aludtál. Márpedig a lelkiismeretfurdalás köztudottan stresszes állapot, az pedig nem tesz jót nekem. És igen, jól látod. Szempillarebbenés nélkül használom ki a "kismama vagyok, akármit kérhetek" aduász kártyámat ellened - mondtam komoly arccal, de alig tudtam elnyomni a mosolygásomat.
A séta pedig valóban nem tartott sokáig, de mikor a parkolóhoz értünk, kicsit bizonytalanul tekintettem körbe.
- Öhm....nem akarlak elkeseríteni, de azt hiszem ellopták a kocsidat - mutattam végig a majdnem üres parkolón, ahol egyedül egy hatalmas cadillac állt - Azt mondtad itt parkoltál, nem? De itt nincs más, csak az a hatalmas tank - mutattam az amúgy gyönyörű, méretes terepjáróra.
Kiderülvén azonban, hogy a "tank" az ő tulajdonát képezte elismerően bólintottam és kicsit el is nevettem magam a saját bolondságomon. Nem mintha amúgy érdekelt volna valaha is, hogy kinek mije van, mert sosem az anyagi javai alapján ítéltem meg az embereket, mégis, amennyire illett hozzá ez az autó, nekem annyira más típus volt az elképzeléseimben. Nekem egy tizensok éves Hondám volt, aminek nyikorgott a bal oldali ajtaja, kicsit le volt szakadva a kipufogója és a két sárvédő erősen rohadásnak indult, de nem voltam hajlandó megválni tőle. Az volt az első kocsim és nyolc éven át hűséges társam volt.
Ha azonban segített beszállni és végül elindultunk, becsatoltam a biztonsági övet. A rádió pedig azonnal ontani kezdte magából a dalokat. Jolene- Miley Cyrus előadásában, aztán egy dal a Jonas Brotherstől.
"Most pedig következzen egy régi, de mindenki számára ismerős sláger Whitney Houstontól. Tekerjétek fel a hangerőt és készüljetek egy fergeteges péntek estére. Ez az "I wanna dance with somebody" - hangzott fel a rádióból.
Széles mosollyal pillantottam azonnal Ennio felé.
- Ez tudod mit jelent, ugye? Ugye tudod? - kérdeztem, és nem hagytam annyiban - Ó, bizony, hogy tudod már mi következik! Gyerünk, gyerünk, nincs lazsálás, ereszd ki szépen azt a gyémánt hangodat Ennio Grandi, minden idők legfantasztikusabb olasz énekese! - bólogattam szélesen vigyorogva, és az első taktusnál lekaptam a fejemről a mustársárga sapkámat és emlékeztetve Enniot milyen borzalmasan, de annál lelkesebben tudok énekelni, együtt ordítottam a rádióval.
- Oh, I wanna dance with somebody, I wanna feel the heat with somebody, Yeah, I wanna dance with somebody, With somebody who loves me - énekeltem igyekezve túlordítani a rádiót, mit sem törödve azzal, ki néz őrültnek a kereszteződés piros lámpájánál, miközben táncikáltam és nevetve tapsoltam mellette az ülésen. Igyekeztem őt is bevonni a mókába, mert hát...vele minden jobb volt. Valahogy az egész életet így tudtam vele megélni. Őrülten nevetve, boldogan táncolva, mindig tartva valami jó felé.

szavak száma || [url=linkecske]outfit[/url] || ☽

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

Catanzaro , 2020. szeptember

Egy pohár bor társaságában ültem a verandán a kényelmes, régi vesszőből font karosszékben, lábamat lazán feldobva a máskor könyöklésre használt korláton. A háttérben a konyhában Nonna mosogatott. A csörömpölő edények hangja összeolvadt a nagyanyám vidám, helyenként rettentő hamis dúdolásával. Felajánlottam, hogy legalább törölgetni segítek, amit gyerekkoromban el is várt tőlem vagy Zio-tól, de csak felém csapott a kék kockás konyharuhával.
“Aki nem képes megenni a vacsoráját Ennio Giacomo Grandi, az nekem ne tegye be később se a lábát a konyhába, hacsak nem a borospoharát akarja újratölteni. Egyébként van nagyapádnak a kis üveges kredencben eltéve szivar. Azt üzente, hogy pöfékelj el helyette is egyet.”
A vacsorát azért nem voltam hajlandó megenni, vagy legalábbis nem mindet, mert Nonna nagyjából egy kisebb lagzis menetnek főzött, és elvárta volna, hogy mindezt egyedül termeljem be. Fél órát jajjveszékelt, hogy mennyire lefogytam Amerikában, és biztosan nem telik ennivalóra. Éhezem, és lehet, hogy titokban a híd alatt alszom, csak nem merem bevallani. A kereszteket megállás nélkül hányta, és legalább fél tucat szentet felsorolt, a megváltókrisztust úgy emlegette mint más a bazdmeg kötőszót.
Az este lassan vette birtokba a várost, az egymás után, szinte észrevétlen kigyúló fények közepette változott a szülővárosom a tenger mellett megbújó apró kis mesebirodalommá. Pontosan olyan volt mint akkor amikor elmentem innen. Mintha az idő megállt volna, vagy csak a számomra. Legutóbb karácsonykor jártam itthon, és ebben az évben is így terveztem jönni, de az élet másképp rendezte. Nonno balesete felülírta a terveimet, és mivel Fabrizio próbaidős lévén nem kapott eltávozásra lehetőséget a kórházból, hát egyedül jöttem.Dario tartotta a frontot, annak ellenére is, hogy a megrendelések határideje október és november környékén tetőzik, amikor mindenki már az ünnepi reklámokra, vagy zenei felvételek piacra dobására készül. Hálaadás környékén jár le a legtöbb szerződés, amikor teljesítenünk kell. Félő volt, hogy ebben az évben ezt nem leszünk képesek teljesíteni, de Dario biztosított arról, hogy felesleges az aggodalmam, mindent kézben fog tartani. Bíztam benne, így aztán ha nem is nyugodt szívvel, de végül egyedül jöttem haza, hogy segítsek a ház körüli munkákban. Leginkább azokban ahol Nonno kiesett. Eredetileg két hetet terveztem maradni, de amikor megláttam a tennivalókat, illetve Nonno állapotát, meg a felépülésének idejét, már tudtam, hogy szeptember végéig biztosan maradok majd.Amikor csak lehetőségem volt telefonos videó üzenetben beszéltünk Zioval, és próbáltuk megnyugtatni, hogy nélküle is boldogulunk. Bár azért meg kell vallani, hogy más lett volna minden ha ő is itt van. Így este, amikor kiülök a verandára, mint régen, akár órákon át is csak ülünk egymás mellett, mégis tudom, hogy szavak nélkül is tudjuk a másikról, hogy éppen mit gondol, vagy mit érez.Marinda a húgom ő más volt. Őt féltettem, a széltől is óvtam volna, és amikor tudomásomra jutott, hogy a lapátfülű Luca Parolese öccse udvarol neki, a nem tetszésemet fejeztem ki. Az a család együtt véve olyan mintha kettőig nem tudnának számolni, és nem hiszem, hogy éppen a legkisebb lógna ki a sorból. Hacsak nem a postás hozta. Két napig puffogtam a húgomnak, és közöltem vele, hogy ha az a kis porbafingó Parolese akár egy ujjal is hozzáér, akkor úgy csavarom le a farkát, mint a tejes üvegről a kupakot. Amit előzőleg jó alaposan rászorítottak.Nevetett. Jóízűen és vidáman. Nem hitte el. Pedig tudhatná, hogy nem szokásom a levegőbe beszélni.
Fejemet kényelmesen döntöttem hátra a székben és lehunyva a szemeimet, élvezve a mediterrán ősz szinte nyárias, majdhogynem forró melegét, mintha ismét visszatértem volna gondolatban Washingtonba. Mint a kis kacskaringós halászutcák között feszülő köteleken a ruhák, úgy táncolt szemeim előtt a vörös selyem anyag. A lebbenő catanzaroi szél megállás nélkül fújta, cicázott vele, akárcsak a ragyogó szempár velem, azon a nyári estén. Még írni akartam neki….Casey-nek. Rubino-nak, a vidám, nevető lánynak, akinek mégis olyan különös szomorúság ült meg a szemeiben, mégis mellettem felszabadulhatott egy időre. Az esőben megázva, semmit sem bánva végül mégis elengedtem őt, egy csókot még magamnak bitorolva, egy időre kidobva az úriember álarcomat.
Virágokban akartam fürdetni, elmondani neki,hogy mennyire megbabonázott, hogy életemben nem láttam olyan szép mosolyt mint az övé. El akartam mondani, hogy nem érdekel mennyire bonyolult és komplikált az élete….jobban mondva érdekel, csak éppen nem befolyásolhatja azt, hogy még szeretném látni őt. Tele volt élettel, szinte pulzált és vibrált, úgy ahogy itt a hazámban is olyan kevés lány. Ő amerikai volt, más kultúra, mégis annyira sok dologban emlékeztetett erre a földre. Erre az ezer színű, minden ízében igazi, hamisítatlan olasz földre, amelyhez foghatót ha ezerszer élnék és ezer helyet bejárnék széles e világon, akkor sem találnék különbet. Amerikai a lehetőségek országa volt a számomra, de a szívem mindig hazahúzott. Talán éppen Lulu mondta egykor, amikor olyan nagy lendülettel és bizonyításai vággyal készültem mindent magam mögött hagyni, hogy odakint bizonyítani majdhogynem bárki tud. De itt, itthon vagyunk. Ismernek minket. Itt megugrani a lehetetlent sokkal felemelőbb. Ma már, két évvel azután, hogy elmentem Itáliából, már tudom, hogy mire gondolt. De nekem el kellett innen mennem, hogy erre az érzésre rátaláljak. És talán azért, hogy Casey-re rátaláljak.
Lassan elvigyorodom, amikor megérzem az orromba kúszni a gyöngyvirág és pipacs ellenállhatatlanul édes keverékét. Ki sem kell nyitnom a szemeimet, mert a fuvallat, amellyel az illatok érkeznek halkan kezd kuncogni mögöttem.
- Úgy csörtetsz, hogy lent a Panotti Kifőzdénél meghallanák a recsegő gáztűzhely mellett.- szóltaltam meg, még mindig csukott szemmel, és érzékeltem, hogy az érkező mellém lép, és a szomszédos székre ül.
- Még mindig duzzogsz?- kérdezte a húgom, kezében egy kólás poharat egyensúlyozva, és kényelmesen hátradőlt ő is, akárcsak én a sajátjában.
- Miért duzzognék?
- Carlo Parolese miatt.
- Ja nem duzzogok én miatta. Amit mondtam megmondtam.
- Ne legyél már ennyire csökönyös szamár! Ha Fabrizio itthon lenne….
- Ha Fabrizio itthon lenne, akkor nem csak lecsavarná a farkát, hanem meg is etetné vele, ha csak eszébe jut, hogy megdöntsön téged. Nem és kész! Nem nyitok róla vitát!
- És mi van azzal a lánnyal akire folyton gondolsz így esténként?
- Milyen lánnyal?
- Úristen ne nézz már hülyének, Nico! Lehet fiatalabb vagyok jó pár évvel, de a húgod vagyok. Ismerem azt az arcodat, amikor olyan szerelmes vagy, hogy ordít rólad. Mindenki észrevette, nem csak én. Akkor is ha nem beszélsz róla.
Én pedig nem beszéltem róla, mert nem akartam beszélni. Akkor még magamban nem igazán rendeztem el a dolgokat. Azt sem tudtam, hogy van értelme egyáltalán belelovalni magam ebbe az egészbe, vagy hagyjam meg egy szép, és ritka emléknek, amihez fogható nem hiszem, hogy történni fog velem. Mert csodák nem szoktak az emberrel úgy történni, mint ahogy ez mégis megesett.

A Jelen….

És mégis megesett. Mármint a csoda. Azokon a catanzaroi estéken, ha mást nem is, de azt mindenképpen elhatároztam magamban, hogy akár kirúg, akár visszautasít, akár pofátlannak nevez, mert ennyi idő után volt képem mégis felkeresni őt, hiszen szó nélkül felszívódtam hetekre. Szóval bármi is lesz, nem akarok azon kattogni, azon agyalni, hogy mi lett volna ha legalább egyszer megpróbálom keresni. Úgy tűnik azonban, hogy kár volt aggódnom. Megtehettem volna már ezt hamarabb is. Igazából már akkor, amikor többször bekapcsoltam a laptopot otthon, hogy legalább egy emailt írjak neki. Mégsem éreztem az igazinak. Nem tudtam rendesen összeszedni a gondolataimat. Igazából még most sem tudom. Olyan gyönyörű, hogy az leírhatatlan. Nem számít, hogy már nehezen tud menni, hogy gyakorlatilag kifullad, mint egy teherhordó öszvér, az sem érdekelne, ha állandóan wc-t keresne a parkban, istenemre magunk után kötnék egyet, ha szükségét érzi...az sem számít, hogy mindketten hülyeségeket beszélünk, hogy minden második gondolatunk valami komolytalanság. Annyira nem számít semmit, hiszen a lényeg most maga a találkozás, és az, hogy ezt mindketten pontosan ugyanúgy akartuk. Na jó, én kicsit jobban.
Az idő egyre inkább hűvösre fordul, a lenyugvó nap vészesen teríti sötét palástját a new yorki park fölé. Egy ideig azonban még nem zavar el bennünket. Én próbálom neki elmagyarázni mennyi mindenben számíthat majd rám. Hogy nem akarom azt, hogy egyedül érezze magát. Mármint egy olyan férfi nélkül, aki feltételek nélkül akar vele lenni. Én tudom, hogy a kislányt, aki még ott fejlődik benne egy napon, ha megszületik a világon a leggyönyörűbbnek fogom tartani, akkor is ha nem én vagyok az igazi apukája. A család az összetartásban kezdődik, mondogatta gyakran Nonno, és tudom, hogy ezt nem csak ő de az én egész famíliám így gondolja. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy ne fogadnák el Caseyt. Előre rohantam? Igen, azt hiszem.
Csak nevetek rajta vidáman, amikor arról beszél, hogy nem akar osztozni rajtam még az apró kis tündérrel sem. Összevont szemöldökkel, megjátszott rosszallással csóválom a fejem, hümmögök párat majd vigyorogva bólogatok, és közlöm vele a tényeket.
- Eppure una parte del mio cuore sarà sua.- bólintok még párat, mintha ugyan értette volna mit mondok. Aztán újra elnevetve magam vonom őt közelebb magamhoz. Ujjammal játékosan pöckölöm meg az orrát, majd közelebb hajolok és a saját orrom hegyével jobbra-balra piszézek össze vele.
- Csak, hogy tisztázzuk a szerepeket: a kisasszony, aki a Rubina nevet fogja viselni jóvoltomból.- simítottam a tenyerem a mellkasomra, teátrálisan biccentve fejet, mint egy vérbeli, igazi klasszikus úriember a múlt századból.
- A személyes védelmemet, és szűnni nem fogó imádatomat fogja élvezni, ameddig ez a szív dobog. Ami pedig téged illet, Szépségem…- hajoltam megint közelebb, orrom hegyével most az orcájának jobb oldalát cirógattam.
-...Ti abbraccio con adorazione per il resto della tua vita. És ezt vedd ígéretnek. Soha, egyetlen pillanatig sem akarom, hogy hiányt szenvedj törődésben, szeretetben, odaadásban, bármiben amivel úgy érzed, hogy kiegyensúlyozott és boldog lennél. - komolyan gondolom minden szavamat, nekem nem szokásom a levegőbe ígérgetni, és most sem teszem.
Ez a nő azonban olyan dolgokra vesz rá, ami normális esetben nem hogy eszembe sem jutott volna, hanem bárki másnál tiltakoztam volna ellene. Alapból sem szeretem az avart, vagy a lehulló leveleket. Én a nyarat szeretem, amikor egy szál pöcsben úszik be az ember a tengerbe, és élvezettel fekszik fel a vízre, hagyva, hogy a nap pecsenye pirosra süsse a hasát.
- Még nem úsztál tengerben?- kapom fel a fejem csodálkozva, és láthatóan olyan lett ez a kijelentés számomra mint a bikának a vörös posztó.
- Akkor azt hiszem nyáron elviszlek magammal Catanzaroba. Van pár hely a tengerparton amit gyerekkoromban nagyon szerettem. Kis beugró sziklás, vagy sekélyebb szakasz. Fürödni fogsz a tengerben reggel amikor felkel a nap, és délután a fiesta után, és este, amikor már teljesen sötét van és ruha nélkül ölelhetlek magamhoz a szinte feketén szétfolyó vízben…..hmm….egészen kellemes a gondolat.- magyarázom lelkesen, és némiképp pofátlanul, de a lényeg persze az,hogy nem múlhat el úgy a következő nyár, hogy Casey ne merítkezzen meg a nyílt vízben.
A hideg egyre erőteljesebben marja a bőrömet. Mediterrán ember lévén, én sokkal hamarabb megérzem, sokkal hamarabb át is fagyok tőle. Éppen ezért javaslom azt, hogy talán menjünk el hozzám. Tényleg nincsenek hátsó szándékaim….noha nem tagadom, hogy ha Casey nem áldott állapotban lenne, és én nem tisztelném ezt benne nagyon, akkor bizony lennének. Hajjaj!
- Így van, ellenvetést nem fogadok el! Semmit. Nyente. Lesz forró csoki, talán valahol dugiban akad még karamellás mogyoró, egy kis leves a hűtőben, amit jól fel lehet forrósítani. És persze a kényelmes kanapé a nappaliban, tele mindenféle szőrme szarral, amit csak kaptam. Védekezésül a hideg ellen. Komolyan mondtam, hogy rühellem a fagyokat. Bár nem tagadom, hogy talán a hóesésben még veled is hajlandó lennék állni, és kinyújtott nyelvvel elkapni a pelyheket. Kinézem belőled, hogy csináltad gyerekkorodban. Ami pedig a kismama aduász kártyát illeti, módjával használgasd. Kicsit nem figyelsz oda, és kétszer annyit teljesítek, mint amit csak ki tudsz gondolni. Nem rémisztesz meg vele Miss Casey Larson! - leheltem egy apró csókot az átfagyott füle hegyére, és egy kicsit, amennyire ő tudott jönni, sietősebbre vettem vele a tempót. A kocsimra tett megjegyzésére hangosan felnevettem.
- Úgy bizony, az a hatalmas tank az enyém. Titokban ilyeneket vásárolgatok. Énekelek, zenét szerkesztek és tankokkal grasszálok Manhattanben. Mondd, hogy nem vagyok egy kész főnyeremény.- nyitottam neki ki az anyósülés felőli részt, hogy be tudjon szállni, majd én is követtem. Mikor elindítottam a járgányt, a rádió is bekapcsolt. Általában háttérnek szoktam használni, de Casey egyszemélyes show műsort kezdett produkálni, és miközben néha őt, néha meg az utat figyeltem, szűnni nem akaró lelkes mosollyal néztem. A hangja még mindig rettentő hamis, de ezt kompenzálja a lelkesedése, amit egyszerűen imádok.
Szemforgattam, és sóhajtottam amikor felcsendült az a Whitney Huston szám, de láthatta rajtam, hogy csak ugratom. Végül valahol középtájon bekapcsolódtam én is. Még arra is figyeltem, hogy egy kicsit kompenzáljam a hangom az ő hamisságához. Végül annyira belelendültem, hogy a kezemmel a ritmust a kormányon kezdtem ütni, és valahol a második refrén környékén teljesen kiengedtem a hangom. Ha leengedett ablakkal mentünk volna, valószínű a fél városrész utánunk bámul. Szerencse, hogy sötétített üvegek vannak a kocsin.
- Remélem mindannyian élveztétek az aranytorkú Whitney-t...mert ha ő táncra hívott benneteket, akkor most táncra hívunk benneteket az esőben.Jöjjön a Weather Girl örök klasszikusa az I’s raining men.
A speaker lelkes volt, én pedig annyira belejöttem, hogy továbbra is csak a kormányon doboltam a ritmust, megállva a piros lámpánál is. Egészen addig énekeltem mindent amit csak a rádió adott, amíg végül le nem parkoltam a házam előtti részen. Leállítottam a motort, és kicsit előre biccentve a fejem, a szélvédőn át büszkén mutattam meg az otthonom. Semmiben sem hasonlított az otthonira, talán csak a rengeteg, buja növényzet.
- Megérkeztünk hölgyem.- jelentettem ki, és leállítottam a motort. A kellemes duruzsolás alábbhagyott. Oldalra fordultam, és a kezem átvezettem az ülés felett, lazán támasztva meg az alkarom.
- Szóval….mi a helyzet azokkal a kártyákkal, amiket ellenem készülsz bevetni? - búgtam mélyen az arcába a kérdést, pofátlanul vigyorogva, és leplezetlen rajongással futtatva át íriszeim újra és újra a bájos, édes arcon.

Ennio háza

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & & Ennio

I don't wanna run away
Just wanna make your day
When you feel the world is on your shoulders

A nyár fullasztó melege messze járt már. Az augusztusban megélt nehéz éjszakák kialvatlansága és elviselhetetlen nappalok túlterheltsége immár lehetett csak a múlt megszépítése. Az ember hajlamos semmiségnek feltűntetni a kellemetlen pillanatokat, ha azok besároznák a szép emlékeket, s olykor épp ellenkezőleg, szívesen nagyítja fel a rosszat elviselhetetlenné.
Hogy hány napon át szenvedtem a fejemben zajló rossz gondolatoktól, győzködtem magam arról, hogy ő nem olyan, mint amilyennek a körülmények és a bátyám akaratán kívül akkor lerajzolták, elmondani sem tudom. Zabáltam zokogva nutellába mártott uborkát a laborban. Aztán dühösen beszéltem hozzá pizsiben és puha, szőrmés zokniban grasszálva a lakásban, azt hajtogatva, hogy rohadtul haragszom rá ahogy magamra is, mert bedőltem neki. Aztán akár egy elmebeteg, kiröhögtem saját magam, mert egyszerűen képtelen voltam tényleg elhinni, hogy nem tartotta be az ígéretét.
Sok ember biztosan figyelmen kívül hagyta volna a levelet, amit küldött. Ennyi idő elteltével előáll egy ilyen üzenettel? A magyarázat szinte megfoghatatlan, indoklás semmi, csak egy nyitott lehetőség? Talán mindenki más dühösen törölte volna ki az üzenetet, vagy keresetlen szavak kíséretében adta volna ki a csalódott dühét. De én nem vagyok mindenki más. Még akkor éjjel mondott valamit, ami emlékeztetett arra, amit egyszer apukám mondott nekem. Ennio azt kérte, ne írjak le mindenkit egyetlen ember hibája miatt. Nem mindenki egyforma. Édesapám pedig pontosan ugyanezt tanította nekem. Hogy csak mert valaki hibázik, nem jelenti, hogy rossz ember. Csak mert egy csoportban valaki rosszat tesz, nem jár mindenkinek ugyanaz a büntetés. Ez némileg ellentmondott a seregben tapasztalható oktatási célzatú büntetésekkel, de én megtanultam, hogy az a csapat egységét növelték, az összetartozás érzését.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy látni akarom. Találkozni vele, hogy kiderítsem, miért dobog egyre hevesebben a szívem, ha csak rá gondolok. Miért hiányoltam a nevetését. Miért képzeltem minden dalhoz az ő hangját is oda. Miért hallgattam rommá a Despacito minden latinos verzióját, amit az interneten megtaláltam. A napok csak teltek, én pedig egyre azon aggodalmaskodtam, hogy talán mégis a bátyámnak lesz igaza. De a szívem - az a bolond, szeretetre éhes és szeretni vágyó szívem - képtelen volt feladni a reményt. Csoda hát, ha abban a percben, ahogy elolvastam a levelét, aztán újra meg újra és újra, míg sikerült felfognom amit mondani akart benne, többé nem érdekelt, miért volt távol? Vagyis érdekelt, de...egyszerűen képtelen voltam valójában haragudni miatta. Sikongatva toporzékoltam az örömtől, széttúrtam az ágyamon a párnákat, azokba sikítoztam a boldogságtól - és attól a naptól kezdve elaludni sem tudtam az izgalomtól. Visszafelé számoltam az órákat, és előre mindent kiterveltem, hogy érhetek oda időben anélkül, hogy bárhol hiányolnának. Nem csúszhatott semmi hiba a számításokba, tudtam, hogy belehalnék, ha nem látnám újra a mosolyát.
Mások egy Ryan féle kapcsolat után sokáig nem bíznának meg senkiben. Egy ilyen story után, ahol a házasság hasonló krízisen ment át, bezártak volna. Bezárták volna a szívük ajtaját, egy toronyból kukucskáltak volna ki, magas tüskés kerítéssel körbevett sárkánnyal őrzött várból. Várták volna, hogy valaki téglánként bontsa el a várfalat.
De nekem nem Ryan volt a követendő példa. Ennio nem volt Ryan, és ezt azon az estén felismertem, amikor ismeretlenül, minden hátsó szándék nélkül önként ajánlotta fel, hogy a segítőm lesz azon a zűrzavarosan gyönyörű utcabálon. Nem mondom, hogy a volt férjem nem hagyott nyomot bennem. Csúnya, vérző sebek százait hordoztam magamban, amit neki köszönhetek. Sokszor érzem magamban, hogy megijedek, elbújnék a világ elől, vagy kínoznak néha rémálmok amiatt, amit tett velem. Még mindig tartok tőle, hogy egyszer majd nem hagyja annyiban, hogy véget vetettem a házasságunknak és valamiképp bosszút áll, vagy csak megkeres. Nem akarok vele találkozni, mert nem tagadom, hogy félek tőle. De akkor sem ő az, akit példaként veszek. Az édesapám és a bátyám. Nekem ők a férfi példaképeim. Ők azok, akik mindenek felett kitartottak mellettem. Apukám azóta szereti anyukámat, hogy először meglátta. Harcolt érte kitartóan és minden nap megteszi immár több, mint harminc éve. Hűséges, szerető kapcsolatuk van, amit nem rombolhat szét sem a távolság, sem a kevés együtt töltött idő, sem a nehézségek, sem az ellentétek. Anya teljesen más, mint apa. De ha együtt vannak, ragyog, akár a legszebb gyémánt az aranyló napsütésben.
S Ennio mellett én épp ezt érzem. Minden alkalommal, mikor rám néz, ez az érzés fog el. Boldogsággal tölt el, hogy mellette lehetek. Boldoggá tesz, ha beszél hozzám, legyen az akár komoly ígéret, hogy többé nem tűnik el, vagy csacska viccelődés. Mosolyognom kell szinte állandóan, mert hol nevetnem kell, hogy könnyekig meghatódom. És mert bármit találok ki, sosem szól rám, hogy legyek már komoly felnőtt, viselkedjek illendően. Szabad vagyok. Talán ez a legszebb az egészben, ahogy bánik velem, hogy sosem érezteti velem azt, hogy szégyenkezne miattam, pedig alapvetően nagyon sokáig éreztem magam a terhességem alatt úgy, hogy szégyellnem kell nem csak magamat, de az állapotomat is. Ő viszont még így is, hogy nem tudom már egyedül bekötni a cipőmet, és ha leesik a távirányító néha napokig ott is marad eléri, hogy szépnek érezzem magam. Eléri, hogy elhiggyem, különleges vagyok számára és értékeli azt az embert, aki vagyok. Akivel azt hiszem csak most kezdek igazán megismerkedni, hiszen ez az énem még sérülékeny, képlékeny és eddig rejtegetnem kellett.
Nem bírom abbahagyni a vigyorgást, és hát egy picit azért be is vallom burkoltan, hogy az ártatlan és kissé talán gyerekes megnyilvánulásaim miatt nem érdemes alábecsülni. Már most érzem, hogy bizony nem lennék rest bárkivel vérre menő küzdelembe szállni azért, hogy őt nem tudják lecsapni a kezemről. Viccelődve adom tudtára, hogy ez alól az amúgy imádott és mindenek felett első helyre tett kislányom sem lesz majd kivétel. Ismervén Enniot, ha tényleg úgy alakul - márpedig én töretlenül hinni akartam, hogy ez akár működhet is majd - egy percig nem fog tartani neki örökre magába bolondítani a legifjabb Larsont, pláne, ha majd megtudja, hogy a különleges csengésű nevét tőle kapta majd.
Mosolyogva csóválom meg a fejem újfent mikor olaszul beszél. Hát, szexi, meg kell hagyni, romantikus is, de most már látom, hogy gyakrabban használja az anyanyelvét, semmint sokszor azt értelmezni tudnám. Be kell iratkoznom egy tanfolyamra. Szélesen mosolygok, de meghatottan bújok bele a cirógatásába. A szívem hatalmasakat dobban a szavaira, attól félek, a Pond túloldalán is hallják a dübörgését.
- Ez mind jól hangzik, nekem eddig nagyon tetszik. Az hiszem az egyetlen dolog amire szükségem van ezen felül...az egy olasz nyelvtanfolyam - mondom csendesen és felpillantok rá mosolyogva. Mondanám, hogy minden, amit felsorolt, talán túl sok is a jóból. Mondhatnám, hogy ugyanezt akarom adni én is, mást nem is tudnék, hiszen az első pillanattól kezdve nem mutattam neki hazug álarcot arról, milyen vagyok. Aggódó, törődő, szeleburdi, kicsit dilis, kínosan gyerekes is talán, de sosem bántanék senkit akarattal. Biztosíthatnám, hogy várni fogok rá ha elszólítja majd a távollét, vagy hogy támogatni fogom az álmai elérésében, és sosem kell tartani attól, hogy akadályozni fogom őt a akármikor. De képtelen vagyok egyebet ennél kinyögni. Nem tudom, kellene-e bármit hozzá tennem. Kettőnk közül azt hiszem neki jobban megy, hogy szavakkal fejezze ki magát, pedig én sem vagyok az az elveszett lélek, ha ki kell nyitnom a számat. Mégis, bármi, amit most mondanék, attől félek, túl kevés lenne, hogy le tudjam írni azt, amit érzek. Hogy lehet, hogy beleszeretünk valakiben egyetlen éjszaka alatt? Vagy hogy ez az érzés nem múlik el hosszú távolság után, hanem éppen, hogy erősebbé válik? Hogy lehet, hogy hetekig nem tudtam azt sem, él-e még, de amint esélyt kaptam arra, hogy láthassam, futva rohantam hozzá? Hogyan tudnám elmondani, hogy összetörten mentem el arra az utcabálra, de tőle olyan erőt kaptam, ami segített lassanként ismét egy darabbá összeállni és most, a kezét fogva, érezve a bőrét a bőrömhöz simulva még erősebbnek érzem magam? Hogy végre nem érzem, hogy a napok csak telnek, hogy a létezésem hiábavaló és én már soha nem lehetek boldog egy percre sem.
A kérdésére csak bólogatok szerényen. Mit tagadjam, Salt Lake City erősen nem tengerparti város, és bár a Nagy Sós-tó erős turisztikai központnak számít, lehet úszni, vizi sportokat űzni, de messze nem az erősen hullámzó, szeszélyes tenger. Nem úsztam tengerben és mivel olvastam már róla, meg nyilván sok emberrel találkoztam életem során, tudom, hogy a tengerben úszásnak vannak bizonyos szabályai. Aki ebben nőtt fel annak természetes. De nekem, akinek nem erősségem az úszás, bizony épp emiatt ezek a dolgok teljesen idegennek számítanak. Mégsem ez az, amitől aztán teljesen eltátom a számat és egyszerre háborodok fel és pirulok is bele a gondolatba.
- Ugye tudod, hogy Amerika mindkét oldalán és délen is van tengerpart? Kalifornia, Florida, hogy csak kettőt említsek. Csak úgy mondom - vonom meg a vállam, aztán felpillantok rá, kutatva rajta a jeleket, hátha csak viccből mondta. De nem úgy tűnik - De te tényleg el akarsz vinni? Catanzaroba? Engem? Mármint...engem? És Rubinát? - mutatok magamra aztán a pocakomra, és megrázom a fejem hitetlenkedve, de fellelkesülten - Te tényleg elvinnél oda azért, hogy az éjszaka közepén pucéran áztassuk a fenekünket a tengerben? - nevetek fel aztán, és már a gondolattól is ezer másik fut szét az agyamban. Az azt jelentené, hogy...és a családja...mármint nem úgy, mint az utcabálon. Hanem tényleg...Catanzaro. Komolyan el akarna vinni a szülőhazájába? Aztán elgondolkozva nézek el az ég felé, ujjammal az államat paskolgatva - Hmm...amúgy mesésen hangzik. Reggeli, délutáni, esti fürdőzés. A siestát nálatok tényleg betartják? Wow, nem semmi tervek! Bár azt hiszem ezt erősen felül fogja bírálni majd ez a mini törpe diktátor, aki bizony az éjszakai fürdőzésbe úgy fogja belesikítani, hogy pancsi és vacsi idő van, hogy mire észbe kapsz, maximum az éjszakai ragadozó halak fognak megkörnyékezni a vízben. Mondjuk nőnek nem is ajánlom, mert csúnya vége lenne - nevetem el magam, mert hát azért ezek erős túlzások, de jobban járunk, ha tisztába kerülünk a korlátainkkal. Bár a szívem beleremeg a gondolatba is, hogy tényleg elvinne a hazájába. Egy percig nem gondolkoznék, hogy vele menjek-e vagy sem.
Talán túl sokat beszélek, de nálam így jön ki a lelkesedés, azt hiszem. Még mindig az ötletének a hatása alatt állok, és kicsit érzem, hogy kezdek elfáradni is estére, de kitartóan megyek vele amerre vezet. A park lassan kiürül, csendesedik, ahogy leszáll az este. Andalgó párok bújnak össze, védve magukat a hideg ellen, amely körbevesz minket is. Magához invitál, és ha másról lenne szó, csípőből utasítanám vissza a meghívást. Nem olyan lány vagyok, aki ilyesmire rávehető, sosem voltam. Ryan volt az egyetlen férfia az életemben, és őt is elég sokáig túráztattam, mire tovább mehetett bizonyos pontokon. Ennioban azonban eddig még egyszer sem csalódtam, és ugyan azon a washingtoni utcabálon a búcsúzáskor meglopott egy röpke csókkal, de még ekkor is igazi úriember maradt. Kimutatja, hogy tetszem neki, ami a bennem élő nőnek igazi elixír a lelkére, de többször is elmondta, hogy tiszteletben tartja, hogy a testem jelenleg nem más, mint egy inkubátor és ebben az állapotban amúgy sem szívesen bonyolódik az ember légyottokba. Pláne nem akkor, ha az illetővel másodszor találkozik.
Felnevetek azokra a dolgokra, amiket felsorol és a végén a szájára simítom a kezem, hogy elhallgasson egy kicsit.
- Jesszusom, ezt soha nem árulhatod el senkinek. Amúgy tekintve, hogy elég sokat foglalkozom baktériumokkal garantálom neked, hogy soha az életben nem vennélek rá arra, hogy havat egyél. Eléggé jól ismerem mi minden lehet a hóban, ami megbetegíthet. De, bármikor ráveszlek, hogy karamellás mogyorót egyél levessel és forró csokival - mondom, aztán beleegyezvén, hogy elmenjünk hozzá követem a lépteit a parkoló felé, még hozzáteszem - És uborkát. Paradicsomot. Sós felhőpamacsot, és cantollit. Canettit. Capertit. Ah, a csudába, megint elfelejtettem annak a bigyónak a nevét. De tudod miről beszélek, igaz? Az a krémes édesség. És vattacukrot, meg felhőpamacsot. Emlékszel rá? - nevetek fel az emlékre, mert hát való igaz, hogy ott aztán ettünk vattacukortól kezdve egy kosárnyi péksüteményt, és be kell valljam, azóta sem esett olyan jól semmi, mint akkor.
A parkolóba érve kicsit félretájékozódom, de ahogy felnevet és felpillantok rá, én is elnevetem magam, bár kicsit elpirulok közben, hogy micsoda bolondságokat tudok összehordani. Nem mintha egyedi eset lenne, hogy az ember szép autót lát. Ryan nagyon sokat adott ebben magára, és a szüleim is megközelítik a középosztály felső kategóriáját, azt hiszem így lehetne jellemezni a társadalmi helyzetüket. De engem sosem érdekelt, mennyit keres valaki, vagy hogy milyen kocsija van. Sosem az motivált, hogy dollárokkal tömjék ki a zsebem, vagy, hogy többnek mutassam magam, mint ami vagyok. Az Ryan volt. Én boldogan jártam a hondával, amit akkor vettem, mielőtt megismertem az ex-férjemet. Régi volt, rozsdás, a kipufogója le volt szakadva. De én beleszerettem. Imádtam, mert hosszú időn keresztül spóroltam rá, hogy meglegyen. Dolgoztam McDonald'sban az egyetem mellett, habár apukám ezerszer is elmondta, hogy vesz nekem autót. De én ragaszkodtam ahhoz, hogy mindent magam érjek el, nem a szüleimen keresztül. A lakásomnál nem mondom, hogy nem segítettek, mert a felét kifizették, de a többi hitelt, amit csak fel tudtam venni rá, én finanszíroztam. Ezért is kaptam vissza a válás után anélkül, hogy Ryan egy centre is igényt tarthatott volna, mert tudtam igazolni, hogy ez csakis az enyém még azelőttről, hogy összeismerkedtünk. Tőle pedig én nem követeltem semmit. Csak azt, ami az enyém volt. A kocsiért is csak azért nem mentem el, mert nem voltam még felkészülve arra, hogy találkozzam vele felügyelet nélkül, pedig a házban ott vannak még a ruháim, emléktárgyaim. Egyelőre gyűjtöm az erőt.
- Nem vagy egy kész főnyeremény - húztam el a számat, és a rám nézett, megvontam a vállam komoly ábrázattal - Most mi van, te mondtad, hogy mondjam ezt - ugratom, és kuncogok egyet a saját viccemen, mert olykor szokásom hasonló szójátékokba belemenni csak a móka kedvéért, aztán magamhoz húzom egy röpke csókra és hozzáteszem - Több is vagy, mint főnyeremény, Kapitányom! A lottó hozzád képest egy centet sem ér.
A tank viszont meg kell hagyni, hogy gyönyörű darab, és bár nem erre számítottam, bevallom, illik is Enniohoz. Olyan olasz macsós. Egy pillanatig, míg besegít furcsán féltékenyen jut eszembe, hogy előttem vajon hány lánynak nyitotta ki így az ajtót és fuvarozta el őket az otthonába, hogy ott... De belátom, semmi értelme ezen töprengeni. Mindenkinek van múltja, és az nem véletlenül múlt. A jelen és a jövő ami számít, én sem pazarlom a gondolataimat állandóan Ryanre, ha gondolhatok helyette valaki sokkal értékesebbre. A kocsiban ülve azonban szemtelenség vagy sem, de kicsit kézbe veszem az irányítást. A zene mindig központi szerepet játszott az életemben, és ez a zeneimádat a közös szerelmünk Ennioval. Gondolkodás helyett bátran hangosítom fel a zenét az autóban, amit amúgy nagyon kényelmesnek ítélek meg, és ha apukám itt lenne vagy a bátyám, kérdések százát beszélnék át Ennioval a kocsiról, mivel mindketten lelkesek a szakmájuk iránt, de lássuk be...pasik. Ha valami kerekeken gurul vagy képes embert ölni, akkor azonnal szakértővé válik mindegyikük.
A zenét lelkesen énekelem, és bár látom rajta, hogy már előre a vesztét érzi, de nem hagyom, hogy csendben maradjon. Igazság szerint azóta sem tértem magamhoz, hogy micsoda hangja van, mióta a Despacitot előadta, így talán tudat alatt minden alkalmat megragadok arra, hogy énekelni halljam. Nehezen áll kötélnek, és először simán túlharsogom, de aztán csak belelendül. Én pedig sikongatva tapsolom meg az előadást, hogy újra csak én is bekapcsolódjak. Borzalmasak vagyunk. Az ő csodálatos hangja tűpontos, erőteljes, gyönyörű. Az én kornyikálásom pont olyan, mint mikor az ember berakja a macskát a mikróba. Ijesztő és rettenetes. Semmilyen szempontból nem passzolunk. De mégis...sosem akarom abbahagyni vele az éneklést és a táncot.
A dalt újabb követi, majd még egy másik, és azután egy következő. Az egész út így átváltozik egy spontán őrületté. Nem tudom abbahagyni a mosolygást és a lelkes táncikálást, mert a kocsiban sikerül hamar átmelegedni, és bevallom, ha csak ülnék csak azon járna az eszem, hogy a testemben élő kis albérlő újfent átvette felettem az irányítást. A házhoz érve azonban elcsendesedek én is, lehiggadok, végtére is nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, hogy a kocsi elnémult, egy dilis nő meg itt ugrál meg kornyikál az utastérben. A tekintetem követi az övét és bár sötét van már, azért az utcai világításnak és a kiszűrődő fénynek köszönhetően még így is kivehető, hogy a ház gyönyörű. Hatalmasra tágulnak a szemeim.
- Aztakutyamindenit! - tátom el a számat - Wow, nézd! Azok az oszlopok! És...az ott eredeti fafaragás a kocsibeálló felett? Ó, és azok a gyönyörű ablakok, rögtön meghalok! Micsoda terasz! Jól sejtem, hogy ez viktoriánus stílus? Nem tudom, nem nagyon vagyok járatos az építészetben, de ez...és az a növényzet! Imádom! Ú, biztos laknak mókusok is! Imádom a mókusokat! - lelkesedek, aztán felé pillantok kicsit bocsánatkérően. Engem néz és a pillantásától zavarba jövök. Most egészen veszélyesnek tűnik így, olyan...rosszfiúsnak. Igazi kalóznak.
- Bocsánat, azt hiszem nem kell épp neked bemutatnom a házadat. Gyönyörű szép! Nagyon különleges, és ugye van mosdója is? Nem azért, csak ha pár percen belül nem jutok el pisilni, ez a randi kínos gyorsasággal fog véget érni a teljes megszégyenülésem kíséretében - mondom, és magamban hálát adok az égieknek, hogy nem New Orleansban találta meg álmai otthonát. Mondjuk egymagának kicsit szerintem nagy, de talán a népes családja miatt választott nagyobb alapterületű otthont. Vagy a munkája miatt. Vagy mert családot tervezett a régi kedvesével, mintha említette volna, hogy egyszer azt gondolta, lesz majd egy lányból Mrs. Grandi. Mondjuk, nekem tetszik, pedig nekem egy ötödik emeleti lakásom van.
A kocsiból viszont kiszállok ha segít, mert az idő halad, mi pedig nem csak kívülről szeretnénk élvezni az otthon kényelmét. A ház belső világítása itt-ott fel van kapcsolva, és én követem őt a bejárathoz. Azonban épp mikor be tudnánk lépni az ajtón, valaki elkezd kifelé tolatni rajta. Kicsit meglepetten lépek én is hátra, mert erre nem számítottam, nem is értem ki lehet a hölgy, aki dallamos, de katonásan darabos nyelven - ha jól sejtem olaszul - még csak fel sem pillantva intézi a házigazdához a szavait.
- De jó, hogy jössz. Főztem pastat, raviolit, szósz a hűtőben. Írd össze mi kell a boltból, hogy megvegyem. Elkezdtem a listát, a hűtőre ragasztottam, de biztos lefelejtek valamit. Vagy rendeld meg, nekem mindegy. Ó, és Fabrizio üzeni, hogy elment dolgozni, hétfőig nem jön haza. Merthogy ma délelőtt megjelent a cuccaival, és közölte, hogy beköltözik. Valami olyasmit mondott, hogy az egész házban elzárták egy hónapra a fűtést meg a melegvizet, ezért néhány lakó dühében szétvert pár lakást. Szólni akart neked, de sem ideje nem volt, sem a telefont nem vetted fel neki. Mindegy. Azt a játékot amivel szerettek játszani berakta a vendégszobába. A melletted lévőbe, tudod, amelyikben nincsenek hangszerek meg erősítők, vagy mik. Húztam fel neki tiszta ágyneműt. Volt itt amúgy délután Donna Scopelliti. Tudod, a pékség melletti virágboltos. Hozott egy kis édességet a tegnapi születésnapról, és köszöni szépen, hogy segítettél a hangosításban vagy miben, nem egészen értettem. Ott van a pulton, letakartam. Hétvégén nem jövök, de minden meg van csinálva, hétvégén csak a növényeket kell megöntöznöd a téli kertben. Hová raktam azt az átkozott kulcsot? Ejj, hát egyszer még a fejemet fogom elhagyni, nézzenek oda! Ja, képzeld, Allegrettiék lánya hazajön Bostonból. Kedden várnak szeretettel vacsorára, ott lesznek Lucia nénédék is, azt üzenik, menjetek el a bátyáddal. Nagyanyád meg a lelkemre kötötte mikor reggel beszéltem vele, hogy átadom, hogy egyél rendesen, mert rémesen festettél, mikor ott voltál. De mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert én magam foglak megtömni, ha nem eszel. Engem aztán nem hoztok szégyenbe, még azt mondják majd odahaza, hogy nem gondoskodom rólatok rendesen. Fabriziot is megláttam, majdnem megállt a szívem, de egy kis fokhagymás gnocchin kívül abba sem tudtam semmit belediktálni, azt is kutyafuttában ette meg műanyag dobozból- hadarja jószerével egy szuszra, amiből én sajnos egyetlen szót sem értek, csak igencsak megszeppenve igyekszem a háttérbe húzódni, hátha láthatatlanná tudok válni. Ez egészen addig a percig működik is, míg végül fel nem fedezi, hogy a magas, délceg kalózkapitány cipői mellett két kisebb lábfej is ácsorog. Lassan, kimérten emeli rám a tekintetét, kissé még a fejét is lehajtja, hogy tekintete alaposabban meg tudja vizsgálni az arcomat. Zavartan mosolygok rá, és bátortalanul intek az egyik kezemmel.
- Szép estét! Casey vagyok, nagyon örvendek - nyögöm ki halkan és felé nyújtom a kezem, hogy bemutatkozzam, ha már így alakult. Aztán segélykérőn pillantok fel Enniora. Végtére is ő az, aki itthon van, nem tudom most mit kéne csinálnom. Ugye bemehetek azért még pisilni és nem azt mondta, hogy elzárták a vizet vagy hogy felrobbant a fürdőszoba?

szavak száma || [url=linkecske]outfit[/url] || ☽

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

Sosem voltak másokkal szemben előítéleteim. Sem azért mert éppen színes volt a bőre, vagy pont azért mert nem. Azért sem ha a ruházata erősen kifogásolható volt, és itt nem elsősorban a szegénység, mint olyan volt a fő szempont. Azért sem ítéltem el senkit, ha a saját neméhez vonzódott, azért sem ha mindkettőhöz. A szerelem az szerelem, tartotta a népszerű italmárka világkörüli reklámszlogenje számtalan nyelven, és én ebben hittem is. A négy fal közé tartozik mindenkinek az ilyen jellegű élete. Egy alapvetően konzervatív, de nagyon toleráns családból érkeztem. Mi ragaszkodtunk az olasz értékrendhez, a család szentségéhez, az összetartáshoz, a jóízű evésekhez, az esti borozgatásokhoz, a déli sziesztához. Ugyanakkor bárki előtt nyitva állt a ház ajtaja aki baráti szándékkal érkezett.
Talán viccesen is hatott volna, ha betelepülő olaszként, aki beszélt ugyan angolul ideérkeztekor, de valami csapnivalóan pörgő akcentussal (jegyzem meg, ezt még mindig nem sikerült teljesen rendbe hozni), éppen én lennék bárki felé bármilyen előítélettel. Hiszen ebben az országban én mindig is idegennek fogok számítani, teljesen mindegy, hogy mit hoz a jövő. Én a szívem mélyén az az olasz kölyök maradok, aki imádja a tengert, akinek az élet délelőtt tízkor kezdődik (előtte csak éber kómában van) és akinek a naplementével elméletileg véget is érne a nap, ha a munka nem száműzné egyre gyakrabban és egyre többször a tennivalók közé.
Nem sokkal azután, hogy végre meg tudtam venni a jelenlegi otthonomat, elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valamiféle személyzetre szükségem lesz. Költözhettem volna lakásba, mehettem volna közelebb a stúdióhoz, valamiféle penthouse is jól állt volna nekem szerintem és elég is lett volna. De megszoktam az otthoni hatalmas tereket, és őszintén szólva a mai napig nem bírom elviselni a pici tereket, az apró, gardrób méretű szobákat. Dario lakása például akkora, mint nekem a konyha és az étkező együttvéve. Nem élek nagy lábon, a házamat fenn tudom tartani, de tény, hogy az adó nem kevés pénzemet viszi el. De más nagyobb kiadásom nekem nincs. Ez is Uncle Joe tulajdona jelenleg, amíg a jelzálog rajta van. Az pedig rajta lesz még egy ideig, hacsak valami csoda folytán nem jutok több millióhoz, amire lássuk be kicsi az esély. Nekem azonban ez is megfelel így.
Szóval az elején, valaki beajánlotta nekem Paola Escobart. Egy igazi latina volt, óriási sűrű szempillákkal, markolni való hátsóval, és olyan mozgással, hogy az embernek nagyon vad irányba lódult meg a fantáziája, ha meglátta. Később tudtam meg, hogy erre még rá is játszott. Gyönyörű lány volt, aki átmeneti turista vízummal érkezett, és volt nagyjából négy hónapja, hogy így vagy úgy de zöld kártyát szerezzen. Vagy marad az, hogy illegálisan tovább dolgozik, de akkor valószínű már nem nálam. Három hónap után azzal állított be, hatalmas krokodil könnyeket potyogtatva, hogy gyereket vár. Méghozzá a barátomtól Dariotól, és pénzre lenne szüksége, hogy el tudja vetetni. Az egészben csak az volt a legérdekesebb, hogy Dario barátom sütött mint a kemence. Mióta az eszét tudta még csak fel sem csigázták a nők. Paola a szegényes angoljával ezt természetesen nem tudta, és amikor elmagyaráztam neki, azt hiszem hirtelen nem tudta eldönteni, hogy el akar menekülni egyetlen szó nélkül, vagy elsüllyedne szégyenében. Sosem tudtam meg mire is kellett volna neki az a pénz, de másnap már nem jött dolgozni, és soha többé nem volt elérhető azon a számon, amit megadott nekem. Ott voltam hát egyik napról a másikra egy olyan házzal, amiben néha még én is eltévedtem volna. Erős túlzással, hiszen nem volt ez palota, de nem is nevezhettem volna szegényes odúnak. Büszke voltam rá. Talán a kocsim után a harmadik olyan dolog volt, amire rettentő büszke voltam. Az első természetesen a Grandi Music Pub.
Stella valakinek a rokona volt azt hiszem. Már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy amikor megérkezett azon gondolkodtam, hogy éppen most szalasztották a Guantanamó-i támaszpont egyik kemény kiképző brigádjából, vagy ő az aki a Navy Seal valamelyik Hell’s Week-jét levezényeli, méghozzá úgy,hogy még az ember kér azért elnézést, hogy egyáltalán levegőt vesz. Stella egyetlen hibája a rémesen sok beszéd volt, meg az állandó és vég nélküli zsörtölődés, tulajdonképpen akármin. Igazi jó olasz asszonyokhoz méltó módon. Betelepült volt úgy ahogy én, azzal a különbséggel, hogy ő angolul nem volt hajlandó megszólalni, csak ott ahol ezt nagyon muszáj volt. Értett mindent, kiválóan beszélte a nyelvet, de egyszerűen nem volt hajlandó használni. Nem önként jött el otthonról, egyszerűen nem bírta tovább a férje mellett, így minden pénzét arra költötte, hogy ideutazzon, és rokonok segítségére bízza magát. Capri-ról származott, egy apró kis szigetről a Nápolyi öbölnél. Azt mondta mindig, hogy sehol nem olyan gyönyörű a naplemente mint az ő szigetén, és sehol nincs olyan virág illat esténként mint otthon. Tudtam, hogy nagyon hiányzik neki, és bárhogy is tagadta az érzékenységét, ha váratlanul felcsendült tőlem valami olasz sláger kezdő taktusa, ő is velem dúdolta.
Hat hónapja dolgozik nálam, de abban biztos vagyok, hogy bármennyit megadnék neki, csak ne menjen el. Nélkülözhetetlen része lett az életemnek, noha nem egyszer hangoztatta, hogy ha asszony áll a házhoz neki majd útilaput kötök a talpa alá. Többször is megnyugtattam, hogy erre ugyan nem kerülhet sor, mert nincs az a nő, aki miatt tőle megválnék. Fél évnyi hűségét senki nem képes lekörözni. Elpirult. Pedig nem mai csirke már, és ahányszor csak tehetem éreztetem vele, hogy bár az idő rajta is fogott, mint annyi más emberen, ettől még ugyanaz a csodálatos asszony, akinek én látom, aki egykor is volt. Erős és bátor. Mindenki, aki ismer tudja, hogy Stella az otthonomhoz tartozik, megkerülhetetlen, és onnan semmiféle módon el nem mozdítható. Mint egy imádott bútordarab, akinek érző és dobogó szíve van, én pedig imádom. A hamisítatlan olasz főzőtudományáról napokig tudnék regélni.
Abban biztos vagyok, hogy ebben a hideg időben nem akarom sokáig idekint tölteni az időt Casey-vel. Nem csak a fáradékonysága miatt, hanem mert aggódom érte. Értük.
Látom rajta, hogy komolyn elbizonytalanodik azon, amikor arról beszélek, hogy haza fogom őt vinni Catanzaroba. Igazából ezt már akkor eldöntöttem, amikor egy hét után pokoli módon éreztem a hiányát, a mosolyának a hiányát. Meg akkor amikor azt a lila puha plédet megláttam a főtéren Mille Mamma boltjában. Valahogy azt éreztem, hogy a szüret után, amikor már füstös illatúak az esték, amikor a város régi, alacsonyan fekvő részein a családi házak apró kéményeiből a fafüst illata tekereg a szélben, a gangon beburkolnám ebbe a lila pédbe és magamhoz ölelve csak bámulnám vele a szülővárosom apró pontokká váló fényeit. Bolond álmodozó voltam azokon a napokon, és képtelen voltam nem arra gondolni, hogy meg akarom neki mutatni azt a várost ahonnan érkeztem.
- Hogyne tudnám, hogy itt is vannak tengerpartok. - magyaráztam neki megjátszott puffogással, mintha egy mérges medve lennék, még a szemöldökeimet is összevontam a hatás fokozása érdekében aztán ellágyultak a vonásaim, végül hevesen és többször is bólogattam.
- Igen, tényleg el akarlak vinni Catanzaroba. Téged és a mini törpe diktátort is, aki valószínű egyetlen mosolyával olvadt cukorba fogja taszítani az egész családot. Azt már most borítékolom, hogy Amelia mama agyon fogja kényeztetni, anyám millió ruhával fogja körbepakolni, az apám meg állandóan vizsgálgatja, hogy minden rendben van e vele. A bátyám sanszosan már előbb megtanítja majd belsővel dekázni, mint, hogy egyáltalán normálisan tudna járni, a húgom meg sminkelni, a legnagyobb rémületemre. A családom imádni fog benneteket. Ebben biztos lehetsz. Vagy mikor adtam én okot arra, hogy kételkedj Ennio Grandi szavában? Na jó mondjuk leszámítva azt az egyetlen eltűnést, de azt most korrigáltam, szóval vegyük azt úgy, hogy az nem is volt.
Magyarázom nagy lendülettel, de fél szemmel már a környéket vizslatom. Ideje lenne indulni, és ha minden jól megy, akkor talán Stella úgy ment el otthonról, hogy a fűtést magasra kapcsolta. Ugyan még nem voltak olyan mínuszok, de nem szerettem ha minimálisan is hideg van a házban. Két év után sem vagyok képes megszokni ezt a rettentő hideget, ami errefelé van.
Még a kocsinál is viccelődünk, tulajdonképpen talán sok más mellett ezt imádom Casey-ben: hogy váratlanul és minden előzmény nélkül képes megnevettetni, vagy meglepni. Elnyúlt arccal bámulom egy ideig, amikor arról beszél nem vagyok főnyeremény, végül vele röhögök jóízűen, amikor pillanatokkal később megcáfolja a szavait. Mielőtt azonban engedném, hogy beszálljon a kocsiba váratlanul még átkarolom a derekát, és közelebb vonom magamhoz. Figyelek rá, hogy ne szorítsam őt jobban így én hajolok felső testből közelebb hozzá.
- Idefigyelj kis huncutság! Addig fogod a Kapitány bajuszát húzogatni, míg aztán szépen elrabol, és soha többé nem fog elengedni. Ezt akarod?- a hangsúly direkt volt olyan mintha éppen leszidnám, de érezhette a hangom suttogó mélységéből, ahogy a füléhez hajolok, aztán az arcán siklik végig az alsó ajkam, hogy bizony tréfálkozom vele. Ha neki szabad akkor nekem is. Mielőtt engedném beszállni, még egy rövid, de annál mélyebb csókot engedek forró leheletemmel az ajkaira.
- Lottó? Én magam vagyok a Lottó!- jegyeztem meg nevetve, végül becsuktam utána a kocsi ajtaját.
A házamig az út eseménydús volt, de leginkábba vigyor képtelen volt leolvadni az arcomról. Az a gyermeki lelkesedés, a táncikálás, a kezével ide-oda hadonászás. Olyan volt mint egy kis kerek plüss mackó, amelyik életre kelt. Egyszerűen nem tudtam nem figyelni egy-egy pillanatig rá.
Mikor végre megérkezünk büszke, kisfiús mosollyal konstatálom a reakcióját. Csak nézem a volán mögül, először a házat, aztán már csak Casey-t. Nem tudom megállni, hogy ne engedjem felszaladni az egyik szemöldököm és ördögi mosollyal mozgatni meg felé.
- Alvinra, Simonra és Theodore-ra gondolsz? Azt hiszem ott laknak hátul a kanadai hárson.- nevettem el magam, majd kiszálltam a kocsiból és őt is kisegítettem.
- Egyébként örülök, hogy tetszik, Hercegnőm. Ez az én Kalóztanyám. - mutattam a ház felé, még kissé meg is hajoltam, láthatatlan kalapot lengetve magam előtt.
- Egyébként legjobb tudomásom szerint viktoriánus, olyan 1800-as évek végi. Nem magamtól vagyok ám ekkor építész. Az ingatlanos mondta, amikor vásároltam. Meg a papírokon is ez szerepelt. 1889 az eredeti tervek mellett a szignó….azt hiszem.- egyenesedtem ki, majd a karom nyújtottam felé, hogy a főbejárat felé induljunk. Az őszi dekoráció, amely főleg narancs-zöld és bordó színekben pompázott Stella ötlete volt, meg Dario-é. Ketten csinálták, én el lettem volna nélküle, de szerintük illik a ház stílusához.
- Három fürdőszoba van, szóval bármelyiket használhatod, de javaslom a földszintit, mert az a bejárat mellett van közvetlenül.- mosolyogva nyúltam a kulcsom után, hogy kinyissam a bejárati ajtót, amikor hirtelen és váratlanul megjelent ott Stella. Casey és én is épp csak hátra tudtunk lépni előle, amikor megpördült és ragyogó arccal egy szuszra kezdett mindent sorolni.
Pislogtam és bólogattam, a fejem ráztam, aztán vigyorogtam, megvakartam a tarkómat, lesütöttem a szemeimet, onnan lentről pislogtam rá, aztán megint bólogattam, miközben az járt a fejemben, hogy a felét sem értettem annak amit mond, csak azt, hogy Fabrizio átbútorozott egy időre, meg kaptam édességet. Közben agyam egy másik része meg arra kattogott, hogy ha nem haladunk minél gyorsabban Casey itt fog bepisilni, ami elég kellemetlen lenne neki és nekem is, meg arra, hogy valószínű semmit nem értett abból amit Stella mondott. Az olasz hadarás, ami közben levegőt is csak módjával vett minden bizonnyal hirtelen sok volt neki, valószínű csak reméli, hogy nem éppen valami régi pogány talján átkot szórt rá nagy hirtelenjében.
Stella végül megpillantotta Casey-t, az integetésére csak komoly arcot vágott, meg a bemutatkozására is. Alaposan végigmérte tetőtől talpig, majd hozzám fordult és továbbra is olaszul folytatta.
- Ennio Giacomo Grandi….te gyereket csináltál egy americano nőnek? A család meg nem is tud róla? Jézus Krisztus Szent Szíve védd meg ezt a két parázna lelket!- vetett keresztet sebtében, és meglepődve látta, hogy csak vigyorgok és a fejemet rázom.
- Stella...nem….nem az enyém a gyerek. Casey egy nagyon kedves….szóval egy hölgy, akit nagyon kedvelek.
Felcsillant a szeme, és hirtelen megvilágosodva immáron sokkal barátságosabb mosollyal fordult Casey felé.
- Ciao Signora Casey. Én Stella vagyok. Majd ez az átokképű elmeséli ki is vagyok én itt valójában. De ha egy mód van rá a rendre vigyázzanak! És az ég szerelmére! Imádkozzon bele több ételt, mert drága Amelia Nonna megmondta, hogy nem eszik ez a gyerek eleget. Hátha magára hallgat. Most pedig megyek. Ennio, ne felejtsd el, hogy a süteményből hagyj Zionak is.Ciao!- azzal ellépett mellettünk, és sietős, tipegő lépteivel a bejárati járdán elsietett. Én kitártam az ajtót Casey előtt, és az ajtó jobb oldalára mutattam, egy fehér ajtóra.
- Siess, mielőtt még kárt teszünk a rendben. Mondtam neked, hogy ez az asszony aztán érti a módját.- becsuktam magunk után az ajtót, és amíg Casey a fürdőben volt levettem a kabátomat, felakasztottam, és az előtérből nyíló étkezőn át a konyhába indultam. Amikor meghallottam Casey hangját amint engem hívogat, elkiáltottam magam.
- Csak dobd fel a fogasra a kabátod, gyere egyenesen az ebédlőn át a konyhába. Itt vagyok, és éppen a hűtőt tanulmányozom. Úgy tele van, hogy szerintem egy egész családnak elég lenne. Pedig csak ketten vagyunk. Meg később a bátyám is előkeveredik valamikor. Stella éppen azt ecsetelte korábban, hogy átcuccolt hozzám egy időre.- álltam a nagy frigó előtt és tanácstalanul vakartam az állam, valószínű Casey így talált rám.

Étkező * Konyha

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & & Ennio

I don't wanna run away
Just wanna make your day
When you feel the world is on your shoulders

A hegyek lánya vagyok. Az erdőké, amelyek zöld tisztásokat ölelnek védőn magukhoz. Az őszi avaré, amely sárga tengerként borítja be a barna törzsű fák tövét. A puha hótakaróé, amely lehetetlenné teszi olykor a közlekedést, de kristály tisztaságával elfedi a világ szennyét. A nyugodt vízé, amelyen a legnagyobb fehér, tajtékzó hullámot is maximum nyáron a jet ski és a vizisí rajzolja, de egyébként a vízfelszín csendes, nyugodt. Nyugodt.
A hegyek lánya vagyok. Messze a szeszélyes tengertől, távol a kiszámíthatatlan partoktól, a veszélyektől éltem az életem. Egy viszonylagos biztonsági háló vett körül. Az anyám kontrollálhatatlan irányításmániája és a pontos határidők között egyensúlyozva nőttem fel. Aztán elkerültem az egyetemre, egyikre a másik után, és még mindig ugyanezen keretek között mozogtam. A munkám lett az életem, egy teljes évet még sebész gyakornokként is lehúztam. Úsztam a csendes, előre behatárolt vizem felszínén, nem is sejtve, hogy lehet másként is élni az életet.
A hegyek lánya vagyok. Nem tudok mit kezdeni néha még itt sem a tengerrel, noha Baltimore és Boston is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kutató legyek. Sem ott nem volt jellemző rám a nagy tengerpartra járás, sem itt, New Yorkban. Megszoktam, hogy mindig tudom merre visz a víz. Megszoktam, hogy mindig tudom mi történik körülöttem, s ha nem, akkor is van valaki, aki irányít. Nem mondom, hogy ez feltétlenül jó helyzetet szült eddig, mert a családom után ezt a szerepet a volt férjem vette át az életemben. De megszoktam, hogy pontosan tudtam mi után mi következett. A hegyek lánya vagyok, a stabil, sosem moccanó, mindig állandó, változatlan, megingathatatlan hegyeké.
Az autó felé haladva Ennio mellett a viccelődés és a harsány nevetése ellenére is elfog az érzés, hogy nem vagyok biztos benne, hogy tudjuk, mire vállalkoztunk. Pláne, mikor megemlíti, hogy el akar vinni Catanzaroba. A meglepettség kiül az arcomra, először el sem akarom hinni, amit mondott. Még hogy én? Olaszországban? A gondolatra is megugrott a pulzusszámom, hát még amikor szóvá tettem, hogy ha a tenger a lényeg, az itt is akad, erre ő finoman, de leteremt. Ám a legnagyobb meglepetés mégsem ekkor ér. Hanem amikor ecsetelni kezdi, hogy a gyerekemet és engem majd mennyire fognak szeretni a családtagjai. A nagymamája, aki majd agyon szeretgeti, az édesanyja, aki ruhácskákkal halmozza el, a bátyja, aki...nos, ezt a részét nem értettem egészen mit jelent, meg is jegyzem magamban, hogy majd rákérdezzek, és persze a húga, aki sminkelni fogja tanítani és az apukája, aki megvizsgálja majd. Meglehet, valamiféle gyerekorvos odahaza. Kicsit beleszédülök a gondolatba, hogy alig két találkozás után máris azon jár az esze, miként fog imádni minket a családja, holott én...én csak én vagyok. Nem hinném, hogy egy ilyen embert képzeltek volna a mellé, mint én. Plusz egy gyerek. Plusz ezer meg még ezer probléma. Mégsem tudom azt mondani, hogy nem érzem át, milyen ez. Mert már Washingtonban is, mikor Salt Lake Cityről meséltem neki, valahol kicsit az járt a fejemben, hogy talán felkeltem az érdeklődését, és ha úgy alakul - amire akkor egy ezred százaléknyi esélyt adam maximum - megmutathatom. Elvittem volna a kedvenc kilátómhoz, ültem volna vele a nagy diófa alatt, ahol a deszkahintánkról már lekopott a több rétegnyi fehér festék, ahol a homokozó mellett még mindig ott van a régi kiskonyhám. Akkor úgy éreztem, akarnám, hogy lássa. Ryan sosem volt igazán kíváncsi arra, honnan jöttem, mit szerettem Salt Lakeben. A város finanszírozási keretei érdekelték és a drága éttermek, meg persze a boltok. És...anyám. Mert anyámmal maximálisan megértették egymást. Főleg, ha arról volt szó, hogy neveljenek meg engem.
Megrázom a fejem a kérdésére és kissé kipirulva, ijedten, akár egy őzike a tisztáson, ha zajt hall emelem fel a kezem, tenyérrel felé fordulva.
- Én kérek elnézést! Dehogy kételkedem, sosem tettem. Mernék én ilyet tenni? - kérdezem, bár választ nem várok. Úgyis tudja. Látja rajtam. Látnia kell, hogy nem erről van szó. A bizonytalanság nem neki szól, hanem magamnak. Én nem érzem, hogy ott lenne a helyem. Én félek, hogy nem leszek elég jó. Neki sem. Hozzájuk sem. Akkor sem, ha épp nemrég bizonygatta, mennyire szépnek lát, hogy mennyire szerencsésnek érzi magát, hogy mellette lehetek. Mert én sosem voltam eddig jó sehová. Abbahagytam a sebészetet, hogy virológusként dolgozzam. Pedig a legígéretesebb, legtehetségesebb kezű gyakornoknak tartottak akkor, nagy jövőt jósoltak, mert a kezem kecses, tűpontos és olyan biztos, akár egy svájci óra. De kilógtam mindig is a családomból, valahogy mindig úgy éreztem, nem illek oda. A bátyám egy trauma-isten, a húgom is hasonlóképp áll a sebészethez, anyámról ne is beszéljünk. Apa a haditengerészet magasrangú tisztje. Én pedig...akár egy szürke kisegér mellettük. Ryan ezt csak megerősítette ezer szempontból. Miért merném azt gondolni, hogy ha a volt férjem és a családja sem tudott elfogadni, pedig akkor rendben voltam, akkor majd most Ennio családjával ez menni fog. Ráadásul a tempó is észveszejtően gyors. Onnan, hogy elváltunk Washingtonban és eltűnt két hónapra rövid úton eljutottunk addig, hogy be akar mutatni a családjának. Észveszejtő.
De ha van is kétségem míg hülyéskedünk a kocsijánál és elindulunk, amikor magához von és közelebb hajol hozzám - már a gondolat is távol jár. Ennio az a fajta fiatalember, akiből a Don Juan olyan hirtelen tör elő minden előzetes figyelmeztetés nélkül, hogy az ember lánya beleszédül. Az előbb még nevettünk, meg húztuk egymást - leginkább én ugrattam őt - aztán meg már csak szaporán kapkodom a levegőt és érzem, hogy az arcom kipirul. A bőrömön át milliónyi sejt közvetíti az agyamba az ingert, hogy többre vágyjak. A csók váratlan, de felpezsdít. Mindig ilyen hatással van rám. Állandóan készenlétben tart, az agyam mintha áramütést kapna állandó, kiszámíthatatlan körforgásban. Képtelen vagyok másra is figyelni, mint rá. Pedig tudom, a tiszta, józan gondolkodásom azt szajkózza egyfolytában, hogy a tempó túl gyors, nem szabadna ennyire belevetnem magam ebbe a kapcsolatba, mert hiába szép és tüzes, finom, életető minden pillanat, ha legbelül még mindig viselem a káoszba fulladt életem sajgó sebeit. Nem tudom Ennio mit bírna el ebből. Nem tudom miért vállalta egyáltalán, miért tűnik úgy, mintha nem érdekelné egyáltalán az, ami velem jár. Márpedig az bizony elég nyilvánvaló, hogy miről is beszélek. De vajon tényleg komolyan gondolja, hogy velem képzeli el a jövőjét? És ha igen - márpedig nincs okom egyébként azt feltételezni, hogy nem mond igazat - miért? Mit lát bennem amit nem találhatna meg egy másik gyermektelen, fiatalabb lányban, aki jobban illik hozzá, mint én? Minden, de minden ellenem szól! Alig ismer. Mégis olyan magabiztosan állítja, hogy el akar vinni Catanzaroba, mintha már hónapok óta találkozgatnánk. Normális egyáltalán máris arra vágyni, hogy ruhákat válasszak a nagy találkozásra a szüleivel? Normális azon aggódni, hogy vajon tényleg szeretnének-e engem és a kislányomat? Nem csak mint két embert, hanem azokat, akik Enniohoz tartoznak. Nem tudom tényleg így lenne-e, vagy Ennio szeretné nagyon azt képzelni, hogy minden ellenállás nélkül fogadnák el, hogy engem választott. Minket.
Mégis, úgy simulok a karjába, mintha oda teremtettek volna. Úgy váltom be a vágyott csók forró ígéretét, akár a napsugár, amely a frissen fakadt bimbóknak és rügyeknek ígéri a közelgő tavasz lágyuló melegségét. Éhezem rá. Folyton bennem van az érzés, hogy meg akarom érinteni, hátha ez megint csak egy káprázat, amely egyszer csak köddé válik, pedig a kocsinál is épp ő figyelmeztet, hogy ha így folytatom, örökre elrabol. És esküszöm az égre, mindenre ami szent, hogy én hiszek neki. Hinni akarom, hogy tényleg komolyan gondolja. Ahogy hittem neki akkor is, amikor eltűnt és nem jelentkezett. Nem akartam megélni a csalódást, mert nem akartam elhinni, hogy csak kijátszott volna Washingtonban. Nem akartam elhinni, még akkor sem, ha a bátyám racionalitása, a húgom féltése, és alapvetően minden erre mutatott. Hogy dobtak. Nem tudtam elhinni, képtelen voltam a bolon szívemet meggyőzni, hogy a félelmem beigazolódik.
De minden kétségemet magamba zárom mélyen és arra koncentrálok, ami épp előttem van. Ennio mosolya, a bársonyos suttogása az arcomra, a nevetése elhaló emléke a fák között. A boldogság, amit amiatt érzek, hogy végre újra itt van és azt érzem ismét, hogy számítok neki. Nem felejtett el. Pedig tudom, hogy előbb-utóbb eljutunk addig a pontig is, amikor komolyabban tudunk majd beszélgetni.
A kocsiban szinte végig énekelünk meg bolondozunk, így beszélgetni nem nagyon van alkalmunk. Azt hiszem kicsit mindkettőnknek kell, hogy kiengedjük a feszültséget - mert nyilván a levélcsata és a közös táncikálás nem volt erre elég. A házhoz érve azonban nem kicsit ér meglepetés. Bár nem tegnap költöztem New Yorkba, de sok-sok olyan hely van a városban amit nem ismerek még. Ez a környék, Manhattan is ide tartozik. Ismerem a belvárost, nyilván ismerem azt a részt ahol a lakásom van, ahol Ryannel éltem, ahol a munkahelyem van, de ez pont nem ezek közé tartozik. A ház egy gyönyörű utcában helyezkedik el, zöld fák árnyékában lehet sétálni nyáron, télen itt is mindent vastag hótakaró borít. Maga a ház pedig annyira szép és annyira klasszikus, hogy gyakorlatilag azonnal beleszeretek. Imádom, mikor egy háznak van egy sajátságos karaktere, vannak részletek, amikben el lehet veszni. Ryannal a ház, amiben éltünk nem volt az én zsánerem. Túl...nem is tudom. Steril volt. Minden élére vasalva, legtöbb felület fehér volt, kicsit ridegnek hatott nekem. Belaktam, megszoktam, de sosem éreztem igazán a magaménak.
Az áradozást újabb csodálat követi a kocsiból bámulva a csodaszép ház frontját, egészen addig a pillanatig, míg rá nem döbbenek, hogy talán nem kéne épp neki elmesélnem hogy néz ki. Akkor is látná, ha történetesen először járna itt, lévén, hogy nem vakult meg. Látja ő is az egészet.
- A mókusaidnak neve is van? - nevetem el a leleményes visszavágáson, és belátom, talán kissé gyerekes tudok néha lenni, és megfeledkezem arról, hogy felnőtt nő vagyok. Bár talán ez utóbbi annyira már nem lepi meg, tekintve, hogy az első találkozásunk is elég kalandos volt. Pár órába sikerült egy évnyi őrültséget belesűríteni. Kisegít az autóból, ami egyrészről nagyon kedves, udvarias gesztus, másrészről pedig életmentő. Ekkora hassal nem könnyű már közlekedni, ez a tank méretű kocsi pedig elég magas. Elvigyorodom mikor azt mondja ez a kalóztanyája.
- Kalóztanya? Tudtam! Én tudtam! Te vagy az olasz Jack Sparrow kapitány! - vigyorgok rá pimaszul, és végre örülök, hogy kimondhattam, aztán elkomolyodok - De remélem neked nincs minden kikötőben másik szeretőd, mint neki - mondom nagyon komoly arcot igyekezve vágni, noha a hangomból is érezni lehet, hogy ez csupán mókázás, nem gondolok én róla semmi rosszat. De a hasonlóságról nem tehetek, imádom azt a filmet, és amióta csak Enniot először megláttam felém közeledni, az járt a fejemben, hogy szakasztott kalóz kinézete van - Annak azért valahol örülök, hogy nem egy kalózhajóra vittél a kikötőbe. Még mindig nem tettem igazán túl magam azon, hogy az a sirály lenyúlta a hot-dogomat Washingtonban - nevetek rá, míg lassan elindulunk a ház felé. Bevallom, örülök is neki, hogy nem maradtunk a parkban, mert egyrészről már nem esik jól olyan sokat sétálgatni, másfelől pedig a kis tündérem most már egyre rendszeresebben szereti a húgyhólyagomat rúgkapálni, vagy ráfeküdni a vesémre, ezért nagyjából óránként futkosok a mosdóba. Esküszöm kibékülnék a kialvatlansággal, azzal, hogy össze-vissza eszek, a lehető legfurább dolgokat kívánom meg, de ez az állandó pisilhetnék teljesen kiborít.
A ház alapkőletételének idejét meglepve hallgatom, és picit büszke is vagyok rá, hogy eltaláltam, hogy viktoriánus korabeli. Sajnos ha valami messze áll tőlem, akkor az az építészet. Imádom a szép épületeket, de csak a szemem látja meg őket, semmilyen tudás nem áll rendelkezésemre ezzel kapcsolatban. Ismerem a történelmet, főleg nyilván az amerikait, és ismerem a korszakokat is, de hogy egy ház barokk vagy klasszikus, netán...hát nem tudom még milyenek vannak, szóval nekem semmit nem mond. Ebbe is csak véletlenül trafáltam bele.
- Wow, nem semmi, meg kell hagyni. Illik hozzád, bár meglehet, csak azért gondolom így, mert olasz vagy. Olaszország pedig eléggé híres a történelmi örökségeiről és a stílusról. Nem tudom - vonom meg a vállam, és megnyugszom a gondolattól, hogy nem kell megverekednünk a mosdóhasználatért, mert három is rendelkezésre áll. Míg ő a kulcsa után kutat én még mindig kíváncsian térképezem fel a félhomályban a tornácot. Őszi dekoráció van kint, ami otthonossá teszi a helyet. A fejemben az jár, hogy milyen halloween dekorációval lehetne rémisztgeni az erre tévedő lurkókat, amikor kinyílik az ajtó. Meglepetésemre azonban nem mi igyekszünk befelé, hanem valaki próbál kijönni a házból. Kitágulnak mogyorószín szemeim és félősen bújok Ennio mögé, hátha nem vesznek észre. Hogy miért, azt magam sem tudom. Talán mert kicsit meglepett a dolog és mert nem készültem még fel egy családtaggal való találkozásra, pláne nem konfrontációra. A hölgy nagyon gyorsan beszél. És sokat. Az jár a fejemben, hogy vajon fog-e még ebben az évszázadban levegőt venni, vagy kitavaszodik, mire egy pillanat erejéig elhallgat? Aztán amikor végre rám néz, azt kívánom, inkább beszéljen tovább, mintha itt sem lennék, az sem baj, ha egyetlen szavát sem értem! A pillantása a vesémig hatol, és miután felfogom, hogy tényleg engem néz, igyekszem illendően bemutatkozni, már amennyire tőlem telik. Intek és a kezem nyújtva mondom el a nevem, ám hiába, mert a nő visszafordul Enniohoz és jól láthatóan teljesen kiakad. Két szót értek abból amit mond. Egyrészről persze Ennio teljes nevét - azt hiszem ezek után teljesen rosszul is ejtem ki még mindig - és aztán azt, hogy bambino és azt, hogy americana. Nem nehéz összerakni a képet, elég gyorsan. Ennioval együtt rázom meg a fejem, bár én sajnos nem tudom biztosan, mire gondolt, de ha azt mondja bambino és azt, hogy amerikana, akkor az minden bizonnyal rólam szól meg a gyerekemről. Talán épp azért szidja meg, hogy egy várandós nőt hozott a házába. Talán máris utál és azt gondolja, Ennio rosszul dönt, ha velem marad. Talán épp azt mondja, rakjon ki olyan gyorsan ahogy csak tud, mert semmi keresnivalója mellettem, mert a gyerek nem is az övé én meg biztos egy szörnyeteg vagyok aki a fiatal, kedves lelkű pasikra hajtok, hogy majd...
A kétségbeesett gondolatsodrást Ennio hangja szakítja félbe. Stella, ezt értettem abból, amit mondott, semmi mást, és a saját nevemet. A nő visszafordul felém. Megnézem az arcát, a vonásait. Szigorú, mélyen ülő sötét szemeit, dús, hangsúlyos, de szépen formált szemöldökét, húsos alakját, amelynek mégis volt egy amolyan vénusz formája. Félősen pislogok rá, és megkönnyebbülök amikor végre rám mosolyog. Hiszek benne, hogy két ember közt a legrövidebb út a mosoly, és egy szaggatott sóhaj szakad fel a mellkasomból, mikor megszólal. Érzem az akcentusát, hasonló, mint Ennioé, de egészen jól értem mit mond. Hálás vagyok, hogy miattam angolra vált.
- Természetesen...öhm...asszonyom. Vigyázunk. És enni fog. Ígérem - bólogatok hevesen, és a nyomatékosítás kedvéért felpillantok Enniora is. Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy komolyan elbeszélgessek vele arról, mi is történt vele. Nem evett, nem jelentkezett, és a ha már a nagymamája is aggódik, akkor ott tényleg lennie kellett valaminek.
- Nagyon örvendtem, Stella! Vigyázzon magára! - integettem Stella után mosolyogva, majd felpillantottam Enniora - Hát, az szentigaz, hogy érti, meg az is, hogy sokkot kapott az agyam attól amit elhadart. Te hogy vagy képes ezt a gyors beszédet értelmezni? Már az első szónál elvesztettem a fonalat, olyan volt, mint mikor egy dongó döngicsél a rózsabokor fölött. Szép, szép, de mégis mi a frászt mond? Vett egyáltalán levegőt? És...mégis mit jelent az a szó...az amit rád mondott. Átokképű? Ezt hogy tudnád elmagyarázni? - kérdezem miközben belépek az előszobába, mert bevallom, bizonyos mozaikszavak vannak, amiket csak bizonyos körökben értenek még Amerikában is. Egy texasi beszéde teljesen különbözik mondjuk egy Utah állambeliétől, sok-sok olyan szó van amit adott térségben használnak, és ez fokozottan igaz, amikor ide emigrált külföldiek beszélik az amerikai angolt. Érdekesnek találom mondjuk.
A fürdőszoba használatra viszont bólintok és már futok is. Úgy, ahogy vagyok, kabátban, sapkában, bár a cipőmet azért gyorsan leveszem, mert nem akarok tiszteletlen lenni. Amerikában ugyan ez nem szokás, de mivel Stella kifejezetten figyelmeztetett, hogy a rendre vigyázzunk, azt hiszem ez a minimum, amit megtehetek. A mosdóban gyorsan kibámészkodom magam míg elintézem a dolgomat, és beletelik ugyan pár percbe, mire visszacibálom magamra a ruháimat és kezet mosok alaposan, de azért sikerrel veszem az akadályt. A tükörben gyorsan megszemlélem még magam, nem-e mosódott el a minimális kis sminkem amit órákon át tökéletesítettem, hogy ha már egyszer fel van dagadva a fejem, mint egy lufi, legalább ne úgy nézzek ki mint egy bányarém. Aztán kimegyek az előszobába.
- Ennio! Ennioooooo! Most tényleg itt hagytál? Hová tegyem a kabátomat? És te hol vagy? Már az előszobához is térkép kell! - kiabálok utána és kibújok végre a kabátomból és ahogy meghallom a hangját, egyből meg is találom a fogast. Kissé elhúzom a számat, amikor meglátom, mert ugyan kedves tőle, hogy "csak dobjam fel" de azt elfelejti, hogy nem vagyok túl magas, a fogas viszont igen, én pedig nem tudok igazán sem nyújtózkodni, sem ugrálni.
- Dobjam csak fel. Na persze. Mi vagyok én? Ipari alpinista? - kérdezem csendesen motyogva, aztán megvonom a vállam. Rajtam ugyan nem fog ki ez a dolog, így nagyot dobok a kabátomon, hátha valahol fennakad. Így lesz. Igaz, egy kicsit látszik rajta, hogy ez nem épp a hagyományos akasztási mozdulattal került oda fel, de hát szükség törvényt bont. Elégedetten simítom hátra a hajam és követem a hangot. Az ebédlőbe lépve majdnem elájulok a csodálkozástól, kicsit le is lassítom a lépteimet, hogy alaposabban körülnézzek, míg hallgatom, hogy mi is van a hűtővel meg a bátyjával.
- Láttad már az ebédlőt? Az nem is egy helyiség, ahol lehet enni, hanem egy lakberendezési műremek! Kordonnal kéne körbevenni és mutogatni az olyan ízlés ellen beoltott egyedeknek, mint én. Ugye tisztában vagy vele, hogy beköltöztél egy múzeumba? - mondom a konyhába lépve, és megállok csípőre tett kézzel, s közben Ennio széles hátát tanulmányozom. A kabátban nem is látszott igazán, de bevallom, kicsit felforr a vérem a látványtól, ahogy a levegővételeknél megfeszül rajta a felsője. Ha felém fordul szélesen elmosolyodom és a hátam mögé mutatok az ebédlő felé, hogy értse, mire is értem, aztán végigfuttatom a tekintetem a konyhán is. Hatalmas. Márvány konyhasziget, ami nagyjából akkora, mint a fürdőszobám, tökéletes rend és tisztaság, és ez a friss illat...
- Nem akarlak elkeseríteni, de azt hiszem a konyhád flörtöl velem - sóhajtok a szívem fölé simított kézzel és miután végigfuttatom mogyorószín szemeimet a helyiségen, szégyenlősen lesütöm a szempilláimat - Azt suttogja: "Főzz borzalmas ételeket bennem! Melegíts kínai sült tésztát a mikrómban ahelyett, hogy rendes kaját ennél! És sajtburgert akarok szerte a konyhaszigeten, fagyiba mártott sült krumplival! Égesd oda a palacsintát, míg ki nem hívják a tűzoltókat! Csak ne menj el többé!" - mondom, és a színházi előadás után elnevetem magam. Hát, mit ne mondjak, bejön a hely, na. De azért az, aki a hűtőnél áll, sokkal jobban.
- Leülhetek? - kérdezem, és ha engedélyt kapok, kihúzom az egyik magasított bárszéket és sóhajtva lehuppanok rá, hogy miután megsimogatom a pocakomban rugdosó lányom kidudorodó lábát - vagy kezét, ezt olykor nem egyszerű eldönteni - a konyhaszigetre könyököljek és immár teljesen Enniora figyeljek.
- Na, és akkor, most, hogy már nem kell attól félnem, hogy Stella megpróbál majd olasz módra kicsinálni mert összepisiltem a padlót, és az izgága kis boxbajnok is hajlandó lesz megnyugodni, beszélgessünk egy kicsit, jó? Először is, addig én innen el nem mozdulok, míg nem láttam, hogy eszel valamit, mert bevallom őszintén, Stellától egy kicsit berezeltem. Meg Donna Amelia...vagy Nonna? Elfelejtettem. Szóval ő és Stella külön-külön is veszélyesnek tűnnek, nem szeretném magamra haragítani egyiküket sem. Aztán meséld csak el hogy is van ez az egész most? Rakjuk itt tisztába a dolgokat. Azt mondod a bátyád nálad lakik? És te nem tudtál eddig róla? Vagy most költözött? - kérdezem és szelíden elmosolyodom - Nem mintha baj lenne, csak ez nekem fura. Mikor én elhagytam Ryant, a húgomhoz költöztem, de én előtte fél napot ültem a kórház előtt egy félreeső padon arra várva, hogy kijöjjön valami nagy műtétről és elkérjem a kulcsokat. Nálatok ez így működik? - kérdezem, és mosolygok, mert furcsa ez nekem, de tetszik. Látványosan tetszik. Olyan családias. Gondolkozom azon, szóba hozzam-e, és győz végül a kíváncsiságom, hát gyorsan hozzáteszem - Oké, ez talán túl sok így, és nem terveztem, de...már mindegy. Vagy ez van, hogy kimondom, vagy ráveszlek, hogy azonnal feküdj le aludni. Látom, hogy fáradt vagy, és ezt még megértem. De jól értettem akkor odakint? Tényleg nem eszel? Nem ettél otthon sem, amikor hazamentél? - kérdezem és aggódva ráncolom össze a szemöldökömet, ahogy felé pillantok. - Ne haragudj, ha nem akarsz róla beszélni, én megértem, de...mégis, kérlek, inkább beszélj róla. Mi történt? Baj van? Vagy baj volt? Túl sok stressz ért mostanában? Mert én...én megértem, hogy dolgod volt, nem értél rá meg közbejött valami. Mondtad még amikor találkoztunk, hogy családi zűr volt, meg üzleti ügy, és azt hiszem nem csak erről volt szó, de megértem. Nem bántani akarlak, hidd el. Ugye elhiszed? És bocs, ha túl sokat beszélek, de érzem, hogy ez a dolog...ez a nyugtalanság itt kavarog bennem, és nem fogok tudni addig megnyugodni míg meg nem tudom. Szörnyű ember vagyok, mert hagynom kéne pihenni téged, és enni, közben meg itt fecsegek, de azt hiszem most egy kicsit túlpörögtem, mert fáradt vagyok és napok óta nem aludtam ki magam, vagy talán hetek óta. Már nem emlékszem, de mióta megkaptam a leveled, kifejezetten nem aludtam mert izgultam. Éééés ennek fényében már gyerekesnek is tűnök. Szuper. Mindegy, a lényeg akkor is...csak...csak...kérlek, mondd el! Ha baj volt Vagy baj van. Vagy aggódsz valamiért. Hadd segítsek! Hátha tudok. Aggódom érted. Aggódtam mondjuk ezelőtt is, de most azt hiszem volt is alapja az aggodalmamnak. Tudsz beszélni róla? Hogy mi járt a fejedben? Meg arról, hogy mi történt? És kérlek, ne nézz úgy rám, mintha megőrültem volna azokkal a csodaszép sötétbarna, szomorú szemeiddel meg a gödröcskés pofiddal, mert ezzel nem veszel le a lábamról, Mr. Grandi!
Megakadok és végre képes vagyok befogni is a számat egy feszült sóhajt követően, s mogyorószín tekintetemmel kutatom az ő sötét szemeit, hátha azokból kiolvashatom a választ. Nem akarom bántani. Nem szabadna rá tolnom, hogy mennyire féltem, hogy többé nem jelentkezik, mikor TUDTAM, hogy jelentkezni fog. Így vagy úgy, de fog. De amit Stellától hallottam, az őszintén szólva megijesztett. Nem tehetek róla, aggódó típus vagyok, ráadásul orvos. A test jelzéseire ezerféle módon tud elönteni a pánik, mert sajnos hivatásból adódóan tudom, mi mindennek lehet ilyen tünete. Említettem már, hogy kicsit néha - mindig - túlparázok dolgokat? Érte pedig ezerszeresen aggódom, mert látom rajta, hogy teljesen ki van merülve, és hiába próbálja titkolni. Nem is szándékozom túl sokáig hagyni, hogy ébren maradjon, ha kell magam vonszolom akár a kanapéra is, és addig fogom őrizni, míg tényleg el nem alszik. De előtte nem fogok megnyugodni, míg meg nem tudom miért nem evett és miért néz ki úgy, mint akibe hálni jár a lélek.

szavak száma || [url=linkecske]outfit[/url] || ☽

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

Belissa Minario olyan volt mint egy éjjeli látomás, amelyet a holdnak csalóka fénye idéz elő. Az a fajta lány, aki képes volt pár mozdulattal magába bolondítani bárkit.Akkor már jó ideje nem volt senkim, igaz előtte sem feltétlenül a hosszú távú kapcsolatok voltak rám jellemzőek. Pedig mentségemre legyen mondva, nagyon küzdöttem azért, hogy valaki mellett végre lehorgonyozzak. Sokan azt gondolnák rólam, a mai külsőmet látva, hogy csapodár, a női szívek nótórius összetörője, egy olasz bonviván voltam és vagyok, pedig ez koránt sincs így. Egészen másfél évvel ezelőttig jó pár számmal nagyobb ruhát hordtam, noha a félénk visszahúzódás sosem volt rám jellemző. Belül én sosem éreztem magam dundi kölöknek, amilyen amúgy mindig is voltam. A kilók elleni küzdelem sokáig azért volt reménytelen, mert imádtam enni, és az édességeknek sosem tudtam ellenállni. Mindemellett egy olyan asszony volt a nagymamám, mint Amelia Bonetti, aki fél Catanzarot képes lett volna akár egyetlen hónap alatt felhizlalni a főztjével.
Belissát meglátni és beleszeretni tulajdonképpen majdhogynem végzetes és szinte törvényszerű volt. Az volt az a nyár, amikor elhittem magamról, hogy a hangommal meghódíthatom az egész világot, hogy apám majd megérti, hogy én ezt akarom csinálni,és végre engedni fog a saját utamat járni. Tizenkilenc éves voltam, az egyetemi felvételi előtt álltam, és szent meggyőződésem volt, hogy rátaláltam a legnagyobb kincsre ami csak a lábam elé hullhat. Ami alig lehetett több százhetven centinél, dús, göndör haja volt, lehetetlenül barna loknikban végződött és olyan zöd szemei, mint a haragos tenger. Akkor még nem tudtam, hogy a természete is pontosan ilyen: lobbanékony és rettentően szeszélyes. Kiszámíthatatlan. De akkor nem törődtem vele. A rózsaszín köd a szemeim elé ereszkedett, és nem láttam semmi mást, csak azokat a meggyvörös, nevető ajkakat a catanzaroi éjszaka olajfák illatától édes végtelen csillagtengerében. Nem tudtam vele betelni. Ha nem volt velem beledöglöttem a hiányába, ha meg ott volt, időnként az őrületbe kergetett. Egy idő után a féltékenysége már elviselhetetlen mértéket öltött, és bevallom nem egy alkalommal voltam, úgy, hogy ha már az ellenkezőjéről nem tudom őt meggyőzni legalább minimális okot adjak arra, hogy ne kelljen állandóan azt bizonygatnom, hogy nem csalom meg.
A család persze csak a boldog idillt láthatta, a háttérben meghúzódó számtalan drámát nem.Elegem lett ebből. Elegem lett abból, hogy kiteszem a lelkem is elé, neki mégsem elég. Olyan volt mint abban a gyerekkori mesében, amit Nonno számtalan alkalommal olvasott nekem és Zionak, amikor a tenger mellett üldögéltünk, és mindenféle formájú kavicsot dobáltunk a vízbe. A halásznak a nagyravágyó felesége. Akinek nem elég soha semmi, és a mindennél is többet akar. Belli pontosan ilyen volt. Nem egyszer határoztam el, hogy lezárom ezt a mérgező kapcsolatot. Nem egyszer dühöngtem, és csapkodtam, hadonászva magyaráztam Zionak, hogy nem csinálom tovább elhagyom a csajt….aztán persze Belli jött, belibegett a látómezőmbe, én meg semmi mást nem láttam csak a karcsú alakját, az ide-oda libbenő fürtjeit, meg a kacér szájrágcsálását, az ujjainak mozgását, amint ki-be hajlítva hívogat magához. A haragom másodpercek alatt elszállt, mert nem akartam mást, csak magam alá gyűrni és imádni az utolsó porcikáját is másnap reggelig. Aztán persze minden kezdődött előlről. Az összeköltözésünk a kapcsolatunk harmadik évében pedig azt hiszem a legrosszabb döntés volt amit csak hozhattam.
Nem előle menekültem Amerikába. Mégis azt hiszem nagy része volt abban, hogy végül emellett tettem le a voksom. Addigra már sok lett minden. Már nem hittem el, hogy meghódítom az egész világot, de azt igen, hogy valahol máshol megvalósíthatom önmagam. Már tudtam, hogy mindegy mit csinálok, talán az is, hogy melyik pontján a világnak, de azt akartam, hogy a zene mindenképp az életem része legyen. De egy dologra megtanított az az öt éves kapcsolat Belli-vel. Mégpedig a nőkkel kapcsolatos óvatosságra. Már nem azért van szükségem valakire, mert feltétlenül és mindenáron az ágyban, a lepedők közé akarok kerülni vele. Már nem azért van egy nőre szükségem, hogy ne legyek egyedül, hogy inkább legyen valaki akire gondolhatok, csak ne érezzem magam orbitálisan nagy lúzernek. Már nem azért kell egy nő szerelme, hogy önmagam igazoljam….hanem azért, hogy tényleg és feltételek nélkül tudjam szeretni.
Mindig arra tanítottak, hogy egy nőt mindig tiszteljek. De ne csupán azért mert nő, hanem mert több és jobb….mert megérdemli. Így aztán, mióta itt voltam az Államokban, a két év alatt csupán egyetlen kapcsolatom volt, az is egy szép és alapos mellényúlás. Mégis más. Mert ott elengedtem Kimberly-t. Ő pontosan azt a hívást érezte Ázsiába, amit én éreztem egykor ide. Vannak emberek, akik nem jó időben és nem jó helyen találkoznak. Akiknek az útja törvényszerűen máshogy folytatódik. Bellivel nem váltunk el szépen. Tulajdonképpen mondhatnám, hogy gyakorlatilag minden létező holmit, és szitkot hozzám vágott. Ma már persze csak mosolygok rajta, de akkor rettentő csalódott voltam és dühös.
Casey minden szempontból más volt mint azok a nők akik valaha is felkeltették az érdeklődésem. És talán pontosan ez tette őt különlegessé….ettől lett több és jobb. Benne a lelkét láttam meg először. Hiszen egy várandós nő volt, aki a tengernyi problémáját cipelte egy olasz utcabálba, mégis az egész lénye, aki ott legbelül volt, átragyogott a földöntúlian gyönyörű mosolyán. Életemben nem láttam nőt ilyen bolondnak és boldognak egyszerre….így nevetni a saját esetlenségén, akinek ilyen mértékű öniróniája van, aki mégis mindenben meglátja a lehetőséget, a reményt. Casey nem csupán jó dolog volt ami velem történhetett, hanem azt hiszem a legjobb dolog.
Talán ettől rémültem meg amikor Catanzaroban voltam. Talán ezért ültem esténként elgondolkodva a tornácon, azon tépelődve, hogy van nekem hozzá jogom? Elég érett vagyok egy ilyen volumenű nőhöz, amilyen ő? Belemászhatok az életébe úgy, hogy tulajdonképpen még csak fogalmam sincs róla milyen is az az élet? Vakon ültem a volán mögé, és azon túlmenően, hogy zuhogott, nekem még csak fogalmam sem volt róla, hogy az út merre kanyarog. Ilyennek képzeltem ezt az egészet. Aztán már tudtam….valamikor az utolsó esték egyikén tudtam, hogy ilyen nő nem jön az életünkbe kétszer. Az ilyen nők csak egyszer jönnek, és ha egyetlen lehetőség nélkül hagyjuk őket eltűnni, örökké bánni fogjuk. Még magam sem tudtam azt hiszem, de nagyobb szükségem volt nekem Casey-re, mint neki rám.
Különös talán, de nem azért hoztam el magamhoz, mert imponálni akartam volna neki, vagy lenyűgözni. Persze büszke voltam arra, amim van, de azzal is tisztában voltam, hogy mindez miből és hogyan lett. Huszonegyre húztam lapot, és pengeélen táncoltam, de hittem magamban, hittem abban, hogy amit csinálok, és amilyen gőzzel csinálom, az hosszú távon beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Hittem magamban, Erősebben mint bármikor.
A kabátomtól megszabadulva aztán, és hagyva, hogy Casey birtokba vegye a földszinti fürdőszobák egyikét, én magam a konyhában mosok kezet és nyitom ki a hűtő ajtaját. Mikor elmentem itthonról félig volt. Tudtam, hogy van benne étel, de most konkrétan egy üveg sört sem tudtam volna berakni anélkül, hogy valamire ne kellett volna rápakolnom. Valószínű Stella a bátyám érkezése miatt nagyjából háromszor annyi ételt rakott a frigóba mint az normális lett volna. Okés, hogy Zio jó olaszhoz méltó módon és úgy ahogyan én is időnként degeszre tudja tömni magát tulajdonképpen bármivel ami ehető, de ezt már túlzásnak éreztem. Ha ezt meglátja valószínű először megvakarja a tarkóját, aztán röhögve megkérdezi, hogy csak nem Amelia mama reinkarnációját alkalmaztam én házvezetőnőként? Mondjuk van benne valami.
- Múzeum? Dio salvi! Ha ezt Dario vagy Keith a barátja meghallaná! Mikor először megjegyeztem neki a terveknél, hogy némi túlzásnak érzem az étkező asztalokat úgy megsértődött, hogy egy hétig kellett vigasztalni. Mármint Keith. Ő….szóval Dario a munkatársam, és egyben a Grandi Music Pub második embere. Mondhatnám, hogy a két lábon járó noteszem és határidőnaplóm egyszemélyben, a feledékenységem elleni gyógyszer….Keith pedig az ő élettársa, egyben lakberendező és van egy kis bútorkereskedése is. Szóval ért az ilyesmihez. Én meg nem. - támaszkodtam meg lazán az alkarommal a nyitott hűtőajtón és úgy figyeltem a konyhába érkező Casey-t. Az ingem ujja lazán feltűrve, kényelmesen, ahogy itthon szoktam. Bár akkor inkább póló meg tréning nadrág van rajtam. Vagy néha az sem.
Egyre szélesedett a mosolyom, aztán hahotázásba váltott a kis monológját hallva, miközben ellöktem magam a frigótól, becsuktam az ajtaját. Előre görnyedve, a kezem kinyújtva, összevont szemöldökkel, elmélyített hangon, de még mindig vidáman araszoltam oda hozzá.
- Siiiii...készíts nekem borzalmas paszta-kat. Csinálj rumlit és mikróban sült édes tésztát….kegyetlenül leégett palacsintát, és borzalmasan, ehetetlen sós gofrit….Siiiii signorina...- vontam magamhoz nevetve, miközben belecsókoltam a nyakába. Imádom ahogy magával hozta bentre a kinti hűvös őszt, mégis megvolt az a varázslatos, csak rá jellemző illat, ami szinte átjárta az orromat. Casey illat, amiről nem akarok leszokni.
- Persze. - engedtem el végül, hogy le tudjon ülni, miközben én még kényelmesebbre vettem a figurát, és meglazítottam az ingemen két újabb gombot, gyakorlatilag mellkas középig kigombolkoztam. A pultot megkerülve visszaléptem a hűtőhöz és random elkezdtem kipakolni belőle ami hirtelen az eszembe jutott és amiről úgy gondoltam, hogy jó lesz kettőnknek. A zeppolából szigorúan a felét, mert tudom, hogy Zio is imádja. Jó testvér vagyok, mindenen megosztozom amiről tudom, hogy a másik is odáig van érte, még akkor is ha amúgy én is. Közben azért figyeltem Casey-re is, és a bátyámat érintő kérdésnél megálltam vele szemben, a pultra támaszkodtam, tenyerem nyitva rajta, és a nyakam kissé leengedtem a vállaim közé.
- Igen. A bátyám. Fabrizio. Az egyetlen világklasszis érsebész focista. Nem találsz a világon még egy olyan olaszt aki egyszerre használ olyan….mi is annak a szarnak a neve…- emeltem meg az egyik kezem és párat csettintettem a levegőben, a nyelvemmel hasonlóan csináltam, keresve a szavakat, aztán megvilágosodva böktem a levegőbe.
- Érfogót, és egyszerre zsákol be egy tizenegyest, védhetetlenül pontosan a bal sarokba. A legjobb focista lehetett volna otthon, ha nem követi az apánk által kijelölt utat. Orvos lett. Sosem mondta, de azt hiszem azt akarta, és talán azért csinálta, hogy én már a magam útját járhassam. Hogy ha lesz egy orvos a családban, akkor apánk megnyugszik. Persze nem így lett.- vontam meg a vállam, és a hűtőből kivett narancsléből töltöttem egy üvegpohárba, majd Casey elé toltam.
- Ezt a kis boxbajnoknak zavard be gyorsan. Mióta sétáltunk kinn és még egy kortyot sem ittál. Amúgy egy ösztöndíj hozta Amerikába, bár jó ideig nagyon titokban akarta tartani, hogy ő is itt van. Ez olyan Grandi betegség, tudod. Büszkeség, hogy majd mindent egyedül és segítség nélkül érünk el. Nálunk nem kell bejelentkezni egymáshoz. Ha szükséged van a másikra mész. Ilyen egyszerűen működünk. Zionak kellett egy hely, én itt vagyok, és jött. Nálunk a családtagok előtt kérdés nélkül nyitva áll az ajtó. Nem kérdezzük hol volt, vagy éppen mit csinált. Egy család vagyunk, és lehet, hogy előző nap egymás torkának ugrottunk, de másnap már együtt iszunk és mulatunk.- vontam meg a vállam egyszerűen és magától értetődően, aztán még vagy két dobozt kipakoltam a pultra, tovább hallgatva őt. A szóáradata vég nélküli volt, de azon kaptam magam, hogy egy idő után csak elmélyülten bámulom. A mosolyom nem akart eltűnni a szám sarkából, ő meg tovább beszélt, a végére már azt hiszem maga is belezavarodott. A számonkérést hallva még szélesebben elmosolyodtam és védekezésül magam elé emeltem a két nyitott tenyerem oldalra mozgatva, mintegy mentegetőzve, hogy én ugyan nem csináltam semmit. Felsóhajtottam aztán, és magamhoz vettem két villát, meg egy nagyobb méretű tálat, amiben hideg sült és valami öntetbe forgatott saláta volt.
- Na jól van! Gyere, lehuppanunk a kanapéra, beburkolózunk egy nagy szőrös takaróba, és egy tálból fogunk csemegézni. Közben elmondom neked ami annyira érdekli a kis kíváncsiságodat.- a szabad kezem nyújtottam felé, és ha elfogadta elindultam vele a nappali felé. Hagytam, hogy a kanapén elhelyezkedjen, és még párnákkal is körbepakoltam, hogy kényelmesebb legyen. Egy nagy szürke takarót terítettem rá, majd mellé helyezkedtem én is és az egyik villát felé nyújtottam. Két falatot vettem ki a tálból, a számba dobtam és alaposan megrágcsáltam, majd néhány hümmögés után a szabad kezemmel előre nyúltam, hogy megcirógassam Casey arcát, és néhány hajszálat, amolyan pótcselekvés gyanánt a füle mögé tűrögessek.
- Rajtad gondolkodtam amíg otthon voltam.- jelentettem ki csendesen, és kissé oldalra billent a fejem, úgy figyeltem a vonásait, mert látszott, hogy a kijelentésem hirtelen meglepi.
- Tudod, amikor eljöttem egykor Catanzaro-ból nem csupán a családomat hagytam magam mögött, hanem egy öt éves kapcsolatot is. Ami gyönyörű volt a maga nemében, de közben fel is emésztett. Sokáig nem akartam senkit az életembe. Úgy jöttem ide, hogy valamiféle olyan életre rendezkedem be, ami kényelmes, de messzire kerülök minden lehetőséget az elköteleződésre. De hát ez úgy van, hogy eltervezel valamit, az élet meg alaposan fejbe kólint és azt mondja: Nem úgy van ám, kiskomám!- nevettem fel ismét egyrészt jóízűen másrészt meg kicsit fáradtan. Egyszerre volt könnyű erről végre beszélni, és egyszerre nehéz, magát az érzést megfogalmazni.
- Szóval jelen pillanatban azt érzem, hogy mindamellett, hogy rohadtul fáradt vagyok, mert szorongatják a tökeimet a határidők miatt….de egyszerre érzem azt, hogy nem akarlak elengedni magam mellől, Casey. Ha egy minimális esélye is van annak, márpedig lennie kell, mert érzem hogyan remegsz meg minden érintésemtől, akkor én élni akarok vele. Küzdeni ha kell.- beleszúrtam a villát az újabb adag sültbe és salátába, és megint a számba vettem belőle, majd megrágva azt érdeklődőn nézte őt tovább.
- Nem tudom, hogy ilyen választ vártál, vagy mit szerettél volna pontosan hallani, de őszinte voltam. Most pedig te jössz! Azt mondtad izgatott voltál mióta megkaptad a levelem. Mi jár a buksidban, Rubino? Vagy kérdezzem úgy, hogy…- torkot köszörültem, a kezemben tartott villa a magasba lendült én pedig valami régi olasz sláger refrénjének dallamára kezdtem énekelni egy rövid kis taktust.
- Dimmi cosa intendi, cuore mio?

Nappali

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & & Ennio

I don't wanna run away
Just wanna make your day
When you feel the world is on your shoulders

Az az érzésem, hogy vajmi kevés fogalmam van a világ működéséről. Hogy Isten, Buddha, Allah, vagy valami egészen más, több 'kézben' lévő magasabb rendű entitás felügyeli az életünket? Vagy egész egyszerűen csak random, véletlenszerűen találkozunk emberekkel akik hatást gyakorolnak ránk? Sejtelmem sincs. De ha nem csak a véletlen műve az egész, ami velem, velünk történik, akkor ennek (ezeknek) a magasabb frekvencián működő isteni lényeknek csak egyetlen kérdést szertnék feltenni. MI A FRÁSZ TÖRTÉNIK VELEM????
Ennio az első perctől hatással volt rám, és ez tény. Volt benne valami veszélyes, amitől összeugrott a gyomrom, amikor először mélyen a szemébe néztem. Nem azért, mert agresszívnak tűnt. Mosolygott. Nem azért éreztem veszélyesnek, mert kinéztem volna belőle azt, hogy bántani akarna. De azonnal felfedeztem, hogy az, ahogy néz, ahogy mosolyog, ahogy a hajához emeli a kezét és lazán lehajtja a fejét miközben az ujjaival végigszánt a sötét tincsei között épp elég ahhoz, hogy elgyengüljön a térdem. Amikor olaszul beszél, apró pillangóhad indul útnak a gyomromból a testem minden pontjába. Amikor bárhol megérint, legyen az a legártatlanabb apró kis simogatás, ölelés, vagy csak az orra hegye a nyakam hajlatában, libabőrös leszek és a szívem kihagy néhány ütemet. Ha a fülemhez hajol, elsimít egy tincset és előveszi azt a hangját, amiről pontosan tudom, hogy tudja jól, hogy egy nőből milyen hatást vált ki, és a fülembe duruzsol valami csacsiságot, ígéretet, vágyat, mintha lebegni kezdenék a föld felett.
De a testem jelzései mellett mégsem az az ijesztő, amiért számon tudnám néha kérni az égieket, hogy mégis mi a francot csinálnak az életemmel? Az ijesztő az, hogy az érzések mellé amiket kivált belőlem egyszerűen úgy érzem, semmi más nem fér már oda. Nem tudok koncentrálni a munkámra. Nem tudok beszélni róla. Nem tudok gondolkodni. Nem tudok ésszerűen mérlegelni mit mondok és teszek, és erre ékes példa az, amikor megkaptam a levelét. Olyan extázisba kerültem, hogy sikítottam a boldogságtól, aztán a megkönnyebbülés miatt sírva fakadtam. Nem vagyok ura önmagamnak. És ez rémisztő.
Nem kéne annak lennie. Egy kapcsolat férfi és nő (vagy azonos neműek) között az ismerkedés első fázisában csodálatos folyamat. Megismerni a másikat. Beleszeretni a nevetésébe. A mozdulatába. Abba, ahogy lelkesedik valami iránt, amit nem értünk, és ahogy érdeklődik az iránt, ami minket érdekel. Mesélni egymásnak a családokról, boldog pillanatokról vagy akár tragédiákról. Megtalálni a közös nevezőket, hogy az egyenlet két oldala lassan kiegyenlítődjön és megkezdődjön egy finomhangolás, az összecsiszolódás a hosszú távú bizalom építésére. Ez pedig mindig izgalmas, szívet melengető és az ember beleremeg a gondolatba is, hogy végre tartozhat valakihez. Társas lények vagyunk, ezt diktálja az ösztönünk.
De Ryan volt az első férfi az életemben, sok értelemben. Ő volt az első komolyabb, hosszútávú kapcsolatom. Eléggé meghatározott az anyámmal való kapcsolatom és egy majdnem rosszul elsült tinédzserkori randi. Nem nagyon kerestem a lehetőséget, hogy ismerkedjek. Megtanultam egyedül lenni, nem félek a magánytól. Ryan volt akihez először tartozni akartam, ő volt az első, aki nyaralni vitt, az első aki táncolni, bár ő maga sosem táncolt. Ő volt az első aki eljött velem ruhákat vásárolni, bár inkább azért, hogy megmondja melyiket vehetem meg és melyiket nem. De neki főztem először, vele aludtam először egy ágyban és tőle tanultam azt is, mit kell tenni intim helyzetekben, mit lehet és mit nem.
Washingtonban éreztem igazán először, hogy ez a kötelék, ami a volt férjemhez fűzött, immár nincs többé. Nem akartam, hogy legyen. Féltem Ryantől és ettől nem tudtam elvonatkoztatni. Most sem tudok. Akkor és ott döntöttem el, hogy nem bújkálok többé szégyenkezve. Nagyon sokáig éreztem azt, hogy mikor már látszott a pocakom, az emberek bámulnak. Úgy éreztem, elítélnek. Mintha tudták volna a titkomat, hogy egyedülálló anya leszek majd ha a kisbabám megszületik és hogy ez azért lesz így, mert hátat fordítottam a házasságomnak. Nem vagyok makulátlan, és talán valóban dőreség volt megtennem azt a lépest, amit a volt férjem végül mégiscsak ellenzett a végén. De akkor és ott úgy tűnt, ez lesz majd a helyes lépés. A gyerekemet azóta sem bántam meg. De azt, hogy így ért véget ez a kapcsolat, azt igen. Mert megütött. Nem felpofozott, nem is meglegyintett. Megütött. Durván. Az, hogy a tekintetében pedig izzott a gyűlölet, a legenyhébb kifejezés arra, amit akkor láttam rajta. Halálra rémített, és ezt nem tudom szebben kifejezni. És ennek nem szabadott volna megtörténnie, pláne, hogy tudta, hogy várandós vagyok. Fél évvel az eset után pedig eldöntöttem, hogy elég volt magammal hurcolni a félelmet, amely úgy lógott a nyakamban, akár egy óceánjáró vasmacskája. Elég volt attól félni minden percben, vajon meglát-e az utcán, belém köt-e, verbálisan vagy fizikálisan bántani akar-e újra. Elég volt a saját vágyaim, a saját boldogságom elé helyezni Őt, mint ahogy tettem azt több, mint nyolc éven át.
S hogy miért rémiszt meg az, ahogy érzek amikor Enniora gondolok? Miért van ezer kérdés a fejemben, amely nem hagy nyugodni, amelyek az őrületbe kergettek heteken át?
Mert rémisztő ilyen kiszolgáltatottnak lenni újra. Mintha...egy perce sem történt volna, hogy véget ért a házasságom - noha már évek óta halott volt valójában - és én máris újra felültem egy vonatra, amely fogalmam sem volt merre vezetett. Mert szerettem vele lenni. Boldog voltam, hogy hallottam felőle. Aggódtam is érte, főleg akkor erősödött ez fel, amikor megláttam a Central Parkban újra. S mert szerettem vele lenni, éreztem, hogy napról-napra nem múlt, nem csökkent az érzés, hogy akarok belőle még, ez azt jelentette, hogy hatalma volt felettem. De ez hogy volt lehetséges? Hogy történhetett meg, hogy egyetlen éjszaka, ami szemvillanásnak tűnt, néhány tánc, és egy rebbenésnyi csók után ezt érezzem? Hogy lehet, hogy amikor a hídon megláttam, alig bírtam türtőztetni magam? Hogy lehet, hogy állandó kényszert érzek, hogy hozzáérjek, a kezét fogjam, megöleljem, simogassam azt a lehetetlenül dús, sötét haját? Nem merem elhinni, hogy szeretem. Nem merek hinni a saját érzéseimnek. Nem merek bízni a tulajdon ítélőképességemben, mert ha tudnék józanul gondolkodni, most lebeszélném magamról. Azt mondtam volna a Parkban: Ennio, te egy kivételesen kedves, értékes és abszolút attraktív egyede vagy a férfi nemnek. Egy nap majd nagyon boldoggá fogsz tenni egy gyönyörű, minden bizonnyal sok-sok értékes tulajdonsággal rendelkező, kedves, hűséges lányt, akit majd oltár elé vezethetsz. A gyerekeitek mind nagy hangú, harsány nevetésű, gyönyörűen éneklő, huncut mosolyú ördögfiókák lesznek és ti nagyon-nagyon boldogan éltek majd. De én terhes vagyok, te fiatalabb vagy nálam úgy öt évvel, és bár most még talán ki tudnánk húzni pár évig, de aztán én negyven lennék, ami a nőknél a fiatalság megmásíthatatlan végét jeleni, te pedig ekkor harmincöt. A harmincöt éves pasik pedig karrierrel rendelkeznek, egzisztenciával, nem kevés charme-mal, amivel a huszonöt-harminchárom éves korosztályt abszolút leveszik a lábukról. És én egyre öregebb leszek és csúnyább, és ráncosabb. Aztán idővel majd rájössz, hogy ugyanolyan vagyok mint bármelyik nő a világon, hisztis napokkal, nyavalygással, szomorúsággal, sírok és a lehető legrosszabb pillanatokban nevetek. Nem vagyok szemernyit sem jobb bárkinél. Szóval jobb, ha most intünk búcsút egymásnak és hagylak elmenni, mielőtt még rádöbbennél, hogy mekkora hibát követtél el amikor engem választottál és a meg nem született gyerekemet meg a problémás életemet, és meggyűlölnél.
Igen, valami ilyesmit adtam volna elő. Hatásos lett volna. Ennio felháborodott volna valószínűleg, aztán...vagy így, vagy úgy, de elváltunk volna. Ki-ki élhette volna a saját életét.
De van ez a bolond, kelekótya - hogy is mondta Washingtonban - detektor? A szív. A szív, amely bár talán az ész próbál győzedelmeskedni, de amaz erősebb nála. S én rettegek tőle, hogy mikor ébred rá, hogy annak kellett volna történnie, amit a józan eszem diktált. Mert az az igazság, hogy így van. Rettegek. A hetek, míg távol volt a legrosszabb napjaimmá nőtték ki magukat. Mint egy őrült, győzködtem magam, hogy Calebnek nincs igaza. Hittem a megérzéseimben, hogy Ennio más, mint Ryan volt, ő nem szegi meg az ígéretét. Tudtam, hogy meg fog keresni. De a napok egyre kétségbeejtőbbekké váltak és az én sok megpróbáltatáson átesett szívemet minden nap mozdulatlanná fagyasztotta a félelem, hogy talán tévedtem. Minden éjjel elalvás előtt apró szilánkokká törte össze a hiábavaló várakozás. És minden reggel ugyanúgy felvérteztem magam. Minden reggel míg készülődtem, azon járt az eszem, amiket mondott nekem. "Ne ítéljek el mindenkit egyetlen ember hibája miatt!" "Maga kételkedik folyton bennem, pedig okot sem adtam rá!" "Megmondtam, hogy visszajövök, nem? Amit én ígérek, azt be is tartom!"
A konyha felé lépkedve, igazgatva magamon a szürke-fekér kötött pulcsimat és a fekete farmeromat mégis az az érzés költözik a szívembe, hogy ha valaha azt mondaná, többé nem akar látni, minden bizonnyal szörnyet halnék. Mert bár beszélek, és a heves érzelmi kirohanási kényszeremet megint bolondozással és túlzásokkal palástolom, de a konyhában meglátva őt a hűtő előtt ácsingózva egyszerűen cseppfolyóssá válik a mellkasomban a szívem, a térdem kocsonyaként kezd remegni, és hangosan sosem mondanám ki, de a feltűrt ingujja, a szélesen feszülő háta és a konyhasziget láttán borzasztó arcpirító gondolatok futnak át az agyamon. Van abban valami észbontóan szexi, ahogy az alkarja nekifeszül a hűtőnek, ahogy egyik lábáról a másikra billen és a csajokat megszényenítő kerek fenekén megfeszül a nadrágja. Kényszerem van hogy odaosonjak és belemarkoljak, akár egy érett dinnyébe.
- Szóval Dario és Keith. Megjegyzem. Hamarosan úgyis szükségem lesz egy lakberendezőre, meglehet, hogy lenyúlom őt magamnak egy projekt erejéig. A lakásom jelenleg...nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem fogunk azon összeveszni, melyik párna illik a kanapéhoz, mert ahogy te sem, én még kevésbé értek az ilyesmihez. Sem ruhákban, sem bútorokban nem tudok kreatív lenni, pedig szeretem a szép dolgokat - vonom meg a vállam, és még csak nem is esik nehezemre ilyen őszintének lenni a dologban. Régebben próbálkoztam Ryannél, de kaptam érte aztán annyi leszidást, hogy felhagytam a próbálkozással. Ha valamit ki kellett cserélni, egyszerűbb volt Ryanre bízni, így megúsztam a balhét. Ruhát vásárolni azóta, hogy vele együtt voltam akkor voltam először, mikor megvettem azt az égőpiros ruhát Washingtonban. Azt sem magamtól választottam.
A konyhája viszont egészen lenyűgöz, és nem vagyok híve a titkoknak, egyszerűen kimondom a magam fura, kicsit bolond módján, hogy tetszik. Illik hozzá, bár nem tudom szokott-e főzni. De el tudom képzelni itt szószt kavargatva, vagy süteményt díszítve, mézeskalácsot sütve. Nyakig lisztesen, nevetve...szinte hallom is, ahogy kacag...
Ekkor realizálódik, hogy valóban épp hangosan nevet és már engem néz. Nem csak néz, hanem beszél. És közeledik.
A szívem újra kihagy egy ütemet, majd gyorsabb ütemre vált. Babamm. Babamm.Babamm. Ba.....Bammmmmm....
- Oh...hogy? - kérdezek vissza, mert kicsit elkalandoztam a gondolataim közé, amiben ugyan volt szerepe, de cseppet sem arra koncentráltam amit mondott. Inkább arra, amivel mondta. Aztán észbe kapok és elnevetem magam.
- Látom, téged aztán semmivel nem tudlak elrettenteni - bújok az ölelésébe nevetve és elpirulok. Megint. A tenyerem finoman simítom a derekára, érzem az ujjaim alatt dolgozó izmokat, a gerince ívét, az inge anyagát. Az orromban táncot jár a ruhája öblítőjének, a parfümjének illata a bőrével. Sajátos elegy. Hasonló mint Washingtonban. Imádom. Lehunyom a szemem egy röpke pillanatig, míg megcsókolja a nyakam és hagyom, hogy belezuhanjak, akár egy fekete lyukba. Szabadesés, libabőrrel kísérve. Amúgy meg hogy mondhatnám el azt a zűrzavart, ami jelenleg időnként hevesebb dobogásra, hol meg teljes megállásra kényszeríti a szívemet? Inkább hagyjuk. Minden érzésemet beleadom abba a röpke ölelésbe, a leheletnyi simogatásba a derekán, és a mosolyba, amivel ránézek amikor eltávolodik.
Belefúrom a mogyorószín szemeimet az övéibe, és nem mondom ki ami a fejemben jár, inkább megkérdezem leülhetek-e és hagyom, hogy elengedjen. A széken elhelyezkedem, és belekezdek a kis monológomba. Általában véve igyekszem visszafogni a bennem lakó sárkányt, amely időnként füstöt ereget és lángcsóvákat fúj. De most úgy érzem, túl sok impulzus ért hirtelen, Stellától kezdve azon át, hogy megtudtam, hogy nemhogy aludni nem alszik, de enni sem nagyon. Ez pedig úgy érzem, nem tűrhet halasztást. Végül hagyom szóhoz jutni, mert valóban érdekel az, amit kérdeztem és figyelem őt miközben hallgatom. Legalábbis a terv ez volt, egészen addig, míg fel nem fedezem, hogy az inge valahogy az előbbi állapotához képest jelentősen lazább formát öltött. A tekintetem illetlenül kalandozik el a mellkasára. Onnan a vállaira, a csuklyás izmára, amely ahogy támaszkodik, úgy formálódik, hogy erős késztetést érzek, hogy átmásszak a pulton és beleharapjak. Kiver a víz, kissé reszketegen sóhajtok. Míg Fabrizioról beszél akaratlanul harapom be enyhén az alsó ajkam, mint aki azon tépelődik, mi a fene lehet az a dekázás, meg a foci, mert én amerikai vagyok és nagyjából az érsebészetnél tovább nem értem miről is beszél. De a gondolataim másik fele afelé tendálódik, hogy azon az ingen még mindig túl sok gomb van begombolva, az én hormonjaim meg nagyjából egy viharos óceánra kezdenek hasonlítani, aminek a tetején egy aprócska halászladikban csücsülök. Azt sem tudtam, hogy ezek az érzések léteznek. Eddig. Most meg...Jézus, mégis mi a jó ég ez????
Azért figyelek arra amit magyaráz, bár a felét sem értettem, és amikor elém tolja a narancslevet majdnem egy húzásra iszom meg, miközben hevesen próbálok bólogatni. Igen, a hideg narancslé elég ahhoz, hogy észhez térjek valamelyest.
- Köszönöm, ez valóban jól esett. A pocaklakónak is, és a bátyád biztos fantasztikus sebész meg európai focista, bár ezt a játékot nem ismerem. Mondtad hogy majd megtanítja a babát ha nagyobb lesz...mit csinálni? Nem értettem a szót sem. Szóval azt, most meg műtét közben csinál a sarokba valamit... - Rebegem kissé rekedtes hangon, mert a narancslé és a felhevült testem nem épp kompatibilis egymással, viszont arra elég, hogy elraktározzam azt, amit hallottam, képzeletben leöntsem magam egy jó nagy lavór jeges vízzel, gyorsan előhívjak a képzeletemből néhány penészgombát és vírus-szövődményt, és végül elmondjam azt - leginkább Ennio hátának -, ami egészen konkrétan megpróbál az őrületbe kergetni.
Igen, tudom, hogy olykor sok vagyok. Tudom, hogy az agyam néha tévútra visz, néha zárlatot kap, néha borzalmas következtetéseket von le és olykor bizony a képzeletem jóval messzebbre szalad mint kellene. De ha nem mondtam volna ki legalább egy részét, biztos belehalok. Egyre gyorsabban magyarázok és kifejezetten jó, hogy az emberem most épp háttal áll, mert így nem zavarodok nagyon bele. Vagy mégis, de kevésbé kínos. És csak mondom és mondom, mígnem azon kapom magam, hogy már azt sem tudom mit beszélek, de ő szemben áll velem és teli szájjal vigyorog és úgy csinál, mint aki nem tehet semmiről. Pedig néz, és ÚGY néz, ahogy csak ő tud, amitől megint elönt a forróság meg zavarossá válnak a gondolataim. Nem tudom eldönteni, hogy kikacag vagy csak nem érti, mi a fene ütött belém. Ezt mondjuk én sem igazán. De aztán egy hatalmasat sóhajtok és végre befogom a számat. Csak a tekintetem beszél tovább, kérlelve, hogy adjon választ arra, miért kellett eltűnnie, mert az, hogy 'üzleti ügy' az nekem abszolút nem tűnik igazán hihető magyarázatnak. Mert akkor is tud írni egy üzenetet: Casey, most nagyon elhavazódtam, de ígérem, két-három hét és jelentkezem. Ennio.' Ennyi. Nem kellett volna több. Csak ennyi. Én pedig ugyan nem hiszem, hogy nálam okosabb ember nem létezik a földön, de hogy több lapult a háttérben mint a munka meg az, hogy otthon dolga akadt, arra ciánt tudnék venni.
Az invitálására felállok a székről, és mikor mellém ér kíváncsian kukkantok bele a tálba amit magával hoz.
- Elkényeztet, Mr. Grandi, a kis kíváncsiságom pedig izgatottan készül az újabb kíváncsiskodásra, mert akad még megválaszolatlan kérdése. - vigyorgok és követem őt amerre vezet és közben tovább jártatom a számat miközben a kezébe kapaszkodom - Ez a ház kész labirintus amúgy. Eleinte sokszor eltévedtél? A szüleim háza is nagy, de annak valahogy olyan egyszerű kialakítása van. Belépsz, előszoba, balra a nappali és így tovább. Itt meg már az előszobában képes lettem volna eltévedni. Amúgy ha nem említettem volna még borzalmasan rosszul tájékozódom. Ezért örülök a gps-es telefonoknak, mert így legalább a térképen meg tudom határozni hol vagyok. Jobb esetben. Wow, ez a nappali mesés! Még zongora is van? Ja, persze, hogy van, zenész vagy. Mindig meg akartam tanulni zongorázni, de anyám zongora helyett orvosi varrókészletet vett nekem. Élete csalódása vagyok. Több okból kifolyólag.
A mondatot már a kanapéra huppanva fejezem be és hálásan mosolygok rá amiért még plusz párnákat hoz. Így a terhesség vége felé egyre nehezebben találok olyan helyzetet amikor kényelmesen tudnék ülni. Aztán a villát megragadva kíváncsian helyezkedem kissé közelebb, hogy belekóstoljak a salátába és a húsba, amely hidegen is úgy omlik szét a számban, mint az omlós sós sütemény. Lehunyom a szemem.
- Akárki csinálta ezt, Isten áldja a kezeit és a tehetségét! Azt hiszem ilyen a kulináris orgazmus - sóhajtom és elvigyorodom, aztán hagyom, hogy egy tincsemet a fülem mögé tűrje, és...a következő szavaira még a rágás is abbamarad a számban. Tekintetem nagyra nyitva nézek rá, ahol oldalra billenti a fejét, és a lélegzetem elakad. Ez elég konkrét, és a hatásszünetben hallani vélem, ahogy a szívem épp leválasztja magáról a vénámat és az aortámat és a koszorúeret, hogy összecsomagoljon, elbúcsúzzon a szegycsontomtól és beálljon a helyi cirkuszba tigrisidomárnak. Ennio mellett lenni számára még az is veszélytelenebb üzem lenne.
"Most fog dobni." Ez az első gondolatom. A pánik lassan eluralkodik rajtam, és képzeletben hasonló monológot ad elő, mint amit én képzeltem el magamról a parkban. Nem vicces amikor a saját kardommal szúrnak szíven.
- Ra...khm...rajtam? - suttogom végül nyögve, és várom, hogy rám zuhanjon az atombomba. És lassan, de biztosan érzem, hogy a volt kapcsolatáról beszélve a pánik jeges ujjai lassan a torkom köré fonódnak. Lélegezni is elfelejtek, annyira feszülten figyelek. Kicsit kifut a vér az arcomból, megremeg a kezem is. Semmi elköteleződés. Bumm. Meghaltam. A nevetését is csak úgy figyelem, mintha szellemként ülnék mellette, a villát úgy szorítom, hogy belefehéredik az ujjam. A szempilláim úgy érzem a homlokomig futnak fel de pislogni sem tudok. Közben bólogatok, mint aki valóban megérti amit mondott, és egyetért vele.
"Mindjárt jön az, hogy otthon összefutott vele és bár viharos volt a kapcsolat, épp ezért izgalmas is, szóval köszi, hogy eljöttél, de maradjunk barátok."
Hogy honnan jönnek ezek a borzalmas gondolatok a fejembe, senki ne kérdezze. Mert ennek semmi értelme. Miért csókolt volna úgy, ha az exe után siránkozna? Miért keresett volna meg azzal, hogy randizzunk, ha elintézhette volna egy üzenettel, hogy kösz, de nem. Miért mondta volna, hogy akar engem és a gyereket is imádni fogja, ha nem akarna az életünk része lenni? De...a pánik beszűkíti a tudatot, és a hetekig tartó bizonytalanság sem múlik el nyom nélkül.
Aztán kimondja.
Nem akar elengedni. És kellek neki, és meg akarja adni az esélyt, hogy mi lehet belőlünk. És azt hiszem valami olyasmit, hogy amiről azt hittem, nem annyira feltűnő, az valójában olyan nyilvánvaló, mint mikor a nap felkel. Még a vak is tudja. Csak akkor tudok megszólalni, mikor felteszi az olasz kérdést, amit megint nem értek, de ehhez kezdek hozzászokni. Akkorát sóhajtok, hogy a bordáim nyikorogni kezdenek.
- Sinus tachycardia - hadarom gyorsan, és tekintve, hogy a bátyja a orvos kettejük közül, úgy érzem azért muszáj valamiképp válaszolnom is, noha túl sok minden van ami hirtelen eszembe jut és mondanék.
- Sinus tachykardia, amikor a szívritmus nem változik, de a szív rendellenesen sokszor húzódik össze, hogy ezt a fenntartsa. A szív sinus csúcspontja szabályozza a szívritmust. A szívizom összehúzódásokat impulzusokkal generálja, ez a fő feladata. Ha ez áll fenn, a szívverések száma elérheti a 90-180 ütést percenként. Terhesség alatt ez természetes szokott lenni, de alapesetben kiválthatja stressz, vizsgadrukk, szerelem, ijedtség, és így tovább. Jelenleg...ez van nálam. Nem a terhesség miatt. - magyarázom és aztán megrázom a fejem és tekintetemmel a szőnyeget kezdem behatóan vizsgálni.
- Hogy mi járt a fejemben? - kérdezem és elnevetem magam - Huh, hát...elég sok minden, ami azt illeti. Mindig sok minden jár, alapvetően az a típus vagyok aki túlaggódik, túl gondol, túlreagál szinte mindent. Szóval most valószínűleg kicsit ki foglak borítani, de próbálok összeszedetten válaszolni.- nevetem el magam és bár már a fülem mögé tűrte a hajam, zavaromban én ismét ezt teszem. Aztán felé pillantok, és megvonom a vállam.
- Sok mindenen rágtam át magam én is. Ami azt illeti, volt egy erősen kétségbeesett beszélgetésem a bátyámmal azután, hogy elküldtem neked azt a bizonyos levelet, amiben arra kértelek, ne tűnj el szó nélkül. Ja, igen, ezt nem mondtam azt hiszem. Ő meg hazaköltözött miattam. Nem mondta ki, de szerintem miattam. Hazajött. Mindegy, a lényeg, hogy megkérdeztem, hogyha kapna egy ilyen levelet egy nőtől akivel egyszer találkozott, mi lenne az első gondolata. És azt mondta, hogy a menekülés, mert nagyon kétségbeesnek tűnik. Szóval...na, innen aztán végképp elvesztettem a kontrollt - veszek újabb adagot a salátából, aztán a számba tolom és néhány pillanat után gyorsan folytatom.
- Sok mindenen gondolkodtam. Volt bennem egy félelem, hogy nem jössz, pedig tudtam, hogy jönni fogsz. De azon még többet agyaltam, hogy mi lesz, ha tényleg jelentkezel? Mit mondjak? Mit tegyek? Mert az egyik felem már a gondolatába is belebetegszik, hogy nem maradunk kapcsolatban. Az az igazság, hogy én...én nem tudom mi mindent érzek, de azt olyan erősen, hogy néha attól félek, spontán fel fogok robbanni. Egy másik felem azonban próbál józannak lenni és ésszerűnek. Az apukám a haditengerészetnél szolgál, a bátyám katonai sebész. Arra tanítottak, hogy legyek felkészült, mindig, kivétel nélkül számoljak a lehetőségekkel. Általában előre gondolkodom, megtanultam a dolgok lehetséges végkimenetelét vizsgálni. Mikrobiológusként is ezeken jár a fejem naphosszat. De veled...zsákutcába futottam. Mármint tudom, hogy ez zavaros így, hidd el, nálam senki nincs jobban belekavarodva saját magába. De a lényege, hogy a fejemben sok-sok alternatíva létezett arra, hogyan alakul a kapcsolatunk. Nem jelentkezel többé. Valószínűleg sosem tettem volna magam túl rajta, de megtanultam volna ezzel együtt élni. Ez volt az egyik verzió, amit nyilván nem akartam sehogysem számításba venni. Mert Ennio Grandi mindig betartja amit ígér. Aztán ott volt a másik verzió, hogy jelentkezel, de csak azért, mert rájöttél, hogy túl sok lenne neked egy nálad öt évvel idősebb nő, meg a törvénytelen gyereke, inkább maradjunk barátok. Megértettem volna, ezerszer is próbáltam számításba venni, hogyan kéne erre a döntésre biztatnom téged. Mert lássuk be őszintén, értékelem, hogy azt mondod, imádni fogod őt, de...érted, ugye? Azért részemről ez nagy felelősség, mert nem akarok olyat is rád erőltetni, amit nem akarsz vagy amire nem állsz készen. Néha még én sem tudom, mire vállalkoztam egyedül, ezt hogy várhatnám el tőled? Érted mire akarok kilyukadni? - kérdezek azért rá, mert azt hiszem az őszinteségi rohamom talán kicsit sok így egyszerre, de ha megengedi, azért még folytatom.
- És itt még nincs vége. Mert az igazság az, hogy rettegtem. Most is rettegek. - vallom be és nem bírok tovább a szemeibe nézni, hát elrévedek a szemközti fal felé és kicsit közelebb húzódom. A villát a tálban hagyom, és szórakozottan kezdem el a takarót gyűrögetni az ujjaim között beszéd közben.
- Félek, mert az érzés amit kiváltasz belőlem nem csak a testemre van hatással. A hormonok teljesen meghülyítenek, ezt elismerem, de érzek is. Rohadtul érzek. Sokat. Nagyon. Nem tudom mi ez, mert még sosem volt hasonlóban sem részem, és ez teljesen kiborít. Míg nem voltál, egyfolytában azon járt az eszem, vajon mi lesz velünk. Elképzeltem, hogy valami komolyabb alakul ki köztünk. Valami egészen elképesztően különleges, mert melletted állandóan ezt érzem. Hogy te is különleges vagy, de ami köztünk van, az sem hétköznapi, és azt akarom, hogy soha ne érjen véget. Hiányoztál. Annyira hiányoztál, hogy néha szinte megbénított a félelem, mi lesz, ha mégis a bátyámnak lesz igaza. És aztán az, ha mégsem. Ha visszajössz, és elkezdünk valamit, és aztán egyszercsak azt mondod...vége. Nem megy mégsem. Én...én megértettem volna. De a gondolat, hogy elveszíthetlek teljesen megbénít. Mert tudom, hogy el kellene akkor engednem téged, de hogyan élhetnék aztán? Hogy...ez...azt érzem, hogy vannak az életben olyan megismételhetetlen dolgok, amiket életünk végéig bánunk és hiányolunk, ha elveszítjük. És mondhatod, hogy biztos azért, mert elváltam, és mert a volt férjem...- elcsuklik a hangom és erőt kelé magamon vennem, hogy ne bőgjem el magam - szóval, hogy ez csak hormontúltengés, meg túlreagálás, meg hogy képzelődöm, de...érzem. Érzem, hogy ez valami...megismételhetetlen. És te...- mondom, aztán mire észbe kapok, már térdelek a kanapén és a sarkamra ülök vele szemben.
- Te nagyszerű vagy. Jó ember, és kedves, és...tudod, már elmondtam ezerszer. Oda vagyok érted. Tudod, hogy így van. De a te hibád. Mert nem figyelmeztettél. Nem figyelmeztettél, hogy ha táncolok veled, majd nem akarok többé megállni. És most rettegek, mert ha elmész, úgy érzem, magaddal viszed a szívem másik felét. Örökre. És elmentél, és nem jelentkeztél, és még mindig ott tartok, hogy fogalmam sincs mit kéne most tennem. Mondd meg, mit kéne tennem, mert úgy érzem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Megkaptam a leveledet, és azóta aludni sem tudtam jóformán, mert attól féltem...hogy mire ideérek, túl késő lesz. Már nem akarsz majd. És a szívem állandóan hol kihagy egy ütemet, hol meg olyan hevesen ver, hogy szinte kiszakad tőle a mellkasom. És közben meg tervezel velem, és el akarsz vinni Catanzaroba. És én el akarlak vinni Salt Lake Citybe. Tervezek veled. Azon kevés ember közé tartozol, akit szeretnék bemutatni a lányomnak. És félek - mondom és a felismeréstől elakad a lélegzetem, ahogy elmerülök a sötétlő tekintetében, ha rám néz - Elmentél Catanzaroba és még mindig nem tudom miért. Nem szóltál. Csak egy üzenet, hogy jól vagy, majd jelentkezel. Bármit. De te nem jelentkeztél. És most félek tőle, hogy valamit majd elrontok, mert amíg nem jelentkeztél attól féltem, elrontottam valamit. És most félek. Mert mindig, mindent elszúrok. Mi lesz, ha a családod utálni fog? Mi lesz, ha apukád vagy anyukád, vagy a tesód azt mondja, utál? Hogy nem vagyok elég jó neked? Hogy jobbat érdemelnél, ami amúgy így is van szerintem. És aztán elmész, és összetöröd a szívemet, és a sok elképzelt jövőből nem marad...semmi. Mert egyszer majd tényleg nem jössz vissza. És nélküled nem érzem magam biztonságban.
Észrevétlen csordulnak ki valahol a monológ közben a könnyeim, annyira benne vagyok, hogy nem is veszem észre, hogy mikor. Fáradtság, heteken át tartó bizonytalanság, az egyedül végigcsinált terhesség és egy borzalmas válás minden terhe most szakad a vállamra. Nem drámázok, nem hisztéria ez, amit most csinálok. Csupán az az érzés, amely a szívembe költözött Washingtonban, s amely napról-napra csak egyre nőtt míg távol volt. Az aggodalom, hogy talán baja esett? A féltés, hogy biztos jól van-e? A nevetésének a hiánya. Az érzésé, amit akkor éreztem, amikor az eső elől menekülve átkarolt a kapualjban és én csak éreztem az illatát, az ölelésének a melegét és arra a rövid időre úgy éreztem, a világ már nem az a veszélyes hely, ahol Ryan bármikor újra kezet emelhet rám, ahol nem minden férfi ellenség, és nem mindenkitől kell rettegnem. Tőle nem kell. Ugye így is akar még? A bolond, őrült, túlkomplikált agyammal és a ténnyel, hogy azt hiszem köntörfalazva, de épp szerelmet vallottam.

szavak száma || [url=linkecske]outfit[/url] || ☽

Vendég · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & Ennio

Gapstow Bridge, 16:00 PM

Azt hiszem igaz minden emlékre, minden pillanatára az életünknek, hogy idővel megszépül. Elhalványulnak azok a dolgok,amik akkor, adott pillanatban végtelenül bosszantottak bennünket, és a helyükre valami teljesen más kerül. Idővel a dolgok kicsit olyanok mint azok a szépiás fotók, amelyeket Catanzaro egyetlen helytörténeti múzeumában őrzött a sigorú Signora Mondano. Egyetlen pillanatát örökítik meg az életnek, mi mégis hajlamosak vagyunk egész kis történetet kerekíteni belőle. Gyerekkoromban, amikor még olyan kilenc lehettem, szerettem a múzeumban elidőzni. Signora Mondano valamelyik kábelrádiót hallgatta, esetleg a Rai Uno éppen aktuális műsorát nézte egy aprócska tévén a fülkében ahol naphosszat elüldögélt, és aszalt gyümölcsös kenyeret falatozott. Néha egyszerűen csak intett a kezével, hogy menjek csak be, őt ugyan nem zavarom, és még belépőt sem kellett fizetnem. Persze csak akkor ha éppen porcukros volt a keze és úgysem tudta volna elvenni. Amelia mama azonban minden alkalommal, amikor ezt megtudta, szigorúan a lelkemre kötötte, hogy következő alkalommal bizony az elmaradt belépőt is rendeznem kell. Elvégre semmi nincs az életben ingyen. Ezt elég korán megtanultuk mi, Grandi gyerekek. Nem azért kellett dolgokért küzdeni, mert a családunk szegény lett volna, hanem azért, hogy megtanuljuk a dolgok értékét, azt, hogy mennyi munka és mennyi kitartás van a sikerek mögött.
Szóval a múzeumban számtalan régi fotó volt a városról, és valahányszor megnéztem őket, akár fél órákat vagy órákat is bámultam némelyiket, mindig találtam rajtuk valami újat, valami apróságot, amit korábban nem. És a történet, amelyet mögéjük álmodtam szinte meseszerű volt, amilyet egy gyermeki elme csak kitalálhat. Mai napig, ha egy fényképet nézek, akár a közelmúltról is, hajlamos vagyok csupán a szépre emlékezni, és a rosszat, vagy éppen azt ami akkor bosszantott, esetleg kellemetlen volt a számomra, vagy tüskét hagyott bennem, száműztem magamból. Nem akartam vele foglalkozni.
Így voltam az emberekkel is. Nem voltam haragtartó, bár nem tagadom, hogy némelyek olyan mély nyomot vagy fájdalmat hagytak bennem, hogy még az idő sem volt képes megszépíteni azokat. Mai fejjel azt hiszem már nem tudok haragudni azokra sem akik bántottak kisiskolás koromban. Gyerekek voltunk, akik gyakran farok méregettek, keresték a saját helyüket, a dominancia kivívására törekedtek.Azokra a lányokra sem, akik akkoriban visszautasítottak. Innen üzenem nekik, hogy köszönöm hölgyeim, mert erőt, kitartás, és rengeteg hitet adtatok, hogy változtatni akarjak magamon. Nem csupán a külsőmet illetően, de tény, hogy az volt a leginkább szembetűnő, és az volt az ok, amiért legtöbbször visszautasítottak.
A régi emlékek, vagy az emberek, a fotók, minden ami a múltunk része széppé válik, és legtöbbször szeretettel visszagondolva beszélünk róla. Így voltam ezzel én is. De tény, hogy ami Washingtonban történt, ahhoz nem kell semmit hozzátenni, nem kell, hogy az idő megszépítse, mert majdhogynem tökéletes volt. Hogy mi tette azzá? Az elvárások, az egymással szemben támasztott, patika mérlegen porciózott elvárások tökéletes hiánya. Én nem akartam többet, Casey nem adhatott volna többet. Már nem csupán magáért volt felelős. Egy kapcsolatból kifelé tartva, egy másik élet felé elköteleződve, amely minden szempontból felülírt bármi mást. És talán pont ez volt az ami miatt olyan nagyon akartam mégis. Ez volt az ami miatt állandóan tépelődtem odahaza, ez volt az ami miatt keresnem kellett, amiért találkozni akartam vele. Biztos akartam lenni abban, hogy nem álmokat kergetek, nem csupán én akarom olyan nagyon ezt az egészet, hanem ő is. Mindannak ellenére, hogy nem sok minden amit adni tudok. Azon kívül, hogy törődöm vele, és nem csak vele. Casey olyan nő, akinek szerintem ez a legfontosabb. Abból amennyit beszél, amennyiszer belekezd, majd egyre zavarosabban megpróbálja rámzúdítani majdhogynem egy hétnyi beszédadagját, végig az az érzésem volt, hogy nem hallgatják meg. Talán soha nem is hallgatták. Talán az a fajta volt, aki mindig mindenkinek ott volt, akinek lehetett beszélni, aki figyelt mindenkire, de rá sosem. Nekem szerencsére ezt a fajta mellőzöttséget sosem kellett megtapasztalnom, így nem tudom azt mondani, hogy tudom, milyen érzés. Inkább sejtem milyen lenne nekem. Talán ezért volt, talán ezért van és ezért lesz a jövőben bármikor, alakuljanak is a dolgok akárhogyan, hogy meg fogom őt hallgatni. Akihez bármikor eljöhet, és elmondhatja ami éppen a szívét nyomja. Engedni fogom, hogy berobogjon a konyhámba, miközben a kabátot futtában hámozza le magáról, és csak beszéljen megállás nélkül, talán összefüggéstelenül is, olyan mindegy. Hagynám, hogy minden edényt, valami pótcselekvésként előszedjen, nekiálljon fözni aminek már az illata nyersen is rémes, elképzelni sem merném milyen lesz készen, de nem is számít. Akkor is megenném, mert Ennio hülye és bátor. Veszélyes kombó. Közbe se szólnék, csak egy pohár itallal ülnék a konyhapult mellett, mosolyogva, vagy éppen homlokráncolva bólogatnék amikor kell, cöccögnék amikor az kell, bármi, ami megnyugtatja. Casey-nek azt hiszem minimálisan is legalább két évre lenne szüksége, hogy mindent elmondjon amit az előző több mint három évtized alatt nem volt lehetősége.
Szeretem ahogy az otthonom megtelik élettel. Ilyesmire eddig csupán Amelia mama volt képes, amikor itt járt, és gyakorlatilag mindenhol ott volt, és mindenhol egyszerre, és mindenhol lehetett hallani a vég nélküli beszédet, csodálkozást, és az állandó kérdést, hogy “Édesfiam, mégis hány évre adósodtál el ezért?” Csak nevettem. Ami azt illeti nagyjából az ükunokáimig előre minden generáció, de hiszek magamban és abban, hogy idővel vissza fogom tudni fizetni. És persze ott volt Marinda, aki eddig kétszer járt itt, de a fürdőszobám utána nagyjából úgy nézett ki mint egy sminkstúdió, és egy vendégszobából komplett gardróbot csinált cipőstől, hajvasalóstól mindenestől. Ha nem volt itt a családom, akkor néha Dario és Keith vacsoráztak nálam. Rajtuk kívül Stella volt még, aki többször megfordult itt. Más vendégem nemigen volt. Néha kimondottan hiányzott. Olasz vagyok, megszoktam magam körül a beszédet, a zajt, és amikor hazaértem, időnként hirtelen és minden átmenet nélkül vágott kupán a csend.
- Arra gondolsz, hogy a csíkos nálad tökéletes megfér a pöttyössel, és nem érted mi a küönbség a rózsazsín és a tüdőszín között? Merthogy mindkettő rózsaszín, pedig állítólag nem, és hülye vagy, hogy nem érted miért. Én is szeretem a szép dolgokat, igyekszem is vigyázni rájuk, de Keith szerint az ízlésem valahol a neadervölgyi nagyapjának szintjén van, és ezt nem bántásból mondja, hanem azért, hogy kicsit felrázzon. Tudom magamról. Azon túl, hogy tudom a fehér ing megy a sötét nadrághoz nem igazán szokásom túlagyalni a dolgokat. Ellenben ha egy nő csinos, azt bizony észreveszem.- leplezetlen rajongással néztem végig rajta, és a vigyorom töretlen volt végig.
Hogy semmivel nem tud elrettenteni ez tény. Maximum azzal ha egy szál gatyába télvíz idején kizavar a lakásából tökig hóban, mert akkor valószínű megfázom, és a hangom is eléggé megsínyli az ilyesmit, ezt pedig nehezen bocsátanám meg, de neki még ezt is. Maximum úgy vernyákolnák az ajtaja előtt, mint egy kanos bagzó macska tavasszal, és próbálnám elérni, hogy engedjen vissza.
A bátyám munkája és a hobbija kapcsán valószínű vitt a lendület, meg az olasz pátosz így csak elnevetem magam, amikor Casey értetlenkedik egy sort azon, bár elhiszi, hogy büszke vagyok Zio-ra, de ebből ő bizony egy kukkot nem értett.
- Az európai foci egy kicsit kevésbé...agresszív mint az amerikai, de azért abban is vannak elég komoly összezörrenések. Majd egyszer, ha lesz kedved megnézünk egy meccset. Nem mintha ez egy szuper randi program lenne, de… hát nézd a jó oldalát: ismered majd a szabályokat, és garantálom, hogy két hét múlva olaszul küldöd el a bírót az anyjába. Dove stai guardando topo cieco?- az utolsó olasz mondatnál megemeltem a kezem, mintha a képzeletbeli lelátón ülnék, és összecsippentettem az ujjaim, meglengettem a láthatatlan bíró felé a szemöldököm ráncolva. Aztán csak megvontam a vállaim és röhögtem. Hát bizony ez valahogy így megy mifelénk.
- Amúgy bezsákol a bal sarokba egy tizenegyest védhetetlenül azt jelenti, hogy tizenegy méterről, a labdát úgy rúgja be a kapu bal sarkába, hogy kapus azt sem tudja eldönteni, hogy hova ugorjon, hogy el tudja kapni. De ezt majd megérted, ha megnézed velem életed első focimeccsét.- magyarázom, miközben már fejben azon gondolkodom, hogy a takarókat vajon én pakoltam el legutóbb amit a kanapén szoktam használni vagy Stella. De tekintettel arra, hogy én sokszor csak kibújok az ágyból és már rohanok is, néha a kávét is a kocsiban iszom meg, esélyesebb, hogy Stella.
- Ma is eltévedek. Néha a vasalószobában ülök le zongorázni. Képzelheted, mennyire meglep, amikor rájövök, hogy a vasalódeszkán nincsenek billentyűk. Dehogy!- az elején nagyon komolyan adom a dolgot elő, miközben eligazgatom rajta a takarót, aztán jóízűen nevetem el magam, még a fejem is rázom. Végül megtámaszkodom két oldalt egy pillanatra tökéletesen elmerülök azokban a lehetetlenül gyönyörű szemekben.
- Ha anyádnak az élete csalódása vagy, akkor fogalma sincs mit beszél. Bár szerintem ez nem így van. Ne ostorozd magad ezért! Ha ez vigasztal, akkor hat évesen egy bőrből készült felnőtt orvosi táskát kaptam apámtól monogrammal mindennel, hogy ha majd felnövök akkor mennyire jó és hasznos lesz. Az is lett. Sokáig hordtam benne az erősítőkhöz használt átalakítókat, vagy éppen a kottákat az énektanárhoz. Mai napig megvan, bár manapság inkább már csak eszmei értéke van. Bizonyos dolgok akkor is hozzánk igazodnak, még ha mást is akarnak vele elérni.- felegyenesedem, és végigsimítok az arcán az egyik kezemmel.
- Én tudod hogyan fogom fel ezt az egészet? Anyád varrós készlete nélkül lehet sosem jutsz el Washingtonba, és én sosem ismerlek meg. Szóval nézd a dolgokat már irányból is.
Végül mikor már mindketten kényelmesen ülünk, megpróbálom neki elmagyarázni az érzéseimet, vagy egyáltalán azt, ami bennem volt azidő alatt ami eltelt az első és egyben utolsó találkozásunk óta. Nem feltétlenül vagyok olyankor a szavak embere, amikor az érzéseimről, vagy éppen az engem foglalkoztató problémákról kell beszélnem. Vagy arról, hogy mennyire pocsékul éreztem magam azért, mert mert nem jelentkeztem, nem írtam, nem adtam életjelet magamról. Nem bántani akartam vele, hanem egyszerűen féltem. Hogy esetleg én gondolok mást ebbe az egészbe, hogy valóban annyi az egész aminek tűnt első pillanatra: egy kellemes és emlékezetes nyári élménynek. Ami megszépül majd idővel, ahogy Casey emléke is, mint azokon a régi fényképeken. De minél inkább gondolkodtam, annál inkább rájöttem, hogy menekülhetek én az egész elől, mondhatok bármit, ezt úgy fogom magammal cipelni, mint egy letenni sosem vágyott puttonyt.
Aztán amikor visszakérdezek, akkor kiengedem a szellemet a palackból, talán tudatlanul is megtaláltam valami titkos zárat Casey lelkén, amit kinyitottam, és most jönnek megállíthatatlanul a gondolatai, a szavai, minden ami foglalkoztatta vagy éppen foglalkoztatja kettőnkkel kapcsolatosan.
Egyetlen egyszer sem szólalok meg, de az arcomon azt hiszem az érzelmek szinte percenként változnak, attól függően, hogy éppen miről beszél Casey. Amikor közelebb húzódik beszéd közben, félreteszem a tálat, és én is kicsit közelebb csusszanok hozzá. Tekintetem a takaróval játszadozó ujjaira siklik, és két kezem finoman teszem rá a kezére, megakadásra késztetve ezzel, egyben meg is nyugtatva, hogy semmi baj, csak folytassa nyugodtan. Akármit is akar mondani, én nem fogok megszólalni, nem fogok közbevágni, egyszerűen csak hallgatok. Őt hallgatom. Hagyom, ha másképp akar helyezkedni, elengedem akkor a kezeit, de a figyelmem egy percre sem szakad el róla. Az arcvonásait fürkészem, a tekintetét keresem, és sokáig, ameddig ő félre nem néz, én sem teszem. A torkában lévő gombóc fojtogatni kezdi. Hallom, hogy a sírással folytat küzdelmet, és igen erősen próbálkozik, de valószínű a hormonok fognak győzni. Mielőtt még teljesen elöntené a zokogás, egyszerűen és gondolkodás nélkül húzom magamhoz. A fejét a mellkasomra igazgatom, a nyitott tenyerem a halántékán pihen, a hüvelykujjam lassan cirógatja. Hosszú idő telik el mire egyáltalán megszólalok. Addig csak rá figyelek, az ő lélegzetvételére, a halk majd erősebb szipogására, a sírásra, és hagyom, hogy a szavai által okozott hirtelen és feltörő érzelemhullám némiképp elcsituljon. Óvatosan fogom meg és tolom el annyira magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. Könnytől ázottak, és ösztönös egyszerűséggel, a két hüvelykujjammal kezdem letörölgetni az arcán a sírás okozta könnybarázdákban rekedt apró cseppeket.
- Ha Amelia mama fülébe jutna, hogy megríkattam egy nőt, ráadásul úgy, hogy még oda is vagyok érte, hát ne tudd meg mit tennék érte zsebre.- próbálom egy kissé kevésbé szomorkás oldaláról megfogni a dolgokat.Fejem picit lejjebb engedem, hogy a tekintetét rabul tudjam ejteni, és onnantól ne engedjem másfelé nézni.
- Egy dolgot minden olasz megtanul élete során, és nem csak azért mert mi még hiszünk a fiesta erejében, hanem azért, hogy ne büntessük magunkat feleslegesen olyan dolgokért, amik csak a mi fejünkben léteznek. Mégpedig azt, hogy ne gondoljuk és komplikáljuk túl a dolgokat. Én nem aggódtam a családod miatt, hogy elfogadnak vagy sem….egész egyszerűen azért, mert ha valakinek nem az okoz örömet, hogy a szerette boldog,akkor lényegtelen, hogy elfogadnak vagy sem. Nálunk ez a lényeg. Nálunk nem számít ki vagy és honnan jössz, ameddig engem boldoggá teszel, őket is boldoggá fogod tenni. Én azon aggódtam, hogy neked elég leszek e. És nem miattad mentem el, még csak azért sem mert éppen akciós volt a repjegy Catanzaroba.- mosolyodtam el lágyan, és óvatosan kisimítgattam a haját az arcából, egész belemerültem ezen tevékenységembe.
- Nonno….a nagyapám. Balesetet szenvedett. Ő a lelke férfi oldalról a családnak. Mai napig aktív, és olyan eleven amit egy húsz éves megirigyelne. Az ő kiesése pedig elég komoly gondokat okozott otthon bizonyos dolgokban. Apám nem tudott elszakadni a kórházból. A két nagybátyám pedig szintén nem tudta megoldani csak némi késéssel, hogy hazajöjjenek. Fabrizio, a bátyám, épp csak most kezdte itt a new york-i Presbiteryan-ban mint rezidens, az ösztöndíját nem tudta félbeszakítani, karácsony előtt esélytelen volt, hogy ő utazzon. Maradtam én. Akkoriban pedig minden mást elnyomott az egész utazás, az üzleti ügyek átszervezése. Nem felejtettelek el, csak nem akartam elkapkodni a dolgot. Nem akartam úgy találkozni veled, hogy másnap már megyek is Catanzaroba a jóég tudja mennyi időre. És mert még nekem is rendbe kellett a dolgokat tenni magamban. Érted, Kis Bolondgombám?- hajoltam előre, és a homlokomat a homlokának nyomtam, egész közel voltam. A könnyeinek sós illata az orromat csiklandozta.
- Sosem törném össze a szíved, sosem tennék olyat amivel ártok neked. Dalolva halnék meg ha ezzel boldoggá teszlek, sőt lennék abban a boszorkánykonyhádban, ahol mindenféle virumológiával, meg sinus tachi...mittudoménmivel kisérletezel….szóval lennék kísérletipatkány is- húztam hátrébb a fejem, és próbáltam elérni, hogy ő is velem mosolyogjon. Apám nagy bánatára nemhogy érzékem nem volt az orvosláshoz, hanem még latinul sem tanultam meg. Mai napig Zio-t hívom, ha egy-egy laboreredményemet érthető nyelvre akarom lefordíttatni.
- Mondjuk hülyén néznék ki három fejjel, és nyúlfülekkel, de érted még ezt is, Babám.- azt akartam, hogy érezze, ebben a pillanatban is, és mindig is fontos része lesz az életemnek. Meg akarom vele próbálni, mert az első perctől érzem, hogy kell nekem. Mindenhogy kell nekem.
- És ha ez számít valamit, akkor mindazokon túl, hogy felpuffadt az arcod, hogy vizesedik a bokád, és könnyebb átugrani jelenleg mint megkerülni, szerintem egy mocskos módon kívánatos nő vagy.- hajoltam közel és a füléhez súgtam a szavaimat. Komolyan is gondoltam. Férfiból vagyok, és azért ha valaki, én el tudom képzelni milyen lehet Casey amikor nem éppen babát vár.
- És most hölgyem…- helyezkedtem ülő helyzetbe, megfogtam a kezét megcsókoltam és jelentőségteljesen rámosolyogtam.
- Mielőtt az álom levesz a lábamról….szigorúan csak ön után természetesen. Engedje meg, hogy a mai napot, estét, egy szerenáddal zárjam. Ha már annyira tetszett az a zongora, azt hiszem ideje megszólaltatni.- indultam a hangszer felé, majd leültem. Casey felé pillantottam, felhajtottam a fedelet, kacsintottam rá, végül belekezdtem egy ismert….nagyon is jól ismert, és szövegében azt hiszem tökéletesen ideillő, és a napot méltó módon záró zeneszámba.

When I was young
I never needed anyone
And making love was just for fun
Those days are gone
Living alone
I think of all the friends I've known
When I dial the telephone
Nobody's home
All by myself
Don't wanna be
All by myself
Anymore

**Carmina Sloan** · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

Casey & & Ennio

I don't wanna run away
Just wanna make your day
When you feel the world is on your shoulders

Sok mindent tudtam magamról. Tudom, hogy szeretek megfelelni másoknak. Ritkán mondok ellent és általában a békességre törekszem mindenek felett, noha édesanyámmal gyakorlatilag még egy zokniról sem tudtam soha anélkül megegyezni, hogy ne idegesítettem volna fel az állandó akadéskokodásommal, hogy aztán a végén nekem kelljen összehúzva magam bocsánatot kérnem. Sosem vizsgáltam különösebben, voltak-e temperamentusmosabb felmenőim a vérvonalamban, de anyámról a kutya meg nem mondta, hogy nem-e puerto rico-i volt valamelyik őse, olyan drámai előadásokat tudott olykor előadni.
Tudom azt is, hogy szeretek nevetni, és szeretek élni. Ami azt illeti, egyre jobban szeretek. Izgalmasnak találom önmagam keresésést, mert ha őszinte akarok lenni, hiába tudok sok mindent magamról, még több van úgy érzem a mérlegen, amit nem tudok. Nem tudtam. Például, hogy mi az ami érdekel. Mi az, amit megtehetek és mi az, amit nem illik, akkor sem, ha nagyon akarom.
És az is igaz, hogy sajnos elég makacs vagyok ahhoz, hogy hiába tudom, hogy valamit nem illik megtenni vagy netán másokból rosszallást válthat ki...nos, legyen annyi elég, hogy a szülés előtt néhány héttel én egy nálam jóval fiatalabb fiatalemberrel vagyok este kettesben a házában. A házában, amin zárható ajtók vannak, és sík felületek mindenütt, s hiába vagyok várandós, a férfi egyedülálló, és én elvált vagyok. Ezek összességének elégnek kell lennie ahhoz, hogy ha valakinek ez a tudomására jut - márpedig minimum egy szemtanú van erre Stella személyében - táptalajd adjak olyan pletykáknak, amikért az anyám minimum egy órán át dagadtra sétálgatná a térdét odahaza és fejhangon sikítozna a fülembe telefonon keresztül, hogy elmondja mennyire csalódott bennem és mégis mit képzeltem magamról amikor ebbe belementem, mikor még alig száradt meg a pecsét a válási papírjaimon. Az anyám a mai napig ugyanis alig érezhetően, de akkor is Ryan pártját fogja. Az a manipulatív dög kapott az alkalmon, hogy anyámat a maga oldalára állítsa. Bár meglehet, anyámnak is csak egy ürügy kellett hozzá.
Az igazság az, hogy sosem tudtam eldönteni, hogyan álljak anyámhoz. Mindig úgy éreztem, hogy hármunk közül Calebre volt a legbüszkébb, Connie-t szerette őszinte csodálattal, és én...valahol én voltam az, aki mindig mindenben csak csalódást okozott. Már a születésem körülményei és annak következményei is rontották az esélyeimet, és anyám nem az a könnyen megbocsájtó fajta, egész életemben ezt éreztem nála. Hogy megbánta, hogy megszülettem. Nem Caleb. Nem Connie. Hanem én. Mintha az egész életének minden rossz eseményét nekem köszönhette volna, miattam szenvedte volna el. Pedig nem kértem, hogy megszülessek, ahogy azt sem, hogy merő büszkeségből neveljen fel, ha nem akart valójában.
Épp ezért vagyok így a saját gyerekemmel. Csak olyan embert engedek a közelébe, aki nem érezteti majd vele, hogy ő hiba lenne. Aki imádja és szereti, tisztelettel bánik vele majd. Elég rosszal kell majd megküzdenie élete során, én sosem tudnék vele úgy bánni, mint ahogy anyám bánt velem és bánik a mai napig is olykor-olykor. Ő mindig a legfontosabb lesz számomra, az első helyezett, a világom közepe. Aki pedig nem tud így hozzáállni, míg kicsi, vagy nem fogadja el, szabadon távozhat. Ő nem a rossz házasságom utolsó hibája. Nem Ryan fogja meghatározni ki lesz majd. Nem is én. Ő az lesz, aki, és segíteni fogom őt minden erőmmel, hogy boldog legyen. Elérje az álmait. A sajátjait, nem az enyémeket vagy másokét. Ha kukáskocsi sofőr akar lenni, akkor legyen az, ha barista, legyen barista. Nem fog érdekelni, míg tudom, hogy boldog és egészséges.
Enniot hallva ahogy beszél mindig ezt juttatja eszembe. Hogy minden szavából érezni, mennyire összetartanak a családjának a tagjai. Hogy büszkék egymásra csupán azért, akik. Nem igazán azt érzem, hogy azért lenne inkább büszke a családjára, amilyen szakmai sikereik vannak. Inkább azért, amilyen emberek. Ha magam elé képzelem őket együtt, egy színes, hangos, szeretettel teli családot látok magam előtt. Színes ruhákat, hawaii mintás ingeket, kissé elnyűtt pólókat, kócos frizurákat. Asszonyokat térdig érő laza ruhákban nagy virágokkal vagy apró pöttyökkel, egy kertipartin. Hosszú asztalok összetolva, és senkit nem zavar, hogy a gyerekek mezítláb szaladgálnak, nyakig maszatosak. És mindenki nevet. Nem diszkréten kuncog, nem is száját eltakarva mosolyog. Nevet. Hangosan, harsányan, hogy a szomszéd utcában is hallani. Ahol mindenki szereti a másikat, ahol úgy tisztelik egymást, hogy őszinték, nem álszent hazugok. Bárcsak korábban ismertem volna ezt a világot. Bárcsak el tudnám mondani a bátyámnak, hogy én miért nem tisztelem jelenleg annyira, hogy őszinte lehessek vele. Vajon valaha meg tudja majd érteni, mi motivált? Vajon valaha meg tud majd bocsájtani nekem? És én megbocsájtok valaha magamnak?
Mosolygok azon, amit Ennio mond a bátyjáról, a fociról, s mikor megértem nagyjából miről lehet szó, a mosolyom kiszélesedik és bólogatok, értő szemmel hümmögök.
- Viccelsz velem? Alig várom az első focimeccsünket! Szerezzünk egyen-mezeket, kifestjük magunkat mint az indiánok és három betanult olasz kiabálással úgy eladom magam, hogy meg nem mondja senki, hogy csak térképen láttam eddig Olaszországot és életemben először látok olyan focit, ahol nem törik el legalább egy játékos keze-lába és viszik le hordágyon a pályáról. Bár meg kell hagyni, a családom inkább baseballban jeleskedik. És persze céllövésben - célzok rá fél szemmel, akárha egy kétcsövűt tartanék a kezemben a szíve felé, még fél szemem is lehunyom hozzá, aztán elnevetem magam és a hajamba túrva túrom hátra a dús lobonc néhány makrancosabb, hullámzó tincsét a tarkóm felé - Szerintem a szuper randi nem csak az lehet, ahol zárlatot kap az agyunk annyi romantikát sűrítünk bele egy eseménybe. Sőt, inkább mondom azt, hogy romantikus egy-egy apró, ellopott pillanat, főleg, ha az az események sűrűjében oda sem illik, semmint azt, hogy mindennek eköré kell épülnie. Szerintem egy hangos, századmagaddal megélt első vagy sokadik focimeccs és utána egy kiadós vacsora a közeli mekiben is lehet őrületesen jó randi. Attól függ, kivel éled át - vonom meg a vállam aztán átvágva az ebédlőn a nappali felé menetelve már elfeledkezem arról, az imént miről is beszéltem. Azon viszont, amit Ennio az eltévedésről meg a nem zongorázható vasalódeszkáról mond, hangosan felkacagok, jóformán az ablakok épphogy ki nem törnek attól, ahogy egy pillanatra előjön az amúgy éteri magasságokat feszegető szopránom.
- Ennio Grandi, te valami elképesztő mókamester vagy - kacagok immár a kanapén igazgatva el a takarót magamon a segítségével és fáradtan, de boldogan kíváncsiskodva kóstolom meg Stella kezének munkáját. Mit meg nem adnék, hogy így tudjak főzni! Bánatomra sajnos anyám sosem főzött, mindig rendelte az ételt vagy előkészítve kapta, hogy csak bekeverni vagy kisütni kelljen. Ryan pedig a kezdeti próbálkozásaim lelkesedését egészen gyorsan és hatékonyan törte le addig, míg meghatározott menükből nem rendeltünk minden eseményre meghatározott éttermekből. Az egész életem kiszámított lett, akár egy matematika egyenlet.
Míg megemlítem, hogy anyám számára maga vagyok a teljes megtestesülése az elcseszettségnek, engem néz. A pillantása érdeklődő, kedves és bátorító, így bármennyire is hülyéskedem el a dolgot és csinálok úgy, mintha semmiség lenne, végül csak lesütöm a pilláimat és elismerem magam előtt is amit érzek. Elmúltam harminc, de ha anyámról van szó, még mindig visszavedlek annak a négyéves kislánynak, aki először érezte meg azt, hogy ő a legmostohább csemete az összes közül a Larson családban. Ennio válaszát érdeklődve hallgatom, és mosolyogva simulok bele a cirógatásba. Míg beszél az jár a fejemben - odafigyelve persze arra amit mond - hogy mennyire szeretem, ha hozzám ér. Mintha évtizedek teltek volna el azóta, hogy így érintett volna bárki is. Az apukám nyilván megsimogatott meg megölelgetett mikor találkoztunk, de az sem mostanában volt. Belegondolva, Connien kívül egyetlen családtagomat sem láttam mióta várandós lettem, ami már csak azért is fura, mert a bátyám hazatért egy ideje már. Akklimatizálódik, vagy nem tudom miért csak telefonon értekezünk - igaz, azt elég sűrűn. Sűrűbben, mint mikor még odaát volt.
Elgondolkozom egy kicsit azon amit mond és mesél. Mennyire határoz meg minket a szüleink iránymutatása? Meddig mehet el egy szülő a gyerekének az életének az irányításában? Míg kisiskolás, vagy óvódás, érthető, de aztán? Iskolás korban? Pályaválasztáskor?
- És téged ez hogy érint? - kérdezem, és aztán rájövök, hogy talán túl messzire mentem - Mármint, biztos nagyon fáradt vagy egy ilyen mély beszélgetéshez, de hogy őszinte legyek, édesapádat egy kicsit most azt hiszem jobban el tudom képzelni. Ha csak ennyiben is, de hasonlítanak anyukámmal. Amikor anya megtudta, hogy otthagyom a sebészetet a sikeres gyakornoki évem után, tajtékzott - mondom és elnevetem magam. A két kezem magam elé tartva megtáncoltatom az ujjaimat - Úgy bizony, úgy nézz ezekre a kis kezekre, hogy az évfolyam idegsebész-várományosához tartoznak. Abban az évben Dr. Eric Elowitz vérremenő küzdelmet vívott az akkori rezidensemmel, ha át akart rakni másik osztályra - kuncogom el magam, mert ritkán mesélem, hogy voltam sebészgyakornok, de azt hiszem ő megérti majd, amit mondani akarok - Szóval csak azért kérdeztem, mert amikor én elmondtam anyának, hogy nem akarok sebész lenni, pedig teljesen úgy tűnt, hogy nagy tehetségem van hozzá, egyszerűen teljesen kiakadt, és nekem ez azóta is nagyon fáj. Hogy meg sem próbált megérteni. Meg sem próbálta elfogadni, hogy én majd családot szeretnék és nem akarom, hogy egy dadus vagy egy éjjel-nappali bölcsőde nevelje fel a gyerekemet, mint annak idején minket. Én ott akarok lenni a gyerekem életében, nem csak heti pár órát meg alvás közben, hanem etetni, itatni, gondoskodni róla, sétálni vinni. Ha egy műtőben állok tizenhat órát vagy harminc meg negyvennyolc órás műszakjaim vannak, akkor erre nem lenne semmi lehetőségem. Nyilván nem számítottam rá, hogy erre majd így kerül sor, de próbáltam előre tervezni. Ezért kérdeztem, hogy téged hogy érintett, hogy nem tudtad apukád elvárásait teljesíteni? Mennyire változott meg emiatt a viszonyotok? Ha most nem is, de majd egyszer elmesélhetnéd, mert érdekel, te hogy élted meg - mondom majd azért elmosolyodom - Akkor is, ha valójában innen nézve hálás vagyok annak az elbukott állásinterjúnak amiért akkor Washingtonba utaztam. És a piros ruhának.
Igazat kell adnom neki, hogy egészen más szögből nézve ugyanazt, máshogy ítélhetjük meg. De ez azokon nem változtat, hogy mit éreztünk akkor. Azt szokták mondani, az emberek nem arra emlékeznek, mit viseltél, pontosan mit csináltál vagy mondtál. Azt elfelejtik egy idő után. De arra mindig emlékezni fognak, amit akkor éreztek melletted vagy miattad.
Míg odakint az este bársony leplét a hideg ősz fagyasztja meg, jeges dérrel kínozva a kint ácsorgó fákat, bokrokat és a munkából hazafelé igyekvőket, addig idebent kellemes meleg andalít minket és a tálból csemegézve beszélgetünk tovább. Jól esik beszélgetni. Ez nem olyan, mint Connieval. Connie hajlamos erőszakosan letolni az ember torkán mit lát és hogyan, nem nagyon érinti meg, ha én másként látok valamit. Harcias amazon, látszik, hogy világéletében körbe volt rajongva. Ennio azonban egészen más. Ő minden sejtjében úgy érzem, csak rám figyel. Egyre jobban megnyílok neki, egyre jobban szeretnék neki mindent elmondani, ami bennem van, még akkor is, ha ez néha kínos vagy bugyuta. Mert emlékszem arra, mit mondott akkor este. Emlékszem, hogy szégyelltem magam amikor elsírtam neki magam, hogy mennyire megalázónak éreztem az egészet. Nem csak a könnyeket. Hanem, hogy egyedül voltam. Magányos. Féltem. És mégis egy vadidegen előbb észrevett a tömeg szélén ácsorogva, mint mindazok, akik nap mint nap találkoztak velem és ismertek. Akkor este pedig Ennio azt mondta, mindent szabad. Sírni is szabad, és nevetni, és őrültnek lenni és bolondnak és csacsogni semmiségekről, édes suttogásokat lopni az éjszakába, nagy filozófiai kérdéseket megvitatni. És semmire, egyszerűen semmire nem mondott nemet. Persze nyilván tudom, hogy ha azt mondtam volna, hogy kedvem szottyant rohadt káposztával megdobálni a fehér házat, lebeszélt volna róla, de értelmes határokon belül maradva nem tiltott meg semmit. Ma pedig ugyanígy éreztem magam mellette. Szabadnak. Akinek nem kell félnie attól, hogy bármilyen kifakadása, kiborulása, nevetése vagy elcsendesedése majd valami sértődést von maga után, aminek következtében a küszöb alatt kell bocsánatért esedeznem térden állva. Ennio azt éreztette velem, hogy lehetek én egyszerűen csak én, még ha jelenleg nem is tudtam egészen pontosan, hogy nem Ryan feleségeként nem Ryan elvárásainak megfelelni - ezzel mégis mit kezdhetek? Ki vagyok én enélkül? Már olyan régen nem tudtam, pontosan mit is jelent ez.
Meghallgattam a válaszát arra, amit kérdeztem és arra, ahogy a volt barátnőjéről mesélt és arról, miért jött Amerikába. Aztán valahogy kibukott. Nem akartam, hogy így mondjam el, de csak nem hagyott nyugodni ez a dolog, és lerakva a villát...nem tudtam megállítani. Nem akartam elbőgni magam, de végül csak kimondtam mindent ami a szívemet nyomta, ráadásul szinte egy levegővel az egészet. Azt, hogy mennyire hiányzott, mennyire vártam, hogy jelentkezzen és ő mégsem jött. Nem akartam benne bűntudatot kelteni, de sajnos időnként a szám előbb jár mint az eszem.
Végül hagyom, hogy a mellkasára húzza a fejem és bár nem akarom teljesen átadni magam a sírásnak, azért ez az érzelmi vihar csak letarol. Könnyezve, a sírással küszködve hagyom, hogy magához húzzon, de mire kihúzom magam alól a lábam és oldalasan neki dőlök, már zokogok. Hormonok. Borzalmas, alattomos kis hormonok, amik az érzelmi központomat egy huszonnégy órán át üzemelő horror-vidámparkká változtatták és most felváltva hol ujjongva élvezkednek a hullámvasúton tetején, hol rettegve zuhannak a mélybe, hol egyszerre éreztetik mindkettőt. Jelenleg sírok mert hülyét csinálok magamból, sokadjára. Sírok, mert végre elmondhattam ami nyomaszt. Sírok, mert ezernyi kérdésre még ezernyi jut eszembe, és tudom, hogy amíg nem felel rá nyíltan és őszintén, addig egyre inkább kombinálni fogok, míg meg nem őrjítem saját magam. Sírok azért is, mert az ölelése és a csendes, megadó cirógatása az, ami talán a legjobban hiányzott belőle. Most megint ugyanott érzem magam, a kapualjban. Abban a biztonságban, ahol nem érhet semmi baj, ahol az eső csepereg és a szívdobbanásainak ritmusa mozgatja a Földet, s működteti az én szívemet.
Szipogva emelem fel a fejem, miután kicsit megnyugszom, és hagyom, hogy letöröljön néhány könnycseppet, s már menekülnék a pillantása elől, de ő kikényszeríti, hogy a szemeibe nézzek. Engedelmeskedem. Nincs is más választásom, de van benne valami megnyugtató is egyben.
Elmosolyodom szomorkásan mikor a nagymamáját emlegeti, és már tudom, hogy ha gonosz lennék, ezt fegyverként fel is használhatnám ellene alkalomadtán. De nyilván akarattal sosem tennék ilyet. Aztán szívszakadva hallgatom a nagypapája balesetét, és miközben mesél, el is szégyellem magam de közben mérges is leszek rá egyszerre. Miért nem mondta? Miért nem tudott annyival felhívni, hogy a nagyapját baleset érte, haza kell utaznia, de ha visszajött mindenképp keresni fog? Persze megértem, hogy prioritás volt akkor a családja, tényleg megértem. De nem jelenti, hogy nem lehetett volna tájékoztatni pár sorban. Mégis, mire gondolhattam volna azután, hogy alig pár órával a találkozásunk után egyszerűen beterítette a hotelszobám padlóját vázákkal és virágcsokrokkal, aztán egyetlen szó nélkül eltűnt hetekre? Mégsem tudok hosszan haragudni, mert Kis Bolondgombának nevez, amitől szégyenlősen elpirulok és elnevetem magam, pedig még szipogok a sírástól. Aztán meg már nevetnem kell, mert valami borzalmas a latinja, megrázom a fejem.
- Jézusom, inkább ne erőltesd. Az olasz rokonnyelv a latinnal, de ilyen borzalmasan kiejteni a synus tachicardiát még életemben nem hallottam. Valld be, hogy ez a büntetésed azért, amiért megpróbáltam felolvasni az üzenetet amit a ruhára írtál - ugratom, aztán gyengéden a vállába boxolok, amikor a nyúlfülekkel jön.
- Hé, nem vagyok valami őrült Dr. Hyde aki nyúlfüleket meg mókusfarkat növeszt a kísérleti alanyaira. Bár, most hogy mondod, múlt héten megszúrtam magam egy kísérleti szerrel. Lássuk, ha megharaplak lesz-e delfinuszonyod? - támadok rá játékosan, persze vigyázva a kismanóra a pocakomban és a fogam csattintom felé. Mókázás az egész és még így sem megyek sokra, mert Ennio hátrakötött kézzel is jóval erősebb, mint én, de azért eléggé oldja az iménti drámai helyzetet.
- Értékelem, hogy ezt is bevállalnád, és valahol...valahol ezt az amit mondtam, hogy tudtam, hogy direkt nem csinálnál ilyet. Nem tudtam rólad elhinni. De megértheted, hogy amikor legutóbb hittem a saját megérzéseimben, nagyon megsérültem, ezért...bizonytalan vagyok. Folyton az vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy téged látlak rossznak, csak néha a tapasztalat győz alfelett, amit az ember érezni akar. Néha elfutok talán. Néha majd meglehet, hogy megrémülök és elbújok. De hidd el, hogy hinni akarok benned. Hinni mindabban, amit tapasztalok, látok, érzek, még ha olykor teljesen kétségbe is ejt mindaz, amit megélek veled kapcsolatban. De ha a jövőben ilyet tapasztalsz, kérlek...adj időt, hogy hinni tudjak. Mert hiszek benned. Hiszek neked. Ha elbújok, keress meg. Ha elfutok, gyere utánam, na hagyj egyedül bolyongani. És ha ellöknélek...kapaszkodj annál jobban. Mert az, amit érzek valóságos. És bárcsak olyan könnyű lenne azt mondani, hogy sosem lesz többé ilyen. De én nem olyan vagyok, mint te, vagy a tieid. Én mindent túlbonyolítok, elkapkodok, vagy lekések róla. Mindennek túlzott jelentést tulajdonítok és minél tovább agyalok rajta, általában annál rosszabb ötleteim támadnak. Örülök, ha a családod szerinted el fog fogadni, ha úgy alakul és szeretni fognak. De nekem máris egy teljes szekrényem van a fejemben arról, mi mindent hozhatnak fel ellenem, mi minden miatt utálhatnak vagy mondhatják neked azt, hogy hagyj majd el. Nem azért, mert ők valóban ilyenek lennének, vagy mert előítéleteim lennének. Hanem mert az én családom ilyen. Ezt láttam, ezt tanultam, ezt tapasztaltam. Értesz engem?
Aztán valahogy sikerül csak megnyugodnom, talán ehhez elég egy érintés, talán csak annyi, hogy mindezeket kimondhattam. Nem tudom. A kívánatosságomat jelenleg szemernyit sem érzem magamon, és ennek nem csak a lelkiállapotom és az a tény, hogy szétbőgtem a fejem, hanem a testem változásai is hozzá tartoznak. Ő mégis eléri, hogy egy pillanat erejéig úgy érezzem, terhesség ide vagy oda, még egy ilyen mondat és magam fogom letépni róla az ingét. Erősen úgy tűnik, hogy Ennio valamiféle akadémiára járt, ahol megtanították, miként kell hatást gyakorolnia a gyengébb nem bénácskább tagjaira. Elpirulok, s aztán nem szólok a bókra semmit, csak lesütöm a szemem és zavartan pironkodva pislogok hol a térdem felé hol a kanapé párnáján vizsgálva a szövetmintát. Amikor kezet felül és végül kezet csókol végre ismét képes vagyok rá nézni és ettől megint mosolyognom kell. Mert mellette ez van. Vagy bőg az ember, akár a szamár, vagy állandóan vigyorog. A kijelentésére mégis meglepetten húzódik fel a szemöldököm.
- Mi? Mármint...itt? Alvás? Együtt? Nem kéne inkább taxit hívnom és hazamennem? Igazán nem akarlak zavarni - kérdezem de aztán kipillantok az éjszakába a teraszajtón át. Odakint a szél tépni kezdte a bokrokat, az esőcseppek borotvaéles vonalakká dőltek a gyér lámpafényben. Idebent pedig mellette lenni olyan...biztonságos. Nem tudok jobb szót erre az érzésre, de ha a közelemben van tényleg úgy érzem, minden szempontból biztonságban vagyok. Miért akarnék hazamenni egyedül abba a hideg, hatalmas ágyba a lakásba, ahol mindig attól tartok, egy éjjel Ryan rám töri majd az ajtót? Odakint amúgy is szakad az eső, hideg van és sötét. Még a hideg is kiráz a gondolatra, hogy ki kell oda mennem, szóval ismét felpillantok rá - Na jó. Hát én nincs az az ég, hogy oda kimenjek. Szóval, halljuk azt a szerenádot, maestro - ásítok bele a mondat végébe és mosolyogva nyújtózkodom egyet, hogy aztán elnevessem magam a kacsintásán és egy levegőbe dobott puszival jutalmazzam, és hagyjam, hogy a zene dallama és a hangja melegsége elmulasszon minden bánatot, kétkedést és az odakint tomboló orkán erejű szél hangját. Míg énekel, nem tudok mást csinálni, csak mosolyogni. Istenem, mit rejteget ez a fiú a világ elől? Miért bujkál és nem áll ki valahol a színpadra? Ezzel a hanggal lelátókat lehetne megtölteni, stadionokat kéne kibővíteni, ráadás előadásokat szervezni! Miért nincs még legalább öt aranylemeze, tizenhat platina albummal? Miért nincs még a neve a legnevesebb előadók közé jegyezve? Olyan erőteljes, olyan tiszta, a lágyabb részeknél mégis annyira puha és simogató, akár az olvasztott fehér csokoládéba mártott eper édes pezsgővel kínálva. Gyöngyözve öleli körbe az embert, megmelengeti, megcirógatja és életre kelti. Nem bírok csak úgy ülve maradni, hát felállok a kanapéról és a zongorához lépkedek lassan. Míg közeledek, őt nézem, és csakis őt. Ahogy énekel, ahogy átadja magát a zenének, eggyé válik a dallal, a zongorával, a billentyűkkel. A hangszerre könyökölve összekulcsolom a kezem magam előtt, és szórakozottan piszkálgatom hosszú, karcsú ujjaimmal a zongora fedelének zsanérját, s egy-egy hangnál amit kiénekel lehunyom a szemem és kiélvezem minden rezgését, ahogy átjár, ahogy a szívem is beleremeg. Aztán elhal az utolsó hang is, és máris hiányolni kezdem, legszívesebben azt mondanám, azonnal kezdje újra, de inkább csak szélesen elmosolyodom.
- Bravo! Bravo! Bravissimo! - tapsolok és lelkesen pillantok rá - Csodálatos szerenád volt. Remélem tudod, hogy még mindig kitartok a véleményem mellett. Neked színpadon lenne a helyed - búgom ellágyultan.
Ám valóban későre jár, és tényleg álmos is vagyok kicsit, így megfogom Ennio kezét.
- De ha aludni akarsz, és azt akarod, hogy én is itt aludjak, kénytelen vagy kölcsön adni egy inget, amiben alhatok. Vagy egy pólót. Vagy belegondolva, talán már csak egy lepedő jönne rám, de akár az is megteszi, mert ez a pulóver ugyan meleg és puha de ha ebben kell aludnom és farmernadrágban, lehet, hogy inkább átrendezem kínomban a konyhádat az éjszaka folyamán. Még ha ezért Stella a következő találkozás alkalmával kordont is húz közém és a konyha közé - nevetem el magam, és remélem, hogy ezzel nem megyek túl messzire, mert nem áll szándékomban pofátlannak lenni, de valójában tényleg nem tudok ebben a szerelésben pihenni. A nadrág szorít, a pulcsi alváshoz túl meleg, és tekintve, hogy a pulóver alatt...hát, fogalmazzunk úgy, hogy nem épp ahhoz készültem, hogy majd itt kötünk ki.
Így mosolyogva ásítok egy újabbat, aztán ha vezet, követem, ha várakozásra int, megvárom, feltéve, hogy tényleg nélkülözni tud valamit, amiben aludni tudok. Aztán hogy hol hajtjuk álomra a fejünket? Őszintén szólva, nem nagyon érdekel. De ha egyedül akar hagyni, lasszót kötök a lepedőből úgy rántom vissza magamhoz. Nem, nem. Most már el kell viselnie, ha tetszik, ha nem. Kell, hogy a közelemben legyen és legalább egyetlen éjszakára úgy érezzem, biztonságban vagyok.

szavak száma || [url=linkecske]outfit[/url] || ☽

Ajánlott tartalom · Re: Gapstow Bridge, 16:00 PM

» Building a bridge to your heart | Christine & Filomena