Men that honour titles

Valaha gyűlölte a temetéseket Domenico, mert gyerekként nem értette meg az esemény fontosságát, hogy egy-egy családtag vagy barát halálakor mennyi minden változhat meg. Családok mehetnek vérre vagy békülhetnek ki, a hatalom átkerülhet mások kezébe és a név.. a név akkor is kötelez, ha nem akarjuk. Olyan vér csörgedezett az ereiben, amelytől nem szabadulhatott és amelytől megválni sem óhajtott. A Baldassare név odahaza Calabria tartományban egyet jelentett a vagyonossággal, itt New Yorkban pedig egy olyan kört volt képes maga körül kialakítani az elmúlt évek során, amelyről nehezen mondott volna le. A kör pedig lassan bezárulni látszott az idősebb Pessotto halálával, aki ugyan hagyott maga mögött utódot, de Massimilianora is ugyanaz a fejlődés várt, mint magára Domenicora. Az évek, a tapasztalat, a kapcsolatok és a tartozás volt mindaz, ami megszilárdította az embert abban a pozícióban, amelyben volt, ahová tartott és amelyet bitorolni óhajtott.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy nem hivatalos úton értesüljön az újabb halálesetről, hogy aztán napokkal később az aktuális napilapok oldalain feltűnjön az a rovat, ahol bejelentették az elhunyt nevét is. Amennyiben nem a családjával történt valami megállíthatatlan és negatív dolog, úgy nem érzett sem fájdalmat, sem megbánást, szégyent, sajnálatot sem, de még csak a gyász sem fogalmazódott meg a lelke legmélyén sem. Nem érzett semmit és nem azért, mert szociopata lett volna (talán egy kicsit mégis, bizonyos helyzetekben), hanem amiatt, mert egy család második számú fejeként nem engedhette meg, hogy fogást találjanak rajta, hogy a félelem kiüljön az arcára, hogy visszavonulót fújjon, és ha őszinték akarunk lenni, a sikerének alapja talán az is volt, hogy farkasként állt oda a hiénák elé, nem hagyva, hogy a félelem megbénítsa a szilárd elgondolásait. Ám tudta, hogy ha valakinek Massimiliano mögött kell állnia ezekben a vészterhes időkben, az ő volt, az egyike. Domeniconak már elege volt abból, hogy olykor széteső hatalmak egymás torkának ugrottak, és habár volt egy egységes egész, még mindig ott függött a levegőben az elbukás szele és memoárja. Habár nem emlékezett rá, milyen lehetett az élet a 70-es és 80-as évek New Yorkjában, hallott történeteket. A kilencvenes években forrt egésszé az itteni alvilág és lüktetett oly erősen, hogy a hatalmi szervek képtelenek voltak megállítani azt igazán.
Hajlott hát Silvio intelmeire, amikor felhúzta a szénfekete Brioni, egyénileg szabott öltönynadrágja fölé a zakót is, a tiszta ezüst mandzsetta gombokat azonban az utolsó pillanatban kivette az ingének ujjaiból. Nem volt szüksége a feltűnésre, már elég lesz az is, ha megjelenik a gyászoló tort ülő család birtokán. Silvio ragaszkodott ahhoz, hogy vezessen és ahhoz is, hogy pitbullként Dom mellett legyen abban a pillanatban, amikor kiszáll majd Baldassare az autóból. Ragaszkodott a fegyvereihez is, a tokok a bordái mentén lázasan simultak az ingére, de a legjobb barátja megeskedte, hogy csak akkor fogja elővenni azokat a fegyvereket, ha Baldassare élete veszélybe kerül. És csak azután fogja azokat használni, miután Dom egy golyót kap a testébe, a homloka közepére, de azt ezen a napon és lehetőleg a többin is szerette volna elkerülni. Habár az olasz tudta, hogy nem fogja megérni a nyugdíjba vonulását, de talán a remény volt az, ami életben tartotta. Hogy ha időben visszavonul, akkor még láthatja az unokái önfeledt nevetését, a dédunokája ujja pedig az övét fogja szorítani a szülőszobán, ahol izgalmában kacsába fog fosni, csak azért, mert megérhette azokat a pillanatokat.
Háromnegyed órával később egy, a háztól távolabbi mellékutcán parkolt le Silvio csak a biztonság kedvéért, Dom pedig lassú ritmusban szívott el egy koporsószöget - a biztonság kedvéért, a füstöt pamacsokban fújva felfelé, a borongós ég felé, ahol a szürkeség is rátett egy lapáttal az elmúlás tényére. Nem volt nyugodt, főleg azért sem, mert a mappa, amelyen az ujjai lomhán zongoráztak végig, olyasvalamit tartalmazott, amiért akár az életét is adhatná. Mert a gyilkosság az olasz famiglia berkein belül nem maradhat megtorolatlanul.
- Nem jó ötlet ez, Dom - Silvio szavai visszhangot vertek Baldassare gondolataiban, bariton zöngéje ott hullámzott méregként az ereiben, de ahelyett, hogy visszamászott volna a kocsiba és egészen az Atlanti-óceán partjáig menekültek volna, Dom leengedve a karját alacsonyabbról pöccintette a szűrőig szívott csikket az aszfaltra, fekete bőrcipőjének talpával elnyomva a bűzrudat, amit aztán felvett, hogy a sarkon lévő kukába dobja végül azt. Léptei kongó ürességet hagytak a gondolataiban, legalábbis a negatív dolgokat hagyta kicsorogni a tudatából, hogy mikor az ajtó elé lépve a koppanása annak lapján hangozzanak fel, a nyugalma megingathatatlanná válva nézett szembe a gyászoló családdal. Az arcvonásai nem tükrözték a halál megjelentét az életben, de ő csak egy külső szemlélő volt, nem olyan, aki testközelből ismerte Pessotto-ék mindennapjait.
Az ajtó másodpercekkel később szélesre tárult előtte, Dom pedig az alacsony, apró nő fekete lélektükreibe nézett:
- Baldassa... - még el sem kezdhette a bemutatkozást teljesen, amikor az az alacsony, aprócska nő úgy arcon vágta, hogy a csattanás felért egy kisebb detonációval. Az az aprócska nő még apróbb tenyere olyan erővel csapódott a bőréhez, hogy félő volt, a borostája is sikítva menekül a képéről. Ám mielőtt még lereagálhatta volna mindezt, Silvio keze lendült a fegyver csöve pedig kibiztosítva nézett farkasszemet a nővel.
- Basta! - Dom hangja dörrent ellentmondást nem tűrően, figyelmeztető pillantása a nőről Silvio felé vándorolt. - Kurvára elteszed azt a kibaszott pisztolyt, mert ennek nincs itt helye! Ahogy pofonoknak sem, Magda, ha jól sejtem. Szóval fejezd be te is, mert senki nem akar jelenetet. Még akkor sem, ha régóta ismerjük egymást és árulónak gondoljuk a másikat. Massimiliano apja meghalt, mindannyian azért vagyunk itt - hangja fojtott volt, olyan nyugalmat árasztva magából, amilyennek nem kellett volna lennie. Csak egy baráti csevejre jött volna, erre tessék, ez a két tulok elrontja az egészet. Előbb Silvio volt az, aki a fegyver kattanása után azt el is tette, Magda pedig, ha tudta volna, levegővel fojtotta volna meg a két olaszt. Még tizenéves korukban keveredtek össze Baldassareval.. nem lett túl jó vége. - Magda, legyél olyan jó és invitálj be - leereszkedő stílusa csak és kizárólag irónia volt a nő fogadtatására reagálva. Mert gyűlölte alapvetően az erőszakot, a kiabálást, ha valamit nem lehetett felnőttek módjára megbeszélni.  Baldassare nem tudta, hogy a nő milyen kapcsolatban lehet a Pessotto famigliával, de talán jobb is volt nem erre kitérni, főleg nem Massimilianoval azon a beszélgetésen, ahol remélte, hogy csak ketten vesznek majd részt.