Egy sikeres akcióból térek vissza az őrsre, az önelégült vigyoromat nem lehet lemosni az arcomról. Büszkén vonulok végig a folyosón, oldalamon az elkapott bűnözővel. Mindenki láthatja, hogy baromira elégedett vagyok, még páran gratulálnak is, de azért az sem kerüli el a figyelmemet, hogy néhány kolléga nagyon is lenézően tekint rám. Érdekel is engem? Tudom, sokan nem értenek egyet a módszereimmel, de ez eddig bevált. Ha egy kis drogot kell adni az embereknek, hogy beszéljenek és ezáltal nagyobb hal is a horgunkra akad, akkor ezen a kis tényen át lehetne siklani. A celláig kísérem, majd levéve a bilincset róla, belököm és rázárom az ajtót. A gúnyos vigyor, amit az elítélten látok, nem hat meg. Még az sem, hogy az ügyvédje pillanatok alatt kiviszi, akár tetszik nekem, akár nem. Félre döntöm a fejemet, de nem szólok semmit, csak ott hagyom. Az utánam kiabálást elengedem a fülem mellett. Visszatérek az asztalomhoz, gyorsan lekörmölöm a jelentést, aláírom és már adom is le a főnöknek. Az órára pillantok és mosolyogva kell megjegyeznem, hogy végre egyszer időben végzek és mehetek is haza. A recepció féleségnél kiírom magam és elköszönök a kollégáktól, akik amolyan kényszer “sziát” elmormolnak az orruk alatt. Úgy csinálnak, mintha kényszer lenne nekem köszönni. Nem foglalkozva velük elhagyom a kapitányságot és a telefonomat nyomkodva megyek végig a lámpafénnyel megvilágított utcán. Egy halk zsivaj üti meg a fülemet, mire feltekintek a kijelzőről és meglátom, hogy pár srác püföl egy földön fekvőt. Sóhajtok egyet és kicsit gyorsabbra veszem a lépteim, miközben a telefonom elsüllyesztem a zsebembe. - Hé! Elég! Lépj hátra! - Szólok határozottan és a kezem a fegyvertáskámon tartom. Csak egy lépés közelebb felém és a reflexeimnek és a tapasztalatomnak köszönhetően nagyon hamar elő tudom kapni a pisztolyom. Gondolom ez nekik is megfordult a fejükben, mert sarkon fordulva elrohantak. Megforgatom a szemeimet, a bűnözők mind értelmi fogyatékosok. Ha azt mondom lépj hátra, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy fuss is el. Na mindegy. Közelebb lépek a földön ülő sráchoz, és ekkor villan be, hogy én őt ismerem. Lehunyom a szemeimet, érzem ahogy megfeszülnek az izmaim az idegességtől. Meg fogok őszülni ettől a gyerektől, már most érzem. Dühösen nézek le rá és a csípőmre helyezem a kezeimet. - Kölyök, mi a francba keveredtél már megint?! - Rosszallóan nézek végig rajta, a sebeit is megjegyeztem, még jó, hogy nem hagyták helyben még jobban. Mindig belekeveredik valamibe, én meg aggódhatok miatta. Hogy ezt miért teszem? Fene tudja, de annyira helyes kölyök, hogy kár lenne veszni hagyni az alvilágban. - Mozdulj! - Rántom fel a földről, megfogva a grabancát, jelen pillanatban nem érdekelve, hogy mennyire sérült meg. Dühös vagyok rá, mert hiába beszélek neki, állandóan bajba keveredik. Az utca lámpák fényében pásztázom a környéket. Az egyiket meg is jegyzem, hogy pislákol és a szívem is gyorsabban kezd el verni. Utálom ezt a környéket, ilyenkor különösen. Mérgesen fordulok a srác felé, annyira szánalmas, de mégis valamiért úgy érzem segítenem kell neki. - Megmondtam, hogy kerüld el ezt a környéket! - Ellent mondást nem tűrően ripakodok rá, mintha az anyja lennék, pedig gyakorlatilag semmi közöm nincs hozzá. Megragadom a karját és ezzel elindítom, de ekkor valami bűz csapja meg az orrom. - Fúj, de büdös vagy! Mint aki most mászott ki a szeméttelepről. Mikor fürödtél utoljára? - El is engedem a karját, nem kéne, hogy a kezem is átvegye a szagot. A csöveseken szoktam ilyet érezni, mikor egy légtérbe kell velük kerülnöm. Fintorgok is és próbálok távolságot is tartani tőle. Csodálom, hogy döglegyek nem támadták még meg őt. A fél szememet rajta tartom, nem kéne, hogy elmozduljon másik irányba, mert akkor fejbe kólintom a pisztolyom markolatával és az nagyon fájdalmas tud lenni. Egészen a lakásom irányába vezetem, bár már tudja az utat, nem egyszer volt már nálam az évek során. Mikor megérkezünk, a kulcsom kezd el csörögni a kezeimben, majd a megfelelőt bedugom a zárba és meglököm az ajtót, hogy kitáruljon előtte. - Befelé! - Morgok, még mindig eszméletlen dühös vagyok rá, hogy megint verekedésbe keveredett, de inkább nem szólok már semmit. Becsukom a lépcsőházi ajtót és megyek az ajtóm elé, ott is hasonlóan járok el, mint az előbb. Ha már bent vagyunk, leveszem a cipőmet. - Ne nyúlj semmihez! - Parancsolom neki, mielőtt leülne vagy bármihez is hozzányúlna a koszos mancsával. Azt már mondanom sem kell, hogy a cipőjét vegye le, hisz ismeri a ház szabályaimat. Hangtalanul besétálok a szobámba, ahol a szekrényemből előveszek egy tiszta törülközőt és pár ruhadarabot, amit neki tartogatok valahányszor összefutunk, legyen tiszta ruhája. Ezekkel a kezembe visszamegyek az ajtóhoz és a kezébe nyomom őket. - Fürödj le! A ruháidat meg hagyd a földön, kimosom őket. - Sóhajtok egyet, ahogy végig nézek rajta. - Éhes vagy? - Azért csak nem vagyok szívtelen, ha igent mond, amit gyanítok, akkor el is tűnök a konyhában, amíg ő lefürdik, less időm valami vacsorát összedobni neki.
Re: Kelly & Charlie - Már megint mibe keveredtél?!
Hétf. 21 Szept. - 13:41
Kelly & Charlie
"Scars are just another kind of memory"
Éppen egy kuka tartalmát bámultam, mert már megint napok óta nem kajáltam, mikor gyanúsan sok ember gyűlt körém. Éppen csak a szemem sarkából láttam őket, engem ugyanis jobban érdekelt a félig megrágott fánk vagy éppen még csomagolásában lapuló sült krumpli. Nem éppen egészséges felhozatal, de egy utcakölyök nem nagyon válogathatott, ha éltben akart maradni. Te életben akarsz maradni? - gondolkodtam el, miközben már nyúltam volna a fánkért. Hát persze, hogy még mielőtt elérhettem volna, valaki pofázni kezdett a hátam mögött. - Szeretsz köpni, Lopez? - kérdezte az egyik hitvány alak. A nevemet gusztustalanul, túlzottan is amerikaiasan ejtette ki. Nem volt meg benne az a dallam, ami apám beszédében. Olyan szépen, olyan gyönyörűen ejtette ki a vezetéknevünket, mintha még mindig a hazájában lenne. Egy kicsit bántam, hogy sosem beszéltem olyan szépen a spanyolt, mint ő. Ez persze az utcán amúgy sem lett volna kifizetődő tudás, minden második csöves bevándorló volt, mint az én felmenőim, mégsem jutottak előre. - Ha nem lenne nyelved, akkor is vajon próbálkoznál, te kis szarházi? - kérdezte a másik, nagyobb darab fickó, akitől párszor már vettem drogot néhány sarokkal odébb. Hátrálni akartam előlük, de hiába, elért a pasas keze és olyan erővel löktött meg, hogy esélyem sem volt kivédeni. Máris a földön voltam. Nagyot nyekkenve terültem el, éreztem, hogy a betonba csapódás nem tett jót éppen a derekamnak, de nem szenvedtem. Azonnal megpróbáltam lábra állni, de akkor kaptam az oldalamba egy rúgást és megint erőtlenül hevertem. Hamarosan vér töltötte meg a számat, az arcom több ponton vérzett, néhány rúgás pedig felhorzsolta a bőröm többi részét. Próbáltam nem üvölteni. Erős akartam maradni, de mielőtt még elkötelezhettem volna a tervem mellett, hát újabb rúgást kaptam. Aztán egyszer csak ismerős hang szakította meg a verések sorát... de nem igazán fogtam fel mi történik, amíg meg nem láttam az ismerős zsarunőt... Andrews... Kelly. Párszor már segített kijönni a szarból, persze nem teljesen ingyen. De ez nem számított. Az utcán megtanulja az ember, hogy ellenszolgáltatás nélkül nincs semmi. - Szia... vagy csókolom... vagy mi a szokás ilyenkor...- köszöntem némileg elhalt hangon a kérdésére. Igazából nem éreztem magam teljesen jól, szinte forgott velem a világ. Ez viszont Kellyt láthatóan nem érdekelte. Hagytam magam felrángatni a földről, a nehezebb már az volt, hogy megálljak a lábamon. Így hát a véres, mocskos tenyeremmel belekapaszkodtam a karjába egy pillanatra. - Kerüljem el? Nem vagyok teljesen bolond... itt lehet a legjobb kajákat kukázni... volt benne egy fél fánk. Láttad? - mutattam a korábbi szemetes felé. Hagytam persze magam vezetni. A normális ember nem ellenkezik a zsarukkal. Ez a legjobb életbiztosítás errefelé... bár most, hogy ő védett meg, tuti, hogy mindenki tudni fogja, hogy köpök. Így aztán nehéz lesz droghoz jutni. - Tudod... az éjszakát egy konténerben töltöttem - vigyorogtam rá, mikor megjegyezte, hogy nincs jó illatom. Hát valóban nem volt, sőt ami azt illeti rosszabb volt, mint valaha. Ezer éve nem zuhanyoztam, a ruháimat sem cseréltem. Talán azt a legnehezebb szerezni. A tornacipőm is tiszta lyuk volt már és mostanra bizony közeledett a rossz idő. Míg Kelly vezetett a lakása felé - mert felismertem az utat -, azon gondolkodtam, hogy most vajon meg kéne-e ezt köszönnöm. Nem valószínű, hogy számít ilyesmire, hiszen ismert már éppen eléggé ahhoz, hogy tudja, nem szoktam hálálkodni. A lakásban azonnal kibújtam a lyukas tornacipőmből, már ismertem a szabályait. Koszos cipővel nem lehet bemenni. Na meg persze azt is tudtam, hogy a zoknim van olyan koszos, mint a cipőm... ahogy az egész testem. Annyi minden kerül rá az emberre az utcán, hogy egy idő után a merő mocsok is olyan, mint a ruha. Megvéd és elrejt. - Nyugi, nem mocsoklom össze a lakásod... - válaszoltam és körbe néztem a megnyugtatóan otthonos környezetbe. Nem olyan volt, mint a hely, ahol tizennégy éves koromig nevelkedtem, de még csak a nagynéném házára sem hasonlított. Mégis tetszett. Az utcánál mindenképpen melegebb és kellemesebb volt. A törölközővel és a tiszta ruhákkal a kezemben elindultam a fürdőszoba felé. - Remélem ez nem volt komoly kérdés...- kacsintottam rá, majd eltűntem az ajtó mögött. Igazából már egészen kiismertem magam itt. Könnyen megtaláltam a túlzottan női illatú tustfürdőt, sampont és balzsamot. Nem számított, minden jobb volt annál, mint amit korábban érezhetett rajtam. Én már megszoktam, de mikor a víz a piszkot lemosta rólam és láttam eltűnni a lefolyóban, az mindennél jobb volt. Jó sokat állhattam a kellemes meleg víz alatt. Olyan volt, mint egy ölelés, jól esett, ellazított. Kezdtem magam normális embernek érezni, így amikor kimásztam a vízből, fel sem tűnt, hogy a törölközővel együtt a tiszta ruhákat is húzom, azok pedig belesetek a mocskos vízbe, ami még csordogált a lefolyó felé. - A faszom...- morogtam, de aztán kimásztam és miután alaposan végig töröltem a testem és a hajam, magam köré tekertem a törölközőt. A ruhákat meg csak kihánytam a földre a mocskos ruháim közé. - Ha nem mondtam volna még, isteni a fürdőd! - közöltem, miközben félmeztelenül kiléptem a fürdőből, hogy a konyhafelé vegyem az irányt, amerre sejtettem a megmentőmet. Reméltem, hogy az isteni illatok arról árulkodnak, hogy ő főz és nem valamelyik szomszédja. - Ez kicsit piszkosak lettek a tiszta ruhák... - mondtam és megvakartam a tarkómat kicsit zavaromba. - De nyugi, megvagyok így is. - Azért igazítottam egyet a törölközőn, hogy ne csússzon le.
Re: Kelly & Charlie - Már megint mibe keveredtél?!
Csüt. 24 Szept. - 18:12
Fáradtan, szinte vonszolom magam az utcákon át, hogy hazaérjek. Fárasztó volt ez a hét, de most végre szabadnapos leszek holnap, így a fejemben már tökéletesen kirajzolódott a holnapi tervem, miszerint ki sem fogok mászni az ágyból egész nap. Halk lépteim verődnek vissza az este csöndjében, amitől egy kicsit kiráz a hideg, de megnyugtat a tudat, hogy a szolgálati fegyverem nálam van. Pont ezen gondolkozok, amikor meglátok pár srácot, akik a földön fekvőt rugdossák. Egy pillanatig sem habozok, közelebb lépek hozzájuk és a fegyvertáskámra kerül a kezem, miközben megálljt parancsolok nekik. Mit sem érdekelve őket, elhúznak, én pedig csak sóhajtok egyet. Egészen addig vagyok nyugodt, amíg meg nem látom a földön fekvőt, akit az imént püföltek. Kikerekednek a szemeim, azon amit mond. Komolyan annyira öregnek néz, hogy lecsókolomoz?! Egy pillanatra köpni.nyelni sem tudok, majd összeráncolom a homlokomat és a karjaimat is összefűzöm a mellkasom alatt, miközben egyik lábamról a másikra nehezedek. - Csókolom?! Mindjárt fejbe váglak! – Morgok rá, azért annyira öregnek még nem érzem magam, hogy lecsókolomozzon. Arról nem is beszélve, hogy már megbeszéltük egy párszor, hogy tegezzen. Úgy látszik, hogy a drog és az alkohol teljesen elveszi az eszét, hiába nézek végig rajta, csak szánalmat tudok jelen pillanatban sugározni irányába. Egy kicsit én is hibás vagyok, amiért nem bír leszokni, mert valahányszor kell nekem infó tőle, adok neki valamit cserébe. Gyorsan felrántom a földről, cseppet sem törődve azzal, hogy bármije is fáj. Sokkal nagyobb bennem a harag most iránta, minthogy érdekeljen mi van vele. Egy pár percig tart mindez, főleg mikor meghallom, hogy egyáltalán nem érdekli az élete. Legalábbis burkoltan, de ezt próbálja sugározni, azzal, hogy ezen a környéken lóg. - Nem kéne kukáznod… Össze kéne magad szedni. Munka és lakás nem olyan nehéz megcsinálni… - Forgatom meg a szemeimet, de persze tudom mi lesz a reakciója. Minek fáradozzon ezekért, ha ezt az utcán is megkapja. A szívem mélyén azért felelősséget érzek iránta, mert még olyan fiatal és nem kéne elrontania az életét. Még tudna rajta javítani, de még jobban bosszant a viselkedése, hogy ez hidegen hagyja. - Inkább a csatornában. – Közelebb eső kezemmel elkezdek legyezni és még fintorgok is. Remélem, hogy ilyen távolságban nem ragasztja át rám a bűzét. Már most érzem, hogy kezdek viszketni a rajta lévő kosztól. Ha még bolhákat is összeszedett és ezt most felhozza a lakásomra, akkor seggbe fogom rúgni, de úgy, hogy azt nem fogja megköszönni. A lakásomra érünk és biztosítom arról, hogy ne nyúljon semmihez, amíg nem adok rá neki engedélyt. Sóhajtok egyet, ahogy végig nézek rajta. Hogy lehet valaki ennyire piszkos és még el is viseli?! - Azt ajánlom is! – Vonom össze a szemöldökömet, majd eltűnök a szobámba, hogy egy pár ruhadarabot, amiket neki tárolgatok, összeszedjek. Amint ez megvan, már nyomom is a kezébe és eltűnök a konyhában. Nem vagyok nagy konyhatündér, azaz igazság, de összetudok ütni egy kis rántottát. Összeütök pár darabot, hogy kettőnknek elég legyen, meg azért tudom, hogy ő elég sokat tud enni. Megterítek és a kenyeret is az asztalra rakom. Pont akkor lesz kész, amikor belép a konyhába. Megfordulok, és egyik szemöldökömet felvonom. - Így nem ülsz az asztalhoz! Nyomás vissza a fürdőbe! – Mordulok rá, majd szinte kitépem a kezéből a koszos ruhát és azzal a lendülettel be is dobom a mosógépbe. Ha még nem indult el, akkor magam előtt terelgetem és újból a szobámban, a szekrényben keresek valamit. Mivel nincs túl sok ruha nálam, ami neki jó lenne, így kénytelen azzal beérni, amit adok. Egy nagyobb méretű pólót adok neki, amit általában én pizsamának szoktam használni, majd az egyik uniszex szabadidőmet. Ezekkel a kezembe megyek a fürdőbe és odaadva neki rácsukom az ajtót. Ha felöltözött, akkor nincs ellenemre, hogy az asztalhoz üljön. Gyorsan szedek is, neki azért púposan megrakom a tányérját, majd magamnak is kiszedem a maradékot. Öntök narancslevet és megvárom, míg jöjjön. - Kik voltak a srácok, akik megtámadtak? És mit kerestél ezen a környéken a tiltásom ellenére? Ne mondd nekem, hogy azért a rohadt fél fánkért jöttél! – Kezdem szinte kihallgatás szagúan a beszélgetést, majd elkezdek enni. Szívem szerint felpofoznám, hogy térjen észhez, de tudom, hogy nálam nem igazán működik. - Vacsi után lekezelem a sebeid. – Gonosz vigyor jelenik meg az arcomon, végre kicsit kiélem magam. Az biztos, hogy fájni fog neki, ha a sebére kenem a jó kis fertőtlenítőt.
Re: Kelly & Charlie - Már megint mibe keveredtél?!
Pént. 25 Szept. - 11:28
Kelly & Charlie
"Scars are just another kind of memory"
Mindahányszor Kellynél jártam, elgondolkodtam rajta, vajon az anyám is ilyen szigorú lenne, ha most látna? Persze ő nagyjából tíz évvel lehetne most idősebb, ha még életben volna... és akkor bizonyára nem New York legmocskosabb sikátoraiban tölteném az estét, hanem a régi házunkban, ami egyébként szintén Brooklynban volt, csak egy normálisabb környéken. Az utcára már alig emlékeztem, ahogy a ház külső homlokzatára sem igazán... de valahogy a régi szobám képe még mindig nagyon élénken élt az emlékeimben. Na meg a közeli játszótér, ahová bandázni jártam a többi gyerekkel. Kicsit hiányzott az az élet. A zuhany alatt eszembe jutott párszor, amint felpattantam a biciklimre és végig hajtva az utcán, eljutottam a játszótérre, hogy aztán a legjobb barátommal... azt hiszem, Alexszel kincsek után kutassunk. Persze akkoriban alig voltam tizennegy éves, meg sem frodult a fejemben, hogy egyszer majd egy drogos, büdös csöves leszek, aki már csak azért él, mert valami idióta erő hajtja, hogy talpon maradjon. Nem lehetsz gyenge... - visszhangzott a hang minden szava a fejemben, újra és újra. A hang volt az egyetlen, aki mindig velem volt, aki vigasztalt, ha rosszul voltam, aki segített döntéseket hozni. Soha senkinek nem beszéltem róla, így Kellynek sem kifejezetten... jobb volt, ha hogy nem tud erről, ahogyan a pánikrohamokról sem. Még a végén valami intézetbe záratna, ahonnan nem tudnék megszökni. Azért nem hittem volna, hogy majd megrökönyödik, hogy félmeztelenül sétáltam ki a fürdőből. Mármint, ahhoz képest, hogy éhezem nem is néztem ki annyira rosszul. - Miért? Pucéran nem lehet vacsorázni? Fogalmam sem volt, hogy vannak ilyen szabályok... - magyaráztam, de közben hagytam magam ide-oda terelgetni, hogy valami női cuccokat sózzon rám. Engem aztán nem zavart, ha abban kell lennem, de az a nadrág azért elég szűkösnek tűnt. Azért valahogy belerőltettem magam, de a lábam között és a fenekemnél eléggé szorított. Az egyetlen szerencse az volt, hogy ezt valamennyire elrejtette a póló hossza, mert magas aztán végképp nem voltam. - Így finom és nőies vagyok a vacsorához? - kérdeztem és még pördültem is egyet, hogy alaposan megnézhesen, mielőtt leültem az asztalhoz. Jó formán meg sem néztem, mi a kaja, úgy kezdtem tömni a fejem, mint egy etióp éhező. Hát majdnem olyan is voltam, mondjuk, csak a gyomrom már elfelejtette, milyen amikor normálisan éhes az ember. Csámcsogás közben is hallottam persze, amit Kelly kérdez. - Asszem az volt a bajuk, hogy beköptem valakit neked. - Vontam vállat. Nem ezek voltak az első drogkereskedők, akik nekem estek... és ezeknél legalább kés nem volt még. - De sajnos a fél fánk miatt mentem vissza. Azon a környéken rengeteg a kajálda, egy csomó normálisabb étel landol a szemetesben, amit valakinek nem volt ideje megenni. - tettem hozzá, majd újabb adag ételt tömtem a számba, s nagyot haraptam a kenyérből. Úristen... de régen ettem. Éreztem, ahogy a gyomrom már ettől a néhány faladtól megkönnyebbül. - Csak néhány karcolás - legyintettem és beleittam a narancslébe, bár az nem annyira tett jót a gyomorsavamnak, az édessége egészen jól esett. Pillanatok alatt megittam az egészet, majd nagyot sóhajtva dőltem hátra a székben. A nadrág még jobban szorítani kezdett... egy éhezőnek már ez is rengeteg kaja volt. - Kelly... kinőttem a nadrágodat azt hiszem...- nevettem rá és megpaskoltam a hasamat.
Kezdőlap
