Csupán csak az emberi agyban több milliárdnyi apró idegsejt található, amik mind megszámlálhatatlan kapcsolatot létesítenek egymással. Egy sejt akár tíz másikkal is összeköttetésben állhat közvetlenül, közvetetten meg még annál is sokkal többel, mint gondolnád. Bizton állíthatjuk, hogy ez a világ egyik legösszetettebb, legbonyolultabb, de egyben legcsodálatosabb szerkezete, amit az ember valaha megismert. Leginkább egy számítógép működéséhez lehetne hasonlítani, ám annál sokkalta bonyolultabb, kiismerhetetlenebb. Ezt az óriási hálózatot pedig apró elektromos kisülések, és megannyi kémiai anyag, hormon hozza működésbe, végigvezetve a sejteken az ingerületet, egyenesen a célállomásra, annak piramissejtjeibe, hogy ott feldolgozásra kerülve egy választ küldjenek vissza. Egy teljesen más úton, a neuronok hálózatán az emberi test minden pontjára. Éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy te élhesd a mindennapjaid, hogy boldog lehess, és nevetve tehesd tönkre az életed, boldog tudatlanságban.
Most pedig ezek a neuronok sikítanak egyszerre, fájdalmasan követelve a következő adagot. Az anyagot, ami olyan erővel ütötte ki olyan, annyira eltompította működésük, és annyira függővé tette őket, hogy már nem is tudnak másra gondolni, egyre csak követelik a metamfetamint, azt a fehér port, ami egész este stimulálta őket, az eufória mámorító érzését keltve bennük. Phoenix Margaret Lane pedig remegő kezekkel nyúl kabátja belső zsebébe, hátha még talál egy adaggal. Mert tudja, hogy kell ott még lennie; csak nem számolhatta el, az lehetetlen. Vagy talán mégis? Talán túl nagy volt a tömeg, és nem figyelt eléggé. Vagy csak rosszul számolta össze. Egy halk, kétségbeesett sóhaj kíséretében veti hátát a klub hátsó kijárata melletti hideg falnak, fejét hátra vetve néz fel a csillagoktól mentes, sötét égre. És csak vár.
Vár, hogy feje kezdjen kitisztulni olyannyira, hogy biztos léptekkel tudjon eltűnni innen, hisz ereiben még mindig folyik az alkohol amit az este folyamán magába öntött. Elméjét még mindig az abszint párája ködösíti, ami az aznap elfogyasztott tudatmódosító szerrel karöltve igencsak kiütötte a lányt. Persze ez csak most, mikor a hatásuk kezd már tompulni, érzékeli. Maga sem tudja, mióta áll már ott, , mikor néhány ismeretlen hangra lesz figyelmes, aztán pedig meg is pillantja azt az igencsak vidám csapatot,. akik épp csak meg tudnak állni a lábukon. Még az sem segít rajtuk, hogy egymásba karolnak, hogy orra ne bukjanak. Talán az elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol miatt, vagy csak azért, mert Phoenix szinte teljesen beleolvad az árnyékba azzal, hogy teljesen a kőfalhoz simul, de nem veszik őt észre. És a kis vöröskének épp ez a szerencséje. Még nincs olyan állapotban, hogy ha összetűzésbe keveredne velük, meg tudja magát védeni. Így hát jobbnak látja, ha végre evakuálja magát a helyszínről.
A falnak támaszkodva, bizonytalan léptekkel indul meg, de nem is jut sokáig, épp hogy csak kiér a sikátorból, a lábai mintha nem akarnának neki engedelmeskedni, úgy összeakadnak, hogy Phoenix Lane közelebbről is megismerheti a betonjárdát. És onnan már nem is szándékozik felállni; legalábbis egyelőre. Helyette inkább csak a fal mellé mászik, hogy ne zavarja a járókelőket, akikből még így az éjszaka közepén is elég sok van. És csak egy reszketeg sóhaj kíséretében hunyja le szemét, hogy elméjében kavargó gondolatokat rendezni tudja...
Phoenix... Szégyent hozol a családodra... Nézz magadra! Mi lett veled? Mi nem így neveltünk...
~Ne, anya... Ne mondd ezt...~
De ez az igazság. Te nem is vagy a családunk tagja, csak egy selejt...
- Egy selejt... Selejt... - talán elaludt volna? Hisz a szeme csukva, s csak ezt az egy szót mantrázza halkan, úgy, hogy más meg ne hallja. A külvilág felé szinte teljesen érzéketlen, nem zavarja, hogy a klubból kifelé tartó emberek néha szó szerint még át is esnek rajta.
- Phoenix... - a saját neve az, és az ismerős hang, ami kiszakítja ebből az állapotból. Szemeit lassan nyitja ki, és emeli tekintetét az ismerős arcra. De ahelyett, hogy elmosolyodna, csak grimaszba torzul arca, s az eddig őt paskoló kezet gorombán löki félre.
- Hagyj mááár békééén... - csak halk nyöszörgés az, ami elhagyja ajkait, majd erőtlenül próbál szabadulni, ahogy az ismerős egyik keze lapockája, másik pedig térde alá nyúl, hogy felemelje. Valamit mond is, de az már a lány tudatáig nem jut el, csak ellenkezést nem tűrve emeli fel; szemmel láthatóan benne már nem dolgozik annyira az alkohol, mint lakótársában, aki emiatt másnap reggel biztos nagyon hálás is lesz. De most?
Most csak erőtlenül nyafogva próbál ellenállni. Legalábbis eleinte, de végül mégis csak hagyja magát, még kezeit is a másik nyaka köré kulcsolja. És csak hagyja, hogy hazavigye; majd másnap reggel megköszöni...