- De anyaaa, Marcipán már megint elvette a labdámaaaat! Jó idő, egy nap szabi (a mesében), és rakás gyerek. Rakás állattal! Az utóbbiak az enyém, szerencséjükre nem tőlem, mint ahogy a kölykök is annyira vér szerint az enyémek, hogy a nővérem génjeit viszik tovább. - Még egy nyafi és Apollót a hátsódra küldöm, vili? Nővérem tényszerűsége mindig is csodálatra késztetett, így csak napszemüvegben nyúlok az italomért és kortyolok egyet belőle. Mintha nem akarnám azt ajakbiggyesztést, majd felém fordulást annak venni, hogy ha anya nem, aakkor majd Greg bácsi! Mondtam már, hogy nem tudok érzelmeket olvasni? Így aztán iszom a sárgadinnye koktélom tovább, mint aki észre sem veszi, a középsőt. - Mintha az őrnn... alezredest hallanám – jegyzem meg csendesen, addigra már mindegyik kölök túllépet a siralmán és szaladnak a macska után, Pehely azt sem tudja, hova dobja magát örömében, hogy végre valaki foglalkozik is vele. - Halld is. Még egy ilyenről tudomást szerzek – egy kicsit ridegebb a hangja. - Tudom-tudom. Jössz a terepjáróddal és átmész rajtam. Fuccs az akciónak. Valójában a mosoly ott van a szája sarkában. Mindig is elfogadta, hogy egyszer akár sosem térek vissza, mint ahogy én is elfogadtam, a férje és a szüleink is, hogy esetleg ő sem, a következő bevetésről. Felemelem megint az üdítős poharat és koccintok vele, majd a felét felhajtom. - Nem húzza a macska farkát, mert az övét fogom! - nővérem elordítja magát én meg majdnem megfulladok a korty közben a röhögéstől. - Most mi van? Az lenne baj, ha nem lenne mit húzni...
A középsőt én raktam be a kocsiba, teljesen elpilledt a játéktól, még anya fánkja sem kellett, lekvárral, amit a többiek lelkesen megettek... az övét is. - Holnap behozod? - kiegyenesedek a kérdésre a kocsiból és úgy nézek a nővéremre. - Holnapután. Valami nem tetszik és utána akarok járni. Az egyik terv túlzottan hasonlít egy öt év ezelőtti szabadalomra. Nem a jobbik fajtából. - Rendben, az még belefér. Tudom... - tartja fel a kezét. - Ha nem férne bele, akkor is tojsz rá. - Egészen pontosan – vigyorgok rá. Még nézek utánuk, aztán a házba vesze az irányt, felmarkolva a kinti tálcát, már csak az volt kint. Ma még akarok tervező asztal felett is ülni, hogy haladjon a fejlesztés. Pehely a legjobb helyet találta meg az alváshoz: a konyhaasztal kellős közepét. Pedig azt hittem, már leszokott róla. Felnyalábolom, s a helyére teszem. - Apolló, szemüveg – annyira tudtam, hogy nem bírja ki, hogy ne nyúlja le a gép mellől, ahol hagytam. Ártatlan arc, aztán lelkesedés, látom, ahogy a nappali felé veszi az irányt, majd zajt. Inkább, nem akarom tudni, honnan szedi elő. - Kössz – megsimogatom ugyan a fejét, de a szemüveget úgy csippentem ki a szája közül. A konyhai melegvíz és a mosogatószer csodákra képes. A csöngőt meghallva, mind a két négylábú az ajtó felé szaladna. - Marad! - megszokásból veszem elő a fegyvert, aztán inkább visszateszem és a mosószeres létől csöpögő szemüveggel a másik kezemben nyitok ajtót. - Jé, téged is látni? Szevasz! - áll vigyorra a szám egyből, alaposan megropogtatva a hátát. Amit érdekesen teszek meg, ha valaki méretesebb nálam. - De gyere be, ne tedd itt nekem a szépet az ajtónál, különben az összes szomszéd csaj át fog jönni, van-e kávém. Szélesebbre tárom az ajtót, a két suhanc már ott toporog a nappali előtt, onnan kidugott fejjel, mert nagyon tudnak kíváncsiak lenni. - Mi szél hozott, monca erre, s mi ... - ma agyamra mentek a gyerekek. - szóval ne tartsd vissza magad – vigyorgok rá.
Az eredményt csak akkor nézd, ha a napnak vége és a munkád kész.
- Mr.FBI… téged itt látni? Bent? Az irodában? Megáll az ember esze – a nálánál majd’ másfél fejjel alacsonyabb kolléga úgy dörrent be az irodába, mintha hívták volna. - Érezd magad otthon, ne is zavartasd magad! – egyik kezében a tollal vezényelt a hívatlan vendég és az ajtó irányába, úgy, hogy közben a másikkal a feltűrt fehér inge ujját egyengette lefelé a csuklójához – Amúgy meg… Valakinek el kell végezni a piszkos munkát… nem tudom felvilágosítottak e már, hogy az itteni lét nem csupán a kinti futkározást jelenti, de néha bizony aktatologatást is meg kell ejteni, ha nem akarjuk, hogy ilyen szép szeméthegy tornyosuljon fel az asztalunkon. Ha nem, akkor én most mondom – az ő esetükben sokkal inkább munkatársi iszonyról lehetett beszélni, mint viszonyról. Jó szokásait megtartva és soha nem feledve, azokban a percekben is öt dolgot csinált egyszerre, így előzetesen avanzsálva magát a gyengébb nem jeles képviselői közé, ami a figyelem megosztását illette. Rick nem az a férfi volt, aki csak és kizárólag egy dologra volt képes, és tudott időt fordítani… már ami a munkát illette. Bezzeg, ha egy időben kellett volna kavargatnia a gáztűzhelyen rotyogó vacsorát, olvasni a receptet és oda-odapillantani a televízióban max hangerőn bömbölő hokimeccsre, a tudása minden bizonnyal kimerült volna a TV nézésében. Valamiért a hivatásának terepén sokkal könnyedebben és biztosabban mozgott, mint azon kívül. Hajlamos volt, és rendszeresen bele is fulladt a dobozok tetején, vagy épp azok alján felhalmozott és befizetetlen számlákba, vagy éppen legrosszabb szokásainak egyikekén, minden alkalommal megfeledkezett arról, hogy el kellene mennie bevásárolni, máskülönben ki kell majd facsarnia a hűtőt, hogy valamit előszedjen belőle. A civil énje sokszor köszönőviszonyban se volt azzal az ügynökkel, akinek magas alakja a sötétbarna íróasztal felett görnyedt, vele szemben a zord, gyanús tekintetű kollégának személyével. Csak állt, és meredt rá kérdő tekintettel, szája szegletében első körben sanda mosollyal, amit minél tovább fürkészett zöld íriszeivel, annál inkább gúnyosnak és számon kérőnek hatott. Széles vállát leeresztve addigi feszült tartásából, érces, reszketeg sóhajjal eresztette ki a feszülten bent tartott levegőt. A fém toll éles csattanással érte az asztal lakkozott, itt-ott kopottas felületét. - Mi van? Azért jöttél ide, hogy engem bámulj, vagy mondasz is valami érdemlegeset, amivel amúgy nem szoktál szolgálni? Máskülönben ahol érkeztél, ott találod a kijáratot is. Ennyire ráérsz? - Ugyan már, ennyire nem lehet sürgős. - Ha tizenhárom ügynek a felhalmozott aktája pihen előtted, mert fentről küldik őket vissza, akkor de, sürgős. - Rá se ránts! Tegyél le párat az asztalomra a leginkább esedékesek közül… inkább arról mesélj, hogy mi volt Vinssel? – a toll addigi szorgalmas sercegése alábbhagyott, és teljesen elnémult. - Tessék? - Hallottam hírét, hogy a semmirekellő előmászott a vackából, és a bocsánatodért esedezik. - Ugyan kitől hallottad? – ez esetben viszont képtelen volt a pókerarca mögé rejteni az érzelmeit, s mintha újra érezni vélte volna a vállába nyilalló fájdalmat, ami sokkal inkább lelki- és pszichés eredetűnek számított, mint valójában fizikai problémákat jelentett volna a számára. - Többen is ezt rebesgetik. Szóbeszéd járja róla, hogy talán visszaakarta könyörögni magát az osztályhoz. Szerintük komolyak lehettek a szándékai, mert… - … persze, az ember nyilván csak és kizárólag komoly szándékokkal mehet a másikhoz. Nem sört inni… nem… beszélgetni vagy meccset nézni. Igaz? - Persze. Ne játszd már a hülyét, Ryan! Mindenki tudja, hogy nem vagy te olyan könnyen megvesztegethető a sérelmeid tekintetében, hogy egy ilyen árulás után te csak nekiállj italozgatni meg cseverészni valakivel. Még, ha az a valaki Vincente is. - Na – mutatott rá, elhúzott szájjal ciccentett egyet, s még néhány macskakaparást valamint bélyegzőt megejtett az előtte sorakozó fehér papírok megjelölt részén. - Mi na? - Az imént válaszoltad meg a saját kérdésedet, és erősítetted meg a teóriádat, tökéletes emberismerő készségeidet – sandán vigyorgó képpel markolt fel jó néhány aktát az asztalról, s szeme sarkából látni vélte, ahogy az alacsonyabb arckifejezése pont úgy változott, mintha a hideg vízzel mosott, még mindig nedves alsógatyáját húzta volna magára – te vagy az utolsó, akivel Vincente és az én esetemről beszélni akarok, vagy fogok. Azt pedig hozzá tenném, hogy tök mindegy, hogy mit tett. Tök mindegy, hogy kit, mit és hogyan köpött aznap szemközt, a saját elveit vagy éppen engem, az osztályt, ez még nem hatalmaz fel téged arra, hogy gucsmold őt, a szádra vedd a nevét, vagy ítélkezz felette. Neked is szép kis bűnlajstromod van ami a becsületességet és a gerinctelenséget illeti, úgyhogy nincs miről beszélni. Ezt pedig leszel kedves megcsinálni és letenni az asztalomra, mondjuk… tegnapra. Ha megbocsátasz most viszont dolgom van, szóval – intett az ajtó irányába, minden finomkodás nélkül adva ki az útját…
…. ami pedig a dolgát illette, bizony volt belőle busásan, amihez pedig szükségeltetett egy rekesz sör, és néhány, emberesre dolgozott, szaftos húspogácsával, szósszal és egyéb finomsággal telepakolt hamburger. Laptoptáskája és annak mázsás tartalma hanyagul lógott a vállán, egyik kezében a papírtasakkal, másikban a sörrel nyomta be a csengő gombját, s talán őt lepte meg leginkább a gyors reakció, amivel Greg minden bizonnyal megdöntötte a saját rekordját. Hosszú hajszálai már-már glóriaszerűen lebbentek a levegőben az ajtó gerjesztette szellőben. - Engem is. Ritka kincs vagyok, ráadásul túl sokat tudok rólad… jobban kellene vigyáznod rám. Remélem rejtegetsz valami L’oreal fotózásra összegyűlt stábot, és ezt most lencsevégre kapták – bökött a fejszerkezete irányába, s széles vigyorral viszonozta a másik hátlapogató ölelését, mely az ő részéről elmaradt. Nem kockáztatta volna a hamburgerek épségét, és pont úgy Gregét sem azzal, hogy éket váj a hátába az üvegekkel. - És? Van? – kaján vigyorral tette fel az egymillió dollárt érő kérdést, s miután a küszöbről csak hamar beljebb tessékelte őt a tulaj, tekintete már kúszott is a magukat haptákba vágó ebekre. - Mikor utoljára láttam őket, még nem ekkorák voltak! Mivel eteted őket?Micsoda pokolfajzatok – bár nem állt egy hatalmas állatszerető hírében, a kutyákkal különösen hamar képes volt megtalálni a közös hangot, ellenben a macskákkal, akiktől jószerivel irtózott. Öntörvényűnek, bunkónak és fifikásnak tartotta őket, akik akkor és oda másznak ahova akarnak, úgy viselkednek az emberrel és minden mással, ahogy kedvük tartja. Bezzeg egy kutya ordított a valódi szeretetről, az odaadásról, és minden mozdulatukban, rezdülésükben benne volt a gazdájuk iránt érzett elkötelezett rajongásuk. Akkor is, ha az a gazda annak aligha volt nevezhető. - "Monca?" Mi van apukám? Öregszünk melegszünk? Gondoltam a nyakadra nézek, élsz-e még, hallottam egy s mást az utóbbi időkről… fogytál is ahogy nézem, szóval jól éreztem, hogy szükség lesz ezekre – emelte Greg arcának magasságába az illatozó papírzacskót – fejenként egy-egy kilós húspogácsa. Ropogós saláta, paradicsomkarika… és annyi szósz amennyit nem szégyellnek rátenni. Tudod miről beszélek? És néhány igazi, cseh barna sör… ssszz… gondoltam megosztom veled a portékámat. - a kegyelemdöfést és a késő esti munkát még nem akarta virítani... ami késik, nem múlik.
Véleményem szerint mindenki céllal kerül oda, ahová. Akár Apolló és Marcipán hozzám, a baleset előtt, vagy Pehely a kezelések során, és persze, a szemüvegem az asztalra, hogy aztán legyen, aki unalmában, jól megrögzött szokása szerint, lenyúlja és bezsákmányolja. De tuda, hogy azt keresem, tudja! Gyerek sem kell nekem ide, hogy megmentsem magam az unalomtól, van három is! És persze, tesznek arról is, hogy hamar visszaszerezzem a formám. Különben lobognék utánuk, mint a győzelmi zászló.
Másvalaki sem ad okot az unalomra, ugyanakkor az érkezésének ugyanúgy örülök, ezt a képemre kiülő széles vigyor is mutatja. Kételkedő hunyorgást kap válaszul, noha nem kívánom az ajtó előtt szobroztatni ennyi cuccal, de ezt a riposztot még bevágom. - Túl sokat? És mi lenne az, elárulod nekem? Ezen nem múlik, lesz, aki vigyázzon rád, ha nem zavar, hogy megrágcsálják a cipődet - aztán először értetlenül meredek rá, mert hát a fejem felett sok minden tud lenni, de L´oreál csak egy van a vidéken. Felfelé is nézek, azt követően az ő feje fölé. - Csak téged vártak, hogy azt a Rapunzel hajlobogatást lekaphassák, amit a hajad művelt, hogy meglibbentette a szellő. Hála a vákuumnak, ami... - de abbahagyom, vigyorral, csak ugratásnak szánom a kiselőadás kezdetét, amit nem folytatok. A hajamat nem engedtem levágatni. Cukkoltak vele, aztán egyszer brahiból elmentem lenyírt hajjal. Visszasírták a régi fazont, ami szerencsére még belefért a kötelező maximum hosszba. Azért nem szeretném, ha a szememet takarom a hajammal, vagy a fülemet a sisak alatt, aztán se kép, se hang. - Kávém, vagy csajok? - Kérdezem vissza kajánul visszapillanatva, mert az a kása forró és a labdapassz is magas. Apolló és Marcipán már ott toporog, de amíg le nem pakolódik Alarick, addig nincs körberajongás, mert nem csak a gyerek képes beleborulni a lekváros fánkba... - Hát várjál. Most hogy mondod, ott... mintha még lógna ki egy kisujj – nézek műkomolyan Apollóra, aki a ránézéstől még a szája szélét is bekapja, úgy figyel. - Biztos valamelyik sminkesé, aki meg akarta igazgatni a bajszát. Ahogy lepakol az asztalra, a két várakozóra pillantok, akik máris jönnek körbeszaglászni nagy vidáman Alarickot. Kedvelik, szó se róla, de leginkább játszani szeretnek vele. - Mondd, nem akarod véletlenül, hogy a te kislábujjad is kikandikáljon Marcipán szájából? Úgyis kajaidő van – majd lekönyökölök az asztalra, tenyerembe támasztom állam és úgy nézek rá kíváncsian. - Meg is osztod velem, mit hallottál, vagy kapok egy lukat az oldalamba? - Majd felegyenesedek, helyettem Marcipán és Apolló követik Alarick mozdulatát, ahogy a zacskót emelgeti. Én is érzem az ínycsiklandozó illatokat, na de őőők! Meg is nyalják a szájuk szélét. - Te meg mintha – sandítok a hasára. - Mintha télapó szerepre készülnél – emelem a hasam elé a kezemet. Tény és való, fogytam, és még most sem szereztem vissza a súlyomat, és ez várható is volt. Már-már elkapnám a zacskót, bele ugyan nem nyúlnék, megállok a mozdulatban, gyanúsan rásandítok. - Mondd csak, van még valami, amiről tudnom kell? Gyanús vagy nekem, haver – még a szám is ”csücsörítem”, kifejezve gyanakvásom, a szemeimben ott a vigyor. Bármi is az, a társasága a fontos. - Nem hozok tányért, mert úgy egyik sem veszi el tőlünk, pedig tanítom ám őket A menhelyi lét hátránya néha visszaköszön, de csak tányérról csennek, a zacskót mindig békén hagyják. - És mert tuti biztos, hamar felfaljuk. Egy kiló husipogi meg sem kottyan nekünk – vigyorgok rá. - Pláne klassz sörrel – a barna sör, pláne a cseh, és máris megkívántam mindent. - Konyha? Nappali? - Nekem mindenhol jó, csak utóbbi esetében együtt cuccolunk át a munícióval a kezeinkben.
Az eredményt csak akkor nézd, ha a napnak vége és a munkád kész.
Sokan talán úgy gondolják, hogy egy ügynöknek, legyen az bármiféle is, nem lehetnek ellenségei. Azért mert a jót, feladataként az igazat szolgálja, nincs, aki célkeresztjébe vehetné. Azért, amiért az állam előtt tiszteleg a semmihez nem hasonlítható hűségével, ugyan olyan mérhetetlen védelmet kap ő is a teljesítéséért cserébe. Mert az jár, és dukál. Ám nem különb, egy félreértelmezett és buta tézis az, hogy mindazért cserébe ha az emberek jóllétéért küzd, az igazságért igazsággal felel, és aszerint is büntet, láthatatlan pajzsot von köré az állam és annak hatalma. Óriási tévedés, amiről pedig Alarick is, bármikor ódákat tudna zengeni, noha képtelen lenne arra, hogy megszemélyesítse a saját maga tébolyult ördögét, ami sokkal nagyobb erő birtokában van, mint egy egyszerű, marionettbábuként mozgatható ember. Az ő örök, és állandó ellensége nem bombákkal dobálózik, s nem fegyverekkel lövöldözik. Az időnek lett a birtokosa, ami minden állandó alkalommal ellene fordul, és elemi erővel veszi át felette a hatalmat, olykor pedig az irányítást. Ellene van a civil életében, az egyszerű, farmernadrágos, edzőcipős mindennapokban. Az irodában négy fal közé zárva, számos papírtorony között kuksolva, vagy pedig kint a „terepen”, ott, ahol minden az időzítésen múlik… ahol életekért kell felelnie, s ahol ítéletet kell hoznia a rá ruházott hatalmánál fogva. Ott, ahol mindig és mindenkor a legjobbját kell nyújtania, s ahol tényleg… tényleg minden egyes perc nem kisebb súly és teher, mint „versenyfutás az idővel”. Ha későn mozdul, vége lehet mindennek. Egy rossz pillanatban időzített lövés. Tékozlásból eredő hiba. Kapkodás, túl hamari cselekvés, rosszul meghozott döntés és vége a dalnak. És, ha valamit, hát a Greggel való közös munkát, és a barátságukat ugyan úgy illette ez a bizonyos "idő körforgása" téma. Mikor is kezdődött? Egy éve? Kettő? Három? Nyolc, vagy még annál is régebben? Mit tudta ő? Annyi volt biztos csupán, hogy nélküle nem szimpla megoldatlan „rejtélyek” és fárasztó, éjt nappallá tévő robotolások álltak volna a háta mögött lezáratlanul, de vele együtt életeket felkavaró katasztrófák is. Greg nem csak munkatársa, nem csak kollégája lett az évek alatt, de - a maguk elfuserált módján - a barátja is, akire támaszkodhatott. Akivel ihatott, jókat és nagyokat ehetett…miközben – természetesen – változatlanul, töretlenül ott lengedezett a levegőben a hivatásuk műfaja is. Mert egyik se működött anékül. - Ha elárulnám… nem kellene annyira odafigyelni arra, hogy ki merre csatangol, ez esetben pedig fele annyit se találkoznánk egymással, mint amúgy - villant ezer wattos vigyor az arcán, s bár ordított róla, hogy csak a bolondját járatta a másikkal, azt viszont ijesztő lelkesedéssel tette. Túl hosszú, és túl komoly témákat érintő „sok óra” állt már a háta mögött ahhoz, hogy azokban a percekben is egy begyepesedett ügynök képében tetszelegjen a srác előtt. Na meg, a haverja volt, miért is tette volna? – hé, a cipőm tabu! Milyen nevelést kaptak, ha rárabolnak? Tudtommal ez az első, amit az ember megtanít a kis „ölebeknek” a szobatisztaságot követően. Nincs cipő rágás – mutatott a bogárszemekkel pislogó ebekre tettetett fenyítéssel, nem sokra rá pedig a hajának sürgető helyreigazításával ténykedett. - Az, vákuum… okoska. Inkább ezt csinálja mint, hogy a maradék, összeaszott kis agyamat szippantsa ki a koponyámból, ami a mai napot követően még maradt odabent – talán akkor látszott rajta először az, hogy komoly, közel hetvenkét óra áll a háta mögött, aminek még mindig nem volt vége. Sőt, úgy is lehetett volna fogalmazni, hogy a nagyja még hátra volt, amit pedig szeretett volna Greggel együtt megvitatni. Nem szimplán több szem többet lát módon, de a szakértelmére való tekintettel is. A kérdésre kérdéssel feletl, ő pedig elhúzott szájjal vetett egy pillantást a háta mögé. - Csajok, természetesen. De csak azért, mert ciki lenne, ha azt mondanám, hogy jelen állás szerint mindennél szebbnek, és szexibbnek tartanám egy jó öreg kotyogós kávéfőzőnek a semmivel össze nem hasonlítható darázsderekát, és a benne rejlő vad… nyers erőt – nem bírta ő se vigyorgás nélkül, noha ordított róla, és nem csupán a soknapos borostának köszönhetően, de a zöld íriszeinek tompa, erőtlen csillogásán keresztül is az, hogy hulla fáradt volt. Ennek persze igyekezet nem túl nyilvánvalóan hangot adni, vagy pedig figyelmet szentelni. "Mert amiről nem veszünk tudomást, az természetesen nincs is" - tartotta. Ennek tudatában pakolászta le a magával hozott holmikat a legközelebbi alkalmatosságra, s már perdült is a sarkán, hogy térdre ereszkedve az ördögi jószágok előtt, cucogva édesgesse magához őket közelebb. - Ugyan, nem vagytok ti olyanok, igaz? De legalábbis nem hagynátok a szörnyű tetteitek után bizonyítékot – dögönyözte át a karcsú, mégis izmos testüket, majd pedig az állukat vakargatta. - Mhmm… legyen elég annyi, hogy tudok róla, hogy majdnem fűbe haraptál. Gondoltam küldök egy csokor virágot, de nem tudtam eldönteni, hogy a „Gondolok rád” rózsa vagy a „Sosem feledlek” liliom legyen a legmegfelelőbb. Az egyik… hogy is mondjam? – gondolkodott el, miközben az egyik, leheletnyit talán kezesebbnek tűnő ebet közelebb húzta magához, hogy a pocakját vakargassa tovább – elég meredek, "too much" lett volna, a másik meg, mintha a temetésedre szántam volna. Már csak egy „bocs, ezt benéztem” üzenet kellett volna a kis kártyára. Jól van a lényeg, hogy az utóbbi hónapokban azt se tudtam, hogy hol áll a fejem, de minimum olyan érzésem volt, és van még most is, mintha két fejem lenne és a nagyobbat zártam volna belülre. Minden esetre tényleg örülök, hogy egyben látlak – valamelyest komolyabbnak, annál inkább őszintének tűnt, főleg ahogy tekintetét a kényeztetést élvező állatról a fürtösre emelte. Megpaskolva a kutya feje búbját felegyenesedett, és újra meg újra meglegyezgette a levegőt a magához ragadott, hamburgerekkel teli zacskóval. - Khmpff – horkantott – én meg a gyanú? Glória van a fejem fölött, haver – a biztonság kedvéért még a feje fölé is bökött egyet, így jelezve, hova kell képzelni azt az amúgy nem létező angyali kiegészítőt – nekem aztán édesmindegy, ha mereszteni fogják a szemeiket, én úgyis elfogom rontani őket, és kezdheted elölről a nevelést – mert ki lenne képes megállni, hogy a könyörgő tekinteteknek eleget tegyen? - Ha egy mód van rá oda, ahol elfér nagyjából… három bibliára való papírkupac és akta, egy laptop és néhány furcsa kis kütyü, amik nyakamat rá, hogy rögtön izgalomba fognak hozni. Ja meg a sörök és ezek – sűrű biccentgetéssel jelezte a hamburgerek fontosságát, és ahova intette őt Greg, oda követte, és vitorlát bontott. Zacskó ide, sörök oda, mázsás táska amoda. - Amúgy meg a szimatod nem csalt… nemmm azt mondom, hogy „lenne egy kis melóm a számodra”, de mindenek előtt… lenne egy kis melóm a számodra. Kutakodtam egy kicsit egy lezárt, de eredménytelen ügyben, néhány évvel ez előttről – penderített elő egy furcsa szerkezetet a táskájának mélyéből. Érdekes, az ő tenyerének méreteiben teljesen elenyésző kis tákolmány volt. Mintha valamiféle túl modern, más világból, vagy pár száz évvel előttük járó jövőből visszaküldött kis ketyere lett volna… - kíváncsi lennék a véleményedre.
Mindenkinek van teóriája és elképzelése, milyen is, ha a az ember a krémek krémjébe tartozik. Puccolhatnék a manhatti lakásomban, járhatnék partikra, rendezhetnék magam is, járhatnék golfozhatni. Helyette puccolok poros sátrakban, hőségben, pattanásig feszült idegekkel várakozva a megfelelő pillantra, ülök a tervező asztal, vagy a gépem előtt, s a meghívottak listája helyett a hadiipar rejtélyeibe, vagy egy fegyver tervrajzába temetkezem, a golfütő helyett pedig tervrajzokkal dobálózom és fegyvereket lendítgetek. Nekem ez jelenti azt, hogy oda tartozom, ahová. S így nem jöhettem volna egy olyan csapatba, amely végül még ezek után is összetart. Ez az igazi bajtársiasság, nem a koktélpoharak emelgetése! Megúszom a savanyú ábrázatokat s cserébe, kivéve, mikor akció van, nagyon akció van, humort s jókedvet adok s kapok. Ebbe a csapatba Alarick tökéletesen belepasszolt. Ész, kitartás és humor, a szaktudás mellett. Cserébe sosem hagytuk unatkozni. Az évek alatt összecsiszolódtunk, s a fene mondaná, hogy éljen a rutin, de azért az nagyon jól tud jönni, ha értékes másodperceket nyerünk azzal, hogy ismerjük a másikat. Az évek alatt, a húzós akciók közepette a jó barátság is kialakult közöttünk, s képtelen vagyok megunni a közös... általában és a vége mindig meló, de hát ez már hozzánk nőtt, mint a terepi ruha. Hunyorítok rá, adva az értetlent. - Tehát nem jutott el hozzád a képeslapom, várjál.... azt hiszem valahol Közel-Keleten szürcsöltem koktélt a tengerparton. És kihagytaaad. Káááár – közben vigyoroogni kezdek, mert ahogy ő ugrat, úgy én is. - Mmmm – vetek rá sokat sejtető arcot. - megtanulták. Kaptak profi kiképzőt. Ez náluk a feltétlen szeretet jele, s kevesen részesülnek ebben a kiváltságban. Tudni akarják, milyen a cipődben lenni – vigyorodom el a végére. Műkomoly képet vágok, némi műdöbbentséggel. Látszik rajta, hogy nem tíz órája van fenn és nem tíz órás meló van mögötte. Ebben hasonlít rám: minél fáradtabb vagyobb, annál... kreténebb és kreatívabb. És mert addig gyűrjük a dolgot, míg végül ki nem simul, s nem látjuk át a teljes mintázatot. - Miért? Még maradt benne valami? - meglepetten kérdezem. Ha mindenki csak a tizedrészével bírna, mint ami az övében van, egészen működőképes lenne a világ is. Végigvizslatom visszafordultamban a konyha felé menet. - Már csak az a kérdés, hoooogy... mondanád is? Amúgy van csaj, csak hogy megnyugtassalak, noha darázsderékkal valószínűleg nem bír. De isteni szőke és vadító zöld szemei vannak. Vad, nyers erő is van benne, olykor olykor – s igazat is mondok, hiszen Pehely tökéletesen illik a leírásomra. Kedvelem a két rosszcsontot és Pelyhet is. Apollónak és Marcipánnak szükséges volt trénert keresni, s már nagyon várom, hogy a nagy szigornak vége legyen, mert sosem bírtam a parancsolgatást. Se adni, se kapni. Nekik állítólag kell, pedig nem foglalkoztatott az sem, hogy kész aknamezőt építettek az udvarban, seperc alatt s képesek voltak olyan kupit csinálni percek alatt a házban is. Energia levezetés, kíváncsiság. Majd kinövik. Azt a szeretetet és ragaszkodást, amit a szemükben láttam az első percben felém, noha én aztán ezekhez nem értek, felülírta az amúgy nem létező bosszúságom. Alarickot pedig kedvelik, márpedig kevesekkel haverkodnak, inkább védenek tőlük. Elnevetem magam, mert Apolló még elégedetten is mormog arra, hogy eltüntetnék a bizonyítékot. - Lehet, ők is élveznék a nyomeltűntetést. Egészen jók felderítésben – teljesen odáig vannak a törődésért, amit Alaricktől kapnak, el is nézegetem. Akivel éppen nem foglalkozik, az pedig Apolló, beszalad az egyik szobába, s máris szalad vissza egy lasztival. Közben csak hallgatom a szavait. Még sosem voltam annyira közel ahhoz, hogy megjelenjen számomra a vége felirat. Jólesően hallgatom a humorizálását és a záró akkordot is. Megvan az élete neki is, nem rohanhat minden percben, ha úgy szeretné, oda, ahova ő akar. Mégis gondolt rám. - Rájöttem közben, hogy se nem kecske, de még csak tehén sem vagyok, hogy beleharapjak, így kiköptem – vigyor helyett mosoly van a képemen és meghatottság jele még benne van. - A kiskártyára a ”bocs, ezt benézted”, valahogy jobban hangzik – válik szélesebbé a mosolyom. - Ó, azon segíthetünk! Van csap, majd kinyitjuk és akkor legalább a két fejed egyforma lesz! - most már vigyorgok. Az érzelmek sosem voltak az asztalom, s hogy megemlítette, s hogy gondolt rám, nekem ez sokat jelent. - Ahha, láááátom, csak úgy ragyog. Rá nem tudok nézni – vigyorgok. - Előre szólok. Nem aprózzák el. Könyékig fogják cuppantani a kezed, ha adsz nekik a kunyizásnál. De szeretnek, csak tudd – ami eléggé szemmel látható, ahogy viselkednek vele. Aztán csak biccentem oldalra a fejem, sokat jelentő pillantással. - Ki is mondta az imént, hogy glória van a feje felett? - de a vigyorom ott van. - Kütyü? Milyen kütyü? Te is tudod, mivel tedd izgalmasabbá a napomat! - Dörzsölöm a tenyeremet. Kütyük mindig jöhetnek és Alarick jelenléte rá a garancia, hogy nem kenyérpirítóról van szó. A konyhában nagyobb az asztalfelület, s mindig letakarítva, mert akkor annak ugyan már nem kelne lába, de nem akarom a négylábú társaságom azzal szivatni, hogy elöl hagyok nekik tiltott dolgokat s tennivalókat. - Itt bőven elférünk – az egyik fiókból üvegnyitót veszek ki, hogy kéznél legyen és egy tucat szalvétát, mert a papírok maradjanak olyanok, amilyenek voltak. Veszek két sört és kinyitom, az egyiket a keze ügyébe helyezem. Segítek neki felpakolni a cuccokat az asztalra, az asztalt körbeveszi pár, támla nélküli szék, a reggeliket és az éjjeli nasizások részére elég pihenést adva. Elégedett képet vágok. A szimatom nem szokásom, hogy becsapjon, már csak azért sem, mert ritka alkalom, hogy úgy döglődjünk a kanapémon, vagy stégen, hogy csak sört vedelünk és növeljük a hastérfogatunkat, csökkentve az iq-unkat. - Desszertnek egészen jól hangzik. Kérem a részemet – csapkodok finoman az asztal közepére, ahova várom a melót. Aztán csak félrebiccentett fejjel nézem a kütyüt, amivel elsőként lep meg. Megbabonázottan, mint egy hatéves Karácsony reggelén. - Hol bukkantál rá? Ez melyik ügy? - Kezem pedig engedelmeskedik kíváncsiságomnak, abban, hogy a kezeimbe kaphassam a kicsikét és megszeretgessem, akármi is az. Tervezőként és speciális technikai egység tagjaként sok minden olyan megfordul a kezem alatt, amiről másoknak még halvány gondolatuk sincs. Előrébb kell járnom még a tervezőknél is gondolatban, nem azért, mert szeretek annyira okos lenni és elvinni a showt. Láttunk már nem túl jó következményeket találmányokból, amelyek rossz kezekbe kerülve, a nagyszerű találmány lehető legrosszabb oldalát juttaták érvényre. Megforgatom, alaposan körbenézem a külsejét. Nem a legjobb elhamarkodva bármit csak úgy felnyitni, feltörni, még képletesen sem. A kapkodás és a türelmetlenség mindennek elrontója. - A papírok ezzel a szépséggel hozhatók összefüggésbe? - az agyam kidobott minden fáradtságot, mindent, amit a nővéremmel beszéltem. Határidőre vonatkoztatva. Hiszen az idő viszonylagos, nemde?
Az eredményt csak akkor nézd, ha a napnak vége és a munkád kész.
Arckifejezését látva, mintha elgondolkozott volna egy pillanatra - hiszen mi másról árulkodhatna egy felfelé kamillázó tekintet, vagy pedig a vékony vonallá préselt ajkak - de végeredményében az arcán kerekedő vigyor megerősíthette a másikban: minden komolyságot mellőzött fejben, s pont így tette szóban is. - Minden bizonnyal megérkezett, és ott van valahol, csak hát… - tudta jól, hogy a másik is az eszét játszotta - túl sok doboz púposkodik a fal mellett, ahova minden alkalommal, elolvasás nélkül beszórom a postáról érkező papírokat. Sebaj! – játékosan, kissé talán flegmán horkantott – „Winter is coming”, jó lesz begyújtani a nappali közepén, ha addig se jutok el odáig, hogy belehessen kötni a fűtést. Amúgy meg, szórakozz a nénikéddel! Akkora Itech guru vagy, légy oly’ kedves és ne az erdők irtásában vedd ki a részedet apukám, hanem pattintsd elő valamelyik magas kategóriás kütyüdet és dobj e-mailt. Gyorsabb, nem veszik el abban az esetben sem, ha kitörne a ki tudja, hogy melyik és hányadik, világháború, vagy a kínaiak úgy döntenének, hogy tönkre vágják a létező összes, Amerikába tartó postai útvonalat. Tudod, a mai világban már semmi sem biztos, ami nem a hálón történik… - még a szemét is forgatta a hülye blama szövegelése közben. Tény és való, hogy Kína és az Államok meglehetősen haragvó pillanatokon mennek keresztül az utóbbi, majdhogy éveket számláló, hosszú-hosszú hónapjai alatt, de ez még nem jelentette azt, hogy az Internet világa sokkal megbízhatóbb lenne. Sőt, mi több. Ő maga is, a munkáján keresztül láthatta és tapasztalhatta, hogy mi mindenre képes az internet és a kiber világ. Ha valamiben hát, hiába ez a modern világ mozgató rugója, hát a hálóban nem lehet elég biztos az ember, de legalábbis abba nem fektetheti a saját maga bizalmát. Ebben a világban mindig, és mindenhonnan veszély leselkedik az emberre, még onnan is. - Hát, választhatnának jobb cipőtulajdonost is nálam… nem olyan felemelő és hálás dolog, szóval nagyon rossz választás – magyarázta sokkal inkább a négylábú jószágoknak, mintsem a gazdájuknak, mégis nyilvánvaló volt, hogy ő volt a célközönsége. A feltételezésnek pedig igyekezett elébe menni, miszerint ő maga nem látta olyan fényesnek a helyzetét. Persze ezt nem akarta akkor és ott kifejteni. Greg maga is jól tudta, hogy miféle katasztrófaövezet az élete azóta, hogy a társa, a legjobb barátja és lelkitársa alá vágott, és kis híján az egész egységük a süllyesztőbe került. S nem csupán az akkori, esedékes ügyük miatt, hanem tényleg, valóban, mindahányan közel álltak ahhoz, hogy fűbe harapjanak. Greg kérdését hallva felnevetett. - Nyomokban talán tartalmaz valamit. Amúgy meg, pont ez az, ha nem tartanám cikinek, hogy a kávé mostanság jobban éltet, mint a szenvedélygőzös éjszakák, akkor persze, mondanám. Addig meg próbálok úgy tenni, „mintha”… De az az igazság haver, hogy – cicceget, sziszeget – jobban kedvelem a szép, barna, meleg tekinteteket. Tudod azt a fajtát, amiről elsőre is le rí, hogy megbízható a tulajdonosa – akár azt is mondhatta volna, hogy az exe barna szemei számára a legkedvesebbek, vagy épp a kedves munkatársáé, akivel olyan sűrűn ütik el egymás társaságában az időt… ilyen, vagy olyan módon. - Ebben egészen biztos vagyok. A zord, szigorú külső ellenére olyanok, mint azok a habókos kis kölyök ördögök, akik semmi másra nem vágynak, csak a gazdi figyelmére és szeretetére, törődésére. Na meg a hasuk gömbölyűségére és az elégedettség érzésre, már ami a kaját illeti. Míg Marcipán hasát vakargatta, szeme sarkából azt figyelte, ahogy a másik előcsámpázik egy labdával. Ám mégis, kizárólag Greg szavai voltak azok, melyek visszhangoztak a fejében. Megértette őt, hiszen számos alkalommal volt már szerencséje neki is megtapasztalni, hogy milyen is a másvilág hívogató szava. Utálta az érzést és a tudatát is annak, hogy tényleg, bármelyik pillanat az utolsó lehet a számukra. Azt, hogy talán egyszer eljön majd az ideje annak, hogy nem lesz visszaút, és nem lesz, aki a segítségére siessen. Viszont azzal is tisztában volt, és komolyan úgy is érezte, hogy inkább hagyná ott a fogát bevetés közben, mások, civilek vagy a társai életét mentve, mint, hogy betegség, közúti, vagy bármi másfajta baleset végezzen vele. Csúfos játékot űzne vele az élet. - Nagyon helyes. Azért meg kell hagyni, elég sok befejezetlen ügy van még, ahol szükség van a hülye fejedre… és különben is – egyenesedett fel a földön hentergő kutyától, miután még egyszer-kétszer megpaskolta annak bendőjét – ha előttem mersz elpatkolni, a síron túl nem leszünk ám ilyen jóban mi ketten! – mutatott hol Gregre, hol magára, s ezt véresen komolyan gondolta. Ugyan a fiatalabbik munkájának is megvolt a maga veszélye, ráadásképpen ő is elég sokszor fordul meg terepen, de még mindig Rick volt az a személy, aki élesben tette tiszteletét számos eszement gyilkos, pszichopata vagy pedig teljes mértékben a bevetésieknek szánt munkálatokban. Járt már pillangó a veséje mellett, kis híján abban… táncikált aknákkal teli mezőn, s teljesített szolgálatot ide-oda repdeső golyók kereszttüzében. Szakadt be a dobhártyája, és repült métereket kisebb-nagyobb detonációkat követően. S ha mindez önmagában nem lett volna elég, még a saját társa is ellene fordult, aki kis híján a vállába eresztett golyó segítségével véreztette ki, mint egy állatot. Így hát úgy ildomos, ha ő rágcsálja meg előbb azt a bizonyos fűcsomót. - Mernének nem szeretni – kacsintott a blökikre, akik nagy egyetértésben, nyüsszentve billentették félre a fejüket, tekintetükben a kérdéssel: miért akkor mi lenne? – bőrcsizmát csinálnék magamnak belőlük – aligha volt komolyan vehető, és nem is akart az lenni. - Zseniális, csodakütyük! Nem mindennapiak annyi biztos, ellenben olyanok, amivel mindeddig nem tudtak, vagy csak nem akartak semmit se kezdeni. De talán összefüggésbe hozhatók egy új üggyel kapcsolatban - A lényegesebb dolgokat közben az asztalra helyezte, s míg Greg az üvegnyitóval mókolt, ő úgy szolgálta ki magát tányér ügyileg, mintha otthon lett volna. Két, méretes lapostányért bányászott elő az egyik szekrényből, s azokra kiosztotta a hamburgereket, melléjük a dobozokba pakolt sültburgonyát. Csodás illata volt mindkettőnek, mégse ez volt az, ami igazán érdekelte őket, sokkalta az apró kis „izé” vagy „valami” gúnynevet viselő kütyü. - Sawyer ügy… legalábbis, annak az aktái között találtam. Gondolom emlékszel a két évvel ez előtti ügyre, amikor az egyik NYPD egység istentelen mennyiségű fegyvert birtokló csempészbandát kapcsolt le, hátuk mögött hagyva öt hullát – visszaemlékezései közepette kezdte el kicsomagolni a saját maga szendvicsét - Kanadába vitték volna a portékájukat, ahonnan pedig a tengeren túlra indították volna mindet. Bár a fegyvercsempészetet teljes egészében felderítették, az elkövetők azóta is hidegen vannak, de volt még egy furgon, tele ilyen, és ehhez hasonló szerkezettel. Csúcstechnológiás számítógépek, ilyen-olyan mesterséges intelligencia és társai… ez is egy onnan. De, hogy miért került ez elő – hüvelykujjáról gyorsan eltűntette a cseppnyi ketchupot, majd az egyik, papírkötegekkel teli mappát felpattintotta – két héttel ez előtt, Kanadából érkezett furgonokat foglaltak le a vámosok. Nincs se tulajdonosuk, legalábbis eddig nem találtak senkit, akit a járművekhez köthettek volna… se rendszám, se más… a térfigyelőkamerák rejtélyes módon abban a néhány napban elfelejtettek működni a határon, szóval nem rögzítettek semmit. Ami megint csak érdekes. Egyszer csak „oda lettek”. Ugyanolyan évjáratú, márkájú kocsik, mint amiket annak idején találtak, és amivel Kanadába tartottak. Ugyan olyan high-tech holmikkal. Köztük ilyenekkel – mutatott a Greg kezében lévő masinára, s ezzel együtt odatolta elé a járművekről és a lefoglalt technológiákról készült képeket. Volt néhány – nem vezetnek sehova. Tudom, olyan nem létezik, hogy valamin nem hagynak ott ilyen-olyan módon „ujjlenyomatot”, és dolgoznak is azon, hogy valamiféle szimatot fogjanak, de egyelőre semmi. Ami furcsaság, hogy megint előkerült egy beazonosíthatatlanságig roncsolódott, gyakorlatilag elszenesedett hulla, pár száz méterrel a járművektől. Szóval bátorkodtam kihozni egyet, hátha te „belátsz” a színfalak mögé, és elvinnéd velem az ügyet. Tudom, neked is van bőven dolgod, nem is kötelez rá senki... de tudom, hallgassak, már azzal, hogy a kezedbe adtam, belementél - pimaszkodott, s belendített egy steak burgonyát a szájába.
- Jól van, jól van, megjegyeztem, velem nem akarsz koktélozni, ezek után ne is várd, hogy meghívjalak egy körre, kispajtás – aztán ránézek, mint aki csodálkozik. - meg tudod nyitni az e-mailt? Ha ezt tudom.... - kíváncsian félrebiccentem a fejem. - Biztos? - a világháló is sebezhető, erre én vagyok az egyik példa, de leginkább a pajti a csapatban, briliánsan hackel, mindig tanulok tőle újat. S Alarick is tudja, miként működik az a világ is, nemhiába volt velünk párszor, ha olyan területre volt szükség. Így részemről teljesen ugratás az egész, mint ahogy a soha fel nem adott képeslap is. - Unatkoznának egy átlagos életűnek a cipőjébe lépni – vigyorgok, hiszen tudom, min ment át az utóbbi időben ő is. Már csak azért is érzem át, ami nálam ritka, hiszen én és az érzelem, mivel jó egy éve iktattuk ki az egyik téglát a csoportban. És nem, egyáltalán nem kíméletesen. El kellett vágni az összes szálat. Már-már úgy gondoltam, hogy a bizalom végül megroppant a csapatban, de nem így lett, amikor végül együtt megjelentek nálunk, hogy akkor átkéretik magukat oda, hozzánk. Mi is nyomoztunk utána, megoldható-e, de tartottunk attól, hogy nem akarnak. S látszott rajtuk, mennyire örültek, mikor rájöttek, mi is ezt szerettük volna. - Bocs, Pehely, nem lettél az esete – húzom el a szám, játékosan, mire a kanapé mögül egy halk nyávogás hallatszik. - Ellenben, ha már barna szempárról van szó – mutatok a két kutyára. - Náluk megbízhatóbbak kevesen vannak – kacsintok Alarickra. Hálás vagyok azért, hogy az életembe kerültek, rengeteget segítettek, jelenlétükkel, hülyeségeikkel. - Tökéletes jellemleírást adtál róluk – nevetem el magam. Le sem tagadhatom, hogy kedvelem mind a két ebet és persze Pehelyt is, aki még mindig a kanapé mögött van, nem jött még elő. Marcipán még úgy marad, figyelve Alarickot, szemeiben ott sugárzik a várakozás, hogy kér még a figyelemből, mint ahogy Apolló is ledobja maga elé a labdát és úgy néz rá. Elrabolta Alarick őket, már most látom. - Ó – vonom fel jobb szemöldököm érdeklődéssel. - tehát a hülye fejem. Kellően dícsérve érzi magát – vigyorgok. - Vigyázz, nehogy szellemként kísértselek. Még a végén hamarabb átruccansz hozzám, hogy eldiskurálj velem. A pakliban benne van, hogy előbb megyek el, hiszen ez az életem, ezzel foglalkozom. Versenyt nem fogok belőle csinálni, sosem voltam versenyző, mert a legjobb akartam lenni, mások méregetése nélkül. Magam maximumám akarom adni. S nem, nem vágyom arra sem, hogy Alarick menjen el előbb. Neki is jár a nyugalom. Mintha mi aztán olyanok lennénk. Erre tovább vigyorgok. - Arra befizetek – nem lenne szíve bántani őket, tudom és a két rosszcsont is tudja, mert le nem vennék róla a szemüket, s pontosan azért, mert pajtásnak tartják. - Csodás desszertünk lesz! - Dörzsölöm a tenyerem elégedetten. Alarick feltalálja magát a konyhában, eleve szeretem, ha nem érzik feszélyezve magukat, akik hozzám jönnek. Mindent megtalálnak a helyén, ami szükésges. - Lehet, inkább nem tudtak – hiszen nekem is megvan a saját területem. Mást adnának a kezembe, ellenék vele, de alig jutnék olyanra, mint aki valóban benne van. - Uh, a zacsiban is ínycsiklandó volt az illatuk, de ííígy – ha nem voltam eddig éhes, most biztos az vagyok. - Sawyer ügy? - Az agyam máris keresi a megfelelő mappát, ahol szépen kartotékozva pihennek az ügyek. - Megvan – hogy mennyiség vagy jó fegyverek, annyiból volt fontos nekem az ügy, hogy vissza lehessen vezetni a fonalat és előre, ki kivel bratyizik. Az ételről szinte meg is feledkezem, a kütyü átírta a hasi programom, egyelőre. Mert ahogy Alarick elkezdi kicsomagolnia saját szendvicsét, a kezem a krumpli után nyúl, legalábbis a kis pálcikához, amivel fel lehet szúrni rá, és úgy kapok be egy falatot. Ha kütyükkel vagyok, akkor extrém vigyázás van. Nehezen szakadok le a kütyüről, s miután a mappát magam elé húztam, csak utána fogom meg a szendvicset és kezdem el kicsomagolni a sajátom. Érdekel a furgon és érdekel, most mi is volt benne. A kütyün kívül. Hallgatom, amit mond, figyelem a képeket és a rajtuk lévő dolgokat. Kattognak bent a kerekek, a régi üggyel, a mostani üggyel kapcsolatban. - Ezek nem olyan cuccok, amiktől szívesen megválnak, akár teszt is lehet, kik és hogyan harapnak rá – mutatok a kütyüre. - Nem két rongyba kerül, s a tervezésük sem – beleharapok a szendvicsbe, majd hümmentek egyet. Már a papír zörgésére megkaptuk a könyörgő díszkíséretet, de még nem kezdtek el az asztal sarkára támaszkodva felmagasodni a kuncsorgásban. Az ízek és hogy élvezhetem, szintén sokat jelentenek. - Nos, ha a színfalak mögé látásban arra is gondolsz, hogy mit tudhatok még... - elgondolkodva harapok bele a szendvicsbe, majd alaposan megrágom, mint ahogy a gondolataim is. - A múltkori esetben, a Sawyer-ügyben megvolt a cég, akié a fegyverek voltak. A kütyüknek is megvolt a gyártójuk. Csakhogy... nem jelentettek be lopást. Sem ezen, sem a másik útvonalon – a cég felé sem jött értesítés, így még inkább gyanúra ad okot, hogy mindezt titokban gyártotta le a cég, cégek. Szuper és igazi fekete piac. - Megvan a lista a cuccokról? - Nézek rá, újabb falatot eltüntetve a szendvicsből, pár másodperc élvezeti némaságot adva az ízeknek. - Mert ha ugyanolyanok, mint az évekkel ezelőtti, akkor az nagyon érdekes fejlemény – technikát ami két évvel ezelőtti, néhol már nem fogadják el. Ha meg új, márpedig ez a kütyü nagyon újnak tűnik, akkor megint más lesz az összkép. - Még szép – vigyorgok – Tudod, milyen ritka jó játékszer ez? - Emelem fel a sörömet, majd koccintok vele. - Mindenhogyan benne vagyok! - lehúzok egy jókora adagot a sörből. - Mennyire sürgős? Ha lehet, nem rontok be elefántként a porcelánboltba. Ezekben van meglepi húsvéti nyuszi is és nem szeretném, ha képembe robbanna – az agyam már teljesen benne van, mit hogyan nézek meg.
Az eredményt csak akkor nézd, ha a napnak vége és a munkád kész.
Vigyora kiszélesedett, s pillantása míg eleinte Greg arcát fürkészte ahogy az szemérmetlenül a vérét szívta akár egy jókorára nőtt szúnyog, végül lesütötte a tekintetét. Jókedvének görbületét képtelen volt eltűntetni az arcáról, és nem sokra rá egy jókedvű nevetés is társult hozzá. - Régi motoros vagyok, tudom, de azért a korral jómagam is haladok. Kérlek, ne becsüld le a képességeimet. Lehet, hogy nem törnék fel semmiféle rendszert, az is lehet, hogy számomra ismeretlen fogalom a legtöbb újdonsült technikai vívmány, de azért kiismerem magam a kibertérben. Haaa…. – nyújtotta el, s érezte, hogy ezen a ponton már réges-régen megbukott, hiába is próbálkozott olyan serényen – megerőltetem magam… - szemét forgatta, ajkait úgy húzta el, mintha rajta kapták volna valamiféle gyermeteg cselszövésén – és ha segítséget kérek valami hozzáértő agytól – úgy is fogalmazhatott volna, hogy könnyű szerrel vette uralma és hódítása alá a modern világ kütyüinek vívmányait, a különböző technikai csodák rendszereit, ha volt olyan ember mellette és körülötte, aki közben dirigált, és tollba mondta, hogy mit kell tennie. Persze mind ezt nem úgy kell érteni, hogy tökéletes analfabétája volt az evilági, 21.századi technológiáknak, vagy képtelen volt teljesíteni azt a feladatot amit kiszabott rá a felsőbb hatalom, egyszerűen távol állt attól, hogy bármit, és mindent képes legyen megtenni különböző betű kombinációkkal, egyenletekkel, rendszerekkel és miegymással. Nem erre képezték ki, nem ezért kereste a kenyérrevalóját, és nem ilyen módon akart segíteni az embereknek. Ezt mindig és mindenkor rábízta azokra, akik ebben nőttek fel, és ezért „tartotta”, annál inkább foglalkoztatta többek között az FBI… ilyen módon pedig itt volt neki Greg, aki nem csak a barátja volt és a munkatársa, de pont úgy fel is nézett rá, mint az egyik legnagyobb agyra és ifjú titánra, akivel lehetősége volt találkozni. Alarick mindig csapatban dolgozott. Olyanban, amiben mindenkinek megvoltak a maguk feladatai amiben remekelhettek és a legjobbak voltak. És amit soha nem vettek el a másiktól. - Néha azért elég jó lenne. Kényelmesen heverészni, henyélni, éjjel-nappal szenderegni egy tál popcorn és jó néhány üveg sör mellett, miközben a huszonnyolcadik Star Wars rész főcímdala bömböl a házimozi rendszerből – úgy tűnt, tényleg komolyan gondolta, de nem így volt. Alarick egyike volt azoknak az embereknek, akik képtelenek voltak nyugton ülni a seggükön, és tökéletes haszontalanságban dédelgetni a semmit nem érő, mocskos kis életüket. Az ő esetében a szabadnapok egyet jelentettek a földi pokollal, mikor keresve se talált magának elfoglaltságot, s épp, hogy nem zabálta fel az unalom minden adandó alkalommal. Dolgos ember volt, aki imádta a munkáját, ami pedig nem kötelesség volt a számára, hanem hivatás. Azért élt és létezett, azért vette a levegőt minden áldott nap, hogy mások életéért küzdjön, hogy megfékezze a rosszat, szembe szálljon a mindennapos akarnokokkal, gyilkosokkal, akik a prédáikra lesnek. Rick akkor élt csak igazán, ha dolgozhatott, s emiatt elképzelhetetlen volt a számára a hétköznapi emberek unalmas, aktatologató élete. Még akkor is, ha egy idő után mindenkit, úton-útfélen megjelenő embert elemezni igyekezett. „Ki lehet elkövető, ki pedig ártatlan és elszenvedő?” Szakmai ártalom. A halk nyávogás pont olyan kellemetlen, kedélyborzoló érzést keltett benne, mint amikor valaki a villát húzogatja a tányéron, vagy a körmeit a falra akasztott táblán. Soha nem ápolt jó kapcsolatot a macskákkal, talán pont azért, mert neki is hasonló természete volt, mint azoknak. „Ne nyúlj hozzám, ha nem akarom! Ne is nézz rám, ha arra nem adtam engedélyt, sőt mi több, a közelembe se gyere, máskülönben ízekre szedlek! De ha van nálad valami finom, fogamra való csemege akkor haver vagy. Még dorombolni is tudok.” Nehéz eset volt. Makacs, akaratos és konok, s bár ő soha nem képzelte azt, hogy bárki, és mindenki más felett állt, azok mégis joggal hihették róla, hogy hasonló gondolatok fordultak meg a fejében, hiszen olykor-olykor rosszul bánt a szavakkal. Ezek miatt fennhéjazónak, egoistának és önteltnek tűnhetett, amivel keveseknek, pontosabban senkinek nem tudta elnyerni a szimpátiáját. Tipikusan az a fajta, akit jobban meg kell ismerni ahhoz, hogy belássunk a maszk mögé. - Ne vedd magadra, nem a te hibád – címezte a kanapé mögött nyavíkoló állatnak, aki, mintha megértette volna a kimondott szavakat, résnyire szűkítette a szemeit, úgy méregette tovább őt. Szót szó váltotta, s térülve-fordulva már a méretesre pakolt hamburgereket pakolta ki a korábban bezsákmányolt tányérokra. - A legjobb a környéken, én mondom! Ez a cucc veszélyes. Főleg az ember hasára és a seggére nézve. Anyám azt hajtogatja állandóan, hogy úgy fogok kinézni, mint a megboldogult nagyapja, ha nem figyelek oda arra, hogy mit eszek. „Több zöldséget kellene enned, drágám és kevesebb húst, meg szénhidrátot!”… azt már nem veszi észre, hogy ebben a hamburgerben minden benne van, amire szükség van… szénhidrát, hús, egy tonna zöldség, fehérje. Hol itt a probléma, mi? Salátát eszek hússal, sajttal, és egy kis kenyérrel, hogy rendesen eltelítsen – igaz az anyja pont nem erre akart kilyukadni, annál inkább a gyorséttermi kajákban rejlő, csillagos egeket súroló kalóriamennyiségre, és összességében azok egészségtelenségére. De hát, mit tehetett volna Alarick, ha ő maga soha nem volt a konyha ördöge, és voltaképp olyan anyagi helyzetben se volt, hogy minden nap több fogásos, első osztályú kosztot költhetett volna el, főként az egészség jegyében. Mindig azt evett, amit talált. Ezen a napon egy közel egy kilós hamburgert talált. És ez boldogsággal töltötte el. Annál kevésbé az újonnani ügy. Mindig utálta azokat a feladatokat, melyek újra és újra előbukkantak… azt, amit annak idején lezártnak gondoltak, de valamilyen oknál fogva mégis azokhoz köthető egy sok hét, hónap, vagy év elmúltával felbukkanó következő. Ez esetben se volt másként, és bár annak idején komoly űrt hagyott maga után a Sawyer ügy, minek után az aktáikat bekasztlizták az irattárba, az elkövetkezőket pedig az őket megillető helyre, mégse szeretett volna újra találkozni vele. Mert nehéz volt. Kemény… fárasztó, és milliónyi idegsejtjét elpusztító. És újra beszippantotta. Jószerivel, míg a szavakat darálta Gregnek, megfeledkezett a mellette illatozó hamburgerről. Hosszú ujjai egyesével szedegették elő az újabb és újabb papírokat, tele térképpel, különböző feljegyzésekkel és fényképekkel. Greg jól ismerte az ügyet. Mindenki ismerte, aki csak létezett az FBI és más rendvédelmi, vagy kémelhárítási szervezetben. És minden bizonnyal mindenki pont ugyan annyira utálta, hiszen amekkora győzelmet jelentett az elkövetőkön való rajtaütés, pont ugyan olyan nagy vereség is volt. Hiszen sokat, rengeteget veszítettek abban a bő egy évben, míg a nyomukra bukkantak. Pénzt. Embereket. Barátokat. Méltóságot. - Áh, ezek nagyon nem olyan cuccok. És nem is olyanok, amiket bármelyik szupermarketben vagy elektronikai üzletben megvehet az ember. Viszont – mutatott rá a másik aktára, melyben az utóbb említett, ismeretlenségig szenesedett hullának a képét rejtegették. Vetett egy pillantást a másikra, s már-már feltette volna a kérdést, hogy bírni fogja-e gyomorral úgy, hogy ott van mellette egy fényűzőnek, ha nem is, ám annál ízletesebbnek mondható mennyei manna, végül nem tette. Szinte biztos volt benne, hogy Gregnek volt már szerencséje hasonló, vagy még ennél is rosszabb látványokhoz, s különben is… a munkájuk része volt, nem? Bírni kellett gyomorral. - Ki lehet az áldozatunk? És miért halt meg? Több teória is van. Első, ami talán mindenkinek megfordulna a fejében, hogy X meglépett ezekkel a szerkentyűkkel, de még mielőtt világgá kürtölhette volna, vagy túl adhatott volna rajtuk, nyakon csípték és eltették láb alól. Az illetékes cég, szervezet, bűnbanda, nevezzük bárminek is, emberei. Az, hogy felgyújtották, minden bizonnyal a saját maguk védelmét és érdekét szolgálta. Egy alkalmazotton vagy csempészen keresztül elvezethetett volna hozzájuk az út, és akkor nem itt ücsörögnék most, hanem őket hallgatnám ki odabent. Csak egyből itt a kérdés, miért hagyták ott a fegyvereket, és ezeket a kütyüket? Miért nem pusztították el? Miért nem vitték magukkal? Egy másik eshetőség pedig - nyelt egyet, megköszörülte a torkát, s az ajkait nedvesítette - mivel tengerentúli érintettsége volt a korábbi ügynek, és úgy tűnik, hogy igencsak fejlett technikáról van szó, kapásból Kínához kötötték, tekintve a velük való nem túl rózsás kapcsolatunkra. Tehát a szokásos „kém” sztori, aminek esetében viszont nyilván nem mi, hanem a CIA lenne az illetékes, felderítés gyanánt – aprót vont a vállán, és csak nagy sokára jutott el a tudatáig, hogy nem ártana enni is, mielőtt valamelyik négylábú lelopná a tányérjáról azt a fél marhát, amiért egy kisebb vagyont hagyott ott a kajáldában – viszont valami azt súgja, hogy bonyolultabb ennél, és félek nem csak a CIA fog beleköpni a levesünkbe…
Alarickkal azért jó ”bandázni”, mert veszi a lapot. Vannak vaskalaposak, akik már az első szónál vulkánként törnének ki, cékla színű fejjel. Pedig ez nem más, mint a másik felé egy törődés nyilvánítás. - Éppen olyan régi, mint én, cimbora. Dehogy becsülném – még a kezeim is előbb mellkasom érintem ujjaimmal, egy ugyan-ugyan arckifejezéssel (a vigyor mellett), majd ellengetem magamtól. - És mennyire kell megerőltetned magadat? - Kérdezem műkomolyan, egyértelműen ugratva. Vannak olyan képességei, amihez én vagyok tök, de jobban, mint ahogy ő a kibertérben (nem igazán) igazodna el. - Például tőlem – mutatok magam felé bólogatva, nagy komoly serénységgel. Nincs bennem ebben nagyképűség, noha már vágták a fejemhez. Ők meg magukból indulnak ki, lévén saját okuk van, amiért vetítenek, ezzel aztán nagyon nem tudok mit kezdeni, így rájuk hagyom. Mellém kell valaki, aki az emberekben olvas. Nekem nagyon idegenek és korántsem azért, mert rengeteg sok-ismeretlenes egyenletként rohangálnak a világban. Azt seperc alatt megfejtem, megoldom, kielemzés és kiköpöm a megoldást. De az érzelmek... Hiába nővérem mélyvízbe dobása, hiába a három kölök rám akasztása... Nemmegy. Mintha egyfolytában egy bíp-bíp hang lenne olyankor a fejemben, vagy statikus zaj, vagy még jobb, fehér zaj. Tudok egyedül dolgozni, tervezés és elemzés, felderítés egyes szakaszaiban nem vagyok kedves, ha valakit mellém raknak, ők meg fejvesztve menekülnek, és általában legközelebb már nincs velük találkozóm. Olyankor ne zavarjanak. Ám ha megvan az a szakasz, akkor viszont beindul a brainstorming és akkor kell a csapat. És persze, az emberek kilencven százaléka meg akkor rohan el. A maradék kilencven százaléka, aki addig kibírta velem. Méghozzá elég szemforgatva tűnnek el mellőlem. Éppen ezért becsülöm azokat, akik évek múltán is képesek velem lenni. Ha pedig megkeresnek, akkor már nagyon bent vannak kicsiny világomban. - Igeeeenn! Közben a Millenium Falcon élethű mását legózni össze – minden álmom egy élethű model megalkotása. Majd. Ha egyszr nyugdíjas leszek. Ami nem lesz. Mert tudom, sem én, sem Alarick nem vagyunk olyanok, akik simán kibírnak nyugton öt percet. Még egy halk nyávogás, tőlem meg egy nagy vigyor érkezik. Ismerem a hozzáállását a macskákhoz és nekem is hasonló a véleményem. Igaz, szerintem Bob és Bobek, izé, Apollo és Marcipán neveli a pöttömöt. Na és a három kópé, akik nemcsak a két ebet, hanem a nyávogit is nyúzzák ezerrel. Az a kis szőrmók meg tűri. - Akkor ne csak nézegessük – csapok a kezembe, várva a finom falatot. Is. - Csak akkor veszélyes, ha nézegeted. Csak még éhesebb leszel tőle. Mondd majd egyszer anyukádnak, hogy leteszed a hambit. Aztán mondd neki, hogy a fánk ínycsiklandóbb – vigyorodom el. - Úgy-úgy, minden benne van, aminek benne kell lennie, hol itt a gond? - az igazi gyorséttermi kaják nem a zsánereim. De hamburger és hamburger között is van különbség. És ez, az illata alapján, azon igazi hamburgerek közé tartoznak, amit bármikor, bárhol és bárhogyan, a szenthármas B-be tartoznak. Hallhatóan kattanak helyükre a fejemben a mappák, azok tartalma, az információk. Kialakítva újfent azokat a hálózatokat, amiket akkor építettem fel. Hiszek abban, hogy mindig van okosabb mindenkinél. Nekem ezzel az üggyel kapcsolatban az derogált, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor nyíltan a szemembe lett dörgölve, ha bármit máshogy csinálok, ahogy előírják, akkor csak egy helyre fogok jutni és gondoskodni fognak arról, hogy onnan nem jövök ki. Civilségem ide meg oda. Nem szokásom idegesnek lenni, s életem egyik pillanata volt az, hogy hosszadalmas listát írtam a várható következményekről, ha továbbra is szaroznak velem. Kettő kivételével mind megvalósult. A több oldalas listáról. S nem azért, mert zseni vagyok. Van olyan, hogy ok-okozat függvénye. És nagyon boldog lettem volna, ha utólag a képembe röhögnek, hozzám vágva a papírokat, hogy hülye vagyok, mert nem így lett. Így lett. A gyógyszerem azt hiszem akkor gurult el, szolidan. Pár másodpercet adózok az ízeknek és illatoknak, mielőtt a képekre vetnék egy pillantást, s hümmentve értek szavaival együtt, s egy villát fogva, magam elé húzom a képet. Nem nyúlok semmihez ilyen kézzel. Mivel szokásom mindenkit végighallgatni, mert úgy lesz szép, és kerek minden történet, csendben eszegetem a szendvicset. A kunyizó tekintetek ellenére. Ahogy mondja és pakolja a papírokat, úgy eszegetem csendben a falatokat. Kiváló mozgásos pótcselekvés. És már látom, hogy ehhez egy hambi kevés lesz. Nagyon sokat és keményen fogjuk az agyunkat használni. - Ebbe a JTTF is bele fog szállni – nyelem le a falatot. - Hacsak nem hozzánk kerül, márpedig az ilyen dolgok egy hónapja már hozzánk tartoznak – nem hozzám, nem engednének főnöknek, de valójában csak egy fő van felettem. - Nézzük sorra. A hullák valószínűleg nyomos okkal nem élnek, ahogy mondtad. Ha csicseregnek, akkor nincs időnyerés, nincs előny. Semmi DNS-t nem tudtak kivenni belőlük, vagy azonosítani? S mi van a műholdas felvételekkel? Nem tudták visszakövetni? Ha volt felvétel és nem lett hozzáférés megadva, máris lehet tudni, honnan bűzlik, ha megtudjuk a nevet. Amúgy meg... - falok még egyet, megrágom a falatot, közben megint igazgatom a villával a papírokat, a listákkal együtt. Rendszerezek. - még engedély sem kell hozzá – mutatok magam felé. - Fegyvereket két dologból hagynak ott: ad egy: jó kis csali, ki harap az ügyre legelőször. Egy kis szimatolás nem ártana, hogy ettől az esettől, ki van még, aki kutakodott a nyomozás után, merre is tart. Ad kettő: baromira nem ezeket keresték és nekik nem erre van szükségük. Kérdés, hogy ki adott nekik hamis infót, hogy rájöttek, bukták az egészet? És ad három: leszámolás. És ad négy: valaki tudta, hogy átcsoportosítás lesz nálunk és ezt használta ki. Hiszen amíg marakodnak a marhahús felett... nem ti – nézek a könyörgő szemekre, majd kapnak egy-egy szem sült krumplit, amitől úgy besértődnek, hogy elvonulnak. - addig ők szépen tudnak tovább haladni. Kérdés a miben, hogyan és min van. A kik pedig a legfontosabb. Leteszem a hambit és egy nedves törlőkendővel letisztítom a kezem, majd papírtörlővel szárazra törlöm kezeimet. Először töltök sört magunknak, majd a kütyüt veszem a kezembe. - Amit én szimatolok, az csapda. Szépen becsomagolva, hogy aztán minél jobban szóljon. Ilyet vizsgáltak már be? Más kütyü van nálad onnan? Abból próbáltak már meg megnézni? Mi van ha ezek a húsvéti tojások és azért hagyták ott, hogy kivizsgálás közben éppen olyan helyen vannak, ahonnan könnyen szerezhetnek infót, vagy vehetik át az irányítást? - Paranoia? Akár az is. Ha magamnak lennék, én is hasonlóan tennék. A sok más hasonló mellett. Szeretem a húsvéti tojásokat eldobálgatni.
Kezdőlap
- De anyaaa, Marcipán már megint elvette a labdámaaaat! 
- Mr.FBI… téged itt látni? Bent? Az irodában? Megáll az ember esze – a nálánál majd’ másfél fejjel alacsonyabb kolléga úgy dörrent be az irodába, mintha hívták volna.