Reggel kocogni sokkal élvezetesebb, mint este. Jó, este is kocogok, főleg, mikor látom, a két energiabombát nem képes lekötni a játék, és egymás hülyeségei. Már nem ásnak, ami hatalmas fejlődés, és azt is észre kellett vennem, hogy egyrészt örülnek, hogy felépültem, de a rodeózást azért hiányolják. Igen, nekik én is lassú vagyok. Visszatérni a munkába, főleg, hogy terepre (egyelőre) nem engednek, unalmas. Nincs benne az a pörgés, az a rengeteg ismeretlen, az a kihívás, ami terepen várt rám. Mégis, megtaláltam benne azt, amiért értem, miért ide rendeltek, ráadásként itt is csak egy ember van felettem. Meglepődtem, mikor megláttam az őrnagyot, aki már nem őrnagy. De miénk az egész divízió! Király, nem? Főleg, hogy még fel is kell töltenünk személyekkel. Mindezt ketten fogjuk megtenni, és a volt csapatunk összes fix tagja jelezte, hogy mással nem cimbiznek, jönnének. Még szép! Valójában aggódtam, mikor megtudtam, az őrnagy is kivált az ottani melóból, hogy egy jó kis fix csapatmag szét fog zilálódni, s éppen ezen gondolkodunk, hogy hátha hajlanának erre a munkára is, mikor beérkezett az első jelentkező. Igazából az egész csapat eljött, legfőképpen megnézni, hogyan élek még, mivel addig terepen voltak. Vagyis csináljanak akármit, a banda együtt marad. Az már meg sem lepte őket, hogy a nyakukba ugrottam örömömben. A másik öröm akkor ért, mikor végül megkaptuk az egész működési tervet, és végül mégsem esünk majd ki a terepi gyakorlatból. Ha már nem is lesz mindennapi rutin és hónapokra eltáv, van, amihez más egységet nem tudnak tenni, akkor jövünk mi. Ezt nektek eltiltás a terepről, át kellett gondolnotok, ugye? Szerintem az alezredesnek elég komoly ráhatása volt ezt kiharcolni. Appolló és Marcipán megint belendít, most már alig bírom szusszal, de kitartok. Minél előbb teljes kapacitással akarok működni, akkor a lábamnak is abba kell hagynia a makacsságát. Bár az őrn... alezredes is odavan a jelenetért, amikor elhasalok. Mások meg érte vannak oda. Például ez a két vagány négylábú, egészen másként jeleznek, ha ő jelenik meg az ajtó előtt. Kedvencük mégis a totyogós, a legkisebb harmadik, ha ő alszik, akkor köré fekszenek és vigyáznak rá. Nővérem örömére, mert így tudja, hogy biztonságban van a poronty. Amit én most annyira nem érzek, mert nagyon belejöttek a száguldásba, pedig ez már a harmadik gyors etap és még mindig annyi energia van bennük, hogy a Holdig elfutnának. - Előre fordulj... - lihegek. - Elüt egy fa va....gy bokor.... aztán.... nézhetsz... - Marcipán többet fordul vissza, mint Apolló, de egyre sűrűbben teszik. Tudnám, mi a fene bajuk van, amikor meg úgy száguldanak, hogy szinte lobogok utánuk, mert hagyom is, fáradjanak csak k.... Némán, íves esésben érek földet, mert elhagy a lábam, a kezem elengedi a fiúk pórázát, nehogy elrántsanak, tudom, hogy meg fognak állni, ahogy megérzik a könnyebbedést a pórázon. - Ahhh – arra még tudtam figyelni, hogy jól érkezzek, de tudom, hogy ez nem mindig sikerül, de így is előbb a két négylábút keresem, akik valóban meg is álltak a járdán és pár másodpercig néznek, majd elindulnak felém, így van időm megnézni a lábam, remélve, nem éppen égnek mered az egyik, nyílt töréssel. ugyanis ilyenkor nem csak lebénul, de nem is érzem. - Naaaa! - nevetem el magam, ahogy mind a kettő a fejemhez jön és nyalogatni kezdenek, izgatottan és hátsójukat égnek tartva, ugrásra kész izgatottsággal várják, mit csinálok. Mert hogy felkelni még pár percig nem megy, abban biztos vagyok.
Mondhatnám, hogy remekül éreztem magam az elmúlt hetekben, és igazából könnyedén tovább tudtam lépni a veszteségeimen, de ez nem lenne igaz. Sokszor próbáltam magam nap közben meggyőzni arról, hogy egyébként minden rendben van, és ez csupán egy futó valami volt Arc és köztem, de csak áltatom magam. Ha az lett volna, akkor nem viselt volna meg ennyire, hogy már nem az életem része többé. Ráadásul, a legrosszabb az egészben, hogy rajtunk kívül álló okok álltak a szétválás hátterében. Olyan sok rossz dolog történt velem mostanában, hogy már kezdtem arra gyanakodni, hogy valaki alaposan elátkozott. Pedig nem emlékeztem rá, hogy a közelmúltban bárkinek is ártottam volna, szándékosan egészen biztos, hogy nem tettem ilyesmit. Amúgy sem volt szokásom, még olyankor sem, ha valaki nagyon megsértett, vagy felbosszantott. Persze, nekem is voltak gyenge pillanataim, amikor szívem szerint elküldtem volna a fenébe egy-két embert, de senki ellen nem tettem semmit, amivel kiérdemelhettem volna ezt a Sorstól. Gondolataimból a kávéfőző hangja zökkentett ki, mire a konyhapult támasztását félbehagytam, és a készülék felé fordultam. Ezúttal nem koffeinbombát készítettem magamnak, hanem forró csokival próbáltam feldobni a reggelem. Ugyan felpörgetni nem fog, de abban reménykedtem, hogy némiképp jobb kedvre derít egy kis boldogsághormon. Még ha nem is látott ez a kapszulás akármi túl sok valódi csokoládét. Mozdulataim inkább voltak automatikusak, mint tudatosak, amikor kiemeltem az egyik fenti szekrényből a bögrémet, és odatettem a gépen kialakított megfelelő helyre. Pár gombnyomás, és már folyt is bele a sötét lötty. Az illata hamar betöltötte a helyiséget, olyannyira, hogy még Riley is előmerészkedett a nappaliból, ahol addig henyélt. Valószínűleg abban reménykedett, hogy ez egyet jelent számára a reggelivel. Igazából nem is sejtette rosszul, mivel már rég kiborítottam a tányérjába az adagját. Általában kétszer adtam neki egy nap enni, megosztott adagban. Szerettük együtt kezdeni és együtt zárni a napokat. Mondjuk úgy, hogy egy kicsit a rutinok megszállottja voltam, míg más területeken egyáltalán nem ragaszkodtam a megszokott dolgokhoz. Furcsák az emberek, ugye? - Na, gyere, ott a reggelid! Jobb lesz, ha hozzá látsz, mert a végén még én eszem meg előled… - természetesen csak viccnek szántam, mert erre még én sem vetemedtem volna, bármennyire legyek is éhes. De amúgy sem voltam, a gyomrom folyton görcsbe rándult, pedig igazából nem is tudom, hogy együtt voltunk-e. Kapcsolat volt az egyáltalán? Vagy csak valami kezdete, ami még az előtt ért véget, hogy igazán belementünk volna? Egy hosszúra nyúlt sóhajjal könyököltem rá a pultra, és bámultam ki az ablakon. Először csak a két kutyát láttam meg, aztán a földön fekvő gazdájukat is kiszúrtam, mire elkerekedtek a szemeim, és hangos csattanással landolt a fényes felületen a vígan gőzölgő bögrém. - Jézusom! – csúszott ki a számon, és mielőtt jobban megfontoltam volna a következő lépésem, már kint is voltam a ház előtt. Egyáltalán nem érdekelt sem a benti papucsom, sem az, hogy egyébként pizsamában flangálok az utcán. - Hé! Jól vagy? – kérdeztem kifulladva, miután lefékeztem a földön fekvő mellett. Nagyjából magammal egykorúnak tippeltem volna a fickót, így kapásból letegeztem. Amúgy is, ahogy jobban megnéztem magamnak, határozottan ismerősnek találtam, és a két kutyát is. Egészen biztos voltam benne, hogy már máskor is találkoztunk, tehát nagy valószínűség szerint a környéken lakhattak. - Segítsek? – hangomba némi zavarodottság vegyült, ahogy beletúrtam kócos, égnek meredő tincseimbe.
A világ összes pénzéért nem válnék meg az újdonsült családtagjaimtól. Az az energikusság és mégis gondosság, amivel még a kórházban is körberajongtak, feledhetetlen. A legfeledhetetlenebb mégis az, amikor az örökbefogadási papírokkal a házba léptem velük. Még hogy az állatok buták. Ezek ketten tudták, hogy HAZA jöttek, hogy ez az OTTHONUK. Ezért is volt rossz a tudat, hogy mikor magamhoz tértem, eljátszhattam az esélyemet náluk. És nem így történt. Kimeccseltem, hogy bejöhessenek hozzám, s az az öröm, amikor megláttak! S értették, tudták, miért voltam távol és kis híján agyonnyomtak az ágyon, mert oda is fel akartak feküdni, mert vigyázni akartak rám, el ne tűnjek. Rajongok értük. S szerintem kiszimatolhatják azt, ha éppen leállni készül a lábam. Mert az utóbbi időben felfigyeltem arra, hogy mielőtt lebénulna a lábam, ők többet forognak körülöttem. Lehet, ezért is nézelődtek hátrafelé? Mindenesetre két dolog egészen megnyugtat. A lábaim teljesen egyben maradtak és a két ”gyerek” sem szaladt világgá. Sőt, noszogatnak, játszani akarnak. Pedig nem fáj a lábam, csak nem érzem. De sebaj, addig is elszórakozunk és nem kelt akkora feltűnést, hogy éppen marhára nem tudok felkelni, még jó pár percig. Apolló és Marcipán elsőnek nem is foglalkoznak azzal, aki felénk közeledik, s mikor érzékelik, akkor közénk állnak, de felismerik, jóval előbb, mint én a hangból és tuszkolnak tovább. - Naná! Ezzel a két pajtival? Még inkább! - nevetem el magam, de a lábam még nem enged. Végre felé tudok fordulni és a hanggal együtt végre őt is beazonosítom. - Héj, szia! Bocs, ha hangzavart okoztunk, játszani van kedvük – ránézek, látom a zavarodottságot benne. Ezt felismerem. - Greg? Kutyafuttató? - az agyam memóriaszivacs, ha már az érzelmi oldal úgy nem megy, ahogy az emberek jó nagy részérnek, akkor legalább ezzel kárpótolt. - Veronica – nézek rá még mindig hanyatt fekve. - Ó – leesik, hogy még mindig fekszek. Egyhamar nem is fog menni. - Ammm.... pár perc múlva már menni fog felállni, de így nehogy megfázz. Marcipán és Apolló számára végre leesik, hogy beszélgetünk is, így Ronnie felé fordulnak és úgy néznek rá, toporogva, mintha segítséget kérnének tőle.
Azért annak ellenére, hogy egy ember feküdt előttem a földön, a nevetése hallatán mindenképp elkezdtem egy kicsit megnyugodni. Legalábbis addig a pillanatig, amíg nem tudatosult bennem a lenge öltözetem, és a lehetséges kinézetem, amit a legenyhébb kifejezéssel lehetett volna ziláltnak titulálni. Most már azonban nem rohantam be a lakásba fejvesztve, hogy elbújjak a kíváncsi szemek elől. Ciki lett volna. - Dehogy! Inkább csak megijedtem, mert bevallom, láttam az esést az ablakból. – árultam el neki töredelmesen, mintha éppen rajta kaptak volna valami tiltott dolgon. Pedig egyáltalán nem volt a nem megengedett kategóriába sorolható, hogy a saját lakásomból kifelé bámuljak. A külvilág úgyis mindig érdekesebb, ráadásul még csak kukkolással sem lehetett volna megvádolni. Különben is, akár nagyobb baja is eshetett volna, és akkor jól jönne a gyors segítség. Hála istennek azért mentőre még ezek ellenére sem volt szükség, de amúgy sem volt nálam a telefonom. - Jézusom, ez most nagyon ciki! – újabb adag zavartság hullámzott rajtam végig, és alapvetően laza természetem ellenére most enyhén belepirultam a helyzet kellemetlenségébe. – Ne haragudj, egyáltalán nem emlékeztem a nevedre, Greg! – azt már csak inkább magamban teszem hozzá, hogy eddig bezzeg büszke voltam a kiváló memóriámra. Úgy látszik, hogy vagy többet láttam magamba, vagy öregszem. Egyik sem volt túlzottan megnyugtató alternatíva. - Csak azt sejtettem, hogy honnan vagy ismerős. – nem, igazából abban sem voltam teljesen biztos, de így egy fokkal talán jobban hangzott. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ő tudta a nevemet. Valószínűleg egyszer bemutatkozhattam neki, mert nagy általánosságban egyébként nem szoktam elárulni a nevem azoknak, akikkel hébe-hóba összeakadok a sétáink alkalmával. - Nagyon megütötted magad? – pislogtam felé aggodalmasan. Igyekeztem én így ránézésre is felmérni, hogy mekkora lehet a gond, ha már nem tud felállni még percekig, de nem ez a szakterületem, és akár valami belső probléma is lehetett. – Emiatt ne aggódj! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal. – Kettőnk közül te vagy, aki a hideg kövön fekszik. – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. – Hívjak esetleg egy mentőt? Itt lakom, és bent van a telefonom… - nyilván arra magától is rájött, hogy itt lakom valahol, hiszen az embereknek nem szokása csak úgy pizsamában mászkálni az utcán. Kivéve néhány extrém lazát, vagy elvetemültet. Láttam én már a boltban mamuszban csoszogni néhány vásárlót… - Látod, a kutyáid is tőlem várják a megoldást! – pillantottam a két toporgó jószágra. Ugyan nem voltam teljesen biztos abban, hogy valóban várakozást látok a szemükben, és nem éppen potenciális reggeliként méregettek, de reméltem, hogy igazam van. A helyzet már csak akkor vált volna igazán komikussá, ha még belém is kóstolnak. Vagy az már inkább tragikomédiába illene bele?
Felnézek rá. - Ó, az ciki. Az esés legalábbis. Meg szerencsés. Nem tudom, eltört-e, mert nem érzem, de majd elmúlik. Mármint az, hogy nem érzem – egész végig vigyorgok, mert abba a hibába tudok esni, hogy ne lássák a bénaságom, az elején eléggé kiborító voltam vele, aztán már inkább csak jót szórakozok magamon. Szükséges volt egy kis humorérzék is hozzá, ami nálam megtalálható, elég tetemes mennyiségben, szerencsére azt nem vesztettem el. Újfent elnevetem magam. - Most már mind a ketten cikis helyzetben vagyunk. Rá se ránts, nem történt semmi olyasmi. Sok emberrel futsz össze te is nap mint nap – mentesültem a nagy arc kényszer képzetétől, pedig egy időben eléggé ismert volt az arcom. Legnagyobb bánatomra és a feletteseim dühére. - Már az is jobb, mint a semmi, szóval semmi cikis helyzet a részedről – miért nem enged már a lábam? Ahh máááárr! - Gregor Wallem – nyújtom felé a kezem, hogy megrázza, ennyit arról, hogy megvárom, míg ő nyújtja a kezét. Azért én is tudok zavarban lenni. - Nem tudom, mert egyelőre még nem érzem a lábaim – a hátsóm sem, ha már itt tartunk. - Ha elmúlik az érzéketlenség, akkor meg tudom mondani. - Ez igaz. A hideg beton legyen a legrosszabb hely, ahol eddig valaha feküdtem – mert ha már itt tartunk, volt, és szerintem, elnézve a munkámat, még lesz is. Ha és amikor teljesen helyrejövök, ha már egyesek bocsánatát nem tudom és igazából nem is akarom kivívni. - Nem szükséges, legalább azt megvárom, míg visszatér a lábaimba az érzet. De csak feltartalak. Igaz, a telefonomat, lehet, összetörtem – de azt sem érzem, csak tudom, hogy elméletileg a farzsebemben van. Deee... nem arra érkeztem, szóval van még esély, hogy túlélje az esést. - Öhmm... - odafordítom a fejem. - Igen, izgatottan toporognak, és ez most nem a játszani akarnak jele, hanem hogy segíts nekem. Ahhh.. végre – kezd engedni a lábam, legalábbis érzem, hogy fekszek és hogy hideg a beton. - Ténlyeg hideg a beton – feltámaszkodom, megmozgatom a lábaim. - Nem érzek törést, és nem fáj. Mostanra már fájna, ha valami lenne velük. Nem akartam rád hozni a frászt, bocs. Néha megesik mostnaában, hogy elhagy a lábam. Oldalt fordulok, felállok, de elég nehezen megy. Kisöpröm a hajam az arcomból, de addigra megértem, hogy most éppen gyengét akar játszani a lábam, így zavartan megtámaszkodom aaaa... szemetes láda is tökéletes lesz. Csípőre teszem a másik kezem. - Alakul, alakul. De tényleg nem akarlak feltartani, meg … nehogy megfázz.
- Az elég aggasztó, ha nem érzed… - ráncoltam a homlokom, mert más azért egy ilyen helyzetben már teljesen bepánikolt volna. Én nem vagyok az a típus, mégis megijednék, ha nem tudnám megmondani, hogy megvan-e még egyáltalán a lábam, vagy nem. Ő meg olyan lazán kezelte, hogy már amiatt is kezdtem félni, hogy esetleg a fejét is jobban beverte, mint gondoltam volna. Bentről legalábbis nem tűnt úgy, hogy nagy lenne a baj, de már egyáltalán nem voltam ebben olyan biztos. - Igen, ez igaz. – ismertem be, bár azt nem tudtam, hogy vajon miből gondolja, hogy sok emberrel találkozom. Vajon már azt is elárultam neki korábban, hogy mivel foglalkozom? Te jó ég, kezdek szenilissé válni, úgy látszik! – De attól még elég jó szokott lenni az arcmemóriám, meg a nevekre is szoktam emlékezni. Ezúttal csak az előbbi stimmelt. – vallottam be töredelmesen, hiszen ismerősnek találtam, csak beazonosítani nem tudtam, a nevéről már nem is beszélve. Erre tessék, velem ellentétben ő tökéletesen képben volt velem kapcsolatban. - Öhm… örülök, Gregor! – nem kezdtem el becézgetni, mert sokan nem szeretik, őt pedig nem ismertem még eléggé hozzá. – Én pedig Veronica Rhodes vagyok! – mutatkoztam be én is, és közben elfogadtam a felém nyújtott kezét. – Mondd csak, nem akarod, hogy felhúzzalak? – kérdeztem halovány kis mosollyal a szám sarkában, miközben kicsit rászorítottam az ujjaira, biztosan tartva, ha esetleg elfogadná a szó szerint segítő kezem. - Azért én nem vagyok teljesen nyugodt a beton miatt. Nem venném a lelkemre, ha a házam előtt fáznál fel… - húztam el a számat kelletlenül. – Egyáltalán nem tartasz fel, ma szabadnapom van. – árultam el neki, továbbra is gyanakvóan pislogva felé, hiszen aggódtam az állapota miatt. – Ez normális nálad, hogy nem érzed a lábad? Csak mert elég lazán kezeled a helyzetet, én meg teljesen összecsináltam volna már magam a helyedben… - adtam most már hangot is a korábbi gondolataimnak. - Én mondtam! Felsegíthetlek végre? – kérdeztem immár kicsit türelmetlenebbül, mielőtt még itt megfázik nekem. A futástól amúgy is leizzadt valamennyire, szóval így hatványozottan rossz volt a helyzet. – Jó, semmi gond, de tényleg megijedtem! – sütöttem le a szemeimet néhány pillanatra, aztán kék íriszeim visszatértek az arcára. – Gyere, segítek! – könnyebbültem meg végre, amikor elkezdett feltápászkodni. – Ó! – nyúltam utána segítőkészen, amikor megingott, és csak remélni mertem, hogy nem veszi sértésnek. Nem néztem én gyengének, de határozottan úgy gondoltam, hogy szüksége van némi segítségre. - Akkor talán jobb lesz, ha bekísérsz a lakásba. Te pedig amúgy is le vagy főve, úgyhogy szerintem kettőnk közül nálad áll fent inkább a megfázás veszélye. Megkínálhatlak egy teával, vagy kávéval? Vagy valami meleg itallal? Tudok adni kakaót is, ha azt jobban szereted, vagy egy forró csokit… - ajánlgattam lelkesen. – Ha bekísérsz, akkor sem te, sem én nem fogunk megfázni. És csak remélni merem, hogy nem vagy baltás gyilkos, akinek ez a módszere, és így próbálsz bejutni hozzám! – viccnek szántam természetesen, és ha elfogadta az invitálásom, akkor megtámogattam a hóna alatt átnyúlva, a derekánál megtámasztva. Azért egy kicsit tényleg tartottam attól, hogy valami bajom eshet, de kockáztattam.
- Ó, nem-nem, már sokkal jobb, mint mondjuk fél éve – vigyorgok, magam előtt lengetve, tenyérrel kifelé, kezeim. Féléve nem is éreztem egyáltalán a lábam. Megint elnevetem magam. - Mondom, rá se ránts, nem vagy köteles megjegyezni a nevem és minden okés azzal, ha nem ugrik be. Az már nagyobb gáz lenne, ha én nem emlékeznék a sajátomra. Igaz, a kórházban megtörtént, mint utólag elmesélték és beugrott az az ominózus jelenet a nevemmel és a kórlappal. Boldogan fogok vele kezet, kellemes a kézfogása. - Nem, hagyd, el fog múlni és akkor fel tudok kelni – legyintek. - Köszönöm, hogy segítenél. Így meg fogsz fázni és feltartani sem akarlak. Groteszk egy helyzet és nem fogadtam volna el ez, egy évvel ezelőtt, mert eléggé... megalázónak tartottam. Most viszont örülök, hogy csak ennyi a bajom. - Voltam már nehezebb körülmények között is és még egyben vagyok – ami most kifejezetten nem a vicc kategória. Megmenekültem, túléltem, itt vagyok. - Á, értem. Más dolgod biztos van... mármint – jövök zavarba. - Nem elzavarni akarlak, hanem nem feltartani – kapok az eszemhez, mert kivételesen rájövök, hogy másképp is lehet értelmezni. A kérdésre, majd az indoklásra, elnevetem magam. - A baleset óta? Igen. Másfél, két hónapig nem is éreztem és járni sem tudtam. A gyógytornával és más kezelésekkel álltam is lábra. Néha még elhagyja magát, olyankor csak meg kell várni, míg elmúlik. De már egyre ritkábban van s egyre rövidebb ideig tart. Állítólag ez a gyógyulás jele is – amit nem tudok összerakni, mert nem orvos vagyok. De elhiszem nekik. - A kapkodással mindent el lehet rontani, még ha értem is, hogy aggódsz. És ez nagyon kedves tőled – mosolygok rá. - Általában ilyenkor törik el a lábukat, úgyhogy csak nyugodtan – nem szeretnék megint hetekig csak a hátsómon lenni, így is szerintem mindenkinek az idegeire mentem. - Megértelek – bólintok komolyan, majd oldalt fordulva, feltolom magam s feltápászkodok. Marcipán és Apolló máris közelebb jönnek, megismogatom őket. - Már okés – Azzal feltolom magam. S ahogy sejtettem, egyből nem fog menni. Elnevetem magam. - Együtt dőlünk! - tolom ki magam a szemetes szélénél, még mázli, hogy nem ebbe az irányba borítják ki, mert akkor újra elestem volna. - Még nem tart meg úgy, de legalább érzem. - Úúú, deeee, ééén vagyooookkk! - zongorázok a levegőbe az ujjaimmal, vigyorogva. Ami azt illeti, még mindig nem hűltem le, a két jómadár megfuttatott rendesen, lehet, ez hozta elő, most már lényegtelen. - Hát, voltak, akik kilobogtassák belőlem, még a szuszt is – vigyorgok a két négylábúra, akik kezdenek megnyugodni, s most már kezdenek Veronicához is közeledni. Kíváncsian s látni, hogy felismerték ám. Az ő szimatukat nem lehet becsapni! - Eeee... - gondolkodom el. Még egy kávé és a vérnyomásom a Holdig ér el. - Tea? Azt megköszönném. Nem szeretném, hogy megfázz. Már így sokáig voltál kint. És persze, jókor mondom, amikor már jó pár perc el is telt. S úgy vagyok, mindenkinek a saját döntése, mit tesz. De azért ne fázzon meg, ha lehet. Kifeszítem a lábam, majd berogyaztom. Már jobb. - Mehetünk! Ömmm... A ház előtt lehetnek őkelméék? Nem fognak elmenni és megenni senkit sem, aki elvonul a ház előtt... öm... nem, azt hiszem, nem fognak árkot ásni, míg várnak – jelentem ki határozottan némi gondolkodás után. Mostanra már egészen jól felhagytak vele. - Meg ... van valami rozzant tálad? Bármi? Van nálam egy palack víz, amit az egyik kávéző előtt akartam nekik oadaadni, így nem hoztam magammal. Ha nem túl nagy kérés, persze - mert már így is terhelem, eléggé. - A cipőmet szerintem leveszem. Fogalmam sincs, mikbe dobbanthattam a lábammal. Támaszkodok a falnak tenyérrel, miután beértünk. - Ha jól emlékszem, van kutyád. Mármint hogy a sajátoddal sétálgattál, úgy tudom. Riley? - Pillantok fel rá kérdőn.
- Azt hiszem, hogy el sem akarom képzelni, hogy mi volt akkor… - ráztam meg a fejemet. Ő látszólag tényleg nagyon könnyen vette, de lehet ennyi idő alatt már hozzászokott ehhez. Pár pillanatig ugyan elgondolkoztam, hogy esetleg rákérdezhetnék, hogy mi történt vele, de valószínűleg semmi közöm hozzá. Lehet, hogy úgy tűnt, hogy már nem okoz neki gondot erről beszélni, de attól még nem feltétlenül szerette volna, ha valaki kérdezősködik. Nekem is vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek. - Mint mondtam, egyáltalán nem tartasz fel. – közöltem nemes egyszerűséggel, hiszen tényleg semmi ilyesmiről nem volt szó. Ha nem akartam volna segíteni… nos, valószínűleg akkor is itt szobroztam volna mellette, mert egyszerűen ilyen volt a neveltetésem. A bőrömből meg nem volt szokásom kibújni még nekem sem. – Azért az, hogy egyben vagy, vitatható. – utaltam az érzéketlenné vált lábára, de hát attól függ, honnan nézzük ugyebár. - Értem! – bólintottam. – Bevallom, meg akartam kérdezni, hogy mi történt veled, de gondoltam nem tolakodok. Az emberek idegeneknek nem szívesen teregetik ki a dolgaikat általában… - vontam meg könnyedén a vállaimat. – Én nem értek hozzá, de logikusnak tűnik, hogy ez is a gyógyulás része. Mint az emlékezetkiesésnél, azt hiszem. – ráncoltam kissé bizonytalanul a homlokomat, mert egyáltalán nem mozogtam otthonosan a témában. Olyanokról meg nem szerettem okoskodni, amihez kicsit sem konyítok semmilyen téren. - Nem úgy nézel ki. – aggodalmasan pislogtam felé, miután közölte, hogy minden oké. Azért egy kicsit kivártam, mielőtt megpróbáltam volna segíteni, nehogy tolakodásnak vegye, vagy simán csak rossz néven. A férfiak elég nehezen szokták viselni általában, ha valamilyen gyengeségük van, és egy nő próbál segíteni. Ez a férfiúi büszkeségüket sérti, azt hiszem. Isten ments, hogy én most belegázoljak az övébe! - Nagyon vicces! – forgattam a szemeimet a kis mutatványa után, de a szám szegletében azért már megjelent egy elfojtott mosoly is. Egész viccesnek találtam, még ha nem is adtam jelét ennek. – Rendben, akkor egy tea rendel! – nyugtáztam a választást, aztán szigorú ábrázatot öltöttem magamra. – De csak akkor kaphatsz, ha többet nem mondod el, hogy nem akarod, hogy megfázzak, meg feltartani sem szándékozol! – szűkültek össze egy pillanatra a szemeim, aztán intettem egyet hívogatóan a kezemmel. - Na, gyerünk akkor befelé! – azzal már meg is indultam a bejárati ajtó irányába. – Igazából be is jöhetnek, ha akarnak. Nem tudom, hogy otthon hol tartod őket… ha jobban szeretnek kint lenni, akkor természetesen maradhatnak az udvaron. – bólogattam elgondolkozva. – Persze, van több is, ezt kérdezned sem kell! – mivel én magam is kutyatartó vagyok, ezért fel vagyok készülve ilyesmikre. Minden további nélkül szándékoztam ellátni a két megtermett ebet, akár egy jó házigazda. - Köszönöm! – mosolyodtam el szélesen. – Kell esetleg segíteni a levételben, vagy már menni fog nélkülem is? Mert akkor addig hozok nekik inni! – és természetesen úgy terveztem, hogy külön-külön tálkát kapnak. Volt itt elég a háznál. – Igen, van. Nagyon jó a memóriád! – csodálkoztam rá egy kicsit kikerekedett szemekkel, hogy még a nevére is emlékszik. Ettől még jobban elszégyelltem magam, hogy én bezzeg nem büszkélkedhettem ilyen jó emlékezőtehetséggel. Legalábbis, ami az ő nevét illeti. Most már persze egy életre megjegyeztem. - Biztos vagyok benne, hogy mindjárt fel fog bukkanni. Szerintem felment a hálóba, de hopp! – már hallottam is a tompa dobogást, ami azt jelezte, hogy a szőnyeggel borított lépcsőn bizony úton van valaki lefelé. – Hát, szia haver! – üdvözöltem, amint odadörgölőzött a lábamhoz a túlzott lelkesedésével karöltve. – Jól látod, vendégeink vannak! – bólogattam, mivel elkezdett Greg iránt érdeklődni. – Vigyázz, mert baromi nagyot tud csapni a farkával, ha belelendül! – figyelmeztettem, mivel Riley máris letámadta a maga sajátos, jól nevelt módján. Azért nem döntötte le a lábáról, de elég hevesen próbált barátkozni. - Hozom azokat a tálakat, meg odateszem a vizet a teához. Gyere bentebb bátran! – invitáltam Greget, mintha nem most először járna itt.
- Eee.. nem ez, az biztos – továbbra is vigyorgok. Akkor az volt a csoda, hogy élek. Utána meg az, hogy a kitartó kezelések eredményeként végü lábra tudtam állni. Még ha utána egyből hasast is vágtam. - Oké – ez már számomra is értelmezhető válasz volt. És furcsa, mostanában többet érzékelek így. Azelőtt, ha nem, hát akkor nem. Most néha összezavarodok az értelmezésekben, s eddig sem voltam valami túl jó bennük. Majd elmúlik, mondták. Minél előbb! - Azért a lábam még nem fut utánam! - most már hangosabban nevetek fel, nem őt ki, hanem elképzeltem a helyzetet. Szerencsésre ott nem erről volt szó, mégis, lehetett volna akár az is, hogy a kerekesszékből sosem kelek fel. Mivel nem akartam, hogy ez történjen, ezért dafke megcsináltam olyat is, amit az orvosok hatalmas kérdőjelekkel néztek. De így sikerült felkelni végül a székből. - Vagy éppen ezen szeretnek csámcsogni – vigyorgok. - Nem zavar, ha beszélünk róla, s nem is szokásom erőltetni. Volt, elmúlt, kész – vállat nem vonok. - S nem tolakodtál. Igen. Valami hasonló. Olyanom még nem volt, így arról nem tudok nyilatkozni – orvos nem vagyok, sose nem is leszek, így azt meghagyom nekik. Fojtottan felnevetek. Ha elmebeli olyan képességemre utal, hogy a nagy intelligencia hátránya a dunsztom nincs az érzelmekről, mégsem vagyok akármilyen ló, mert mindent patáznak, akkor ott azért van még mit fejleszteni. Jobban elmosolyodok. A vicc jó, néha túltolom, de főleg a fiúkkal, ha terepen vagyunk. Gőz és feszültségkieresztő. A feltételre úgy teszek, mint aki zippzárat húz végig a száján. Ah, mozdulnak a lábaim! Azt hiszem, nagyon túlerőltettem a srácokkal való futás közben. - Kint is, bent is, ahol éppen kedvük van – mivel ha nincs kerítésem, akkor szigorúan csak a házban tarthatom őket, hálát adok, hogy anno, sok-sok évvel ezelőtt muszáj voltam kerítést építeni a ház köré, kizárva kíváncsiskodókat. Így most szabadon nyargalászhatnak és túrhatnak aknamezőt a kertben. - Akkor legyen bent, ha nem baj – bízom bennük, de vannak fura emberek. - Köszönöm, a két bolond nevében is. Mehettek – intek nekik, mert megállnak a bejárat előtt és rám néznek. Szerencsére. Nagyon örülök, hogy azért jót tett nekik a kiképzés. - Nagyszerű, köszönöm! Fejjel lefelé válaszolok, közben már fűzöm ki a cipőt. - Megleszek vele, köszönöm! - Marcipán jön hozzám, megszaglázni, bökdösni, azért aggódtak. Megsimítom a buksiját, majd Apollónak is. - De... ahhh – Apolló máris megfogja a cipőfűzőzsinórt és húzza maga utána cipőmet. Rá fog feküdni. De legalább már nem rágja meg. - Köszönik a vizet! - Akkor nem bontom meg a palackot, hátha útközben még valahol szomjasak lesznek. Kicsit nagy kört tettünk ma velük, mert nem bírtak magukkal. - Köszönöm! - álszerény nem vagyok és hát az agyam szivacs, ha információról van szó. És még mindig nem telt meg, hogy ki kéne facsarni. A dobogást hallom és a két jómadár is, akik feszült kíváncsisággal figyelnek a lépcső felé, beharapott ajkakkal. Egyből felismerik a játszópajtit és nem létező pici farkincájuk lelkes csóválásba kezd, egész testük ott feszeng a játszani akarástól. - Szió! - Egyből egy arconnyalással nyit, mire megvakarom az álla alatt, s ha engedi, a füle tövét is. - Tudtam ám, hogy nem hagyod ki. Meghoztam a játszópajtikat is neked. A! Érzem – kis híján kiveri a szemem, mert még a másik cipőnek most értem a végére és a nagy örömködős kellettésben, ahogy forog, elért a heves farokcsapása. Elnevetem magam, megsimogatva a nyakát. - Jövök – aztán a két boldog bestiára nézek, akiknek már múltidő a kinti esemény. Jobban izgatja őket Riley. - Viselkedni. A cipőmet meg kérem vissza majd, egyben – a hangomon viszont érezni a végére, hogy haragudni nem fogok rá, ellenben ha itt bent átrendeznek bármit is, azért nagyon. - El is felejtettem, hogy erre lakhatsz. A két futrinka ma nagyon elemében volt és ki akartam fárasztani őket. És valahogy erre fordultunk. Ha van szék, helyet foglalok, nem akarok útban lenni. - Terveztél valamit mára? - nem azért kérdezem, mert úgy vélem feltartanám. Hanem, mert van egy ötletem. - Mit szólnál, ha jól megfuttatnánk négylábú barátainkat?
- Az ijesztő lenne… - mosolyodtam el szélesen, de akkor sem voltam teljesen biztos abban, hogy tényleg minden rendben van vele. Ám, ahogyan én nem akartam, hogy állandóan amiatt aggódjon, hogy feltart engem, úgy én sem akartam bosszantani azzal, hogy folyton a hogyléte felől érdeklődöm és megkérdőjelezem a válaszát. Az nagyon bosszantó tudott lenni, legalábbis, ha magamból indultam ki. - Elég könnyedén veszed a dolgokat, úgy látom. Akkor is így volt, mikor történt, vagy csak az idő könnyítette meg? – érdeklődtem, még az előtt, hogy jobban végig gondolhattam volna. Mégis mi jogon faggatóztam én tőle, mikor alig ismerjük egymást? Hiszen semmi közöm nem volt hozzá, és nem egy óvodás gyerek voltam már rég, aki mindenre rákérdez, amire csak kíváncsi az életben. A felnőttek azért szokták magukat moderálni, nekem azonban nem mindig ment. Van, hogy előbb járt a szám, minthogy mérlegeltem volna a mondandómat. - Nekem nem gond, azért kérdeztem! – vontam meg könnyedén a vállaimat. Nem az a típusú ember voltam, aki rosszul lesz pár sáros lábnyom láttán, vagy egy kis kutyaszőr leseprésétől. Azt azért nem mondanám, hogy szemétdombon élek, de nem küzdöttem rendmániával egyelőre, így aztán ilyesmiken sem akadtam fent különösebben. - Nehogy félreértsd, nem akarom rád erőltetni mindenáron a segítségemet! – emeltem fel megadóan a kezeimet, miközben kissé zavartan elnevettem magam. Tényleg úgy jött le, mintha valami buzgó mócsing lennék, vagy legalábbis Teréz Anya utódjának képzelném magam. Segítő szándék mindig volt bennem, viszont sosem erőszakoskodtam ezzel kapcsolatban. Míg más a vicceket szokta túltolni, én addig jelen pillanatban a figyelmességgel jártam így. Felnőtt ember, basszus! Bár annyira megrémített, mikor láttam elesni, hogy még mindig időnként aggodalommal figyeltem, nem jött-e elő valami tünet. Még az hiányzik, hogy agyrázkódása legyen itt nekem, vagy valami még súlyosabb. Még csak azt sem tudnám, hogy mit kezdjek vele. Miután Riley üdvözölt első sorban engem, én ténylegesen magukra is hagytam az összes fiút együtt. Te jó ég, idejét sem tudom, hogy mikor voltam egyszerre ennyi férfival egy fedél alatt. Szerintem még az is elképzelhető, hogy soha, ezen pedig jót mosolyogtam magamban, miközben kiegyensúlyoztam a két vízzel töltött tállal a kutyusokhoz. - Riley! – szóltam rá kicsit erélyesebben, mialatt letettem a földre az edényeket a vendégeink részére. – Néha elfelejtkezik a jó modorról… - szusszantam rosszallóan, de egyértelműen látszott, hogy mennyire szerettem a kis négylábúmat. – Miért, ti merre laktok? – kérdeztem, hátra pillantva a vállam felett futólag. Közben egy pillanatra sem álltam meg, máris odaraktam a kannában a vizet forrni, hogy friss teát készíthessek. Én közben magamhoz vettem a korábban itt hagyott bögrémet, és belekortyoltam a már félig elhűlt italomba. - Nem mondhatnám. Igazából a szabadnapjaim a legtöbb esetben úgy telnek, hogy azt teszem, amihez éppen kedvem szottyan. Nem mondom, hogy nem szoktam soha előre tervezni, de azt is szeretem, ha csak úgy sodródok az árral, és történnek a dolgok. – ez elég szabadan hangzott, de sokszor tényleg így volt. Ha nem volt fix programom, és nem tudtam előre, hogy mit szeretnék csinálni, akkor a reggeli hangulatom döntött a legtöbb esetben. Ma még nem jutottam addig, hogy bármit is kitaláljak. - Neked nem hiszem, hogy hiányozna még több futás, de ha csak hármukra céloztál, akkor benne vagyok. Rileyt szintén elég nehéz lefárasztani, nem mindig megy szerintem. Ha mégis, akkor is egy óra alvás után olyan, mintha kicserélték volna. Újult erővel szokott belelendülni mindenbe, szóval nem lenne rossz, ha ma kimerülne egy kicsit. – Greg felé fordultam, csípőmmel a mögöttem lévő pultnak dőlve. – És, mire gondoltál? Van valami konkrét ötleted esetleg, hogy merre menjünk? – kérdeztem két korty között, kék íriszeimet kitartóan függesztve rá. – Nem fázol? – jutott eszembe hirtelen, hiszen az átizzadt ruhák nem kellemesek, a fűtés ellenére sem.
- Inkább vicces – vigyorgok vissza. Félrebiccentem a fejem. Ha tudná, hogy ebből egy kukkot nem értek! Mások talán érzelmekkel reagálnának, kikérve maguknak, nekem viszont még erről sincs fogalmam, hogy kéne, mert ha láttam is, nem értettem. Ha logikusan értelmezzük, könnyedén szónak sokféle jelentése között az is szerepel, hogy feszengés és akadály nélkül. Szerintem olyan, hogy akadály, nem létezik, az logikailag megmagyarázhatatlan. Feszengés az pedig érzelem, ahhoz meg nem tudok mit szólni. Így maradok az első magyarázatnál és egy ”Error” jelenik meg a belső kijelzőmön. A megkönnyíteni pedig visszavezet újfent az elsőre. - Úgy érted, felelőtlen? - A szavak lapozgatása után ezt is feldobta a szótáram. Talán ezt a szót kereste? - Részemről ez az alaptermészetem – vigyorodom el. - Már az előtt is ilyen voltam, bármi is legyen az az előtt – mosolygok rá. - Persze, a tudatom előtti időről nem tudok nyilatkozni – nevetem el magam. - Köszönjük! - mosolygok rá hálásan. Meglepetten pillantok rá, miközben csak a kezem tárom szét, ahogy látom, a cipőmnek máris lába kélt. - Nem gondoltam, hogy azt tennéd. De most miért viszed el a cípőm? - nézek a lopósra, aki csak sunyin néz rám, ott sincs! - Itt nem tudsz ráfeküdni? Ahhh – túrok bele a hajamba, mosollyal. - Ugyan, hagyd – nevetem el magam, miközben a farka ellen védekezek Rileynak, ahogy forog megint egyet, így inkább a fejét forgatom magam felé, inkább nyaljon, mint kiverje a szemem. - Nagyjából egy kilométerre, ami négy utcát jelent balra és ötöt északra – mutatom a helyes irányt, belőve, merre is lakunk. Megpaskolom Riley oldalát, és máris hármasba kavarodnak, hogy játszanak, ismerkedjenek egymással. De előbb víz! Hagyom is őket, nagyon ajánlom, hogy nem lesz dominancia harc, mert akkor... jót fogok szórakozni rajtuk. A konyhába megyek, s leülök az egyik székre, megtámasztva alkarom. - Az egy tök jó kikapcsolódás – ami nálam azért nem létezik, mert az agyamat le kell foglalnom minduntalan. Ha nem a két négylábút kergetem, akkor a tervezőasztalt húzom magam elé, vagy a házat tartom karban. - Honnan gondolod, hogy nekem nem … hiányozna? Még bele sem lendültem, ők lendítettek én csak lebegtem utánuk, mint egy zászló – nevetem el magam. - Louis Valentino? - Söpröm a fülem mögé a hajam, érdeklődéssel. - Ott el lehet engedni őket és nagyon jól lehet őket futtatni. És viszonylag kevesen vannak ott. Most. - Miért fáznék? - kérdezem meglepetten. Az nem jut eszembe, hogye esetleg arra gondol, illatozom, mint egy edzésről jött férfi. - A víz – mutatok a tűzhely felé. A forró gőz felé fog szállni hamarosan és az nem egy kellemes dolog. Nem kérdezem, hogy miben tudok segíteni. Mire mindent elmondana, addigra már mindent előpakolt. - Ott inni is tudnak, van egy tök jó itatójuk. Voltál már ott? - Kanyarodok vissza a futtatóra.
- Nem, azt hiszem nem erre gondoltam. Inkább arra, hogy a legtöbb embert azért megviselné, de te látszólag magától értetődően beszélsz erről, és nem okoz gondot. – próbáltam megmagyarázni, hogy mire gondoltam pontosan. – Mintha akkor sem okozott volna, csak úgy elfogadtad. – én a magam részéről általában elég nehezen törődtem bele azokba a dolgokba, amiken nem tudtam változtatni, csak bele voltam kényszerítve. Azt utáltam a legjobban igazából, és most is pontosan egy ilyenbe kevertem magam. - Idebent úgysem tudja annyira eldugni, hogy ne találjuk meg. – nyugtattam meg mosolyogva Greget, ahogy én is a kutya után néztem. Szépen el is tűnt a nappalimban, ami engem egyébként egy pillanatig sem zavart. – Sokan nem viselik olyan jól a túláradó érdeklődését, bár te gondolom hatványozottabban kapod ezt. – utaltam arra, hogy ő nem egy, hanem két kutyával is együtt élt. Azért azok az emberek, akik nem tartanak állatot, nem mindig tolerálják az ilyesmit. - Az annyira nincs is messze. – állapítottam meg. – Bár így hallomás alapján légvonalban van az az egy kilométer. – vigyorodtam el szélesen, mert négy, meg öt utca azért nem olyan kevés, mint amilyennek tűnik. – Igen, pontosan erre utaltam én is. – bólogattam. – Elég nagyot estél ahhoz, hogy szerintem mára ne akarj többet kockáztatni, de persze a te dolgod. – igazából nem is értettem magam, hogy milyen jogon szóltam bele. Nem csak, hogy semmi közöm nem volt hozzá, de még csak közeli barátok sem voltunk, hogy felhatalmazva érezzem magam ilyesmire. Egészen egyszerűen arról volt szó igazából, hogy mindig kimondtam, amit gondoltam. - Rendben, felőlem mehetünk, csak összekapom magam. – alig pár másodperc kellett ahhoz, hogy mérlegeljek, és végül elfogadjam a meghívást. Miért is ne tettem volna? Jó programnak tűnt, és amúgy sem volt más betervezett elfoglaltságom. Arról nem is beszélve, hogy én mindig szerettem ismerkedni, új barátokat szerezni. Nem láttam okot arra, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget, ráadásul Rileyt is volt esélyem így lefárasztani. Jobban, mintha csak ketten mennénk egy könnyed városi sétára. - Azért, mert leizzadtál, aztán meg pihengettél kicsit a hideg kövön odakint… - böktem a fejemmel az utca irányába, ahonnan nemrégiben sikerült felkaparni. – Ó, igen! Köszi! – kaptam észbe, amikor jelezte, hogy felforrt a teához odakészített víz. – Még nem voltam, csak hallottam róla. Igazából azt sem tudom pontosan, hogy merre van… - vallottam be, miközben elővettem egy bögrét. – Milyen teát szeretnél? Van fekete, mindenféle gyümölcsös, zöld… - soroltam szépen a választékot. – Cukrot, citromlevet? – fordultam felé a félig nyitott hűtőajtóból, várva az instrukciókat. - Szóval, akarsz még futni? Mert akkor úgy kell öltöznöm. – most mondhatnánk, hogy tipikus nő vagyok, de ha nem fogok sportolni, akkor bizony normálisan felöltözök, nem egy melegítőnadrágba bújok bele.
Helyére pattan a válasza után az, amit értelmezett alatta. - Így már jobban értem – bólogatok. - És jól látod. A különbség közöttük és közöttem, hogy velük bal eset történt. Én tudatosan választottam, és még a legrosszabb forgatókönyvek közül is a legjobbat húztam ki végül – mosolygok. S így, ezzel a tudattal sokkal hamarabb felépültem. - És persze ott van az is, hogy ki gondolja magát áldozatnak és ki dolgozik helyette azon, hogy az élete menjen tovább – ha kerekesszékben, akkor abban. Azzal is jól lehet leélni az életem. Ha van célom és indokom. S elsősorban a legfontosabb: élek. - És hát: élek. Azt gondolom, ennél jobb válasz az egész igenre, éppen ez. - Ohohohóó, ebben azért nem lennék olyan biztos – kreatívak. Tőlem lesték el. - Az olyan miért tart állatot. Még a halra is figyelni kell – bár sosem értettem, mi a szuper egy akváriumban. Foglalja a a helyet a tervezőasztaltól. - Á, néha le vagyok tojva, de rendesen, mert nagyon egymással vannak elfoglalva – ezért is ragaszkodtam, hogy a testvéreket elhozzam, ne válasszam szét őket. Szerintem nagyobb árokrendszer és még több cipőm látta volna kárát. Nem, mintha zavarna. A kertet már úgyis terveztem átrendezni. Segítettek is benne. - Egészen pontosan nulla egész hét mérföld – bólintok. Kicsivel több, mint egy kilométer. Az átváltások gond nélkül mennek. - Nagyjából huszonegy perc, kényelmes sétával. Ezzel a kettővel? Öt perc – utánuk lobogva. Szívem mélyéről nevetem el magam. Jó pár hónapja sokkal nagyobbat estem, s nem csak az orromon lett flazúr. Kevés kellett, hogy eltűnjek a semmibe. Először fizikailag, utána a tárgyaláson. S itt jön be az, ki miként viszonyul saját magához és a környezetéhez. Bíztam magamban. Tudtam, hogy megoldódik. S bíztam azokban, akikkel együtt voltam és vagyok az életemben. Ez az eset és ami utána következett, csak még jobban erősítette a kapcsolatot és a bizalmat. - Valóban én tudom – mosolygássá alakul a nevetésem. Az őszintesség és az egyenesség a vezérszavaim között vannak, így a reakcióm is egyenes és elfogadó. Így tudok csak kommunikálni. A virágszavakat másoknak hagyom. - Oké – az igen megérkezett, ha nemmel válaszol, azt is elfogadom, hiszen úgy döntött, nem akar és ezt ki is mondta. A két füles úgysem bír magával még, és én meg nem fogom hagyni, és elhagyni magam. Minél előbb teljes mértékben akarok működni. - Jó volt ott feküdni – könyökölök a tenyerembe az állammal, vigyorogva. - Nem az első eset. Hozzá lehet szokni – terepen, akcó közben meg aztán senki sem azt fogja kérdezni: ugye nem fázol meg? Aztán becseng valami. - Nagyon törődsz másokkal... odafigyelsz – és figyel másokra. - Szívesen – a nincs mitet különösen utálom. Ha nem szólok és nem veszi észre, a napot égési sérüléssel tölti, pihenés helyett. - Kelet-Észak-kelet, másfél mérföld innen – teszem magunkat térképre és a helyszínt is, majd viszonyítok. - Fekete, ízesítetlen – majd jelzi, ha nincs, akkor majd mondok mást. - Tej és méz – még sosem hallottam cukor citrom változatról, csak cukrosról. - Milyen cukorral és citrommal? Úgy iszod? - ha más nem, akkor most megkóstolom így. - Ha igen, akkor én is úgy kérem - azt nem fogom elvárni, hogy külön ugráljon a teához. Így is jó, úgyis jó. - Persze! Mitől gondoltam volna meg magam? - nézek rá értetlenül, s a kezembe veszem az érkező bögrét. Az benne sincs a logikámban, hogy az eddigiek a lebeszélésemről szóltak volna. - Mmm, finom illata van. Belekortyolok, ízlelgetem, majd hunyorítok. - Szokatlan, de nem rossz. Egyáltalán nem – sok mindent kipróbáltam megkósoltam már. S jó meleg. Tea és kávé csakis forrón vagy nagyon melegen. A forró csokiról és kakaóról nem nyilatkozom, eddig minden egyes alkalommal elhappolták előlem nővérem porontyai. - Addig lefoglalom magam a teával – emelem fel a bögrét. Hagyom átöltözni.
- Bevallom, nem teljesen értem, mire gondolsz! – hiszen semmit nem tudtam róla gyakorlatilag, így azzal sem voltam tisztában, hogy mi a foglalkozása, vagy hogyan történt vele ez az egész. Mivel nem akartam vájkálni senki magánéletében, ezért nem is kérdeztem rá, most viszont valahogy már szerettem volna tisztábban látni. Kezdett érdekelni a dolog, de mégsem éreztem fairnek, hogy csak úgy lerohanjam ilyesmikkel. - Azt hiszem, hogy én is inkább túlélni akarnék, és nem az önsajnálatba merülni. Bár nem mondom, hogy kezdetben nem tettem volna így… - ismertem el, ahogy jobban belegondoltam a helyzetébe. Hála istennek velem nem történt még ilyesmi, de más esetben bizony én is nyalogattam a sebeimet, például most is. Pedig ez egyáltalán nem volt olyan nagy dolog, amit ne lehetett volna feldolgozni, úgyhogy egy idő után képes voltam felrázni magam a letaglózottság érzéséből, és már a megoldáson gondolkoztam. Azon, hogyan hozzam ki ebből az egész képtelenségből a lehető legjobbat. - Csúnya dolog azt mondani, hogy néha én is azt kívánom, hogy Rileyt bárcsak lekötné valaki helyettem? Mert ha itt vagyok, akkor én vagyok az, aki körül a világa forog, és sokszor nem hagy nyugtot akkor sem, amikor szükségem lenne rá. – ingattam a fejem mosolyogva. Nem feltétlenül szántam én ezt panaszkodásnak, mert ahogy ő értem, úgy én is rajongtam a kutyámért, csak néha nem hagyott személyes teret. Akár a gyerekek, ő sem ismerte ez a fogalmat, és azért a vécén ülve kissé kellemetlennek éreztem már, mikor be akart jönni utánam, és kaparta az ajtót. - Vagy futva! – bólogattam vigyorogva. Azt gondoltam volna, hogy ennyi sarok, meg utca nagyobb távolság, de tévedni persze emberi dolog. Így pedig valóban nem is volt olyan messze tőlem, valamint nem is jöttek annyira sokat. Bár, azt nem tudhattam, hogy merre jártak előtte, mielőtt eljutottak a házam elé, hogy előadják a remek mutatványukat. Azért én nem szívesen tapasztaltam volna meg hasonlót, még ha bárkivel meg is esik. Télen egyszer-kétszer sikerült fenékre ülnöm a felfagyott járdán, hát nem volt éppen kellemes élmény, - Azért máskor egy kanapén próbáld ki inkább, az egészen felemelő tud lenni! – pillantottam fel rá, mert ha választhattam, én valahogy nem az aszfalt mellett döntöttem volna némi pihengetés céljából. Kényelmes párnák, puha kanapé, nekem az való. Még annak ellenére is, hogy szeretek túrázni, és bírom a nomádabb körülményeket, pontosan ebből kifolyólag. – Igyekszem… - rántottam meg a vállaimat zavartan, mert azt hiszem, hogy ezt a maga módján bóknak szánta, noha egyszerű megállapításnak hangzott. Sokszor nem tudtam mit kezdeni a dicsérő szavakkal, így csak halványan elmosolyodtam. – Szeretek az emberekkel foglalkozni, és sajnálom azokat, akik magasról tesznek a környezetükre. Mostanában ez az elterjedtebb, hogy úgy mondjam, de én ezzel nem igazán tudok azonosulni. – a hajléktalanoknak is mindig adok egy kis pénzt, ha látok egyet-kettőt az utcán. Talán ezért sem lenne való nekem a nagy vagyon, nem is értettem a nagyapámat továbbra sem. - Értettem! – szalutáltam viccelődve, miközben elővettem a filtert, és kibontatlanul elé raktam a forró vízzel teli bögrével együtt. – Méznek is kell lennie valahol… - dünnyögtem az orrom alatt, miközben a hűtőből előszedtem legalább a tejet első körben. – Igen, én úgy szoktam. Európában ittam úgy, szerintem finom. Kellemesen savanykás az édes íz mellé. – magyaráztam, közben lábujjhegyen pipiskedve, hogy elérjem a felső polcon lévő mézet. – Meg is van! – diadalittasan leraktam azt is elé, egy kiskanál társaságában. Azt a kis fa micsodát nem tudtam, hogy hová dugtam el. - De ha meg szeretnéd kóstolni, tudok citromot is adni hozzá. – tettem hozzá végül. Én nem terveztem teát inni, nekem még maradt némi jéggé hűlt „forró” csoki a bögrémben. – Örülök neki, hogy ízlik! – szerettem, ha újat mondhattam másoknak, azt meg pláne, ha sikert is értem el vele. – Rendben, felkészülök. De előre szólok, hogy azért nem vagyok olyan hatalmas sportember, mint valószínűleg te. Szoktam futni, csak… hát nem ugyanúgy. – mert egy férfi mindig gyorsabban fut, ha edzett. Ettől függetlenül nem éreztem magam kevesebbnek, csak jelezni akartam neki, hogy számítson rá, hogy vagy külön megyünk, vagy kicsit lassítania kell. Gyorsan magamra kaptam hát odafent a sportnadrágomat, meg némi aláöltözőt is a kinti futáshoz, mert már nem volt nyári meleg sajnos. Megfázni pedig semmiképpen sem akartam volna, hiszen sok munka várt rám az elkövetkező időben. Ez a karácsony előtti, kivilágítással teli város sokakat vonzott, így több volt a csoportom is. - Azt hiszem, hogy kész is vagyok! – jelentem meg a konyhaajtóban teljes díszben. Éppen a hajamat fontam össze sebtében, mikor beléptem. – Ezt még megiszom, aztán indulhatunk is akár! – lelkesedem be, mint mindig, ha valami újdonság történt. Fel is hajtottam a csoki maradékát. – Te készen állsz? – mosolyogtam rá vidáman. – Kell egy sál… - jutott eszembe hirtelen, mert attól, hogy ki fogok melegedni, meg Greg sem volt éppen túlöltözve, én még felkészült szerettem lenni. Maximum majd leveszem a felesleges rétegeket.
Tény, nincs a homlokomra írva, hogy mivel foglalkozom. - Az okostojásság és a pofára esés mellett a rendvédelem. Ritka párosítás. Értve az utóbbi kettőre – vigyorgok, mielőtt még jönne bárki is (még ha nem is fog), hogy mindenki rendőr akar lenni, aztán továbbtanul. - És ez egy tök jó dolog. Mármint a túlélni akarás. Az önsajnálat – vágok egy arcot. Az nem az én műfajom, a jövőbe vetett bizalmam óriási. Lehetnék szerényen egomán, hogy mert mindenből kihúzom a legjobbat, és valójában ezt is várom el magamtól. Ha meg nem jön össze, akkor még mindig van miben palacsintát sütni (tepsi, úgy ám!) - Javaslok még egy négylábú tesót neki! - vigyorgok. Nekem előírás kutyasuliba járatnom őket, így hát elvittem egy kiképző tanfolyamra mind a kettőt és értek meglepik. És nem szeretem a parancsokat adni sem, mint rájöttem. - Aaaz – vágok egy arcot. - inkább lebegve. - Az már megvolt – vigyorgok. Legfőképpen pofára esve, miután hazaértem egy-egy küldetésből. Meg néha munkából. Mostanában inkább magamat szórakoztatom vele, meg a három négylábút. Szerencsére Hópehely elég fürge, még nem estem rá. Érdeklődve biccentem a fejem félre, aztán végül figyelek. Igyekezni.. ez talán olyan lehet, mint a próbálni. Azt hiszem, passzolom ezt a kérdést, mert nem tudom értelmezni. - Túl sokfelé akarnak figyelni. Pedig csak a legfontosabbakra kell. A többi meg másnak a legfontosabb és majd figyelnek ők rá. Segíteni viszont fontos – bólintok. Csak ismerjem fel. A fizikai, értelmi jeleket veszem. Az érzelmihez és a lelkihez olyan bot vagyok, hogy még a vak is felbotlik velem. Megint biccentem oldalt a fejem, elmosolyodom. De utálok szalutálni. Mintha homlokon akarnám csapni magam, hogy ja, te is itt vagy? És azt hiszem, ezzel a gondolattal teszem meg minden alkalommal, ha szükséges. Most már mások többen vannak, akik nekem előre szalutálnak. Nem lettem tőle boldogabb. Figyelem, ahogy megpróbálja elérni a mézet, s úgy vagyok vele, ha tudja, szükséges a segítség, kérni fog. Hogy ezzel bunkó lennék, sosem gondolnám. A nővérem és anyám arra szoktatott, hogy elég macsók ők férfi nélkül is, és feltalálták azt észt is, nem csak az izmokat és a hosszú kart. - Érdekes egy szokás. S nem megvetendő, míg ki nem próbáltam. És ahogy látom... nem tejjel és mézzel iszod a teát – majd széttárom a kezeim a felajánálásra, mint citrom. - A bőség zavara jut nekem. Majd legközelebbre hagyjuk azt a lehetőséget – mosolygok rá. Innék még egy bögre teát és a kutyák lobognának utánam a legközelebbi bokorig. - Úgy érted... egy hatalmasat perecelve? - legyintek, beleegyező arcot vágva. - Szerintem sem. Abban aranydíjas és málna díjas is vagyok. A tea hamar elfogy, s közben a két jószágra is ráadom a hámokat, s visszaveszem a futócipőt is. - Yepp, mind a hárman – állunk be a bejárati ajtó részéhez, megvárva, míg elkészül, majd elsőnek mi megyünk ki, hogy be tudja zárni majd az ajtót maga mögött. - Megyek az utca felőli részen, s mutatom az utat – megvárom, míg bemelegít, én is nyújtok még párat, meg visszamelegítem magam, nem hiányzik, hogy ismét betegszabin legyek. A tesók már lenyugodtak, s hiába nézelődnek, többször figyelnek felém, mint nyújtogatnák a nyakukat másfelé. Kellemes tempóba fogok, s igazodom mellém szegődött futótársam ritmusához, gyorsaságához. Közben nem beszélek, mert úgy aztán taccsra lehet vágni a légzést, csak az irányt mutatom mindig, s csak a park előtt szólalok meg, egy mély légzés kíséretében. - Itt el is lehet őket engedni – két négylábú társamhoz lépek és leveszem róluk a pórázt. - Futás! - Marcipán és Apolló megvárják Rileyt, majd mind akit puskából löktek ki, nekiindulnak. - Én meg azt hittem, kifáradtak már – feladom. Ezekben rengeteg energia van. - Nem tudom, tényleg gondolkodtál-e már neki társról. Eredetileg csak a testvéreket akartam elhozni, ám kitartottak egy kis szőrgombóc mellett is, azóta féltő szülőkként, vagy nagy tesókként, nem tudom, de nagyon leköti őket. Vigyázzba állnak neki – előszedem a mobilom és megkeresem az első találkozásuk fotóit és kinagyítva az egyiket, látni, ahogy feszült figyelemmel nézi a két eb a fehér macskát, az pedig azt sem tudja, merre van, csak nyávog. Nővérem készítette elő a cumis tejet neki, addig inkább őrködtem a két kutya felett, hogy nehogy megegyék. Helyette a kiscica ette meg őket, szőröstül-börőstül az ővé lettek.
- Tényleg? – kicsit meglepődtem, és ezt nem is próbáltam palástolni. – Nem nézel ki kifejezetten rendőrnek… - mert arra nem gondoltam természetesen, hogy esetleg más területen dolgozna. Mármint más rendvédelmi szervnél, én automatikusan azonosítottam a rendőrökkel. – Nem úgy értettem, csak nem számítottam rá, remélem nem sértettelek meg! – mert azt nem állt szándékomban, úgyhogy bocsánat kérően pislogtam is felé. - Van egy jó barátom, aki szintén a rendőrségnél dolgozik, itt Brooklynban. – jutott eszembe Cole. Róla sem feltétlenül mondtam volna meg, de azért egy kicsit mégis zsarusabbnak tűnt. Egyáltalán mitől számít valaki annak? Nehéz lenne megmondani, szerintem a filmek alapján él a fejünkben egyfajta kép róluk, de a legtöbb embernek még nem volt azért dolga a rend őrével. Nekem sem, ami azt illeti, de nem is nagyon vágytam rá. - Az a baj, hogy így is sokat vagyok távol. Többet, mint ő szeretné, és tudom, hogy el lennének akkor együtt, de ez a lakás azért nem olyan méretű, hogy alkalmas legyen két kutyának. – oké, csak a kifogásokat kerestem igazából, a háttérben sokkal inkább azt állt, hogy két kutyát még jobban sajnálnék itt hagyni reggelente. Pedig egymást jól lekötnék, az biztos, már amikor nem alszanak éppen. Riley ugyanis rengeteget képes durmolni, ha nem vagyok itt, vagy azt hiszi, hogy nem látom. – De majd meglátom… - az is benne volt ebben, hogy esetleg átköltözhetnék a másik lakásba, amit örököltem. Az jóval nagyobb, viszont szabadidőm akkor sem lenne több. Kivéve, ha felmondanék, lévén, hogy úgyis van már annyi pénzem, hogy még az unokáim is elélnek belőle. Erre azonban egyáltalán nem vágytam. - Szerintem is. – azt azért észrevettem, hogy kissé eltér a gondolkodásmódunk, de nem forszíroztam inkább azt, hogy kinek mi a fontos. Abban legalább egyetértettünk, hogy másnak segítő kezet nyújtani egyáltalán nem ciki. – Tényleg nem úgy szoktam, viszont tudok adni hozzá mindent, amit szeretnél. – mosolyogtam rá, a tea ízesítési szokások megvitatását követően. – Nem pont erre gondoltam, hanem a tempódra! – nevettem fel jókedvűen, amikor szóba jött az esése. Akkor azért megijedtem egy kicsit, de elég lazán vette, és utólag visszagondolva akár egy vígjátékba is simán passzolt volna a jelenet. - Rendben! – bólintottam, miután felszerelkeztem a sportoláshoz, és Rileyra is felcsatoltam a pórázt. Beriasztottam, kulcsra zártam az ajtót, és már készen is álltunk mind a ketten. – Ja, addig is futni akarsz? – kérdeztem kissé megilletődve, amikor láttam, hogy bemelegít. Lelkileg erre annyira még nem készültem fel, de én is átmozgattam hát a tagjaimat, a kutya meg izgatott farok csóválással szemlélte a folyamatot. Biztos vagyok benne, hogy alig bírta ki, hogy megüljön mellettem nyugodtan erre a pár percre. Hát, ez van, haver! Miután nekivágtunk, rá kellett jönnöm, hogy egy kicsit bizony el vagyok szokva ettől a mozgásformától. Időnként szoktam futni, de mostanában nem volt rendszeres, nem is vagyok erre túl büszke. Azért hősiesen kitartottam, és nem álltam meg kiköpni a tüdőmet. Sőt, végül jobban is bírtam, mint amire számítottam, de lehetett volna jobb is. Fejleszteni kellett még azt a fránya állóképességet. - Ó… ez… remek! – kapkodtam most már a levegő után, mire meg kellett szólalnom. – Riley! – elég volt csak szólnom neki, hogy engedelmesen elém üljön, és megvárja, míg lecsatolom róla a pórázt. – Én mondtam, hogy biztos meg sem kottyan nekik! – ingattam a fejem, erősen szorítva rá fél kezemmel az oldalamra. Kicsit beszorult a levegő, de semmi komoly. Bíztam benne, hogy az egyenletes levegővételekkel hamar túl leszek ezen. - Talán már visszafelé jobb lesz a helyzet. – néztem utánuk, a kezemet a szemem fölé tartva, mivel a felhőkön némiképp átszűrődtek a nap sugarai, és bántották a látásom. – Nem nagyon gondolkoztam másik kutyában, megmondom őszintén… nekem ő is elég. – böktem a boldogan rohangáló Golden felé. – Ja, hogy nem feltétlenül kutyára gondoltál! – állapítottam meg, most már mindent értve. – Még szerencse, hogy ilyen jól kijönnek. Egyébként macskán már tényleg gondolkoztam. Nehéz összeszoktatni őket? – érdeklődtem kíváncsian, miközben kellemes tempójú sétára váltottam.
Elnevetem magam. - Egy ekkora pofáraesés után? - beletúrok a hajamba, aztán ismét felnevetek és megingatom a fejem. - Ha ezen valaki megsértődik, az meg is érdemli – megkocogtatom a halántékom. - Nekem ez az erősségem, nem a kariz...mom – vigyorgok. Ezért is Data a becenvem és ezért, vagyis hát másért, nem igazán marad meg senki kapcsolatokban. Úgy semmilyenekben. - Itt? - még a mutatóujjammal is lefelé bökök, érdeklődve. - Manhattaniben kezdtem, hiába van itt is házunk – apám lakáscímét használtam akkoriban, mert könnyebb volt onnan bárhová eljutni, így oda osztottak be. - Két kutyának valóban – nézek körbe. Meg amúgy sem rágondoltam. Van, aki csincsillát vett még hozzá, társnak. Azt mondták a menhelyen, még egy kutya jobb lenne, s amúgy sem hagytam volna ott a testvérek egyik felét. Ők ketten voltak odáig együtt, szét nem választom őket. - Esetleg valakihez átvinni? Nekem mondjuk könnyű, a nővérem lurkói élnek-halnak értük, kertes házban is vannak, így ha nem vagyok otthon, tudom, hogy jó helyen vannak – valójában veszélyben, mert az a három kölök, ha beindul... De mind a két eb imádja a gyerekeket, a legkisebbet szigorúan felvigyázzák, ha alszik. Csak elmosolyodom, ha már pipiskedik a mézért, nem fogom feleslegesen ugráltatni. A méz pedig egyik kedvencem, bár ha valaki beleteszi a kávémba, akkor ott nem lesz kávé. Teában jobban elfogadom. Ha éppen lázas betegen fekszem. Ami... úgy egyszer sem fordult elő velem. Vele nevetek. A mosolya nagyon kedves és a jókedv mindig jöhet! - A kanapé minden esetben jó – emelem fel a bögrémet. Meglepetten zavarral nézek rá, kezemben a pórázakkal, még szerencse, hogy nincsenek rajta az ebek, most szaladnának világgá. - Nemmm... arra gondoltál? - Értve a futásra. - Felőlem gyalogolhatunk. Ha hagyják négylábú társaságunk – nézek a három kutyára. Apolló és Marcipán szerencsére veszik a lapot, hogy most zászlóként lobogásról szó sincs, így felvéve egy tempót, velünk futnak. Az a jó ebben, hogy ilynekor nincsenek annyira elfoglalva más ebekkel, akik éppen az utcán járnak. A futás nagyon nagy mániájuk. - Itt biztosan ki fognak fáradni – eddig még legalábbis ez volt velük, hogy most mennyire fog menni. Itt van Riley, egészen biztos mindent beleadnak a mozgásba. - Nem-nem – mosolyodom el. - Nem tudom, mi lehet közöttük kapcsolat, a menhelyen nem mondták el. De amikor elmentem a menhelyre, hogy utánuk nézzek, a macskánál kötöttek ki egyből és nem tudtak erről mit mondani. - Nem tudom. Otthon anya azt a taktikát alkalmazta, hogy akkor vitték a házba a macskát, amikor a kutyák nem látták, s úgy hozta ki, előttük, a karjában, így a kutyák úgy vették, új családtag. Mindig bevált – mosolyodom el. Labdáknak kellene valahol lenniük, de a zsebembe nem fér el. Nem hoztam. De, hoztam, szivacslasztikat, megtapogatva az oldalzsebeimet. Kicipzározom, s kihúzok belőle két, jól összegyűrt labdát, amik kirugják magukat labda formává, amint kikerülnek a zsebemből. Nyomi labdák, de úgyis azok lesznek a játék végére, hacsak szét nem tépik. Egyet átadok neki. - Érdemes megpróbálni, hátha nem akarja felkergetni a legelső fára – éppen felénk kanyarodnak vissza, s feltartom a labdát tartó kezem, mire még nagyobb tempóba kapcsolnak, s izgatottan megállnak nem messze tőlem. Aztán elhajítom. - Hogy került hozzád Riley?
Kezdőlap
